\\\\

|| für alice || kelet-tranzit || retrospektív || luxembourg-kert || exit game || hard rain || johanna || kreatúra || nyolc perc || törlesztés || háló || agyregény || gólem || hálózat || nn-füzetek || 504 || via deus || más - facebook || -ból/ből || fb # @ => de/en

__\\

(a passzusokhoz tartozó képek a facebook oldaláról érhetők el)

"...a mozdulat itt lassú és tétovázó lesz."
"Mire várung, tolongva mind a fórumon? / Hogy végre ma a barbárok betörjenek." (Kavafisz)
"Kezdetben volt a szó és nem a fecsegés, és végül újra a szó lesz, és nem a propaganda." (Gottfried Benn)

//kármel// Amikor 1972-ben (vagy 1973-ban? Nem emlékszem pontosan, de mindegy is, egyforma évek voltak) a rendőrök verték a diákokat (minket) a várban (is), ez a vers járt kézről kézre, idemásolom: "Én szemfedőlapod lerántom: / Kelj föl és járj, Petőfi Sándor! / Zúg Március, záporos fény ver, / Suhog a zászlós tűz a vérben. / Hüvelyét veszti, brong a kardlap: / Úgy kelj föl, mint forradalmad! / Szedd össze csontjaid, barátom: / Lopnak a bőség kosarából, / A jognak asztalánál lopnak, / Népek nevében! S te halott vagy?! / Holnap a szellem napvilágát / Roppantják ránk a kétszer gyávák. / Talpra Petőfi! Sírodat rázom: / Szólj még egyszer a Szabadságról!" (Utassy József: Zúg Március). Az esetleg elmaradt magyar óra helyett. Fejet hajtok előttetek. // 2023. május 4. //

//...de drága barátom// "… De drága Barátom! Ne értesült volna még róla, hogy a zsidóság, s annak valamennyi eretneksége (így a kereszténység, nem is szólva a katolicizmusról) megszűnt, eloszlott, felszívódott és itt hagyott bennünket, volt hívőket?! Ön, kedves katolikus magyar Barátom, aki azt kívánná katolikus egyházától, hogy tekintse testvéreinknek a cigányokat, s ezt a szószékről hirdesse: ne ismerné egyháza, a Katolikus Egyház történetét? Ne ismerné a penitenciák, a kirekesztések, az üldözések, a fizikai és az absztrakt inkvizíciók sorozatát, amelynek végeredménye az európai zsidóság kiirtása volt? Ne tudná, hogy e folyamat minden egyes szakaszát, minden törvényét és valamennyi rendelkezését, a sárga csillagtól az intézményes társadalmi kirekesztésig és elkülönítésig (gettónak hívják ezt, Barátom) a katolikus egyháztól vették át a náci hatóságok, s újításuk „mindössze” (a máglya és a pogrom helyett) az auschwitzi gázkamra volt? Ne tudná, hogy egyházának püspökei a magyar parlamentben megszavazták a magyarországi zsidótörvényeket? Ne lenne tisztában vele, hogy a katolikus egyház (mint egyébként a zsidó, és valamennyi) negyven éven át totálisan kollaborált a kommunista hatóságokkal, és rendőrkézre adta a katolikus papokat, akik hivatásukat netalán komolyan vették és felszenteltetésük szellemében cselekedtek? Ne tudná, hogy ez a „törékeny ember”, ez az asztráltest, az Ön pápája, úgymond, bocsánatot kért a „Holocaustért”, ám Isten Báránya nem vette magára a bűnt?" (Kertész Imre: Mentés másként, 2001. április 24; Magvető, 2011)
// (p.s. doch, a drága barát persze minderről értesült. nagyonis. szégyellte is egész életében. nem a hitet, a hitét, hanem a folyamatos árulást, ami ezt a zónát hol összetartja, hol szétrobbantja, de csak a csontok meg a velők repülnek szerte-széjjel, vagy éppen épülnek újra, az árulás marad. laudetur. keresem...) // 2023. május 2. //

//kántor istván - normálisan monty cantsin// Eddig két könyv címét irigyeltem a szerzőjétől. Az egyik Kántor István (Monty Cantsin) kötetének a címe: „Utálok írni”. Rokonszenves cím. Kellemesen tapintatos, vékony kötet. Kiváló mondatokkal. „Azzal foglaltam el magam, hogy teleírtam lapokat olyan mondatokkal, amiknek csak akkor volt értelmük, ha az ember nem kereste bennük az értelmet.” „Kinek van sejtelme a meg nem történt események hatásáról?” „Engem zavar az evés. Elveszi az étvágyam.” Stb. Ne zavarjon meg senkit a látszólagos könnyedség, a frivol felszin. Nyugodtan olvassuk el kétszer is a mondatokat. „Szeretném elolvasni az írásaidat”, mondja. „Én csak imitálom az írást.” „Én a festészetet imitálom.” „Akkor mit csináljunk?” „Feküdjünk le és ne mozduljunk ki három napig az ágyból.” „Gondolod, hogy három nap elég az alkotáshoz?” A sorok között egy teljes filozófiatörténetet is találhatunk. „Minden teljesen sötét - jegyeztem le -, meg vagyok győzödve a gondolataim helytelenségéről.” Vagy ott van az ellen-Proust: „Próbálok visszaemlékezni ebben a zajban. De a Zsuzsa melleinél tovább nem jutok.” Ugyanakkor írói kézikönyvként is olvashatjuk. „Mint írót az érdekel, amit mellőzni tudok, amit kihagyhatok a történetből. A neoista szellemben írott művek a folytonos üresség látszatával ragadják meg és tartják fogva az olvasót.” „Az írás folytatódik akkor is, ha a téma megváltozik. És különben sem a sztori a lényeges, hanem az írógép.” Erről az őrült Nizsinszkij angyali mondata jut az eszembe: „Én azt hiszem, a majom a fától származik, az ember pedig az Istentől.” És mindeközben végig basznak a sorok között. És főként a sorokban. Mert állandóan föláll a szerző fasza. Ne háborodjunk föl, nincs miért, föláll a pinája is. Csupa frázis. „És a nagy tudósok, akármennyire is szeretnék komplikálni az életet, végül ők is rájönnek, hogy az egészet el lehet intézni egy-két szóval. Vagy szó nélkül.” Erről meg Kertész I. jut eszembe: „...a regény problémáinak a felismeréséhez korántsem az tartozik csupán, hogy a regény a létnek a regény eszközeivel való kutatása, de az is, hogy a lét kérdéseinek kutatása mennyire fölösleges is ma; így fölösleges a regény is, még fölöslegesebb a regényíró.” Miért ne baszhatná akkor végig az egész szöveget? Máskülönben: „Máskülönben ezek csak értéktelen írások, lehet, hogy egy kis költőiség néha beléjük csúszott, de ez mindenkivel előfordulhat, aki ír.” Tehát érdemes kézbe venni, forgatni, sőt olvasni. És igazi neoista gesztusként akár megvenni is. 100, kézzel számozott példányban készült. Annyi, a jelenlegi mindenkori helyzetben, elég kell, hogy legyen. A Mersz (Tan)könyvek sorozatában jelent meg, 2022-ben, Budapesten. // 2023. április 29. // ===>

//forradalmakról, háborúkról// Néhány napja egy kínosan rossz, és sajnos már eltüntethetetlen régi írásom kapcsán, újra emlékeznem kellett arra a pillanatra, amikor utoljára hallottam elnémulni a dunapentelei adót. Torokszorító, drámai pillanat volt. Ahogy az ilyenkor oly gyakran előfordul, éppen az emlék kényszerű felidézésével egyidejűleg bukkantam rá egy idevágó, érdekes szövegre. Szerzője Isaku Yanaihara, egy tokiói filozófia professzor, aki 1956 és 1966 között pontosan 228-szor ült/állt stb. modellt Alberto Giacometti párizsi műtermében. Yanaihara egy terjedelmes, lírai naplót vezetett ezekről a napokról, a gondolatairól, Giacometti művészetéről, az alkotás folyamatáról, beszélgetéseikről. Többek között kitér arra is, hogy mennyire megdöbbentette mindkettőjüket az egyiptomi háború, de különösen az 1956-os, magyar forradalom brutális leverése. "Rettenetes", mondta Giacometti munka közben. "Egyiptom megtámadása természetesen egy megbocsáthatatlan bűn, de Budapest megszállása még megvetendőbb, mert az nem háború, hanem egy mészárlás." A háborúk szörnyűségesek, folytatta, de az egyiptomi katonák legalább a csatatéren pusztulnak el. Budapesten azonban nőket és gyerekeket gyilkolnak, mint a kutyákat, teljesen értelmetlenül. Méghozza azzal az ürüggyel, hogy "meg kell védeni a szocializmust a fasisztáktól. Micsoda hazugság!" Giacometti, olvashatjuk a naplóban, alig tudott a dühtől és az aggodalmaitól tovább dolgozni. "Borzalmas lenne", vetette közbe Yanaihara, "ha ez világháborúhoz vezetne." Téved, mondta Giacometti. Már most a borzalmat éljük. Nincs rosszabb, nincs borzalmasabb, mint ami jelenleg Magyarországon történik. Hogyan lehet akkor azt mondani, hogy "borzalmas lenne, ha ez egy világháborúhoz vezetne?". Minél jobban feldühítette a forradalom leverése Giacomettit, annál kíváncsibb volt arra, hogyan vélekedik erről az egyik legközelebbi barátja, Sartre. November 5-én Vercors és húsz más író kiadtak egy manifesztumot a szovjet bevonulás ellen. November 8-án, Aragonnal az élükön, tíz baloldali író tiltakozott egy nyilatkozatban. Mindkét dokumentumot aláírta Sartre is, de ez nem volt elég Giacomettinek. Giacometti szerint a tiltakozások szövege nem volt egyértelmű, félt attól, hogy Sartre esetleg ilyen-olyan szempontból még akár helyeselheti is a szovjet beavatkozást, és ez nyilván a barátságuk végét jelentette volna. Giacometti jól ismerte a kommunista L'Humanité tudosítását, ahol a magyar felkelőket fasisztának nevezték. És Sartre-nak igen szoros kapcsolatai voltak a francia kommunista párttal, tehát nem volt indokolatlan az aggodalma. November 9. aztán meggyőzte őket. Sartre az L'Expressben minden szepontból és teljes mértékben elítélte a szovjet agressziót. "Megmenekültem", mondta Giacometti megkönnyebbülten. // 2023. március 15. //

//M-nek újra és végleg// "A [német] irodalomból nem hiányolok semmit, minden megvan benne, amit az átlag mindig is kínált: romantika, szentimentalitás, historizmus, politikai engedelmesség, nevelési hajlam, vagyis minden, aminek kevés köze van a művészethez, de hátrányos hatása sincs." (Gottfried Benn) - Köszönet a művészetért. Adieu: Péter // 2023. január 4. //

//Rendkívüli bejelentés a szükségességről Hannah Arendt és Franz Kafka által// „Amikor K. észreveszi, hogy egy ilyen eljárásnak (per) az értelmetlensége ellenére sem kell eredménytelenül lezárulnia, ügyvédet fogad, aki egy hosszú beszédben kifejti, milyen módon alkalmazkodhat az ember az adott állapotokhoz és mekkora esztelenség ezeket az állapotokat bírálni. K. nem hajlandó engedelmeskedni és elbocsátja az ügyvédet, majd pedig találkozik a börtönkáplánnal, aki egy prédikációt tart neki a rendszer rejtett nagyságáról, és azt tanácsolja K.-nak, hogy ne kutassa tovább az igazságot, mert »nem kell mindent igaznak tartanunk, csupán szükségesnek.« Más szavakkal, miközben az ügyvéd még csak azt akarta megmutatni: ilyen a világ, addig az e világ által megbízott lelkésznek azt kell igazolnia, hogy ez a világrend. Mivel K. ezt »nyomorúságos nézetnek« tartja és azt feleli: »A hazugságot avatják világrenddé«, nyilvánvaló, hogy elveszíti a pert... A gépezet hatalma, amely K.-t megragadja és megöli nem más, mint a szükségesség látszata, amely a szükségességet csodáló ember által realizálódik. A gépezet működni kezd, mert a szükségességet fennköltnek tekintik..., és működik tovább a hazugságok által a szükségesség kedvéért...” (in: Hannah Arendt: Franz Kafka) // 2022. május 30. //

//"майдан" (Brenzovics Marianna - Madách Imre stb.)// Miközben megvolt egy újabb 1933, és az istenadta, a nemzet, a társadalom többsége kinyilvánította szent akaratát - mert dehogy a balsors (stb.) vagy az ördögi propaganda, az a piros (vörös!) betűs nap valóban ennek (annak) a népnek, ennek (annak) a nemzetnek, ennek (annak) a társadalomnak, legalábbis a többségének az akarata -, miközben pár száz kilométerrel arrébb a franc se számolja már hanyadik népírtás zajlik, egy határral tovább meg a veséjét verik le, aki még mukkani mer és még van veséje, moszkvai orosz barátommal, hogy fokozzuk az őrületet, a magyar költészetről fecserészünk. (Nem az én ötletem volt.) Hogy pontosabban illusztráljam a közlendőmet, turkálni kezdtem egy dobozban, ahova csak úgy kinyomtatott szövegeket szoktam hajigálni, többnyire verseket. Csak azért nem írom rögtön, hogy elsőre, mert úgy túl direktnek tűnhet, szóval elsőre Brenzovics Marianna майдан azaz Majdan (vagy fordítva) című írása került kezembe. Beleolvasok. Erős szöveg. De még mennyire! Vajon mi lehet vele most, Kárpátalján (lesz még miénk! Vagy arra - még - nem szól a felhatalmazás?), tűnődöm. Rákeresek. Jól van. Legalábbis vélhetően jobban, mintha ott lenne. Öt éve meghalt. Nem tudtam vagy tudtam, de elfelejtettem, jó sokan meghaltak az elmúlt öt évben. "Olyan szomorú távol lenni attól, aki mindenütt jelen van." Ezt nem Marianna mondja, hanem Szent Ágoston. Aztán ő is. Itt. // 2022. április 7. //

//-// walking dead - "...napról napra föltámadnak, és folyamatosan közöttünk bolyonganak. nem jó annak, aki látja öket..." // 2022. április 4. //

//kaddish szkárosiért//
"nem is én, nem is tudom, hogyan is,
nem is most és nem is ide jöttem
valaki, valamikor, valahogy
valahova bezuhant előttem
közepén a világ is kiürült
ami volt még széttörött a földben
a levegő szemem elől szétfutott
még a Nap is rámzuhant a ködben"

"this round world as it collapses on me
this round world as it collapses on me
the wind blows through me
the wind blows through me
and the old and the new
and here and far away
familiar and unknown
and you and everything
love of the universe
this sky will cover you when you fall down
this sky will cover you when you fall down"
// 2022. március 22. //

//-// Újra Széchenyi csonkolt naplóját olvasom. A "történelem" nem nagyon érdekel belőle, csak az ember. Olvasom: "Grünne nálam: Senki sem oly nagy, hogy megmenthené az országot, senki sem oly kicsiny, hogy ne ölhetné meg." Meglep, hogy ezt éppen egy katona mondja. Jó két héttel vagyunk a forradalom előtt. Pontos, folyamatosan érvényes diagnózis. // 2022. március 8. //

//-// 1976 körül életem második súlyosabb irodalmi kudarcát készítettem elő, és tucatjával olvastam a Széchényi könyvtárban a magyar népszokásokkal, zsidóüldözéssel és a régi Budapesttel foglalkozó írásokat. Lassan három éve nem csinálok mást, mint régi, kézzel és géppel megfirkált papírkötegeket, füzeteket hajigálok ki. Így került a kezembe minap „A társadalmi és gazdasági egyensúly biztosításáról szóló törvényjavaslat vitájában elhangzott szocialista beszédek” című füzetecskéről készült akkori jegyzetem (Szociáldemokrata füzetek, 27. szám, Budapest 1938). Ebben olvasom a parlamenti vitában felszólaló Kéthly Anna szavait: „A javaslat semmit sem segít a parasztság vagy az ipari munkásság sorsán, s csak azt a történelmi képet idézi elénk, hogy a tatárjárás előtt arról vitatkoztak a magyar főurak, hogy írtsák ki a kunokat. A tatárjárás kiirtotta a magyarokat is. Vigyázzunk, hogy a zsidók kiirtása után ne jöjjön egy új tatárjárás. A javaslatot nem fogadom el!” // 2021. november 3. //

//-// "Minden reggel körülbelül két órát gondolkodom, és ügyelek rá, hogy ne írjak le közben semmit." // 2021. július 15. //

//-// Ezek a rokonaim haltak meg gázkamrákban (a lista nem teljes): Weisz Fanny, Farkas Margit, Schwarz Jenő, Römer Erzsébet, Farkas Gábor, Singer Kató, Schwarz Gyula, Farkas Endre, Farkas Mária, Wiesel Jenő, Sonnenschein Ibolya, Wiesel József, Farkas Ernő. Jelenleg nem működnek gázkamrák Európában. A Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójának 2020. november 28-val keltezett mondata óta azonban (újra) érzem, bármikor működhetnek újra. // 2020. november 28. //
p.s., 2020. nov. 30.
Mit "von vissza" a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, érdektelen. A cikket ugyan formálisan ő írta, valójában és tényszerűen az orbánizmus egyik helytartója. Aki valamit visszavonhatna, az Orbán Viktor. Ha bármit is visszavonna, ma már semmi hitele nem lenne. Az orbánizmus egyik helytartója letett egy szöveget az asztalra. Ez azonos az orbánizmus szellemével és a társadalom nagy részének felfogásával. Egy hű, rendszerazonos polaroid.

