\\\\

|| exit game || hard rain || johanna || kreatúra
|| nyolc perc || törlesztés || háló || agyregény
|| gólem || hálózat || nn-füzetek || 504 || via deus
|| más || -ból/ből || fb # @

__\\

Váratlanul megérkeztem a Kertész utcába. Minden félelem, szorongás nélkül, legálisan. A középső szobában beszélgettünk, aztán azt mondták, menjek ki a konyhába, ott van az Emő, köszönjek neki. Kimentem, felém fordult, és azt mondta: Hát itt vagy, Apám? Átöleltem, szinte a karjaimba temettem, olyan kicsike volt. Azt hittem, soha nem látlak már viszont, mondtam, és sírni kezdtem.

Dömsöd, Duna-part, a Bakonyiék előtt. Őszi, borús, hűvös idő. Egy nővel vagyok. Nagyon tetszett, közeledni szerettem volna hozzá, ugyanakkor kerülni akartam a testi, erotikus vonzalmon alapuló kapcsolatot. A nő, valójában K. volt. Nagyon kihívóan viselkedett. Minden kertelés nélkül ajánlatot tett. Erre azt mondtam neki, hogy semmi esetre sem csalnám meg K.-t. Nem azért, mert a feleségem, hanem mert emberileg nem hoznám őt (és magamat) ilyen helyzetbe. Ekkor a lány, mintha eltűnt volna a parti út közepén lévő bokros bozótsáv víz felöli oldalán. Mint egy szerelmes kamaszfilmben, úgy fogocskáztunk a bokrok között. Egyszercsak észrevettem, hogy két fenyegető, brutális külsejű férfi közeledik a parton. Az egyik triciklin, a másik mellette, gyalog. Azonnal éreztem, itt a vég. Belegázoltam a vízbe, a fickók utánam. Valójában egy kicsit örültem neki, hogy rögtön rám szálltak, mert nyilvánvaló volt, hogy a lányt akarják, csak előbb engem akarnak kikapcsolni. Tudtam, vízbe fognak fojtani. És ekkor, egészen távolról, ahogy a túlsó part közelében haladó vízibuszról már oly sokszor láttam, észrevettem Bakonyiék házát. Amikor a víz alá nyomtak, mintha egy másik életbe kerültem volna. Nem tudtam pontosan, hogy élek-e vagy pedig ez már a halál.

Kora tavasz lehetett. Apám az avart égette. A levegő tiszta, üres, csak a távolban látszik néhány fekete facsontváz. Nem fölfelé törekvőn, hanem mintha az égbe akasztották volna őket, és onnét lógnának lefelé. Valószínűleg a hó alatt szétrohadt avart akarjuk összegyűjteni. Apám fullasztó, fuldokló máglyát rak a vízparton, és hol gereblyével, hol pedig vasvillával bukkan elő a még sárga, száraz nádtorzsok közül. (Többször megemeli a tűz magját, hogy levegőt kapjon.) A stégen fekszem, hanyatt, mellettem A. Egyszercsak hirtelen féloldalra fordulok, fölkönyökölök a bal kezemre, és A.-ra pillantok. Gyengéden végighúzom a mutatóujjam tetejét a szemöldökén. A. fölnéz és elmosolyodik. Hirtelen gyűlölet és undor fog el a sűrű, apró állatként meg-megránduló szemöldök láttán.

Falhoz támasztott, befelé fordított, keretezetlen vásznak. A tetejüket magam felé döntve, felülről nézegetem őket. Rossz képek. Mindig feldőlnek. Ilyenkor odajön egy bennfentesnek látszó alak, és szó nélkül visszatámasztja őket. Aztán egyszercsak földől vagy egy tucat. A férfi dühös, szégyellem magam, pedig vétlen vagyok. De úgy teszek, mintha én lennék a hibás. Tudom, úgy se hinné el, ha az ellenkezőjét állítanám. Mondom is K.-nak, hogy semmihez se nyúltam hozzá. Aztán kutyák szaladnak az úton, pofájukban hatalmas, törött üveglapok. Egy havas elágazáshoz érek. Az út kiszélesedik, gyönyörű, befagyott tó. Körös-körül fák, a jégen alacsony hókupacok.

