\\\\
|| az
elnök txt - film || nyugat-tranzit
|| für
alice || kelet-tranzit
|| retrospektív
|| luxembourg-kert
|| exit game
|| hard
rain || johanna
|| kreatúra
|| nyolc
perc || törlesztés
|| háló
|| agyregény
|| gólem
|| hálózat
|| nn-füzetek
|| 504 || via
deus || short
|| más
- hokusai variációk || prae || -ból/ből
|| fb
# @
=> de/en
__\\
Hokusai variációk
(1 - e.t.-nek) Barátaim többsége művész. Nem így akartam, így alakult. Többségük öreg, legalábbis öregedő művész. Ezt sem akartam, ez is alakult. Néhány hete az egyik barátom, kis híján, meghalt. Végül mégsem halt meg. A lábadozás utóvéd harcai közben újra kezembe került az a kis füzetecske, amit még az incidens előtt kezdtem olvasni, de néhány hétre, az előbbi okokból, meg kellett szakítanom. Gottfried Benn "Az öregedés problémája a művészeknek" című írásáról, illetve előadásáról van szó. Benn 1954-ben, halála előtt két évvel, hatvannyolc évesen mondta el a szöveget. Könyveket áraztam az antikváriumban, így bukkantam rá a füzetre. Nem is Benn szavaira figyeltem föl először, hanem egy idézetre: "Életünk első ötven éve teli tévedésekkel, aztán elbizonytalanodunk, és alig merjük a jobb lábunkat a bal elé tenni, annyira pontosan ismerjük a saját gyengéinket. Aztán húsz, fáradozásokkal teli év, és kezdjük megérteni, mit tehetünk és mit kell elvégezetlenül hagynunk. És ekkor megjelenik egy reménysugár, fölharsan egy trombitaszó, és máris mennünk kell a földről." Edward Burne-Jones mondta ezt, és innét rögtön egy másik idézetre ugrott a tekintetem: "Hét éves korom óta mániákusan rajzolok. Ötven év alatt mérhetetlen mennyiségű rajzot publikáltam, de mindaz, amit a hetvenharmadik évem előtt alkottam, szóra sem érdemes. Úgy a hetvenharmadik évem táján fogtam fel valamit az állatok, a növények, a halak és a rovarok valós természetéről. Következésképpen nyolcvan évesen újra előbbre lépek, kilencven évesen átlátom a dolgok titkát, és ha száztíz leszek, minden művem, legyen az akár csak egy vonás vagy pont, élő lesz", mondja Hokusai. Még nem tudom, milyen válaszokat tartogat Benn, vannak-e válaszai az előadás címében fölvetett témával kapcsolatban, én azonban Hokusai szavainak olvastán arra gondoltam, az "öregedés problémája a művészeknek" talán nem más, mint a szembesülés a művészet csekélységével a puszta létezés hatalmasságával szemben. Barátom azt mondta, nem akar többé dolgozni. Ha a lemondás teteti le vele a ceruzáját, hamarosan meghal. Ha a belátás, talán van esélye. (Köln, 2012. július) => in: moly.hu (2012)
(2 - Jürgen Klaukénak) A rossz hírrel kezdem. Az egyik legkiválóbb, éppen veled együtt hetven éves magyar költő, Várady Szabolcs így ír az "Éveink hozadéka" című versében: "Mindenki elhülyül, nem a bölcsességünk / növekszik évről évre; újabb / rossz szokás társul a régiekhez, / és jobban is ingerel, mármint a másoké, / mint annakelőtte; a magunkét / számbavesszük magunkban, elítéljük, / hanem szabadon eresztjük a többiek közt. / Holott közben gyarapszik, kinél hogy, / tudás és teljesítmény: érlelődünk – / de ember és a műve más-más körben köröz...." Létfizika, mondanám, ha nem lennének oly kínosak a nagy szavak. Hogy az egyiket, az "embert", a húst, egyre inkább húzza föld, a másik meg továbbra is notórikusan a csillagok közt csavarog. Aztán egyszercsak összeér a lent és a fönt, akárha egy cintányért csapnának össze, és mire elhal a zengés, már ott se vagyunk. De van egy jó hírem is. Hajdani kollágád, Katsushika Hokusai mondja: "Hét éves korom óta mániákusan rajzolok. Ötven év alatt mérhetetlen mennyiségű rajzot publikáltam, de mindaz, amit a hetvenharmadik évem előtt csináltam, szóra sem érdemes. Úgy a hetvenharmadik évem táján fogtam fel valamit az állatok, a növények, a halak és a rovarok valós természetéről. Következésképpen nyolcvan évesen újra előbbre lépek, kilencven évesen átlátom a dolgok titkát, és ha száztíz leszek, minden művem, legyen az akár csak egy vonás vagy pont, élő lesz." A számok nem érdekesek. Csak az az egy vonás, az az egyetlen pont. Többet nem kívánhatok. (2013. szeptember) => in: Jürgen Klauke 70, Köln 2013