//vas utca (2020. augusztus 31.)// Évekig nap mint nap átgyalogoltam a Vas utcán a Vörösmarty Mihály gimnázium felé. Nem voltam egyedül. És Ti sem vagytok egyedül, nem lehettek egyedül, hiszen a szemközti oldalon szinte óráról órára dagad a Nagy Menet, a trumpisták, erdoganisták, putyinisták, kaczyńskisták, orbanisták, bolsonaróisták (folytassa, aki akarja) és az 1001-féle fasiszták zombi menete. Nem fognak megérkezni. Akkor sem, ha már szinte mindenhol ott vannak. Budapesttől Berlinig, Varsótól Minszkig, Hongkongtól Washingtonig. // 2020. szeptember 1. //

//Január 27. - a hetvenötödikre// 1942-ben a német hatóságok kiadtak egy rendeletet, amely előírta a sárga csillag nyilvános viselését a brüsszeli zsidóknak. Jules Coels június 5-i válaszlevelében ezt írta a brüsszeli polgármesterek konferenciájának nevében a német katonai közigazgatás Dr. Gentzke nevű tisztségviselőjének:
„…Nekünk nem az a feladatunk, hogy megvitassuk Önnel az izrealitákkal szemben hozott intézkedés célszerűségét, de kötelességünk tudatni Önnel, hogy nem követelheti tőlünk az együttműködést (a rendelet) megvalósításában. Nagyon sok zsidó belga…, így elfogadhatatlannak tartjuk részvételünket egy olyan utasítás végrehajtásában, amely közvetlenül sérti minden ember méltóságát, bárki legyen is az. Ez a jogsértés még súlyosabb, hiszen azokat érinti, akiknek ugyanakkor tiltja nemzeti kitüntetéseink viselését. Meggyőződésünk, hogy elismeri érzéseink jogosságát és egyben kérem, fogadja megkülönböztetett tiszteletünk kifejezését. A brüsszeli agglomeráció polgármestereinek konferenciája, Coelst, elnök”.
(A levél szövegét Gerzsenyi Bea fordította) // 2020. január 27. //

//hat százalék// Huszár Ilonát, Salamon Ernő özvegyét, még Aachenből ismertem. Egy már rég meghalt, kedves barátom, az orvos Huszár Imre felesége volt. Ilonát, aki ugyancsak már évtizedekkel ezelőtt meghalt, egy fatális véletlen során „láttam viszont“ néhány éve, egy vadidegen, kölni lakásban, a komódon sorakozó, bekeretezett, családi fotók egyikén. Mint később kiderült, Ilonka a lakás tulajdonosának volt a nagynénje. Innét viszont egy másik történet kezdődik, amiről most nem fogok írni, mindenesetre ezzel van összefüggésben, hogy rábukkantam Ilonka 1942-ben, Déry Tibornak írott levelének szövegére. Ilonka arra kéri Déryt, hogy közvetítsen Illyésnél a Salamon versek megjelenésének ügyében. Többek között ezt írja: „…Áprilisban Pesten jártunk. Mint tudja, Ernő kétszer találkozott Illyés Gyulával. A második találkozásnál maga is jelen volt. Illyés megígérte Ernőnek, hogy kéziratban olvasott verseskötetéről ír, vagy irat a Magyar Csillagban s verseket is fog közölni a kötetből. Mikor Ernő megkérdezte tőle, nem akadály-e az ő zsidó volta, Illyés szóról-szóra ezt felelte: ’Nem. 6%- ot hozhatok a Csillagban s miért ne lehessen maga is ebben a 6%-ban.’ Ernő boldog volt, hazajött és várt...” (A levél 1942. augusztus 16-án kelt. A munkaszolgálatos Salamont 1943. február 27-én lőtték agyon.) // 2020. január 23. //

//ruha teszi az embert - ai weiwei - #K20K21aiww)// 2046 kitisztított, vasalt ruhadarab. Különböző méretekben nőknek, férfiaknak, gyerekeknek. Hétköznapi, nem alkalmi ruhadarabok, hogy végül alkalomra hordták őket, nem a ruhadarabok viselőinek akaratán, hanem végzetén múlott. Akár én is viselhettem volna némelyiket, vagy a feleségem, a gyerekeim, az unokáim, de akár te is hordhattad volna őket, vagy a feleséged, férjed, gyerekeid, unokáid. De nem én viseltem egyiket sem, a feleségem se, a gyerekeim vagy az unokáim se. És te se viselted egyiket sem, és a te feleséged, férjed, gyerekeid vagy unokáid sem. Hogy se én, se a feleségem, gyerekeim, unokáim és se te, se a te feleséged, férjed, gyerekeid, unokáid nem viselték egyik ruhadarabot sem, egyikünknek sem az érdeme. Fatális véletlen, egyikünknek sincs hozzá semmi köze. Születni kell hozzá, adott helyre, adott időben, adott konstellációban. Ugyanúgy, ahogy születni kellett ahhoz is, hogy valaki a közelmúlt egyik apokaliptikus színhelyére, Idomenire kerüljön. Ezek a ruhadarabok ugyanis onnan valók. Ai Weiwei düsseldorfi kiállításának egyik installációja. A ruhadarabokat 2016-ban, a láger fölszámolása után gyűjtötték össze. Ai Weiwei kitísztíttatta, megfoltoztatta, kivasaltatta, katalogizáltatta őket, és most ott lógnak az egykori helyi parlament, ma K21-nek nevezett kastélyépület egyik kiállító termében, takarosan fogasokra akasztva, akár valamelyik olcsóbb áruház kiárusítási osztályán. // 2019. augusztus 23. // ===>

//a nem azonosságról - was heißt hier “wir”?// "Sie haben die unglaubwürdige Kühnheit, sich mit Deutschland zu verwechseln! Wo doch vielleicht der Augenblick nicht fern ist, da dem deutschen Volke das Letzte daran gelegen sein wird, nicht mit ihnen verwechselt zu werden." Thomas Mann 1936-ban írta le ezt a két mondatot. A bonni egyetem ekkor fosztotta meg a már svájci emigrációban élő írót a díszdoktori címétől. Thomas Mann az egyetem kiközösítő levelére válaszolt, az intézmény dékánjának címezve. Többek között ezt írja: "Ön hitelt nem érdemlő vakmerőséggel összetéveszti saját magát Németországgal! Ahol talán nincs is oly messze a pillanat, midőn a német népnek mindennél fontosabb lesz, hogy nehogy önnel összetévesszék." Ez a két mondat Heinrich Detering "Was heißt hier 'wir'? - Zur Rhetorik der parlamentarischen Rechten" (Mit jelent itt a "mi"? - A parlamentáris jobboldal retorikájáról) című tanulmányának a mottója. A szerző a parlamentáris jobboldal alatt elsősorban a (már megint) újjászerveződőtt, német fasiszta pártot érti. Világos, józan szöveg. Nem Németországról, Magyarországról, Ausztriáról (stb.), hanem a terjedő "ős" kórról. // 2019. július 24. //

//a szomorúságról - b.b.// Sem költőként, sem emberként nem tartozik a kedvenceim közé. Idegen maradt. Mégis újra és újra képes megrendíteni. Ma nyolcvan éve, 1939-ben jelent meg Párizsban, a Die (neue) Weltbühne című hetilapban Bertolt Brecht verse, az Utódainkhoz (An die Nachgeborenen). Érdemes az eredeti hangfelvételen megfigyelni Brecht ductusát. Nem szaval, nem ágál, elmond. Szomorú. A szó "mélységesen mély", változatlan jelentésében:Hang // Szöveg // 2019. június 15. //

//avantgarde// A magyar etnológus, Ács Tivadar 1930-ban saját kutatásai alapján kiderítette, hogy a ma Tűzföldön, Dél-Amerika déli csücskén élő indiánok ősei az ázsiai Sumér-Akkád népek leszármazottai, és így a magyarok vérrokonai is. A tudós, ezért az érdekes felfedezésért, a napokban vehetette át az "Indian Association of America" oklevelét, amely nemcsak a szövetség tiszteletbeli tagjává fogadja, hanem arra is feljogosítja, hogy a "Sokhold" indiánnevet viselje, és bárhol, bármikor hordhassa a harminchét tollból álló fejdíszt. (idézet egy 1947-ben megjelent, német képes újságból) // 2019. május 15. //

//clockwork o.// Nem, nem hittem, hogy ez a fasiszta szoftpornó lesz harminc évvel később. Sem azt, hogy a "hat és fél millió debil" (Thomas Bernhard), valamelyest keletebbre is hat és fél millió debil. Családban marad. Nem régen írtam valakinek, merthogy azt kérdezte, mikor megyek "haza" (vélhetően Magyarországra gondolt), hogy az bizony nem lesz egyszerű, mert hova is? Ugyan Petőfi óta aligha létezhet nálam nagyobb hazafi. Elvégre is csak egy kibaszott nagy hazafi veszítheti el annyiszor a hazáját, ahányszor én az elmúlt ötven évben. Az első húszban talán meg se volt, aztán 1989-ben egy pillanatra mintha, azóta meg folyamatosan, újra és újra lost. Az utolsó húszra már nem is lesz meg. Keretes történet, hogy legyen füle meg farka. Legalább az életemnek. Mindez most azért jutott eszembe, mert a német híradóban - szinte minden nap - ma is megemlékeztek a harmincadik évfordulóról. Kis színesek, hogy miként volt akkor. Csupa vicces külsejű ember, csupa vicces frizurával és vicces szemüvegkerettel. Nézem a képeket, és hallom: "Berlin, drágám. Csukja be, kérem, a szemét." Milyen kár, hogy én eközben is csak Alexet látom, és a kipeckelt szemét. És hallom, ahogy a végén vidoran kiszól a selymes hómezőről: "I was cured, all right!" // 2019. május 8. //

//eörsi// Talán 1986 vagy 87 lehetett, az erkélyen állt, szemben azzal a fával, amelynek levelein H. C. Artmann ült (akkor persze még nem volt olyan magas a fa, mint most), és tűnődve, kifelé azt mondta: hősi dolog lehet a Rathenauplatzon magyarul írni. Nem értettem igazán, mire gondol, hiszen szó sincs hősiességről, csupán egy adottságról, amikor idegen nyelvi közegben továbbra is a maga nyelvén ír az ember, mert nincs más választása. Taborinak például volt, ha egyáltalán tudta, melyik a maga nyelve. Az Emigránsok című versét a költőkről, magáról és Eörsiről például feltehetően rögtön németül és angolul is megírta, én a németből fordítottam. Hiányoznak. Hiányzik Eörsi, hiányzik Tabori, és hiányzik az összes kannibál.

Emigránsok

Miért nem maradnak otthon?
Nos, ha otthon maradnának,
megdöglenének.
Mint például a Georg Büchner,
akinek Svájcba kellett menekülnie,
Thomas Mann Amerikába ment,
az emigránsok országába,
Brecht, Feuchtwanger ugyancsak;
nem beszélve Victor Hugoról
vagy James Joyce-ról Triesztben,
és nem otthon, Írorországban, miként
Samuel Beckett Párizsban, és
Ernest Hemingway Kubában,
csak néhányat említve.
Noha nem minden emigráns volt költő,
a költők mindig emigránsok voltak,
ha nem külhonban, hát befelé;
a költők mindig emigránsok,
sehol sincsenek otthon, idegen szemmel,
nem fájdalom nélkül tekintenek a honra,
hogy élesebben lássanak.
Gombrowicz például Argentínában élt,
vad dühhel nézi hazáját
és világosabban látja, mint
az otthonmaradottak -
Dél-Franciaországban halt meg, nem messze
onnét, ahol éppen véletlenül tartózkodtam;
és Eörsi, újra egy,
aki börtönben ült,
mert "emigrált" a vörös fos elől,
és, újra egy véletlen, ráleltem egy könyvére,
amit még egyetemistaként írt George Lukácsról,
szintúgy emigráns.
Véletlenül találkoztam Eörsivel Berlinben,
ahol véletlenül Gombrowicz is élt;
Yvonne című darabját a Schiller színházban láttam,
dühödt mese, mint az összes jó mese.
Így találkozott ez a két nagy emigráns,
anélkül, hogy valóban találkoztak volna,
két dühödt mesélő,
Eörsiben testvérre ismertem,
remek analitikus, már amit ez a szó jelent,
nemcsak okos, hanem,
hogy egy ódivatú kifejezéssel éljek,
pompázatosan becsületes is.
Minden emigráns, mondhatni fívér
és nővér,
és ezért vagyok,
noha ezt a szót nemigen kedvelem,
büszke, hogy én is egy vagyok közülük.  // 2019. február 2. //

//apám nagykárolyban - karácsonyi történet// Olvasom a "kövéri szót", ahogy e.p. mondta. Nem tudom, miért olvasom. Valójában annyi közöm sincs hozzá, mint a madagaszkári házelnökhöz. Mérgező, átkozott kényszer. Talán a karácsony miatt, az apám jut eszembe, a vasárnapi ebédek a szobában. Apám az asztalfőn, öltönyben. Az asztal két, hosszanti oldalán anyám, nagyanyám, testvéreim, gyakran a Jóska bácsiék és a nagybátyámék. Nem emlékszem, hogy miről beszélgettek. Csak arra, hogy apám, aki fiatalabb volt, mint most én, mindig Nagykárolyig jutott. Az utolsó két szakaszra már rengett az asztal, az edényekkel együtt: „Mily szolgaság, milyen hizelgés! / S mindig tovább mennek, tovább, / S ki legszebben hizelg, az boldog.” Stb. A szavakat nem nagyon értettem, de az apámat igen. Hogy se jármot, se kancsukát. // 2018. december 25. //

//servitude volontaire - önkéntes szolgaság// Ezt írja a 16. század közepén Étienne de La Boétie a zsarnokságról és az önkéntes szolgaságról: "Alig hihető tán, pedig így van: a zsarnok hatalmához négy-öt ember elég... Mindig is úgy volt, hogy öt-hat embernél többen soha nem voltak közel a zsarnok füléhez. Törleszkedtek maguktól, vagy ő hívta magához őket... Ebből aztán újabb öt-hatszáz személy húz hasznot, szerepük olyan, mint a fentieké a tirannus mellett. Hatszázan kezükben tartanak újabb hatezret, akiket felemeltek, s akik kezébe a megyéket adják, vagy a pénzügyeket... Nyomukban még tülekednek annyian, hogy aki e hálót egyszer kiüríteni megkísérelné, rádöbbenne, hogy nem hatezert, de százezreket, sőt tán milliókat tart e kötél..." Lassan félezer éve idézgetik az írást, mert csak az idő mozdul el, ellenben benne az ember, változó kosztümben és kelléktárral ugyan, csak kereng maga és a kényszerneurózisai körül. Többek között ez lehetett az oka annak, hogy augusztus 16-án, több mint háromszázötven amerikai napilap, liberális és nem liberális, konzervatív és nem konzervatív, egy összehangolt akció keretében az első oldalon fejezte ki, hogy igen rühellené az önkéntes szolgaságot. És ezért hitet tesz a sajtószabadság mellett. Mert ott, ahol a zsarnok gyűrkőzik, a tisztesség egyetlen szinonímája az ellenállás. “Soyez résolus de ne servir plus, et vous voilà libres”, mondja La Boétie látszólag naív, kamaszos hévvel. "Ne szolgáljatok, és szabadok vagytok." Mert tudja: értelmesen ellenállni csak addig lehet, amíg a zombi járni nem kezd. Utána már csak az orosz rulett marad. // 2018.augusztus 19. //