Hatalmas épület. Nagyon sokan voltunk. Vendégség. Mindenfelé szobák, meg különböző mellékhelyiségek. Mindenki evett, ivott. Szünet nélkül járkáltam ide-oda. Egyszercsak, mintha benéztem volna egy fürdőszobába. Mintha be lett volna dugva a zuhanyozótál, és apró hernyószerűségek nyüzsögtek volna benne. Szemmel láthatóan szaporodtak. Meg akartam mutatni őket az apámnak, és kikiáltottam, hogy szóljanak neki. K. jelent meg, meg akarta nézni, hogy nem bogarak vannak-e tálban. Nagyon mérges lettem, hogy ennyire kíváncsi, és nem engedtem be. Ez a jelenet többször megismétlődött. Aztán mintha a középső bátyámat kerestem volna. Majd egy hosszú helyiségben össze kellett gyűlnünk. Kórterem, teli vaságyakkal. Az ágyak a hosszanti falakra merőlegesen, fejtámlájukkal a falig föltolva. Mindegyikben bábuk. Hálóterem. Mindegyik ágyban egy bábu és egy félig-meddig betakart meztelen nő feküdt. Ugyanúgy mozogtak, mint a hernyók. Némelyik azonban olyan nyugodtan feküdt, hogy nem lehetett megkülönböztetni a bábutól. Aztán teljesen függetlenül az előző helyszíntől, beléptem egy másik helyiségbe. Hirtelen eszembe jutott: Te jó isten, a fényképezőgép. Valaki szólt, hogy itt és itt látta. Visszamentem. Zsúfoltság. Megtaláltam a fényképezőgépet, és amikor magamhoz vettem, mintegy magyarázatként mondtam, hogy nem is olyan értékes darab, de egy kölcsöngép. Aztán bort ittunk egy kis hordóból. Valószínűleg én nyitottam ki. Valaki azt mondta, hogy a házigazda neheztel, mert nem lehet csak úgy megcsapolni más hordóját. Rettenetesen szégyelltem magam. Keresni kezdtem a házigazdát, de nem találtam sehol. Hosszan vándorlok a házban, helyiségről helyiségre. Hirtelen a ház vendégek számára nyilvánvalóan nem nyitott, privát szárnyába kerülök. Egy városi és egy falusi ház keveréke. Szüntelen az jár a fejemben, hogy mi lesz, ha éppen most találkozom a házigazdával. Majd még azt hiszi, el akarok emelni valamit, és ezért kajtatok az épületben. Visszaindulnék, de képtelen vagyok visszatalálni az épület másik felébe, ahol a többiek is vannak. Valahogy kijutottam az utcára, egy hátsó kijáraton. Mindenki búcsúzkodott. Hó volt. Rengeteg kocsi indult a ház előtti udvarról, kocsifeljáróról. Véletlenül rábukkantam a házigazdára. Ó, el akar búcsuzni, kérdezte, és amikor megfogta a kezem, félrehúztam, és mondtam neki, hogy igen, én csapoltam meg a hordót, bocsásson meg, mire nyugtatgatott, hogy ugyan már, nem történt semmi, hova gondolok. Teljesen őszintének éreztem szavait, mégis az egész búcsújelenet azzal telt el, hogy megpróbáltam magam igazolni, tisztára mosni.

