[M. Klein egy későbbi életrajzírójának feljegyzéseiből] "Reggel 1/2 7-kor ébredt, mint mindig. Szokásos napnak indult tehát. Hogy mégsem az lett, Joseph elhatározásán múlott. Mert amint kinyitotta a szemét, elhatározta, nem szólal meg többé. És nem hallja meg a hozzá intézett szavakat sem. Joseph így élte le hátralévő életét, és elhatározását egyetlenegyszer sem változtatta meg. És Josephnek hosszú életet adott az Isten. Közel három és fél évtized volt még hátra belőle." Soha, egyetlen egy szót sem olvastam korábban M. Kleintől. Egy idősebb barátomnál és mesteremnél voltam látogatóban. Néhány percre egyedül maradtam a dolgoszószobában. Fölálltam és szórakozottan sétálgattam a súlyos, terebélyes bútorok között. Jól esett megmozgatni, kinyújtani a hosszú ülésben megzsibbadt, elmacskásodott tagjaimat. A szobára nehéz, barna félhomály ült, szinte sötétség. Csak különböző sűrűségű foltokat lehetett látni. Pusztán a széles, zsúfolásig megrakott íróasztal és közvetlen környezete volt megvilágítva egy selyemernyős állólámpával. Önkéntelenül a fény felé kerültem. Mi az ernyő holdudvarának legkülső sávjában ültünk, két mély és aránytalanul magas támlájú fotelban. Az íróasztalon, a tudós emberek könyvtár-dolgozószobáját ábrázoló banális zsánerképeknek megfelelő káosz uralkodott. Könyvtornyok, egymásra halmozott irattartók, papírkötegek, a legkülönfélébb írószerszámok. Középen, kissé átlósan, maszatosan és szamárfülesen egy sárgás ív feküdt, mintha csak odafújta volna a léghuzat. Szemmel láthatóan régi, múzeumba illő írógépen írhatták a szöveget, látszott a betűtipuson, az egyenetelen betűtávolságon és az írásjelek helyén gyakran szabályosan átütött papíron. Ösztönösen olvasni kezdtem a szöveget. A harmadik, negyedik mondat közben térhetett vissza mesterem, és bár tudtam, illetlenül viselkedem, nem kaptam el tekintetem a szövegről. A szó szoros értelmében megragadott, behúzott a szöveg. Atyai barátom szótlanul elhelyezkedett a fotelban, és megvárta, amíg befejezem az olvasást. Amikor fölemeltem a tekintetem, mintha rám mosolygott volna, és azt mondta: "Különös szöveg. Nem igaz?" Vártam, hogy folytatja, esetleg elárulja, ki a szerzője, de a következő pillanatban mintha máris megfeledkezett volna róla, és visszatért a távozása előtt tárgyalt témára. Jóval később ismertem meg a kézirat eredetét, és mesterem csak részleteiben feltárható viszonyát a különös szöveg szerzőjéhez. Atyai barátom hagyatékát rendezgettük a Városi Archívumban, amikor egyszercsak újra a kezembe került a lap. Valaki már korábban leltárba vette, mert a hátoldalon ott volt a szögletes pecsét és egy ceruzával írt megjegyzés: M. Klein. A leltárt készítő hivatalnok igen tájékozott lehetett, mert még a legtájékozottabb filológusok sem igen tudtak akkoriban M. Klein működéséről. Én többször hallottam róla mesteremtől, de sohasem az idézett, mint később kiderült, töredékesen maradt szöveggel kapcsolatban. Ott, az archívumban még halvány sejtésem sem volt arról, hogy másfél évtizeddel később én leszek M. Klein első monográfusa. Amikor a kiadóm, ismerve korábbi kutatási eredményeimet, fölvetette e merész vállalkozás ötletét, azonnal a szövegtorzóra gondoltam, és arra, vajon miféle biográfiája lehet egy olyan embernek, aki ilyen mondatokat ír. Noha akkor még nem azonosítottam a szöveg szerzőjét Joseph alakjával. M. Kleinnel egyszer találkoztam személyesen, egy langyos, őszi reggelen, egy belvárosi kávéház belső helyiségében. Kiadóm hozott össze vele, már nem emlékszem, milyen alkalomból, talán ő már akkor sejtette, hogy engem bíz majd meg a biográfusi feladattal. Mindenesetre szokatlanul korainak tűnt az időpont hivatalos megbeszélésre, és ezt játékosan szóvá is tettem. M. Klein udvariasan bár, de kissé ridegen azt felelte: "Neki nincs korán, ő egész életében fél hétkor kelt." Később megtaláltam a hagyatékban a Joseph-töredék eredeti kéziratát. A Josephnek hosszú életet adott az Isten. Közel három és fél évtized volt még hátra belőle passzus helyett ez állt: Josephnek hosszú életet adott az isten. Közel három évtized volt még hátra belőle. Vagyis a szöveg szerzője a gépiratban fél évtizeddel meghosszabbította J. életét. Miért cselekedett volna így, ha J. egy másik személy lett volna?