//a gyerek, szpisek, a kutya és - újra - az achse der willigen// Kezdjük egy szép, vallomásos természeti képpel. Az már többször is bevált az irodalomban. Szeretem a dolgozószobám ablakán túli világot. Akárhányszor megpillantom, még harminckét év után is örülni tudok neki. A platánok dús lombjainak, az alattuk megbúvó lugasoknak, a talajt beborító, színpompás, organikus szőnyegnek. Jó időben, szinte minden délelőtt hangos gyerekzsivaj tölti be a teret. Kisiskolások, óvodások a közeli intézetekből. Ha csukva van, ilyenkor kinyitom az ablakot, hogy halljam a hangjukat. Minap is éppen odaléptem az ablakhoz, és azt látom, hogy a padok mögötti, félreeső tisztáson egy nyolc-kilenc éves forma gyerek masíroz le-föl. Minden második lépésnél megáll egy rövid időre, és mintha puska lenne a kezében, lefelé irányítva a képzelt fegyver csövét, belelő a földbe, vagyis nyilván egy földön fekvő, képzeletbeli alakba. Már vagy ötödször teszi meg ugyanazt az utat, gépies ritmusban, mániákus, kényszeres monotóniával. Vajon honnan menekítették ki? Szíriából? Irakból? Vagy Afganisztánból? Szpisek jutott eszembe. Nyolc éves volt, amikor a németek 1944-ben betörtek a tanyájukra. Ösztönösen bemenekült a kukoricagóréba, és onnét nézte végig, ahogy a családtagjait lemészárolják az udvaron. Az egyik katona egy német juhásszal járta körbe az udvart, és amikor odaért a góréban reszkető Szpisekhez, összenéztek a sűrű farács egyik keskeny résén keresztül. Mármint a gyerek és az állat. A kutya néhány másodpercre megtorpant, aztán némán tovább húzta a gazdáját. // 2018. július 10. // ===>

//a szellem autodaféja// Egy írónak, vélhetően, az irodalomról illik beszélnie. Akármiféle kataklizmák környezetében keletkezzen az az irodalom. Szélsőséges időkben - és melyik idő nem az -, magam idéztem mindig Babits sorait: "Forrong a világ és valósággal terrorizálnak bennünket az események és félelmek; azt hallom, bűn ma 'másról beszélni'. Én nem akarok engedni ennek a terrornak. Azértis Jeopardyról beszélek, és a két megváltozott Szép Ernő-verssorról." És igyekeztem is tartani magam ehhez az állásponthoz. Miért is kellene az íróknak másról beszélniük, mint az irodalomról? Ugyan állandóan elvárják tőlük, hogy mindenhez hozzászóljanak, a világpolitikától kezdve a legkomplikáltabb gazdasági kérdésekig, miközben az illatos budoárokon kívül semmi súlya sincs a szavuknak. Azt mondja Ingeborg Bachmann, hogy az írók semmiféle hatalommal, befolyással nem rendelkeznek, hiszen még egy háborúnak sem vetettek véget. Kétségtelen. Ellenben még egyet sem robbantottak ki. És azért ez sem csekélység. Elvégre ők is emberek, és gondold meg: csak az ember gyilkol. Egy ideje azonban mind kevésbé tudok nem engedni a terrornak, és szinte képtelen vagyok a két megváltozott Szép Ernő sorra gondolni. Mert az, amit látok, Joseph Roth szavaival nem más, mint a szellem autódaféja. A digitalizált orángutánnak ma már nincs szüksége olyan teátrális gesztusokra, mint például a könyvégetés. A szavak elégnek a csúcstechnológiával tökéletesített, totális és totalitárius propaganda színtelen, szagtalan, anyagtalan krematóriumaiban. Miféle esélye van, lehet az irodalomnak ott, ahol újra és újra a bamba kisnáci kerül helyzetbe, ahol újra és újra vezérkultuszról álmodozik az "ősi faj", ahol toxikus a használt nyelv? A hatalom következő lépése nyilvánvalóan minden civil kezdeményezés totális elfojtása lesz. Nincs civilebb gesztus az írásnál. És amit ír az ember és ahogyan, az nem csupán a története, hanem a történelme is. Az egyes ember történetét meg lehet fojtani. A történelmet ellenben nem. És a történelem azt mutatja, időlegesen ugyan diadalmaskodhatnak az autodafék ceremóniamesterei, de győztesek nem lesznek. Mert sose tudnak akkora tüzet rakni, hogy az emberséget, a humánt fenntartó szellem nyelve végérvényesen elégjen. // 2018. április 24. //

//dutschke, 1968. április 11.// Az az igazság, hogy mindig viszolyogtam a forradalmároktól. Nehezen viselem el a hangerejüket, hogy túl közel hajolnak hozzám, hogy hadonásznak, és rendszerint igen leegyszerüsítve és naívan gondolkodnak. Ugyanakkor szeretem bennük az elragadottságot, a szentek együgyüségét, és csodálom bennük a tüzet, amelytől megrettennék, ha bennem lobbanna meg. Viszolyogtam Rudi Dutschkétól is, akit éppen ötven éve, a mai napon lőtt le egy, a kisnáci bulvár által fölheccelt szerencsétlen. Viszolyogtam a hangjától, az agitátortól, a marxizmusától, ugyanakkor mind a mai napig irigylem, hogy tiszta szívvel ki tudott mondani a számomra nyilvánosan kimondhatatlan mondatokat. "Mi nem vagyunk a történelem reménytelen idiótái, akik képtelenek a saját sorsukat a kezükbe venni. Évszázadokon át ezt beszélték belénk. Számos történelmi jel mutat arra, hogy a történelem nem egy örök körforgás, amelyben mindig a negatívnak kell diadalmaskodnia... Igenis kialakíthatunk egy háborúk és éhinség nélküli világot, méghozzá az egész földkerekségen. Ez a mi történelmi lehetőségünk,... és mi harcolni fogunk ezért." // 2018. április 11. //

//fürdőszoba napló és az irodalom (laca)// Gondolom, 1980 vagy 1981 lehetett. Előtte szerintem nem sokat koncertezhetett a Bizottság Budapesten, 1982 januárjában pedig én örökre eltűntem a városból. Nem emlékszem, hol volt a koncert, csak arra, hogy elvittük az anyámat is, és a nagyanyám losonci barátnőjét, aki éppen látógatóban volt Budapesten. Minden évben jött a nagyanyámhoz, régi barátság, együtt voltak koncentrációs táborban. Az épületben egy orvosi rendelő is volt, mert amikor mentünk fölfelé a lépcsőházban(?), egy fiatal lány odafordult az anyámhoz, és azt mondta neki, hogy a rendelő egy emelettel feljebb van. Huszonöt éves voltam, undorodtam az egész országtól. Egyetlen dolog foglalkoztatott, el ebből a nyomorult világból. És akkor egy pillanatra Laca és Kokó rám kapcsolták a lélegeztető készüléket. Persze, az egész performance - a legmélyebben azonban a szövegből lélegezhettem. Hát mégis van irodalom! Hajas kivégzése nem végezte ki az irodalom esélyét. Hallgattam Lacát és Kokót, és tudtam: semmi esélyük, semmi esélyem. Így gondoltam huszonötévesen. Ez arról jutott eszembe, hogy egy kölni könyvhagyaték átvizsgálása közben rábukkantam a Pécsi Galéria 1985-ös füzetecskéjére (A 3 fő erény: feLugossy, efZámbó, Wahorn), benne Laca gyönyörű szövegével, amely így kezdődik: " Már elmúlt éjfél, amikor eljöttem a klubból, ahol egy lány szívfacsarón és orgazmusban gazdagon énekelt arról, hogy mostanában - mivel már nem kap szerelmes leveleket - a réges-régi és érvénytelen leveleket eszi..." // 2018. február 16 // ===>

//a xaktilgu természetéről, január 30-án// Olvasom UE írását, megint olvasom, keletkezése óta (ha jól emlékszem 1995) minden évben, mintha csak arról akarnék meggyőződni, hogy érvényes-e még. Tehát újra olvasom UE-t, és ide szeretném írni, amit olvasok, legalábbis részleteket belőle, de nem megy, mert nem szeretnék bizonyos szavakat ideírni. Egy semleges szót keresek, helyettesítésül. Gondolok erre és arra a szóra, de egyikkel sem vagyok megelégedve, hogyan is lehetnék, hiszen nem létezik semleges nyelvi képződmény. Végül alkut kötök magammal, és leírok néhány, szótári jelentéssel talán nem rendelkező, de könnyen kiolvasható hanghalmazt. Például ilyeneket: bavkuli, keltula, polsuva. Sajnos bennük sem lehetek biztos, mert mindegyikre van találat az interneten. Tovább csűröm-csavarom a hangokat, végül találok egy, az adott pillanatban találatmentes variációt: xaktilgu. Akkor ez jó lesz. Szóval azt írja UE, hogy a xaktilgut mindenekelőtt a hagyománykultusz jellemezte és a tradicionalizmus magában foglalja a modernizmus elutasítását. Ugyan a xaktilgu hívei istenítették a technológiát, szerettek büszkélkedni az iparban elért sikereikkel, de a modernitás-dicshimnusz csak máz volt az alaplideológián. A modem világ elutasítása a kapitalista életmód elítélésének álruhájában jelent meg, de főképp 1789 (vagy természetesen 1776) szellemének elvetésében tükröződött. Úgy tekintettek a felvilágosodás, a Ráció korszakára, mint a modern métely kezdetére. Ilyen értelemben tehát a xaktilgut irracionalizmusként is definiálhatjuk, amely az öncélú cselekvés kultuszától is függ. Vagyis a cselekvés önmagáért szép, tehát fontolgatás előtt és nélkül kell nekiugrani. Gondolkodni férfiatlan. A kultúra gyanús, minél kritikusabb magatartást tanúsít, annál inkább. Ebből is következik, hogy az értelmiségi világ iránti gyanakvás a xaktilgu örök tünete. Szívesen használnak olyan kifejezéseket, mint például "mocsadék értelmiségiek", "tojásfejűek", "sznob radikálisok", "az egyetemek komcsi fészkek" stb. Természetesen nem tűrik a kritikát sem. A kritikus szellem distinkciókkal él, a különbségtétel pedig a modernség jele. A xaktilgu értelmezésében a véleménykülönbség árulás. A véleménykülönbség ráadásul a másság jele is. A xaktilgu úgy terjeszkedik és szerez új híveket, hogy kihasználja és felnöveli a másságtól való természetes félelmet. Egy xaktilgu mozgalom először is a betolakodók ellen szólít fel. A xaktilgu tehát per definitionem rasszista. A xaktilgu egyéni vagy társadalmi frusztrációból fakad. Így aztán érthető, miért egyik tipikus jellemzője a történelmi xaktilguknak, hogy a frusztrált középosztályokhoz fordulnak, amelyek valamilyen gazdasági válság vagy politikai megaláztatás miatt rettegnek az alsóbb társadalmi csoportoktól. UE a továbbiakban kifejti, hogy azoknak, akik nem rendelkeznek semmiféle társadalmi identitással, a xaktilgu egy sokkal hétköznapibb privilégiumot nyújt, azt, hogy ugyanabban az országban születtek. Innen ered a "nacionalizmus". A nemzet identitását pedig egyetlen dolog tartja össze: az ellenségkép. Ezért a xaktilgu lélektana mindig a (lehetőleg nemzetközi) összeesküvés rögeszméjében gyökerezik. A követőknek érezniük kell a fenyegetettséget. A legegyszerűbb mód egy összeesküvés megvilágítására, hogy idegengyűlöletet szítunk. De az összeesküvésnek belülről is jönnie kell. Satöbbi, satöbbi. Ezt írja UE, aki egyébként olasz volt, a mindenkori xaktilguról, ezt olvasom évről évre, és méricskélem, mennyivel szűkült a kör átmérője, mennyit közeledtek a mechanikusból digitálissá avanzsált orángutánok seregei. Elődjeik elöl menekült Joseph Roth, január 30-án. Hiába. // 2018. január 30. //

//a kép helye// Napok óta Thomas Mann egy korai novellájának kezdő mondata jár az eszemben. "Etwas erzählen? Aber ich weiß nichts." "Elmondani valamit? De hiszen nem tudok semmit." Tegnapelött meglátogattam egy régi barátomat. Nincs jól. Több mint hetven éve próbálja megfejteni, hogyan keletkezik egy kép. Majdnem ösztönösen azt írtam, hogyan keletkezik bennünk egy kép. Mintha keletkezhetne rajtunk kívül is. A kérdés, éjjel-nappal, még mindig tektonikus rengéseket képes okozni agyában, testében. Többek között ezért nincs jól. Ma elküldtem neki azt a fotót, amit egy másik barátom küldött néhány napja az unokájáról. Azt írta a képhez: "Kiderült, hogy az angyalok látszanak, lásd a mellékelt színes ábrát." Én meg azt írtam a barátomnak, akit meglátogattam, és nincs jól, hogy küldök neki egy képet * egy "Wesen"-ről, aki éppen, valódi continuous presentben megéli, (a)hogyan keletkezik egy kép. A bajok forrása, hogy agyunkban csak egyetlenegy alkalommal tudnak így keletkezni a képek. Később ezt a bűvöletet, mágiát keressük, az viszont valószínűleg (bizonyára) végleg elveszett. Többek között innét erednek agyunkban és testünkben bizonyos tektonikus rezgések. Amitől a barátom nincs jól. Meglehet, egyszer még átélhetjük ezt bűvöletet, amikor majd utoljára keletkeznek bennünk képek. Erről viszont nincsenek leírások. Pedig jó lenne mondani valamit erről. Például a barátomnak, aki nagyon nincs jól. "Aber ich weiß nichts." // 2018. január 3. //

//manfai - mánfai// Két selyembivallyal volt dolgom az életben. Az egyik elitta és elgyógyszerezte az agyát, fűtő volt és kannibál, a másik analfabéta író és nehézsúlyó birkózó. Az előbbihez alkoholista barátom cipelt el, talán 1979-ben. Valószínűleg egyikünknek sem volt fogalma róla, miért. Csak a szűk szobára emlékszem, és az ugató TV-re meredő, időnként fölnyerítő behemótra, aki szerintem észre sem vette, hogy megérkeztünk, ott voltunk, aztán elmentünk. Az utóbbit pedig E. temetése napján láttam utoljára, harminchét évvel később és ezerötszáz kilométerrel arrébb. Még a templomba is bementünk, gyertyát gyújtottunk, és valamiért éppen ott kérdeztem meg tőle, hogy tud-e valamit a Maráról. Mert nem tudtam róla semmit. De nem tudott róla ő sem semmit. Azt sem, hogy mint később egy eltévedt hírből megtudtam, akkor már jó egy éve halott volt. Mánfai 1977-ben disszidált. Marának vendégfellépése volt Bécsben és Londonban, aztán nem mentek vissza. Mánfai az utolsó magyar szövegét kb. négy évvel később írta. Azóta csak németül ír, félvakon, többnyire ágyban, éjszaka, sötétben. A megfirkált lapokat aztán a Vali szokta összeszedni a matracok közül. A beszkenelt oldalak az utolsó magyar szövegéből valók. // 2017. november 17. // ===>

