\\\\
|| für
alice || kelet-tranzit
|| retrospektív
|| luxembourg-kert
|| exit game
|| hard
rain || johanna
|| kreatúra
|| nyolc
perc || törlesztés
|| háló
|| agyregény
|| gólem
|| hálózat
|| nn-füzetek
|| 504 || via
deus || más
|| -ból/ből
|| fb
# @
=> de/en
__\\
...Nem csoda, hogy miután ily roppant
gondokkal a vállán, akár egy teherlift fölért, s egy pillanatra megtorpant a
függőfolyosóra nyíló egyik ajtó előtt, egy fatális tévedés áldozatául esett.
Az elvonuló építőbrigád szeszélye következményeként ugyanis az újonnan beépített
ajtó mellett, mintegy ördögi mementóként, éppen az eredeti helyén a falnak támasztva
a régi, redves szerelvény állt. Így amikor főhősünk hosszas kotorászás után
előhalászta kulcsait, mondhatni a szokás rabjaként nem az új bejárathoz lépett,
hanem a régi ajtó előtt torpant meg, egy ideig szórakozottan forgatta a kulcsot
a jólismert járatban, majd egy erőteljes mozdulattal magára rántotta a megtejüvegesedett
szemű, hajdani bejárati ajtót.
Szerencsére időben észhez kapott, s mielőtt koponyájával vágott volna léket
a jégvirágos üvegtáblába, elkapta a felé zuhanó keretet, amelyet rövid tétovázás
után - ugyanis egy pillanatig ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy mégiscsak
úgy isten igazából belefejeljen a benne tükröződő üvegégbe -, óvatosan visszatámasztotta
a helyére.
És ekkor furcsa zajokat vélt hallani, de csodálatosképpen nem a valódi bejárati
ajtó felől, mint ahogy azt ésszerűen gondolhatnánk, hanem a terét vesztett ajtó
mögül, visszavezetve főhősünket egy ugyancsak kissé goromba téli éjszaka sűrűjébe,
midőn oly iszonyatos szabadeséssel, milliószoros súllyal csapódott be az ébrenlétbe,
akár egy óriásmeteor.
Menten kiugrott az ágyból, lábai azonban annyira szerencsétlenül gabalyodtak
a kigombolódott dunyhahuzatba, hogy elvágódott, s csak hisztérikus kapálódzás
után sikerült megszabadulnia a kötélként rácsavarodó vászon fogságából.
Keresztülrontott a lakáson, és eszelősként ugrott neki a WC-ajtónak, amely természetesen
nem engedett. Belülről tompa puffanások hallatszottak, majd éles, nedves csattanások,
mint amikor horganylemezzel borított pultra csapják az akváriumból kirántott
halakat.
Artúr egy pillanatig tehetlenül hallgatta a néma zuhogást, aztán újra rávetette
magát az ajtóra, s toporzékolva üvöltötte: "Engedj be! Nem hallod? Engedj
be, a kurva istenit!" De a zár érintetlen maradt. Erre Artúr, jobb kezében
a kilincset tartva, föltépte az ajtót.
Az asszony a kövön térdepelt, és különös taktusra verte a fejét a WC-kagylóba.
Artúr egy pillanatra visszahőkölt, s oly elszánt buzgalommal harapta véresre
az öklét, miként gyermekkorában falta körbe a lószemű főtt kukoricát.
Egy ideig tanácstalanul állt a magából kifordult test előtt, majd lassan, kétségtelenül
teátrálisan - de ezt most nézzük el neki -, előrenyújtotta kezét, és megérintette
az asszony fölhorzsolt, csupasz vállát, mire az epileptikusan ide-oda hánykolódó
test, akár egy rongy omlott szét a kövezeten.
