\\\\

|| exit game || hard rain || johanna || kreatúra - jegyzetek
|| nyolc perc || törlesztés || háló || agyregény
|| gólem || hálózat || nn-füzetek || 504 || via deus
|| más || -ból/ből || fb # @

__//

A Kreatúra Hölderlin részének fordításakor újra elő kellett vennem az írás előtt és közben készített jegyzeteket. Legalábbis ami maradt belőlük. A "munkafüzeteimet", használat után, már 15 éve eldobom. Valahogy - legalább mennyiségi szempontból -, úrrá kell lennem a folyamatosan dagadó anyagon. Újra meg kellett állapítanom: ami igazán érdekel a művészetben, az a keletkezés folyamata. Ami kész, éppen úgy mozdíthatatlan, mint a semmi. Ami kész, éppen úgy nem visz sehova, mint a semmi. Mozgásban csak a keletkezés tart. Engem is, a művet is. A művészetben sokkal izgalmasabbak a Materialsammlungok, a szövetek, a szertárak, mint a könyvtárak vagy a múzeumok. A jegyzetek, töredékek, vázlatok, kísérletek, tervek leszólásának évszázados kritikai hagyománya van. A szűklátókörüség, a korlátoltság hagyománya. A mű a hálózat, az ebből leredukált késztermék egy holt, merev és mozdíthatatlan kegytárgy. Nem véletlen, hogy minden mű kizárólag a későbbi, körülötte létrehozott recepciós hálózatban képes csak túlélni. Ha ez hiányzik, semmi sem tartja fönn, semmi sem tartja meg. Belezuhan az utókor beláthatatlan és feneketlen mélységébe.

* * *

1806. szeptember 11-én egy háromtagú, egyenruhás különítmény jelent meg a Haingasse nyolcas számú háza előtt, és elhurcolta Johann Christian Friedrich H-t, egykori udvari bibliotekáriust és összeesküvot.

195 évvel később - megemlékezés a rádióban Hölderlin elszállításáról Tübingenbe. Ekkor határoztam el, hogy szeptember 11. az én személyes H. napom lesz. Szinte ezzel egyidejúleg zajlott a new yorki terror támadás, amely aztán hosszú időre kisajátította magának ezt a dátumot, és évekre ellehetlenítette bennem az eredeti terv megvalósítását. Végül visszavettem a dátumot.

Amikor a városba költözött, egy hajnalon dübörgő léptekre ébredt. Hanyatt feküdt, mozdulatlanul, a testére párhuzamosan kinyújtott végtagokkal. Szeme felpattant, és mintha forró folyadékkal teli tömlőket hasítottak volna föl a testében, szétömlött húsában, zsigereiben a félelem. Szemgolyója vakon nekifeszült a sötétségnek... Kiront az utcára: "Nem vagyok jakobinus! Éljen a király! Vive de.."

H. összeomlása: ahogy a torony emeletei egymásba roskadnak. A mászás, csúszás-mászás motívuma.

Látogatás Schillernél, 1793 szeptember végén. Valószínűleg Goethe is ott volt. Egyszerűen észre sem vették. Sem az nem jutott az eszükbe, hogy behívják a szobába, sem az, hogy kiküldjék. Mellőzöttség. Nem rosszból, egyszerűen átsiklott rajta a tekintetük, oly áttetsző, kristályos volt. Nem ért föl hozzá a tekintetük.

Jéna - Dr. Müller levele (Bertaux:135): Valami költőcske, homme de lettre - egy looser, csődtömeg. Normális foglalkozásra alkalmatlan, magisterként, bibliotekáriusként kudarcott vallott, kitartott.

Irogat? Nemes tevékenység. A sorok között kétségtelenül vannak jó ingredienciák. Ettől persze még senki sem lesz költő. Irjon rövid versecskéket és válasszon mindig emberileg érdekes témákat. (Härtling/203)

Kedélybeteg, beteges fantázia, semmiféle komoly hivatali ügymenetre nem felhasználható.

Testbe zártság - eingeschlossen im Leib - szociális fóbia - a rasende őrület pokla - a pokróccal leszorított fej - fulladás - élve eltemetettség -a teljesen lebénított testbe zárt tombolás (tomboló elme). A bezárt elme: mintha egy kő belsejében lenne a tudat, amelynek kiterjedése éppen akkora, mint a kő belső tere. Ráfeszül a kő áttörhetetlen belső burkára. A maszk, a kiáltás, az üvöltés elvétele = teljes bénultság.

Terrorban nincs katarzis.

Elképesztő az a sok pszichó-fecsegés, ahogy sekunder-literatur áradásszerűen elbeszél a téma mellett. Éppen ezért a H-rész: terror. Nyers, brutális terror.

Hármas egység:
- várakozás - félelem (a félelem temploma) - hallucinációk (szoba, zongora stb.) - "Loch im Sein" / a létezés üres kútjában
- elhurcolás, tomboló terror
- megnyugvás / és csak nézte a tájat, a német tájat

Külseje: 175-180 cm magas (akkoriban magasnak számított), kisportolt, energikus, jó képű. Barna hajú, boltozatos homlokú, barna (Johann Georg Fischer an August Neubert, 1843. januar 30.: kék szemről beszél - őrült pillanataiban átváltott kékre) szemű, kerek áll, széles váll. 50 km-t tudott naponta gyalogolni.

