\\\\
|| für
alice || kelet-tranzit
|| retrospektív
|| luxembourg-kert
|| exit game
|| hard
rain || johanna
|| kreatúra
|| nyolc
perc || törlesztés
|| háló
|| agyregény
|| gólem
|| hálózat
|| nn-füzetek
|| 504 || via
deus || más
|| -ból/ből
|| fb
# @
=> de/en
__\\
Évek óta nem olvastam ennyit, és ilyen kedvvel. Rengeteg Hölderlin-irodalom, többnyire mellébeszélés, szószátyárság. Elképesztő vakság, a civilizációs barbárság és legalapvetőbb emberi tulajdonságok nem tudomásul vétele. Még mindig meglep, mennyire ostoba és rosszindulatú tud lenni az ember. Waiblinger és persze P. Bertaux érdekes. Ma fölhívott H. Geerlen, azt hallotta, hogy Farani mégis él. De nem tud róla semmit. Elképesztően német, és elképesztően barbár történet szegény Hölderlin sorsa. (2007. julius 17.)
Hetek óta kizárólag a "Hölderlin-téma" foglalkoztat. Szinte óráról órára dagad, árad, terjeszkedik. Bad Homburg - New York - Kabul - Nazino - Köln - Dömsöd stb. Terror, a meggyalázott test, a tettes-áldozat problematikája, őrület, a "szájmegnyitás rítusa", kannibalizmus stb. Eredetileg konkrét helyszínekkel, "történeti" személyekkel akartam dolgozni, de ez, ebben az elképesztő nyelvi és gondolati zűrzavarban valószínűleg lehetetlen. Minden egyes fogalom milliószorosan belegöngyölve, beleforgatva a sanda, manipulatív nyelv ragacsos mázába. A szöveg kizárólag a nyelvi elvontság egy bizonyos szintje fölött működhet. Megtalálni, kikísérletezni az elvontságnak azt a fokát, amelyben működik az irodalmi szöveg, és mégsem lehetetlenül el a közönséges olvasás. Kafka, Beckett (stb.) nyilván hasonló dilemma előtt állt, a nyelvi, gondolati züllés azonban nem volt ennyire átható. Minél magasabb fokú a civilizáció, annál aljasabb, elvetemültebb, perverzebb az emberi szellem. A civilizált barbárban a szélsőséges aberráció az abszolut érzelemmentességgel párosul. Nem démon, ördög, az apokalipszis lovasa, hanem hideg, preciziós kezű mérnök, intéző, Verwalter. A XX. század közepéig érvényes volt a tétel, hogy minden gyilkosság kéjgyilkosság. A mai kápók, keretlegények, zsoldosok talán még mindig elsősorban kéjgyilkosok; a terror technikusai, műszerészei, mérnökei, menedzserei azonban robotok, se nem élvezik, se nem értik, csupán végrehajtják tevékenységüket. (augusztus 25.)
Végülis minden egyes témával ugyanarra a kérdésre próbálok válaszolni: miért szólalok meg, miért kell megszólalnom. Természetesen öntetszelgő szélhámosság lenne, ha kizárólag altruista érvekre hivatkoznék. A Törlesztés címválasztása azonban, először, közvetlenül mégiscsak ezekre a szempontokra utal. Gyakorlatilag ennek folytatása a mondat: "Egyetlen érvem sincs a megszólalásra, rajtad kívül." Ki húzódik meg a 2. személyű, ragos határozószó mögött, részben erről szól az M. Klein (Törlesztés/Bedekker - Séta) és a Josef (Törlesztés/Bedekker - Visszatérés), de különösen a Nyolc perc, és erről kell szólnia az Éhségnek is. Az emberi mivoltától megfosztott, elnémított emberről. Az Éhség témája azért brutálisabb, mint a Nyolc percé, mert az előbbinél közvetlenül és elsősorban az ember általi terror lehetetleníti el az áldozatot. Érdekes, hogy újra egy fotó, egy kép lobbantotta be az Éhséghez vezető gyújtózsinort. Már a Háló több passzusának is egy fénykép volt a "genius locija". (Talán éppen ezért lesz majd az író "jutalomjátéka" a Retrospektív? Mindenesetre szívesen, kedvvel gondolok erre az eshetőségre...) Az Éhség szerkezetén, nyelvezetén, tónusán, hangvételén, nem kell gondolkodnom. Ebből a szempontból a Törlesztés második része lehet az előkép. Itt is fontos a kivárás. Körülbelül az M. Klein, méginkább a Josef óta egyébként is sokkal fontosabbnak érzem a nem-írásidőt az írásidőnél. Elsősorban ekkor sűrűsödik, keményedik az anyag. Mint mindig: nyilvánvalóan itt is a helyes mérték megérzése a döntő. Mert ha túl korán ülök neki, szétfolyik kezem között az anyag, ha túl későn, kővé nehezedik, alakíthatatlan. (szeptember 19.)
