\\\\

|| retrospektív || luxembourg-kert || exit game || hard rain || johanna || kreatúra || nyolc perc || törlesztés || háló || agyregény || gólem || hálózat || nn-füzetek || 504 || via deus || más || -ból/ből || fb #
@ => de/en

__\\

Retrospektív
/bizonyos képek érintésekor automatikusan megváltozik az egérkurzor és ezzel egyidejűleg a kép mérete is/
/olvasási idő kb. 70 perc/

Hogy megírja Josef történetét, arra pontosan tizenhat évvel később gondolt először, a klettenbergi bolhapiacon. Azóta újabb tizenkét év telt el, és még mindig csak annyit tudott, hogy Josef története egy kiállítás története. Az elmúlt huszonnyolc év alatt egy tizenötezer négyszáznegyvennyolc szavas gyűjtemény állt össze a témával kapcsolatos, töredékes jegyzeteiből. Meglepő teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy közvetlenül e szöveg írása előtt jegyezte föl: "Nem tudom, mikor némultam el. Amikor Káin lebunkózta Ábelt? Nyilván jóval előbb, valószínűleg mielőtt még megszólaltam volna, a létezés valamelyik kataklizmájának kútjába rekedve tíz, száz, ezer vagy százezer éve. Azóta csak dadogni tudok vagy hallgatni. Ennek skriptuális vagy hangzó változatát tekintem irodalomnak. Ahogy megpróbálom keresztülírni, áthúzni magam a némaság vagy afázia szakaszain, vonszolva magammal lebénult végtagjaimat, mint egy kerekes székből kizuhant nyomorult. Létezik persze másfajta irodalom is, ehhez azonban nem értek, mert szórakoztatni nem tudok, tanítani pedig sosem akartam. Ez nem tetszelgés bármiféle tragikus szerepben, hiszen nincs itt semmiféle tragédia, mert a tragédia az, ha másképpen is történhetne valami, mégis katasztrófába fullad az egész. A tragédia egyébként is önmagunk és mások szórakoztatását szolgálja, és miként említettem, a szórakoztatáshoz nem értek. Ami viszont van, mint minden sorsvonalban, az a dráma. A némaságból vagy dadogásból eredő irodalom drámai műfaj, és rendszerint a mögötte álló életsors is drámai. Minderről már sokat sejtettem a nyolcvanas évek végén, de - legalábbis ma úgy vélem - a sejtés még nem volt tudás, így értelemszerűen sem belátása, sem elfogadása nem történhetett meg bizonyos, életemet sorsszerűen meghatározó adottságoknak. Kissé önirónikusan fogalmazva: életem preromantikus szakaszát éltem. Ekkor jelent meg mindennapjaimban Josef. Zaklatott, életveszélyes időszak volt, hisztérikus és önfertöző..." Kétségtelen, drámai időszak volt. Újra teljesen ellehetetlenült az írásban, a mindennapok a legegzisztenciálisabb értelemben élet-halál harccá váltak. Lemenekült a lenti lakásba, és napokat gurnyasztott méregzöld síruhájában a fagyos falak között. "Se élni, se magamat megölni nem tudtam", olvasta. Ugyanakkor persze működött, miközben minden órában legyilkolta magát. Létezését mások tartották fönn, tudattalanul - hiszen mit sem tudtak halálairól -, de tévedhetetlenül. Ekkor látogatott el hozzá először Josef. Ő maga egyébként, az előbbiek ellenére sem volt regényes alak. Lényege halálosan unalmas volt, mert valójában mindenre fáradt közönnyel tekintett, belső életét pedig többnyire az oktalan és céltalan hisztéria határozta meg. Kifelé viszont kétségtelenül voltak szórakoztató vonásai, mint például a zöld síruhája, és ezért némelyek azt is hozzáképzelték, amelytől akár regényes alak is lehetett volna. Josef teljesen be volt állítva, "kémiailag", ahogy mondta később. Alig tudott németül, ettől függetlenül vagy éppen ezért pontosan értették egymást. Egy ideig üldögéltek a jéghideg lakásban, aztán azt kérdezte tőle, hogy mit csinál. "Hárman vagyunk", mondta Josef és kedvesen mosolygott. "Maria, Josef és én", tette hozzá. "És így is léptek föl?", kérdezte. Nem, mondta, nem lépnek föl. Tizenhat évvel később (2005. szeptember 18-án, 9 óra 35 perckor, még soha nem írta föl ilyen pontosan egy jegyzet keletkezésének idejét), a klettenbergi bolhapiacon, egy kuka fedelére támaszkodva aztán józanabbul is írt erről az eseményről, rögzítve a tényt, hogy először gondolt arra: megírja Josef történetét. Ez a megállapítás egyébként így, ebben a formában, nem volt igaz. De erre most nem térünk ki részletesebben.

Kivételesen volt egy parkolóhely a ház előtt, de kissé vissza kellett tolatnia, hogy megfelelő ívben be tudjon kanyarodni a két autó közötti, szűk nyílásba. Miután leállította a motort, kihúzta az inditókulcsot, magához vette a mellette lévő ülésről a mobilját, de mégsem szállt ki rögtön. Kissé révetegen bámulta a ház fülkeszerű beugrójában, éppen szemmagasságban lévő kaput, és egy pillanatra az az érzése támadt, mintha ott állna vele szemben, a középső lépcsőfokon. Elmosolyodott saját trivialitásán, akkor még nem sejtette, miféle egzisztenciális szerepet fog játszani életében éppen az a lépcsőfok, és kiszállt a kocsiból. Először a lenti lakásba ment, minden konkrét szándék nélkül. Csak a szobába lépve gondolt arra, hogy akkor fölviszi a szennyes ágyneműt. Hátrament, és gépiesen lehúzta a huzatot a takarokról és a párnákról. Belekötötte őket egy lepedőbe, és éppen indulni akart visszafelé, amikor észrevette, hogy az asztalon fekvő papírlapon egy kézzel írt szöveg állt. Josef írása volt, azonnal megismerte, eleget bogarászta már azokat az inkább odavetett, mint odarajzolt betűket. Lerakta a batyut a matracra, és fölemelte a lapot. Az első sorokból még nem gondolta, hogy a mondatok végül konkrétan megszólítanak valakit. Az oldal kétharmadát elfoglaló írás után, mint egy záradékként ezt írta: "Ha lesz rá erőd és időd, fejezd be. Nekem mennem kell."

1. rész
A kölni kiállítás

Az első reggel lement, hogy meghívja őket fentre, egy közös reggelire. Még nem tudta, hogy az ilyesfajta ötletek megvalósíthatatlanok. Röviden, jelzésszerűen csöngetett, aztán bement kulccsal a lakásba. Előbb megállt a szobába nyíló ajtóban, és tapintatosan szólongatta őket, de semmiféle választ nem kapott. Esetleg alszanak még, gondolta, és átment a szobából jobbra nyíló, erkély felöli helyiségbe. Ezt a teret egy körülbelül két méter magas, tapétázott fal választotta ketté. A falat nem húzták föl a mennyezetig, fölötte még másfél méter magasságig rá lehetett látni a belső helyiség üres homlokfalára. Ide akasztották később a halott Ulrike Meinhof, Andreas Baader és más hullák portréit. Josef valószínűleg nem ismerte föl a képeket, amikor B. N. fölakasztotta őket közvetlenül a mennyezet alá, csupán az Ulrike Meinhofról készült fekete-fehér fotót nézte meg, kissé félrebillentve a fejét, mintha azt akarná kideríteni, hova néznek a falról a félig nyitott, távollévő szemek. Ahogy később visszagondolt a jelenetre, úgy tűnt neki, Josefben valószínűleg nem tudatosult, hogy egy hulla arcképét szemléli. Joseféket a térelválasztó fal mögött szállásolta el, ide lépett be rövid, hiábavaló hallózás után, de már nem volt ott senki. Fölemelte tekintetét az üres matracról, és akkor megpillantotta a szemközti falhoz kissé féloldalasan odatámasztott, kar nélküli, fekete babát. (Különös, hogy a Fogantatás zavaraiban szereplő egyik baba - Mária, ez esetben a bibliai - ugyancsak végtaghiányos lesz. Neki mindkét kézfeje hiányozni fog.)

Ekkor valószínűleg még egyikük sem gondolta, hogy egy kiállítás lesz a találkozásukból, az installációt tehát nyilván csak saját szórakozásukra, spontán állították össze a lenti lakásban talált tárgyakból. "Ahogy az installációról készült felvételt vizsgálgatom", írja tizenhat-tizenhét évvel később készült jegyzeteiben, "több olyan tárgyat, kelléket fölfedezek, amelyek csak később kerülnek 'végleges' helyükre. A baba feje fölötti keresztből lesz a Mein Gott egy könyv borítólapjára erősített harmadik variációja (az első változatról leszedett Krisztust később arccal a kereszt felé szögelik föl; egyébként az is elveszítette aztán az egyik kitárt gipszkezét, pakoláskor, amikor hozzáütődött egy fadoboz széléhez és letörött); a mellette balra látható, giccses, húsvéti lap, összeszerelve a hologramos, félig meztelen, kacsintós nővel ugyancsak önállósult, a baba lábánál álló falazó blokkon pedig azok a talált, polaroid (próba)képek állnak, amelyek később a Fehér könyvbe kerültek, a terhes Máriát ábrázoló fotóval szembe. Az egymás melleti oldalon két, ellenkező irányba forduló kép, az egyiken a még fedett embrió, a másikon egy revolverbe precíz mozdulattal tárat illesztő kéz, fölötte a felirattal: "Doppelmord."

Az installációról megmaradt egyetlen felvételen jól látható a baba szívének magasságában elhelyezett tapasz. Ez egy nagyobb pénzérme nagyságú, nyomásra valamiféle dallamot lejátszó szerkezetet erősített a baba mellére. Az alkatrészt még jóval Josefék érkezése előtt szerelte ki egy konténerből kihalászott mackóból. "Szívátültetés", gondolta, miközben a baba mellét nyomkodta, mert kíváncsi volt, hogy működik-e még a szerkezet. Különös módon tíz éve napjainak java részét éppen az előtt a fal előtt ülve tölti el, ahol a baba állt, ugyanis itt intézi irodai ügyeit. Most is azokkal kellene foglalkoznia, ehelyett azonban a huszonnyolc éve készült fotót nézi, a baba lába közül fölfelé kanyarodó, fémborítású műanyagcsövet , amely aztán az arctalan fej szájmagasságában rögzül, és mintegy a koponya tetején jön ki újból, továbbkacskaringózva fölfelé, Jézus szívéig. Nyilván erre utalhatott a boríték felirata is, amelyben valamikor a fényképet találta: "Gotteszirkulation". Amikor rábukkant a hagyatékban a Josef elhullatja magját című fotósorozatra, meglepetten fedezte föl, hogy Josef éppen erre a babára vagy babával onanizál, öt évvel a találkozásuk előtt, kontinensekkel arrébb. Talán a képen látható érintés érzete idézte föl benne a baba kellemetlen tapintását. A babát ugyanis érdes, vékony, fekete szivacsréteg borította, amely idővel fölszakadozott, foltokban hullott, mintha valami rejtélyes bőrbetegség támadta volna meg. Kellemetlen, szennyes érintése volt. Nyilván ezért dobta ki végül, és persze a statikája miatt, sehova nem lehett fölállítani úgy, hogy legkisebb rázkódásra ne boruljon föl.

Nézi a plakát hátoldalát, a három ovális keretbe foglalt képet, és megpróbálja e három arcból visszafejteni a lenti lakásban történteket. Josef Sissi gyilkosától, egy woyzecktől, Luigi Luchenitől kölcsönözte arcának lenyomatát. Nem valószínű, hogy Josef ismerte Lucheni élettörténetét. Feltehetően vásárolt valamit a szomszéd házban lévő trafikban, és miközben a visszajáró pénzre várt, belelapozott a pulton előtte fekvő Der Spiegel aktuális számába, és megpillantotta Lucheni képét. Szórakozottan megvette a folyóiratot, és amikor a plakáthoz kerestek motívumokat, elővette, kikereste a képet, és azt mondta, ez jó lesz. Vajon mit látott benne? Mit látott benne magából? Az ámokot? A barbárt? Az időzített bombát? A merénylőt? Woyzecket? A gyilkost, akinek a gyilkosság szabadulás, megszabadulás a társadalomtól? Az örök loosert? Aki szinte tudatra ébredésének pillanatában pontosan tudja, semmi esélye az életben, és nem is lesz soha? Az évek során az anyag rendezgetése közben gyakran viszontlátta az arcot. A félrenéző, megvető tekintetet, a vonásokból áradó, kérlelhetetlen konokságot, a koponyaforma brutális egyszerűségét. Mintha szekercével vágták volna ki egy tuskóból.

