\\\\

|| für alice || kelet-tranzit || retrospektív || luxembourg-kert || exit game || hard rain || johanna || kreatúra || nyolc perc || törlesztés || háló || agyregény || gólem || hálózat || nn-füzetek || 504 || via deus || más || -ból/ből || fb # @ => de/en

__\\

Németh Gábor: Nyakig a vízben - Túlpartról, in: Magyar Lettre, 38. szám, 2000. Ősz

CSIZMADIA ERVIN
A szamizdat szubkultúrája
(in: Budapesti Negyed 22. ,1998/4)

A Túlpartról és az értelmiség öndefiniálása

Bár csak 1979-ben látott napvilágot (akkor is csak 20-30 példányban), először kell szólni a Túlpartról című kötetről. A kötet 39 - főként 1978-ban készült - interjút tartalmaz, főleg a disszidens értelmiség prominens képviselőivel. Szerzői Farkas Péter és Németh Gábor azonban nem tartoztak a disszidensek csoportjához, sőt a disszidensek körüli szélesebb baráti társasághoz sem. Mint a kötethez írt bevezetőből megtudhatjuk: a történet számukra 1976-ban kezdődött, amikor Farkas Péter, Németh Gábor, Tóth Gábor és Garaci László találkoztak egymással a budapesti tanárképző főiskola magyar-történelem szakán. De - s ez a dolog külön érdekessége - nemcsak hogy nem tartoztak a disszidens értelmiségi társasághoz, de nem is tudtak róluk. A kötet tehát nem úgy született, hogy Farkas és Németh (mert az interjúzást ők végezték, bár a végére Farkas egyedül maradt) eleve egy ellenzékiekkel készített kötetet kívánt összeállítani. Ellenkezőleg. Néhány "hivatalos" próbálkozás után döntöttek úgy, hogy hivatalos megrendelő nélkül is hozzálátnak a munkához. Mivel nem ismerték az említett kört, ezért természetesen olyan személyekkel vették föl a kapcsolatot, akiket olvasmányélményeik alapján ismertek. Levelezés, telefonálás, ajánlgatás útján végül is eljutottak azokhoz a disszidensekhez is, akiket korábban nem ismertek.
Az akkori magyar közállapotokat és közgondolkodást jelzi, hogy a szerzők által egy év alatt fölkeresett száz-száztíz személy közül. csak 39 merte válaszait nyomtatásban is vállalni; körülbelül tízen válaszoltak ugyan a kérdésekre, de nem járultak hozzá válaszaik publikálásához; több mint ötvenen pedig fogadni sem voltak hajlandók (vagy ha igen, érdemben nem tárgyaltak velük) a kérdőív összeállítóit. Legalább húsz személy azért tagadta meg az együttműködést, mert BM-provokátorokat vélt fölfedezni a kérdezőkben. Végül az elutasítók közül számosan a kérdezők "névtelenségével" indokolták döntésüket, mert attól tartottak, hogy ez a "névtelenség" esetleg még egy pert is eredményezhet. (Ez egyébként egyáltalán nem volt pesszimista föltételezés, hiszen - mint mindjárt látni fogjuk- 1973-74 után a hatóságok valóban kevésbé foglalkoztak az "ismertebb" nevekkel, és annál több eljárást folytattak le úgynevezett "névtelenekkel" szemben.) A várakozásokkal ellentétben az ügynek nem lett semmiféle rendőrségi következménye. Pontosabban - mint Farkas Péter egy leírásából tudjuk - évekkel később, 1981. november 4-én behívták a Kürt utcai rendőrségre, de akkor sem az érdekelte a kihallgatókat, hogy kik név szerint a Túlpartról válaszadói, hanem csak demonstrálni akarták: mindent tudnak róla. A Túlpartról-nak azonban semmiféle más hatósági következménye nem volt.
A szerkesztők a többszáz oldalas nyersanyagból egy kerekasztalt "montíroztak" össze, amelybe különböző tematikák szerint összerendezték az egyes nyilatkozók válaszait. A demokrácia, a tabu, a cenzúra-öncenzúra, a hatalmi rendszer és az értelmiség állapota voltak a szerkesztők által kiugratott szempontok. Eredeti terveik szerint 16 kérdést tettek föl a válaszadóknak, de ez a vizsgálat második részében kiegészült spontán beszélgetéssel. A megjelent kötet Függelékében pedig a 39 válaszoló véleménye olvasható egymás után.
