\\\\

|| für alice || kelet-tranzit || retrospektív || luxembourg-kert || exit game || hard rain || johanna || kreatúra || nyolc perc || törlesztés || háló || agyregény || gólem || hálózat || nn-füzetek || 504 || via deus || más - petri 80 || -ból/ből || fb # @ => de/en

__\\

Az „Irodalmi levelek” ürügyén

(Elhangzott a Petri 80 konferencián, a SZTE BTK Magyar Irodalmi Tanszék
és az SZTE BTK Kulturális Örökség és Humán Információtudományi Tanszék
közös rendezvényén, Szeged, 2023. november 23.)

Kedves Jelenlévők és kedves távollévők!

„Egy művészeti intézmény vezetőjének az is dolga, hogy ne csak egyenlő távolságot, de egyenlő közelséget is tudjon tartani, ami nem egyszerű" – mondta nem régen X., mindenféle nemzeti díjakkal ellátott jeles művész, rendező, közéleti személyiség, amikor azt kérdezték tőle egy interjúban, hogyan lehetett foglalkoztatott művész a Rákosi és a Kádár korban, majd az úgynevezett fordulat utáni, különböző kurzusok idején. Nos, az ilyesféle mondatoktól még ma is megfordul a gyomrom. De mondhatnám ezt jóval csúnyábban is. Volt szerencsém egyébként a hetvenes évek közepén személyesen is találkoznom a nyilatkozóval, volt szerencsém megtapasztalnom a rossz slágerekbe illő refrén: „közel és mégis oly távol” tényleges jelentését. Akár a nyilatkozó nevét is elárulhatnám, de érdektelen, abszolut érdektelen, hiszen egy tipusról van szó, egy igen általános tipusról, a kifinomult vagy kevésbé kifinomult, de valahogy mégiscsak intellektuális burokban megjelenő mindenkori kollaboránsról, amely oly jellemző az elmúlt és a jelenleg is futó század magyar társadalmára.
Nos, Petri György nem tartozott közéjük. És ma sem tartozna közéjük. Tehát nem a margón belül állt, de még nem is a margón, hanem nagyon egyértelműen kívüle, folyamatosan és szilárdan. És éppen ez volt az, ami annak a huszonegy vagy huszonkét éves fiatalembernek, nekem, annyira imponált, amikor először üldögélt vele egy Népköztársaság úti padon, az Eötvös utca közelében. Akkor még nem ismertem magát a költőt, és ez nem is volt különösebben fontos a számomra, pusztán a tartás, a Haltung. Igen, huszonegy éves koromban ennyire leegyszerűsítve, ha úgy tetszik, ilyen együgyűen gondolkodtam. Valójában csak az ilyen tipusú emberek érdekeltek. Így aztán, ha Petriről gondolkodom, beszélek, egyidejűleg Solt Ottíliáról, Nagy Andrásról, Csalog Zsoltról, Dalos Györgyről - és említhetnék még néhány más nevet - is beszélek. Azokról az emberekről, akik a hetvenes évek közepén, végén emberségükkel, karakterükkel, intelligenciájukkal alapvetően meghatározták egy akkor huszonéves fiatalember gondolkodását, és részben ma is meghatározzák.
Mielött írni kezdtem volna ezt a szöveget, azon gondolkodtam, hogy színleljek-e vagy megközelítőleg tényleg pontosan azt írjam, amit gondolok, érzek. Amit ma gondolok, amit ma érzek. Mert ez, természetesen, nem föltétlenül azonos az akkori, „eredeti” gondolataimmal, érzéseimmel. Szinte az első mondatok leírása után éreztem, tele van az agyam ellentmondásokkal, és ezt vagy vállalom, vagy a simaság kedvéért hamisítani fogok.
Ha jól emlékszem, ilyen tipusú eseteknél, amilyen most az enyém, illetve jelen pillanatban bizonyos fokig a miénk, az egykori cselekvő alany általában lelkesülten fölnagyítja a saját szerepét és a történtek jelentőségét. Az előbbi vagyis a szerep kérdése még akár hiteles is lehetne, ezt csak azért említem, hogy ne gondolja bárki is, hogy álszerény vagyok. A lelkesültség és a jelentőség kérdése viszont föltétlenül túlzás.