Találkozás M. Kleinnel
Négyzetalakú, inkább szoba, mint terem. Valójában csak a mi asztalunk területére és a székek sávjába sűrűsödött össze. Rajtunk kívül senki sem volt a helyiségben. Egy kicsit magasabban ültünk az utca szintjénél, az ablakfallal átellenes oldalon. Mintha semmi zaj sem szűrődött volna be az utcáról. Ez persze lehetetlen, a kávéház egy forgalmas sugárúton volt, még villamos is járt rajta. Mégsem emlékszem külső zajra, sőt mintha az ázsiai pincérlány is csak tátogott volna, és mi is pusztán hangtalan tátogva adtuk volna föl a megrendelést. Menta teát ivott. Én a hosszú asztal végén ültem, kiadóm jobbkézre, egy pamlagszerű alkalmatosságon, ő vele szemben, széken. Teljesen jelentéktelen külseje volt. Semmi irodalom nem volt benne, semmi irrealitás. Kimérten, egészen apró kortyokban iszogatta a forró teát, és mintha egyszer sem nézett volna egyikünkre sem. Néha mondott egy-két szót vagy egy kurta mondatot. Nem lehetett megállapítani, követi-e a beszélgetést. Valójában csak a saját szavaira reflektált. Mintha ott se lettünk volna. Egyszerűen nem volt jelenlétünk mellette. Akárha egy másik térben ültünk volna, csak éppen átláttunk, áthallottunk egymáshoz. Azt mesélték az intézetben, hogy ruháskosárszámra hordták ki szobájából a cetliket, papirosokat. Mindent teleírt. És minden lap tetejére azt írta föl: disperato. I Egy írónak, ha ad magára, kizárólag mollban szabad megszólalnia, mondta egyszer állítólag, és egészségesen fölnevetett.

Gyűjtőmunkám végeztével jöttem rá, hogy életrajza teljességgel hiányzott a környezetéből. Környezetében csakis ő maga hagyott nyomot. A környezet viszont a legcsekélyebb rovátkát sem karcolta bele a biográfiába. Ezért nem tudtak beszélni róla, ezért beszélt mindenki csak önmagáról, a saját életrajzáról, amikor azt hitte, róla beszél. A végén annyi történet gyűlt össze, hogy nem is életrajzot, hanem regényt kellett volna írnom. Ez felelt volna meg leginkább az anyagnak. Én viszont őt akartam megírni, ahogy egy jegyzőkönyvet vesznek föl egy pontosan körülhatárolható eseményről. Hirtelen több tucat, párhuzamosan zajló esemény pörgött a szemem előtt. Képtelenségnek tűnt az életrajz. Egyszerűen nem volt vonal. Később meg, mint finom, japán rajzokon, pontok miriádjainak halmazából összeállt, homogén folt töltötte ki a tudatomban róla megjelenő képet. Miközben tisztán láttam: nincs két azonos pont a halmazban.

Minden nap az ő szellemében figyelmeztettem magam az írás előtt, és minden nap az ő szellemében folytattam. (Nincs történet, nincs regény - aztán persze történetet, regényt írtam...)

Nem vitás, egy közönséges vívósisak volt. Valójában nem azért kérdeztem rá, mert nem ismertem föl, hanem mert meglepett, hogy ott áll az asztalon. "Was ist das?", kérdeztem. "Die autenrietsche Maske" II, felelte somolyogva. Természetesen tudtam, mi az az "autenrietsche Maske". Kópéskodó arcára néztem, de ismertem már annyira ezt az arcot, hogy tudjam, az, ott az asztalon, valóban egy "autenrietsche Maske". "Más koponyát tart az asztalon", mondta kissé megvető hangsúllyal. "Szerintem ez inkább illik a magunkfajtához. Micsoda tetszelgés, közönséges manír, csontokat rakni az asztalra!", mondta dühösen és összeszorított ujjainak hátával meglegyintette a maszkot. A sisak lebucskázott az asztalról, és arccal, rostéllyal lefelé a földre zuhant. (Egy intézeti alkalmazott közlése, hangfelvétel.)

Többezer oldalt olvastam át, levelek százait, visszaemlékezéseket, hangfelvételek gépiratait, és sehol sem találtam nyomát a testnek. Mintha nem is lett volna teste. "Csak hordta a testét", írta egyik hőséről. Amikor végiglapoztuk megmaradt könyvtárát - pusztán néhány tucat kötet volt, könyveit többször is kiárusította, később egyszerűen szétszórta, elhajigálta őket -, csupán egyetlen könyvben találtam a testre vonatkozó aláhúzást. "Vannak pillanatok, amelyekben megvilágosodik a testem." 17 Csak a mondat második részét húzta alá. Ezt, ismerve a szövegösszefüggést, teljesen logikusnak találtam. Nem valószínű, hogy bízott volna a fájdalom nevelő hatásában, illetve e nevelő hatás által kialakuló, esetleg erényes tulajdonságokban. Sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen értelmetlennek találta a fájdalmat. Számos autentikus forrásból, kétséget kizáró jelből tudjuk, hogy rendkívül fegyelmezett ember volt, és nagy gondot fordított, elsősorban a testi és idegi fegyelem folyamatos megszilárdítására. Ugyanakkor a legcsekélyebb fájdalmat is türelmetlenül viselte. Noha gyakran panaszkodott leveleiben a fájdalomcsilapítók tompító hatása miatt, mégis rengeteg gyógyszert szedett. Rettegett az ifjúkori, később szinte teljesen elmaradt fejgörcsök emlékétől. Több feljegyzés, leírás utal a "pokol óráira", és az utána következő, katatón napokra. Meggyőződése volt, hogy minden egyes alkalommal visszavonhatatlan károsodás érte az agyát. Akkori élettársa szerint ilyenkor valóban erősen leépült, enyhe anamnéziás tünetei voltak, és napokig tartott, amíg feltisztult, visszanyerte eredeti szellemi erejét. "A test csakis tökéletes nyugalmi állapotban (holtpont?) tapasztalható meg a maga teljességében. A sejtek megtisztulnak, kiürülnek, kivilágosodnak, szinte tündökölnek, mintha belülről világítanák ki őket..."

