\\\\

|| für alice || kelet-tranzit || retrospektív || luxembourg-kert || exit game || hard rain || johanna || kreatúra || nyolc perc || törlesztés || háló || agyregény || gólem || hálózat || nn-füzetek || 504 || via deus || más - hokusai variációk || -ból/ből || fb # @ => de/en

__\\

Hokusai variációk

(1 - e.t.-nek) Barátaim többsége művész. Nem így akartam, így alakult. Többségük öreg, legalábbis öregedő művész. Ezt sem akartam, ez is alakult. Néhány hete az egyik barátom, kis híján, meghalt. Végül mégsem halt meg. A lábadozás utóvéd harcai közben újra kezembe került az a kis füzetecske, amit még az incidens előtt kezdtem olvasni, de néhány hétre, az előbbi okokból, meg kellett szakítanom. Gottfried Benn "Az öregedés problémája a művészeknek" című írásáról, illetve előadásáról van szó. Benn 1954-ben, halála előtt két évvel, hatvannyolc évesen mondta el a szöveget. Könyveket áraztam az antikváriumban, így bukkantam rá a füzetre. Nem is Benn szavaira figyeltem föl először, hanem egy idézetre: "Életünk első ötven éve teli tévedésekkel, aztán elbizonytalanodunk, és alig merjük a jobb lábunkat a bal elé tenni, annyira pontosan ismerjük a saját gyengéinket. Aztán húsz, fáradozásokkal teli év, és kezdjük megérteni, mit tehetünk és mit kell elvégezetlenül hagynunk. És ekkor megjelenik egy reménysugár, fölharsan egy trombitaszó, és máris mennünk kell a földről." Edward Burne-Jones mondta ezt, és innét rögtön egy másik idézetre ugrott a tekintetem: "Hét éves korom óta mániákusan rajzolok. Ötven év alatt mérhetetlen mennyiségű rajzot publikáltam, de mindaz, amit a hetvenharmadik évem előtt alkottam, szóra sem érdemes. Úgy a hetvenharmadik évem táján fogtam fel valamit az állatok, a növények, a halak és a rovarok valós természetéről. Következésképpen nyolcvan évesen újra előbbre lépek, kilencven évesen átlátom a dolgok titkát, és ha száztíz leszek, minden művem, legyen az akár csak egy vonás vagy pont, élő lesz", mondja Hokusai. Még nem tudom, milyen válaszokat tartogat Benn, vannak-e válaszai az előadás címében fölvetett témával kapcsolatban, én azonban Hokusai szavainak olvastán arra gondoltam, az "öregedés problémája a művészeknek" talán nem más, mint a szembesülés a művészet csekélységével a puszta létezés hatalmasságával szemben. Barátom azt mondta, nem akar többé dolgozni. Ha a lemondás teteti le vele a ceruzáját, hamarosan meghal. Ha a belátás, talán van esélye. (Köln, 2012. július)

(2 - Jürgen Klaukénak) A rossz hírrel kezdem. Az egyik legkiválóbb, éppen veled együtt hetven éves magyar költő, Várady Szabolcs így ír az "Éveink hozadéka" című versében: "Mindenki elhülyül, nem a bölcsességünk / növekszik évről évre; újabb / rossz szokás társul a régiekhez, / és jobban is ingerel, mármint a másoké, / mint annakelőtte; a magunkét / számbavesszük magunkban, elítéljük, / hanem szabadon eresztjük a többiek közt. / Holott közben gyarapszik, kinél hogy, / tudás és teljesítmény: érlelődünk – / de ember és a műve más-más körben köröz...." Létfizika, mondanám, ha nem lennének oly kínosak a nagy szavak. Hogy az egyiket, az "embert", a húst, egyre inkább húzza föld, a másik meg továbbra is notórikusan a csillagok közt csavarog. Aztán egyszercsak összeér a lent és a fönt, akárha egy cintányért csapnának össze, és mire elhal a zengés, már ott se vagyunk. De van egy jó hírem is. Hajdani kollágád, Katsushika Hokusai mondja: "Hét éves korom óta mániákusan rajzolok. Ötven év alatt mérhetetlen mennyiségű rajzot publikáltam, de mindaz, amit a hetvenharmadik évem előtt csináltam, szóra sem érdemes. Úgy a hetvenharmadik évem táján fogtam fel valamit az állatok, a növények, a halak és a rovarok valós természetéről. Következésképpen nyolcvan évesen újra előbbre lépek, kilencven évesen átlátom a dolgok titkát, és ha száztíz leszek, minden művem, legyen az akár csak egy vonás vagy pont, élő lesz." A számok nem érdekesek. Csak az az egy vonás, az az egyetlen pont. Többet nem kívánhatok. (2013. szeptember)

#