Az az igazság, hogy többnyire nyomasztó érzéseim vannak az Irodalmi Levelek működésével kapcsolatban, és ez így van minden más, Magyarországgal kapcsolatos „közéleti”, tehát nem privát tevékenységemmel is. Merthogy a vörös iszap alatt sose éreztem se lelkesültséget, se jelentőséget. Ezt nyilván könnyebb megértenie azoknak, akik maguk is iszap alatt élnek vagy éltek valamikor, így talán értik, miről beszélek, mire célzok, hiszen Magyarországon gyakorlatilag az egész huszadik században, átcsapva egészen a jelenig, csak az iszaprétegek színe változott, először a fehér, aztán a barna, aztán a vörös, most meg újra a fehér vagy éppen melírozott, hol barnával, hol vörössel, de többnyire mindkettővel. És ugyan 1987-ben, az Irodalmi Levelek alapításakor már öt éve nem éltem Magyarországon, az „ügy” és mindaz, ami „körülötte lebegett”, pillanatok alatt visszahozta, legalábbis felidézte a „vörös iszap” érzést. Még el kellett telnie néhány évnek, hogy kiszellőzön az agyam a hatvanas, hetvenes évek gettója után. És ehhez szükségem volt az Irodalmi Levelek megalapítására és talán még inkább a kudarcára is.
Meglehet, nem szép és méltányos, a kétségtelenül kiváló szereplők ellenére egy darab, egy esemény igen korlátozott jelentőségéről beszélni. Mert nem vitás - és most azért soroljuk föl a szereplőket név szerint is: Szász Béla, Konrád György, Csalog Zsolt, Szőcs Géza a szerzők, Petri György, Tóth Gábor Ákos és jómagam a szerkesztők, Baránszky László, a Csalog kötet lektora, és egyáltalán nem utolsósorban a grafikai és művészi munkákat elvégző Vimmer Katalin Rozália, aki jó harminc éve Ro.Ka.Wi. néven jegyzi művész-önmagát -, ezek a szereplők mind kiváló emberek és művészek voltak. Egyikük-másikuk persze még most is megvan, de e szöveg írása közben tudatosult bennem szokatlan brutalitással, hogy a többségük halott.
Az Irodalmi Levelek kétségtelenül egy szép és nemes szándék, gesztus volt, a jelentősége viszont, valljuk be, csekélyke. Ezen persze alapvetően nincs mit csodálkozni, hiszen melyik irodalmi eseménynek, melyik írónak van jelentősége, Ingeborg Bachmannal szólva, „az írók nem rendelkeznek semmiféle hatalommal, semmiféle befolyással, még egy író sem fejezett be egy háborút sem”... Csupán ejtve azért megjegyezem: viszont egyetlen háborút sem robbantott ki, és ez azért, nem csekélység. Persze, ott van a „Talpra magyar” meg hasonlók, de amint egy irodalmi gesztus társadalmi, politikai szempontból jelentőssé válik, többnyire rögtön el is veszti irodalmi lényegét és marad a politikum, a mozgalom, a propaganda és megannyi más, csak nem a művészet.
De legyünk végre kokrétabbak. Hogyan jutottam el - csupán címszavakban, na jó, címmondatokban - a füzetsorozat alapításáig, és a másik két szerkesztő, Petri György és Tóth Gábor Ákos fölkéréséig. És kik voltak azok az ugyancsak igen jeles szerzők és művészek, akikre ugyan szerepet osztottunk volna, de vagy a bemutatójuk előtt bezárt a színház vagyis megszüntünk, vagy más külső körülmény akadályozta meg a fellépésüket, mint például Márai esetében, öngyilkosságának előkészítése.
Körülbelül amikor az előző két mondatot írtam, akkor állhattam neki keresgélni a régi feljegyzéseim, leveleim között, hogy találok-e bennük valamit az Irodalmi Levelekről. Bizony, találtam, nem is kevesett, és ez meglepett. És ami még erősebben meglepett, hogy mennyire eltérnek a ma felidézett emlékekhez fűződő érzések az akkori leírásokon átütő hangulattól. Persze sose hittem autentikus emlékezetben, számomra minden emlékezés fikció attól a pillantól kezdve, ha többet akar közölni a tényszerű, puszta statisztikáknál. Most nem megyek vissza a hetvenes évek közepéig, amikor Németh Gáborral egy főiskolai lapot akartunk alapítani Mást címmel, természetesen nem lett belőle semmi, csupán egy főigazgatói raport, vagy a nyolcvanas évek elejéig, a Tóth Gábor Ákos által alapított Szféráig.
