\\\\

|| für alice || kelet-tranzit || retrospektív || luxembourg-kert || exit game || hard rain || johanna || kreatúra || nyolc perc || törlesztés || háló || agyregény || gólem || hálózat || nn-füzetek || 504 || via deus || más || -ból/ből || fb #
@ => de/en

__\\

Visky András
Háló

Elhangzott 1997. június 5-én, a Merlin Színházban

Farkas Péter Háló című próza-kötetét - az alighanem nivellált szakszó-készletünk ajánlásai szerint - nagyvonalúan és figyelmetlenül regénynek mondanánk minden bizonnyal, jóllehet a szerző már a címlapon elénk siet azzal, hogy szinopszisként határozza meg művét. Azt gondolhatnánk, hogy az első könyves író az eljövendő Regény ígéretével kecsegtet bennünket, amikor megelőlegezett védekezésként és/vagy szerényen vázlatot bocsát elénk. Ám amint előrehaladunk az olvasásban, tapasztalni fogjuk, nem kivonattal, és még csak nem is töredékkel, mint regény-poétikai formaelvvel van dolgunk - annyit állíthatunk legfennebb: ezzel is! -, hanem a szinopszis klasszikus szabályai szerint különböző elemek: képek, snittek, álmok, emlékek, történetek stb; avagy a mű címével is sugallt - "háló"! - virtuális valóságok egymás mellé állításával és összevetésével, mindezek rafinált "együtt látásával". A szöveg iránti felfokozott érzékenység hajnalán a szinopszist a harmóniateremtés szándékával is művelték elöljáró hermeneuták, akik a rendet nem egy donimáns hang uralma, hanem a tetszetős együtthangzás örömeként fogták fel. Farkas Péter ezen a nyomvonalon halad, figyelemre méltó első könyve regény-szinopszis helyett szinopszis-regény, töredék-együttes helyett a végtelen könyv eszméjének belletrisztikus megkísértése. A szinopszis-regényben mindenek előtt tán az olvasó szabad: összeállíthatja magának azt a történetet, amely leginkább az ő élete, az olvasóé, a szerző ugyanis "csak" visszafogott javaslattételt célzott meg művével. Szinopszist: a befogadóra várakozó mű szerzői-olvasói együtt látását, tekintetek titokzatos összevillanását.

#

Hölgyeim és Uraim!