A válaszolók "név nélkül" adták meg válaszaikat, némi támpontként korukat, nemüket és foglalkozásukat megjelölve. Az általam fölhasznált példányon azonban föl vannak tüntetve a nevek is, amelyből megállapítható, hogy a disszidens, féldisszidens, marginális értelmiség képviselőiről volt szó. (A Lukács-iskola és -óvoda tagjairól, Hegedűs András néhány tanítványáról, a Kemény-iskola tagjairól, néhány reform-közgazdászról, néhány népi íróról, egy-két '56-osról és történészről és pár kevésbé ismert - föltehetőleg a kérdezők ismeretségi körébe tartozó - tanárról. Ugyanakkor föltehetőleg nyugati tartózkodása miatt hiányzik a kötetből Kenedi János, Kis János vagy Haraszti Miklós is. Nincs tudomásom a "távolmaradás" okairól, csak mint tényt rögzítem, semmiféle következtetést nem kívánok levonni belőle.)
A névnélküliség egyáltalán nem tekinthető meglepőnek. 1973-74 és 1977 között még a valamennyire ismert marginális társadalomtudományi értelmiség is "névtelennek" számított. 1977-ig az 1973-74-ben kiszorított filozófusok, szociológusok fiatalabb nemzedékének nem igazán állt rendelkezésére a nemzetközi közvélemény és a külföldi nyilvánosság támogatása. A Budapesti Iskola (Heller, Fehér, Vajda, Márkus, Hegedűs, Márkus Mária) a hatvanas évek közepétől-második felétől rendszeres szereplője volt a nyugati baloldali folyóiratoknak és tudományos konferenciáknak, nemzetközileg jegyzett nevek voltak, állásfoglalásaik széles nyilvánossága bizonyos oltalmat jelentett nekik. Az ifjú lukácsisták és más, még kevésbé ismert csoportok megítélése azonban ettől eltérő volt. Valószínűleg azért, mert 1977 előtt ezek a csoportok nem tettek egyértelmű politikai gesztusokat; Nyugatról - különösen az emigrációból - nézve talán túlságosan baloldalinak látszottak. De érdekes módon az 1977 utáni időszakban sem volt elég a változó külföldi megítélés ahhoz, hogy ez a fiatalabb nemzedék azonnal és minden témában saját névvel jelentkezett volna. Pontosabban a Marx a 4. évtizedben és a Profil tapasztalatai (többeknek fölmondtak munkahelyén) arról győzték meg az értelmiséget, hogy saját néven szerepelni még mindig kockázatos. Talán nem véletlen, hogy egészen a Magyar Füzetek l. számáig a Bence-Kis-szerzőpáros is a Marc Rakovski álnevet használja. Nézetem szerint a hazai és ennek nyomán a nyugati (francia) emigráció közötti viszony rendeződése és a nyugati magyar nyelvű nyilvánosság védelme is közrejátszott abban, hogy az álneveket 1978-tól saját nevek váltják föl. (E tekintetben persze különbség volt az állásnélküliek és az állásban lévők között. Ez utóbbi csoportnak több "vesztenivalója" volt, s például a Charta-aláírás után a hatósági retorziók elsősorban ezt a réteget érintették).
S most térjünk rá a Túlpartról című kötetre, . amely névtelenségével együtt is a disszidens magyar értelmiség Kádár-rendszerbeli tudatállapotának első látlelete. A kötet "alapélménye" nyilvánvalóan a rendszer zavartalan működése, kedvező nemzetközi megítélése, és a különféle tudományterületek, művészeti ágak "renitens" alkotóinak lehetőségei közötti ellentmondás. Az interjúkból (és a montírozott kerekasztalból) három dolog derül ki. Az egyik az, hogy a nyilatkozók egyáltalán nem tartják jónak a helyzetet; a másik: jónéhány kérdést különbözőképpen látnak (például a tabu, az öncenzúra kérdését); és végül: tanácstalanok vagy bizonytalanok az értelmiség további szerepét, lehetőségeit illetően.
Miért tartják rossznak a helyzetet? Mindenekelőtt azért, mert a konformista értelmiségi (és nem értelmiségi) magatartásformákat helyezi előtérbe; magyarán: azok boldogulhatnak leginkább, akik elfogadják a létező játékszabályokat, belenyugszanak a létező állapotok megváltoztathatatlanságába. Miért teszik ezt az emberek? Bauer Tamás szerint (32. válaszoló) azért, mert "amibe belenyugszanak az emberek, az nem olyan rossz. És a nem-belenyugvásnak a kockázata nagyon nagy." Földvári Tamás viszont az ellenkezőjét fogalmazza meg (11. válaszoló): "Az az érzésem, hogy olyan mértékű gazdasági romlás várható, hogy egyre többen fogják azt mondani, hogy itt tenni kéne valamit." Melyik vélemény járt közelebb az igazsághoz? Az első azt a véleményt rögzítette, amely a hetvenes évek második felében korántsem egyedi volt: a rendszernek vannak tartalékai, az (intézményen belüli) értelmiség számára van cselekvési tér, és különben is, amíg a társadalom nagyobbnak tekinti a nem-belenyugvás kockázatát a belenyugvásénál, a helyzet érdemben nem változhat. A második vélemény ellenben épp abban bízik, hogy a feltételek romlásával (anyagi helyzet, életszínvonal, biztonság stb.) módosulhat a konformista-belenyugvó magatartás.