Az első, már az Irodalmi Levelek alapításának gondolatát megelőlegező feljegyzés 1985-ből származik. „Baromira hiányzik egy LAP! Iszonyatos, hogy itt lennének lehetőségek, de ott vannak az emberek, és így semmit sem lehet csinálni. Se itt, se ott... Tóth elküldte a JAK laptervezeteket, még nem olvastam el őket, kíváncsi vagyok rájuk...” Nem sokkal később Petrinek, levélben: „...lesz miről csacsorásznunk a közeljövőben, ugyanis egy olyan szépirodalmi lap megalapításán töröm... a fejemet, amelynek két szereksztősége lenne, ITT és OTT (az OTT-ba beleértve a ‚nemzetiségi magyar nyelvű irodalmat’ is), amlyet ITT és OTT terjesztenének, rendes (tehát nem képletes) honoráriumot fizetne, és minden évben kiadna németül vagy franciául (esetleg angolul) egy antológiát...” Majd kb. egy évvel később: „Domokossal (Domokos Mátyás) másnap legalább négy órát beszélgettünk erről-arról. Fölvetettem neki, mint ötlet szikrát, a két szerkesztőségű lap gondolatát...” Pontosan egy hónappal később: „...másnap délután máris egy váratlannak tetsző elhatározásra ragdtattam magam, az Irodalmi Levelek megalapítására. Váratlannak tetsző, írtam, és ennek oka egyszerű. Tíz éve foglalkoztat... a gondolat, ezalatt a tíz esztendő alatt vagy egy tucat lapot, folyóiratot, könyv-, füzetsorozatot alapítottam, fejben... Váratlanságról tehát aligha beszélhetek, legföljebb egy hirtelen elhatározásról...
Miért éppen füzetsorozat? Az elmúlt hónapokban vagy másfél tucat emberrel beszéltem egy ’komp-folyóirat’ tervéről. E beszélgetésekből egyértelműen kiderült: otthon még mindig a ’fortélyos félelem igazgat’. Ilyen körülmények között lehetetlen lenne tartani egy olyan folyóirat irodalmi színvonalát, amelynek hónapról hónapra egy tucat szerző együttműködésére van, lenne szüksége... Tehát péntek este meglepett az ötlet. Szombat-vasárnap nagyjából kidolgoztam a tervet, hétfőn vagy egy órát beszéltem PGY-vel (Petrivel), aki igen lelkes volt. Kézirat felhajtást, lektorálást, pesti menedzselést minden további nélkül vállal. A szervezés a Tóth munkája lenne, természetesen ő is szerkesztene mellette...”
Az Irodalmi Levelek első beköszöntő nyomtatványa 1987 első felében jelent meg, még részletes program nélkül, de már a későbbi kiadványok hátoldalán szereplő Ignotus idézettel: „A művészetben nincsenek törvények, csak lehetőségek. A modernség és a forradalom a művészetben sohasem jelenthet egyebet, mint újra meg újra biztosítani minden politikai vagy iskolai tolakodás ellen a művész szabadságát, a művész lehetőségeit...” Micsoda eretnek mondatok az írás föltalálása óta izzó könyvmáglyákkal, zúzdákkal, fóliázógépekkel és minden cenzorral, öncenzorral szemben. Nem tudom, ki mit hangsúlyozna ebben a valójában folyamatosan hangsúlyos két mondatban, én mindenesetre az „újra-és-újrát” emelném ki. Valószínűleg ez lehetett az egyik oka az Irodalmi Levelek megalapításának is.
Az indulás anyagi alapját - ez most egy kicsit kínos adomázás, ellenben tény - egy aacheni kaszinó látogatás, később pedig az oxfordi Central and East European Publishing Project teremtette meg. A szervezet két kulcsembere Ralf Dahrendorf és Elisabeth Winter volt. Az alapitványt a Párizsban élő Szabó Zsuzsa, Szabó Zoltán özvegye ajánlotta. Elisabeth Winter 1987 végén éppen Budapesten járt, így találkozni tudott Petrivel is. Az első füzet, Szász Béla novelláival, körülbelül 1987 decemberében jelent meg. Az utolsó, Csalog Zsolt kötete, 1989 tavaszán. Néhány hónappal később „hivatalosan” is megszüntünk, én valójában már jóval előbb „kiléptem” fejben az egészből, és már az edition nekrophilon és a Humane Gesellschaft für Geistige Nekrophilie megalapításán törtem a fejemet. De ez egy nagyon másik történet...