Artúr megrántotta a WC-láncot, és mereven bámulta a kagyló torkában szertespriccelő
véres örvényt. Mintha maga is ott pörgött volna a zuhatagban, egybeolvadva a
tehetetlenül sodródó kis csimasz puha szálaival, végig a szennyvíz elvezető
csövek labirintusában, csatornák gyomrában, míg szét nem marja a szenny, vagy
föl nem falják a patkányok, és szinte egyenként látta higiénikus tamponok steril
szálai közé ájult, csatakos frotírokba zápult, lefolyók torkába fulladt megannyi
döglött gyermekét. De egy sem végezte így, ily szörnyeteg, számonkérő, fecskeszarnyi
csomóvá dagadva.
S ekkor a lába előtti pocsétában fekvő asszony lassú, elomló mozdulatokkal,
meghunyászkodva, mint aki attól fél, menten megütik, fölállt, igen, fölegyenesedett,
kitörölte arcából összetapadt haját, és hidegen, teljesen hangsúlytalanul ezt
mondta: "Kérlek, vigyél el, vigyél el innét."
Artúr tulajdonképpen most rettent el igazán: hiszen hová? Hová a fenébe tudná
őt elvinni? Csak állt szerencsétlenül, szemben az üres, rezzenéstelen arccal,
és úgy tartotta kezei között az asszonyt, mint egy véletlen rossz helyre állított
tárgyat, amelyet most neki kell eltakarítania.
Ugyanezzel a tehetetlen, megszégyenült ügyefogyottsággal állt akkor is, kezében
a nyitját s immáron zárját felejtett kulccsal, és tudta: ebbe a lakásba többé
nem lesz képes belépni. Majd egy különös, de következetes érzéki csalódás áldozataként,
szagot fogott hű vadászebének fújtató szimatolását hallotta a vakajtó alatti
vakrés sötétségéből, s szinte látta maga előtt, amint e drága marha belenyomja
ekcémás orrát a küszöbbe, s disznó módjára túrja a szálkás lécet.
Artúr egy lépést hátrált, s jó médiumhoz illően, teljesen merev testtel, 45
fokos szögben nekidőlt a vaskorlátnak, s úgy szemlélgette a szétfoszló hajnali
eget, miként egykor Hófehérke kémlelhette csillagos üvegkoporsója üvegfedelén
át a fölüle elforgó egeket, és nyilván azon tűnődött, hogy immár se kis ágyacska,
se kis bögrécske, se kis pohárka, se kis székecske; és ekkor nyomasztó nyugtalanság
szállt reá, szeretett volna fölülni, körülnézni, hogy ugyan, mi lesz már?, hol
késik a beígért kátyú?, hisz neki éppen itt van csatlakozása a herceghez. Mondjátok
hát: meddig tart még e halálosan sima utazás, kiáltotta volna, ha nem nyomná
oly szörnyen csutkája, jonathán, de csak mozdulatlan-bénán döglött a selyemvánkosán,
s mit sem tudott azoknak a rohadt kis törpéknek mesterkedéséről, ahogy árgus
szemekkel egymást figyelve pisszegtek az úton, még a legsekélyebb árkot is gondosan
kerülve, hátra-hátra sandítva a mögöttük vigyorgó, kezét fenemód dörgölő boszorkára...
(hófehérke-kabinet) Artúr
egy fenséges, verőfényes tájra ért. Megindultan állt a melengető fényözönben,
és mint egy emberöltőnyi várfogságból elbocsáttatott, csontig romlott fogoly,
vaksin hunyorgott a távolba.