Jól ismerte mind a három arcot. A kislányét, az anyáét és az öregasszonyét. A négy egymásba fonódó kezet , és a mögöttük szétbombázott, elüszkösödött várost. Gyakran úgy érezte, csak ezt ismeri, mert ezt hozta magával a génjeiben, ha hagyná magában megérni a sejteket, kizárólag ezt adnák tovább. Minden róluk szólt, mindenhonnan ez a füst, korom, ez a szag szállt. Áthatolhatatlanul elzárta az ajtókat, az ablakokat, a testnyílásokat, a petevezetékét. Ezért volt szerelmes K-ba, ezért lopta el a fönti lakásból a terhes fotóit, és a szétszabdalt fecniket egy csavaros fedelű, befőttes üvegben tárolta. Ezekkel ragasztotta aztán teli a Fehér könyvet, mintha srapnel robbant volna szét a fehér lapokon. Végül a menekülő vénasszony arcát választotta, ezt a szinte bocsánatkérőn megtört arcot, ahogy fáradt kislányként belenéz az objektív lencséjébe. Csak az anya fordul vissza, nyilván ő képes a legtöbbet veszíteni. Alig néhány száz méterre lehetnek a Sugárúttól, itt kérdezi majd meg az öregasszony a lányától, az elszenesedett hullák között botladozva: "Mondjad csak anyám, honnan került ide ez a sok néger?"

Máriával utoljára Potsdamban találkozott. Már amennyire a megjelenését találkozásnak lehet tekinteni. Világvégi, apokaliptikus táj, mint egy Tarkovszkij filmben. Mérgezett volt a föld, mérgezett a levegő, mindenfelé romhalmok. Talán motívumot keresett a Fehér Ház fényérzékeny falaira, vagy csak vándorolt az egyébként zárt zónában. Hosszú, kívülről egy tagból álló, meghatározhatatlan rendeltetésű, földszintes, de magas épület volt. Mint egy elnéptelenedett, ipari istálló. A szűk ablakok betörve, a kapuk kifordulva, beszakítva, némelyik nyílás pedig csak üresen, sötéten tátongott. Az egyiken bement, vastag, hálós szürkeség, szinte tapintani lehetett, mintha laza gyapot bálákban vájkált volna az ember. Felismerhetetlen eredetű törmelékek, súlyos, porral telt levegő. Először azt hitte, csak a saját lépteit hallja, de aztán úgy sejtette, mintha a léptek zaja egy alig észlelhető pillanattal tovább tartottak volna a saját, valóságos lépteinél. Meg-megállt, fülelt, de a szinkron szinte tökéletes volt. Talán megnyikordult egy épületelem vagy az átható tekintetből sugárzó vonzás érte el, mindenesetre hirtelen fölkapta a fejét, és szinte közvetlenül maga előtt, de jóval feljebb, egy keskeny vasgerendán egy hiúz állt. Lábai két lépés közbeni mozdulatlanságban, teste karcsún és hosszan megnyúlt, fülei szorosan a koponyához simulva hátra lapultak. Az állat szoborként állt fenn a magasban, csupán a sárga szemei világítottak elevenen, mint a lézer, belefúródva a pupillájába. Abban a pillanatban kétségtelen bizonyossággal tudta, Mária az. Nem fordította el a tekintetét, de lassan kihátrált a helyiségből.

Yorick arcaképe a Fiúk című triptichon egyik darabjaként, és a két aranydobozban is megjelenik. A megnyitó utáni napokban, nyitvatartási időben, gyakran üldégélt a lenti lakásban magányos teremőrként. A szolgálatot mindig úgy kezdte, hogy végigjárta a szobákat, és megszemlélte a kiállított tárgyakat. Az I love status quo "keleti" szárnya, a holodomor csendélet előtt, amelyen a Yorick portré forrásképe is látható volt, rendszerint hosszabban elidőzött, és próbálta elképzelni a felvétel megszületésének körülményeit. A környezetet, a szereplőket, a fotográfust, amint inszceníroz, aranzsál, mert ilyen helyzet nem létezik. Ahogy megtalálja valahol a harmincas évek eleji Ukrajnában a kannibálokat, megfelelő helyszínt keres, ahogy elrendezi vagy nyilván elrendezteti az asztalon a roncsokat, esetleg megfelelő fényre vár, aztán fölállítja masináját, beállítja és instruálja azt a két valószínűtlen figurát, majd pedig exponál . Vajon miért engedelmeskedtek a kannibálok? Pénzért? Azért nyilván nem, hiszen mit kaphattak volna érte. Valószínűleg élelmiszerért. De miért hagyták életben a fotográfust? Miért nem vágták le? Miért nem ették meg? Ma már inkább az asszony érdekel, kevésbé a gyerek, akiből aztán Josef kikanyarította Yorick arcképét. Az asszony arca. Nincs szeme. Ahogy majd a háború istennőjének sem lesz. Vajon föltűnt-e nekik ez akkor? Föltűnt-e neki akkor? Vagy egyszerűen csak megakadt a szeme a félig fölfalt gyereken, gesztusában, mozdulatában továbbra is élő testen, az arcon szétbomló szenvedésen, és nem tudta elmozdítani a tekintetét róla, magáról. Mert nem a másik teste, nem a másik arca. A szenvedés nyomorult bohóca. Yorick.

Ők hárman és a három arckép. Három azonos kép, azonos arc, azonos ember. Éppen úgy, ahogy a kiállított tárgyak. Mindegyik ugyanabban a fekvésben, ugyanazon a hangon szólal meg. Különböző szövegképek, azonos jelentéssel. "Ebből a három arcból visszafejteni a lenti lakásban történteket. Valóban csupán könyörtelenség vagy létezik kegyelem? És ha létezik, ki lehet a részese", jegyezte föl valamikor egy cetlire. A plakát szövege: "A Humane Gesellschaft für Gesitige Nekrophilie április 21-től május 8-ig bemutatja a Gruppe 15. Novembert. Egy posztgótikus, konkrét expresszionista művészcsoport. A művészettörténet első hármasikrei. A Keller-testvérek. Mária, Josef és Yorick. Vendég: Boris Nieslony. Szellemi Bizarrkabinett I., Verlag IL, Rathenauplatz 35, 5000 Köln 1, Tel: 0221-245115, keddtől péntekig és szombaton, 15-18 óráig és megállapodás szerint."

A ház . Létezésének tere és ideje, amelyből egyszer majd nem léphet ki többé. Anélkül, hogy ott lenne. Egy időben gyakran gondolt arra, hogy ugyan valószínűtlen, de talán éppen erre utalt Josef az íróasztalon hagyott utolsó üzenetével. Vajon ő kinek üzenne?

A kiállítás jegyzékbe szedhető tárgyai, ha az előszobából a szobába lépve balra indulunk (Josef ugyan nem határozta meg a haladási irányt, de az egész kiállítás koncepciójának kétségtelenül ez a sorrend felel meg):
1. Tierdenkmal - Állatemlékmű
2. Versamte / Versäumte Ahnen - Elbaszott ősök
3. Kulturornamentik I - Kulturornamentika I
4. I love Status Quo
5. Heldendenkmal - Hősi emlékmű
6. Jungs - Fiúk
7. Katyn / Totentaufe I. - Katyn / Halottkeresztelő I.
8. Kulturornamentik II. und Der schweigengebrachte Krieg (Foto) - Kulturornamentika és Az elnémított háború
9. Wunderkisten - Varázsdobozok (Aranydobozok)
- Guten Appetit - Morgen Kinder wird's was geben (Jukebox) / Jó étvágyat - Morgen Kinder wird's was geben (Jukebox)
- Bon Appétit (Abendmahl) / Bon Appétit (Utolsó vacsora)
- Babyfalle (Jukebox) / Bébicsapda (Jukebox)
10. Denkmal der deutschen Wunder - A német (gazdasági) csoda emlékműve

Boris Nieslony installációi:
Ofen - Kályha (kemence); o.T. - (Aufenthaltsgenehmigung); Aus der Einrichtung XIII

Állatemlékmű. "Csak egy fogalomban tudok gondolkodni", mondta egy alkalommal, "a holocaust fogalmában. Ez az egyetlen (rejtély), ami valóban érdekel. Ha ez magyarázható, akkor magyarázható az ember." Itt tartózkodásuk idején tetőzött a BSE (szivacsos agyvelőbetegség) hisztéria. A polgári lakások televízió képernyőin, akárha elektromos kandallók lettek volna, minden este lobogtak a máglyák. Az állatemlékmű máglya képe is közülük való. Feje tetejére állított, középkori csataképek. Lovak patái, porfelhő helyett füst és felhő, máglya.

   

A kályha és a kemence jelentése németül: Ofen. Nincs külön szavuk a két berendezésre. Talán a kemencévé átalakított kályha közelsége késztette arra, hogy kizárólag kályhaezüstöt használjon. Az első tárgy, amit befújt vele, egy filléres giccsboltban talált fali kép, bőgő szarvassal. A dombornyomással készült fémkép tölgyutánzatú fémkeretben volt. Tölgy, Eiche; kemence és Ofen, Goethe és Schiller. De semmi esetre sem Heine. Úgy dolgozott, mint az oltárépítők. "A dolgos, rendes emberek oltárait megépíteni, ez a célom", mondta egyszer. "Úgy fotózni a kitárt tömegsírokba, ahogy a megnyitott picsákba szoktak, és ezeket akasztani az erdei tisztásokat ábrázoló falvédők helyére. Mennyivel meghittebb képet mutatnának a jámbor konyhák. Mennyivel otthonosabben duruzsolna a tűz a kályhákban. Nicht wahr?", kérdezte. Aztán azt írta föl a füzetébe: "Miközben játszom, komponálok." Ezüstkor.

A Kulturornamentika I. mintegy összefogta az Állatemlékművet és az Elbaszott ősök installációját a Boris Nieslony által berendezett vaskályha tűztere fölött. Ez a kályha nála végül Paul Celanhoz vezetett, a Mirabeau hídhoz, a rongy- és ruhahegyekhez. A felhő: füst; a mozdulat: merevség; a por: hamu. Ember-Holocaust, állat-holocaust. A valóság giccse. Banális, triviális és nagyiparilag tömeggyilkos. A civilizációba foglalt embert eredendően rasszistának és fajvédőnek tartotta. Csak az képes létezők milliárdjainak folyamatos és nagyipari legyilkolására. Tűzzel, darálóval, gázzal. Hogy ezt a saját fajtájával is megteszi néha, kannibál hajlamával magyarázta. Az ornamentika huszonhat rúdba húzott baromfitorzót ábrázolt. A két combcsonk bilinccsel, felülről rögzítve, a szárnyak alul kitárva, a levágott fej helyén keletkezett nyílásból sugárban süvít ki a levegő az alatta lévő, körülbelül a fej helyén keletkezett nyílással azonos átmérőjű lukba. A szerializmus mint a gyilkolás alapismérve. "Gondold meg", mondta, "csak az ember gyilkol."

Vaskályha. Ofen aus Eisen. Feuerofen. B. csak annyit mondott, hogy ne fűtsenek be este, mert másnap szüksége van a kályhára. Másnap meghozta a kellékeket, és mint egy szerelő, beépítette őket a tűztérbe. A fóliára égetett, sorban álló asszonyokat, a plasztik keretbe illesztett diákat, a filmbe vájó, pikkelyes karmokat. Aztán fölállította a diavetítőt a kályha elé, és bevilágított a tűztérbe a hamugyűjtő tér nyílásán át a sorukra váró, meztelen asszonyokra. Végül fölerősítette a megdermedt ólomszívet a kályha fölé, elrakta a szerszámait, összecsukta szerelőtáskáját, és elment. Soha nem rakott többé tüzet a kályhába. Nyitáskor, minden délután bekapcsolta a diavetítő lámpáját, és felülről, a ragadozó karmok között, belenézett a tűztérbe. Szétkenődött, vonásnélküli arcok.

    

Minden egyes alkalommal ugyanarra az alakra esett azonnal a pillantása. Kissé hátrább állt a sor közepénél, talán ágaskodott is valamelyest, és megpróbált kilesni az előtte álló válla fölött. Vajon mire volt kíváncsi? Valószínűleg mindent tudott már, pontosan tudta, mi történik a sor elején, és mi vár rá, ha ő is odaér. Mert ott, kissé hátrább a sor közepén, aligha lehetett kétséges, hogy odaér.

A kályhát tizennégy évvel később bontotta szét és vitette el. Szét kellett szednie, hogy le tudja vinni az első emeletről. Egy kis halomba rakta a darabokat a járda szélén, hogy mellé tudjon állni a vaskereskedő teherkocsija. Villámgyorsan zajlott le az egész. A sofőr egy tenyérnyi, távirányításos vezérlővel a halom fölé irányította a kocsi rakteréből kinyúló kis daru karját, a még magasban kinyílt vaskarmok egy hirtelen rándulással rázuhantak a halomra, az összezáruló karmok egy markolással egybe fogták az alkatrészeket és már szállították is a raktérre. Néhány perc múltán csak a halom rozsdaporos, halvány körvonalai jelezték a földön, hogy nem rég, éppen ott, még volt valami, ami viszont mostantól már végérvényesen nincs ott. Elvitték. Wurde abgeholt.