Mindenesetre álljon még itt, és egyáltalán nem mellékesen, hogy a korábban említett neveken kívül, még kikkel vettük föl a kapcsolatot, de a terveinkből már nem lett semmi: Abody Rita, Altorjay Gábor, Bali Brigitta, Dalos György, Eörsi István, Hajas Tibor özvegye, Legéndy Péter, Mánfai Csaba, Márai Sándor, Radnóti Sándor, Rakovszky Zsuzsa, Szilágyi Sándor, Zalán Tibor, Zirkuly Péter és még néhányan, akikről megfeledkeztem vagy nem találtam semmiféle írásos nyomát a kapcsolatfelvételnek.
Petrivel való viszonyom elsősorban emócionális volt és csak másodsorban intellektuális. Akkor is, ha mélységesen tiszteltem intelligenciáját, világos gondolkodását, egyenes karakterét. Egyszerűen szerettem, ahogy az ember, szerencsés esetben, egy jóval idősebb fívért szeret. Azt nem tudom, tudhatom, milyen volt Petri György, én csak arról tudok beszélni, hogy a legkülönfélébb helyzetekben és életkorokban hogyan éltem meg őt. És ezek a helyzetek tényleg igen különbözőek voltak, Budapesten az Eötvös és a Kertész utcában, Dömsödön, Aachenben, Kölnben, Edenkobenban, Rolandsecken, Bonnban aztán többnyire a Batthyány utcában. Nyugodtabb helyzetekben, mint például Dömsödön, ahol a főiskola után önálló gazdálkodóként dolgoztam, sokat beszélgettünk, nem elsősorban az irodalmról, hanem az írásról. Ez gyakran nem volt más, mint tapintatos és a szó legszorosabb értelmében szeretetteljes tanácsadás. Többnyire hallgattam, amit mondott és valóban tanultam belőle. Az akkori évek azért voltak egzisztenciálisan fontosak a számomra, mert igen fiatalon jóval okosobb és tapasztaltabb, irántam nagy jóindulatot mutató emberek között voltam, akiknek a társaságában lehetett hallgatni és tanulni. Ez nem jelentette azt, hogy mindenben egyetértettünk volna. Engem például sosem érintett meg a marxizmus, Lukácstól szinte egy sort sem olvastam, hetykén nem is akartam, nem hittem az emberarcú szocializmusban, a reformizmusban, alkalmatlan voltam minden alkudozásra, mert úgy gondoltam, alkudni csak partnerrel lehet, és annak a rendszernek a képviselőit nem voltam hajlandó partnernek tekinteni. Biztos voltam benne, hogy a rendszert csakis erőszakkal lehet megdönteni, magyarán „le kell radírozni a tábláról”. Ugyanakkor pontosan tudtam, erre semmi esély. És az irodalommal kapcsolatban is sok mindenre ingerülten tekintettem. Nem értettem az egyébként általam is íróként nagyrabecsült, már élő klasszikusoknak számító szerzők viselkedését, kollaborálását, miért kvaterkáznak egy Aczéllal, már elnézést a kifejezésért, de mi a faszt várnak? Gyakran irritált az akkoriban számomra legfontosabb magyar prózaíró Esterházy nyelvi és gondolati stratégiájának némelyik megnyilvánulása. Egyrészt tetszett a „nyegleség”, másrészt bosszantott, hogyan lehet - ahogy akkor éreztem - ilyen „léhán” viccelődni, ironizálni azzal a politikai és társadalmi szörnnyel, amit mindketten Magyarországnak neveztünk. Mindez persze mai szemmel hol naívnak, bugyutának vagy éppen badarságnak tűnik. De csak részben. És persze - például a mai politikai és társadalmi szörnnyel összehasonlítva - csekélységnek. Nekem viszont akkor nagyon nem volt az, mert fizikailag is pusztított, és ha ott maradok, benne maradok, el is pusztított volna. És azt is furcsálltam, ahogy Petri, ilyen-olyan megjegyzéseiből, gesztusaiból következtetve, ugyanúgy viszonyult a hetvenes évek végén a kísérletező irodalmi avantgarde-hoz, ahogy a magyar irodalom, irodalmárok, kritikusok többsége: kissé lesajnálta őket. Ez, tíz évvel később, az Irodalmi Levelek idején akár feszültséget is okozhatott volna köztünk, mert én a nyolcvanas évek közepétől már rendesen üvöltöztem szerte-széjjel, miközben az írással, irodalommal kapcsolatos elképzeléseim, tévhiteim, babonáim stb. még teljesen be voltak ágyazva a Magyarországi, tradicionális kritikai hagyományokba, hogy vége a 20. századnak, nem újra kell osztani a lapokat, hanem ki kell vágni a régi paklit és újat kell rajzolni, arról persze fogalmam sem volt, hogy milyen rajzolata lehet az új lapoknak, és szorgalmasan írtam a többségében sajnálatosan bíder, túlfütött, banális pátosszal túl- vagy csak szimplán kínosan rosszul megírt szövegeimet, amiket egyébként Petri angyali türelemmel és tapintatosan javítgatott. És az égvilágon semmi kifogása nem volt az ellen, amikor egy tervezett Hajas, Szentjoby vagy Altorjay füzetről beszéltem neki. Ezekből aztán nem lett semmi, csak a Hajas terv megvalósítása indult el, hogy szinte az első lépés után, tőlünk független okokból, rögtön el is akadjon az egész.