(3 - Az első 110 évemről) Hetven? Voltam már jóval több is. Húsz éves koromban például százegy. Már akkor sem emlékeztem pontosan sem az idézetre, sem a forrásra, de ha akkoriban valaki megkérdezte, hogy érzem magam, mindig elmeséltem egy filmjelenetet. A németek kihallgatnak egy fiatal partizánt vagy ellenállót, mintha Zbigniew Cybulski játszotta volna a szerepet. A kihallgató azt kérdezi a férfitől, hány éves. Mire az azt válaszolja, hogy száz. Erre kap egy hatalmas pofont. És most hány éves, kérdezi a kihallgató. Százegy, mondja a másik. Hát így érzem magam, világosítottam föl akkoriban, tehát körülbelül húszévesen a hogylétem iránt érdeklődöket. Azóta eltelt ötven év, és ezek szerint a hetvenes évek közepéhez képest harmincegy évet fiatalodtam. Ha rosszmájú akarnék lenni, akár azt is mondhatnám, nem csekély mértékben azért, mert abból az ötven évből negyvenhármat nem éltem Magyarországon. A májam egyébként - legalábbis tudomásom szerint - konkrétan és átvitt értelemben is egészséges, az előbbi feltételezés vagy inkább állítás ennek ellenére igaz. George Taborival szólva: ha otthon maradtam volna, megdöglöttem volna. Túlzás? A legcsekélyebb mértékben sem. Túlzás legföljebb a körülmény, a történelem volt. Ilyen alkalmakkor, már amilyen a hetven, Hokusait szoktam emlegetni. "Hét éves korom óta mániákusan rajzolok“, írja. „Ötven év alatt mérhetetlen mennyiségű rajzot publikáltam, de mindaz, amit a hetvenharmadik évem előtt csináltam, szóra sem érdemes. Úgy a hetvenharmadik évem táján fogtam fel valamit az állatok, a növények, a halak és a rovarok valós természetéről. Következésképpen nyolcvan évesen újra előbbre lépek, kilencven évesen átlátom a dolgok titkát, és ha száztíz leszek, minden művem, legyen az akár csak egy vonás vagy pont, élő lesz." Tehát még három év van hátra a tudatlanságomból, aztán egyre többet fogok látni, érteni, tudni. És mire száztíz leszek, már egy pont is elég lesz a tökéletes remekműhöz. Hokusai szép, legalábbis magas kort ért meg, nyolcvankilenc éves volt, amikor meghalt. Az én kötőjel utáni évszámom még ismeretlen. De a száztiz nekem sem fog sikerülni, akárcsak Hokusainak, így a tökéletes remekműről is le kell mondanom. Egy valami azonban vigasztal. Ha végre ki lehet tölteni a nevem alatti kötőjel utáni üres helyet, már arra az egy vonásra, egy pontra sem lesz szükségem. És ez kifejezetten megnyugtat. (2025) => in: Hetvenesek társasága, Napkút kiadó, 2025
(4 - TGÁnak) Kedves G.! Próbálok nem ünneprontó lenni. Ötven éves koromban, körülbelül ekkor kezdődött a környezetemben a hetvenévesek és más jubliláló barátok köszöntése, még úgy godoltam, hogy ez egy kedélyes alkalom. Ma már nem így gondolom, és mindig hosszasan kell tűnődnöm, hogyan köszöntsem a hús petyhülését, a csontok ritkulását, a bőr száradását és más hasonló irányú, a jubilálásokkal kényszerűen összefüggő változásokat. Persze, itt van a jól bevált, meghitten tömör formula: Isten éltessen! Ki a franc? Éppen ő, ez a kiszámíthatatlan, vagy nagyon is kiszámítható, a legkedvezőbb esetben indulatmentes fantom? Hát akkor már inkább én, tőlem több jóindulatot várhatsz, és még könyörögnöd sem kell érte. Néhány éve - az egyszerűség kedvéért - minden jubiláló művész barátomat a nagy japán festő és fametsző szavaival köszöntöm. „Hét éves korom óta mániákusan rajzolok. Ötven év alatt mérhetetlen mennyiségű rajzot publikáltam, de mindaz, amit a hetvenharmadik évem előtt alkottam, szóra sem érdemes. Úgy a hetvenharmadik évem táján fogtam fel valamit az állatok, a növények, a halak és a rovarok valós természetéről. Következésképpen nyolcvan évesen újra előbbre lépek, kilencven évesen átlátom a dolgok titkát, és ha száztíz leszek, minden művem, legyen az akár csak egy vonás vagy pont, élő lesz." A száztizet nem kívánom, a „pont, pont vesszőcskét” esetleg kívánnám, de minek. Marad Hokusai irónikus, reménytelenül reményteli üzenete: firkálgatni mindhalálig. Ehhez kívánok kedvet, energiát, testi és szellemi erőt, és hát legyen, sose lehet tudni, mi zajlik a fejünk fölött: Isten éltessen.