Versamte / Versäumte Ahnen. Az eredeti címben éppen úgy benne van a "mag" fogalma (Samen), mint a mulasztásé (versäumen). Jobb híján ezért fordítom Elbaszott ősöknek. A hordozó felület horganyzott bádog. Kegyetlenség, bestialitás. Vágóhíd, mészárlás, roncsolás. A bádoggal borított konyhaasztalon föltrancsírozott állatok, kibelezett pontyok karácsony reggelén, Jézus születésnapján. Véres, nyálkás-nyálas víz. Frottírtörülköző. Egyik nap odakészített a matrac mellé négy egymásra rakott, gondosan összehajtogatott frottir kéztörlőt, és minden aktus után odanyújtott egyet Máriának. Mária mélyen kitörölte magát, és visszaadta a törülközőt Josefnek. Josef aztán ezekre ragasztotta föl a színes papírangyalkákat. Az öntőformaként szolgáló, átlátszó műanyag gyerekfejeket a Dóm közelében lévő játékboltban vette. Az üres, ezüst bájfotó képkeretet egy filléres török vagy arab giccsboltban. Lenyűgözte a keret csillogó, fekete torkának mélysége. Deep throat.

I love status quo. Kocsival jött, késő délután a Südstadtból. Nem a Ringen, hanem a vele párhuzamos fasoron, ahol a kétoldalt parkoló kocsik között csak viszonylag lassan, egy sávban lehet hajtani. Már messziről észrevette, hogy a belső oldalon, egy parkoló kocsi mellett szorosan, valami fekete folt van az úttesten. Lelassított, egy fekete, dobozszerű tárgy volt. Nem volt forgalom, megállt, félig kinyitotta az ajtót, és kihajolt az úttest fölé. Egy dobozából kiesett VHS videokazetta volt, minden jelzés nélkül. Magához vette, és továbbhajtott. A címből azonnal tudták, mi következik. Kissé unottan bámulták a nem túl nagy fantáziával egymásután következő jeleneteket. Egyszer csak fölkiáltott: "Stop! Stop!" Hirtelen nem is tudta, mire vonatkozik a figyelmeztetése. Kimerevítette a képet, és odaadta neki a TV távirányítóját. Legalább háromszor visszatekerte a jelenetet. És mindahányszor ugyanazzal az elképedéssel nézte a szűnni nem akaró áradást. "Elképesztő, hogy mennyi geci tud jönni egy jóllakott emberből", mondta, és lefényképezte a monitort. Holodomor és Jalta után ez lett a harmadik kép. A negyedik képnél "dublőrrel" dolgozott. Írtózott attól, hogy lefényképezzék. "Ich bin ein frommer Jude", mondta, és röhögött. A képen nem látszik a fekete-fehér csíkos zokniba szőtt, tipográfiailag pontos cola-cola felirat. A status quo, a status quo ante és a status quo bellum azonossága.

Hősi emlékmű. Egyik este, amikor a munka után elbúcsúztak egymástól, arra kérte Josef, hogy szerezzen neki egy porcelán lovasszobrot. "Egy lovon ülő katonát vagy valami ilyesmit", mondta. Másnap délelőtt bejárta a külvárosi zsibvásárokat, és valóban ráakadt egy közel félméter magas, hófehér szoborra. Nem tudta egyérteműen megállapítani, hogy miféle szerzet ül rajta, viselete éppen úgy lehetett a számára népviselet, mint egyenruha. Egy komor, sötét arcú vénasszony árulta, a szobor méretéhez és kidolgozásához képest meglepően olcsón. Azonnal elvitte Josefnek, aki átvette, kíváncsian vizsgálgatta, forgatta ide-oda, aztán hirtelen elengedte. A szobor szabálytalan nagyságú darabokra tört a parkettán. Josef lehajolt a cserepekhez, és azt mondta: "Most már jó."

Legfelül a háromfejű kiméra. Alatta, ragasztóval kiégetett sztiropor. Ahogy az izzó vas nyomódik az eleven húsba. A kiégett árkokban két csonk, fehér a fehérben. Az oltárként kitárt arany dobozban két porcelán torzó. Relikvia. A háború torzszülöttei, a degenerálódott létezés hibridjei. "Gondold meg, csak az ember gyilkol."

Legalul a csatatér, a talapzatról letört figurák. Szinte az összes kelléket a helyi giccsboltokból szerezte be. "Itt vagyok a legközelebb a valósághoz", mondta. "A giccs viszont nem tud művészetté válni. Ezért hamis a valóság felől nézve. Auschwitzból nem lehet művészetet csinálni. Ha mégis az, akkor meg már nem Auschwitz."

Cím nélkül - (Tartózkodási engedély). A Hősi emlékművet a Fiúk tripticonjával B. N. szobra köti össze. Ugyanezt a babát nyújtja majd át a szado-mazó jelmezbe öltöztetett Úr a kacéran fölfelé pillantó, kézfej nélküli Máriának néhány hónappal később. Itt is, ott is, és majd a Nazaréni című objektnél is a fogantatás zavarai, akárcsak a Hősi emlékmű előtt az Elbaszott ősök esetében. Frottír, tampon, csonkultság. Piedesztálon, császári pózban trónoló, állát ducei gesztussal fölvető magzat vagy csecsemő. Testét brokát borítja, a pontosan elrendezett redők között, a genitáliákkal egy magasságban egy konyhakés markolata.

 

Csecsemőgyilkosság? Magzatgyilkosság a magzatban? Tartozkodási engedély, amíg meg nem szalad a penge? Háttérben a sötétítő függönyön keresztté sűrűsödő fénnyel.

Fiúk. A harmadik kép eredeti aláírása egy tárgyilagos ténymegállapítás: "Az újszülötteknek sincs semmi esélye a túlélésre." A hosszúkás, már-már gótikus formátumú, eredeti felvételen csupán egyetlen alak látható, sötét, szinte üres háttérrel. Azt sem lehet egyértelműen megállapítani, hogy zárt helyen vagy szabadtéren rögzítették-e a pillanat lenyomatát, a mozdulatot. Mert ugyan természetéből következően szobormerev a kép, az alakok mindörökre kimozdíthatatlanok a pillanatból, az időből, mégis ott érezzük benne a lendületet, a repülő tárgy tömege által keletkezett léghuzatot, a hullást, a zuhanást. Valójában semmi baljós, fenyegető nincs a részletekben. Az arc inkább közömbös, egykedvű, talán kissé melankólikus. Profilból szabályosnak tűnik, nyílt, fiatal és valószínűleg szép. A vastag, kötött sál melegnek tűnik. A mintázatától, és ahogyan lazán a nyakába van dobva, akár sportosnak is nevezhetjük. A hosszú rojtok miatt van benne valami bohókás. Mindenesetre furcsa, legalábbis hirtelen furcsának találta, hogy ilyen jó sálja van. Bár maga a figura sem néz ki rosszul, leromlottnak, és a ruházata ugyan szegényes, de nem lepusztult. A sálat mégis túlzásnak érezte. Az őv egy ugyancsak vastag, rövid kabátot, felöltőszerűséget fog össze. A kivágott részletből talán nem nyilvánvaló, de az egész felvételen egyérteműen látszik, hogy az őv, a szíj idegen, rátett darab. Valójában ez az egyetlen kellék, amely a környezetében jelzi, az öltözködés szükséghelyzetre utal. A csizma inkább határeset. A felvétel, illetve a nyomtatott kép minősége persze nem teszi lehetővé, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le, mégis eléggé furcsának hat a lábbeli. Valószínűleg a kapcaszerű, kissé gyűrött, rövid szára miatt, és indokolatlanul világosnak tűnik. A kéz és a felső kar körvonalai ebben a nagyításban nem láthatók, ha azonban közelről, tüzetesen megnézzük az egész képet, egyértelműen kivehető, ahogy az ujjak teljesen átkulcsolják a felső kart, még a könyök is eltűnik a férfi kezében, csak az alkar mered előre, mint egy vékony, csupasz csont. Közvetlenül a kéz fölött látható a karszalag. Ez, vagyis a kendőn látható jelkép rajzolata persze azonnal didaktikussá teszi a látványt, rögtön az egyetlen lehetséges irányba rántja. Először arra gondolt, leretusálja. Egyszerűen nem merte megtenni. Innét persze természetes a folytatás. "Nem?", kérdezte. "Persze", válaszolta szórakozottan, és automatikusan bontotta, szerelte szét tovább a képeket. A két álló, vastag fatáblára kasírozott, ezüstösen tónusozott fotót felül, egy fekvő kép kötötte össze. Itt a törzs hasi oldalán, cipzárszerűen végigfutó csigolyavarrat a legfeltűnőbb. De nem elsősorban ebből, hanem a test ugyancsak természetellenes tartásából következtethetünk állapotára. Akár az előző képen kihajított test is lehetne, rongyok és más hulladékok között. Ez a motívum is föltűnik később, sárga fóliával bevonva az egyik aranyos, bűvös dobozban. A harmadik képet már ismerjük, az arcát a plakátról, a környezetét az I love Status quo sorozatból. Az emberevő család asztalra aranzsált torzója, a félig felfalt gyerek. Yorick az ő arcát terítette az arcára . A torzónak először a tartása tűnt föl. Az oldalra forduló fej, a maga elé átlósan betámasztott kar - talán a fotós állította így be, hogy ne dőljön előre -, a könyökben behajtott vagy megtört, fölfelé álló másik kar, a félig nyitott száj felé dőlő kézzel, akár egy szenvedélyes, deklamáló gesztus is lehetne, mintha valamit magyarázni, jelezni, mutatni akarna, átsajtolni a test maradékán, talán a sors nem létező magyarázatát.

A kiállításról készült film készítése közben tűnt föl neki, hogy a soron következő, természeti installáció, environment a Fiúk triptichonja melletti ablak. Erről azonban nem létezik korabeli felvétel. Innét készült azonban a Roonstrasse feletti Kristályájszaka 1989 december 31-én című táblakép fotója. (Mária nem ismerte a kristályéjszaka fogalmát. "Mintha csak egy Andersen mese lenne", mondta révülten.)

Halottkeresztelő. Ígéret csupán ehhez az installációhoz kötötte. Aligha gondolhatta bármelyikük is komolyan, hogy tényleg megvalósíthatók az eredeti tervek. Ellenben mindkettőjük életét meghatározta a törlesztés folyamatos kényszere. Josef előtörténetét nem ismerte pontosan, a sajátját viszont igen, és ez elég volt ahhoz, hogy ismerje Josef indokait. A Nagy Kolumbárium terve a kiállítással egyidejűleg jött létre, de mivel az első pillanattól kezdve csupán egy "mintadarab" készítésére volt lehetőségük, az egészre vonatkozó tervek elfelejtődtek. Csak évekkel később, a riehli hagyatékban találta meg a teljes terv töredékeit, és egyedül már nem tudta őket pontosan értelmezni. Napokon át tologatta maga előtt a vázlatokat, probálta rekonstruálni a megfejthetetlen számítgatások értelmét, végül föladta, és csak azokat a feltételezéseket, sejtéseket építette be a honlapra, amelyeket a legkevésbé vélt hamisnak. "Csinálok egy musztert", mondta Josef egy szabó tárgyilagosságával, "a többit aztán egyszer folytathatjátok." Visszatekintve tulajdonképpen abszurd lett volna, ha éppen Josef vált volna a mauzóleum építőmesterévé. De éppen ilyen abszurdnak érezte, hogy bárki megvalósíthassa a formáját tekintve panteonisztikus tervet. A Nagy Kolumbárium avagy a Halottkeresztelő érvényességét éppen lezáratlansága, lezárhatatlansága, folytonossága adja. Lezárhatatlan, ahogy lezárhatatlanok a tömegsírok. Az eredeti kép

napokig ott feküdt előttünk. Az egyik reggel bejelölt a képen egy körülbelül kétszer két centis szegmentet, aztán egy másikat, harmadikat, és elkezdte fölhozni őket a mélyből.

  

Azt mondta, keres huszonnégy arcot. Erre azt mondta, nem elég. Nem teheti meg, hogy a többieket lent hagyja. Jó, válaszolta, akkor keres kétszáznegyvenet. És mi lesz a többiekkel, kérdezte. Josef ránézett, és azt sziszegte: kétmillió négyszázezer elég lesz? Nevetséges, vágta rá a másik. És két milliárd, kiáltotta. Húsz? Kétszáz? Az sem elég? Az sem, mondta. Ezért nem fejezhette be. Sem Josef, sem ő, sem más.