//glenn gould széke, agota kristof, te - du - és a megfagyott gyerek// Glenn Gould székét kerestem, így került a kezembe az egyik utolsó, európai kultúrális folyóirat, a zürichi "du" 1990 áprilisi száma. "Mítosz Glenn Gould - Az igazság és más hazugságok", olvasom a címlapon. Elmosolyodom a huszonhét évvel ezelőtti szalagcím kínos időszerűségén. GG székét nem találtam meg - valaki kivette a folyóirathoz mellékelt pósztert -, ellenben az utolsóelőtti oldalon egy Agota Kristof szövegre bukkantam. Esetleg írhatnám úgy is, hogy Kristóf Ágota, de erre - valójában - nincs okom. Az írás címe, "Az emlékezet", és majd tizenöt évvel később bekerült az "Analfabéta" című kötetbe is. Így kezdődik: "Újságokból és a televízióból tudom, hogy egy tízéves török gyerek elpusztult a hidegtől és a kimerültségtől, amikor a szüleivel illegálisan át akart kelni a svájci határon. Az embercsempészek otthagyták őket a határ közelében. Csak menniük kell egyenesen, az első svájci faluig. Órákon keresztül gyalogoltak a hegyen és az erdőn át. Hideg volt. A vége felé az apa a hátán vitte a gyereket. De akkor már késő volt. Mire megérkeztek a faluba, a gyerek elpusztult a fáradtságtól, a hidegtől, a kimerültségtől. Első reakcióm ugyanaz volt, mint bármelyik svájcié: 'Hogyan vághatnak az emberek ilyen kalandokba gyerekkel? Ez a felelőtlenség elfogadhatatlan!' Gondolatomra éles döbbenet hasított belém. Hideg, november végi szél zúdult a jól fűtött szobámba és csodálkozva megszólalt bennem az emlékezet: 'Hogyan? El tudtad felejteni? Ugyanezt tetted, pontosan ugyanezt. És a te gyereked majdnem újszülött volt.' Igen, emlékszem…", írja Agota Kristof, 1990-ben, és szavaival nemcsak a száműzetésre, a kiszolgáltatottságra, az asylumot nyújtó gesztusra emlékezik és egyben emlékeztet, hanem az emberi együttérzést pusztító, sanda, önmérgező aljasságra is. // 2017. szeptember 2. //

//black noise - cage// Úgy volt, másnap érkezik. Talán hajnalban indult volna. Előtte való este meghalt. Éjszaka adásunk volt. Kétszer tízperc, élőben, a kölni “Piazettáról”. Ketten voltunk a hűvös, szinte üres teremben. Fehér fény, csend. Csak a hajópadló deszkái reccsentek meg lépteinktől. Boris, szokásához híven, föl-alá járkált, kapcsolgatta a készülékeket, rendezgette a kábeleket. Mintha egy barlangban lettünk volna, úgy visszhangzott a kapcsolók csattanása, a mágnesszalagok surrogása, a kontroll lámpák csipogása. Már vagy háromszor beállítottunk és ellenőríztünk mindent, még mindig maradt időnk az adásig. Leültünk a hatalmas, négyszögletes faasztal átellenes oldalán, és szótlanul, kábán várakoztunk. Öt évvel azelőtt voltam itt először. A helyiség az első pillanatban az Eötvös utcai kocsiszínre emlékeztetett. Hatalmas, egykor nagyobb időket látott, régi bérház, amelynek belső udvarán, szemben a kapuval egy földszintes, lepusztult épület gurnyasztott. Itt ültünk, az udvar mozdulatlan és mély aknájában, és vártuk a jelzést Kasselből. Egyszercsak megberrent a fax doboza, és a belülről zöldes fénnyel megvilágított résből egy fehér lap kúszott elő. Mindketten odafordítottuk a fejünket. A lap végénél megtorpant a készülék, egy kis szünetet tartott, majd tolt még egyet a papíron, hogy ne pontosan a lap szélénél kelljen letépni. Aztán harsányan, indokolatlanul hosszan belefütyült a csöndbe és lekapcsolt. Az asztaltól jól lehetett látni az aláhajló papírlap közepén kissé cirkalmas betűkkel szedett feliratot: “White Noise for John Cage - in one movement - Pass.” A lap jobb sarkában, kézzel írott, apró betűk: “L. M., NYC, 8. 13. 92.” Meghalt Cage, mondta Boris... - Éppen huszonöt éve. Black Noise - in eternal movement. Pass. // 2017. augusztus 12. //

//exit - folytatásos regény 31 részben vasárnaponként, 2016.november 20. - 2017. június 18.//

//what'll you do now, my blue-eyed son?// A svéd akadémia nem éppen avantgarde döntéseiről híres. Kb. csendesen hozzászoktunk, hogy a 20. században többnyire 19. századi íróknak adta a Nobelt, a 21. század elején meg 20. századiaknak. 2016-ban, kétségtelenül meglepetésként, összeért az idővel, sőt mintha a jövőből is megértett volna valamit. Akadémikusoknál nem magától értetődő erény. Én már évek óta úgy vagyok az irodalmi Nobellel, ha már nem Handke kapja, egy kicsit úgyis mindegy. Ebben az évben először éreztem, még az is rendben van, hogy az osztrákot újra ejtették. A Magas Irodalom arroganciája számára persze nyilván nehezen emészthető döntés, hiszen Dylan szinte minden kellékét nélkülözi a Nagy Író (Költő) hagyományos pózának. Egyszerűen csak nagy költő, aki éppen zseniális zenész is és rendkívüli karakter. Nincsenek sokan, akik ezen a színvonalon a tehetségük szintjén tudták tartani a jellemüket is. Mától talán többen olvassák majd a szövegeit, és mondataival együtt a világirodalmat. Igen, akár cezúra is lehet Dylan irodalmi Nobel-díja egy olyan korszakban, amikor ugyan továbbra is úgy lehet írni, ahogy évszázadok óta megszoktuk, a kérdés csupán az, érdemes-e. // 2016. október 13. //

//bernhard tamás, obernathal, október 2.// Bernhard Tamás, gazdálkodó, késő este, miután befejezte obernathali (Felső-Ausztria) birtokán napi teendőit, visszatért a házba, leült az írógépe elé, befűzött egy üres lapot, és ugyan vélhetően nem volt játékos természetű, rövid gondolkodás után a papír különböző helyeire pontosan négyszer legépelte a "Lüge" (hazugság) szót. Majd néhány pillanatig szünetet tartott, szórakozottan kibámult a balkézre eső, sötét ablakszemen, hamarosan azonban újra csapkodni kezdte a billentyűket, és ötször, ugyancsak elszórva a papíron, legépelte a Land/Vaterland (ország/haza) szót. A lächerlich (nevetséges) szavak tizenegyszeri elhelyezésénél már egy kicsit ügyeskednie kellet, a fogyó üres papírfelület miatt. Aztán nyújtózott egyet, és széltől szélig kitöltötte a sorokat Konrad szavaival (ugyanis a Das Kalkwerk című regényét írta): "Was dieses Land, dieses sein Vaterland betreffe..." (Ami ezt az országot, ezt a hazát illeti...), írta vagyis gépelte, és a kopogás majd fölverte az egész vidéket. Még szerencse, hogy csak a süket csönd lakta. De aztán késő lett, elfáradt, befejezte az írást, másnap korán kellett kelnie, ahogyan rendesen más gazdálkodónak is. Nem várhatta meg a gép előtt ülve, hogy kiteljen a nap, nevezetesen október másodika. Még szerencse, hogy másnap is a gép elé ülhet, aztán az azt követő napon is, és így tovább, akár az élete végéig, mintha mindig csak ugyanaz a nap ismétlődne. Benne is, a hazában is. // 2016. október 1. //

//zoltán gábor: orgia// Már az első mondatok után tudtam, nem lesz egyszerű végigolvasni. Pedig nem vagyok kezdő. A felénél aztán azt gondoltam, majd csak abbahagyja. Ezt így mégse lehet folytatni. De nem hagyta abba. Csodálkoztam. Hogy úgy mondjam, szakmailag. Mert működött a szöveg. És akármennyire nem hagyta abba, annál jobban működött. És éppen azért, mert nem hagyta abba. Nem hagyhatta abba, mert azok sem hagyják abba. Így nem volt más választása. Mint ahogy nyilván azoknak sincs más választásuk. Aki abbahagyja, egérutat ad a másiknak. A legyilkolandó a gyilkosnak, a gyilkos a legyilkolandónak. Ezért nem hagyta, ezért nem hagyja, ezért nem hagyhatjuk abba. Soha, semmikor. A halott felejtése kegyelem és tisztulás. Az élőé bűn. // 2016. július 20. //

//three minutes white silence for ben - ben patterson - and*// Ben, amikor még néger volt, bőgösnek tanult, nagybőgösnek, igazi akadémián, ami azért nem volt csekélység akkoriban. Aztán járt zenekarról zenekarra, igazi szimfónikusok, meghallgatásra. Azok meg elismerően bólogattak. Muzikalitás, technika, pazar. Aztán mindig ugyanoda jutottak: "You know, there is a problem..." És a néger kapásból tudta. De nem ugrott föl, nem kezdett hadonászni, borogatni, üvöltözni, hova tovább durrogtatni, mondjuk nem lett volna indokolatlan, hanem az idők során könnyű lett. Egészen könnyű. Képlékeny. Folyékony. Fluxus. "Lépj be egy péküzletbe, szívd be a sütemények illatát, aztán menjél tovább. Lépj be egy másik péküzletbe, szívd be a sütemények illatát, aztán menjél tovább. Lépj be a következő péküzletbe, szívd be a sütemények illatát, aztán menjél tovább (stb.), amíg meg nem jön az étvágyad." Köln nekem a fluxussal kezdődött, éppen harminc éve. Még volt nagycsapat. Aztán fluere, fluo, fluxi - mindannyian elszivárogtak. Tegnap Ben is. // 2016. júnus 26. //

//brezel// Brezel nem tud magyarul, így nem tudja, hogy neki is a zsoltára lehetne Füst Milán mitológikus panasza: "Ó Uram, én mozogni nem kívánok - - - / Én pici helyen dideregve űlni akarok, én komplikációktól félek." Huszonhat éve ismerjük egymást, tíz évig katalogizálta az antikváriumi könyveket. Kezdetben az első emeleten, aztán megszántam - ugyan az állandóan fűtetlen helyiségben, pici helyen, komplikációk nélkül, dideregve ücsöröghetett -, és hetente egyszer házhoz szállítottam neki a könyveket, hogy ne kelljen biciklivel átszelnie várost, ne kelljen érintkeznie. Ilyenkor többnyire teljesen átizzadva, földúltan érkezett, mintha rengő tengereken kelt volna át. Tíz év alatt körülbelül húszezer könyvet katalogizált, továbbá százhúsz madárfészket. Ugyanis leesett vagy elhagyott fészkeket gyűjt. Ezeket aztán otthon kijavítja, rögzíti a szerkezetüket, meghatározza, becsomagolja és archiválja őket egy szekrényben. Az egyik kiállítását Stendhal vezette be: "A kérész a legforróbb nyárban, reggel kilenckor születik, délután ötkor pedig már elhullik. Hogyan érthetné meg, mi az éjszaka?" // 2016. május 27. //

//m.m// Nem volt nagy ember, csak éppen annyira, mint mindannyian. Azt hiszem, nagy műveket sem hagyott hátra. Szerintem nem volt része sem az establishmentnek, sem a feketegazdaságnak. Az meglehet, hogy valamilyen formában a kölcsönalap része volt, de ehhez neki személyesen aligha lehetett bármiféle köze. Az viszont kétségtelen, hogy zsarolható volt. Hiszen csak a halottak nem zsarolhatók. Ami pedig a személyes bátorságot illeti, úgy gondolom, arra nagy szüksége volt. Hogy legyőzze a gyávaságot. Egyeseknek talán tényleg a szovjet megszállás alatti "demokrácia", az "emberarcú szocializmus" volt a tét. Neki a lelkiismeret. Számolgatom, hány éves lenne ma. Akkor harmincnyolc éves volt. És vélhetően nem volt érzéke a kor vitathatatlan komolytalanságához. És ez rettentőn elnehezítette a testét. Éppen annyira, amennyire öt emeletnyi zuhanás megnöveli egy még néhány másodpercig szilárd test súlyát. // 2016. május 2. //

//face to face - az elnémított háború// Több mint huszonöt éve láttam először a fotót. Valójában nem a fotóra figyeltem föl először, hanem a könyvet föllapozó arckifejezésére. J. valóságosan beleszürkült a látványba. Nem szólt semmit, nem is nézett föl, csak ült mozdulatlanul. Mozdulatlanságában nem bénultság, inkább végérvényes tanácstalanság rejlett. Nem értettem a viselkedését, fölálltam, és szótlanul mögé léptem. Az első Szellemi Bizarr Kabinetet építettük 1990 áprilisában, Kölnben, a Rathenauplatzon. Nem ismertem a képet. Egy, a saját vérszomjától fuldokló, eltorzult arc, megkövesedett tekintet. Döbbenten meredtem a némán üvöltő, mutáns szörnyetegre. Érdemes egyébként higgadtan, aprolékosan megvizsgálni a képet. Az idült, nemtelen grimaszt, az üvöltésbe szakadt koponyát, az alak környezetét. A sisakon gubbasztó, a rikoltástól nyelvét elköpő kimérát, a görcsösen magasba lendült kart, a pikkelyes felsőtestet, a fullasztóan zsúfolt hátteret. J. másnap lement a Bauhausba, megvette a kapható leghosszabb és legvastagabb ácsszöget, és a Kultúrornamentika című installációhoz odakészített, motoros, szopós babafejek egyikével beszögelte az üvöltő szörnyeteg eltátott pofáját. Egy pillanatra végérvényesen elnémította. // 2016. január 28. // ===>

//balaskó a rathenauplatzon// Minden nap, a hétvége és az ünnepnapok kivételével, megteszem a lakás és a posta közötti kétszáztíz lépés utat az előző nap megrendelt és becsomagolt könyvekkel. Útközben legalább féltucat irodalmi helyszínt érintek, de erre nem gondolok minden nap. A postával szemben, a téren, a sörkert bódéja és a lekerített kutya illemhely között áll egy nyilvános könyvszekrény. Ritkán nézem meg, többnyire csak papírszeméttel töltik fel, de mióta találtam benne egy Cioran kötetet, gyakrabban meglátogatom. Amikor tegnap, a posta felöl jövet, még az út másik oldalán, szemben a térrel megálltam a pirosnál, eldöntöttem, hogy ma megnézem a szekrényt. Nem volt nálam olvasószemüveg, ennek ellenére azonnal észrevettem, még az üveg mögött. Először nyilván a fotóra figyeltem föl, és csak utána a szerencsére vastag betükkel nyomtatott címre: Balaskó Jenő - Elmúlik minden. Különös módon nem lepődtem meg, szinte egy magától értetődő mozdulattal tettem el a könyvet, mintha éppen nekem készítették volna oda. Aztán megtettem a még hátralévő százhetven lépést, és dolgoztam tovább. Csak másnap jutott eszembe újra a könyv. Este fölvittem magammal, letettem a lámpa alá, és fölvettem az olvasószemüvegemet. Azonnal fölismertem a képet vagyis az utcát. Itt nőttem föl, pontosan két házzal arrébb, a 39-ben. Még a rogyadozó, mára szépen kitatarozott erkély is látszik, a Danavox Hallókészülékek szakboltja mögött, az első emeleten. Ott áll tehát Balaskó, a Kertész utcában, kb. a negyvenhármas számú ház előtt, és nem tudja, hogy valójában a Rathenauplatzon áll. "Süketülj, mert hallótávolba gyütt / a kutyaszaros utca, az illatos prolilét. / Szabadság mellé flörtölj most pralinét." Még egy kicsit olvasgatom a verseket, aztán talán majd visszateszem a szekrénybe, returra. "Vigyázz: ha arra jársz, ne vakulj./ De ha beleléptél: ne okulj. / Az ok is hallótávolba gyütt: világol utcahosszat a DANAVOX! / Hát ne lépj a szarba. Mert odaszoksz." // 2015. november 7. // ===>

