\\\\

|| für alice || kelet-tranzit || retrospektív || luxembourg-kert || exit game || hard rain || johanna || kreatúra || nyolc perc || törlesztés || háló || agyregény || gólem || hálózat || nn-füzetek || 504 || via deus || más || -ból/ből || fb # @ => de/en

__\\

...Péntek reggel érkeztünk meg Cs-vel Edenkobenba, illetve St. Martinba. Korán volt még, így hát azonnal Gyuri szállodájába mentem, hogy minél előbb láthassuk egymást. Kérdem a recepciós kisasszonyt, hogy itt lakik-e Herr Petri. Bizony itt, mondja megvetően, fönn van a szobájában. Az ajtó zárva, vissza a portára. Erre a némber: akkor még nyilván nem jött visza az orvostól. Egy pillanatra meghökkentem, de végül nem gondoltam semmi rosszra, Gyuri már az előtte való napok egyikén említette a telefonban, hogy nagyon náthás. Fölhívtam azért a Künstlerhausot, hogy tudják-e, miről van szó. Zsuzsa azt mondta, Gyuri lázas, kezdődő tüdőgyulladása van, és elég rossz az állapota. Ekkor már sejtettem, hogy itt nyilván másról van szó... Visszamegyek a portára, kifizetem a telefont, erre azt kérdezi tőlem a recepciós: és ki fogja kifizetni a vodka-számlákat? Merthogy Herr Petri jó sok vodkát ivott az elmúlt napokban. Udvariasan megadtam az alkotóház címét, telefonszámát, és szerényen megemlítettem, hogy Herr Petri valószínűleg még él, visszatérése tehát várható. Egy ideig elüldögéltünk Cs-vel az előtérben, de mivel Gy. nem érkezett meg, átmentünk Edenkobenba. Csak késő délután kocsikáztunk vissza St. Martinba. Gy. német fuvarosa közben az alkotóházban járt, s említette: minden rendben, Gy. otthon van, de elég beteg. Látszott rajta: fél. Amikor beléptünk Cs-vel Gy. szobájába, Cs. kis híján elájult, ő még sohasem látta Gyurit ilyen állapotban, pedig Gy. állapota csak alig látszott rosszabbnak a megszokottnál. 45 kg, remegő kéz, kissé ideges gesztikulálás, stb. Kb. két órát beszélgettünk, szellemileg tisztának tűnt, de egyértelmű volt, hogy roppantul gyenge és egy kicsit feszült, zavart. Vacsorára visszamentünk az alkotóházba, este hazafuvaroztam Gyurit, és még mindig nem gondoltam semmi rosszra, elvégre is Gy. csak a "formáját hozta", amitől persze mindenki megijedt, aki nem ismerte, én viszont már éppen eleget láttam így ahhoz, hogy magamban csak mulassak a riadalmon. Másnap délelőtt még mindig egészen jól tartotta magát. Egy ideig O. faszságait hallgattam, aztán G. izgatott beszámolóját Gyuri éjszakai kóválygásairól és állítólagos hallucinációiról. Nincs semmi baj, mondtam, mert G. igencsak félt, a szó szoros értelmében, és tulajdonképpen még mindig nyugodt voltam, hiszen Gy. már máskor is elborult éjszakára, de reggelre, kora délelőttre azért mindig föltisztult (Kati is eléggé félt, amikor először volt vele együtt egy lakásban). Láttam, hogy nagyjából követi a délelőtti programot, így aztán nem nagyon figyeltem rá, nekem egyébként is azzal ment el a délelőttöm, hogy a magyar és a német államtitkárokkal fecsegtem a seggfej kis Szűrös társaságában, mivel Ingo Wilhelm megkért, hogy csücsüljek be közéjük. Mit mondjak, amikor megláttak, majdnem elfingták magukat zavarukban. Különösen annak az idétlen, pojáca kis Sz.-nek tetszett kackiás lófarkam. Ebéd után aztán egyértelművé vált, hogy Gyuri közeledik a padlóhoz, tehát a továbbiakban egy percre sem hagyhattam ott. Ez már azért sem ment volna, mert mindenhová jött utánam, mint egy kutya. Talán megérezte, hogy süllyed, zuhan, és félt, kereste a kapaszkodást. A szervezők összeszarták magukat, hogy fölborul a program, vagy ha Gy. mégiscsak föllép, talán még rosszabb lesz, hiszen ki tudja, mit művel majd. Mondtam Ingonak: ne izgassa magát, adjon nekünk egy üres szobát, és csinálják azt, amit mondok nekik, és akkor nem lesz semmi baj, Gy. énekelni fog. Így aztán beültünk egy sarokszobába, és kettőtől este hétig egyfolytában dumáltunk. Dumáltunk, mert dumálnunk kellett, ugyanis Gy. teljesen összeesett, fizikailag és szellemileg is. De minél többet beszéltünk a közös ismerősökről, Dömsödről, a "Kertész"-ről, meg az "Eötvös"-ről, annál tisztább lett. De az első órákban csak velem. Ha valaki bejött, olyan volt, mint egy idióta. Hét előtt aztán benyalattam vele egy adag pálinkát, és irány a "színpad". Baromi jól összeszedte magát, pedig legalább negyedórát kellett várnia, amíg sorra került, mert először azok a nyomorult bohócok beszéltek. A közönség a hátsó sorokban fuldoklott a röhögéstól, a német államtitkár pedig nem volt hajlandó egy sorba ülni Szürösékkel. Olyan volt az egész, mint egy kabaré jelenet, egy sikerült funkcionárius paródia, csahogy ezek éppen komolyan gondolták szerepüket. Gyuri olyan keményen összeránotta magát, hogy még Amy felolvasását is megvárta, és csak utána mentünk ki. (Amy néni egyébként szépen beszélt és megrendítően. Egy pillanatra sem véve le a szódástalp vastagságú lencséken átfénylő szemét a díszállatokról, miközben elmesélte, hogy a férje másfél évtizeden át a fióknak írt, s mikor hosszú idő után újra kötettel jelentkezett, annak az volt a címe: A hallgatás tornya. Tudjuk, miért, mondta mosolyogva a smasszer-fiókáknak.) Visszamentünk a sarokszobába, és folytattuk a dumát. Akkor már láttam, hogy egy kicsit túl jól sikerült a "drillezés", mert Gyuri hiperaktivvá vált.
(1989. okt. 29.)