Évekkel később, Riehlben, talált egy régi, szakadozott, divatjamúlt karton irattartót. Öt különböző méretű, rozsdás gémkapoccsal összefogott, viseletes papírlap volt benne. A legfölső nyilvánvalóan ugyanarra a reggelre vonatkozott: Az idegennek ható, elnagyolt és elmosódott kézírásból nem tudta egyértelműen megállapítani, ki készítette. "Négyen, balról jobbra. Ne kérdezd, hogy ők honnan valók. Nézzed őket. Próbáld meg elképzelni az életrajzukat, a történetüket. Csak akkor és csak addig élnek. Elárulhatom, nem állnak szép tájban, és itt is már csak néhány percet. Egy installációhoz kerestünk arcokat. Kinagyítottam és letettem őket J. elé. Ennyi? Kérdezte elképedve. Ennyi, mondtam. Nem elég, mondta. Nem teheted meg, hogy a többieket lent hagyod. Hányat akarsz, vetettem oda. Százat? És a többi, kérdezett vissza. Rendben, mondtam. Akkor majd hozok még ezret. Százezret. Vagy milliót. Annyi csak elég lesz! Aligha, felelte. Ingerülten lecsaptam az asztalra a nagyításokat és otthagytam J-t. Akkor még nem tudtam, hogy miattuk nem fejezhetem be. Azon a képen egyébként, ahol ők négyen állnak, áll egy ötödik is. A bal szélen álló dereka és csipője mögött bújik meg. Karja furcsán befelé fordul, mintha kificamodott volna a válla. Fejét leszegi, a maradék arc elpépesedik a pixel pontok között..."

    

A további lapokon a Nagy Kolumbáriumhoz készített vázlatok voltak. Az első a teljes tér berendezési terve lehetett.

Josef föld alatti csarnokot képzelt el, minden felépítmény nélkül. A lejáró, mintha egy tömegsír belsejébe szállna le az ember. A csarnok, a bejáró szűk nyílásától eltekintve, teljesen zárt. A homlokfalon a Nagy Kép, 6.4 x 4.2 méter. A "rasztervázlat" valószínűleg ennek szerkezetére vonatkozik. (A magyar nyelvű kiegészítéseket én tettem hozzá, az időközben talált újabb feljegyzések alapján.)

A vázlatot azonban már nem tudta értelmezni. Talán az eredeti, a forráskép felosztási terve. A papírlap hátoldalához csatolt, kis fehér borítékban talált negyvenkilenc, ca. 2.1 x 1.5 cm nagyságú képszegmenset. Az apró kockákat, egyenként, alig nagyobb, számozott papírlapocskákra ragasztotta föl. A rasztervázlat talán ezeknek a képeknek az elhelyezésére vonatkozott. Nem sikerült értelmeznie a jegyzetekben lévő számításokat sem. Az egyik számsor például ez volt: 3.79 - 5.629 - 8.437 - 12.652 - 18.98 - 28.476 - 42.71. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a számsor a szegmens-sorozat egyes darabjainak nagyítás sorozatára utalhat, a képek lépésenként növekvő méretére. Talán ebből vezethető le a Nagy Kép mérete is. A vázlatok alapján ez elé egy fél méter magas, 7.7 méter széles, apró terméskődarabokból emelt "gátat" tervezett. A Nagy Kép-pel szemben, a csarnok átellenes oldalán, a Bild II (Kép II.) állt volna. Ennek mérete 2 x 1 méter. A jegyzetekből nem derült ki, hogy ez mit ábrázolt. "Most úgy gondolom", írta évekkel később, "hogy valójában ez volt a főfal, és a Bild II nem volt más, mint az eredeti, a forráskép, ez "projektálta", "vetítette föl" a szemközti falra a hatalmas raszterpontokból összeálló Nagy Képet." A két hosszanti, és a Nagy Kép-pel szembeni falnál sorakoztak volna a Halottkeresztelő asztalai, rajtuk az úgynevezett tömegsír készletekkel. A harmadik vázlat nyilvánvalóan a Halottkeresztelő tárgyainak elhelyezkedésére vonatkozik:

A rekonstrukciónál vezetett fekete, kartonfedeles füzetébe ezt jegyezte föl: "Közben beszkeneltem hat darabot a negyvenkilenc képszegmensből, talán így eszembe jut, mit tervezett velük J.

Csak azt tudom elképzelni, hogy ezekből épült volna föl a Nagy Kép. Ellenben a Nagy Kép tervezett mérete, és a "rasztervázlaton" talált számítások, adatok közti összefüggést nem találom. Esetleg be kellene szkenelni az összes szegmenset a J. által megadott sorrendben. Lehet, hogy az így létrejött vizualitásban benne lenne a megoldás. A Nagy Kolumbárium tervezetét nyilván külön kell feldolgozni." Erre azonban már nem került sor, miként további szegmensek beszkenelése sem történt meg. Így a Nagy Kolumbárium-ról meglévő vázlatokat kell a végleges megoldásnak tartanunk. Ez az eredmény őt talán nem elégítette volna ki, Josefnek viszont nem lett volna ellenére.

Jogosan megkockáztatható a föltevés, hogy talán ő sem törekedett igazán végleges, lezárt változatra. Erre utal a következő füzetbejegyzés is: "Nézem a képeket, újra és újra, olyannyira, hogy most már szinte folyamatosan, ha nem nézem őket, akkor is. A négy arcot, és persze az ötödiket is, a rejtőzködőt. Őket akarom folytatni, az életüket, azáltal, hogy nem adom föl őket. Amíg nézem őket, élnek. Amíg írok róluk, élnek."

A Halottkeresztelő együttesét tehát a Nagy Kolumbárium "mintadarabjának" tekintette. A Nagy Kolumbárium első vázlatából kiderül, hogy tizenhat hasonló, valószínűleg tizenhat helyszínhez köthető asztal felállítását képzelte el. Az asztalokon elhelyezett "tömegsír készlet" doboza

öt részből, egységből állt. Az úgynevezett Portré

az egyik forrásképből kinagyított részlet egy reprodukciója volt. Ugyanez a motívum, nagyobb formátumban ismétlődött az asztal fölött, a falon. A 24 x 30 cm-es portré a doboz felnyitott, és falhoz támaszkodó fedelének belsejére volt erősítve. Mellette, barnára tónusozva, két 8 x 10 cm-es "emlékfotó". Az első: "Adam Stawski három éves korában a kertben, kutyával": A másik: "Esküvői fotó 1934-ből": Az összehajtott, kézzel írt, eredeti ("eredeti") életrajz a doboz belsejének bal felében volt elhelyezve. Mellette, összetekerve, egy lap volt a Halottak könyvé-ből. A tekercset egy kapoccsal zárható gumiszalag fogta össze. Mellé két darab relikvia került. Egy vágott dohány tárolására alkalmas fémdoboz és egy kettétörött, szár nélküli szemüveg egyik fele . A doboz mellett, az asztalon, egy fekete, műanyag címtábla feküdt, a halott "keresztlevele", a halott nevével és a tömegsír helyszínével . A címtábla nagyságú műanyagtasakokban a Halottkeresztelő tárgyainak német nyelvű magyarázata állt és az életrajz német nyelvű fordítása .

Josef a dobozt a kölni Bauhaus egyik üzletében vette . "Pontosan illik a hely szelleme a témához. Auschwitz is a Bauhausban készült", mondta. "Ezt így nem írhatod le", mondta neki. "Akkor ne írd le", felelte Josef.

Az első fekete füzetet ezekkel a szavakkal zárta: "A kiállítás építésekor, de még a kéthetes, magányos teremőrködés közben sem éreztem, hogy ennyire homogén az anyag. Ahogy elindul a tér a máglyára vetett állatok égő áldozatával, majd folytatódik egy tárgyi valóságában jelenlévő kályhával, tűzterében a várakozó asszonyokkal, a tüzelő nyílás vasfedelére állított diapozitívokba belevájó pikkelyes karmokkal, a hétköznapi angyalcsinálással, a kannibalizmussal, a gázálarcot viselő öszvér tekintetével, a késpengében ülő, diadalmas csecsemő vaküveg tekintetével, a mozdulatlan lendülő kézben lógó halott gyerekkel, és megérkezzen végül a bergen-belseni apokalipszis nyitott, fertelmes gyomrába, hogy aztán innét lépjen tovább a kabinetet záró "félhelyiségbe", az Elnémított háború színterébe. Kannibalizmus, pornográfia, bestialitás. Valójában azt a címet kellett volna adni a kiállításnak, hogy a "20. század."

Kulturornamentika II. / Az elnémított háború. Amikor a könyv 19. oldalán rábukkant a diadalív jobb oldali domborművének főalakjára, éppen együtt voltak. Csak a megdöbbenést látta az arcán, valóságosan beleszürkült a látványba. Nem szólt semmit, nem is nézett föl, csak ült mozdulatlanul. Mozdulatlanságában nem bénultság, inkább végérvényes tanácstalanság rejlett. Nem értette a viselkedését, fölállt, és szótlanul mögé lépett. Egy, a saját vérszomjától fuldokló, eltorzult arc, megkövesedett tekintet. Döbbenten meredt a némán üvöltő, mutáns szörnyetegre. Nem ismerte a képet, a képen látható alakot sem, pedig számtalanszor elhaladt alatta és mellette. Érdemes egyébként higgadtan, aprolékosan megvizsgálni a képet. Az idült, nemtelen grimaszt , az üvöltésbe szakadt koponyát, az alak környezetét. A sisakon gubbasztó, a rikoltástól nyelvét elköpő kimérát , a magasba lendült, merev kart , a pikkelyes felsőtestet, a fullasztóan zsúfolt hátteret.

-

Josef másnap lement a Bauhausba, megvette a kapható leghosszabb és legvastagabb ácsszöget, és a Kultúrornamentika című installációhoz odakészített egyik motoros, szopós babafej torkán keresztül beszögelte az üvöltő szörnyeteg eltátott pofáját. Egy pillanatra végérvényesen elnémította.

Huszonnégy évvel később, egy antikváriumban lézengve, kezébe akadt egy könyv a Hitlerjugend leánytagozatáról. Amikor megpillantotta az egyik lapon ezt a képet , azonnal a másik zombi jutott eszébe, és csak amikor egy felvételt készített a telefonjával a képről, akkor látta meg a kijelzőn, hogy ennek sincs szeme, akár a kőkannibálnak. Az Elnémított háború táblaképe a II. Kultúrornamentikát zárta le.

A babafejek elemmel és "kézi hajtással" működtek. Az installáció szempontjából a szájüreg vibrátort működtető kis motornak van jelentősége, ezeket ugyanis a nyitvatartási idő alatt, ha látogató jött, bekapcsolta. A négy eltátott szájból ingadozó erősségű, zümmögő kórus szállt föl. A kézi működtetésű gumifújtatók a szájüreg belsejét pumpálták, ha valaki ezt is kipróbálta, az arc kétoldalt, a fújtatás ritmusára behorpadt, illetve enyhén kidomborodott. A babákat az Ehrenstrasséban lévő sex-shopban rendelték meg. Amikor Josef előadta az egyébként művészetbarát tulajdonosnak az elképzeléseit, kiderült, hogy ilyen babákat nem tartanak, de megrendelés esetén néhány napon belül megérkeznek Angliából. A tulajdonos, miután megtudta, milyen szerepet szánnak a babáknak, megelégedett az árú önköltségi árával.

Az installáció az első szobából nyíló, úgynevezett "félhelyiségben" állt. Ez a tér valójában egyetlen nagy szoba, előre eső egyharmadát azonban leválasztották egy körülbelül két méter magas fallal. Erre szerelték föl a babákat és az Elnémított háború táblaképét. A fa térelválasztó fölött B. N. halottakról készült portrésorozata volt látható. Sose kérdezte meg B. N-től, kiket ábrázolnak a fotók. A homlokfalon lévő, középső portrét azonban megismerte .

B. N. fotósorozata ugyan a válaszfal mögött fölfelé megnyíló térben volt, vizuálisan azonban mégis az "első" térrel olvadt össze. A lakás utolsó, fal mögötti helyiségébe egy ajtó nélküli, keskeny nyíláson át lehetett belépni. Itt álltak polcokon az Edition Nekrophil kiadványai, és azok az objektek, térberendezések, amelyek a bejárat felöli "másfél" szobában nem fértek el. Az úgynevezett Bűvös dobozok és a Deutsche Wunder emlékműve.

Josef valójában már a kiállítás építésének kezdetén eldöntötte, hogy az aranydobozokat és a Deutsche Wunder emlékművet a Kultúrornamentika II. fala mögötti, belső "félszobában" helyezi el. A Wirtschaftwunder (német gazdasági csoda) emlékművet "túl dokumentaristának" érezte a többi installációhoz képest, túlságosan "helyi érdekűnek". Az aranydobozokat pedig "használati tárgyaknak" tekintette, mivel működtetni kellett őket. Úgy gondolta, noha igazán nem kedvelte az ilyesfajta spekulációkat, hogy a látogatók foglalatoskodása a dobozokkal megtörné a külső terek kontemplativitását. A kiállítás után egyébként szinte azonnal nyoma veszett a dobozoknak. Ez különösebben nem izgatott senkit, akkoriban teljesen természetes volt, hogy órákra, napokra, esetleg hetekre létrejönnek többnyire a szó szoros értelmében földalatti kiállítások, ugyanis a többségüket pincékben rendezték meg, majd a kiállítás után a tárgyak egyszerűen elvesznek, elenyésznek, szétszóródnak, tönkre mennek, vagy egyszerűen beleilleszkednek egy másik kiállítás berendezésébe. Amikor egyszer a helyi bulvárlap újságiró gyakornoka azt kérdezte Joseftől, nem sajnálja-e lerombolni, amit fölépített - az egyik munkáját ugyanis a kiállítás után, helyhiány miatt, rögtön egy építkezési konténerben verte szét -, azt válaszolta, miért sajnálná, hiszen nem történik más a "műtárgyakkal", mint ami később, tíz vagy száz év múlva, törvényszerűen úgyis megtörténik velük. Ő legföljebb csak összébb rántja a keletkezés és pusztulás közötti időszakot. Lényegében nincs sok jelentősége, hogy a két végpont között öt perc vagy ötezer év telik el.