Ez utóbbi vélemény - amelyet mások is képviselnek - egy nagyon fontos összetevőre irányítja a figyelmünket. Nevezetesen arra, hogy mit tehet egy csoport (mozgalom), amelynek egy viszonylag prosperáló gazdasági helyzetben, a hivatalos vezetés szempontjából kedvező nemzetközi légkörben kell identifikálnia önmagát. Hogyan lehet úrrá lenni azon a helyzeten, hogy a feltételek egy belső disszidens kultúra és cselekvés számára igen korlátozottak?
A válaszoknak ebből a szempontból két vonulata van: egy individuális és egy kollektív jellegű. A fennálló, konformizmusra, belenyugvásra ösztönző helyzetben lehet válasza az egyénnek, az alkotónak és lehet válasza egy adott csoportnak, mozgalomnak. Az egyéni válasz a cenzúra-öncenzúra kérdéséhez vezet el, illetve ahhoz a kérdéshez: ha olyan sok tabu van Magyarországon, amennyi van (Szabó Miklós például négyet említ: a Szovjetunió szerepét; a honvédséget, az igazságszolgáltatást és az államvédelmet; a vezető politikusok személyének bírálhatatlanságát; végül a kiélezett kritika gyakorolhatatlanságát. Dalos György az ellenzékiséget is tabunak tekinti, de még jónéhány tabut említenek a többiek), akkor vajon miért nem lehet (pl. a Szovjetunióhoz vagy Lengyelországhoz hasonlóan) intézményesített cenzúra? Vajon nem az lenne-e a megoldás, amit a kötetben Petri György (8. válaszoló), egyébként pedig a hetvenes évektől az Irószövetség közgyűlésein Eörsi István követelt (1976-ban és '81-ben): hogy legyen nyílt, mindenki számára egyértelmű a cenzúra. A nyílt cenzúra intézményének és követelményrendszerének hiánya azonban - mint mások rámutatnak - éppen a létező Kádár-rendszer természetéből következik. Nagy András (15. válaszoló) ezt úgy fogalmazza meg, hogy "A hivatalos cenzúra hiánya része annak a megszövegezetlen társadalmi szerződésnek, ami a hatalmi elit felvilágosult képviselői és az értelmiség (potenciálisan) vezető rétegei között jött létre Magyarországon." Dalos pedig ezzel egybehangzóan azt mondja (7. válaszoló), hogy pontosan az öncenzúra létezése az, ami más szocialista országokkal szemben, abol cenzúra van, biztosítja "a pluralizmus látszatát".
A kérdés persze az, hogy az értelmiségnek az intézményekből kiszorított része megelégedhet-e a látszatokkal; másképpen fogalmazva: mit ér az öncenzúra szabadság-nélkülisége? Hiszen az öncenzúra éppen "a tabuk létének interiorizálása" (Szabó Miklós). S nem éppen az-e az értelmiség feladata, hogy a teljés szabadságra törjön, s ne vegye tekintetbe a létező tabukat? Persze vannak további kérdések is. Valóban léteznek-e a tabuknak nevezett dolgok? Törzsök Erika (12. válaszoló) szerint nem, mert az értelmiség szolgalelkűségéből következően maga hozta létre a tabukat.
A válaszolók egyik része (kisebbsége) a nyílt cenzúra bevezetésére voksol, míg nagyobb részük a rendszer "szerves részének" tekinti az öncenzúrát. Az öncenzúra hasznáról "aztán már élesen megoszlanak a vélemények": Zsille Zoltán (14. válaszoló) nem éppen hízelgően nyilatkozik azokról, akik öncenzúrát gyakorolnak, és Csalog Zsolt is (l. válaszoló) úgy véli, hogy az öncenzúra elfogadhatatlan; mindent meg kell tenni az információ szabadsága és szabad áramlása érdekében. Vannak viszont olyanok, akik bizonyos megszorításokkal nem vetik el teljesen az öncenzúrát. Donát Péter (31. válaszoló) az öncenzúrát "egészséges önvédelmi rendszernek"; Pap Mária (37. válaszoló) olykor hasznos taktikázások eszközének tekinti. Beke László pedig (39. válaszoló) világosan elhatárolja egymástól az önkontrollt (amelyre szükség van) és az öncenzúrát (amelyet abnormális dolognak tekint).
