\\\\

|| für alice || kelet-tranzit || retrospektív || luxembourg-kert || exit game || hard rain || johanna || kreatúra || nyolc perc || törlesztés || háló || agyregény || gólem || hálózat || nn-füzetek || 504 || via deus || más - egy levélváltás és következményei || -ból/ből || fb # @ => de/en

__\\

Egy levélváltás és következményei

Kedves Farkas Péter,

engedje meg, hogy zavarjam. Demény Péter vagyok Kolozsvárról, a Látó című irodalmi folyóirat esszérovatának szerkesztője. Idén Mikes expressz címmel az egész éven áthúzódó rovatot indítottunk (októberben lesz halálának 250 éves évfordulója), amelyben az esszé, a próza, a vallomás és az emlékezés határán egyensúlyozó szövegek jelentek meg (honlapunk: www.lato.ro) Arra gondoltam, talán Ön is belülről ismer(het)i a Mikes-problematikát, vagy élhetett meg olyasmit, ami ide kívánkozik. Akárhogy is legyen, nagyon örülnék, ha írást küldene nekünk, mondjuk, szeptember végéig. Szeretném jelezni, hogy honoráriumot csak az Ön nevén nyitott romániai bankszámlára tudunk utalni.Tisztelettel üdvözli:
Demény Péter

Kedves Demény Péter!

Köszönöm levelét és megtisztel, hogy gondolt rám. Rögtön a "rossz hírrel" kezdem: a témára vonatkozó feljegyzéseimet, gondolataimat nem szeretném pillanatnyilag nyilvánosságra hozni. Meddig tart ez a pillanat: magam sem tudom. Az évek múlásával egyre gyakrabban szembesülök azzal a kérdéssel, hogy publikáljak-e bizonyos dolgokat vagy esetleg szerencsésebb, ha még egy kicsit távolodni hagyom őket az időben. Egyrészt nehezemre esik kiragadni egyes részleteket egy tágasabb összefüggésből, másrészt kétségtelenül súlyos gondjaim vannak az általam elképzelt (be)fogadó közeggel. Ugyanakkor magam sem ismerem sok esetben a saját "szövegösszefüggéseimet", mert még odáig sem jutottam el, hogy legépeljem őket. Miután elolvastam a levelét, egy kicsit elgondolkodtam azon, hogy tudnék-e egyáltalán adni Önnek valamit. Egy kicsit "visszalapoztam" magamban, szúrópróbaszerűen pl. az 1989/90-es időszakhoz, és mindig csak nagyon személyes és nagyon politikus részleteket találtam. A természetes környezetükben egyszer nyilván publikálni fogom őket, de egyelőre úgy érzem, ennek még nem jött el az ideje. Sem a magam szempontjából, sem a szövegek szempontjából. Az más napra tartozik, hogy a "Mikes-problematika" (?) valószínűleg csak nagyon áttételesen érint(het). Legalábbis így gondolom. És ugyebár azt tudjuk, hogy gyakran két nagyon különböző dolog lehet az, amit valamiröl gondolunk és ami tényleg van. Ha Ön megtisztelt a kérésével, modortalanságnak éreztem volna, ha az ügyet egy kurta "köszönöm, nem kérek belőle" gesztussal intéztem volna el. Ezért odaültem a géphez, és föltettem magamnak a kérdést, mit tudnék hozzátenni a "Farkas és a Mikes-problematika" témához, tudnék-e egyáltalán mit kezdeni ezzel a kérdéssel. Hagyományos értelemben nem éreztem magam soha sem menekültnek, sem száműzöttnek, életemből - szerencsére - eléggé kimardtak a szülöfödjüktől elszakadtak szokásos kesergései. Leírtam másfél oldalt, és miután elolvastam, csak még erősebben éreztem azt, amit levelem első mondataiban írtam. Ettöl függetlenül elküldöm Önnek ezt a rövid szöveget, mintegy személyes, tökéletlen, de mégiscsak valamiféle "válaszként". Nyilvánosságnak szánt szöveggel azonban nem rendelkezem. Megértésében bízva, üdvözlettel:
Farkas Péter

2011. Augusztus

Kétségtelen, hogy életem egyik legmeghatározóbb döntése volt, hogy elhagytam Magyarországot. Nem tudom, hogy az embernek valaha is van-e választási lehetősége az életben, én mindenesetre úgy éreztem a hetvenes évek végén, hogy amennyiben élni akarok, nincs választási lehetőségem. A túlélés számomra képtelenségnek tűnt Magyarországon, tehát képtelenség is volt. Sem előtte, sem azóta nem éreztem azt a katartikus megszabadultságot, mint amikor átléptem a határt Hegyeshalomnál. Mint akinek kirántják a fejét az iszap alól. Nem menekültnek éreztem magam, hanem megszabadultnak. Nem száműzöttnek éreztem magam, hanem megérkezettnek. Mert az előzőhöz képest csak megérkeznem lehetett. Ma sem gondolkodom erről másképpen.