"M. Kleinre magára nem emlékszem. Egyszer azonban ott voltam a diákszínház egyik előadásán. Fogalmam sincs, hogyan kerültem oda, lehet, hogy valami iskolai ünnepély volt, és mindenkinek jelen kellett lennie, mert egyébként nemigen jártam sem szakkörökbe, sem pedig szakköri rendezvényekre. Elcsodálkoztam, hogy a színpadon látom M. Kleint. Inkább félénk, gátlásos, szürke jelenség volt, nem éppen színészalkat. Kezdetben teljesen jelentéktelen szerepet alakított, vagy az alakítása volt jelentéktelen, mindenesetre a színpadon is folytatódott a figurából egyébként is sugárzó unalom. Fogalmam sincs, színváltozás történt-e vagy egy új felvonást kezdtek, egyszercsak átcsapott a nyomasztó lassúsággal szemerkélő darab eszeveszett viharba. Úgy ahogy mondom, a végén már szabályosan féltünk az első sorokban. Olyan átütő erővel játszott, hogy szinte komolyan vettük az egészet. Az utolsó jelenetben üvöltöző poroszlók rontottak be a nézőtér felé nyitott oldalú házba, és kirángattak egy magas, szikár, eszelős tekintettel ágáló férfit az utcára. Rugott, harapott, csápolt, karmolt valószínűtlenül hosszú, kék karmaival. Valóságosan fölszántotta a poroszlók képét, még az arcuk is vérzett, láttam. Rángatta végtagjait, hol a karját, hol a lábát sikerült kitépnie a martalócok szorításából, miközben szakadatlanul üvöltött, visított a színpadról lefelé, mintha tőlünk várt volna segítséget. Azt ordította, hogy legyilkolják a "Harschiererek". III Még tapsolni is elfelejtettünk, amikor elsötétült a színpad. 'Le pauvre klein', suttogta mellettem egy lány, és tényleg megrendültséget, nem pedig gúnyt éreztem ki a hangjából. Ha rágondolok, ma is ez a mondat jut az eszembe: Le pauvre klein... IV"

Megvetette a betegséget. A természet testtel szembeni árulásának tekintette. "A beteg testben megsüketül a lélek." Ugyanakkor csak a beteg lelkekhez, a betegességhez vonzódott, csak az volt érdekes számára, hiteles. Minden egészségest gyanakvón fogadott és mérhetetlenül únt. Az unalom kezdetben türelmetlenség volt, és csak később mélyült el, vált egészen finom szövetű, de így is a teljes felületet maradéktalanul befedni képes permetté. Hamarosan egyre tudatosabban kereste ezt az állapotot. "Valamit helyreállítani", mondogatta többször is, gyakran az éppen zajló társalgás kontextusától teljesen elkülönülve, hüvelyk-, középső- és mutatóujjának felső percét egymáshoz simítva, mintha finom anyagot tapintana. Kezdetben pusztán a test megbékéltségére figyelt föl ebben az állapotban, az érzés egyenletességére, és ez, ha csak percekeig tartott is, rendkívül kellemes, egyetlen folyamatos hullámból álló áramlást keltett benne. Később teljesen fölolvadt a test ebben az érzésben. "Mintha egyszerűen leadtam volna, akár egy poggyászt", írta egyhelyütt, és csak a tudat kitöltött üressége maradt volna. Mozdulatlan, a pillanat legparányibb töredékében is az "örökkévalóság végtelensége." "Ezt az állapotot állandósítani. Rövidíteni a felvonásokat, kiterjeszteni a szüneteket mindaddig, amíg a felvonást záró gesztus utáni első pillanat végérvényesen össze nem ér önmagával. Milyen jó kimondani, a kimondás által is át-, megélni, így, az irodalom, az esztétizáló szellem finomkodó és ostobán számító tetszelgése nélkül. Mert mire számíthatna úgy? Megismerheti-e csak akár a leghalványabb árnyalatát is annak, aminek már a puszta kimondása, ha Önnek mondom ki, szinte valóságos mennybemenetel, a legmakulátlanabb vegytisztaság, szinte kész őrület. Nem hiszem, kedves Barátom, hogy túl sokat kockáztatok, hogy lehetséges túl sokat, egyáltalán bármit is kockáztatni ezen az úton. Kockáztatni csak mellette lehetséges. Bízom tehát Önben, hogy nem ment fel, nem állít ki hamis bizonyítványt állapotomról, nem tesz száműzötté. Esküje hozzám köti Önt, nem a másik oldalhoz. Kérem, ezt föltétlenül mérlegelje a jövendő sorsom talán véglegesen meghatározó jelentés elkészítésekor."

"Die Geometrie der Verweigerung." V Dr. K. lapszéli ceruzajegyzete M. K. kartonján.

Ötödik éve kutatok, és semmi konkrétumot, egyértelmű bizonyítékot nem tartok a kezemben. Az egyetlen bizonyosság, hogy nincs jelen. És minél terebélyesebbé dagad a gyűjtött anyag, annál erősebb a kétely: jelen volt-e valaha? Mert mit bizonyít a sok történet, mese? Élete egyetlen momentumának sem kölcsönöz annyi súlyt, hogy bármelyik szilárd pontot érjen. A legszívesebben átkutatnám minden egyes viselt ruhadarab zsebét. Ezek föltétlenül léteztek. A kordbársony, vászon és vastag posztó zakók; a többnyire átmeneti kabátok, vászon és pamutingek, munkakabátok, munkanadrágok, mellények. Esetleg találnék bennük bevásárlási listát, beszerzendő anyagok, szerszámok fölsorolását, egyszerű, hétköznapi számításokat, egy készítendő tárgy méreteit, esetleg egy címet, a megbeszélt időponttal. Ez csakis ő lenne. És akkor esetleg elhinném, hogy valóban létezett.

Ha megzavarták, idegesen fölugrott az asztal mellől, tenyerében tartva kissé megemelte a szobájába nyomuló könyökét, és kitessékelte a szobából. "Méltóságos uram, ha megengedi..." "Fenséged, ha méltóztatna..." "Nagyságos asszonyom, ha nem sértem meg...", mondta ilyenkor, és szabályosan kitette a látogatót a küszöbön túlra.

