\\\\
|| az
elnök txt - film || nyugat-tranzit
|| für
alice || kelet-tranzit
|| retrospektív
|| luxembourg-kert
|| exit game
|| hard
rain || johanna
|| kreatúra
|| nyolc
perc || törlesztés
|| háló
|| agyregény
|| gólem
- a gólemről || hálózat
|| nn-füzetek
|| 504 || via
deus || short
|| más
|| prae || -ból/ből
|| fb
# @
=> de/en
__\\
„Mi vezette a hipertexthez? Hogy jött az ötlet?“
Nagyon korán vagyis nagyon fiatalon, szinte még gyerekként kezdtem el írni. Nem voltam csodagyerek, így évekig borzalmasan rossz szövegeket írtam. Ennek nemcsak az „őstehetség” hiánya volt az oka, hanem az is, hogy szüntelenül a szellemi és alkati ösztöneim ellen írtam, vagyis mindenáron meg akartam felelni a 19. századi hagyományos elbeszélői, epikai hagyományoknak. Erről elég sokat lehet olvasni a Gólemben is, pl. a Földi horoszkóp/Előtörténet/1994 nyomvonalon vagy a 213. passzusban. Ugyanakkor egyre inkább úgy éreztem, ez az elbeszélői, történetmondási hagyomány, bármilyen magas színvonalon történjen is, üresjárat, és egy centivel sem visz előre sem engemet, sem pedig magát az irodalmat. (Erről jóval később, de nagyon idepasszol „Az írásról” című szöveg.) Ehhez járult, hogy elveszítettem bizalmamat a nyelvben, a nyelvi kifejezhetőség lehetőségeiben és értelmében, miközben tudtam, hogy nincs más esélyem. Sem művészeti, sem egzisztánciális szempontból. 1990 és 1994 között, Napra nap (NN) címmel, hosszú prózát írtam, még mindig azzal a „rendíthetetlen” szándékkal és tudattal, hogy (úgynevezett) nagyepikát írok (lásd az NN - Hálózat - később készült bevezetőjét). Még mindig kézzel írtam, vastag, könyvformában kötött rajzfüzetekbe, tehát nehéz, érdes papírra, szinte rajzlapokra, mártogatós tollal, hogy ezzel is lassítsam az írás folyamatát. Ez nem líra, kedélyes adomázás, hanem alapvetően fontos, tartalomképző része az alkotási folyamatnak. Sok száz oldalt írtam össze, és amikor négy év után először elkezdtem visszaolvasni a szövegeket, rá kellett döbbennem, irtózatos kudarc az egész. Hogy a kudarc felé haladok, ezt nyilván már az írásidőben pontosan éreztem, ugyanis szinte az utolsó mondatok egyike így hangzik: „A lineáris vonal véget ért...Nem, ehhez az asztalhoz nem ülök vissza többé...” Valójában ekkor mozdulhatott meg bennem először, még tudattalanul, a Gólem ötlete. 1994 végén, 1995 elején tehát ott álltam egy írdatlan szövegmasszával a (nem az első) totális kudarc érzetével, és azon gondolkodtam, mihez kezdjek ezzel az egésszel? Legépeltem a szöveget és elkezdtem a lapokat széjjelvágni és a papírdarabkákat ide-oda tologatni. És lassan épülni, szerveződni kezdett valami. Ebből lett aztán a Jelenkornál megjelent Háló című kötetem (1996). A cím egyébként nem az internetre, hanem Yves Klein egy fiktív fotóakciójára utalt. És ahogy ez lenni szokott, hirtelen „elkészült” a látásom arra, hogy észrevegyem a megváltozott szellemi állapotomnak megfelelő új szerszámot, a hipertextuális szövegek előállítására alkalmas computert. Letettem a tollat, odaültem a monitor elé, és úgy éreztem, életemben először élvezem az írást, mert a program „pontosan” ugyanúgy működik, mint az agyam, tehát ha megjelenik benne (vagyis bennem) egy gondolat, akkor szinte egyidejűleg annyi linket, elágazást nyitok, ahányat akarok stb. stb. Persze nem voltam naív, pontosan tudtam, éreztem, hogy ezzel a módszerrel sem fogok egy ezredmilliméterrel sem közelíteni egyetlen alapvető kérdés megválaszolásához, ellenben az új szerszám, a módszer visszahozta az íráskedvemet. Igen triviálisan azt mondtam akkoriban - ma már természetesen megköveznének ezért, noha igen természetes példa -, hogy hirtelen úgy éreztem magam, mint az az ember, aki egész életében csak elölről szeretett, és már igencsak únta az egészet, amikor hirtelen rádöbbent, hátulról is lehet. És ez újra fellelkesített. Az az igazság, hogy se előtte, se utána nem írtam akkora kedvvel, mint a Gólem első éveiben vagyis 1997-től.