A cenzúra-öncenzúra kérdésében mutatkozó individuális értekezési sokféleség jelen van a kollektív követelményekre vonatkozóan is. Ne felejtsük el: a kötet anyaga 1978-ban készült, amikorra már a disszidens és marginalizálódó értelmiség önálló csoportot alkotott. Helyzetét nem pusztán az határozta meg, hogy individuálisan miként foglal állást például a kultúrpolitika aktuális kérdéseiben, hanem az is, hogy önmagát mint csoportot miként határozza meg. A válaszok ebből a szempontból - nyilván nem kis részben a körülményekből következően - jó adag tanácstalanságról árulkodnak.
A magyar disszidensek számára a cseh, lengyel és orosz ellenzékből sem az ellenzéki, hanem az ellenállási minta volt a legvonzóbb, illetve számos kelet-közép-európai mozgalom eleve nem ellenzékiként határozta meg önmagát. Azok a mozgalmak, amelyeknek korábban volt valami közük a marxizmushoz, inkább választották a szimbolikus emberi jogi disszidencia különböző formáit; míg azok a csoportok, amelyek a marxista tradíción kívülről érkeztek (pl. Lengyelországban a ROPCIO), sokkal közelebb álltak egy klasszikus politikai ellenzékiséghez (Lengyelországban 1980-81-ben ez tökéletesen be is bizonyosodott). Továbbá 1978-ban Magyarországon nem volt sem cseh, sem lengyel "helyzet". Nincsenek nyilvánosan üldözött alternatív zenészek (mint a Plastic People pere ellen jött létre a Charta 77 Csehszlovákiában); és nincsenek alkotmánymódosítási és drasztikus áremelési törekvések sem (mint Lengyelországban). A disszidensek csoportja éppen 1978-ban tart ott, hogy keresi azokat a belső tényezőket, amelyekből levezetheti saját tevékenységét. Csakhogy ezek a tényezők egyáltalán nincsenek szem előtt. Hiányzik a társadalomról való mély, empirikusan megalapozott tudás (Solt Ottília, 10. válaszoló), illetve "a nem deklarált latens nép és közakarat összetevőinek és eredőinek felfedezése" (Nagy András). Holott, folytatja Nagy András, a demokratikus érzület jelen van Magyarországon, csak az intézmények hiányoznak: "A fennálló helyzetbe való belenyugvás helyett sokkal inkább tudást és ismeretet kell nyújtani a meglévő érzülethez, és ezáltal megkezdeni egy eljövendő demokratikus világ magyarországi megszervezését."
Ez a már hazai talajon kisarjadzó elképzelés azonban korántsem problémamentes. Egyrészt, mert ez az értelmiség nincs fölkészülve érvényes teóriák kidolgozására (Solt, Földvári); másrészt, ha föl is lenne készülve, akkor sem biztos, hogy vállalkozhatna saját problémáin kívül más társadalmi rétegek, csoportok problémáinak megoldására, más csoportok céljainak kitűzésére. (Kovács András, 13. válaszoló) A közeg és az ország állapota olyan, sugallják a válaszolók, hogy egyrészt nincsenek meg a politikai cselekvés feltételei, másrészt - ha kedvezőbbek lennének is a feltételek -, nincsen olyan szellemi erő, amely képes volna mozgalommá szerveződni. Mindez Földvári Tamás szerint azért baj, mert "egy gyökeres rendszerváltozás lehetősége nem kizárt".
Ha valamiféle összegzést akarunk adni a Túlpartról című kötetről, illetve ennek kapcsán a disszidens értelmiség önreflexiójáról, akkor azt mondhatjuk: számosan tisztában vannak azzal, hogy szerepük az öncenzúrára és konformitásra épülő értelmiségi létből való kilépés, egy tágabb második nyilvánosság megteremtése, mert mindez "Első lépcsője lehet annak, hogy az értelmiségi kritika túljusson a magánbeszélgetések és a rossz közérzetek kontemplativitásán" (Petri). Ugyanakkor vannak ennek ellenzői is (Tordai Zádor, 19. válaszoló; Laki Mihály, 33. válaszoló). A fő dilemma tükröződik ebben a problémában, mert a második nyilvánosság kereteinek kiépítése, esetleg ellenzéki intézmények létrehozása a rendszer irritálását jelentheti. Nem is beszélve arról, hogy individuális magatartási mintákat nem célszerű kollektív követelményekké fogalmazni és mások elé állítani. Márpedig a volt marxisták számára éppen azt a célt szolgálta a Marx a 4. évtizedben kötet, hogy korábbi világnézetük két dogmáját, elitizmusukat és az izmusjelleget általában föladják. A Túlpartról legfontosabb üzenete, hogy a társadalomnak kell "megszólalnia", nem pedig az értelmiségnek kényszeríteni rá céljait a társadalomra.

#