Látogatás M. Klein özvegyénél
Hosszadalmas volt az egyeztetés, hogy legyen még valaki a lakásban, aki meghallja a csengőt. Nem voltam  kíváncsi a megelőző történetekre, mendemondákra, históriákra. Mégis mindenki ezzel traktált a találkozás előtti napokban. Nyugalmat szerettem volna, magányt, végül tapintatosan a lakásból is elküldtem a család régi barátját, nem volt rá a továbbiakban semmi szükség, csak feszélyezett a jelenléte. Biccentett a fejével, és egyedül maradtam. Odaléptem az ablakhoz, és bámultam a fekete havazást. A hópelyheket néha sávokban megvilágította egy távoli, himbálódzó utcai lámpa barnás fénye. Sokáig álltam egyhelyben, hátrakulcsolt kézzel, felvetett fejjel, és a sírás szorongatta a torkomat. Legszívesebben belekiáltottam volna a szemközti, szellemképes tükörképbe: Mit keresel itt? Előkészítetlen és inkább indokolatlan volt ez a fajta teatralitás. És a legkevésbé sem jellemző arra, aki nem ismerte sem a pátoszt, sem a tragikumot. Szégyelltem magam, de nem tudtam uralkodni érzelmeimen, a szó szoros értelmében hatalmukban tartották, és szinte ellehetetlenítették a józan gondolkodást. Aztán elfordultam az ablaktól, és járkálni kezdtem a szobában, le-föl, hosszában, a fal, az ablak, a könyvespolcok mentén. Néha megálltam egy kép előtt vagy a könyvek gerincével szemben, és megpróbáltam magam rákányszeríteni józan, racionális cselekedetekre. Vizsgálgattam a metszeteket, igyekeztem fölismerni a motívumokat, kibetűzni a könyvcímeket és szerzőiket. Egyszerűen bezárult az agyam. Mintha vastag, szöszös szálakkal sűrűn és vastagon beszőtte volna egy rovar. Aztán balra fordultam, és széltében jártam be a szobát. Középen egy háromajtós, magas szekrény állt, középső ajtaja üvegezett volt, belülről egy sötétkék, középen enyhén húzott anyag takarta. A behúzásoknál, kis háromszögekben, be lehetett látni a polcokra. Az ajtóban lévő, filigrán kulcsra siklott a tekintetem, de csak a karika belső, csipkeszerű mintázata miatt. Továbbmentem az ablakkal szemközti, hosszanti könyvfal mentén. Egyszerűen nem értettem, honnét került ide ez a temérdek könyv. Vajon ki szedte össze őket? Valamelyest figyelmesebben nézegettem a köteteket, de csak a színüket, a kötések textúráját voltam képes felfogni. Tekintetem szinte fizikailag érntette a borítókat. A lassú nyugalom végre elkezdett fölfelé húzódni bennem. Megálltam, leszegtem a fejemet és a szőnyeg mintázatát nézegettem. Majd egy félfordulatot tettem, és a szoba belseje felé léptem. Tétovázó, helyváltoztatásra alig alkalmas lépések voltak a szinte sötétségbe beszőtt félhomályban. Mégis jól lehetett látni, mert sűrűsége, vastagsága volt ennek a félhomálynak, amelyben a bútorok, mint posztóba nyomott tárgyak foltjai sötétlettek. Egy magas háttámlás fotel, felül, kétoldalt enyhén domború fejtartóval. Korábban ebben ült, itt kínált neki helyet, ha a munka közbeni szünetekben beszélgettek vagy felolvasott neki egy-két passzust az éppen készülő szövegből. Az íróasztal előtti szék mögött álltam, mondhatni mögötte. Fölemeltem a karomat, és ráhelyeztem kezemet a faszék támlájára. Egy kicsit előbbre léptem és rézsútosan lefelé megjárattam a tekintetem az asztallapon. Elmosolyodtam, és arra gondoltam, mennyire megvetette ő ezeket a pillanatokat. Lehúnytam a szememet, hüvelyk és mutató ujjam között szórakozottan sodorgatni kezdtem alsó ajkam alatt valóságos kis pamaccsá serkent szakállamat, és csak gondolatban folytattam tovább a képet. Láttam, pedig nem akartam látni. Borzongtam a hűvös szobában. Újra fölnyitottam a szememet és átemeltem a tekintetem a szoba egy távolabbi pontjára. Egy csavart rudazatú, magas, fa állólámpa alatt ült, az íróasztal előtti fotel párjában, kissé félredőlve, de éber tekintettel őt figyelve. Vajon mit látott? Végül is ezért határoztam el magam erre a látogatásra, ennek kiderítése lehetett volna célja idejövetelemnek. Tisztán lehetett hallani a mellényzsebemben lapuló, duplafedeles zsebóra gyors ketyegését. Odaléptem az asszonyhoz, megálltam előtte, és enyhén előrehajolva megérintettem ujjammal a fotel széles kartámláján lévő, valószínűtlenül vékony, szinte áttetsző, barnás kézfejet. Aztán magamhoz vettem a szobába lépéskor az ajtó melletti székre fektetett felöltőmet és elhagytam a lakást.

Az intézetbeli szoba berendezését egyetlen tárggyal egészítette ki. A faluban vett magának egy közepes méretű vesszőkosarat. Olyasféle nagyságút, amilyenbe például szilvát szednek. Oldalvást, jobbkézre az asztal mellé állította, odakészítette. Ebbe repítette a lapokat. Néha elmélázott lassú, ide-oda imbolygó röptükön. Mintha röppályájuk kétnegyedes taktust rajzolt volna a levegőbe. Alkonyatkor vagy kora reggel, szinte még hajnalban, ha visszatért a szobájába, mindig üres volt a kosár. Különösen borús napokon, mint egy baljós odú sötétlett a barna háncs közötti üresség. Némelykor szorosan elé állt, fölé, és teljesen függőlegesen belenézett a feneketlen mélységbe. Gyakran még aznap lemásolt egy-egy lapot és magához vette őket. Ezek hosszú ideig megmaradtak. Később egész nap üresen állt a kosár az asztal mellett. Ilyenkor szokott rá, hogy párosával, esetleg három-négy ívet is belecsúsztatva, visszaadta a papirosokat a kosárnak. Egyszer rémisztő patáliát csapott, az egész emelet összeszaladt, mert amikor a szolgálat után visszatért, még mindig nem rakták rendbe a szobáját. "Meg lehet őrülni ettől a felfordulástól", sziszegte, és földúltan bámulta, ahogy a szobaasszony egyik kezével a zsák száját tartotta, a másik kezével pedig a papirosokat tömködte egy kis műanyag zsákba.