A dokumentálás munkájában ugyanakkor szívesen részt vett, de csupán kívülállóként, idegenként. Már a kiállítás építése közben föltünt, hogy amint elhelyezett egy tárgyat a véglegesnek gondolt helyére, menten ellépett mellőle, gondolatban is. És soha nem lépett vissza hozzá. "Minden gesztusnak csak egyszeri valósága van, létrejöttének pillanata. Minden más csupán fikció. Engem viszont kizárólag a valóság érdekel a művészetben", mondta, és azonnal szabadkozva hozzátette: "Bocsáss meg, hogy ennyire elragadtattam magam, de már nagyon részeg vagyok. Ilyenkor sosem működnek rendesen a záróizmok."

A három aranydobozt egy asztalon helyezte el . A középső, kisebb doboz volt a Bébicsapda. Erre utal a doboz előtti, tűhegyes acélpálcika is. Ezzel lehetett működésbe hozni a filléres egérfogót. A hüvelyknyi, ruhátlan műanyagbaba úgy volt ráfektetve a fatalpra, hogy a rúgos fémkeret éppen a nyakra csapódjon le. A baba az ütés erejétől pedig lenyomta és ezáltal elindította a mögé erősített, nagyobb pénzérményi, zenélő szerkezetet. Ilyen parányi zenegépet szereltek a Jó étvágyat - Morgen Kinder wird's was geben című doboz fedelének belső falára is. Az egérfogó becsapódásakor azonban nem karácsonyi dallamok csendültek föl, mint a Jó étvágyat doboz fedelének lecsukásakor. Az egérfogó fatalpán rögzített, nyitott hasú baba egy aranykeretben feküdt , amelynek másik oldalára a Fiúk triptichonjának egyik motívumát kasírozta föl és vonta be sárga fóliával . A műanyagbaba nyitott hasa talán a keret másik oldalán cipzárszerűen végigfutó csigolyavarratra utal.

Az asztalon fekvő, jobb oldali doboz fedelén fekvő feszület (Istenem / Mein Gott), a hasmánt fölszögezett Krisztussal, nem tartozott eredetileg a kabinetthez, ezt közvetlenül érkezése után készítette, egy éppen akkor nyíló, szerencsétlen emlékű, kétnapos csoportkiállításra. Megkérték, hogy csináljon ő is valamit a kiállításra, ő pedig udvariasságból és baráti szolidaritásból nem utasította vissza a kérést. A dobozra fektetett, valójában a dobozon hasaló Krisztus, mintha szakadatlan a doboz belsejébe meredt volna. A ládákat egyébként maga ácsolta, és az összes berendezési tárgyat helyben szerezte be. A Jó étvágyat - Morgen Kinder wird's was geben dobozhoz a Kaufhofban vásárolt három ovális fakeretet, befújta őket arannyal, és beléjük szabta a kannibál család portréit. A kereteket hátul lezáró kartonokra női magazinokból kivágott ételrecepteket ragasztott . A félig megevett gyerek portréja alá egy teamécsest állított , amely kezdetben megvilágította az arcokat, a paraffin felolvadása után pedig csak füstölte a gyereket vagy éppen a hozzátartozó, négyszemélyes ragú receptjét, attól függően, hogy melyik felével akasztotta föl aznap. Ehhez a dobozhoz tartozott a láda fedelének lecsukásakor fölcsendülő dal szövege is: "Morgen Kinder wird's was geben..." E népszerű karácsonyi dal először 1795-ben, a Szív művelésének dalai című kötetben jelent meg. "Morgen, Kinder, wirds was geben! / Morgen werden wir uns freun! / Welche Wonne, welches Leben / Wird in unserm Hause seyn; / Einmal werden wir noch wach, / Heysa, dann ist Weihnachtstag"... "Holnap, gyerekek, nagy nap lesz ám! / Holnapra nagy öröm vár ránk! / Micsoda gyönyör, micsoda mulatság, / mi a házunkban körbejár; / Már csak egyszer virrad ránk a reggel, / és hejhó, máris itt a szenteste..."

A Bon Appétit - Utolsó vacsora című doboz kellékeit abban a török giccs bazárban vásárolta, ahol szinte már törzsvevőnek számított. A barokk keretet az Utolsó vacsora triviális reprodukciójával együtt vette. A másolat helyére a félig megevett gyerek portréját rakta , az Utolsó vacsorát pedig fölkasírozta a keret hátoldalára. A képre ráragasztott egy üveglapot, és aranytollal ráírta "Bon Appetit".

A Deutsche Wunder emlékműve a második világháború utáni, "német gazdasági csodára" utal. Az installáció alapmotívuma, a tányér két részre osztja a berendezés vizuális terét. Felül, tölgyfa mintázatú keretben , a második világháború utáni élelmiszer fejadag korabeli szemléltetése látható. Mai szemmel meghökkentően pontos társadalomkép egy Josef által - legalábbis vélhetően - alig ismert társadalomról. A tányéron pedig maga a fejadag, részben fröccsöntött műanyagból, részben valódi élelmiszerekből, mint például a kockacukor, a kávé vagy a rízs.A tapétával bevont posztamens ugyancsak az átlag német lakások kedvenc motívumára utal, a tölgyfa mintázatú berendezési tárgyakra. A normális emberek otthonára. "Deutsche Innenarchitektur", mondta elégedetten az ugató, "grossdeutsche" duktust utánozva, miután befejezte az oszlop tapétázását. És mintha csak egy állat horpaszát paskolná, megveregette a posztamens oldalát.

A bizarr kabinetben kiállított művek keletkezésével egyidejűleg több úgynevezett "szatelita munka" is készült. Érintőlegesen már szó esett a Gotteszirkulation avagy Babasarok című installációról , a Kölni Kristályéjszaká-ról , az Istenem című objektről és a Fehér könyv-ről . A Nazaréni, A fiú, az Angyali üdvözlet és a többi "szatelita munkáról" készült fotók, adott esetben csupán vázlat, megtalálható a hagyaték feldolgozását dokumentáló honlapon. Eredetileg ezekről is írni akart ebben a szövegben, de végül úgy döntött, hogy csak a két "fehér könyvet" kapcsolja hozzá a kiállítás anyagához. Ennek több oka is volt. Az egyik, hogy a két művészkönyv alapmotívuma már eleve ott volt az editiós szobában, és tulajdonképpen egész ott tartózkodása alatt dolgozott a könyveken. A Fehér könyv, eredeti formájában, Csaba Mánfai, egy magyar származású, de már évek óta németül író költő tipikusan concept artos ideája volt. Egy teljesen fehér, üres könyv, pusztán a fedőlapra nyomtatták rá a Humane Gesellschaft für Geistige Nekrophilie rövidítését, a HGGN betűjelet, és a legutolsó oldalak egyikére az impresszumot. Cs. M. ezek után szétosztotta a példányokat, illetve szétosztatta vele is, többnyire ismerős művészeknek, hogy mindenki dolgozza meg a maga példányát, tetszése szerint. Így került két példány Josefhez is. A Kreuzbuch / Keresztkönyvbe valószínűleg csak képek kerültek, legalábbis sohasem látta, hogy írt volna bele bármit is. Ha a Kreuzbuchon dolgozott, rendszerint olló és papírragasztó volt nála, írószerszámot egyszer sem látott a kezében. Érdekelte ugyan, hogy mit csinál, de tevékenységében mindig érzett egy körvonalazhatatlan, szemérmes gesztust, és ez meggátolta abban, hogy az éppen készülő munkákról kérdezősködjön. Josef, amikor a szükségét látta, egyébként is mindig készségesen megnyilvánult, és ha ezt nem tette, nyilván jó oka volt rá. Miként arra is, hogy egyszercsak három hosszú és vastag szöggel beszögelte a könyvet. Alul, középen a fafeszület függőleges szárán át verte be a szöget. A kereszt szára ugyanakkor egy nyitott, erotikus motívumot ábrázoló gyufalevelet szorít le. A gyufalevelet a város egyetlen nagyüzemi bordélyában kapta, amolyan reklámajándékként. Ha kinyitotta, egy meztelen, női kartonfigura széttárta a lábait. Josef eközé állította a kereszt függőleges szárát, és ebbe verte bele az alsó szöget . A kereszt szárainak találkozásánál, fej magasságban, szétloccsantott egy fehér festékcsomót , a függőleges szár alá pedig beillesztett két fotót, a Josef elhullatja feleslegessé vált magját című, mint később kiderült, jóval korábban keletkezett ciklusból .

A másik könyv, amelyet végül Fehér könyv címmel vettek föl a műtárgyjegyzékbe, eredetileg a Banalitások könyve címet viselte. Erre utal a könyv első duplaoldala is. Kétségtelen, ez volt a legszemélyesebb munkája. Többnyire akkor dolgozott rajta, amikor nem tudott kimenni az utcára. Ilyenkor a lenti lakásból sem lépett ki, Mária tartotta a kapcsolatot az első és a harmadik emelet között is. "Újra itt a fekete ember", mondta Josef, "nem tágíthatok mellőle." Máriának kulcsa volt a fenti lakáshoz, egyszer azonban csöngetett. Megállt az ajtóban, és abban a pillanatban tudta, hogy mi fog történni. Úgy végezte el, mintha az is az üzenet része lett volna. A másik pedig úgy végezte el, mint aki átvesz egy üzenetet. K-nak tudomása volt az ilyen tipusú látogatásokról, de nem volt ellenére. "Tudod", mondta, "mindig abból veszem észre, hogy fönt van, hogy nekem is mindig éppen akkor van orgazmusom." Josef nem titkolta, hogy szerelmes K-ba és hogy elsősorban róla írja a Fehér könyvet, és ezért kellenek neki a fotók K-ról. Úgy rendelte meg a képeket, mint egy ügynökségnél. "Legyen a pinájáról is, a húsról", mondta. Pontosan mit csinált a képekkel, nem tudta, mert sose kérdezett utána, és mielőtt bárki végiglapozhatta volna, körbeenyvezte a lapok vágott szélét. Csak a duplaoldalas címlapról, egy belső oldalról, és az utolsó duplaoldalak egyikéről léteznek fotók. Miért készítette őket és mikor, ma már nem kideríthető. A címlap első lapjára ragasztott két fotó közötti bejegyzésből származik a cím: Banalitások könyve - Kettős arckép. A felső a Nagy Kolumbárium forrásképének egy részlete, az alsó pedig egy Barbie baba felsőteste . Kéjgyilkosként vonzódott a Barbie babákhoz. Még a munkálatok kezdetén vásárolt a közeli, hétvégi bolhapiacon egy zsák Barbie babát és babaalkatrészt. Egész este csavargatta a végtagjaikat, vájkált a szoknyácskák és a blúzok alatt, tekergete a nyakukat, belőlük akarta aztán megépíteni a Diadaloszlopot, Traianus oszlopának mintájára. A spirálformában fölfelé csavarodó dombormű figurái a Barbie-torzók lettek volna, egy szőnyegpadló boltból hozott, három méter magas kartonhengerre erősítve. "Vertikális tömegsír", mondta. A fehér könyvhöz készített jegyzetekből több is megmaradt. Az egyikre anyanyelvén ezt írta: "Tegnap, álmomban, Dániában voltam, abban a városban, ahol huszonhat évig éltem. A Gardener utcában. Az erkélyen álltunk. Én, Mária és a két gyerek. Minden szürke volt és az állandó széltől törmelékporos, mint az életben. Nohr, az idősebbik egyszercsak azt mondja: Papa, ne halj meg. Ebben a pillanatban Mads, a másik fiam fölmászik az ablakpárkányra, és ott áll." Maria egyébként nem akart gyereket, ezért akart Josef föltétlenül a terhes K-t ábrázoló fotókból is. "Tudod", mondta egyszer, amikor fönt ültek a fenti lakás erkélyén, és mélázva nézték a hatalmas platánok lassan hajbókoló lombjait, "az az igazság, hogy rettenetes író lenne belőlem. Olyanok lennének a mondataim, mint egy agyonhasznált frottirtörülköző. Inkább rád hagyom a szavakat", mondta és nevetett. Ő is nevetett, és csak sokkal később döbbent rá, e mondat nélkül valószínűleg sose jutott volna el M. Kleinhez vagy egy másik, a torkában tücsökneszre ébredő Josefhez. Egy másik jegyzet a Fehér könyv-höz: "Hajnali három óra. Órák óta dolgozom. A sötétítő függönyök behúzva. Igen, itt vagyok. De miért vagy ebben olyan biztos? Igen, itt vagy. De hol?" Josef nem tudott jól németül, Máriával is csak angolul beszélt, és a németet állandóan keverte az angollal. Nyilván ezért írta a német szövegbe a "hol" (wo) helyett az angol "who" kifejezést. "Ja, du bist da. Aber who?" Aztán áthúzta a "h"-t, és még egy mondatot írt a lapra: "Tudod, hogy hajnali három felé a legnehezebb?" Évekkel később, ezekből a jegyzetekből tudta meg, hogy Josefnek viszonya volt K-val. "Tegnap vagy tegnapelőtt - írta -, nő voltam, amikor meglátogattam K-t. És tudtam, hogy Gabriel, a szép Gabriel átkozottul féltékeny. Éreztem, ahogy mosogatta az edényeket. Minden nyílásba belevájta az öklét. Este aztán együtt nyaltuk a feleségemet. Örjítő volt. És közben ment a híradó. Úgy éreztem magam, mint egy haditudósító. Kőkemény volt a farkam. Szeretlek Németország!" A Fehér könyv másik, fotón megmaradt belső "lapja", egy későbbi installáció, a Dachaui nász alaptmotívuma . "Deszkabarakk előtt hóban fekvő, meztelen test. Hanyatt fekszik, bal térde fölhúzva, fejét kissé oldalra fordítva, félig nyitott szemmel kinéz a képből. Önkéntelenül felé mozdulok. Nem tűnik leromlottnak, érzem a húst a bőr alatt. Kinyújtom a kezem, tétován megérintem. Száraz, nincs tapintása. A barakk ajtaja nyitva. Fekete, alaktalan folt. Így emlékszem. Sokáig nem tudtam, mi taszít az arcban. Csupán egy momentuma. De nem tudtam, melyik. Először a merev, hályogos tekintetre gondoltam. Később rájöttem, hogy a hosszú és vastag orr taszít. Ez csúfít bele a vonásokba. Sohasem szokott hozzá a tekintetem ehhez a rendellenességhez. Soha. Ráhajolok, arcom szinte érinti arcom árnyékát. Lehunyom a szememet, és erősen kívánom, hogy szorosan magam mellett érezzem a testet, bőrén a bőrőmet." Majd így fejezte be az évekkel később írt szakaszt: "Másnap hófehérre meszeltük az egész épületet. A teraszokat, a korlátokat, a tetőt, még a házat övező gyomos-füves földet is, aztán a város egyik átépített, divatos éttermében megültük a titkos menyegzőt." Az utolsó lapokat meg egyszerűen leégette .