(egyéb jellegű bejegyzések után)...Vissza Edenkobenba. A föllépés utáni este Gy. már nagyon zaklatott volt, paranoiás rohamok kínozták és mindenféle lidércek, hallucinációk. Úgy gondoltam, talán segíthetek rajta, ha kinyitok egy-két zsilipkaput. Azt javasoltam, hogy mondja kazettára múlt éjszakai látomásait. Beleegyezett. Úgy éreztem, így talán kibeszélheti, kiköpheti magából az elmúlt 48 órát. Éjfélre egyértelművé vált, orovosra van szüksége. A doki nemigen mert hozzányúlni, megpróbálta altatni, miként másnap kiderült, eredménytelenül. A következő nap menekülésszerűen elhagytam a helyszínt, nem volt kedvem újra minden időmet Gy-vel tölteni. Irány Rolandseck. De egész úton rossz érzések gyötörtek, féltem attól, ami valóban bekövetkezett: nem hatott az éjjeli altató. Az első edenkobeni kocsi hozta is már a hírt, Gy. egész éjjel bolyongott, botrányt okozott a szállodában, a helyzet kilátástalan. Egyértelmű volt: újra orvosra, méghozzá szakorvosra van szüksége. Nem akartam korházba vinni, mert bizonyosnak tűnt, hogy onnét nem engedik el, és ezt a megoldást, akkor, még rosszabbnak tartottam a bolyongásnál. Telefon ide, telefon oda, végül is kiderült, muszáj korházba mennünk, mert Gy. állapota olyannyira leromlott, hogy bármelyik pillanatban meghalhat. Miután megérkezett, hamar kiderült: a halál csakis jobb megoldás lehet egy totális és végleges leépüléssel szemben. Én ettől féltem igazán, és nem a szívbénulástól. 2 óra körül egy tehetetlen, végtelenül szánalmas, nyomorúságos, három éves gyermek-aggastyánt hozott meg az autó Edenkobenból. Életem egyik legtragikusabb 24 órája vette kezdetét. Amikor éjfél körül visszamentem a "pályaudvarra" Csabáért, képtelen voltam mit mondani az ötcsillagos étterem porcelánjai között egymás szellemi fitymájával és csiklóival babirgáló süketeknek. Kifordultam az utcára, a vasúti töltés oldalába, és hosszú évek után először újra sírtam, a dühtől, a tehetetlenségtől, a megalázottságtól, a végtelen kimerültségtől, a félelemtől: úgy éreztem, hogy nem lett volna szabad eleresztenem Gyurit, ki kellett volna vinnem a töltés mentén húzódó erdősávba, és agyon kellett volna ütnöm, mint egy fészkéből kiesett csimaszt, igen, meg kellett volna ölnöm, mert úgy hittem, sohasem léphet már ki abból az állapotból, amelybe beleroskadt, sohasem lehet belőle más, mint egy tehetetlen, az állati lét szintjén vergődő, szaró-zabáló húscsomag, pokolra vetett ember-szemét. Ha akkor este a pályaudvari luxus-restibe találom Szüröséket, azt hiszem nekik mentem volna. 15 év pokla, mocska, őrülete, 15 év folyamatos tragédiája préselődött össze bennem, és erre az egyetlen adekvát válasz csakis az lehetett volna, ha ölök, pusztítok; hóhért, áldozatot, magamat, azt az egész befuccsolt, elcsinált 2 évtizedet.
(december 2.)