"Mindent tudni akarok róla." Mindent tudni akartam róla. "De nem voltak összefüggő történetei." Nem volt összefüggő története. Pedig milyen készségesen közlékeny volt mindenki a környezetében. Még a tárgyak is. De senki, semmi nem beszélt róla. Ugyanakkor mindenki egységes, homogén nyelvezetet használt, ha róla kérdeztem. De mintha a legparányibb részleteiben is összeegyeztették volna ezt a nyelvet, egyetlen szó sem érintette. Ahogy egy arc felé forduló tekintet, szinte érintve a bőrt,  mindig csak elsiklik az arc mellett. A legegyszerűbb dolgok sem váltak megnevezhetővé vele kapcsolatban, pusztán körülírhatóvá. Ez részben pontatlanná, részben bőbeszédűvé tette a beszámolókat, emlékezéseket. Valóságosan hömpölygött már a temérdek anyag az agyamban, íróasztalomon, dolgozószobám minden zugában. Fiókokban, szekrényekben, elektromos és elektronikus tárfelületeken, és bár egyetlen hang sem volt ő, néha mégis úgy éreztem, mintha ő maga beszélne. Végül kissé sajnáltam, hogy elvetettem a dokuregény, vagy ahogy a kezdeti, elragadtatott pillanatokban gondoltam, dokuopera ötletét. Pusztán illesztgetni az építőkockákat, nem magam farigcsálni. Néha zavart a hangfelvétel, a ductus, és önkéntelenül átcsúsztam egyes szám első személyből harmadik személybe. Semmi esetre sem akartam abba a kínos helyzetbe kerülni, hogy helyette magamról beszélek. A sztorizást pedig egyszerűen méltatlannak éreztem hozzá. Miként szólaljak meg akkor, ha mindent tudok, de semmit sem tudok elmondani róla? "Ich kenne mein Thema bestens, ich überblicke den gesamten Entwurf." 15 "Die Geometrie des Scheiterns, die Geometrie der Verzweifelung". Az uralt pánik módszertana, logikája, szerkezete, tudománya. "K. megette (lerágta?) a kezét." Ez a mondat a logbuchnapló azon kevés bejegyzései közé tartozik, amikor a beszélő nem grammatikailag, hanem tónusában (?) kizökken a szerepéből. Ettől a mondattól mindvégig nem tudtam szabadulni.

"Ne beszélj magadról!" "Ne emlékezz!" "Nem szabad emléket állítanod!", stb. Egyre ingerültebbé tettek az efféle megszólítások. Kínos modorosság, tehetetlenség, önutálat. "Az önutálatnak szájszaga van." Tudtam, így nem szabad többé megszólalnunk.

"Minden napom azonos. Ébredés, várakozás, szorongás, két-három óra teljes jelenlét, talán pillanatnyi kielégültség, végül álmos közöny." Sohasem álmodott. "Álmodni csak az alvó tud."

"Légy türelmes. Ne hagyd abba idő előtt." Kihez beszél mindig?

Írás, másolás, fordítás. Ugyannak a folyamatnak háromféle megnevezése. Mégis, mind a három tevékenység alapvetően másképpen avatkozott bele hormonális háztartásomba. Mert a cselekvő mindegyik alkalommal másféle tartást vesz föl, másféle tartásban, helyzetben helyezkedik el. Mindegyik tevékenység saját kulcsszókészlettel rendelkezett, mindegyiknek más tünetei voltak, és "mindegyik más rehabilitációt igényelt". Amit mások én-nek, személyiségnek neveznek, számára patchwork-ként jelent meg. "Az 'én', kétségtelen, mindig valaki vagy valami más. Többnyire félreértés, káprázat, hagyomány vagy pusztán a mentális restség gyanús állagú terméke. De sohasem én." Később a patchwork jelképet is elvetette. Minél elmélyültebben fordított, másolt, annál bizonyosabb volt benne: "Az anyag teljesen homogén. A textura, a mintázat, a színegyüttes. Szétválaszthatatlan a hordozó felület és a rátét." E felismeréssel függött össze kezelőorvosának írt megállapítása  "Ich trachte danach, eine Situation zu schaffen, die außer mir liegt." 16 Egyszerűen le akart lépni a pályáról, ahogy egy sakkfigurát a tábla mellé állítunk. A türelemetlenség, az ajzottság, a csüggetegség, a düh és a mérhetetlen csalódottság évei után azonban lehigadt, és végre rájött, csakis a folyamatban közeledhet. "Hirtelen angyali türelem áradt szét bennem. Talán a halál előtti pillanatok egyike lehet ilyen, amikor a haldokló belátja: az ideje mérhetetlen." Ekkor érte el a "scriptuális életvitel harmadik, legteljesebb és legegyenletesebb fokozatát: a másolást." És ez időtájt jegyezte föl: "Egyszerűen kisétálok az irodalomból. Ich trachte danach, eine Situation zu schaffen, die außer mir liegt. Szegény M. Micsoda szorultság!" Szűkebb környezetéből többeknek is föltűnt, hogy nem csupán a viselkedése, szemlélete, modora stb. változott meg, hanem az egész lénye, fiziognómiája. Szabályosan átrendeződtek a vonásai. "A szabadság eufóriája", mondogatta, állapotának kedvező változását nyugtázó munkatársainak. "Die Situation endlich erkennen, die in mir liegt" VI, válaszolta M.-nek, de csak szóban. Nem akarta megbántani. Ismerte a véget, és a szolgálat évei alatt annyi vég futott már le a szeme előtt. Nem voltak illúziói. "De magammal viszem mindet", szerette mondogatni, és ez csak még türelmesebbé tette. Üdvözült arccal járt-kelt az ősparkban, néha napokra is eltűnt. Akárhányszor kipillantottak a szobalányok az ablakon az ágynemű fölverése vagy portörlés közben, mindig ott látták az évszázados tölgyek, gesztenyefák vagy valamelyik botanikai ritkaság tövében. Ha nem voltak egyedül, mosolyogva összenéztek, és kedvesen azt mondták: Futóbolond.