Körülbelül itt tarthatott a szövegben, amikor mégis elővette a Kölni kristályéjszaka 1989. december 31-én című objekthez írt jegyzeteit és kicsomagolta a táblaképet. Az erkélyajtó mögül nézték a szilveszteri tűzijátékot, mint minden évben. A fotó is onnan készült , és nem az első emeleti lakás ablakából. Csak hárman, ő, Josef és K.bámulták a kristályesőt. Maria bemenekült a lakás legbelső zugába, és ott gurnyasztott a fülsiketítő zajban, mint a rémült kutyák. Azért döntött úgy, hogy a Kristályéjszakát is beemeli a szövegbe, mert hirtelen úgy érezte, valójában az egész kölni kiállításnak, de a későbbi munkáknak is ugyanaz a hordozó felülete, mint a fatáblára, üres keretbe erősített fotónak. Josef az úgynevezett normális ember lakberendezésének két nélkülözhetetlen motívumát látta a tölgyfa optikájú bútorokban és a fehér, fűrészporos tapétában . Minden munkájának homogén hátterét ez a borítás adja, ez fogja össze. Ez előtt a fal előtt ügyködnek az összes installációjának szereplői. Csupa normális, rendes ember, megannyi zombi. Néhány évvel a kiállítás előtt, Máriának szóló egyik levelében ezt írta: "...nem ismerek az újságárusnál, a postai tisztviselőnél vagy a vízvezetékszerelőnél egzaltáltabb figurát. Megfigyelted már őket például munka közben? Láttad már rettenetes szerszámaikat? Kicsavart mozdulataikat, rémisztő, teljesen indokolatlannak tetsző grimaszaikat? Vagy ahogy beszélnek! Miért gondolod, hogy biztonságban vagy társaságukban? Tudod, mi mindenre képesek? El sem hinnéd történeteimet legképtelenebb excesszusaikról. És ha otthonukban, megszokott, védett környezetükben látnád őket. Miért gondolod, hogy én vagyok perverz, aberrált?" Vázlatfüzetei tele voltak egyszerű, kispolgári lakások hangulatát idéző berendezési tárgyakkal. Többnyire kis komódok , toalett asztalok, éjjeli szekrények , vitrinek. Rajtuk édes keretben, világos arcú, tiszta tekintetű, derűt sugárzó portrék , csupa derék ember . Aztán ugyanazok a motívumok, nagyobb kivágásban, láthatóvá téve a csendéletek környezetét, a bútordarabok melletti falfelületet, rajtuk a portrékhoz tartozó eredeti felvételekkel , . "Csupa hibátlan kristály", mondta.

2. rész
A kölni kiállítás után

Josef, Maria és Yorick közvetlen együttműködése kizárólag a kabinet berendezésére korlátozódott. A kölni kiállítás utáni két évben realizált öt installáció koncepciója valószínűleg egyedül Joseftől származik. A Bizarre Chrismas-en fölépített, Fogantatási zavarok című installáció tuljadonképpen még a kabinet közvetlen folytatása volt. Ekkorra ugyan már végleg elhagyták az országot, de Josef készített még néhány vázlatot az elutazásuk előtt. Ez volt az első olyan munka, amelyet teljesen Josef jelenléte nélkül épített föl K-val. Az Entnetzung című installáció berendezésekor még mindhárman éltek. De csak Joseffel tartotta a kapcsolatot. Először megpróbálta leírni Josefnek a helleraui, egykori szovjet laktanya apokaliptikus környezetét, Josef azonban hamar megszakította, és onnantól kezdve, halálos pontossággal eligazodva az általa egyáltalán nem ismert térben és közegben, szinte lediktálta a tennivalókat. Az ugyancsak egy elhagyott szovjet katonai laktanyán felépített Fehér házat már egyedül, Josef közvetlen instrukciói nélkül építette át. Amikor egy jóval korábbi, hosszú telefonbeszélgetés közben fölmerült egy esetleges mauzóleum terve, valószínűleg még egyikük sem gondolta, hogy Potsdamban tényleg mauzóleumot fog építeni, és itt "találkozik" utoljára Máriával is, egy félig romba dőlt hangárban. És itt látta meg a hóban fekvő lányt is, a Dachaui nász menyasszonyát, aki aztán igencsak bizarr környezetbe került a frankfurti Ars Eroticán. Az Identifikationssuch(t) valójában már csak az ő munkája. Ha Josef még élt volna, talán egy új korszak nyitányának tekintette volna. Így viszont egy folyamat végérvényes záradéka lett.

A Fogantatási zavarok volt az első, amelyet Josef személyes jelenléte nélkül állított föl, K-val. Az "Úr" szado-mazó felszerelését az esemény helyszínének szomszédságában lévő, alagsori szaküzletből kölcsönözték. A tulajdonosnővel lehetlen volt személyesen találkozni, csak telefonon érintkeztek. Először persze igen bizalmatlan volt, noha az üzlet titkos vagy kevésbé titkos S/M partijainak fotósa volt az ajánló. Végül beleegyezett a kölcsönzésbe, de még a ráakasztott árcédulát sem vehették le a tárgyakról. Ezeket egyszerűen belülre fordították, hogy ne lógjanak ki. Szerencsére semmi sem sérült meg a kiállítás alatt, mindent időben visszaszolgáltattak, és soha többé nem volt dolguk Frau Katschtalerrel. Néhány évvel később viszont a Bild-Zeitung-ból értesültek róla, hogy Frau K-t meggyilkolták. A hiresztelések szerint azért, mert Frau K. egyszercsak a médiákban kezdett kotyogni ügyfeleiről, többek között az egyik szomszédos város rendőrkapitányáról. Az utótörténet biztos tetszett volna Josefnek, de addigra ő már nem volt sehol. A kiállítás előtt azonban még rendszeresen beszéltek egymással telefonon, így az installáció valójában távirányítással készült.

A két főfigurát és a szituációt K. állította be. Az Úr átnyújtja az ajándékot, a csecsemőt a kacér lolita tekintettel fölfelé pillantó Máriának, aki ugyan nyúl a gyermek felé, de hiányzik a kézfeje, nincs mivel átvennie az ajándékot . Erre utal a német cím, az Empfangen/Empfängnis etimológiája, amely megfelel a magyar fog/fogant kifejezések logikájának. A csecsemő a Bizarr Kabinett figurája, ő trónolt a piedesztálon bíborpalástban, lába közé döfött konyhakéssel . A két főalak mögötti, mintegy oltárként elrendezett három kép technikája, tónusozása is a Bizarr Kabinett-re utal, a csecsemő mellett elhelyeztt három táblaképre . Josef már rég nem volt Németországban, viszonylag gyorsan kellett dolgozni, így nem sok idő maradt a megbeszéltek értelmezésére. A spirituszos üvegben tárolt "ikrek" nyilván a fogantatási zavarok ideájának tovább gondolása vagy egy párhuzamos szellemi vonal. A feszületet, utólag, a kezdet és a vég rövidre zárásának tekintette: . A három szint mintegy kört alkotva kapcsolódik egymásba. Az első a batyut előrenyújtó kéz és a szemközti, átvételre, fogadásra képtelen csonka kéz; a második a spirituszos üvegben vigyorgó-vicsorgó ikrek, fölöttük pedig a megfeszített kreatúra, a majom-isten. Visszafordított származástörténet, negatív evangélium. Az egyetlen "kívülről" származó ötlet az Úr Mikulás pénisze volt , amelyet aztán K. és Nicole G. hámozott meg szakavatott mozdulatokkal , mielőtt B. falatoként leharapdálta az előremeredő csupasz fejet , majd maga elé köpte a félig rágott csokoládé roncsalékokat. Ebben az aktusban nyilván már B. története is benne van.

