\\\\
|| für
alice || kelet-tranzit
|| retrospektív
|| luxembourg-kert
|| exit game
|| hard
rain || johanna
|| kreatúra
|| nyolc
perc || törlesztés
|| háló
|| agyregény
|| gólem
|| hálózat
|| nn-füzetek
|| 504 || via
deus || más
|| -ból/ből
|| fb
# @
=> de/en
__//
Radics Viktória
Egy kis remekmű
Habár a kritika, talán csak Babiczky
Tibor kivételével, kisebb-nagyobb fanyalgással fogadta Farkas Péter (1955),
az 1982 óta Kölnben élő magyar író új kisregényét, a Nyolc percet, én minden
emberi és kritikusi felelősségtudatomat összeszedve merem állítani, hogy ez
a szép, karcsú, szellős tipográfiájú kötet (Pintér József újabb kiváló munkája):
egy kis remekmű. Szerény, vékonyka, de nagy művet kaptunk Kölnből, tiszta, szabatos
magyar nyelven írva. Dicséret illeti a prózaírói mértékletességet, kiegyensúlyozottságot,
arányérzéket; a szellemi tisztaságot; az érzelmi melegséget; az intellektuális
kifinomultságot.
A téma a legmindennapibb, a lehető legnaturalistább, és mégis – Farkas Péter
hangszerelésében – fantasztikus. Egy öreg házaspár éli beteges hétköznapjait,
szenilitással, Alzheimer-kórral, agylágyulással megverve, az öregember és az
öregasszony – csak ekként emlegeti őket az író, hisz lekopott róluk a nevük,
a státuszuk, minden pozíciójuk és funkciójuk. Még azt sem tudjuk meg, hol az
a lakás, ahol így kínlódnak, csetlenek-botlanak, de ez nem is fontos, se nekik,
akik jobbára már elvesztették orientációs képességüket, se nekünk, akik az írótól
vezettetve átlendülünk egy másik, nem mindennapi tudatállapotba.
Farkas Péter leírja a két öreg fizikai nyűglődését, de az érzékelésüket, az
elmeállapotukat, a lélekállapotaikat és a viszonyukat is. A átváltozásán keresztül
megváltozik a benső állapot is. A Nyolc perc testregény, a legjobb magyar próza
a testről, értve ezen a biológiai-fiziológiai és a szenzuális testiséget is,
ugyanakkor létregény, a meztelen létezés leírásához, ábrázolásához, megidézéséhez
közel kerülő próza. Ahogy a test romlik, úgy mutatkozik meg a léleknek a hamisítatlan
létezés különössége, azé, amit akarat, képzet, jövőkép, szenvedély nem hamisít,
mert már nem bír hamisítani, lévén hogy a mentális és érzelmi képességeknek
több skálája kihal az agyból. Ezt az elhalási processzust is remekül ábrázolja
Farkas – pont emiatt epika az, amit olvasunk, a legeredendőbb epika –, és ugyanakkor
a föltárulást, annak a létdimenziónak a kitüremkedését, előjövetelét a fedőrétegek
alól, amit az egészséges, aktív, dinamikus, jövőorientált életben nem tapasztalunk
meg. Ettől lírai ez az egyébként szikár szavú próza.
Gazdag tapasztalatvilágot hoz felszínre a szerző a két öreg által: azt a tapasztalatot,
amit normális állapotban nem tudunk, elfelejtünk, eltakarja előlünk a saját
személyiségünk és az életünk. A testi leépüléssel, a halál közelítésével párhuzamosan
gyarapodnak és fokozódnak az észleleti és tudati szenzációk, amelyek némaságban
maradnak – ha nincs ilyen író, aki át tudja érezni, és le tudja kottázni őket.
Együttérzésből Farkas Péter zseniálisan vizsgázott.
Pilinszky a csecsemő pillantásáról írt – nos, itt a beteg öregek pillantásával
látunk világot. A csecsemő pillantásának inverziója ez, mert amennyi ott a nem-tudás,
a puszta csoda, annyi itt az emlékérzet. Nem verbálisan, és nem is képekben:
az öregek „sejtjei, idegei, a bőre, a gyomra, a belei, az izmai, a szíve ezernyi
szálon emlékeztek”. Nem tudunk meg semmit a múltjukról, mert az emlékezetük
nem tárgyi, hanem érzéki, szenzuális, mondhatni azt is, hogy erotikus. Igen
szép erotikus regény a Nyolc perc, nem csak az egymást-érzékelés ábrázolása
révén, hanem azért is, mert ez a két ember szereti egymást. A kései öregkor
lekoptatta róluk a házassági rutinokat, a szerelmi sallangokat is, a fizikumuk
meg olyasféle, mint a kisbabáké, a lelkük azonban szereti egymást. Megértik
egymást, közös „frekvenciatartományban” mozognak. Ha nem tudnánk, ha elfelejtettük
volna, hogy mi a szeretet, vagy gyanús lenne számunkra ez a fogalom, tessék
elolvasni ezt a kisregényt! Ő sem tudja megmondani, mi is az a fránya szeretet,
ámde mesterien ábrázolja.
Farkas Péter tárgyilagos stílusban ír, nem sokat magyaráz, néha egy picit filozofál,
nem érzelmes, hanem érzelmekkel átitatott a prózája. Tárgyilagos, de nem rideg;
csupa érzés, csupa érzékenység. Nagyon emberi a téma is, s az írói hozzáállás
is. Meglett bizonyos mérték ebben a könyvben, ami a régi görögök bölcsességének
része volt.
De itt az „ember” más mint a közönséges, egészséges, normál-reál világban: itt
nincs egója, nincs világnézete, a szavakból kihullanak a jelentések, nem képes
jelentéssel felruházni a világot, nem akar akarni -- semmi mást nem kíván, csak
ellenni békében. Néha megmozdulnak a szándékok, a vágyak, de más számít sikernek
és beteljesülésnek, mint nálunk a napvilágon. És az ember így, önelveszítve
találkozik a csupasz létezéssel, ami hol fájdalommal jár, hol élvezettel. Felnőtt
életünkben a tárgytalan vagy fluid szemlélődés állapotában tudunk olykor eljutni
abba a dimenzióban, ahol ez a két öreg kénytelen volt berendezkedni, és az életből
való kiesése meg a halála közti időt eltölteni.
Az ő terük és idejük más, mint a miénk. Tulajdonképpen, a fájdalmak és a jajok-bajok
ellenére sokkal szebb és boldogabb szféra ez, mint a mindközönséges. Már-már
az univerzális vallási dimenzió küszöbére érünk a könyv lapjain, amit az író
nem lép át, viszont betekintést enged. Hova? Az öregekből nem lehet többet „kihúzni”
erre vonatkozóan. Tapasztalatuk nem verbális, és a verbalizálásban Farkas Péter
nagyon óvatos volt.
Kerényi Károly etimológiája szerint a religio szó alapjelentése eredendően „mérlegelő
elővigyázatosság”, „óvatosság” volt, lényegében pedig „a kifinomult figyelem
adományát és szakadatlan tevékenységét” jelenti. A regény így készült, és olvasni
is így, óvatosan kellene. Úgy sokat adhat, tulajdonképpen vigaszt is, irodalmi
elvárásaink ellenére.