Egy korházi ágyon feküdtem. Olyan volt, mintha ugyanabban a házban lettem volna, ahol a fényképezőgépem hagytam. Teljesen egyedül vagyok, egy sötét szobában. A jobbkéz felöli, nyitott duplaszárnyú ajtó mögül fény szűrődött be. Valószínűleg emberek voltak odaát, de nem volt velük semmi kapcsolatom. Magamba roskadtan, szinte elsüllyedtem az ágyban. Valóságosan eltemetett az ágynemű. Nem tudtam se beszélni, se nyelni. Rettenetes, kelésszerű hólyagok voltak a torkomban. Teljesen föladtam magam, és ekkor egyszercsak odajött egy kedélyes, amolyan tensasszonyszerű doktornő. Nézegetett, majd beszélgetni kezdtünk. Nem tudom, miről beszélgettünk, de egyszercsak sokal jobban éreztem magam. Mintha teljesen eltűntek volna a torkomról a kelések. Azért éreztem magam egyébként oly nyomorultúl, mert nem tudtam megszólalni. Teljesen mozdulatlan fekszem. Aztán TV-t kezdek nézni. Miután elment a doktornő, arra gondoltam, hogy a tévézéssel újra elkezdődik az életem, és hogy mostantól majd a különböző műsorokkal fogom lekötni magamat.

Vasárnapi, ifjúsági matiné. Csinos ruhák, telt ház. A műsorvezető, nő, mindig csak egyetlen szót mond, aztán hosszú szünetet tart a következő szó előtt. A kórus - süketnémák - görcsös erőfeszítéssel próbálják a nő után ordítani a hallott szót. Éktelen hangzavar. TV-ben nézem a jelenetet. Egyszercsak a közönséget lehet látni. Az egyik zsöllyében B.N. ül.

Egy nádtorzson sodródom lefelé, vad folyóvizen. Ártér, szép. Aztán egyre többen leszünk. Lányok jönnek föl a partról. Miért nem megyünk már a bankettre, kérdezik. Nem, nem megyünk többé vissza, itt maradunk, mondjuk többen is. Barlangfolyó, üvegházváros, labirintus. A folyó körül és felette, mintha egy gigászi vidám parkban, csarnokban lennénk, nem látszanak a falak, a mennyezet, de tudom, érzem, hogy ott vannak. A fényekből is lehet sejteni, hogy nem a szabadban vagyunk. Élvezzük helyzetünket, az önkéntes kiszakítottságot, és különösen az együttlétet. Nem a társaság összetétele a fontos, hanem az, hogy sokan vagyunk. Az üvegházváros keskeny, kacskaringós utcái le-föl futnak. Mintha gyorsvízű hegyi patakok által földbe vájt, kiszáradt, sekély medrek lennének. Állandóan nekiütközöm a kocsi kerekeivel a házak sarkának, kiszögelléseinek.

Szilveszteri buli vége. Szedelődzködés, indulás. Tudtam, hogy ott fogok hagyni valamit. A két-három utcával arrébb lévő pályaudvarra igyekszünk. A zakóm hiányzik. Abban van mindenem. Vissza a házba. Amint visszafordulunk, tudom, nem fogunk visszatalálni a pályaudvarra. Be a házba, a többiek (?) kint várnak. Bent: buli utáni hangulat. Megtalálom a zakót, el. Csodálkozom, milyen hatalmas városban vagyok. Valahol az osztrák-német határ mentén. Ez az egyetlen, amit tudok a környékről. Határállomás. Amikor elfordul a határőr (ketten vannak), az ikernek (?) odaadja valaki (az apám?) az útlevelet, amivel én már átmentem. A pályaudvar keresése. Hatalmas átjáróház, passzázs. Bemegyek az egyik üzletbe, és kérdezem az eladónőtől, hogy hol a pályaudvar. Miféle pályaudvar, kérdezi? Térképen sem találjuk. Évek telnek el, mindenki új életet kezd, aztán újra megtaláljuk egymást. Sajnálom, hogy nem néztem meg a várost. Hol lehet a pályaudvar? Csak annyit tudtam, hogy onnét 2-3 megálló a pályaudvar, és a pályaudvarról aztán haza lehet menni.

Kertész utcai konyha. A sarokban, a fal mellett, lócaszerűség. Mintha meg-megrándulna valami mögötte. Hallani lehet a deszkához verődő test, mindig csak egészen rövid ideig tartó zörrenését. Mintha beszorult volna egy apró állat. Többször is, felülről a lóca mögé piszkálok egy hosszú léccel. Kellemetlen érzés. Aztán elhúzom a lócát. Szinte ezzel egyidejűleg, közvetlenül fölötte, mint egy árnykép, elsuhan a falon egy négylábú, hosszú, sima szőrű, fekete, kutyaszerű alak, majd néhány lépés után eltűnik. (1997. január 31-ről február elsejére virradó éjszakán. Akkor halt meg S. Ottília. Kora este még beszéltem vele, elbúcsúztunk egymástól, mert én másnap utaztam.)