Haingasse 8, hátsó épület, első emelet, 1 szoba, 1 ablakkal. A szoba, ahonnan elviszik (zongora; Celan, M. Klein) - a házat lebontották, der Vermieter war der Sattlermeister (nyerges, szíjgyártó) Lattner.

"A műfénnyel megvilágított helyiség leginkább egy vidéki bútoráruház mintaszobájára emlékeztetett. Semmi sem árulkodott a szokásos íróasztali munkáról, lámpa alatt, papírok és tolltartók között. A zöldes árnyalatú, menta illatú szobában a fénytelen gyertya körül csupán vigasztalan, absztrakt bútorzat - ágy, óra, tükrös szekrény, két karosszék, mintha észbeli lények lennének. A kandalló tetején néhány újság, jó egy tucat, számokkal teleírt névjegy és egy orvosságos fiola. Sosem éreztem erősebben a tetszőlegességet. Egy akármilyen tetszőleges lakóhely volt, analóg a teorémák tetszőlegességével, és talán éppen annyira hasznos. Vendéglátom a legáltalánosabb enteriörben élt…" Valójában a lakás túl nagy volt, kevés bútorral. Csupasz, fehér falak. Élete utolsó hónapjaiban nem tudta elviselni a falra akasztott képeket. Egy nagy, hosszú asztal, súlyos tölgyből, ez szolgált íróasztalként is. Hat nehéz, magas támlájú szék. A fehér, az egyik oldalfalat teljesen elfoglaló könyvállvány szinte üres volt. A polcokon csupán K. összes művei (Pindaros), néhány folyóirat, és elszórva egy-egy könyv, dosszié. Tekintélyes könyvtárát a feleségénél hagyta. Más könyveket és anyagokat az iskolában (könyvtárban) raktározott, ahol gyakran írt. A sarokban egy régi, kikopott, barna bőrfotel, mellette egy modern állólámpa. Ez szinte otthonos sarok volt. Itt olvasgatott esténként, és ez előtt állt a kerek, magas kisasztal, amelyen egy fotográfia mellett egy vaskos biográfia hevert, mindig ugyanott felcsapva (Diotima levele), a lap közepén tekintetével ezerszer kijelölt mondatnál: - - - (lásd a jegyzeteket 51/10) / Valéry: M. Teste / Celan lakása / H. szobája

Visszafordulok, mintha hirtelen szemközt is megnyílt volna a fal (ablak). A tiszta, torzításmentes tükörben élénken felragyog a szemközti intézet kertjének egy részlete. A komor falból szinte beteges frissességgel, egy másik világból virítanak elő a lassan imbolygó, zöld lombok.

Néha gügyögött, beszélt valami keverék nyelven: a szó "nur Mittel, den Atem vor dem Ersticken retten." (Nelly Sachs)

Anyjának: "Meinen Dornenstock hab ich vermutlich in Nürtingen. Sollte es sich finden, so bitt ich gehorsamst mir ihn zu schicken, weil er mir ein unentbehrliches Meuble ist." - Ezzel a bottal húznak végig rajta (a vándorlás mint kozmikus élmény) - Der Wanderer 106

Zongora, átvágott húrok, felszakított billentyűk, a hamis hangok kiiktatása, képtelen volt elviselni a hamis hangokat (fortepiano). Minden billentyűhöz két vagy három húr, a mélyebbekhez (basszus) (vörös)réz, a magasabbakhoz acél. A húrok viszonylag könnyen átvághatók, mert nagy feszültség alatt állnak (öt, öt és fél oktáv). Csontbillentyűk, a fekete billentyűk tetején mahagoni, oldalt azonban festett. A billentyűket egyenként nemigen lehetett kimozdítani, előttük van egy keresztléc pöckökkel, ezek eltávolítása után az egész klaviatúrát lehet kiszedni. Cseresznye, diófa, borostyánlakk, a hangszer szárnyas teste (szekrény)
cseresznyefa (borítású?). Borostyánlakk, csont, illetve mahagoni borítású fenyőfa billentyűk, vörösréz/acél húrok, szarvasbőr bevonatú, bükkfa kalapácsfejek. Ca. 1,4-1,8 m hosszú, flügel forma. Phaethon nővérei lakkozták a fortepianót. (A borostyán a Phaethont sirató növérek könnyeiből keletkezett.)

Álom: a lekvárnak való cseresznyét lerázzák. Gyerek, áll a fa alatt, hullik nyakába a csiklandós cseresznye, kacag

Félelem a várfogságtól. (Hohenasperg, élve befalazás, élve eltemetés, gödörben elrohadás stb.) A börtön, gödör, doboz/láda megjelenítése (feljegyzések egy Erdlochból). Felébred, nem lát, elvesztette a látását, egy földalatti üregben van, érzi a nedves föld ízét, szagát, érinti az agyagot.

Ich werde abgeholt.

Félelem, hogy megsemmisítik az írásait. Semmi nyom nem marad utána. Sose tudja majd bizonyítani, hogy költő volt.