//face to face - 2015. szeptember 5. / 18. / 25.// Pontosan emlékszem, mikor találkoztam ezzel a fotóval. A rádiónak dolgoztam, és éppen hetilapszemlét készítettem. 1991 volt és hajlamosak voltunk azt gondolni, hogy Európa fordulóponthoz érkezett. A fénykép a Zeit-ben jelent meg, és akkor még senki sem tudta, kit ábrázol. Azért teszem a tárgyat egyes számba, noha több tucatnyian állnak a képen, mert az exponálás pillanatában valójában csak egy ember látható. Az az igazság, hogy sosem hittem igazán a szabad akaratban. Csak egyetlen napot kell visszapörgetnünk az életünkből, számba venni cselekedeteinket és nem-cselekedeteinket, és máris nevetséges koncepciónak tűnik a szabad akarat. Még egy olyan társadalomban is, ahol mind a szellemi, mind a társadalmi és anyagi feltételek egy viszonylagos személyes autonómiának kedveznek. Azt talán még a legostobább és legrosszindulatúbb ész is fölfogja, hogy miféle nevetséges cinizmus extrém körülmények között a szabad akaratot emlegetni. Abban sem nagyon tudok hinni, hogy az ember képes megváltoztatni az egyetemes emberi létezést meghatározó, ki tudja miféle vezérlő pultokról irányított, évezredes kényszerpályákat. Körülbelül az első artikulált emberi szó kimondása óta tudjuk, a háború, a háborúskodás végletesen rossz, ellenben a béke, a békesség a legfőbb javak egyike. Mégis a legeslegelső artikulált szó kimondásával egyidejűleg hadat üzent az egyik ember a másiknak, és magatartása csak annyiban változott az évezredek során, hogy előnyben részesíti az evőeszközt vagy a vízöblítéses WC-t. Ennyire ostoba? Ennyire nem ura a saját cselekedeteinek, sorsának, a saját gondolatainak? Miért kellene akkor hinnem a szabad akaratban vagy az elátkozott kényszerpályák megváltoztatásában? Valami viszont mégiscsak kell, hogy rajtunk is múljon. Ha ez nem így lenne, valóban értelmét vesztené az erkölcs, az emberi együttélés finommechanikája. És képtelen vagyok leszokni arról, hogy úgy gondoljam, végső soron az ember maga hangolja be ezt a rendkívül finom műszert. Ösztönösen és tudatosan. Így soha nem szökhet el életében a felelősség árnyéka elől. Mert a felelősség a saját árnyéka. Akár hisz a szabad akaratban, akár nem. // 2015. szeptember 25. //

//dr. cappy// Valószínűleg a patafizika az egyetlen komolyan vehető tudomány, egyrészt azért, mert nem tudomány, másrészt azért, mert valójában nem is létezik. Alapítója a modern művészet szent réme, Alfred Jarry. Idestova harminc éve a műterem szomszédom Prof. Dr. B. Cappy, az Institut für Pataphysische Raumfahrt und Normative Äquivalenztheorie (A Patafizikus Űrhajózás és Normatív Ekvivalencia Elmélet Intézete) vezetője. A professzor eredeti névtáblájáról készült fénykép (nem találom) ma már tudománytörténeti dokumentum, mivel a táblát a ház egyik lakója, delíriumos rohamában széttörte. A patafizikának egyébként számos, még nem teljesen tisztázott magyar vonatkozása van. (Természetesen a magyarázatra kevéssé szoruló elübüsödésen kívül.) Ki volt például a "legpatafizikusabb patafizikus", Julien Torma, aki 1933-ban, 31 éves korában sose tért vissza egy tiroli hegyi vándorlásból? (Klaus Ferentschik merész feltételezése szerint Julien Torma nagyanyja nem volt más, mint a magyar ősrégész, Torma Zsófia.) Avagy ki emelte be a patafizika öröknaptárába a hónapok 29. - egyébként nem létező - napját jelölő Hunyadi nevet? A naptár megalkotói természetesen (és értelemszerűen) nem Hunyadi Jánosra, a nagy törökverőre gondoltak, hanem a róla elnevezett hashajtóra. És ki volt az ugyancsak gyanús hangzású nevet viselő Michel Corvin, aki a "legpatafizikusabb patafizikusról" szóló esszéjében (1972) azt állítja, hogy Julien Torma valójában a Mallarmé és Valéry tanitvány, Léon-Paul Fargue álneve? Különös, hogy amikor mindezt elmeséltem professzor Cappynak, pontosabban fogalmazva a házban lakó, magyarul egy szót sem tudó titkárának, B.N.-nek, Léon-Paul Fargue neve hallatán összevonta a szemöldökét, és elgondolkodva, egészen türhető kiejtéssel azt mondta: "Faragó? Ezt a nevet valahonnan ismerem." De erről majd máskor többet. // 2015. június 9. // ===>

//giccs - h.k.// Mondjuk 1977. Vagy 78. Tavasz. Vagy ősz. Szerintem sem nyár, sem tél nem lehetett. Mindezt persze pontosabban is megtudhatnám, egyszer neki is álltam a nyomozásnak, fölhívtam a Londonban élő nővérét, de aztán úgy alakult, hogy jobb, ha nem beszélünk róla többé. Tehát 1977 vagy 78. Följött NG a Kertész utcába, talán a Gittával, és egy idegen lánnyal. Délután volt, beszélgettünk, az idegen lány azt mondta, hogy milyen különös, hogy éppen itt, ebben a házban, a szomszédban lakik valami rokona(?). El is tűnt jó negyedórára. Aztán visszajött. Gáborék elmentek, az idegen lány valahogy ott maradt. Aztán mások is jöttek, nem tudom, miért. Este lett, elkezdtünk bulizni. Az idegen lány ott maradt. Táncoltunk. Nem emlékszem, hogy beszélgettünk volna. Csak táncoltunk, megállás nélkül. Tényleg megállás nélkül. Csak rock and rollt. Igazi rock and rollt, igazi rock and roll zenére. Szerintem vagy tízenötször lement a Jerry Lee Lewis. Késő lett. Szerintem nagyon késő. Az idegen lány ott maradt, de csak táncoltunk, megállás nélkül. Szerintem nem beszélgettünk. Aztán egyszercsak nem volt ott. Nyilván elment. Délelőtt, már elég későn, kimentem Csepelre, a főiskolára. Az előadóteremben ültem, amikor odajött NG. Azt mondta, képzeld, meghalt a Kati. Az idegen lányra mondta. Meghalt? Meg. Fölakasztotta magát. Hajnalban, a budai hegyekben. Biztos azt mondhattam, hogy az nem lehet. Éjszaka ment el a Kertész utcából. Késő éjszaka. Rock and rolloztunk. Megállás nélkül rock and rolloztunk. Szerintem nem is beszélgettünk. És akkor elment a Kertész utcából, átment Budára, fölment a hegyekbe, és fölakasztotta magát valami kibaszott fára? Valahogy így. Nézem a képet, amit pár hete kaptam. Soha nem láttam róla képet. Nem emlékszem rá. Mindig azt hittem, hogy emlékszem rá. De nem emlékszem rá. Nézem a képet, amit nem régen kaptam. Vajon hova bámul? Ki a képből, lefelé, jobbra. Még a szája is tátva. Másnap azt álmodtam, hogy nézem a képet, amit nem régen kaptam. Azt nézem, vajon hova bámul. Ki a képből, lefelé, jobbra. Aztán egyszercsak fölemeli a fejét, ott, a képben, felém fordul, egész közelről látom az arcát, annyira közelről, hogy a bőrömön érzem a bőre melegét. Arra ébredek, hogy hangosan kocog a fogam, mintha jeges vízbe mártottak volna. // 2015. április 2. //

//ma// Hetek óta beszélnek, írnak a felszabadulásról. Rádióban, televízióban, újságokban. A nevét is tudják a helynek, én is tudom, mert egyszer nevet adtak neki. De az az igazság, hogy most nem szeretném megnevezni. Már csak azért sem, mert megnevezhetetlen. Megnevezhetetlen, miként fölszabadítani sem lehet. És túlélni sem. Senkiről nem tudok, akit fölszabadítottak volna. Senkiről, aki túlélte volna. Pedig sokakat ismertem, akik ott jártak. Úgy borítják be ezek a helyek a huszadik századot, mint a hullákon szétterülő, oltott mész. Mészkor. Néhányan visszatérnek, ők is tudják a nevét a helynek, de mindannyian foglyok maradnak, mindannyian belepusztulnak a fogságba. Mert a muselmann árnyéka beledöglik a testbe, szétoszlik a vérben, a csontokban, a szövetekben, és megöli a gazdáját. A tettes ezért marad örökké tettes, és ezért nem évülhet el sohasem a bűne. Megbocsátás persze lehetséges, legalábbis elképzelhető, ez mindig is az áldozatok nyomorúságos kiváltsága volt. Tényleges haladékot csak a megbocsátás által kaphatnak a haláltól. A kérdés persze: érdemes-e. És lejátszható-e a megbocsátás játszmája ott, ahol a megbocsátás merő abszurditás. // 2015. január 27. //

//kölni - monty cantsin// 1998-ban, a Rauschenberg retrospektívvel egyidejűleg itt járt Monty Cantsin (Kántor István), és egy ASA rendezvénysorozat keretében, a Moltkereiben csinált egy performanszt. Amikor tudomást szerzett a kiállításról, úgy döntött, hogy a soros "véráldozat" akciójának színhelye a Rauschenberg bemutatón lesz. Mivel ehhez a vére kellett, lementem az alattunk két emelettel lejjebb lakó szomszédunkhoz, egy korházi ápolónőhöz, és megkérdeztem tőle, tudja-e, hogy ki az a Robert Rauschenberg. Tudta. Jó, mondtam neki, egy éppen nálam lakó ismerősöm egy akciót szeretne csinálni a kiállításon, és ehhez az ismerősöm vére kell. Levenne-e tőle úgy féldecit. Hogyne, mondta a hölgy, és úgy is lett. Másnap elmentünk a Ludwigba, MC végigspriccelte a vérét a falon, fölmászott egy podesztre, és olvasni kezdte a "Gift to Rauschenberg" című szövegét vagy kiáltványát. Addigra persze megérkeztek a biztonsági emberek is, és valamivel később a múzeum igazgatóhelyettese. Türelmesen megvárták, amíg MC befejezi a szöveget és lemászik a pódiumról. MC udvariasan bemutatkozott, és röviden ismertette a múzeumi alkalmazottakkal akciója lényegét. Az igazgatóhelyettes és a biztonsági emberek rezzenéstelen arccal végighallgatták, majd az igazgatóhelyettes közölte, hogy neki viszont hivatalból ki kell hívnia a rendőrséget, mert rongálás meg ilyesmi. "Persze-persze", mondta MC, hiszen az akciónak az egyik leglényegesebb pontja, hogy elviszik a rendőrök, és ezt gyakran meg is tették, Ottawától New Yorkig. Hamarosan meg is érkezett egy motorosrendőr, vázolták neki a tényállást, amit a férfi szorgalmasan jegyzőkönyvbe vett. Aztán még ott álltunk egy ideig az előtérben, a rendőr derűsen elpakolta a felszereléseit, és indulni készült. És ki fog elvinni, érdeklődött MC? Elvinni? Miért vinnénk el, kérdezte csodálkozva a rendőr és elment. Azon a napon döntöttem úgy, hogy szeretem ezt várost. Akkor is, ha egykor egészen más történetei voltak és lesznek. // 2014. december // ===>

//vasárnapi ebéd - szász béla// Az az igazság, hogy gyakran gondolok rá. És mióta azon kaptam magam, hogy talán jobb lenne, ha egyáltalán nem gondolnék rá, ez még inkább így van. A "baleset" akkor történt, amikor írni akartam egy 1986-os vasárnapi ebédről, a feleségemmel, az anyámmal és vele. Talán másfél, két éve lehetett. Nem emlékeztem pontosan, mikor halt meg, és ezt valamiért tudni akartam akkor. Szerencsétlenségemre magyarul kezdtem el keresgélni az interneten, így aztán három percen belül odajutottam, ahova egyáltalán nem akartam. Hogy bizony ő is csak az volt. A "baloldali szent", a "jó kommunista", "a gentleman", stb. Természetesen kényszeresen végigolvastam mindent. Génhiba. A szövegek olvasásakor valójában semmi mást nem éreztem, csak hideg szégyent. Merthogy ezt nekem olvasnom kell. Akár igaz, amit olvasok, akár nem; akár csak félig, háromnegyedig, negyedig - teljesen mindegy. A szégyent, mert tudtam, nem fogok írni a vasárnapi ebédről. Nem fogok írni arról, hogy a "Minden kényszer nélkül" című könyvét amolyan lélegeztetőkészüléknek használtam az iszap alatt; hogy mennyire hálás voltam a sorsnak, amiért mint egy kissé vaksi, jóságos nagyapót, kézen fogva kísérgethettem a sötét, kölni utcákon. És arról sem fogok írni, hogy mielőtt odaült volna a terített asztalhoz, megkérdezte az anyámtól, hogy leveheti-e a zakóját. Mert valóban gentleman volt. Igen, csak a hideg szégyent éreztem az ilyen-olyan szövegek olvasásakor, mert (megint) nem tudtam elkerülni azt, ami a legelvetemültebb az emberben: a történelmet. // 2014. október //

//mail art// ----- Original Message -----

From: "Credit Suisse bank London" <danterry_credit@suissebnk>
To: <undisclosed-recipients:>
Sent: Monday, June 17, 2013 3:20 PM
Subject: Üzenet a Dan Terry

Helló jó barát,

Én Dr. Dan Terry vezetője számviteli Audit Department of Credit Suisse Bank One Cabot Square, London E14 4QJ, itt Angliában. Írok neked egy üzleti javaslatot, hogy lesz egy óriási kölcsönösen előnyös mind a ketten. Az én osztály, rájöttem összeget £ 16,5 millió (tizenhat millió ötszázezer font sterling) egy fiók tartozik egyik külföldi elhunyt ügyfelek, a milliárdos üzleti mogul késő Mr. Moises Saba Masri, a zsidó, aki Mexikóból áldozata volt egy helikopter baleset elején január 2010, ami az ő halála és családtagjai. Saba volt 47 éves. Szintén a helikoptert idején az összeomlás volt a felesége, a fia, Avraham (Albert) és lánya-in-law. A pilóta is meghalt.
A választás a kapcsolatot akkor is felkeltette a földrajzi adottságai, ahol élsz, különös érzékenysége miatt az ügylet, és a titoktartási ott. Most a bank eddig várt sem a rokonok, hogy jöjjön fel az igény, de senki sem tette ezt. Én személy szerint pervesztes lett megtalálását a rokonok, igyekszem az Ön hozzájárul ahhoz, hogy jelen van, mint a közeli hozzátartozók / Will kedvezményezett az elhunyt, hogy a bevételt e számla értéke 16,5 millió font lehet fizetni Önnek.
Ez kerül folyósításra, vagy megosztani ezeket a százalékokat, 60%-én és 40% az Ön számára. Én biztosított az összes szükséges jogi dokumentumokat lehet használni biztonsági másolatot készíteni ezt az állítást tesszük. Minden, amire szükségem van, hogy töltse ki a neveket a dokumentumokhoz és legalizálja őket a bíróság itt kell bizonyítania Ön, mint a törvényes kedvezményezett. Minden, amit szükség most a becsületes együttműködést, a titoktartás és a bizalom ahhoz, hogy lássuk, az ügylet révén. Biztos vagyok benne, hogy ez alatt hajtják végre a törvényes előírás, amely megvédi a felhasználót a megsértése a törvény.
Kérem, adja meg nekem a következő információkat már 7 nap fut át. Ez nagyon sürgős PLEASE.

1. Teljes név:
2. A Direct Mobil szám:
3. Az Ön kapcsolattartója címe:
4. A Foglalkozás:
5. A Nemzetiség:
6. A Nem / Kor:

Miután ment keresztül módszeres keresést, úgy döntöttem, hogy Önnel a kapcsolatot, abban a reményben, hogy megtalálja ezt a javaslatot érdekes. Kérjük, a visszaigazoló e az üzenetet, és jelzi az érdeklődést, én ellátják Önt a megfelelő információkkal. Törekednek arra, hogy tudassa velem a döntést, nem pedig hogy engem vár.