A Kertész utcai fürdőszoba. Éppen elkészültem a mosakodással, amikor bejött K., és azt mondta vidámam: Ma aktív vagyok. Ingerült lettem, mert sietnem kelett az iskolába a gyerekekkel. Hiába mondtam neki, csak erőszakoskodott. Vissza a kádba. Épp neki akartunk kezdeni a szeretkezésnek, amikor kinyilt a szoba felöli ajtó, és egyenletes léptekkel bemasírozott az apám. Meztelenül. Előreszegezett tekintettel a mosdó feletti tükörhöz lépett, nyilván borotválkozni akart. Kiugrottam a kádból, és hozzáléptem, egészen szorosan. Föltűnt, hogy valamivel magasabb nálam, pedig valójában egy fejjel kisebb volt. De megnőttél, mondtam neki. Hallgatott. Majd gyorsan hadartam: Még itt van K. Talán ha egy kicsit később jönnél, mondtam. Nem szólt semmit, csak állt a tükör előtt, és vizsgálgatta az arcát. Egyszer-egyszer oldalra lesett. A kád felé néztem, bosszantott, miért leskelődik, de K. nem volt meztelen, bebúrkolódzott valami lepedőféleségbe. Aztán már a kádból látom, amint az idősebbik bátyám kifakult, kék klottnadrágjában kimegy. A klottnadrág komikusan ráfeszült, szárai éppen elérték a combtövet, olyan szük volt neki. Következő kép: belépek a kisszobába. A bátyám az ágyban fekszik valami nővel. A nő, amint meglát, gyerekesen ugrálni kezd az ágyban, dobálja magát. Na, most mi vagyunk itt, mondja a bátyám.