„És miért gólem, miért épp ebben a médiumban keltette életre?“
Azért neveztem el a projektet Gólemnek, mert az első pillanattól kezdve tudtam, hogy egy ilyen tipusú és tartalmú szöveget (tehát egy szellemi mozgás „térképét“) nem lehet befejezni, akár az életem végéig is írhatom, tehát nehéz lesz megállítanom a növekedést, ugyanakkor semmi esetre sem akartam egy végtelen szöveget. A kilencvenes évek közepén nemcsak használtam a computert, hanem valamennyire programozni is megtanultam, tehát azonnal tisztán láttam, hogy nemcsak taratalmilag lesz egy bizonyos szövegtömeg szervezése egyre nehezebb, hanem technikailag, és ha nem vigyázok, a fejemre nőhet a szöveg, kezelhetetlenné válhat, és úgy járhatok, mint a Gólem gazdája, akit maga alá temetett a teremtménye.
„És mi volt a munkamódszer? Rögtön a programba írt? Vagy előbb megírta "egész", lineáris(abb) szövegként a Gólemet, amit aztán szétdarabolt a honlapon? Hogyan zajlott a szerkesztés?“
A munkamódszer technikai része adott volt. Telepítettem két html-szerkesztő programot, egy WYSIWYG tipusút, és egy hardcore html programot. Ez utóbbira akkoriban azért volt szükség, mert a WYSIWYG tipusú szerkesztők még elég kezdetlegesek voltak, sok mindent csak közvetlen html programozással lehetett megoldani. Különös módon ez nekem semmi problémát nem okozott, annak ellenére, hogy eredetileg semmiféle ilyen irányú érdeklődésem nem volt. Az első egy-két évben még minden viszonylag egyszerűen ment. Valójában nem történt más, mint elkezdtem lejegyezni egy szellemi mozgás részben spontán útvonalait. Nem terveztem semmit, lefekvés előtt, a szinte mindennapos írás után pár percig gondolkodtam azon, melyik nyomvonalon folytatom másnap, aztán vagy úgy történt, vagy nem. Rögtön elkezdtem csinálni egy kapcsolási rajzot, annak ellenére, hogy szinte még a Gólem legutolsó szakaszában is viszonylag pontosan a fejemben volt, mi hol van, mi mivel hogyan kapcsolódik vagy kapcsolódhat stb. Ettől függetlenül a kapcsolási rajz, minél tovább növekedett a szöveg, annál nagyobb hasznomra volt. Később már nem fért el az asztalomon, ekkor írtam át egy layout programba, és kiragasztottam az íróasztalom melleti szobaajtóra, és mindig azon, kézzel „aktualizáltam“. Amikor Esterházy először látta az ajtótáblára fölragasztott, még csak feleakkora kapcsolási rajzot, azt mondta: "Te, ez őrület. És meddig akarod ezt folytatni?" "Amíg elfér az ajtón", válaszoltam neki, és ez - részben öntudatlanul - meg is határozta a befejezés, helyesebben mondva abbahagyás (mert befejezni nem lehet) időpontját. Mert kb. tényleg akkor hagytam abba a Gólemet, amikor már "nem fért ki az ajtóra". Körülbelül ekkorra vált kezelhetetlenné a szövegtömeg, és persze én is kezdtem elveszíteni a türelmemet, hiszen nem egy content-management-systemmel dolgoztam, hanem minden egyes passzust magam kézimunkáztam be a szerkezetbe. És jó pár év után egyszercsak újra kedvem támadt "lineáris történeteket írni“. Ekkor kezdtem el a Bedekkert, de ez egy nagyon másik történet, ami az M. Kleinen (Törlesztés), Nyolc percen, Kreatúrán, Johannán keresztül egészen a Hard Rain írásának kezdetéig tart. Teljesen másik „történet“, mondom, noha ugyanakkor abszolut logikus folytatása a Gólemnek, illetve az irodalommal, írással kapcsolatos pályámnak.
p.s.