Mit gondolt Petri az Irodalmi Levelekről, nem tudom, de az a legvalószínűbb, hogy nem gondolkodott sokat róla. Ha arra kértem volna, hogy indítsunk Nyugat-Berlinben egy főző tanfolyamot, akkor arra ugyanúgy igent mondott volna, ahogy rábólintott az Irodalmi Levelekre vagy a hetvenes évek végén a nyúltenyésztési tervre. Egyrészt barátságból, másrészt azért, mert végülis egyik ötlet sem állt tőle távol, persze mindegyik más okból következően. És persze magában nagyon jól tudta, hogy - már csak kényszerűségből is -, úgyis megkíméljük majd a tényleges munkától. És ez többnyire így volt az Irodalmi Levelek esetében is. Annál inkább meglepett, hogy mégiscsak rendre elvégezte a rámért feladatokat, és tényleg volt egy nagyon rövidke olyan időszak, amikor tevőlegesen is megpróbált részt vállalni a szervező munkában. Nyilvánvalóan azonban igen hamar belátta, nincs sok értelme az egésznek. Meglehet, hogy kisebb-nagyobb olvasótábora esetleg lenne egy szépirodalmi szamizdatnak, az író-költő társadalomnak azonban semmi igénye sincs rá. 1988 márciusában ugyan még elkobozták egy házkutatáskor a teljesen ártalmatlan Szász kötet példányait, de szinte ezzel egyidejűleg hivatalosan példányokat kért a Petőfi Irodalmi Múzeum, az év végén pedig már az ÉS és a Reform mutatta be az Irodalmi Leveleket. Magyarországon is beindult a glasznoszty és a peresztrojka, aminek következtében egymásután keletkeztek, mert keletkezhettek a fél- és hivatalos folyóirattervek, de valószínűleg még akkor sem sokan hittek benne, hogy Kelet-Európa egyes országaiban hamarosan egy alapvető, legalábbis annak látszó politikai, kultúrpolitikai fordulat lesz, amelynek eredményeként egyszercsak tényleg mindent ki lehet mondani nyilvánosan is, és nem kell közvetlen, fizikai megtorlástól félni. Én 1988 végén lélekben már föladtam az Irodalmi Leveleket, mert egyre inkább éreztem, hogy - elnézést a kissé fennkölt fogalmazásért - művészeti szempontból nagyon nem ezen az úton szeretnék továbbmenni. És persze mindehhez hozzájárult - sok minden egyéb tényező mellett, amire most se alkalmam, se kedvem nincs kitérni - Petri fizikai és idegi állapota is, mert úgy láttam, bizonyos mértékig javuló külső körülményei ellenére is a szokottnál zaklatottabban élt, amelynek csúcspontja aztán az 1989-es, edenkobeni összeomlása volt. Konrád és Csalog köteteit azonban még mindenképpen ki akartuk hozni, talán az antológiához is összejött volna az anyag, én viszont 1989 szeptemberében „hivatalosan” is megalapítottam a Humane Gesellschaft für Geistige Nekrophilie nevű úgynevezett pszeudotársaságot, és egy teljesen másik pályára álltam át. Petri az edenkobeni összeomlása után látványosan föltámadt hamvaiból, Magyarország pedig fokozott erővel belelendült abba a fordulatnak becécett politikai ámokfutásba, ami ma is tart. Ennek az időszaknak volt kétségtelenül érdekes lábjegyzete az Irodalmi Levelek.
Köszönöm figyelmüket.

#