Egy hatalmas, luxus óceánjáró. Valóságban még soha nem láttam ilyen hajót. Legalább hét- vagy nyolcemeletes. Este, toscanai színek. Sürgés-forgás. A hajó még a kikötőben állt, de már semmiféle kapcsolata nem volt a szárazfölddel. Csak egyetlenegyszer vettem észre, sok-sok üvegen keresztül, hogy ott van még a szárazföld, ott vannak a villódzó fények, és mintha még ki-be járkálnának a hídon az emberek. Néma, távoli képek. Enyhén szorongtam, hogy még létezik ez a kapcsolat. Mintha attól féltem volna, hogy talán még vissza lehet csinálni az egészet, és esetleg mégsem indul el a hajó. A fedélzeten roppant izgalom és nyüzsgés. De pezsdítő és kellemes izgalom. Amolyan nagyutazás előtti, várakozásteljes ajzottság, amikor az ember még nem tudja pontosan, hova is indul valójában, mi vár reá, de eszébe sem jut, hogy valami rosszul is végződhet. Tarka csapatokban, rajokban, tablóképekekben, mondhatni osztályonként gyülekeztek a csoportok. Úgy tűnt, mintha magányos utasok nem is lettek volna. Mintha egy iskolai (gimnáziumi) kirándulás lett volna. Valamelyik emeleten volt egy hatalmas terem. Mint egy óriási mozi nézőtere. Rengeteg szék egymás mellett. Minden nagyon színes volt. A lehajtott ülőkéken különböző színű diáksapkák foglalták a helyet, és jelezték, hogy hol, melyik csapat ül. Aztán ide-oda rohangáltam a szintek között. Egyszer találkoztam egy nővel. Jóval idősebb lehetett nálam. Mintha ott ismerkedtem volna meg vele a hajón. Nem akartam vele megismerkedni, csak egymás mellett álltunk, és szóba elegyedtünk egymással. Teljesen érdektelen volt számomra a nő és a beszélgetés. Egyszercsak rám csimpaszkodott, mintha tapadókorongok kapaszkodtak volna a bőrömbe, és lesmárolt. Iszonyatos volt. Valahogy kiszabadultam a szorításából, és elmenekültem. Ő még utánam szólt, hogy lemegy egy másik emeletre, és ott vár rám. Egyszer én is arra a szintre akartam menni, de tudtam, hogy oda többé nem szabad mennem. Attól kezdve a lenti fedélzetet nagy ívben elkerültem. Pedig az volt a legfényűzőbben berendezve. Egyébként az egész hajó olyan volt, mint egy századfordulón közlekedő luxus-express. Mintha többször eltévedtem volna, és mindig attól féltem volna, nehogy odakerüljek, ahol a nő van. Ismerősökkel csak a helyfoglaláskor találkoztam. Pontosan ugyanolyan volt a hangulat, mint az általános iskolai kirándulásokon, amikor fölszálltunk a buszra, és mindenki izgatottan ide-oda rohangált, ki mellé üljön, vagy ha egyedül ült le egy sorban, akkor azért izgult, ki ül majd mellé. A hajón ez úgy játszódott le, hogy szinte egyszerre betódultunk a terembe. Mi is berohantunk négyen. Éppen találtunk egy különálló, négyes sort, az ablak mellett. Nagyon megörültünk neki. A mellettem ülők a barátaim voltak, kettőnek az arca mégis teljesen ismeretlen maradt. Valószínűleg nem is volt arcuk. Csak a testalkatukra, a mozgásukra emlékszem. Az egyik kétségtelenül T.G. volt. Nagyon örültem, hogy mellettem van, a közelemben. Ez biztonságot adott. Nem éreztem ugyan semmiféle bizonytalanságot, T.G. jelenléte tehát inkább csak megszilárdította nyugalmamat. Ezt, teljesen tárgyilagosan, említettem is neki. És azt is mondtam, hogy eléggé érzékeny vagyok a tengeri utakra. Valójában csak egyszer voltam tengeren, egy óráig tartott az út, de az alatt az egy óra alatt kis híján kiokádtam a belemet. Aztán azt kérdeztem T.G.-től, hogy ő nem volt-e tengeri beteg. Ezt úgy kérdeztem, mintha ő már megtette volna ugyanezt az utazást. Aztán, talán az utcai zajra, ébredezni kezdtem. De arra pontosan emlékszem, hogy még félálomban is mennyire szerettem volna, hogy ne ébredjek föl, hogy elinduljon velem a hajó. De rögtön arra gondoltam, hogy már késő. Ha el is indulna, az már nem lenne az igazi.

Magányos ház, villaszerű, hatalmas épület. A ház egyik oldalán dzsungelként elvadult szurdokszerűség. Valójában teljesen idegen a környezet, mégis biztos vagyok benne, hogy pontosan ugyanezt a helyszínt már láttam egy régebbi álmomban.

Az emeleti folyosón lévő WC. Belépek, látom, nyitva az ablak. Előtte fehér, rongyszerű anyag lengedez, vékony zsinegen. Hirtelen észreveszem, hogy a belső párkány, az anyag mögött, teli galambokkal. A galambok zajos szárnycsapkodással kiszállnak. Undorodva becsapom az ablakot, de egy galamb belülre reked. Kirohanok. Mintha egy üvegkalitka falán át látnám: a galamb valószínűtlen erővel repül neki újra és újra az ablaküvegnek. Minden ütközéskor porzik, megy szét a teste. Először csak tollak pörögnek a levegőben, aztán hús- és belsősrész darabok is. Véres foszlányok az üvegen.