Száradó test: egyre beljebb, egyre mélyebben érzi - bőr, hús, csont

Paranoiás félelem, hogy elviszik; hetek óta várja a poroszlókat (törvényszolgákat), állandóan hallja a lovak patáinak dobogását, a csizmák zuhogását, az üvöltözést, dörömbölést. Lebontja a szobát (Coppola: Magánbeszélgetés). A börtön leírása (kőgödör, ebben kuporog képzeletben), Festung Hohenasperg. Csak a fal mellett oson, ugrál egyik saroktól a másikig a szobában, kódolt nyelven beszél magával, aztán mozdulatlan katatónia, várakozás, a kápók várása. Miért nem megy ki az úr, a fejét megszellőztetni? Biztos besugó (agent provocateur), nem mondhat neki semmit. Hát nem látja, hogy nem lehet kimennie? Minden zárt. Mindenki spicli, de ő nem mond semmit, tudja, hogyan kell lapunia, a szobába is csak saroktól sarokig ugrál, csak keverék nyelven beszél, keverve a deák, görög, sváb szavakat, neveket.

Francis Bacon: látta saját megszaggatott, meggyalázott, csupasz húsát, ahogy a mészáros horgán lógnak (hús - kreatúra - kannibál). Koponyája teli fölhasadt sebekkel: az egyik lát, a másikon hall, a harmadikon keresztül értelmetlen, idegen szavak bugyognak elő, hogy ne fúljon meg a lélegzet (Nelly Sachs). Árnyéka rávetődik az ágya melletti falra, megnyúlik a mennyezetig, ott megtörik, és kúszik tovább a feje fölött, beborítja az egész teret, egész létezését, lenyomja, fojtja, mint egy fejre szorított, vastag kupecpokróc. Növeszti a körmeit, kékíti a szemeit.

Fölviszik a hegyre, ahová rövid az út, de egy élet nem elég a lejövetelre. Sötét folyosó, lépcső, egy másik, még mélyebb folyosó. "Olyan helyre dugják el, hogy se a napot, se a holdat ne lássa." (463) "Féltem, el találok esni. Jobbomat tehát tapogatózva a szobák falához, balomat a folyosóéhoz vetettem, de úgy kaptam vissza a balt, mintha kígyót illettem volna a fűben, mert a kőszikla penésze a tenyeremen maradt. Itt azon szobát, mely e foylosón a negyedik vala, de a XIV. no. alatt állott, megnyitotta. Elijedtem, meglátván penésztől annyira általevett ajtaját, mint a pincéké lenni szokott, s amint benyitám az ajtót, megcsapott a penész bűze. Miota a vár áll, soha ezt ki nem meszelték; a scorbuticus rab, gyomorszékén ülve, a falra köpte nyálát, s az perpendiculáris lineában folyt le, hol sápadtabban, hol veresebb színt hagyva a falon. Irtóztató volt látni. Az egyik oldalfaltól a másikig egy gerenda vala vonva, s arra hídlás, mint a lovak alatt az istállóban. Egyszerre léptem fel a hídlásra, ki nem állhatván a bűzt, mentem az ablakhoz. " (Kazinczy: fn/465) - csorgó rüh (533)
Kazinczy: csizmavonó, megcsapták az ablaka rostélyát, szerelmes leveleit összezsinegelve író szekrényében tartotta, ahol olyan tisztán világított, mint ködös időben a nap (421). Motozás, üveges hintó, titkos polizey, klastrom, illuminálva vala minden utca (458), transzport (!!!), fortepiano, csorgó rüh.

Vissza Bordeuxból: át a koponyák mezején. (Csontmezőn tapos... felázott föld... félig betemetett ruha, zubbonydarabok, végtagok; másutt a sár alól földerengő hús- és rongycafatok. Mintha koszos víz, jég alól derengenének föl. Árvíz - viszi az állatokat, embereket, zsákokat (folyó motívum - Celan) // O wie die Sonne nider sengte / und mich das pralle Licht verzehrte / als ich entflohen von Bordeaux / die schreckliche Vendée durchkreuzte/ wo es von Leichen aus der Erde schrie / und ich bei jedem Schritt auf Schädel / und Gebeine stiess im Acker - kép a 134. oldalon

Diotima levelének megevése (a szerető megevése); a pribék beletúr szájába, de már későn - kiszarod te még a lelkedet is, és mi a szarból is tudunk olvasni.

Pribékek - az ajtó nem volt elreteszelve, de akár el is reteszelhette volna, mert kilincset sehol sem használtak. Puskatussal bezúzták az ajtót, és átgázoltak a beszakadt deszkán a szobába. Szekercével szakítják be az ajtót, noha nyitva áll. Öncélú brutalitás, terror, a szoba feldúlása. Reggel ötkor jönnek, amikor a test és a lélek abszolut mélyponton van. Falépcsőház - a vasalt csizmák dobogása.

A bejárati ajtó alatt halványan beszűrődő, lépcsőházi fény.