(---)...Vissza Bonnba. Bevittük Gyurit a klinikára, jött az orvos, egy egzaltált, kétméteres óriás, mélyenülő, eszelős szemekkel, öt percig némán figyelte Gy-t, majd ennyit mondott: jöjjenek utánam. És megkezdődött Gy. mártiriumának ki tudja hanyadik felvonása. Az orvosok egymásnak adták a kilincset, és szemmel láthatóan mélységesen megrendítette őket Gy. esete. Egy pufók, jó házból való kislány vizsgálta meg először Gy. testét, és nyilvánvaló volt, hogy ilyen testet csak a kocentrációs táborok fölszabadításáról készült dokumentumfilmekben látott. Aztán nekikezdtek a "kihallgatásnak", és Gy. dadogva, makogva, remegve, kuncogva mesélte hallucinációit, hogyan hallgatták ki a Parlament alatti pincében lévő KGB kazamatában; a kínzásokat; állatokat uszítottak rá, és mutatta karján a karmolásokat. Az orvos felém fordult, és azt kérdezte: honnét ezek a hallucinációk? Hogy honnét? Hát nem tudja, hogy honnét való Gy.? Nézze, mondtam, ha tanulmányozni akarja egy kelet-európai költő sorsát, ime, itt az alkalom. Ma este nyilván többet tudhat meg Kelet-Európáról, mint az elmúlt évtizedben, ha csak az újságokat olvasta és a rádiót meg a televíziót hallgatta, meg a seggfej politikusokat. Nem akartam a doktort bántani, nyilván érezte ezt ő is, noha feltehetően nem sokat értett ebből az egész pokoli, szokás szerint keleti módon túlhiszterizált játékból. Sem abból, amit Gy. mondott, sem abból, amit én mondtam. Aztán elaltatták, én pedig visszamentem Rolandseckbe, ünneprontónak, aztán haza. Sohasem fogom tudni elmondani azt a 24 órát; sohasem fogom tudni elmondani Kelet-Európát, a gyalázatot, mindazt, ami benne van "minden félrecsúszott nyakkendőnkben", de képtelenek vagyunk adekvát kifejezni; se képben, se szóban, legföljebb csak önmagába záruló, dekodolhatatlan gesztusokkal. Másnapra megtörtént az, amire alig-alig számítottunk. Gy. 75 százalékosan föltisztult, én már szinte teljesen normálisan tudtam vele érintkezni, a harmadnaptól kezdve pedig az apró kisiklások is elmaradtak. Egyértelművé vált: Gy. fölépült - fölépül. De vajon tud-e majd verseket írni? Vagy most már agyában is kezdetét veszi a Nagy Visszavételek kora?
(dec. 16.)

Az edenkobeni napokról, más "műfajban":
Hálózat > Háló > (2) > H44-H49 (online); Háló (könyv), 67-80. oldal

#