Megköszön előre a kedvező választ.

Üdvözlettel,

Dr. Dan Terry // 2014. szeptember 20. //

//pad// Szerintem akkor gondolkodtam először hosszabban a megbocsátáson, a megbocsáthatóságon, amikor valamikor a nyolcvanas évek elején, egykori kis- vagy nagy-, de mindenképpen náci szomszédunk haldoklott az öregek otthonában, én meg fogtam a kezét, és igyekeztem úgy segíteni neki, hogy nem szólalok meg, de legalább a kezét tartom. Feleségem másnap azt kérdezte, aki egyébként ugyancsak szerette Frau Müllert, hogy hogyan voltam képes tartani a Frau Müller kezét, éppen én. "Hát haldoklott", mondtam. "Nem mindegy?" Aztán valószínűleg egy kicsit mélyebben elgondolkodhattam azon, hogy mindegy-e. Ez most azért jutott eszembe, mert a második vagy harmadik face-t odázom el, mivel az első mondatok írása közben mindig elfogott valami meghatározhatatlan rossz érzés, és ezt a rossz érzést kétségtelenül a megidézett arc egy valóságos, vagy csupán odaképzelt vagy odacsalt vonása váltotta ki. És az, hogy addig nem folytathatom a mondatokat, amíg el nem fogadom ezeket a vonásokat is, amíg nem tudok nekik megbocsátani azért, hogy nem fordították el az arcukat akkor, amikor a sors éppen azt a vonást húzta rájuk. Frau Müller halála óta eltelt néhány évtized, és legkésőbb azóta mindennapos kényszerű teendőim egyike a gondolkodás a megbocsátásról. Gondolkodnom kell róla, hogy tovább tudjak gondolkodni, írni, például a face-ről, ami pontosan annyiféle, ahányféleképpen megsokszorozódik ebben az üres, háttérnélküli, nárcisztikus tükörben. Ha fölállok az első emeleti íróasztalomtól, és el akarom hagyni az antikvárius szobáját, kénytelen vagyok minden alkalommal elmenni a térre néző ablak előtt. Valószínűleg már több ezer ember háta mögött hagytam el a szobát. Megbocsátanék-e nekik, meg tudnék-e nekik bocsátani, ha egyenként fölnéznének az első emeletre és felém fordulnának? És vajon ők, megbocsátanának-e nekem? // 2014. szeptember //

//kyffhäuserstrasse 41 - holt terek// Nem szoktak sikerülni a visszatérések. Vagy a házszámot tévesztem el, vagy az utcát. Először most is a harmincegyes számú házat kezdtem el fényképzeni, az üveges műhelyéhez vezető kapubejárót, de az alagút végén észrevettem, rossz helyen járok. Érdekes, hogy amikor P.P.-t kérdeztem, ő is úgy emlékezett, hogy az üveges házában lakott Al. Öt házzal arrébb aztán mégis megtaláltam az "igazi" átjárót. Hátra mentem az épület mögé, de már semmi sem volt a helyén. Gondolom, a kilencvenes évek eleje lehetett, sütött a nap, üldögéltünk a lepusztult hátsó udvar lepusztult falai között ingatag, roncs bútorokon, bámultunk magunk elé, és úgy tettünk, mintha hallgattuk volna a lépcsőn ülő, keszeg-kese kamaszgyerek fakó gitárjátékát. Szerintem sem én, sem a nagyapja nem gondolta volna akkor, hogy majd belőle lesz a Beck. Amikor évekkel később egyszer bekapcsoltam a TV-t, és ott énekelt, talán az MTV-n, ugyanaz a furcsa, gimnazistakori megilletődöttség vett rajtam erőt, mint amikor azt mondta Y., ugyancsak valamikor a kilencvenes évek elején, egy másik belső udvaron, a különös nevű, bonni Frauenmuseumban: "Hungarian? J. liked Hungarians...", és mint egy hirtelen megöregedett, ázsiai lolita, belevénült a mosolyba. Szórakozottan készítek még néhány fotót, de semmi közöm nincs már a térhez. Inkább lejjebb megyek egy szinttel, és onnan hozom föl a képeket. Valójában csak azért jöttem vissza, mert néhány napja azt álmodtam, hogy ott ül Al a még megvetett ágy szélén, fölöltözve, kék svájci sapkában, mint egy ócska menhelyen, és arra kér, fűzzem be a cipőjét. Felé léptem, és ijedten arra gondoltam, hogy biztosan nem akar meghalni, de én nem segíthetek. Idétlenül fölvontam a vállamat, és kihátráltam az ébredésbe. // 2014. június //

//szerelmem hirosima// Semmi történet az egész. Egy öregedő antikvárius tipikus esete. Beleszeretni egy vadidegen, halott nőbe. Talán egy régi könyv lapjai között vagy egy albumban találtam. Évek óta rakosgatom ide-oda. Mindahányszor végérvényesen megfeledkezem róla, és mindahányszor, amikor újra előkerül, megörülök neki, hogy még mindig megvan. Tegnap este újra megtaláltam. Magam elé állítottam az íróasztalomon, és azóta nézzük egymást. Egy pillanatra sem veszi le rólam a tekintetét, akárhonnan közeledek felé. Folyamatosan néz, figyel, és ez jó érzéssel tölt el. Minden részletét ismerem a képnek. Mert pontosan ugyanebben a karosszékben ült. Ugyanúgy csavarodott meg a karosszék karfája, ugyanaz a faragott kimérafej volt a háttámlán, és ugyanaz a szörme fedte a vállát és az ölét, és ugyanaz az állat dugta ki fekete pofáját a prém alól. Ahogy féloldalt rátámászkodik a karosszék karfájára, derékban a képből kifelé fordulva, enyhén felém dől a felsőtesével. A szegycsont szegletéig réstelenül fedett test jelenlétére csupán a karfára támaszkodó, könyökben meghajlított kar egy kis részlete utal. Magam elé veszem a nagyítót, és milliméterről milliméterre bejárom a nyak tájékát. Egyszerű, súlytalannak látszó, fehér gyöngysor van rajta. Hibátlan, makulátlan bőr. A váll, az áll, a száj íve teljesen szabályos. Minden vonás, árnyék remekmű. Minden vonást, árnyékot ismerek. Az alsó ajak alatti kis gödröcskét, az ugyanezen a tengelyen lévő, a felső ajak és az orrsövény közötti, hosszúkás mélyedést, az enyhén összehúzott, mégis tágra nyílt szemeket, a frizurát. Ismerem a haj illatát, a bőr, az ajkak húsának ízét, az érinthetetlen test ezernyi részletét. A felvétel kilencven éve készült Carl Peters kölni áruházának fotó műtermében. A nyak, a váll íve, a bőr, az ajkak, a szemek, kilencven éve halottak. Mondom, semmi történet az egész. Egy öregedő antikvárius tipikus esete. Hétköznapi nekrofília. // 2014. május //

//erkély// Ha kilépek az erkélyre, és kissé jobbra nézek, a lombtalan fák sötét ágai között éppen rálátok Gerhard Rühm lakására. Jó dolog néha csak ezért kilépni az erkélyre. Elképzelem, ahogy ott tipeg a stukkos sarokszobában a könyvek, irattartók, papírhalmok között, és motoz a szavakkal, a halállal. Fluxus. És néha azt is elképzelem, hogy újra végigmegy a tér oldalán H. C. Artmann, aki éppen hatvan éve jegyezte le a Poétikai aktus nyolcpontos proklamációját.
"Létezik egy megcáfolhatatlan mondat, mégpedig az, hogy az ember költő lehet anélkül, hogy valaha leírna vagy kimondana egyetlen szót is. Ennek feltétele azonban az a többé-kevésbé megformálódó óhaj, hogy költőien akarunk cselekedni. Maga az így végrehajtott alogikus gesztus merő szépség, akár költemény is lehet. A szépség fogalmát persze tágan kell értelmeznünk.
1.
A költői cselekedet az a költészet, amely minden közvetítést elutasít, így az élőbeszédet, a zenét és az írást is.
2.
A költői cselekedet a tiszta költészet kedvéért költészet. Tiszta költészet, és nem törekszik elismerésre, dícséretre vagy kritikára.
3.
Egy költői cselekedet talán csak véletlenül válik nyilvánossá. Ez azonban száz esetből legföljebb egyszer fordul elő. A cselekedetet - tekintettel szépségére és tisztaságára - már eleve nem szabad a publikusság szándékával végrehajtani, mert a szív és a pogány szerénység megnyilvánulása.
4.
A költői cselekedet tudatos rögtönzés, és teljesen más, mint egy puszta költői helyzet, amely nem igényli a költőt. Költői helyzetbe bárki kerülhet, anélkül hogy tudatában lenne ennek.
5.
A költői cselekedet a póz legnemesebb formája, minden hiúságtól mentes, teli derűs alázattal.
6.
A költői cselekedet legtiszteletreméltóbb mesterei közé tartozik a sátáni-elégikus C. D. Néró, és mindenekelőtt a mi urunk, a bölcs-emberséges Don Quijote.
7.
A költői cselekedet anyagi szempontból tökéletesen értéktelen, ezért soha nem fertőzheti meg a prostitúció bacilusa. Tisztaságából adódóan eleve nemes.
8.
Az emlékezetünkben megőrzött költői cselekedet azon kevés kincsek egyike, amelyet valóban kiszakíthatatlanul hordunk magunkban."
Most persze sem a Rühm háza, sem pedig a tér oldala nem látszik, mert még nem hullottak le a levelek. Artmann egyébként ott ül középen, az egyik levélen. Éppen hintáztatja a szél. De ez sem látszik, mert ez egy állókép. // 2013. október //

//kohl// 2000. október 4. A bátyám hív Budapestről. Meg kell beszélnünk valamit, mondja. Ez, kezdésnek, elég vészjoslón hangzik. Most hívott a Kohl Gyula, folytatja. Mármint a Ferenc, mondom, merthogy a Gyulát nem ismerem. Nem, nem, a Gyula. A Ferenc testvére. A Ferenc ugyanis meghalt. Patt, jut eszembe rögtön, hülyén és értelmetlenül. De ez volt a címe egyetlen könyvének. Patt. Egyébként jó cím. Lement sétálni egyet, nyilván hard night's day, többnyire nem akárhonnét kellett visszajönnie, és meghalt. Ott, rögtön és helyben, az utcán. Állítólag akartunk írni egy könyvet közösen. Valószínüleg az ötlet megszületésének pillanatában megfeledkeztünk róla. Gondoltam, készítek még neki valami ajándékot. Néhány hónappal azelött küldött egy rövid szöveget. Egy "regénykezdet". Szerette a nevetséges kis apróságokat. Szerettük. Rettenetesen lelkes volt. Fantasztikusan jól megy az írás, lelkesedett. Valószínüleg soha nem írta tovább a szöveget. Akkor délután arra gondoltam, hogy visszaküldöm neki azt a fél oldalt. Tudott örülni az ilyesfajta gesztusoknak. Beírtam a szöveget a PC-be, és fölraktam a netre. Azóta is ott van. Utoljára egyébként az Inkognitóban találkoztunk. Akkor még egy sötét barlang volt, lepusztult, süppedő bőrdiványokkal. Ott ültünk, feküdtünk a hálós félhomályban, és szürcsöltük a sötétséget. "Az utolsó bitnik", mutattam be egyszer egy ismerösömnek. Talán ezért sietetett annyira, még esetleg megtalált volna öregedni. Nem talált. Na gyere, mondta, lesétálunk a mólóig. OK, menjünk. Menjünk végig még egyszer a Christopher Streeten a Hudsonig. Innét aztán végérvényesen visszaúszhatsz a tengerig. // 2013. október //

//amstel, 1988 - lejárt utak// Ebben az utcában laktunk 1988-ban. Nem messze attól az utcától, ahol M. ült, lenyűgözően délszláv, nöstény testével, kitöltve az egész, lefüggönyözetlen kirakatot, miközben a kirakat eredeti kelléke néhány utcával arrébb fogadta M. kiállításának verniszázsára érkező, lezserül kinyalt dámákat és hipsztersvádájú lovagjaikat. Nem emlékszem az utca nevére, a lakást Cs. szerezte, K.-nak két napjába került, amíg kisikált a megkövesedett trágyából egy élhető körzetet. Műteremnek használták, eredetileg üzletlakás volt. Az íróasztalom a lefüggönyözött kirakat mögött állt. Éjszakánként, egy bágyadt asztali lámpa fényénél hallgattam a város fölerősödő, elhalkuló száz nyelvét, és írtam az Amselt. "Lírának túl filozófiai, filozófiának túl lírai." El kellett fogadnom, mert tudtam, ki mondja. Mennyire messzire voltam még mindentől. A negyedik képen, a csáth-féle elvarázsolt kert felől nézve, a nyitott ajtóban K. alakja. Még előtte vagyunk az "Alien-napnak", amikor a farfekvéses, már a nyolcadik hónapban négykílós Á. egyszerűen megfordult az anyja hasában. K. guggolt és ordított, én pedig tehetetlenül térdeltem előttük. Á. végtagjai úgy nyúlkáltak K.-ban, mintha kis esernyőcskéket nyitogattak volna a bőr alatt. Aztán elnyugodtak mindketten. K. mégsem szűlt meg, és egy hónappal később kiderült, hogy Á. egy szabályos, háromszázhatvan fokos fordulatot végzett el azon a különös délutánon. Vizsgálgatom a fürdőszobai tükröt: vajon kinek az arca néz vissza a víz alól? // 2013. október // ===>

//roland bergère// R., a bretagne-i rejtett jógi, húsz éve éjszakai portás a Hotel Contiban. Hetente kétszer, némelykor háromszor van szolgálatban. Ilyenkor délutánonként alszik két-három órát, aztán megiszik néhány vödör kávét, összecsomagolja rajzeszközeit - néhány éve csupán laptopját -, és bevonul a fülkéjébe. Valószínűleg egész életében gondosan ügyelt rá, hogy a bal keze szabad legyen, ezzel ugyanis folyamatosan rajzol. Minden elképzelhető felületre. Vászonra, papírra, fényérzékeny anyagokra, némelykor a levegőre. Amikor megismertem, barlangban élt, katakombákban, mint a legmegátalkodottabb, legrettenthetetlenebb örzők. Ő építette föl a harmadik Szellemi Bizarrkabinetet 1992-ben (Palermo lah/r/m/es/) és ő az "iker-Gólem". Éveken át egyidejűleg szőttük be és körül magunkat mindenféle szkriptuális és pikturális jelekkel. Néha meglátogatjuk egymást és szemrevételezzük a polcainkon gyarapodó, holt imágókat. (R. irtózik attól, hogy a környezetét vagy őt magát lefényképezzék. Rendben, mondtam. Ha azonban személyről írok, a corpus elengedhetetlen. Végül megalkudtunk.) // 2013. június // ===>

//négyen, balról jobbra - a halál és a lányka// Ne kérdezd, hogy ők honnan valók. Nézzed őket. Próbáld meg elképzelni az életrajzukat, a történetüket. Csak akkor és csak addig élnek. Elárulhatom, nem állnak szép tájban, és itt is már csak néhány percet. Egy installációhoz kerestünk arcokat. Kinagyítottam és letettem őket J. elé. Ennyi? Kérdezte elképedve. Ennyi, mondtam. Nem elég, mondta. Nem teheted meg, hogy a többieket lent hagyod! Azon a képen egyébként, ahol ők négyen állnak, áll egy ötödik is. A bal szélen álló dereka és csipője mögött bújik meg. Karja furcsán befelé fordul, mintha kificamodott volna a válla. Fejét leszegi, a maradék arc elpépesedik a pixel pontok között. Az egyik délután a posta felől mentem haza, amikor megláttam. Minden nap megyek a postára, tehát biztos, hogy az előző nap még nem volt ott. Hosszú ideig nem bántotta senki. Aztán az egyik nap eltűnt. Másnap reggel valaki egy mécsest rakott a járdára, és megöntözte helyette a növényt. // 2013. március // ===>

//angyal// A "Hard Rain" mindegyik szakaszában (az ötödik a Tiszatáj februári számában olvasható) megjelenik Walter Benjamin angyala. Akkor is Benjaminé, ha Klee ihlette, mert Benjamint vitte a pokolba. Egyszerűen fölkapta, és nem tudta letenni többé. Akárcsak a többieket, akiket lesöpör a tábláról a történelem vihara. Angyali történelemóra.