"Séta - a tudat ürülésének fokozatai."

Október 22. A képaláírások korrektúrája. Gyermek- és ifjúkori felvételeket csak nagy nehézségek árán lehetett felkutatni. Rokonai gyakorlatilag nem voltak. Hosszú hónapokon keresztül kriminalisztikai módszerességgel nyomoztam, szinte eredménytelenül. Mintha egyszerűen csak kitették volna a földre. Életének első évtizedeiről pusztán néhány banális, köznapi okmány tanúskodott. Leíró jellegű írásos emlék vagy fényképfelvétel azonban nem bukkant föl. Az első felvétel a századfordulón ábrázolja. Egy alacsony, támlás, talán thonettszéken ül, a középen üres támla ívének csupán egy rövid darabja látszik. Vastag szövetű, sötét öltönyt visel, mellénnyel, világos inget és nagy csomóra kötött nyakkendőt. Két kezét, ujjaival lefelé fordítva, a combján nyugtatja. A kép félprofilból ábrázolja, kissé kifelé, a kamera felé fordulva. Az első pillanatban szembeszökött a tartás. Enyhén görbülő hát, nyújtott nyak, kissé előredöntött fej. Beidegződött vagy talán természetadta alázatosság. Az arckifejezés azonban, különösen az összeszorított és kétoldalt, egészen a sarokban alig láthatóan lefelé görbülő száj, és a parányit összehúzott szem, mintha kényszeredettséget sugárzott volna. Felvételek csak életének későbbi szakaszáról kerültek elő, és azok is mintha ugyanannak a képnek másolatai lettek volna. Azonos tartás, azonos öltözet, azonos tónusok. Csupán a képkivágás, a látószög változik, de az is pusztán csekély mértékben. A vékony kötetecske képanyaga így inkább illene egy bedekkerhez, mint egy biográfiához. A róla készült fotográfiák közé, többségében, különböző helyszíneket ábrázoló képeket választottam. "Kilátás az Alpokra". "B. északnyugati nézet". "Fent: A városi színház nézőtere, Jobbra: A színház homlokzata". "Z., piac a hídfőn. Háttérben a korzó a múzeumépülettel és a Városházával (balról jobbra)". "Villa Esthajnalcsillag a Z.-tó partján. M. Klein első szolgálati helye". "K. utca, M. Klein lakóhelyeinek egyike". (Az ilyen tipusú utcaképekből vagy féltucatot fölvettem a listára.) "Az R. és az L. utca kereszteződése a patika épületével". "A Keleti-pályaudvar". "O.-i dűnék. A nyári vakációk színhelye". "Korcsolyázó tó M. K. utolsó lakóhelyének közelében". "A h.-i intézet homlokzata a Kis-Erdő felől", stb. Esetleg választhattam volna egészen más felvételeket is. Össze is állítottam még két párhuzamos listát. A sorozatok tanulmányozásakor azonban teljesen egyértelművé vált: gyakorlatilag mind a három válogatás azonos. Így végül az elsőnél maradtam. Különösen "A h.-i intézet homlokzata a Kis-erdő felől" felirattal ellátott tájkép nyűgözött le. Arányosan megkomponált, világos állókép. A felvétel első kétharmadában ragyogó téli táj, szinte csillogó szűzhóval. A képet, pontosan középen, hosszában, az intézet felé fölfelé, lépcsősorban végződő, korláttal szegélyezett, keskeny út metszi ketté. Az út melletti emelkedőn, balkézre, fentről lefelé vezető lábnyomok. A fotográfia felső harmadában, félköralakban előreugró, teraszos homlokzat, középen hegyes csúcsban végződő toronnyal. A torony felületének szokatlanul nagy részét egy sötét számlapos óra foglalja el. Kétoldalt az őspark szimmetrikusan kialakított kertjei, és az épület ugyancsak két oldaszárnya. Az őt ábrázoló képek szinte maguktól sorba rendeződtek. Csupán az utolsóelőtti kép kiválasztásakor voltam bizonytalan. Melyik felvételt válasszam? Egy asztali beszélgetésnél (valószínűleg egy étteremben) elkapott jelenetet, ahol teljesen szembefordul a kamerával, de nem néz bele a lencsébe? Talán ez volt az egyetlen kép a sorozatban, amelyik teljesen másképpen ábrázolta. Mindegyik felvétel a beállítottság érzetét keltette. Ezen a képen viszont semmi mesterkétség nem látszott. És éppen ezáltal volt természetellenes. Ha a többi kép mellé állítottam, nem is ismertem föl. Talán a fotográfia minősége is közrejátszott benne, az elkent tónusok, a hiányzó kontúrok, hogy az arc, a többi arctól eltérően elesettséget, gyengeséget sugárzott. És ami egyetlenegyszer sem fordult elő, nyilván beszéd közben kaphatták el a pillanatot, az ajkak éppen egy hang kimondására kerekednek. Végül az "M. Klein H. környéki tájban" felvételt választottam. Az idős férfit oldalról láthatjuk egy világos, enyhén gyűrött öltönyben, régi fazonú kalapban, világos ingben és nyakkendőben. Vastagtalpú, sötét bőrcipője még viszonylag új lehet, mert a cipő orra nem lapul le teljesen a földre, kissé fölhúzza a vastag, erős anyag. Háttérben egy fekvő "S" enyhe ívében görbülő hegyvonulat világos, homályos foltja. Ő egy keskeny, teljesen egyenes betonúton áll, és a távolba néz. A lábai előtt mezei virágok, a fű és a gyom teljesen fölhúzódott a betonútra. Ezen a képen is a tartás ragadott meg az első pillanatban. A kép innenső oldalán a test mellett kinyújtott kar, és a behajlított ujjak, mintha tartana valamit a tenyerében. A test tulsó oldalán lévő kezet nem lehet látni, pusztán a nyitott zakó szárnyai közé emelt, lefelé csüngő kézfej kissé bütykös domborulatát. Pontosan úgy tartotta a kezét, mintha szélütés érte volna. A felvételt végül az utolsó előtti fejezet címlapjára illesztettük be, a két cicerós címfelirat mellé: "Dreundzwanzig Jahre lang steht und geht er hier noch herum." VII