Úgy érezte magát, akárha egy kihajtós mesekönyv egyik gazdagon illusztrált színhelyére
érkezett volna. S valóban, a körülötte szétnyíló táj kétdimenziós kellékein,
a fákon, a bokrokon, a bokrok tövében ágaskodó nyulacskákon, az ágak között
szökdécselő mókusokon, a magasban vitorlázó madarakon pontosan látni lehetett
a bejelölt hajtásvonalakat. Artúr akár össze is csaphatta és újra kinyithatta
volna a képet, minden pontosan ugyanúgy bomlott volna ki a szeme előtt. Ugyanazok
a formák, ugyanazok a színek - a kifestőfüzetek fűzöldjei, fabarnái, égkékjei,
mezeivirágsárgái, és Artúr szinte érezte a még kissé nedves papír illatát, a
festékét, az enyvét, a modellezőfáét. És ekkor a távolban egy csillámló, celofánként
meg-megzörrenő tavacska mentén egy takaros házikót pillantott meg, ablakában
egy vakító szépségű, nyájasan mosolygó lánnyal.
Artúr lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy ez már bizonyára a szabadulás,
a megszabadulás, és tétova, kába mozdulatokkal néhány lépést tett a jelenés
felé. Majd megtorpant, fölnyitotta a szemét, és tekintetét a kicsapott spaletták
közül rámosolygó szempáréba fonva, önfeledten futni kezdett a házikó felé.
A leány egy darabig szótlanul méregette a fiút, majd hetykén odakiáltott: "Mi
az, nyalka legény! Csak nem kátyúba léptél, hogy ily bajos a járásod?"
Artúr egy pillanatra megtorpant, nem értette ezt a beszédet. Mi baja lenne a
járásomnak, duzzogott magában, még ha ferdén kopik is ezen az átkozott papucson
a sarok. A leány azonban nem tágított, és miközben gazdasszonyosan babrálgatta
a párkányon pirosló krepp muskátlikat, tovább incselkedett.
"Ej, ne tedd a szépet!", mondta, és kacéran megfuttatta tekintetét
a fiún. "Óh", suttogta aztán kissé pironkodva, és ajka hamiskásan
csücsöriformára kerekedett. "Igazán nem akartalak megbántani..."
"Megbántani!?", álmélkodott a fiú.
"Ugyan", röstelkedett a másik, és tettetett zavarral visszafordult
a virágokhoz.
Artúr lopva egy pillantást vetett igencsak hiányos toalettjére, aztán fölkacagott:
"Vagy úgy!", rikkantotta, és vidáman koppantott egyet-kettőt a cipőjével.
"Azt gondoltad, hogy hibás a lábam? Nem ortopéd cipő ez, te mafla. Hanem
koturnus!'
"Vagy úgy", mondta a leány gunyoros, elnéző mosollyal, miközben főhősünk
visszaigazgatta lábfejét a papucsába, majd fürgén szökdécselni kezdett a házikó
felé.
"S mondd csak! Te csupán deréktól fölfelé adod magad?", zihálta menet
közben, és közönségesen a leányra kacsintott. "Ha sok, becsukhatom a zsalut",
évődött a másik. "Ugyan! Igazán megeshetne a szíved egy szegény vándoron.
Hisz messziről indult az az út, ahonnét jövök", mondta Artúr az ablak elé
toppanva. "És hol van az az ahonnét?", kérdezte a leány. "Hú
- nyögött föl Artúr -, azt tán el se hinnéd. De hadd pihenjek meg előbb fényes
hajlékod alatt, mert bizony, ahonnét jövök, ott nehéz a légzés, meg sok a kuporgás.
Tudod, arrafelé csupa völgyi ember lakik. Ott aztán sohasem szaladhat meg a
tekintet, én is csak úgy szédelgek ebben a nagy tágasságban." "Bebocsátanálak
én - mondta a leány sajnálkozva -, de nincsenek itthon a kisgazdáim. És amikor
reggelente fölkerekednek a hegyekbe, mindig szigorúan a lelkemre kötik, nehogy
bárkinek kinyissam az ajtót." "Hát hány gazdád van tenéked?",
csodálkozott Artúr. "Bizony, hét. Hét kicsi gazdám van énnékem, és igazán
nem tehetek ellenükre." "Ugyam már, hisz láthatod, üres kézzel vagyok,
iszákomban is csak haraszt zörög, semmi hamis portéka", hízelkedett Artúr.