"Van Kleenek egy Angelus Novus című képe. Egy angyalt ábrázol, amely mintha távolodni akarna attól, amire rámered. Szeme tágra nyílik, szája eltátva, szárnyai kitárva. Ilyen lehet a történelem angyala. Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindezt a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és oly erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben az égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak." (Benjamin)

(Laurie Anderson: The Dream Before)

Hansel and Gretel are alive and well
And they're living in Berlin
She is a cocktail waitress
He had a part in a Fassbinder film
And they sit around at night now
Drinking schnapps and gin

And she says:
Hansel, you're really bringing me down
And he says:
Gretel, you can really be a bitch
He says: I've wasted my life on our stupid legend
When my one and only love
Was the wicked witch

She said: What is history?
And he said: History is an angel being blown
backwards into the future
He said: History is a pile of debris
And the angel wants to go back and fix things
To repair the things that have been broken
But there is a storm
Blowing
From Paradise
And the storm keeps blowing the angel
Backwards
into the future
And this storm,
This storm
Is called
Progress
// 2013. február //

//maria, josef, yorick// A harmadik általvivő brigád mindössze két évet létezett. Maria, Josef és Yorick. Egyetlen, huszonkét évvel ezelőtti, mondhatni konspiratív kölni kiállításukon, a házigazdájuk iránti előzékenységből, "Group 15th November"-nek nevezték magukat. Két évvel később már egyikük sem élt. Baleset vagy szándékos döntés, még tisztázandó. Egyébként is drámai évek voltak, hisztérikus, önfertőző évek. Újra teljesen ellehetetlenültem az írásban, a mindennapok a legegzisztenciálisabb értelemben élet-halál harccá váltak. Lemenekültem a lenti lakásba, és napokat ültem méregzöld síruhámban a fagyos falak között. "Se élni, se magamat megölni nem tudtam." Ugyanakkor persze működtam, miközben minden órában legyilkoltam magamat. Létezésemet mások tartották fenn, tudattalanul, de tévedhetetlenül. Ekkor látogatott el hozzám először Josef. Teljesen be volt állítva, "kémiailag", ahogy mondta később. Alig tudott németül, ettől függetlenül pontosan értettük egymást. Kérdeztem tőle, mit csinál. "Hárman vagyunk", mondta és kedvesen mosolygott. "Mária, Josef és én." "És így is léptek föl?", kérdeztem. "Nem", mondta, nem lépnek föl. Tizenhat évvel később, a klettenbergi bolhapiacon, egy kuka fedelére támaszkodva, sokkal józanabbul írtam erről. "Dass ich die Lebensgeschichte von Josef aufzeichne, kam mir als Idee, als ich die letzten Korrekturen von Tilgung durchgelesen habe und mir urplötzlich klar geworden ist, dass die Person von M. Klein und Josef identisch sind, bzw. Josef quasi das Vorleben von M. Klein darstellt. Ich habe Josef 1989/90 kennen gelernt, als er auf Einladung meiner Frau drei Monate in Köln verbracht hat. Es folgte eine der intensivsten Zeiten in meinem Leben, in jeder Hinsicht. Ich war mit der Idee der Edition Nekrophil beschäftigt, mit der Gründung der HGGN, die damals noch ein rein literarisches Unterfangen sein wollte, alsbald jedoch etwas ganz anderes geworden ist, was sicherlich nicht unwesentlich mit der Anwesenheit von Josef zu tun hat. (Josef "élettörténetének" följegyzésére akkor gondoltam először, amikor a Törlesztés utolsó korrektúráját olvastam. Hirtelen ráébredtem, hogy M. Klein és Josef figurája egy és ugyanaz, illetve Josef valójában M. Klein előéletét testesíti meg. 1989/90-ben találkoztam először Joseffel, amikor feleségem meghívására három hónapot töltött Kölnben. Életem egyik legintenzívebb szakasza következett, minden tekintetben. Az Edition Nekrophil gondolatával voltam elfoglalva, a HGGN alapításával, amit akkoriban még egy tisztán irodalmi vállalkozásnak szántam. Hamarosan azonban valami egészen más lett, és ez, nem csekély mértékben, Josef jelenlétével függött össze.)" Azt hiszem, az egész hagyaték nálam maradt. Nem szégyellem, sokat merítettem belőle. Elvégre is belőlem lettek, és végül belőlük lettem, mert nem sokkal a távozásuk után fölmentem a harmadik emeletre, és újra írni kezdtem. A Retrospektív róluk szól majd, talán ez lesz a jutalomjátéka a színről végre lelépő bohócnak. A képek a nyolcvanas évek végén készültek, Kölnben. Josef csinálta őket, azt is, amelyiken ő is látható. // 2012. december // ===>

//farkas, garaczi, németh, tóth// 1975-ben még nem tudtam, hogy nincs választásom, csak annyit, hogy az én légteremben, sajnos, nincs oxigén. Hogy mégsem fulladtam meg 1982 január 29-ig, többek között, nekik is köszönhettem. És a hetvenes évek közepén, elsősorban nekik. Anélkül, hogy tudták volna, ők állították föl nekem az oxigénsátrakat, helyezték el nagy ravaszan a város legkülönbözöbb pontjain a "power up kit"-eket. Fociztunk, pingpongoztunk, vedeltünk (jó, vedeltem), programot írtunk a T-nak, szobaszínházat, lapot, stb. terveztünk, lázadoztunk, vagyis mindenek ellenére képzelődtünk, mert fiatalok voltunk, az iszap alatt is. Erről persze nem érdemes nagyon írni, mert olyan lesz a szöveg, mint egy agyonhasznált frottírtörülköző. TG-vel (csak később lett TGÁ) sorozáson találkoztam először, talán 1973-ban vagy 1974-ben. Nem emlékszem már pontosan, hogy melyik külvárosi hodályba internáltak minket, csupán arra, hogy itt állították mérlegre a gyerekparalízises fiút is, géppel a lábán. Mondjuk, hetvennégy kiló, nyilván kissé sok, az előbb mért magasságához képest. Ha nem esik meg velem is ez az incidens, talán észre se veszem azt a másik, teknőc tekintetű, vézna fiút, és azt a furcsa, számomra értelmezhetetlen testi hibáját. Kb. két évvel később, előttem szóbelizett az eltén. Amikor kijött a teremből, rögtön fölismertem. Egy évre rá, Egerben, a tanárképző felvételijén aztán már tényleg találkoztunk. Megint előttem felvételizett, utánam pedig NG. A felvételi után, a folyosón, valahogy mind a hárman egymáshoz sodródtunk. Röhögcséltünk egy keveset, és szerintem egyikünk se számított arra, hogy valaha is találkozunk még az életben, és éppen az ábrándos nevű, csepeli Tejút utcában. GL egy évvel később érkezett, mivel ő volt az egyetlen nem alkalmatlan közülünk, és így le is szolgálta. 1989-ben, a rettenetes Edenkobenben találkoztunk újra. Ott ült egy üres kerthelyiségben, maga alá húzott lábakkal egy vasszéken, hosszú, vastag selyemsálja többszörösen áttekerve a nyakán, mintha valami szönyű seb lenne a nyakán, vagy csak lecsúszott volna a turbánja. Még csigákban bodorodó, hosszú, barna haj, csempe, szétálló fogak, kissé félresikerült cupidó. Mi is négyen voltunk, akárcsak a későbbi általvivő brigád, a nyúltenyésztő. Ez a brigád viszont, még teljes létszámban megvan. Ha mondjuk egy heavy metal banda lettünk volna, akkor ma, a saját emlékkoncertünkön, így néznénk ki. // 2012. október // ===>

//eva besnyö - kijárat// Eva Besnyö kiállítás a Concorde téren, a nevezetes Jeu de Paume épületében, ahol Proust, kilencven éve, Vermeer Delfti látképe előtt elájult. Alig egy hónapja írtam össze egy névsort valakinek a több kilós Lexikon der Fotografenből. Idemásolom: László Aigner, Pál Almásy, Ferenc Berkó, Éva Besnyő, Gyula Halász (Brassai), Endre Ernő Friedmann (Robert Capa), Nóra Kelenföldi-Telkes (Nora Dumas), Imre Fehér (Emeric Feher), Zoltán Glass, László Elkán (Lucien Hervé), György Kepes (George Kepes), Andor Kertész (André Kertész), Ferenc Kollár (Francois Kollár), Erzsi Landau (Ergy Landau), István Lóránt (Stefan Lorant), Olga Spolarics és Adorján Wlassics (Atelier Manassé), László Moholy-Nagy, Márton Munkácsi (Martin Munkácsi), Rózsa Klein (Rogi André), Andor Steiner (André Steiner). És Besnyö mestere, Pécsi József. Ő nem fordította meg a nevét. Azt nem tudom, hogy - miként a Lexikonban olvashatjuk - ha emigrált volna, akkor ma Kertész, Munkácsi, Brassai és Moholy-Nagy mellett emlegetnénk-e. Az viszont kétségtelen, hogy az ötvenes években igazolványképek készítéséből élt. // 2012. szeptember // ===>

//csalog// Van egy pesti térképem is a fejemben, az iszap alatti városról, utcákról, életekről. Megrajzolhatnám az akkori nevekkel is (Majakovszkij, Népköztársaság stb.), az újakkal azonban egyszerűbb. Cs. útját is ezen jártam le, harminckét év után. Csalog a negyedik nyulász volt, és ahogy gyalogoltam az Izabella utca felé, Kemenczky J. akaratos verssora jutott eszembe. Ne menj az Izabella utcába, írta. Haragudott Cs-re, M. miatt. Matolayról egyébként hosszú ideig volt egy képem, nagyon jó kép volt, egy egész alakos portré. Valoszínűleg O. küldte, vagy Cs., és mintha egy füzet is lett volna hozzá, talán egy emlékfüzet, a halálára. Nem emlékszem pontosan. Éveken keresztül rakosgattam a fotót egyik könyvből a másikba, feszélyezett a kép jelenléte, mintha egy temetetlen halott lett volna a lakásomban. Végül sikerült olyan jól elraknom, hogy soha többé nem került elő. Valószínűleg a költözéskor veszett el, Aachen és Köln között. Újratemettem. Ha délelőttönként mentem, a belső udvarra néző kis szoba matracán gyakran feküdt valaki. Mi is odatanyáztunk le beszélgetni, félig ülve, félig fekve. Itt magyarázta Cs., hogy a spicli jelenlétének célja, ha valójában nincs is mit kihallgatnia, hogy megakadályozza, de legalábbis korlátozza az emberek közötti kommunikációt. Ha semmibe vesszük őket, tehetetlenek, mondta. Persze, édes naívság, én mégis azonnal és fenntartás nélkül elhittem, és hiszem ma is. Aztán megérkeztem a házhoz, a kapuhoz léptem, mintha be akarnék menni, és automatikusan oldalra fordítottam a fejem, a csengőtábla felé. Azonnal észrevettem a feliratot: "Csalog". Álmatag meghökkenéssel bámultam a feliratot, aztán becsöngettem. Egyszercsak megszólalt a fal, és én egy pillanatra nem tudtam, hogy mit mondjak. Megilletődötten toporogtam, aztán megszólaltam. Bocsánatot kértem, hogy húsvéthétfőn zavarok, de be szeretnék menni a házba, mert néhány fotót szeretnék készíteni a belső udvarról. Valaki kinyitotta a kaput, és beléptem a boltíves, sötét alagútba. // 2012. juli // ===>

//összeérő terek - moltkerei// Összeérő terek. Rendben, kezdjük a Moltkerei-el, az van a legközelebb, legalábbis térben. Bár a Kyffhäuserstrasse sincs messzebb, a Mozartstrasse pedig, az Ultimate Akademie hűlt helyével (most bontották el, az egész portált átépítették, hogy semmi se emlékeztessen) még közelebb van. Közöttük pedig, keresztben és hosszában, mert a kölni utcák egyébként is olyanok, mint az elengedett marokkó szerte-széjjel dőlt pálcikái, ott húzódik az Engelbertstrasse és a Jülicher Strasse. Mindez nem egész egy négyzetkilométeren, de majd írás közben kimérem, vagyis kilépem. Szeretem lelépni a szövegeket. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy egyik pont sincs távolabbra öt perc gyalogútnál a Rathenauplatztól. És akkor még nem beszéltem azokról a pontokról, amelyek majd útközben fognak az eszembe jutni. Elég lesz majd szétszálazni őket, hogy aztán az utolsó közlő gesztus után újra összenyalábosódhassanak. (Micsoda rettenetes külalakú szó.) Közel harminc évet kell visszacsúszni a "timeline"-on. Tegnap egyébként éppen azon tűnődtem, hogy milyen furcsa ez a zsigeri ragaszkodás a manifesztált linearitáshoz. (Lásd a Gólem Pókfonalát vagy éppen az FB idővonalát.) Persze mi furcsa lenne benne, az ösztön dolgozik, iszkolna a haláltól, vissza az időben, amíg el nem szakad a pókfonál. Megejtő (vagy csak egyszerűen triviális) banalitás, ahogy az előrehaladó idő a múltba fúrja magát. Az első emlékem a Moltkereiről: félkegyelmű öregemberek gügyögnek, támolyognak, veregetik a fejüket papírlapokkal, lánc-lánc eszterláncot járnak, szertartásosan gajdolnak. Gondolom, annyi idősek sem voltak, mint most én. Egyik-másik aztán a barátom lett, egyik-másik pedig meghalt, mert én viszont még nagyon fiatal voltam. Mindenesetre túl fiatal halotti szertartásukhoz, ahogy Robertet temették a halálhoz méltó idétlenkedéseikbe. Aztán alig tíz évvel később magam is részt vettem egy fluxus temetésen, csak már egy igazi ravatalozóban, az ehrenfeldi temetőben. A Moltkereiben búcsúzkodó csapat egyik részvevőjét temettük. Halálát, pontosabban fogalmazva meghalását Artaud-tól vette át. Elképzelem, ahogy ott ül egy egyébként napfényes reggelen a sötét odú priccsén, valamiért Artaud utolsó pillanatára gondol, a képre, a performenszre, aztán copy and past, és kész. Minimum kétszer, de szerintem háromszor írtam erről, és az első változat idején még mintha meg sem halt volna (?). Innét egyszerű visszatérni a Moltkereibe, mert a második változat színhelye a Moltkerei volt, csak előtte még C-nek kellett meghalnia. Az a C, aki pár évvel korábban éppen arról beszélt egy interjúban, a föld túlsó oldalán, hogy milyen kellemes volt a kölni Cafe Central teraszán Al-lel kávéznia, és ezt az interjút aztán Al éppen a Cafe Central teraszán üldögélve olvasta kávézás közben. A nem a Bárd-testvérek féle Hotel Chelsea, de mégiscsak Hotel Chelsea kávézója, a Cafe Central egyébként pontosan száznyolcvan lépésre van a Moltkereitől. A két pontot a Jülicher Strasse köti össze. Ha a Moltkestrasséból balra befordulunk a Jülicher Strasséba, a második ház Chargesheimer háza, emlékezetem szerint a huszonnégyes számú. Innét, ugyanezen az oldalon, százharminc lépésre van a meggyilkolt Frau K., a Rajna-vidéki SM szcéne luxus prostituáltjának egykori boltja. Ez azért érdekes, mert ő volt a Moltkereiben rendezett Bizarre Christmas egyik szponzora. Tőle kaptuk kölcsönbe Mária és az Úr beöltöztetéséhez szükséges SM kellékeket. Eredetileg persze nem halottakról akartam írni, de írás közben kiderült, hogy a Moltkerei ma már olyan nekem, mint egy nyitott temető, és akkor még nem beszéltem például a szerencsétlen sorsú Igorról. A Moltkereiben ismertem meg, a Piazza Virtuale közben. Minden nap bejárt. Igazi dosztojevszkiji figura volt, őrült és tehetséges. Azt már nem volt időm megállapítani, hogy őrülten tehetséges-e, mert huszonvalahány évesen kiugrott egy lángokban álló, brüsszeli menedékhely jó sokadik emeletéről. // 2012. április // ===>> // ===>>