Különös korszakban kapom ezt a megtisztelő díjat egy tömegsokszorosítással készült nyomdai termékért, amelyet nevezzünk az egyeszerűség kedvéért könyvnek, tartalmát pedig irodalomnak, kissé avitt, de hozzám rendkívül közel álló kifejezéssel élve: szép-irodalomnak. Egy olyan időszakban, amikor az egyetemes kultúra legalább olyan gyökeres átalakulás előtt áll, mint a XV. század végén, Gutenberg színre lépése után.
Ötszáz éve a tömegtermék könyv megjelenésének lehettünk tanúi, ma a tömegtermék könyv eltűnésének. Meddig tart ez a folyamat, még nem tudjuk pontosan. Tíz évig? Ötven évig? Lényegesen tovább, bizonyára nem, és a nyomtatott könyv legföljebb a ritka luxuskiadványok és művészkönyvek sorát fogja szerény mértékben gyarapítani. Mi pedig, az olvasók, az írott szövegek tömegfogyasztói, hónunk alatt kisebb-nagyobb, tükrösen meg-megcsillanó olvasólappal keresünk magunknak egy árnyas kerti padot vagy kényelmes fészket az ágyunkban. És azt a könyvet, folyóiratot, hangos- vagy képújságot idézzük csodatükrünkre, amelyiket megvásároltuk, vagy amelyikre előfizettünk. Szép új világ? Nem. Egy másik világ. Miközben a világ maga ugyanaz. Másságát egyébként is az újfajta szerszámok, formák adják, és hogy melyik szebb, ízlés dolga. Nekem nem szebb az atom a vasnál, és nem csúnyábbak az újkori tömegsírok az ókoriaknál. De térjünk vissza a könyvhöz.
Arab kifejezéssel élve az "ahl al-kitab" értelmében vagyok könyves ember, azzal a lényeges különbséggel, hogy nekem nem egy könyv szent, hanem maga a könyv, amelyet akár egy könyvnek is tekinthetünk, hiszen az ember, az írás feltalálása óta, egyetlen könyvet ír, azt a bizonyos végtelen könyvet, borgesi vagy fuentesi értelemben.
Igen, könyves ember vagyok, kapcsolatom a könyvvel éppen annyira szellemi, miként testi, vagy ha úgy tetszik, érzéki. Igazán sajnálkozni a nyomtatott könyv eltűnésének gondolat-vízióján mégsem tudok. Mert úgy érzem, nem történik más, mint hogy megjelenik egy másik eszköz, egy másik szerszám, egy új játékszer a gyerekszobában, és ettől a pillanattól kezdve a régi, törvényszerűen, veszít érdekességéből, vonzerejéből.
A szellemiség lényegét - vagy legalábbis azt, amit annak képzelünk -, sem az új, sem a régi szerszámok nem érintik. Így volt ez hatezer éve, és így lesz ez hatezer év múltán is. Az évnyitók és évzárok kedvenc kérdése: "Ment-e / A könyvek által a világ elébb", éppen annyira naív, miként a "megy-e a számítógép által a világ elébb". Természetesen nem. Ezzel az igénnyel azonban fölösleges megszólalni. Platónnak éppen úgy, mint a sarki fűszeresnek. Ha viszont fölnézek, látom, hogy előttem egy új szerszám, és hogy ez - magát a puszta tényt tekintve - jó-e nekem vagy nem, már nem érdekel, miként az sem, hogy jó-e nekem a gőzgép, az atom vagy a géntechnika, hiszen mindegyik itt van, visszavonhatatlanul. Ettől a pillanattól kezdve inkább arra kellene törekednünk, hogy megtanuljunk "helyesen", például az emberiesség szempontjai szerint bánni az új szerszámmal.
Nincsenek kétségeim afelől, hogy az ember a számítógépes írást - akárcsak a nyomtatott írást -, a lehető legalantasabb és legbűnösebb célokra is föl fogja, illetve ki fogja használni. Ez történt a kőbaltával, és ez lesz a sorsa a jövő évezredek mindahány úgynevezett vívmányának. Én ettől függetlenül kíváncsian veszem kezembe az új szerszámot, mert engem is hajt a nyugati tudósember hármas bűne: az oktalan vizsgálódás, a beteges kíváncsiság és az ostoba nagyratörés. És nem bénít meg a tudat, hogy ezzel az eszközzel sem hatolhatok be bizonyos területekre, hiszen nem az eszköz, hanem maga a szellem elégtelen ehhez. Az viszont különös borzongással tölt el, hogy sejtem, éppen ez az új eszköz fogja könyörtelenül kiszorítani a piacról, és ezáltal mindannyiunk közvetlen látóköréből a nyomtatott könyvet.
A nyomtatott könyvet, vagyis tárgyi foglalatát annak a misztériumnak, amely egész életemet szakadatlanul meghatározta és meghatározza, amely minden külső befolyásnál erősebben és mélyebben járja át belső köreimet, mintegy második nedvkeringési rendszert árkolva testemben. Éppen ezért eddigi életem nem magánjellegű történetének legjelentősebb eseménye az, hogy a nyomtatott könyv eltűnésének első korszakában élek és írok. Egy kicsit a könyves emberek utolsó nemzedékeihez tartozónak érzem magam, noha nyilvánvaló, maga a könyv nem tűnik el. A jövő század könyve azonban már nem az a könyv lesz, amire legalább kétezer éven át gondoltunk e fogalom hallatán. Így ma minden egyes nyomtatott könyv megjelenése különleges és bizonyos mértékig hátborzongató fénybe kerül. Ebből a szemszögből neveztem a Háló megjelenésének és díjazásának idejét különösnek.

Köszönöm figyelmüket.

Farkas Péter
(1997. június 5., Merlin Színház)

#