A Gólem érdekes módon szinte azonnal - természetesen csak igen korlátozott mértékben
- nyilvánosságot kapott Nyírő Andrásnak köszönhetően. Nyírő az Internetto
hírportál alapítója volt 1995-ben. Már nem emlékszem pontosan, hogyan kerültem
vele kapcsolatban, talán az 1992-es Piazza
Virtuale kapcsán, ami az interaktív televíziózás egyik első kísérleti projektje
volt, én pedig a kölni program egyik szervezője. Mindenesetre amikor Nyírő meglátta,
hogy mi a Gólem, noha még csak pár passzus működött belőle, rögtön azt mondta,
azonnal kezdjük hozni az Internettón. Menjen élőben, hogyan változik. Már nem
emlékszem, mennyi ideig volt jelen az Internettón. Mindenesetre Nyírő a legeslegelső
pillanatban pontosan megértette, mi a koncepció és miért érdekes a kísérlet,
akkor is, ha netán „csak” egy zsákutcás kaland.
--------------------------------
Az írók általában háromféle módon próbálják megragadni és megjeleníteni témájukat.
Mesélőként, kutatóként, kísérletezőként. Minél kevesebb fogásnemet használ egy
író, annál korlátozottabbak a lehetőségei, a mozgása. Ugyanakkor mindegyik író,
elsősorban alkati okokból következően, előnyben részesíti valamelyik módszert.
Nyilvánvaló, hogy például Tolsztoj inkább mesélő volt, Joyce inkább kísérletező,
Mallarmé inkább kutató. És persze létezik egy-két kivétel, ők semmiféle szabályrendszerbe
nem illeszthetők bele, ilyen például Kafka vagy Beckett. Én inkább kísérletező,
kutató tipus vagyok.
-------------------
Az irodalomban Kafka, Proust, Joyce, Beckett ellenére sem történt meg az a fajta
modernizáció, ami pl. a képzömüvészetben vagy a zenében. Az irodalomnak nem
volt Duchampja vagy Cage-e, e "jelenségek" igen sokrétú komplexitásával."
-------------------
Az Anzikszok, az Amstel, az Út istentől, a Sur real passzusai, és az ezek szatelitájaként
keletkezett egyéb rövidek (Ach, Európa, Finálé, Sur real stb.) végül mégiscsak
elvittek a következő „jelzőkőig”, az NN (Napra nap / 1990-94) ciklusáig , amely
aztán szétrobbant, majd egy bizonyos erőtérben (vagy erőterekben) többszörösen
újra „rendeződött” (Hálózat,
1997; Háló, 1996). Körülbelül a Háló befejezésével egyidejűleg kezdhettem el
írni a Gólem első passzusait. Ekkor már - ugyan még kimondatlanul -, de működött
bennem az „ehhez
az asztalhoz nem ülök vissza többé” elhatározása. És miközben a Bedekkerbe
való kivezetés mintha ennek éppen az ellenkezőjét mutatná, az igazi leválás
addigi múltamról 2001-ben történik meg, M.
Klein megjelenésével.
-------------------
A Gólem szellemi Klärungsprozess (=> ehhez az asztalhoz), az NN (Hálózat)
amolyan technikai Klärungsprozess. (Napi szövegek/leírások)
----------------------
Ebben a szövegösszefüggésben két idézet. Az egyik Canettitől (G/114):
"Az írás folyamatában van valami végtelen. Még ha minden éjszaka megszakad
is, egyetlen szövegfolyam, és akkor tűnik a legeredetibbnek, ha minden művi
eszköz - bármelyik legyen is az - híján áradhat. Ehhez azonban bízni kell a
nyelvben, úgy, amilyen; meglep, hogy én még mindig ennyire bízom bene...."
A másik az NN füzetekből:
"Különös, hogy még mindig jobban bízom a szavakkal való játékban, mint
a csendben. Magukban a szavakban, a nyelvben már rég nem bízom, csupán a foglalatosságban.
Vajon milyen paraszt az, aki bízik az ekében, de nem bízik a földben?"
(2004. szeptember 5.)