M. Klein programja
M. Klein nyelvészeti tevékenysége élete első felében a nyelv fonalának felgöngyölítése volt. Mai, divatos kifejezéssel élve, szóarchívumot épített. Külön, kizárólag erre a célra, volt egy ősrégi masinája, amely nem is tudott mást, csak szavakat memorizálni. A látogatók, a különös szerkezet láttán, csak hitetlenül csóválták a fejüket, mintha nem akartak volna hinni a szemüknek. Sok tízezer, még százezernél is több szót őrzött e türelmes masina. "Félkarú bandita", mutatta be egy alkalommal egy ismerősének. A szavak elrendeződési módszerének leírásában igen élénk fantáziával rendelkezett (szórulett, pasziansz; homokszemcsék elrendeződése hangzó szó hatására üveglapon; vasreszelék mágneses mezőben stb.). Élete második felét pedig a tekintélyes méretűre földagadt gömb, gombóc legombolyításával töltötte el. "A szókészlet legombolyítása", jegyezte föl egy fél tenyérnyi tépett papírszeletre, mintha csak valami triviális, hétköznapi elintéznivalójára emlékeztette volna magát. A szavak visszaváltásának, visszacsurgatásának (stb.) gondolata már korán foglalkoztatta. Kezdetben azonban csupán a gondolat kifejezésében megnyilvánuló nyelvi lelemény vagy a puszta kép ragadta meg, és nem maga a program: minden szót csak egyetlen egyszer leírni a hátralévő életben. Szinte felujjongott a lelke. Mintha eltologatták volna a bútorokat a kilátás elől, egyszercsak megpillanthatta mindazt, ami addig elfedeztetett szeme elől. "Stílus, esztétika - csak akadályoznak a járásban, mint a láb közé akadt kardhüvely", panaszkodott egy levélben. Máshelyütt pedig így írt: "Természetesen tisztában vagyok a ballaszt fizikai szerepével. A haladáshoz azonban nincs szükségem többé merülésre. Utam a felszínen vezet. A hírhedett kínai császári festővel ellentétben én nem belépek életem alkonyán a képbe, hanem éppen ellenkezőleg, kilépek belőle, mert beláttam, az út ezen a közegen keresztül vezet. Természetesen joggal kérdezheti: Káprázatból káprázatba? Meglehet. A bizonyosságot azonban én nem az ilyesfajta kategóriákban keresem. És az is lehet, hogy az utak jószerivel összeérnek. De számomra nem mindegyik út járható. Ugyanebben az összefüggésben, természetesen kevésbé fennkölt allegóriákkal is szórakoztathatnám, utalva arra, hogy miként ismerem a ballaszt fizikai szerepét a hajózás tudományában, ugyanígy tisztában vagyok belekben kifejtett áldásos hatásával is..." M. Klein utolsó években keletkezett írásaiból, "másolataiból" pusztán néhány töredék maradt meg, voltaképpen szintaxison kívüli szavak. Néhány hiteles elbeszélésből mégis szinte teljes bizonyossággal feltételezhetjük: elhatározása pillanatától kezdve valóban nem történt szóismétlés. A család egy régi, meghitt barátjának közlése szerint egy alkalommal, vacsora közben azt kérdezte tőle egy vendég, hogy előfordul-e egy bizonyos szó a szövegben. Erre lehunyta a szemét, hátradőlt a székben, és meggörbített mutatóujjal lassan, egyenletesen körözni kezdett a levegőben maga előtt. Körülbelül egy perc múltán megállt a keze a levegőben. Fölnyitotta a szemét és mozdulatlan kézfejét még mindig a levegőben tartva ezt mondta: "Nem, ez a szó nem szerepel a szövegben."

"Visszavétel. Visszavétele a fölösnek, és visszavétele a szükségesnek."