Erre a leány eltűnt az ablakból, eltolta a reteszt, és kinyitotta az ajtót.
Artúr kihúzta magát, és tisztelettudón belépett a kicsi házba. De csak alig
a küszöbön túlra, és máris megtorpant.
Ez ám a takaros babaház, álmélkodott magában, és csak bámulta a meszelt, patyolat
falakat, a katonásan egymás mellett sorakozó, habos terítővel letakart ágyakat,
a hét kis ágyacska alatti, hét kis pomponos papucsot, a középen nyújtózkodó,
hosszú asztalt, a pirinyó terítékeket, a mosdó fölé akasztott hét kis mosdókendőt,
és ahogy végigfutott pillantása a szobán, tekintete egyszercsak két ragyogó
csillagba ütközött, amelynek gazdája jámbor kíváncsisággal méregette a belépőt.
Artúr egy pillanatra megzavarodott, de menten feltalálta magát, és csodaszépen
elmosolyodott. Majd szavait balladai homályba burkolva ezt mondta: "Hát
itt vagy."
A leány, mi tagadás, e bársonyos, meleg szavak hallatán egy kicsit benedvesedett,
és szégyenlősen lesütötte a szemét.
"Tán kerestél...", mondta sejtelmesen, és újra a fiúra vetette tekintetét,
aki lassan a lábai elé engedte vérporos iszákját, és fürkészően a leány pillantását
keresve ezt kérdezte: "Ki vagy te?" A leány erre ingerülten fölkapta
a fejét, és kissé félrefordulva, alig hallhatóan, de határozottan ezt mondta:
"Csak lassan a testtel, barátocskám. Bár nem játszod rosszul a szerepedet,
de azért ne gondold, hogy minden olyan simán megy. Tessék, egyél, igyál, szedd
össze magad egy kicsit, de nekem most már mennem kell a dolgomra."
Artúr odalépett a mosdóhoz, kibújt inge foszlányaiból, és megmosdott. Majd előhalászta
borotválkozó szerszámait, beszappanozta arcát, és a polc fölötti tükörhöz hajolt.
Tekintete mintha egy kút mélyéből nézett volna vissza rá. Megborzongva összevonta
szemöldökét, aztán kajánul elmosolyodott, és lopva a már sarokban serénykedő
leány felé sandított. Majd egészen közel hajolt a tükörhöz, szinte belemerült
a kissé domború üvegfelület fluoreszkáló képébe, és így suttogott: "Tükröm,
tükröm, mondd meg nékem, ki a legszebb a világon?" "Úrnőm" -
mondta a tükör, örökös identitászavarában -, bizony te sem vagy éppen utolsó,
de ő /Keller Helén/ ezerszer szebb nálad."
Artúr visszahőkölt, és idegesen törölgetni kezdte kézfejével a bepárásodott
üveget.
"De hisz...", dadogta. "De hisz?", kérdezte az előbbi hang
lassan, tagoltan, és bizony egyáltalán nem tapintatosan, mondhatni kifejezetten
rosszindulatúan fölnevetett.
Artúr ingerülten belecsapta a mosdótálba a borotváját, és a sarokban vihogó
leány felé fordult.
"Hová hoztál?", sziszegte. A leány elkomorult, és dühödten fölcsattant.
"Én?" Ha nem tévedek, te kunyeráltad ide magad. Vagy úgy emlékszel,
hívott valaki?", kérdezte gúnyosan, és visszafordult a munkájához.
Artúr némán nyelt egyet, letörölte arcáról a szappanhabot, és csak úgy félmeztelenül
odaódalgott a leány mellé.
"Bocsáss meg - mondta engesztelőn -, de teljesen összezavart ez az utazás..."
A leány nem szólt semmit, csak elnézően maga mellé intett a fejével. Artúr elfogódottan
mellé ült a széles lócára.