Óvatos, talán túlságosan is óvatos gyűjtögetés az Éhséghez. Motívumok, helyzetek, szavak, érzések. Megdöbbentő, mennyire nincs hangja az éhségnek. Amennyire lehet, próbálom fenntartani a készséget napközben, és amikor végre átverekedtem magam a sok érdektelen, hétköznapi szarságon, ha még marad fizikai erőm, fölfokozott, hisztérikus tettvággyal esem neki az "írásnak", hogy a maradék 1-2 órában rendszerezzem, átgondoljam, amire egész nap alig volt lehetőségem. A helyzet nem kilátástalan, mert újra jól működnek a zsilipkapuk, egy perc alatt a másik oldalon vagyok, és kivételesen szerencsés órákban átfolyás sincs. Ezenkívül a könyvezés közben viszonylag szabad az agy. A Nyolc percre készülődéskor is éreztem, hogy a kényszerű lassítás inkább segíti, mintsem akadályozza a munkát. Már a Gólem idején próbáltam alkalmazni azt a módszert, ami igazán most kezd a "második természetemmé" válni. Megpróbálom úgy előkészíteni a témát, a köröket, a stációkat, mint a meditációs gyakorlatokat. Hogy szinte gombnyomásra, egy pillanat alatt el tudjak helyezkedni ugyanabban az állapotban, lehetőleg a környezeti hatásoktól fügetlenül... (dezember 9.)
Újra a félelem: nem kezdem-e túl korán a szöveget, megért-e már bennem eléggé a téma, pontosabban fogalmazva: elég érett vagyok-e én a témához. Állandó ingadozás a nem kellő elő- és felkészültség és a túlgondoltság érzete között. A legszívesebben minden egyes szót, írásjelet előre megterveznék, hogy a szöveget már csak ki kelljen raknom az egyetlen lehetséges konstellációban. Ugyanakkor az aggodalom, hogy éppen a mesterkéltség teheti tönkre, élettelenné a szöveget. Ez a másik (második?) legerősebb gátlásom a szokásos "írásképtelenség" mellett. Nem a szájzárról van szó, hanem a vállalkozás, az írás képtelenségéről, hogy már a második szót túl soknak, feleslegesnek érzem. (Az elsőt miért nem?) Bármilyen érvekkel indokoljam is a megszólalásmat. (2008. január 10.)
Lassan egy hete írom - írom? - a Kreatúrát. Valójában fogalmam sincs, mit csinálok. Egyelőre mintha csak tartalomjegyzéket írnék, szinte semmi emócionális kapcsolatom nincs a mondatokkal. A hosszú készülődés valószínűleg hasznos volt, mert viszonylag zökkenőmentesen válogatom és illesztem össze a kockákat. Talán éppen ez az oka a emóciótlanságnak. Nem történnek nagy meglepetések, minden viszonylag pontosan előrelátható. Inkább laboratóriumi munka, mint művészet. De nem ezt akartam mindig? Már a Nyolc percnél, de valószínűleg a Törlesztésnél is mindig az Igitur módszert emlegettem föl magamnak. A Kreatúra, legalábbis pillanatnyilag így látom, rétegről rétegre fog épülni. Váz, anyag, forma, a részletek kidolgozása. Inkábba szobrász, mintsem az író munkája. Minden alkalommal úgy érzem, teljesen más módszerrel dolgozom, mint korábban bármikor. Aztán utólag mindig kiderül, hogy a módszer mindig ugyanaz. Félek a kudarctól. Nem magam, hanem a szöveg miatt. Miattad... (január 20.)