Drezda-Hellerau és Potsdam. Két, apokaliptikus helyszín. Amint beértek a keleti szektorba érezte, baj lesz. Az autóút helyén százkilométer hosszúságban föltépett árkok, előre-hátra rángatozó gépmonstrumok, izzó, gőzölgő torlódások. A nem létező pihenőhelyeken háborús zsúfoltság, kosz, szemét. A lerobbant keleti turistabuszokban Thälmann-sapkás, széthízott, obégató nyugdíjasok. Sárgás és lilás, de valójában seszínű pléhdobozokból falatoztak és a rikító kékre festett, műanyag mobil WC-k körül összehúgyozták, összefosták az egész környéket. B. N-nel utazott, akinek inkább folklorisztikus látványosság volt a felfordulás és a rosszul öltözött, kurjongató csürhe. Amint átlépték a nem létező határt, fölhívta Josefet, és közölte vele, mégsem vállalja, ezt, újra, nem akarja elviselni. Josef persze nem értette, miről beszél, szórakozottan csak annyit mondott, tegyen belátása szerint. Talán éppen ez józanította ki a hisztériából, a belátás. Hogy nem a hisztéria adekvát válasz a helyszínre, hanem az, amit majd fölépít Joseffel, de nélküle. Tudta, hogy Josefnek semmi közvetlen tapasztalata nem volt a politikai diktatúrákkal, mégis megbízott benne, Drezda felé araszolva éppen úgy, miként nem sokkal később, a potsdami laktanya kataklizmájában. Szerencsétlenségére az első két napon az egykori kommunista Führer kincstári festőjénél szállásolták el, egy kápó arcú, ajkait állandóan vékony csíkban összepréselő, feminista aktivistánál, aki már reggelinél sziszegve átkozta a gyarmatosító, nyugatnémet rendőrállamot. Némán bámulta a gyűlölettől sápadt arcot, és próbálta nem visszahányni a repedezett, fehér kerámiatálba a féltucat müzliféléből kevert bioreggelít. Másnap szerencsére megérkezett K. is, áttelepültek Hellerauba, az egykori színházépület közelében lévő egyik barakkba. A monumentális épületből a háború után kihajigáltak minden berendezési tárgyat, a falakra emeletnyi magas, primitív propaganda muráliákat festettek, és itt alakították ki a laktanya parancsnokságát. Az épület kétségtelenül életveszélyes állapotban volt, a rendezők azonban, kihasználva a fordulat kezdetén uralkodó anarchikus állapotokat, minden probléma nélkül engedélyeztették, hogy a fesztivál legtöbb eseménye az épületben vagy az előtte lévő felvonulási téren legyen. Először B.N-nel járták be az épületet, hogy helyet találjanak a K-val közösen tervezett installációjuknak. B.N. egy ablaktalan, legalább öt méter magas, emeleti termet választott. Mint egy hatalmas, egyenletes belmagasságú, sötét és üres padlástér. B.N. itt feszítette ki a köteleket, és erre akasztotta a kisebb plakát nagyságú, fekete-fehér fotográfiákat, erőszakos halállal halt férfiak, nők és gyerekek portréit . A terem bejárata mellett balkézre, egy sűrű fonatú, vastag sodronnyal a mennyezetig lekerekített tér volt. K. ide állította föl a kicsavart fejfaként tekeredő, fekete faszobrokat , és itt mászta be meztelenül, mint egy fehér, vastaghúsú állat, ujjait a sodronyok közötti lukakba mélyesztve, a ketrec belső falait. Mint később kiderült, ez a lekerített rész volt a kaszárnya fogdája. Aztán visszamentünk a földszintre, és bejártuk az oldalsó szárnyak hosszú, üres folyosóit, ahonnan kétoldalt, jelöletlen faajtók nyíltak. Hajdani rendeltetését már nem lehetett megállapítani a helyiségeknek, mert csontig lerabolták őket. Csak a csupasz, levert, összefirkált falak álltak, sehol egy berendezési tárgy, csupán a föltört vagy megpúposodott parkettán lehetett néha találni ott hagyott vagy ott felejtett, kisebb relikviákat. Az egyik folyosó végén egy több helyiségből álló térre bukkantunk. Öltöző és zuhanyzó lehetett, mert a falakat sárga csempe borította, és az egyik belső helyiségben több zuhanyzótál és egy beépített kád is volt. A szerelvényeket vagy kiszerelték, vagy letörték, csak sötét lukak vagy deformált csonkok jelezték helyüket. Az egész tér felosztásának értelmére nem lehetett már rájönni. Az ajtón belépve egy négyzet alakú, tágas térbe jutott az ember. Szemben, körülbelül négy méterre a helyiség végében vastag, áttetsző üvegcsempék zárták le teljes magasságában a teret. Oldalt egy közönséges fal állt. A belső, L alakú helyiségbe a két fal találkozásánál kialakított, ajtó nélküli nyíláson lehett belépni. Ezt a nyílást belülről, egy másik helyiségből átvonszolt, öntöttvas káddal torlaszolták el , hogy ne lehessen belépni a hátsó zónába. Az üvegfal mögé három, folyamatosan működő, de csak a sistergő, szemcsés ürességet közvetítő képernyőt állítottak föl . A fürdőhelyiség nem az üvegfal, hanem kőfal mögötti térben volt, mert itt állt a beépített kád, mellette több, csorba, szeméttel és megszáradt ürülékkel teli zuhanyzó tállal. A két helyiséget összekötő nyílással szembeni falon, a kád lekerekített végénél, tehát valószínűleg a fej felöli oldalán, már-már kékes-lilás, teljesen kiszáradt alvadt vér borította a csempét. Mintha egy széles, magas testet csaptak volna hozzá a kövekhez. A terepet őrző, egykori karhatalmisták szerint az épület mögötti gyakorló- és lőterekre gyakran fiatal vaddisznók tévedtek, és ilyenkor a katonák legéppuskázták egyiket-másikat, majd a kilőtt állatokat a fürdőkben akasztották föl a falra, hogy kivérezzenek. Így kerülhetett a csempére az asztallapnyi, száraz vérfolt is. A körülbelül két méter magas, másfél méter széles, még Kölnben fölnagyított fekete-fehér fotót ide akasztottuk föl . A fotó egy intenzív osztályon kipreparált csecsemőt ábrázol, a képhez csatlakoztatott ipari gumicsövek az orvosi apparátusok folytatásai voltak . A szakadatlan műkődő monitorok teljes hangerővel sercegtek, recsegtek a válaszfal mögött. A pattogó ropogás és a kékesfehér villódzás olyan hatást keltett, mintha széles, ezüstös pengékkel csapkodták volna belülről az üvegtéglákat. Az előtér jobb kézre eső falára az a vassín került, amelyet néhány hónappal korábban egyszer már fölhasználtak az Installált rituálék című kiállításon is. A sín, a rajta lógó henteskampókkal egy kispolgári szobabelső egyik berendezési tárgya volt. Most viszont nem egy üres, fekete műanyag vödröt, hanem egy láncon függő, fekete vasgolyót akasztottak rá . Elé egy lábaival fölfelé fordított fém asztal- és székvázat állítottak. Josef nyilván elégedett lett volna a berendezéssel. "Még sose tapasztaltam egy ilyen vigasztalan, 'értelmetlen', nihilista teret. Hellerauban a negatív lét egyik színpadképét építettük föl. Pontosan azt, amiben voltunk. És amiből jöttünk." Entnetzung. Ezért nem tehette meg, hogy visszaforduljon az épülő autópályáról, félúton.

"Legkésőbb itt ér össze a tér, szöveg és a kép. Különös, hogy eredetileg azt írtam: 'Úgy aludtam el, hogy nem írok többé'. Tizenöt évvel később viszont úgy emlékeztem, hogy azt írtam: 'Úgy ébredtem föl, hogy nem írok többé'. Melyik lépést kell akkor még megtennem? Potsdamban találkoztam újra és utoljára Máriával. Itt tudatosult bennem visszavonhatatlanul, hogy minden további gesztusom csak törlesztés lehet. Ezért akartam ott hagyni a házban valamit a testemből is. És ezért lett Potsdam a Dachaui nász, a titkos menyegző helyszíne", írta a potsdami projektre vonatkozó első jegyzeteiben. Nem sokkal Drezda-Hellerau után írt néhány sort Josefnek. Megemlítette neki a potsdami meghívást is, de akkor még maga sem döntötte el, hogy elfogadja-e. Néhány héttel később, minden kommentár nélkül kapott egy képet Joseftől. Mintha csak egy könyv kiszakított lapja lett volna. Amikor kivette a nagyalakú, karton borítékból és először ránézett, arra gondolt, hogy az ember nem fekszik le önként, meztelenül a hóba . Aztán meg arra, hogy a helyzetéhez képest, aránytalanul jól táplált. Pontosan ezekkel a szavakkal gondolta, ezt is följegyezte a potsdami füzetébe. Később, piros tollal hozzáírta: "lehet a halottaknak helyzete?" Amikor a jegyzetek földolgozásakor újraolvasta a mondatokat, ismét iszonyodva fölakadt a szóhasználaton, akár csak a kép első megpillantásakor. Mintha egy titkos bűnt követett volna el az "arány" fogalmának elgondolásával egy olyan helyzetre vonatkoztatva, amelyben totálisan érvényét veszti az arány fogalma. Amikor ezt a kellemetlen gondolati közjátékot megemlítette Josefnek, az csak annyit mondott: "Nem mindegy, hogy milyen szavakat használunk, amikor maga a nyelv érvénytelen?" Valójában úgy indult az egész, mint egy kedélyes, családi kirándulás. Telepakolták a kocsit mindenféle személyes holmival, elrendezték a gyerekeket hátul a kiszámíthatatlan ideig tartó útra, és elindultak. Késő este érkeztek meg az üres városba, a szervezők lakására. A szervezőknek már nem volt kedvük átkocsikázni velük a város másik végébe, a kijelölt szálláshelyükre, így ott aludtak mindannyian egy éjjeli menedékhellyé átalakított, színházi kelláktárhoz hasonló, zsúfolt teremszobában. Másnap aztán kaptak egy pokoli padlásszobát Babelsbergben, valami tó vagy folyó közelében, ahonnan éjszakánként rajokban zúdultak be a kiéhezett, agresszív szúnyog kommandók. Minden hajnalban kiment a terepre, és késő estig szédelegett B. N.-nel a fullasztó hőségben. K. általában dél körül csatlakozott hozzájuk, miután leadta a városban a gyerekeket. Hellerau valójában csak egy nagyobb épületegyüttes volt, a potsdami laktanya viszont egy szabályos város, Tarkovszkíj zóna vidéke. A fertőzött, mindenhol fölszakadt, föltépett földből dögletes bűz párolgott, néhol zöldes-barnás, lepedékes tavak képződtek. Közöttük düledeztek a lepusztult, emeletes házakból álló, egykori tiszti lakótelepek, a tégláig lecsupaszított, kifosztott kaszárnyák , bunkerek, földalatti katakombák, üres hangárok , csarnokok, ismeretlen rendeltetetésű, romba dőlt, gigászi szerelvények. Végül egy családi ház nagyságú, talán irodai célokra használt épületet választottak ki , a tankmosó elmocsarasodott medencéjének közelében. Nem hívta föl Josefet, mert érezte, itt már kizárólag csak magára hagyatkozhat. Az első nap kihordták a szemetet a házból, aztán további három napig csak vakoltak, falaztak, majd hófehérre meszelték kívülről az egész házat , a tetőt, a tornácot és a környező fákat, bokrokat, a földet is . Csupán egyetlen nyílást nem falaztak be, az épület hátsó oldalán lévő, keskeny ajtónyílást. Ez elé fekete posztóból kettős fényzsilipet szereltek, és behordták a házba a kellékeket. Nagyítógépet, festőhengereket, műanyagtálakat, ipari szárító berendezéseket, elektromos kábeleket, elosztókat, folyékony emulziót és hívót kaniszterszámra, és még néhány, a fizikai túléléshez elengedhetetlen segédeszközt. Aztán gatyára vetkőzött, és beköltözött a házba. A hőmérő félóra után fölakadt, nem tudta tovább mérni a hőmérsékletet, és ha lett volna páramérő is a házban, nyilván az is fölmondta volna a szolgálatot. A szinte hermetikusan lezárt épületben bekapcsolta a vörös fotólámpákat, és a külön erre a célra preparált festőhengerrel elkezdte fölvinni a simára vakolt falakra a folyékony emulziót. Egyforma nagyságú, több négyzetméteres felületeket alakított ki, mintha csak egy kiállításhoz készítene nagyméretű táblaképeket. Miután elkészült, fölállította és bekapcsolta a szárítókat, aztán lefeküdt hanyatt a földre. Egész teste folyamatosan verítékezett és a verítéken keresztül keveredett a vegyszerek kipárolgásával. Egy ideig bámulta a vöröses, vastagon kavargó sötétséget, aztán lehúnyta a szemét. Teljesen elvesztette az időérzékét, fogalma sem volt, hány órát dolgozott vagy hány órája feküdt már a befalazott házban. A laboratóriumi órán kívül nem volt más időmérő eszköze. Néha föltápászkodott, ellenőrízte az emulzió állagát, aztán vagy sétálgatott még egy kicsit, vagy visszafeküdt a földre. Úgy gondolta, kint már másnap reggel lehetett, amikor beállította az első képhez a nagyítógépet, és elkezdte fölnagyítani az emulziós felületre az első képet. Hat fekete-fehér negatívot hozott magával a zónában készített fotókból. Némelyiket negyven-negyvenöt percig világította meg. Aztán műanyagvödrökbe hívót öntött, és egy tiszta festőhengerrel lekente az emulzós felületeket. Néha megszakította a munkáját, mert képtelen volt megítélni a szemére ereszkedő verejtékfüggönyön keresztül a lassan előderengő kép minőségét. Ilyenkor kézbe vette az egyik vörös lámpát, és mint egy kísértet imbolygott, hajlongott a kép körül. Az utolsó kép nagyításánál gyakorlatilag már nem volt eszméleténél. Csak annyit érzékelt tompán, hogy egy ismeretlen automata dolgozik benne, és végzi helyette a nyilván szükséges mozdulatokat. Teljesen elengedte tudatát, vagy éppen a tudata engedte el őt, mindenesetre akkor ébredt magára újra, amikor hangos koppanással a lábai elé hullott a festőhenger. Egy pillanatig értetlenül nézte a maga előtt heverő tárgyat, aztán a képre pillantott, és sejtette, elkészült. Valahonnan a tér sötét kútjából előrángatott egy széket, a helyiség közepére vonszolta, és lerogyott rá. Bámulta a körülötte derengő képeket, a rezgő, vöröses fényt, és ugyan pontosan érzékelt mindent maga körül, de egy teljesen más dimenzióban, mint ahol a teste tartózkodott, pontosabban fogalmazva: ahol található volt. Megbénította a fizikai fáradtság addig ismert határán túli kimerültség, a testét napokon keresztül áztató vegyszeres, szennyes veríték okozta bőrláz, és a feltétlen bizonyosság: egy pillanatig sem tágított mellőle a dachaui lány. Először azt gondolta, nemcsak a nedveit akarja, a szeme elhomályosuló fényét, a lángoló bőrét, hanem magát az életét, élve akarja eltemetni, befalazni, és ezért képtelen többé megmozdulni. Mellére ejtette az állát, és megkönnyebbülten süllyedni kezdett a belenyugvás kocsonyás közegében. Csak az utolsó, a legeslegutolsó pillanatban eszmélt rá, és nem gyávaságból vagy ösztönből, hogy éppen az ellenkezőjét akarja, azt, hogy ne hagyja ott, ne engedje szétbomlani ebben a maró sötétségben, hanem vigye magával, vigye ki a házból, az izzó jégből, a sivatagi hóból, mert nem akar megfulladni, elvégre is fiatal, egy ifjú lány, nézze csak a felfedett testét, most ugyan talán nem olyan szép, de még így is kívánatos, akár hullaként is lehetne szeretni.