A szobában: wir sind da… "um zu einem brauchbaren Bürger der menschlichen Gesellschaft wieder hergestellt zu werden" (Siegfried Schmid apjának kérelmező levele fia felvételének ügyében in: Bertaux/246). Talál egy cetlit, olvassa. A másik a sarokban hugyoz a papírokra. Mi ez a baromság? Mi ez az összeesküvő szöveg? - "Kehren die Kraniche wieder zu dir, und suchen zu deinen /Ufern wieder die Schiffe den Lauf? umatmen erwünschte / Lüfte dir die beruhigte Flut, und sonnet der Delphin, / Aus der Tiefe gelockt, am neuen Lichte den Rücken? / Blüht Ionien? ists die Zeit? denn immer im Frühling, Wenn den Lebenden sich das Herz erneut und die erste / Liebe den menschen erwacht und goldner Zeiten Erinnrung, / Komm ich zu dir und grüss in deiner Stille dich, Alter!" Csak úgy két ujjal kikapta H. kezéből a papírlapot, és teátrálisan forgatva szemét, a magánhangzókat, különösen az u-kat és az o-kat hosszan meghúzva deklamálta: ... A sorok közben nem egyszer jelentőségteljesen a társára nézett, majd elrántotta a papírt a szeme elől, és szinte beledőlve H. arcába üvöltötte: Mi ez az állatság? Valamiféle titkos nyelv? Összeesküvés? Miféle darvak? Delfinek? Németország ez! Nem Afrika! // ... Majd elrántotta a papírt a szeme elől, és egészen közel hajolva H. arcához, szinte belesúgta a másik szájába: Nun, Alter, kehren die Kraniche wieder zu dir? Szállnak a darvak? (Der Archipelagus - 123)

A kocsi (ketrec-fogat, állatokat szállítanak vele; gödör), a hermetikus bezártság színhelye; fej leszorítás (pokróccal), maszk, a maszk leírása, a félelem leírása.

Az üvöltés elvétele (bőgés - szarvas; sikoly, Urschrei - újszülött, ősember, a meggyalázott test stb.)

Nem tudott már beszélni (a beszéd visszafogott üvöltés), csak ordítani, de nem ő ordított, hanem a test; hatalmas, törszerű körmök.

Kísérő: Georg Hammelmann (Weissbinder, kádár). Hammel = ürü, herélt kos; tökfej - a szó a megcsonkít gyökből vezethető le.

Kocsi: ("nagy utazás") - a kocsi falának repedésén lát csak ki (a kocsi/vagon résén át nézte a meg-megzökkenő, hullámzó, német tájat); szemén átúszik az örület kéksége.

A szállítás - Homburg/Tübingen - költsége: 137 Gulden, az anyja fizette. A szállítás pontos útvonala ismeretlen.

S futott vele a hegyorom, a pirosan sugaras csúcs, a nap, ki rá a sugarát nyájasan ontotta alá, és az eleven rétség, a hársak, a susogók, a vígszívű kórus, mely ring az ágaikon, a nyugodt kékség, a végtelen árral elömlő a barna hegyek körül és az erdei zöldje fölött, és villantak tarka színek viruló ligeteken, a szabad mezők nyájas zöldje között réti kis út kanyarog, fölötte méhek zümmögnek, a pirosló lóhere szirma fölött tétova lepke rezeg, izzón nyilaz a nap, hallgatnak a szelek, egyéb sem fodroz tiszta leget, mint a pacsirta szava, aztán felzúg a bozót, meghajlik lombkoronája mélyen az égernek, szélben ezüstlik a fű, egy pillanatra mintha hirtelen ambrosiás éj kelne, illat szál, levegő hűl, árnyas bükkfaliget nyújt gyönyörű fedelet, erdő rejtekein tovaillan a táj is, s kigyózó ösvény fut a magasba tovább, lopva bocsát be az ágak lombos rácsa kevéske fényt, kékség pillant lomb közibé, majd fátyol szakad és váratlan nyílik az erdő, s visszatérnek tüstént a nap vakító sugarai, tárul a távolság az égig, s kék hegyek ormáig terjed a világ, alatta, a hegy lábánál, mély szakadákban rezgő tükrű folyó zöld víze vándorol át, alant és odafönt is éter, nincs vége se, mégis, örök magas és örök mély közt fut az ösvény, dús ölű völgy. És ekkor szemén lassan átfutott a lég kéksége (- In lieblicher Blaue blühet mit dem metallenen Dache der / Kirchturm. Den umschwebet Geschrei der Schwalben, den / umgiebt die rührendste Blaue. Die Sonne gehet hoch darüber und / färbet das Blech, im Winde aber oben stille krähet die Fahne." (Waiblinger idézte "Phaeton-segmente" - "keresztül a kékesen vibráló légen, gyomrában, húsában, vérében a kreatúra és a gyerek húsával, vérével. Így repültek át az egeken, így jutottak ki a csillagokhoz, a plejádok kékesen tündöklő mirtuszai közé"). - A messzi kékségben bomló virág a templomtorony fémes gombja, körülötte csivitelő fecskék, kék fátylak, és mintha ugyanez a kékség úszna át a szemén, és most már az egész transzport ideje alatt a vagon sávosan szabad ablakán át nézte az oly ismerős, és mégis idegen tájat, a német tájat. (Schiller: Séta) - nyirkos árnyékot vetnek a bükkök. (George), átszűrődő, szakadó, pásztázó fény, ringó virág, fű, bozót, cserje, levelek csipkéi, köd, fátyol, lebeg, szakad, permetez, türkíz, zöld, kék, barna, sárga, okker, cinóber, lepke (lassítva száll), madarak, hullámzó dombok, kavargó, úszó, ingó, toluló, foszladozó, lengő, szálldosó felhő, felemás fények, a dombháton árnyék, a völgyben kúszó nap, ösvény, meredély, dongó, fáradt, lassú darazsak, tövis (szögesdrót), illatok, nedves, korhadt, pereg a fény, köd, már alig leheltek illatot a kelyhek