Mentem valakihez vagy küldeni akartam valakinek valamit. Egy bérházszerűség. Valaki visszajött, mintha egy ápolónő lett volna, és azt mondta: Nem nyit ajtót, de azonnal szól az orvosnak. Miért szól az orvosnak, kérdeztem. Azért, felelte, mert mozgást hallott bentről. Biztos, hogy ott van. A nő elment, és tényleg szólt egy orvosnak, aki éppen egy női korteremben vizsgálta a betegeket. A nő odasúgott neki valamit, erre az gyorsan befejezte a vizsgálatot, és együtt jöttek kifelé. Mindannyian beléptünk egy szállodaszobaszerű, szűk helyiségbe. Azonnal, szinte ösztönösen keresni kezdtem a harc, a saját testével való fizikai harc nyomait, de semmi erre utaló jelet nem vettem észre. Csak azt láttam, hogy ott fekszik a dunyha alatt, nekünk háttal, oldalra fordulva, látszólag nyugodtan. Amikor az oros vizsgálni kezdte, rongydarabokat vettem észre a földön (takaródarabok?, ruhadarabok?). Az orvos azonnal a nyaki ütőeret tapintotta ki, és csak megvonta a vállát, így tudatva: reménytelen, nem él. Nem él, kérdeztem. De, de, nem érdemes, hadarta, és kiment. De mielőtt elhagyta a szobát, különös hangsúllyal azt mondta, hogy amikor majd lábbal előre kitolják az ajtón, vegyek magamhoz néhény ezer forintot. Neki már úgyis mindegy, a lánya meg csak kirabolja. Arra gondoltam, milyen kedves az orvos, hogy így figyelmeztet, de szinte ezzel egyidejűleg föl is háborodtam, hogy mit képzel, hullarabló vagyok? Még ha az apámról van is szó. Aztán egyedül maradtam a szobában a fekvő testtel. Odaültem az ágy szélére, a továbbra is nekem háttal lévő, oldalán fekvő testhez, és beszélni kezdtem hozzá, meséltem, ahogy egy gyereknek szokott az ember. Azt is mondtam neki, hogy még nem halt meg, csak a halál szélén van. Ekkor lassan felém fordult, mintha egy kicsit elmosolyodott volna, és mintha a szemét is megpróbálta volna fölnyitni. Majd hirtelen belém kapaszkodott, és elkezdett húzni magához. Valóságosan birkóztunk. Állandóan az járt az eszemben, hogy akárcsak egy fuldoklónál, nem szabad hagynom, hogy magával rántson. Mintha az orvos mondta is volna a távozásakor, hogy vigyázzak. Teljes erővel megpróbáltam szabadulni tőle, és valószínűleg sikerült is.

Egy álmomat mesélem a középső bátyámnak. Miközben mesélek, egy másik álom jelentésére jövök rá. Mondom is a bátyámnak: Milyen érdekes, hogy éppen most értem meg azt az álmot. Erre azt kérdi: Melyik álmot? Elmesélem neki a másik álmot is. Hirtelen kápráztató tisztasággal világosodik meg előttem az összefüggés e két álom és egy harmadik álom között. Ebben a pillanatban csöngetnek, és már álmomban teljesen elfelejtek mindent. A szemem előtt anyagszerű, szinte organikus fehérség. Teljesen homogén és jelentésnélküli. Mintha a szemem fehérjével néznék.

Trolin utaztam. Viszonylag tágas utastér. Nem volt tömeg, de minden ülőhely foglalt volt. Valószínűleg nem állt senki. Egy lány is ott volt, együtt utaztunk. Szemben ültünk. Amikor elbúcsúztunk egymástól, már állva, szorosan magamhoz öleltem. Kellemes melegség áradt a testéből. Végigcsókoltam az arcát, és noha nem voltunk intim viszonyban, szájon csókoltam. Nagyon érzéki, meleg csók volt. Német volt, de teljesen hibátlan magyarsággal, incselkedőn, ismerős hangsúllyal, kicsit elhúzva a magánhangzókat azt mondta: Faaarkaaaas. Egy pillanatra megijedtem, két-három üléssel előttünk ült Fábián és Áron. Úgy éreztem, minket néznek, és féltem, hogy esetleg meglátták a csókot is. Amikor elmentem mellettük, figyeltem őket, hogy vajon jelét adják-e annak, hogy "mindent láttak". De nem vettem észre rajtuk semmi ilyesmit. Elmentem mellettük, aztán leszálltam. Ismeretlen környék, széles, tágas, teres utcák, talán a Népliget környéke. Átmenet a belváros és a külváros között. De tudtam, hogy már jártam itt valamikor, méghozzá álmomban. Rossz helyen szálltam le, pár megállóval előbb.