   

Végül fölállt, és bizonytalan léptekkel toporogni kezdett a sötétben. Teljesen elveszítette a tájékozódó képességét. Fogalma sem volt, az épület melyik sarkában bolyong, merre lehet a kijárat. Halkan motyogott maga elé, mintha még gesztikulált volna is, mint egy gyengeelméjű, de csak a kijárat felé tapogatózott előrenyújtott karokkal, míg az egyik keze végre beleakadt a belső fényzsilip posztó függönyébe. Kissé maga felé hajtotta, és megpróbált belekiáltani az üres sötétségbe, abban a reményben, hogy kijut valahogy a hangja az épületből. Egy ideig nem történt semmi, aztán mintha B. N. hangját hallotta volna, amiből hirtelen erőt merített, és talán túlságosan is hangosan kiüvöltött, hogy készen van. B. jelezte, minden rendben, ő pedig a fényzsilipen keresztül egyenként adogatni kezdte a berendezéseket, szerszámokat, felszereléseket. Amikor kitámolygott a házból, egy pillanatra visszahökölt a szemébe vágó éles, fehér fénytől. Ledobta a gatyáját, és önteni kezdte magára a nyílás elé készített bádogvödrökből a ház mögötti árokból kimert eső- és talajvíz keveréket. Aztán befalazták az utolsó nyílást is, leszerelték a funkciótlanná vált fényzsilipet, és sorsára hagyták a házat. Másnap, Köln felé, az éjszakai autópályán azon gondolkodott, vajon hogyan fogják lebontani a házat. Egyszerűen nekimennek egy buldózerrel, és beletiporják a földbe, vagy a bontóbrigád egyik tagja elcsodálkozik az épület hófehér, külső falain, a gondosan befalazott ablakokon és ajtókon, és először csak kíváncsiskodva kopogtja a szarkofág falait, poróbálja megfejteni a kongás értelmét, aztán óvatosan megbontja az egyik falat, és egyszercsak megpillantja az egyik képet, de mielőtt igazán elcsodálkozhatna, máris feketedni kezd előtte a látvány, mert a képeket csak előhívta a falra, de nem fixálta le őket. "Egyetlen képnek sem szabad megmaradnia. Egyetlen képnek sem", jegyezte föl valamikor a fekete füzetbe. A jegyzetekből ma már kideríthetetlen, hogy Josef szavai voltak-e ezek, vagy a saját gondolatai.

Arc Erotica, Frankfurt. Négy-öt négyzetméteres, magas, aknaszerű fülke. Egy szűk, hosszú, teljesen zárt folyosón keresztül lehetett elérni. Fogalma sem volt, mire szolgálhatott eredetileg. A helyiségnek nem volt ajtaja, a bejárat egy keskeny nyílás volt. A folyosó végén hirtelen balra kellett fordulni, aztán két lépés után jobbra, és rögtön ott volt a nyílás. Nem emlékezett már rá, hogy kivel hívta elő a képet. Csak arra, hogy ott állnak egy műanyag vödör fölött, és nyomkodják a hívóba a dokupapírt. Mintha újszülött kismacskákat folytanának vízbe. Aztán fölszögelte a kép tetejét a fehér falra, éppen olyan magasságban, hogy ha leereszti, akkor a lány az asztalon feküdjön.

B. N. valamivel később érkezett. Egy pillantást vetett a képre, és azt kérdezte, mi a címe. Fehér menyegző, mondta. B. kiment, és hamarosan egy csokor friss rózsával és egy üvegvázával tért vissza. A csokrot szárával fölfelé belenyomta a vázába, és elment.

Josef közvetlenül a megnyitó előtt telefonált. Valószínűleg az utolsó beszélgetéseik egyike lehetett. Mondta neki, hogy elhozta Frankfurtba a dachaui lányt. Jól tetted, mondta. Azt is mondta neki, hogy itt fekszik az asztalon. Minden fehér, a falak, a kép, a test, a hó, mintha tényleg menyegző lenne. "De nem tudom megérinteni", mondta. "Ezt senki sem várja el tőled", mondta Josef. Egész délután, este ott ült az aknában, kettesben a lánnyal, a mozdulatlan, forró hószakadásban. Súlytalan csend vette körül, puha, rugalmas közeg, védettség, mintha valami vattás anyaggal bélelték volna ki a létezése és a környezete közötti teret. Aztán valaki hirtelen szólította, legalábbis hívásnak értelmezte az észlelt hangokat, fölállt, és megpróbált kimenni a fülkéből, de nem találta a kijáratot. Toporgott, forgolódott, mint a vakok fölvetette a fejét és üresen hunyorgott bele a fehérségbe. Tétován tapogatózott maga körül a levegőben, aztán leengedte a karját, és nem mozdult. Azt gondolta, megvakult. Nyilván hóvakság, fehér vakság. Aztán valaki megfogta a kezét és kivezette a fülkéből.

Amikor megérkezett Bedburg-Hauba, tudta, ez lesz az utolsó projekt Joseffel. Csak még azt nem tudta, hogy Josef halott. Órákon át mentek üres autópályákon, aztán lehajtottak az egyik kijárón. Az út ide-oda kanyargott a néptelen, egyutcás települések között. Se tárgy, se növény nem mozdult, mintha egy láthatatlan, légmentes búra borult volna a vidékre. Aztán megérkeztek a magas kerítéssel körülvett rezervátumhoz. Áthajtottak a főbejárat boltíves, nyitott kőkapuján, leállították a kocsit, és kiszálltak. Mintha egy Grimm mese film noir változatába kerültek volna. Csenevész, sorvadt fák, tépett aljnövényzet között, egymástól távol komor, katatón épületek, látszólag sehova sem vezető földutak vagy zúzott kővel fölszórt csapások . Forgatták a fejüket, hunyorogtak, de sehonnan nem lehetett látni az eget, legalábbis ők nem látták, pedig ott volt, ott forgott fölöttük, de annyi egyféle szürkeségben, hogy nem választották szét a teret. Tanácstalanul kóvályogtak hárman háromfelé, amikor egyszercsak a szürkeségből kivált egy száraz, középkorú nő, karcos hangon üdvözölte őket, és elvezette őket az egyik közeli épületbe. Amint a kapu elé értek, érezte, itt semmi jóra nem számíthat . Beléptek egy jéghideg, magas kőcsarnokba. Az aulában már minden hely foglalt, közölte szenvtelenül a nő. A csarnokból folyosók és kisebb-nagyobb termek nyíltak. A helyiségek ajtajai nyitva voltak, már mindegyikben tevékenykedett valaki. Többnyire ugyancsak középkorú, a vezetőjükhöz hasonló alkatú nők. Némán és szögletesen mozogtak, mintha mindegyikük ápolónő lett volna, civilben, de még mindig szolgálatban. Elmélyülten végezték a dolgukat, sem egymásról, sem róluk nem vettek tudomást. K. végül mégiscsak az aulában kapott helyett a szobrainak, R-nek és neki két egymás melletti, egykori kórterem jutott. "Megfelel?", kérdezte a nő. "Tökéletesen", felelte J., de csak utána nézett körül a teremben. Tetszett neki a hely, a rácsos, satnya fákra néző ablak , az üres szoba végében álló, régi, teknőformájú fali mosdó, a redves tapéta, az elszürkült, megmerevedett bőrhöz hasonló linóleum. Érezte, Josefnek is tetszene a hely, de már nem gondolt rá, és többé nem is fog. Visszament a kocsihoz, segített a többieknek kipakolni, aztán magához vett egy nagyobb méretű, de nem különösebben nehéz, zárt kartondobozt és bevitte az épületbe. Először csak a folyosón rakta le, kivett belőle egy keret nélküli rámába foglalt névtáblát, és fölakasztotta egy falba vert szögre, ahol régebben a szobaszám állhatott. Fogalma sem volt már később, honnan származott a név: Marie-Louise Panderella. Egy ideig úgy emlékezett, hogy talán R. gyűjtéséből, aki a ház mögötti, széttört, kopott sírkövekről próbálta meg leolvasni az intézetben elpusztult, egykori ápoltak nevét . Aztán egy dokumentációban találkozott a tényleges névsorral, de abban nem szerepelt ez a név. A kiállítás után sosem járt többé Bedburg-Hauban. Arra sem emlékezett később, mikor szedte le az anyagot és az hova került. Húsz évvel később maga is meglepődött, amikor az egyik külső raktár kiürítésekor talált két nagy, költözéshez használt kartondobozt az installáció teljes anyagával és néhány töredékes vázlattal. Addig azt hitte, csupán a helyszínen készült, néhány rossz minőségű fekete-fehér fotó maradt meg a szoba berendezéséről. Az eredeti installációs terv, Identifikationssuch(t) címmel, egy keskeny, hosszú folyosóra készült, és a Szondi-teszt összes portréját fölhasználta. Egy később keletkezett feljegyzésben így ír: "Az installáció lényegét, azt hiszem, akkor értettem meg valójában, amikor az eredeti tervet próbáltam elképzelni. A hosszú, keskeny, horizontális aknaként futó folyosót, amely annyira szűk, hogy a falakkal szemben szinte semmi rálátás nincs a képekre, tehát a szemlélő állandóan a láthatóság képtelenségével szembesül, szinte kényszeresen keresi az újabb és újabb nézőpontokat, poziciókat, hogy valahonnan mégiscsak ráláthasson a képekre, és eközben szinte kisodródik, kimenekül a folyosó valamelyik végére, ahonnan viszont hirtelen megpillanthatja az egész installáció tengelyét. Ebből a nézőpontból ugyan nem láthat egy képet sem, ellenben ösztönösen fölismerheti az egész installáció ritmusát, dinamikáját, összefüggését." A táblaképekhez és az installációs tervekhez a következő konkrét adatokat találta: "Korridor-Installation. A teljes installáció 96 képből áll. A tükrök mérete 17 x 24 cm, vastagságuk 4 mm. A fóliák szélessége 18 cm. A kisképek (vagyis a táblácskák) mérete 5.7 x 8 cm. Az összetartozó nagy- és kisképek közötti távolság egy centi, a képpárok közötti távolság két centi." A kézzel írt, töredékes leírásban szerepel egy számsor is: 14, 47, 6, 42, 39, 34, 21, 48, 44, 19 - tartalék: 3, 12. A számok nyilvánvalóan a Szondi-teszt kártyáinak számozására utalnak. A fotók szerint a szoba két hosszanti falán, egymással szemben, tíz-tíz nagy és ugyanannyi kis kép sorakozott, egyvonalban. A fali mosdó oldalán lévő sor nagy képei a Szondi-teszt figuráit,

a szemközti soré pedig afrikai maszkokat ábrázoltak.

Mindegyik nagy képhez az arckifejezés karakterének megfelelő kis kép lett hozzárendelve a szemközti sorozatból.

A fóliára kópiázott portrék hosszanti szélét ráragasztotta a tükrök szélére. Mivel a fóliák szélesebbek voltak, mint a tükrök, így mindegyik arckép hozzávetőlegesen azonos hajlásszögben előredomborodott.

A képpel szembenálló tehát mindig három arcot, ábrázatot látott. A fóliára égetettet, a kópia tükröződését és rajtuk, köztük, bennük, a sajátját. Látószögében a nagy képek alatt földön fekvő, a fenti tükrökkel azonos nagyságú, üres tükrök is megjelenhettek, bennük a faltól előredomborodó fóliák tükröződő részleteivel. Az üres tükrök között, a fenti kis képekre utalva, üres kartonlapocskák voltak. Hiányképek.

A Szondi-teszt portréi a mosdó felett nem folytatódtak. A mosdóban víz állt, mintegy a tükrök folytatásaként.

Amikor elkészült a kórterem berendezésével, összecsomagolta szerszámait, kilépett a helyiségből, és anélkül, hogy visszafordult volna, becsukta az ajtót. Sem az időt, sem a teret nem érezte maga mögött, ahogy egy álomból lép ki az ember. Utolsó halvány emléke a zár nyelvének kattanása volt.

Késő este, egyedül indult vissza Bedburgból. Már a sötét, hideg kocsiban ült, mint egy mélytengeri, kivilágítatlan búvárharangban, amikor megszólalt a mellette lévő ülésre dobott telefonja. Nem akarta fölvenni, a kezét sem vette le a kormányról, úgy pillantott oldalt. Kimerült, bamba döbbenettel meredt a kijelzőre. Josef egykori, new yorki száma volt. Meredten nézte a belülről kivilágított számokat, aztán fölvette. "Hi, I'm Jeff!", rikkantotta bele vidáman a telefonba egy idegen hang. "Jeff?", kérdezte döbbenten, hosszan megnyújtva az "e" hangot, de mire folytathatta volna, a hang csak annyit mondott: " Oh, sorry, wrong number", és megszakadt a vonal.

Éjszaka érkezett Kölnbe. Csak támolygott a lakásban. Ledobta magáról a ruhát, és ájult álomba zuhant. Valamikor azt álmodta, hogy Josef végül mégis fölment a harmadik emeletre, és fönt maradt. Csak a fekete ember maradt lent, mint egy árnyék, lenyomat. Örökre. Vagy csak addig, amíg újra fölébred.

1990 / 2005. szeptember 18. / 2017. november 26.