"Aztán óvatos légy!", mondta a leány. "Mert olyan ez, mint a
gyermekláncfű. Egy szeleburdi mozdulat vagy egy túl erős légmozgás, és máris,
jézus. Szerencsés esetben csupán összegubancolódnak a szálak, rosszabb esetben
széthullik az egész, és akkor kezdhetem elölről. Én mondom neked, rohadt munka
ez, és a disznók csak darabbérben fizetnek. De ez egy elátkozott vidék. Vagy
a földet túrod, vagy elmész a bányába, így aztán még örülhetek, hogy jut a magamfajtának
valami bedolgozásféle. És ez azért mégsem dobozolás vagy harisnyastoppolás.
Ha itt leszalad egy szem, öregem", nevetett föl a leány, és közönségesen
oldalba lökte Artúrt a könyökével.
"Ja", nevetett Artúr kényszeredetten, de valójában fogalma sem volt
róla, miről beszél a másik. Kérdezősködni azonban szégyellt. Csak ült némán,
és igyekezett megfejteni az előtte ördöngős fürgeséggel járó ujjak tevékenységének
értelmét.
"Na gyere", mondta a leány engedékenyen. "Ülj idébb. Megtanítlak
valamire. Tudod, ez egyébként nagyon szép játék lenne. Csak biztos kéz kell
hozzá, hajlékony ujjak és egy kis intuíció. A legfontosabb, hogy mindig pontosan
érezd a mértéket. Mikor kell meghúzni, mikor kell megengedni és mennyire. Egyelőre
rakd le szépen a kezedet, fektesd a combodra, tenyérrel lefelé. Lazítsd el izmaidat,
mert csak a könnyű ujjak engedelmeskednek. S most figyeld a mozdulataimat, és
csináld utánam. Fölemeled a kezedet a combodról, az ujjak teljesen kinyújtva
maradnak, úgy, nyugodtan, lazán, mintha csak áldást osztanál. Most a comb és
a vállak között félúton lassan egymás felé fordítod a tenyeredet, a hüvelykujjak
kissé eltávolodnak a mutatóujjtól, hogy majd a hüvelyk- és a mutatóujj közé
tudjad illeszteni a zsinórt. Előbb azonban addig kell növelned a két kéz közötti
távolságot, míg meg nem feszül csuklódon a lánc. Csak éppen annyira, hogy sehol
se törjön meg. Majd csuklóból magad felé billented a kezedet, s mikor ujjaid
megközelítőleg negyvenöt fokos szöget alkotnak a csuklóddal, egy kissé visszanyúlsz
hüvelykujjaiddal, és átemeled a zsineget. Ne feledd újra megfeszíteni! Ezután
egyetlen csuklómozdulattal, ujjaiddal befelé fordulva előbb a jobb, majd a bal
kézfejedre hurkolod a zsinórt, és újra megfeszíted. Így ni. Aztán kissé előrebillented
egyik kezeden a középső ujjadat, és becsúsztatod a szemközti tenyered körül
megengedő hurok alá. Remek! Most húzd át a zsinórt a kiinduló ponthoz, és ismételd
meg ugyanezt a műveletet a másik kezed középsőujjával. S lám, máris kész egy
teljes, önmagában zárt és megejtően egyszerű szerkezet. Ha most szabaddá tenném
a kezemet, és pontosan a zsinór két páros átlójának középpontját hüvelyk- és
mutatóujjam közé csippenteném, akkor egyetlen hurkoló mozdulattal átvehetném
tőled a hálót, amelynek szálai ezáltal újabb mesteri szövedékké rendeződnének
át, és akár az idők végeztéig adnánk egymásnak, fogadnánk egymástól a zsinórt,
nem hurkolódna két azonos rendszer. Igen, ez az én életem, napról napra, így
játszom örök négykezest egy láthatatlan patnerrel, így szövöm, oldom, kötöm
egymással, egymástól, egymáshoz a molekulákat. Ne csodáld, ha némelykor elérzékenyülök,
elalélok, mint például most is", mondta a leány, majd hirtelen megszakította
a munkáját, főhősünkre nézett, és szánakozó, gúnyos mosollyal hozzátette: "De
hisz te is egészen hamuszín vagy! És mintha egész testedben remegnél."