Azzal a sohasem deklarált elhatározással és tudattal jöttem el Magyarországról, hogy amíg a kommunisták és az oroszok uralják az országot, addig nem lépem át visszafelé a határt. Valójában azt gondoltam, sohasem térek vissza, mert nem hittem abban, hogy az életidőmbe belefér a rendszer fölbomlása. Az 1989-ben és 1990-ben történtek kétségtelenül zavart keltettek bennem. Egyrészt nyilvánvalóvá vált, hogy visszatérésem formális akadályai ténylegesen vagy látszólag előbb-utóbb eltűnnek, ugyanakkor a társadalom még hosszú ideig nem fog alapvetően átalakulni. És én éppen annyira undorodtam a társadalomtól, mint a kommunistáktól. Végül 1994-ben elszántam magam, és tizenkét év után először befelé is átléptem a határt.

1982-ben, legalábbis Nyugat-Németországban, még bizonyos sajnálkozó és segítőkész együttérzési szándék fogadta a kommunista országokból érkezőket. Mindig udvariasan hümmögtem, ha vélt veszteségeim felett sajnálkoztak. Nem akartam őket megsérteni jószándékukban. Udvariatlanság lett volna azt mondanom, nincsenek veszteségeim. A hazámat nem vesztettem el, mert nem volt hazám. A nyelvemet nem vesztettem el, mert az ember csak szándékosan vagy hanyagságból veszít el egy olyan nyelvet, amit élete első huszonhat évében beszélt. Elveszíteni csak egyet tudtam, a számomra nagyon kevés fontos emberi kapcsolatnak a folyamatos közelségét. Amennyire lehetett, próbáltam átgondolni és elfogadni kapcsolataim kényszerű alakulását. Nem hiszem, hogy érzelmi sivárságra vagy hidegségre vallana, de az alakulásban csupán változást és nem veszteséget éreztem.

Azzal már Magyarországon is tisztában voltam, hogy a honvágy dimenziója nem a tér, hanem az idő; és az idő, a földi terektől függetlenül visszafordíthatatlan. Legföljebb csak arra számíthattam, hogy a térbeli változás esetleg fölerősítheti az időbeli vissza- vagy elvágyódást. Annyira ismerni véltem magam, hogy ettől ne kelljen különösebben félnem. Amikor 1982 után másodszor vagy harmadszor jártam Budapesten, előre megfontolt szándékkal visszatértem a Nagy Helyszínekre. Kíváncsi voltam, hogy mi zajlik le majd bennem. Semmi sem zajlott le bennem. Hogyan történhetett is volna bármi, hiszen a Nagy Helyszínek, a kilépés pillanatában megszüntek Nagy Helyszíneknek lenni. Visszatérni legföljebb csak gondolatban lehet, akár a helyrajzi szempontból azonos vagy egészen más helyszínen.

Az általam nem különösebben nagyra becsült történelmi hagyományok szókincséből merítve nyugodt lelkiismerettel mondom, sőt állítom: a lehetőségeimhez mérten konkrét tettekkel igyekeztem föllépni a diktatúra ellen. De kizárólag személyes okokból. Magyarországi túlélésemnek kulcsfontosságú eszköze volt a tevékeny ellenzéki magatartás. Ha a kecsketenyésztés, a bélyeggyűjtés vagy a maratóni futás kapott volna döntő szerepet a túlélésben, akkor azt csináltam volna. Miután kiléptem abból a közegből, amelyik rákényszerített az ország viszonyainak megváltoztatását célzó tevékenységre, elveszítette számomra szükségességét e tevékenység. Elsősorban azért nem térek vissza Magyarországra, mert nem kívánok újra olyan közegben élni, ahol a közeg kényszerpályára helyezi tevékenységemet. És annyira ismerem magamat és az 1989/90 óta változó formában, de lényegében véve számomra azonos módon fennálló magyarországi helyzetet, hogy tudjam, megintcsak olyan kényszerhelyzetbe kerülnék, amelyet önként nem akarok vállalni.

Így végül azt kell mondanom, valójában nem ismerem a "Mikes-problematikát", ugyan hozzá kell tennem, a problematika elméleti részével sem vagyok teljesen tisztában. Inkább csak sejteni vélem, hogy miféle tartalom állhat mögötte. Ennek alapján jeleztem az írás elején: nem éreztem és érzem magam menekültnek vagy száműzöttnek, a térbeli honvágy nem foglalkoztat, nem vagyok elvágva attól a területtől, ahol születtem és ahol tudtommal őseim is születtek és ahol az anyanyelvemet beszélik, és ehhez tenném még hozzá, hogy számomra teljesen mindegy, hol halok majd meg, ha nem egészségügyi hordák gyakorlatoznak a testemen, az a néhány ember, aki fontos a számomra, elérhető közelségben lesz, és ha lehetséges, a sugárzó Nappal szemben fogok ülni egy békés, langyos tavaszi reggelen.

(2011. augusztus 13., Köln) / 2023. március

#