* * *

(Forró) homokot iszik (harang, sivatag) - wen man ihm aus dem Homer vorliest, beruhigt er sich (Gólem/Bedekker/Rusze)

Egy lárvaarcú báb száll ki Tübingenben. (Ritkás, hátra fésült, hátul már a bőrről részben levált haj, vonástalan, tiszta viaszarc, félig nyitott, higanyszínű szemek. Talán az arcbőr, a feltűnően magas, boltozatos homlok állapota... - ez érkezik meg Tübingenbe.) -"Két mozdulatlan, merev, halálos maszk." (A kreatúra és a madár összenézésének pillanata) - Pindar - izzadságtól leolvadó, leázó tinta / lárvaarc - Lebensmotto von Descartes: larvatus prodeo - ich trete maskiert vor - Hamlet

Napról napra útra kelek és keresem a másikat, rég kifaggattam már a vidék minden útját.

Öldöklő angyal - kereszt és "szent szív" (sacré coeur)

Itt érte el a csatamezőt - A pokol respublikája. Az emberek, mint a táj. Royalisták, jakobinusok, martalócok, markotányosok, banditák, leginkább semmifélék, félig ember, félig állat nyomorult lények, kövek, végtelen sármezők, testük rongya üvegesen dereng elő a félig fagyott föld alól, csatamezők, szétkenődött hősök

Minden este kiteregette térdére a levelet, vakon, ujjaival olvasta a papír erezetét, de fényben is csak annyit fogott föl belőle, "siess, siess" (Bertaux: Hölderlin, 591), és máris emelte, vitte, ragadta volna magával a hívás, ha az elnehezült hús, megkövesedett csont nem húzta volna vissza az ájulatba. De az álomban is tudta, előbb kell odaérnie, mielőtt a lélek belefúl a vizenyőbe, a vörös láz szétégeti a testet. Egyenlőtlen verseny volt, és talán jobb is volt így, a holttestet már elvitték a huszárok, nem láthatta a medalionból kitépett, vörös gumókba dagadt, puffadt arcot. Napokig eszelősen bolygott az erdőben, üvöltött, mint az állat, az utcán szétszaladtak előtte az emberek, a hangját akarta hallani, a hangot, de csak a folyók zúgását hallotta, a gyilkosokat és a gyilkolást… mit várt tőlük - micsoda kultúra! - napokig csak verte a zongorát, végül kimerülve ledobta magát az ágyra, és akkor a széken ott ült S., ölében a pergeman fedeles könyvvel, a táblán a pergamen, mintha a bőr legfelső hámja lenne, és olvas: (Erre az istennő így szólt, a bagolyszemü Pallasz // Iliasz - első ének): "Jöttem, hogy szűnjék haragod, ha ügyelsz a szavamra; istennő küldött le az égből, hókaru Héré, ő, aki lelkéből szeret és félt téged is, őt is. Szűntesd hát a viszályt, kardod ki ne rántsd a kezeddel: szóval azonban csak szídd őt kedvedre tovább is. Íme kimondom a szót, és ez megy teljesedésbe: dölyfe miatt háromszor ilyen nagy fényes ajándék lesz a te részed még: szelidülj hát, tedd a szavunkat." Megnyugszik, együtt mondják az utolsó sorokat, talán el is alszik. "Täglich geh ich heraus und such ein anderes immer,/ habe längst sie befragt, alle die Pfade des Lands" (Elegie)

A hegyekben a tél fölzabált mindent, se embernek, se állatnak nem maradt semmi, még a pásztorok is haramiák lettek. Heteken át csak gyalogolt, számlálta a lépteit, míg az érzéketlenségig nem zúgott a feje.

Istállókban, fogadók háta mögött, romok között aludt, körülötte farkassá vadult kóborkutyák ólálkodtak.

Ellőtt tetejű, kifosztott házak. Egész úton a gyilkosára várt, de majd csak az érkezés gyilkolja le.

Hószakadás.

Nedves, nyirkos, a lég szürke rongyokban lóg alá, az ég is merő sár. Elnehezülnek csontjai, rongyai, mintha derékig érő, jeges áradatban kelllene taposnia, hosszú, nehezülő kabátban, a kabát szárnyaival viszi, tolja magával a folyót.

Az emberek, mint oldalba rugott kutyák ódalognak, szemüket lesunyva, fölhúzott vállal kerülgetik egymást.

Övében, kabátja alatt vastagcsövű, mordálypofájú pisztoly - prefektus - foglalkozása: homme de lettres.

Koponyaszőnyeg - folyó - csordák - martalócok, hordák.

Azóta is a válaszlevelet írja, minden összetintázott papírral van tele, a komód, a szekrény, a föld, az ágya. Már rongyait is belepte a sok papír, rajtuk forgolódik, szakad rájuk az éjszakai láz víze, áztatja, mossa róluk a megszakadt mondatokat, félbetört szavakat, betűket.