//Holt terek - Szigetbecse// Többször jártam Szigetbecsén, de úgy emlékszem, hogy csak egyszer aludtam ott. A hodályszerű helyiség közepén terpeszkedő, akkor nekem hatalmasnak tűnő biliárdasztalon, a tizenkettes számú italbolt egységvezetője és annak felesége között. Tizenegy-tizenkét éves lehettem. A biliárdasztalon kívül még Dékán bácsira emlékszem, az önkéntes rendőrre. Legalábbis nem viselt egyenruhát, de volt szolgálati fegyvere. Ezt ugyanis, kora este, mielőtt a beszámíthatatlanságig lerészegedett volna, átadta ideiglenes megőrzésre a tizenkettes számú italbolt egységvezetőjének. Minden mást elfelejtettem. Szigetbecsét, a 12. sz. italboltot, a 12. sz. italbolt egységvezetőjét és annak feleségét, és a közöttük alvó, tizenegy-tizenkét éves gyereket is. // 2012. február // ===>>

//Lejárt utak - Rue des Rigoles// 2011, április, Place des Grandes Rigoles. Próbálom fölismerni a teret, a telefonfülkét, amin az életem múlott. Igen, a pék a sarkon, az utca elején, kétségtelenül ugyanaz. Ez lenne az az utca? Évente járok a városban, mégis most jutott eszembe először, hogy visszamenjek és lefotózzam. Szinte napra pontosan harminc esztendeje. A házszámra nem emlékszem, és nem sikerült még az elutazásom előtt megtudnom, pedig legalább másfél hónapig tárcsázgattam a számomra egyetlen elérhető embert, aki talán még tudja a pontos címet. Arra viszont pontosan emlékeztem, hogy a ház a térről indulva az utca jobb, tehát páratlan oldalán állt, és semmi esetre sem a felső szakaszban. Úgy döntöttem, minden gyanús házról készítek egy képet. A hatvanegyes számú házig jutottam, amikor már az objektív lencséjében láttam, hogy két nem különösebben bizalomgerjesztő arab közeledik felém, fenyegetően, hevesen gesztikulálva. Nem vettem le szemem elől a kamerát, igyekeztem úgy tenni, mintha nem vettem volna észre őket. De a következő pillanatban már ott ordíbáltak és hadonásztak az orrom előtt, így kénytelen voltam abbahagyni a fotózást. Próbáltam fölmérni az esélyeimet, illetve a kamera esélyeit. Nem voltak bíztatók. Egy nem különösebben jóhírű, néptelen külvárosban, két siheder arabbal, nyilván nem fogok vitatkozni. Nem értettem az ugató nyelvüket, a mondandójuk tartalmát azonban igen. Hogy őket fotóztam, és mutassam a kamerát. Furcsálltam, hogy indoklással akarnak kirabolni. Mondtam nekik, hogy a házakat fotóztam, és nem őket. De nézzék csak meg nyugodtan a felvételeket. Tulajdonképpen idillikus kép lehetett, amint hárman összehajolunk a járdán a kamera kijelzője fölött. Végignézték a képeket, és elmentek. Nem voltam biztos a szándékaikban, így már csak a forgalmasabb téren fotóztam tovább. Egy hónappal később végre megtudtam a házszámot. A hatvanegyes számú házban laktam, vagyis abban az épületben, amelyik előtt az incidens történt, ugyanis az ötvenkilencesről készítettem az utolsó felvételt, és éppen a következő kapuhoz értem, amikor lecsaptak rám az arabok. Így nem tudtam lefotózni a hatvanegyes számú házat, ahol laktam 1981 tavaszán, átellenben a lóhús-hentes portájával, földagadt, perzselő herékkel, egy kutyahúgytól tacsakos, padlószönyeges oduban, végzetes szerelemben. És most már hiszek az araboknak is. Nincs miért visszatérnem a Rue des Rigoles 61. elé. // 2011. december // ===>>

//solt ottília - nagy andrás// Azt hiszem, nem szeretnék megbocsátani. Nincs bennem gyűlölet, bosszúvágy, soha nem is volt egyik sem, legföljebb megvetés. Mi jogosíthana föl, hogy megbocsássak? Filozófiák? Teológiák? Azok igen. Az viszont, ami személyesen megtörténik az emberrel, az nem. Erkölcsi alapon nem szeretnék megbocsátani. Úgy érzem, elárulnám azokat, akikkel szemben bűnt követtek el. Úgy érzem, cinkosságot vállalnék a tettesekkel. Nem akarok megbocsátani. Isten megengedheti magának, én nem. Mert akkor, nekem, nem volt ott a Komjádi utcában. Tudom, figyelmetlenség, de én csak erre a figyelmetlen pillanatra tudok visszaemlékezni, ez a figyelmetlen pillanat égett belém, és ezen, ha akarnék, akkor sem tudnék változtatni. Micsoda aránytévesztés, mondhatná akárki. Metafizikai elefántot csinálni egy fizikai egérből. Hiszen micsoda csekélység volt az a pillanat a kataklizma egyidejűleg megtörténő, ezernyi más pillanatához képest. Az akárki tudhatja ezt. Én nem tudhatom. Mert én, akkor, csakis és kizárólag abban az egy pillanatban voltam benne. Úgy jártam a Komjádi utcába, minden reggel, mintha csak hivatalba járnék. A Túlpartról példányait gépeltem, mert nekem nem volt olyan gépem, ami átütött volna annyi (talán egy tucat) másolópapírt. Szabad bejárásom volt a lakásba, hiszen csak a bejárati ajtón lévő kis ablakocskát kellett kinyitni, és belülről félrefordítani a fába csavarozott kallantyút. Valószínűleg korábban érkezhettem a szokottnál, O. még aludt. Beléptem az utcai nagyszobába, ott gubbasztott szemben az asztalon a hatalmas, magas, muzeális írógép, jobb kézre pedig az ágy. O. hanyatt feküdt, és aludt. Megtorpantam az ajtóban, és sem továbblépni, sem a tekintetem elfordítani nem tudtam. Az első pillanatban talán csak az ösztönös szemérem bénított meg. Gyerek voltam, O. pedig egy felnőtt, érett asszony, és alvó emberrel együtt lenni egyébként is az egyik legintimebb helyzet. Csak a feje látszott ki a takaró fölött, a koponyája. Mintha magában oda rakták volna a párnára. Kissé hátrabillent, és oldalra dőlt, felém. Rajta és körülötte a világos, maszatos haj összefüggéstelen csomói. Az arc kétoldalt behorpadt, a szemek benőve a sötét üregek mélyén, a száj üresen eltátva. Ismeretlen mélységből föláramló, süvöltő szuszogás. Az ember, a kreatúra egzisztenciális kimerültsége. A fizikai egér metafizikai kimerültsége. Mintha a korszak minden szennyét, szennyesét hatalmas, fullasztó bálákban a testére pakolták volna. Aztán hirtelen felriadt: Hát te már itt vagy, Péterke? Ott voltam. Budapesten, a Komjádi utcában, a hetvenes évek végén. // 2011. szeptember // ===>>

//pap mari// 1978 vagy 1979 lehetett. Mari éppen Kenedi felesége volt, így találkoztunk. Hegedülni tanult, akkor kezdte, harminchat évesen. Egy kicsit furcsálltam, hogy a Parasztindulót meg a Cickom cickomot gyakorolja egy felnőtt asszony, de soha nem kérdeztem meg, miért kezdett el éppen akkor hegedülni. Persze fölösleges kérdés lett is volna. Egyszer említettem neki, hogy én is hegedültem nyolc évig. Mindenképpen el szerettem volna játszani Mendelssohn hegedűversenyét. Nem játszottam el. Mi lenne, mondta Mari, ha duetteznénk. Úgy szívesebben gyakorolna. Tíz éve nem volt a kezemben hangszer, de végül úgy gondoltuk, megpróbáljuk, az első fekvésre írt darabokat még tíz év után is le tudtam blattolni. Hamarosan könnyű, francia barokk (vagy rokokó?) darabokat játszottunk délutánonként a Kenedinél, a Villányi úton, 1978-ban vagy 79-ben. Vajon miféle konspiratív leleményre gondolhattak a lehallgatók? // 2011. július // ===>>

//boris nieslony// A nyolcvanas évek közepén egy lengyel lány születésnapi brunch-án voltam K-val. A konyhában egy idegen, behemót figura mellé sodródtam. Nem értettem jól a nyelvét, érdes beszédmodorát. Mintha egy békát ábrázoló metszetről, aztán annak megelevenedett hasonmásáról beszélt volna, egy mítikus élményről, egy svájci hegyi faluban. Ettünk, ő beszélt, én hallgattam, aztán eltűnt. Évekig foglalkoztatott a történet, de jóval inkább a figura, ahogyan mesélt. Nem sokkal ezután nálunk járt Szkárosi, és Kölnben hagyott két-három lemezt egy ismerősének, akit nem tudott elérni. Mondta, nem sürgős, ha egyszer megtalálom, adjam oda neki a lemezeket. Ha nem találom, az sem baj. A lemezeket úgy elraktam, hogy évekig nem találtam, a kísérő levéllel együtt. 1988-ban, a Humane Gesellschaft für Geistige Nekrophilie alapítása idején, kezembe került a Kunstforum egyik tematikus száma, "Performance és Performance Art" címmel. Az egyik lapon egy négy kis méretű képből álló fotósorozat volt. Megdöbbentem. Ki ez a figura, aki pontosan azt csinálja, amire gondolok? Egy idegen hangzású, számomra ismeretlen név állt a fotók mellett, és annak a városnak a neve, ahol lakom. A telefonkönyvben csak egy bejegyzés volt a keresett névvel. Fölhívtam, másnap este találkoztunk. Először nem tudtam, honnan olyan ismerős a figura, a duktus, aztán rájöttem, hogy ő volt a béka história mesélője. És ő volt a Szkárosi-féle lemezek címzettje is. Vagyis minden a helyére került. // 2011. május // ===>>

//endre tót// A Rathenauplatz 35 és az Engelbertstrasse 55 közötti szakasz körülbelül hétszázötven lépés. Ennyiszer bizonyára lejártam már ezt az utat az elmúlt huszonöt évben, többnyire éjszaka, mert e.t.-nek este tízkor kezdődik a nappal, ami egyébként gyakran segített az éjszakák átírásában, mert ha már föl akartam adni, és kimentem az erkélyre, jó volt arra gondolni, hogy hétszázötven lépésre tőlem éppen e.t. szögeli föl a vásznat a vakkeretre. Ma már egyébként egyre gyakrabban kora este indulok, mert nem bírom az éjszakázást, és ebben talán e.t. is ludas, mert nem szögeli többé a vásznait. Ha szemben állunk a kapuval, az 55-ös számú háztól jobbra, a negyedik házban lakott Rolf Dieter Brinkmann, költő és hisztérika, akit 1975. április 23-án, Shakespeare születés- és halála napján gázolt agyon egy személyautó Londonban, egy Shakespeare-ről elnevezett kocsma előtt. Én a Tolbuchin körúti Nagycsarnok földalatti húsbontójában dolgoztam, irodán, ahol a titkárnő az egyik reggel jelenlétemben cserélte ki a menstruációs vattát. Húsz éves voltam akkor, Brinkmann harmincöt. Csak néhány napja volt a városban, és valószínűleg rossz irányba nézett, amikor lelépett a járdáról. Megölte Európa. // 2011. március // ===>>

//p.gy. és maya// 1979 tavaszán még élt az apám. Talán még féléve lehetett hátra, de erről sem ő, sem mi nem tudtunk. 1979 tavasza éppen olyan lehetett, mint a többi, már hosszú ideje. Szegény, sivár, hajszolt és idegbeteg. Nyilván mi is azok voltunk, mindezt érzékeltük is bizonyos szempontból, a végsőkig rosszul azért nem éreztük magunkat. Legalábbis mi négyen nem. Mert ha végsőkig éreztük volna magunkat, akkor p.gy. nem itta volna le magát nap mint nap, dögletesen, cs.zs. nem rajzszögezte volna ki az ágya (matraca?) fölé m.m. meztelen testét - kb. 9x13-as, fekete-fehér fotó lehetett, m. lugasszerű lombok alatt áll, és mintha egy vödörből öntené magára a vizet. Többször jól megnéztem a fotót, nem föltétlenül csak vajörségből, hanem mert mindig meglepődtem, hogy sohasem fedeztem föl ezt a jó testet m. valóságos alakjában. n.a. pedig nem köhögte volna föl minden hajnalban a görcsös bokákolásig az előző napi nikotint. És nyilván én sem állok elő azzal a lehetetlen és abszurd ötlettel, hogy építsünk a somlyói gyümölcsösben egy istállót és tenyésszünk nyulakat. Maga az ötlet talán nem volt annyira lehetetlen és abszurd, mert a hely tényleg ott volt; apám, születésem évében, 1955-ben végleg visszaparasztosodott, így kényszerűségből én is ismertem a paraszti munkát, ugyan az állatokhoz nem értettem. Ésszerű volt az is, hogy az állatokat majd a gyümölcsös hulladékából látjuk el, több száz erős almafa, legalább százötven őszibarack, néhány körte, szilva, cseresznyefa, a széles sorok között pedig jó hektárnyi hely köztesbe vethető zöldségféleségeknek. Az építőanyag részben lábon állt a gyümölcsös szélén fekvő inkább bozótosban, mint kiserdőben, de azért volt ott elegendő derekasabb akác is. Ezeket aztán ki is döntöttük, megpucoltuk a földet az istálló helyén, és lebetonoztunk legalább tizenkét darab, két és fél méteres faoszlopot. Igazán ketten tudtak dolgozni, Andráska és az apám. Csalog keveset volt ott, akkor is inkább csak mesélt, Gyuri pedig jó szándékkal lábatlankodott. A tervek szerint felváltva őríztük és láttuk volna el az állatokat, heti turnusban, így mindenkinek csak egy hetet kellett volna dolgoznia, és azt a hetet is romantikus nyugalomban képzeltük el, esténként petróleumlámpa fényben, mosdás nélkül, mert nemhogy közmű, de még egy kút sem volt a területen. A gyümölcsöshöz egy nagyobb árokból szivattyúztuk a vizet, a belvíz magasan állt, mert csak pár száz méterre volt a Duna holtága. Belvízzel persze nem itathatjuk az állatokat, az egyetlen beruházás tehát a kútfúrás lesz, és persze az anyaállatok bevásárlása. Jól haladtunk és még az ötletnél is jóval abszurdabb módon a legcsekélyebb mértékben sem kételkedtünk tervünk sikerében. Csak Ottília és Maya tett némelykor kétkedő megjegyzéseket, de minden rosszallás nélkül, kedvesen, inkább elnézőn, ahogy a túl vakmerő gyereket próbálja az anyja mérsékelni. Ők nyilván az első pillanattól kezdve tudták, hogy csak idő kérdése, mikor fullad be az egész. Az ügymenet azonban halálos komolysággal és célirányosan haladt előre. Az egyik gazdánál már ki is néztük magunknak az anyaállatokat, és Petri javaslatára elhatároztuk, hogy a Központi Bizottság tagjairól fogjuk elnevezni őket. Biszku Béla és Benke Valéria nevére pontosan emlékszem, bár ez utóbbi talán nem is volt KB- tag. Végül is soha nem készültek el a Biszku Béla, Benke Valéria és társaik nevével fölcimkézett nyúlketrecek, de még az istállóból sem épült meg több, mint a tizenkét tartóoszlop. A telket aztán eladtuk, már Aachenben voltam, amikor mesélte a bátyám, hogy az oszlopok még mindig ott merednek a teljesen elvadult, elfertőződött gyümölcsös szélén. Nem készült el és nem épült meg semmi, és ezzel talán a Somlyó történetének legmélyebb dögkútjától menekült meg a vidék. Apám ugyanis agyvérzést kapott, és magával vitte a nyúltenyészet tervét. Mindezt az első "face" kommentárjaként mondom el, mert elsőként a "nyúltenyésztő brigád" tagjait hívom elő. Már csak én élek közülük. // 2011. november // ===>>

#