S a következő pillanatban lekapta Artúr kezéről a zsineget. "Óh, istenem,
micsoda egy naív, mafla jószág!", sopánkodott, majd ingerülten ráripakodott.
"Hát most nézz a tükörbe, te segg! Tudod, mi ez? Egy ócska madzag! Cipőpertli,
bélféreg! Hát mi ez a nagy alázat, hódolás? Gondolod, engedném, hogy összepacsáld
zsíros mancsaiddal a művemet? Nyomorúságos egy figura vagy!", vetette oda.
"Azt hiszed, hercegnek születtél, amikor csak törpe vagy! Törpe! Érted?",
és hisztérikusan félreütötte Artúr kezét.
A fiú némán, megkövült arccal ült a lócán, és egy pillanatra sem emelte föl
a tekintetét. A leány egy ideig utálkozva nézte főhősünket, majd kissé lehajolt,
és alulról kiáltotta az arcába: "Na, mi az? Mit gunnyasztasz itt, mintha
már félig dög volnál? Eredj! Eredj az utadra, és ne lábatlankodj itt, ahol semi
keresnivalód sincs!"
Artúr rezzenéstelen tekintettel bámult át a leány arcán, és csendesen, de vérfagyasztóan
ezt kérdezte: "Ki a megbízód?" "A megbízóm?", ismételte
a leány, és sikítva fölnevetett. "A megbízóm!", kiáltotta mégegyszer,
félrefordulva, mintha csak egy láthatatlan publikumnak ismételte volna a kérdést.
Aztán hirtelen fölugrott, Artúr mellé penderült, megragadta főhősünk csuklóját,
és fölrántotta a lócáról.
"Na gyere, Bukfenc, mutatok neked valamit!", hadarta. "De aztán
jól az agyadba vésd az utat, hogy többé ne feledd! Megannyi hiábavaló és egyáltalán
nem mulatságos túrától kímélhetnéd meg magad. Na gyere, gyere!", sivította,
és ellenállhatatlanul vonszolta maga után főhősünket egy hatalmas, sötét, faltól-falig
villódzó monitorokkal telezsúfolt terembe. Csak úgy sarokkal, menet közben belökte
az ajtót, és odapenderítette főhősünket egy gombokkal, tolókapcsolókkal, mutatókkal,
színesen villódzó lámpákkal teleszórt, óriási keverőasztalhoz. Artúr mögé rúgott
egy forgószéket, és beletaszította főhősünket. Ő maga szorosan Artúr mögé állt,
és onnét sziszegte:
"Na, mit szólsz hozzá? Óriási, mi? Lenyűgöző... Nézzük csak, mi a menű",
dünnyögte maga elé, és zongorázni kezdett a diszpécser asztalon. "Megvan!
Na, mit akarsz látni? Van itt minden! Fogamzás-klip, születés-klip, első-éjszakai-magömlés-klip,
városmajori-klip 1, városmajori-klip 2, kertész-utcai-klip, eötvös-utcai-klip,
pályaudvar-klip, ebből van vagy féltucat, onán-klip, anál-klip, vaginál-klip,
halál-klip, vagy ne fussunk ennyire előre? Láthatod, minden megvan. Nézd csak!
Ez lájfba megy. Nem ismerős az a fazon ott? Figyeld csak! Mintha egy idétlen
gombolyagot hajkurászna. Szavamra mondom, ez óriási! Óóó-riii-ááási!",
kurjongatott a leány, és a térdét csapkodta, úgy röhögött...
1985-1988