S gázlójához amint odaért a szépvizü árnak, látta, ahogy a menekülő csordák mind az ezüstörvényű mély folyamárba zuhannak, nagy zajjal s tovasodródnak; zúgott a magas víz, és körben harsogtak a partok is: ők kiabálva úsztak imitt meg amott, hányódva a forgatagokban. Mint amikor tűzláng pattan, surrannak a sáskák, és a folyót keresik, de a hirtelenül kitörő tűz nem fárad soha el, s riadozva zuhannak a vízbe: így Akhileusz keze által a forgatagos folyam árja megtelt zúgással, meg férfival és paripával. Ő meg, az isteni hős, kelevézét parti bokornál megtámasztva, a vízbe szökellt, csak a kardot emelte, mint valamely daimón, s tervelte eszében a rosszat: erre meg arra ütött: csúf hörgés kélt a nyomában gyilkos kardjának, s vértől pirosult a folyóvíz. Mint amikor nagy delphin elől szétfutnak a vízben mind a halak, s megtöltik a partüregek menedékét félve, mivel ha elér egyet, felfalja egészben: így bujtak meg a szörnyü folyam sodrában a trószok partszakadékok közt... (Iliász, 21. ének, Harc a folyóknál)

Minden hónap első csütörtökén megy Frankfurtba (Homburgból).

A földet érintő talp, a talpat érintő föld.

Sétálni csak azt tud, aki nem ismer célt - csak az időn kívül, az idő felett, minden más menetelés.

Izmok, inak, izületek, vérkeringés, vérnyomás, hő, sebesség.

A séta: megnyert szabadságharc, a lélek eloldása, ahogy összeér a természettel, önmagával.

Séta közben hallgathatott, nem kellett megszólalnia, beelefojtania a gondolatot a kimondott szóba - a séta a fogalmakon kívül, túl áll - a tudat kiürítése.

Képtelen volt többé sétálni. Hiába indult útnak napról napra, mindig a másikat kereste, faggatta az utcákat, utakat, ösvényeket.

Nincs emlékezet, előérzet - siklás a megragadhatatlan mostban - test és tudat összeolvad a léggel; a sétáló maga a séta közege, a légkör, a terjedés, akadály és súrlódás nélkül - nincs torlódás, lerakódás.

Csakis a sétáló érheti el az élet köztes tereit; az önmagán kívül mást nem észlelő tudat észlelése.

Hall és lát, anélkül hogy hallgat(óz)na és nézne - (mert) nem a fül hall és a szem lát, hanem maga a test, a szellemmel átjárt test.

Nem kell megfeledkeznie semmiről, mert nincs emlékezet.

Séta: a lét folyékonnyá válása (tétele), a percek, az órák megragadása, ahogy vízbe markolunk; semmi sem fogunk, mégis minden minden pólusunkat átjárja - merülés, alábukás a létben, újrakeresztelkedés.

Olyan könnyű volt, mint az árnyéka - szőttes, össze-, egybeszőve a tájjal.

Sétálva visszakapott mindent, mindehová bejárása volt, a füvekbe, fákba, virágokba, mintegy folytatódott bennük, szétterjedt.

A kétféle csend: a sétáló csendje, Lenz csendje - fény (látás), csönd (hallás), levegő (érintés, tapintás), illatok, ízek.

Nem a táj sötétedett el, hanem a tárgyak váltak borússá, és vele kedélye; futott, megpróbált kifutni a sötétségből, mint az alkonyat után eltévedt gyermek.

És akkor mintha minden fa, bokor, szikla mögül ő lépett volna elő, légnemű, átlátszó anyag (lebegés), és azt mondta neki, hogy mindezt ő ajándékozta neki, a virágokat, a leveleket, a hajtásokat, a talajt, magát a levegőt; ha sétál, rajta keresztül, benne halad.

Semmit sem érintett meg, mégis minden megérintette.

A séta a teremtés folytatása

Téli séta, karácsonyi táj, idill, mézeskalács ház, aranyló ablak, a fény olvadt törökméz, a szobában ünneplős, tiszta emberek, az asztalon, szalma fekhelyen egy gyerek, ének, hajlongás, mint az újszülött a jászólban, félig nyitott, vízüveggel befutott, merev szemek, halott.

A kreatúra, a teremtmény magánya (Lenz, 156) - es war ihm dann, als existiere er allein, als bestünde die Welt nur in seiner Einbildung, als sei nichts, als er - a magány: a világ dolgaiból kiáradó fény és hanghullámok halála.

A fényre is vonatkozik a gravitáció - zuhanás, ahogy WTC emeletei egymása roskadtak - csersznyefa bot.

Egyszer újra útnak akart indulni (Frankfurtba) - gondozói elvették a csizmáját.

Soha nem mondta ki többé a nevét, nem nevezte meg, érinthetetlen volt, csak számlálta lépteit a toronnyá magasodott kriptájában: hat lépés nyugatnak, kettő délnek, egy ablak, aztán újra két lépés, újra egy ablak, újra két lépés, újra és újra.

32-es számú anyakönyv, 410. oldal: Az 1802. június 22-én, kanyaróban elhalálozott Suzanne Gontardot 1802. június 24-én temették el Frankfurtban, a Peterskirchhof temetőben. A temető epitáfium jegyzékében azonban ennek nincs nyoma, és a sírhelyet sem találták meg soha.

Öffnete das Fenster und dachte, wenn ich Dich doch im Schein der grossen Laterne erblickte. Pappeln-Allee - ahol érinti, ott eltűnik.