Tegnap este úgy álltam föl az asztaltól, hogy abbahagyom, nem írom tovább, mégsem kész bennem az anyag. Legalábbis nem abban a formájában, hogy kifejezhető legyen írásban. Mert talán kész van, megtörtént és történik bennem, a lejegyzés viszont egy másik helyzet, másik állapot. Ez a kettősség nem először okoz problémát, mert úgy érzem, a kifejezés az anyag hitelességét csökkenti. Még akkor is, ha ez a kifejezés teljesen zárt, "autisztikus" laboratóriumban történik, és az írót a lehető legcsekélyebb mértékben sem befolyásolják külső, a keletkező művön kívül álló szempontok. Ez persze még így is kevés, hiszen ezernyi befolyás épült belénk, és ezeket a legvastagabb falu bunkerbe is cipeljük magunkkal. Ahogy az álom lejegyzése nem maga az álom, ugyanígy a kidolgozott, megérlelt anyag rögzítése a papíron már nem az alapforma (formula). Ha csak a váz heggesztési pontjait írnám meg és kötném össze a legrövidebb úton, talán akkor lehetnénk a legközelebb az eredeti gondolathoz. Minden mást rátétnek, ornamentikának, manipulációnak érzek. Ezek nélkül viszont nem működnek az olvasmányok. A kovács és a díszkovács vitája... (január 22.)
Egy másik füzetből olvasom: "csakis egyféleképpen tudok írni, és ezt, akár az irodalom ellen is vállalnom kell." (451) Kétségtelen, ha következetes lennék, (ha következetes mernék lenni), csakis az irodalom ellen tudnám megvalósítani elképzeléseimet. A mesélő tartása bizonyos helyzetek, állapotok elmondásakor, egészen egyszerűen nem hiteles. Ilyen helyzet pl., amikor a hang eltűnésének akarok hangot adni. Ez az egyik legszélsőségesebb írói helyzet, ugyanis folyamatosan a megszólalás és az elnémulás határán egyensúlyoz, és nem intellektuális, hanem fizikai okokból. Mert minden szó fulladással fenyeget. És nemcsak a beszélőt fenyegeti fulladással, hanem magukat a szavakat is. Ebben az értelemben fiziológiailag egzisztenciális harc az írás. (január 25.)
Évekkel ezelőtt leírtam egy mondatot, amelyet azóta sem tudok folytatni, ellenben azóta is szakadatlan foglalkoztat. Azt is mondhatnám, kizárólag ez a mondat foglalkoztat. Így hangzik: "Nincs más érvem a megszólalásra, rajtad kívül." Kire vonatkozik ez az állítás? Ki vagy esetleg mi rejlik a második személyű, ragozott névmás mögött? Mivel indoklom, pontosabban indoklódik, hiszen eddig nem válaszoltam meg egyértelműen a kérdést, hogy újra és újra, minden racionális érvem ellenére megszólalok. Giorgio Agamben írja: nincs hangja a hang eltűnésének, illetve aki tanúságot akar tenni azok helyett, akiknek eltűnt a hangja, annak a tanúságtétel lehetetlenségéről kell tanúságot tennie. Mióta elolvastam Agamben mondatait, egyre véglegesebben érzem: a "nincs más érvem a megszólalásra rajtad kívül" állításban éppen azokra hivatkozom, akiknek eltűnt a hangjuk. A terror poklában vagy a 20. századi haláltáborok folytatásaként működő túlélő táborokban - fél Afrika -, vagy éppen az emberiességi szempontok ellenére mesterségesen meghosszabbított öregség dögkútjában. A megszólalásnak kizárólag etikai érvei vannak. (január)
Rettenetes megkönnyebbültség, hogy eldöntöttem: nem puffasztom föl a szöveget a cselekményesség, a történet, a sztori kedvéért. Egy külső motívumot sem használok föl. A hermetikusság, az autisztikusság hitelesebb, mint a nyitottság. Nem lehetek tekintettel sem a kiadói (terjedelem), sem az olvasói szempontokra... (február 11.)