Az utolsó időben kizárólag egyes szám harmadik személyben beszélt magáról. Ha valaki megzörgette az ajtaját, kikiáltott, hogy nincs ott. Egész életében fizikailag is irtózott az érintkezéstől, a helyváltoztatástól. Végre egy hatékony és kultúrált módot talált a kellemetlenségek elkerülésére. Egyszer a folyosóról nyíló, emeleti társalgóban üldögélt, amikor elé lépett egy nagyfejű fiú, és arra kérte, játsszák le a szokásos, délelőtti sakkpartijukat már most. Erre ő szemrebbenés nélkül azt mondta: még nem tért vissza szokásos reggeli sétájáról. A nagyfejű fiú kissé bambán rámeredt, és azt mondta: Ne vicceljen már, hiszen csak ül itt óraszámra miden reggel. Nem zavarta az akadékoskodás. Türelmesen várta, hogy elhúzodjon tekintete elől a széles, sötét folt. Intézeti jegyzőkönyvekből ismerjük, hogy ebben az időszakban sajátosan megváltozott vizuális érzékelése. A mozgó testeket ugyanis látóterének csak egy egészen szűk folyosójára engedte be. Ennek következtében nem észlelte az emberek mozgását folyamatában, térbeli összefüggésében. A testek mintegy előzmény nélkül bukkantak föl a látóterében, és tűntek el azon nyomban, mihelyt teljes térfogatukkal elmozdultak tekintete elől. Mint amikor egy optikai folt keletkezik az objektív lencséjén, a következő pillanatban azonban, talán a fényviszonyok változása következtében, máris eltűnik. A nagyfejű azonban nem tágított. Kénytelen volt ő arrébb húzni a széket, hogy újra szabaddá tegye a kilátást.

Nem tudtam eldönteni, hogy a két utolsó felvétel közül melyiket válasszam. Az egyik fejtől ábrázolta, a másik talptól. Hajadonfőtt, hanyatt a reggeli, ünnepi hóban. Rézsútosan az úton, az egyik karja a testére merőlegesen kicsapva, a másik könyökben behajlítva, szorosan a teste mellett. Ökölbe szorított keze az oldalán nyugszik. Mintha szorongatna valamit. Nyitott felöltője hátul kissé alágyűrődött, ettől elől valamelyest feltüremkedett a vastag posztó. Akárha rövid, fekete szárnya nőtt volna. A kalapja elgurult, teste hosszanti tengelyének vonalában, félrebillenve, a hóban fekszik. Az úton nem járt előtte senki azon a reggelen. A féloldalas nyomok arra utalnak, hogy az út oldalvást is lejtett. Az egyik talp, minden lépésnél, teljesen egyenesen a menetirányban mélyedt bele a hóba, a másik viszont, mindig ugyanabban a szögben, kissé ferdén, kifelé fordulva. Különös módon a nyomok egyszercsak megszakadnak a fekvő testtől három-négy lépésnyire. Elképzelhetetlen, hogy a felvétel idejére esetleg befedte volna egy újabb havazás, hiszen akkor a többi, földig érő bemélyedés sem látszódna. Egyhelyben, hirtelen bukhatott föl, szinte kifordította talpával a havat. Cipője sarka még fekve is belemélyedt a hóba, a szétálló talpak között több bucka is egymásra torlódott. Alatta valószínűleg enyhén megpúposodott a föld, mert felső testében túl erős a domborulat, és a feje kissé hátra hajlik, mintha a mögötte lévő Kis-Erdőt nézné.

"Nem tudta, mikor, nem tudta, hogyan, de a legcsekélyebb mértékben sem kételkedett, hogy el fog jönni az abszolút pillanat, amelyben az alany nem alkot képet sem önmagáról, sem a külvilágról: nem lesz hasonlítható, viszonyítható, alany sem többé, csupán a legeslegtisztább, végtelen kiterjedésű tudat, létezés esszencia, párlat. Bölcs növény. Irigyelte őt."

Az intézetben eltöltött utolsó napjáról nem sokat tudunk. A két lépés, a be- és a kilépés pillanatának körülményeit azonban viszonylag pontosan ismerjük. Váltótársa ugyanis, hétköznapi foglalkozása ellenére - portás volt és házmester, sőt amolyan gondnokféle már - különös érzékenységet tanúsított a regényes pillanatok iránt. Nyilvánvalóan a szolgálat hosszú évei, mindenek előtt a magányos éjszakai műszakok alatt szert tett olvasottsága finomította ki érzékeit. Kétségtelen: a kilépés pillanata valóban nem nélkülözi a regényességet. "Tulajdonképpen csak utólag vettem észre, hogy ő volt. Már a kocsifeljárón állt, még egy pillanatra megtartotta az ajtót, mintha valaki követné vagy csak egyszerűen a mögötte lévőt akarta volna bevárni. De nem fordult vissza. Az ajtónyílást széltében kitöltötte a hát sötét foltja. A szürke, régivágású kalap mellett és fölött azonban kavargott, porzott a hóesés. Nem régen kezdtem a műszakot, még elfoglalt a váltás utáni szokásos adminisztráció elvégzése. Egyelőre csak belsősök jöttek, így a kapu felől érkező léghuzat változó erősségétől függően köszöntgettem, nem is annyira az ablakon túlra, inkább csak magam elé, tekintetemmel továbbra is a különböző ívek, hivatalos könyvek rovatainak bejegyzéseit vizsgálgatva. Nem törekedtem az ismerős hangok személyekhez rendelésével, elvégre is mindenkinek ugyanaz a köszönés járt. Az ő hangját, mivel ellentétes irányból érkezett, nyilván még később érzékeltem, a szavak értelme pedig még jelentősebb időeltolódással érte el a tudatomat. Először azt hittem, többen haladnak el az ablak előtt, és egy társalgás töredékét hallom. A kora reggeli, szokásos helyzethez nem illő hangvétel azonban önkéntelenül fölkeltette a figyelmemet. Először csak a bejegyzéseket követő tekintetem lassult le, majd rögzült egy pillanatra, és mire befejeződött vagy legalábbis hallótávolságon kívülre került a mondat, már az ajtó felé fordultam, és mintha egy rövid hangcsíkot húztak volna át a lejátszó fejek között, mondhatni visszahatólag megszólalt bennem a mondat: "Man geht so, und in dem man geht, hofft man, dass man auf dem rechten Weg sei..." Vasárnap volt, az ünnep első napja. A lassan becsukódó kapu sötét szárnya felől erős, ázott deszkaszagot hozott a lég.