4.april 1799
Du kömmst also den ersten Donnerstag im Monat, wenn es schön Wetter ist... Du kannst dann auch morgends von Homburg weggehen, und wenn es in der Stadt zehn Uhr schlagt, erscheinst Du an der niedrigen Hecke, nahe bei den Pappeln, ich werde dann oben an meinem Fenster mich einfinden, und wir können uns sehen. Zum Zeichen halte Deinen Stock (kalligrafikusan faragott) auf die Schulter, ich werde ein weisses Tuch nehmen. Schliesse ich dann in einigen Minuten das Fenster, ist ein Zeichen, dass ich herunter komme, tue ich es aber nicht, darf ich es nicht wagen. Du gehest, wenn ich komme, an den Anfang der Einfahrt nicht weit von der kleinen Laube, denn hinter dem Garten kann man wegen dem Graben sich nicht erreichen und eher bemerkt werden, so deckt mich die Laube, und Du kannst wohl sehen, ob von beiden Seiten niemand kömmt, um dass wir so viel Zeit gewinnen, unsere Briefe durch die Hecke zu tauschen.
(hirtelen megvilágosodott a táj, mintha magnéziumot lobbantottak volna, de a fény mozdulatlan maradt a lobbanásban: az ablakban megjelenik az alak - kezében a bot, fehér kendő, de nem mozdul, merev - felrohan)
Freitag morgen um halb zehn (206)
gehe unverstohlen der hintern Türe, welche immer offen ist, herein, laufe leicht und schnell die Treppe heraus wie sonst, die Türe zu meinem Zimmer an der treppe wird Dir schon geöffnet sein, die Kinder lernen zu der Zeit im hintern blauen Zimmer und können Dich nicht sehen, wenn Du an der Mauer her gehest.

A sikollyá váló táj - fény-, hanghullámok - a hanghullámmá váló fényhullámok

Alkonyodott. A tó sebesen kavargott a horizont alatt. Mintha egy lángoló vérpallóssal vágták volna ketté a firmamentumot. A levegő vérré vált, benne lángerek csapkodtak.

Egy este Kristiana közelében sétáltam két barátommal. Azokban az időkben az életem feltépte a lelkelemet. A nap leszállóban volt. A tenger háborgott a horizont alatt. Olyan volt, mintha egy lángoló, véres kard kettéhasította volt a firmamentumot. A levegő vérré vált, benne lángoló erek futottak. A hegydombok sötétkékbe borultak. A fjord metsző hideg kékje fölött sárga és vörös kavargott. A barátaim arca sárgásfehéren világított. Éreztem, hogy egy roppant sikoly emelkedik bennem, és egyszercsak valóban meghallottam a sikolyt. A formák és a színek rengtek a térben. És ez a rengés tovább terjedt a szemebe és a fülembe. Valóban hallottam a sikolyt. Akkor festettem a képet. (Munch)

(Kedvesem!) Nincs más érvem a megszólalásra, rajtad kívül. Nem mintha bíznék a nyelvben, hiszen az elmondhatót ezerszer és ezerféleképpen elmondtam már, az elmondhatatlant pedig a millió végtelen sorozatával sem tudnám elmondani. A nyelven kívül azonban miképpen szólíthatnálak meg? És ha nem tudlak megszólítani, nem tudok megszólalni. (Általad létezem, ahogyan Te általam létezel. Akármelyikünk hallgat el, mindketten meghalunk.) De hogyan lehetséges úgy megszólalni, hogy a szó ne csupán szájalás, fontosság nélküli fontoskodás legyen? (Lehetséges-e úgy megszólalni) Hogy a kimondott szó ne legyen helyettesíthető? Magam kevés vagyok hozzá. Ha viszont hozzád szólók, helyettesíthetetlen vagyok. Én semmi sem vagyok. És te is semmi vagy. Csak mi vagyunk valakik. (Vagy nem más a szó, mint a puszta félelem? Félelem a haláltól, attól, hogy elveszítlek és ezáltal elveszítem magamat is? Mert amíg beszélek, nem vagyok halott, nem vagy halott, hiszen hozzád beszélek.) Testem lassan és fájdalmasan szárad nélküled, töredezik szét milliárdnyi darabra, de csak egészen lassan, apránként pereg szét. Sokszor itt vagy, ilyenkor egy pillanatra (csordulásig) megárad a testem, de ahol érintenélek, puszta levegővé válik az alakod, és újra csak az éjszakai, fagyos sivatag jár bennem. Siess! Siess! Vagy isten áldjon és az ég áldása legyen veled - - -

Talán ekkor érkezett ide először. A hosszú, véget érni nem akaró süllyedés végén, amikor lassan, súlytalan, puhán talajt ért. A színek, a formák, az illatok, a fűszerek, az elégiák - a görög táj.

Pindar? - nem táj, nem ütheti az utolsó passzust

Séta a csarnokban: görögök: a költő, a szobrász, az építész, a filozófus, a szónok és a fejedelem.

Musée Napoleon.

Kvadrát kövek - kövek - a kövek költészete, lelke.

Kolonnád/oszlopcsarnok - oszlopok által tartott mennyezet, egy vagy több oldalon nyitott - az oszlop támaszt, a gerenda tart.

Az oszlopok a földből postamentum (oszlopszék, lábazat) nélkül emelkedtek ki; nem építmények, természeti jelenségek, geográfiai képződmények, a föld architektúrájának részei.