Hetek óta Celan, a Kreatúra második útvonalának "kijelölése". Nem találok igazán jó anyagot, az az érzésem, hogy senkinek sem sikerült megérintenie a személyiség lényegét. Felstiner, Shmueli pl. jó, de ők is inkább csak mesélnek róla, mint egy népmesei hősről. Nem érzem a hús-vér figurát, a test tömegét, melegét, a hormonok áramlását. Ezek persze lehetetlen elvárások, de szerencsés esetben elindíthat az emlékező egy folyamatot, amelyben megtörténhet az, amit az emlékezés maga képtelen kiváltani. Talán ezt várom az útvonalak bejárásától, a "hely szellemétől". Tulajdonképpen csak mostanában tudatosult bennem, hogy minden írásom alapfeltétele a konkrét hely. A mondatokat az innét kisugárzó gravitáció tartja össze... (április 23.)
...Közben legépeltem a Kreatúrát (Éhség), egyszer elolvastam, aztán félretettem. Nem tudom. Celan ideje viszont valószínűleg elérkezett, mert szinte minden külső impulzus valamilyen formában a megirandó szöveget érinti. Akármit látok, akármit hallok, minden róla szól. Három éve vagyok antikvárius, de még soha egy Celan könyvvel sem találkoztam. Tegnap fölhívott egy spanyol (!), Gonzales, hogy rengeteg könyve van, nézzem meg. Sejtettem, hogy csak papírszemét, de mivel itt volt a közelben, elmentem. Szépen föltornyozva vagy 300 könyv. Valóban szemét. Legfelül viszont egy antológia: "Über Paul Celan". Annyira nem illett oda, hogy előbb észre sem vettem. Többnyire korabeli recenziók, valószínűleg nem különösebben érdekesek, de elhoztam. Nem fogadott el érte pénzt, hiszen ez volt az egyetlen paperback... (május 10.)
A második útvonal bejárása. Az utolsó éjszaka teljes megsemmisülés. Végig az ébrenlét tudatában. Mintha egy súlyos, végzetes beavatkozást minden narkózis nélkül végeznének el. Rettenetes állapot, valóságon túli. Kozmikus kivetettség, hermetikus bezártság az állapotban. Semmi sem létezik az állapoton kívül. Semmi sem érintett meg, semmit sem érinthettem meg. A tudatomban lezajlott jeleneteket, képeket mintegy körém vetítették. Semmiben sem voltam benne, semminek sem voltam részese, egyszerűen csak ott voltam, ahogy egy tárgyat kitesznek egy forgalmas utcára. Fizikai érzékelése a hormonok szétömlésénének. Mintha valami sűrű, forró, a túltelítettség érzetét okozó folyadék áradna szét az agyamban. Áthidalhatatlan, kozmikus távolságra mindentől. Köldökzsinórról leszakadt űrhajós. Csak egy jelenetre emlékszem, éjszaka állunk a Periferique-n, talán a kocsi mellett, néma, szellemszerűen kavargó csúcsforgalomban. Elveszettség. Hogyan jutottam vissza, fogalmam sincs. Ha nem világosodik ki, valószínűleg ott maradtam volna. Ma szinte biztos vagyok benne, hogy az egész pokoli incidens félálomban, közelebb az álomhoz, mint az ébrenléthez zajlott le. Remélem, valóban így volt, és ez az utólagos érzés nem a szellemi önvédelem ösztönös reakciója. Egyébként tökéletesen sikerült az út, mindent pontosan úgy bejártam, átgondoltam, megérintettem, lefotóztam, összeírtam stb., ahogy akartam... (június 6.)
...Közben megjártam Bad Homburgot is, érdekes, úgy emlékeztem, úgy éreztem, hogy erről irtam már. Rettenetes idegenség érzet, mintha valóban 200 év után sétáltam volna keresztül a Haingassén. A ház helyén egy biciklikereskedés, néhány épülettel lejjebb egy könyvesbolt, képeslapok, prospektusok, csupa szenny és szemét. Semmi sem emlékeztet Hölderlinre, nyoma sincs szellemének vagy bármiféle szellemiségnek. Enyhe, napos idő volt, a főtér teli volt a kirakott székeken kérődző parasztokkal, felfényezett bevásárló szatyrokkal fölaggatott tehenekkel. Persze, a kastély, meg néhány hermetikusan lezárt, jelentés nélküli emlékház - üres papírmasé kellékek. Az Av. de Zolán még elhittem, hogy ott akár Celan is járhatott. Ide nem lehetett elképzelni Hölderlin lépteit... (november 4.)