Hengeres, felfelé sudarasodó - az oszloptörzs az oszlopfő felé ívben történő elvékonyodása, sudarasodása. Elliptikus vagy hiperbólikus ívű (a hengeres törzs felülete horpadtnak látszik, mintegy ezzel is hangsúlyozza a támasztó funkciót). A sudarasodás a törzs alsó harmada felől kezdődik. Az oszloptörzs alsó egyharmad részén kissé kidomborodik, felül pedig ívesen, enyhén elvékonyodik. Mindez olyan hatást kelt, mintha az oszlop rugalmas anyagból lenne, és a felette levő súlytól kissé összenyomódna. (Nyilván ez az elliptikus) - középen enyhén kihasasodó forma - megpengetett húr - nagy amplitúdójú rezgés.

Kannelúra - az oszloptörzsön függőleges irányban futó, homorúan metszett vájat. 20 (18) élben találkozó, összefutó kannelúra.

Modulus = az oszlop alsó, legszélesebb keresztmetszének sugarával egyenlő. A dór oszlop általában 8-13 méter magas és lábazat nélkül áll a krepidomán (alépítmény, lépcsőzetes, körbefutó, 3 lépcsőfok, keskeny párkányfal).

Oszlopfő - tányér alakú, azon az oszlopfő fedőlapja, az abacus, négyzetes asztallap, tálca.

A hely: ahol isten elgondolható, legalábbis az, amit az elgondolhatatlan helyett gondolunk.

A kövek még őrízték az eredeti teremtés harmóniáját, a vonások azonban már csak a rossz, tragikus sorsét (Hamvas alapján).

Teljesen elhagyatott táj - mészkő - barnásszürke, aranyló, mintha a lemenő nap sugarai színeznék - és akkor megpillantotta a szobrokat, mint hatalmas, víz alól lassan fölmerülő kövek.

És akkor egy pillanatra úgy érezte, megszűnt, felfüggesztetett az élete, és ezt a pillanatot maradéktalanul kitöltötte az eredeti létezés teljessége. Ahogy megtelik az edény, anélkül, hogy bármi lenne benne. Aztán csak a rossz, tragikus sorsot érezte.

Hossza 14 oszlop - szélessége 6 oszlop - 14:6.

Az oszlopokhoz lépett, hogy megérintse őket, azok azonban mintegy visszahúzódtak, és a zárt fal plasztikus dekorációjaként jelentek meg, mint fél- és háromnegyed oszlopok. Semmit sem tartottak, sőt, a falazat tartotta őket is. Szemfényvesztés, csalás, korrupció.

Megszólal, megcsendül a tér - hallja a teret, a tér zengését; a kövekbe és a kövek közötti térbe zárt muzsika kibomlása - egyetlen hosszú, zengő akkordban szólaltak meg a formák, az arányok - az akkord hangjai egyenként kihallhatók - az anyag és a lég harmóniája - akusztika - megszólal a csend, a lég - rezonancia, rezgés, tremor - megszólal a tér, minden egyes sík külön-külön: a szélesség, a hosszúság, a mélység, a magasság.

A kövek (fejek) alatti posztamens összeolvad a háttérrel; súlytalan lebegnek, mintha víztükrön lebegnének (Celan).

Sár és agyag dagadt a csizmáján, mintha sírból mászott volna föl. Így gázolt át a sötét szobán, csatakos papírmezőkön, a szélesen szétvetett ágyig. Ott kissé félrefordult, felső testét előre hajtotta, és mintha súlyos terhet vetne le a válláról, végigterítette a sűrű, fekete fátylat a fekhelyen. Néhány pillanatig még a mozdulatban maradt, fölé hajolva, aztán a szemközti falhoz lépett és kilökte az ablaktáblát. A szobát és a bútorokat ezüstös fehéren elöntötte a hold fagyos fénye. Visszafordult, leült a zongorához, és játszani kezdett. Édesen és dallamosan, ahogy csakis neki játszott, napokon és éjszakákon át. Az egykor makulátlan, pazar kiállítású hangszer összevert, roncsolt szerszám volt. A hetek óta tartó örjöngéstől a temperált hangzás elveszítette tisztaságát, és a hamis hangokat képtelen volt elviselni. Dühében össze-vissza karistolta tőrszerű körmeivel a cseresznyafa furnérozású szekrény borostyán lakkozását, föltépte a hibásan zengő réz és acélhúrokat, vagy megpróbálta a keresztléc fölé feszegetni a rossz billentyűket. A lágy és játékos dallamokat csak ő hallotta, kizárólag az ő lelkében csendültek föl a közösen átélt gáláns harmóniák, ornamentikus melódiák. Valójában éktelen klimpírozás verte föl az utca csendjét. Összefüggéstelen, tépett akkordok, disszonáns, meg-megbicsakló futamok, kopogó, értelmetlen szólamok. Hátravetette fejét, mosolygott, kapálta, taposta sáros csizmájával a leszakadt pedálokat, és nem tudott és nem is akart betelni a gyögyörűséggel, hogy újra neki játszhat, viheti, vezetheti, forgathatja ki a beszorult, fullasztó hétköznapokból, oldhatja le testéről a magány páncélként rádermedt kérgét. Szeretett volna alármerülni a megnyílt húsban, inni, habzsolni a nedveit, összeömleni az áradással, felolvadni, zuhanni, megsemmisülni az izzó forróságban. Oldalra kapott, beletúrt az ágyba, de csak száradó sárt és iszamos rongyot markolt.

#