Apám betegen fekszik, mint első trombózisakor. Az a ruha van rajta, amiben temették. Az érettségizó öltönyöm. Mellette, a földön, saját hullája, kertészruhában. Nagyon féltem, hogy észreveszi a saját hulláját. Ezért állandóan nagy, barna csomagolópapírba próbáltam beletekerni, de a test, bizarabbnál bizarabb tartásokba merevedve, mindig kigurult belőle. Aztán az apám fölkelt az ágyról, és kiment a szobából. Nem vett észre semmit.

Egy férfi az N.N. valamelyik füzetét olvassa. Valójában csak nézi a szöveget, de roppantul elmélyülten, mintha olvasná. Aztán azt mondja egy angol mondatra: Te, ez óriási. És nevet. Ekkor jövök rá, hogy a férfi nem tud magyarul. Örülök, hogy tetszik neki a mondat, de egy kicsit zavarban vagyok, hiszen az csupán vendégszöveg. Kissé kínosan nevetgélek, mert már elfelejtettem a mondat jelentését.

Az apám - aki tulajdonképpen nem is volt az apám, csak az arcuk volt azonos -, magyarázni kezdte, hogy két fotóalbumot kell kiadni. Sokan voltunk, családi vendégség. Tipikusan sárgásbarna, Kertész utcai fény. Hozott is egy rakás fényképet. Mintha a középső szobai lenyitós középső, kis fekete fiókjából vette volna ki őket. Az egyik, mintha csak egy fényt kapott fotó lett volna. Nem lehetett pontosan megállapítani, mert az apám egyfolytában hadonászott vele beszéd közben. Aztán mintha emlékeztetni akartam volna valamire. Majd olyasmit mondott, hogy hat őszibarackról kellene egy albumot csinálni. Már elfelejtettem, hogy miről volt szó, és már az álmomban is elfelejtettem, ezért nem tudtam végül emlékeztetni. Aztán elment. Egy iskolai folyosón ülök, az ablakpárkányon. Odajön hozzám G. Laci, akivel bensőséges kapcsolatban voltam az általános iskolában. Azt kérdem tőle, hogy nem olajos-e az arcom. Kicsit hátrébb lép, nézeget, aztán azt mondja, hogy nem. Majd közelebb jön: De, itt mégiscsak, és dörzsölni kezdi, pont itt, mondja, és mintha egész mélyen benyúlna az arcomba, és úgy próbálná meg kidörzsölni az olajfoltot. Aztán elment, és ahogy távolodott, erős szorongás tört rám. Még utána szóltam, hogy akkor majd találkozunk fél egyig. Fölfelé ment a lépcsőn.

Egy kétszintes, csúszdaszerű építmény. Nem különösebben mély, húsz-harminc fokos emelkedővel. A körülbelül félméter keskeny vályúban, mint egy tésztakeverő gépben, lassan kavarog a homok. Ebbe kellett belelépni, és a kavargás vitt egyre feljebb. Nem akartunk belemenni. Aztán Thomas S. azt mondta, ő belemegy. Mindannyian követtük. Derékig süllyedtünk a sárga, nedves, homokszínű szennyben.

Valahová mentünk K.-val. K. kiöltözve, rosszkedvűen, enyhén ingerülten. Egy kicsit gyűlöltük egymást. Kiértünk a Somlyóba. Megkerültük a gyümölcsös bejáratánál lévő, házilag készült sorompót, és bementünk. Aztán a kert felől közeledtem, valamiért visszamentem a kocsihoz. A szokott helyén állt, az út baloldalán lévő fás, gazos, bozótos sávba vágott tisztáson. Az "erdő" sűrübb volt a valóságosnál. Nem elvadult, inkább elhanyagolt. A kormány melletti ajtóhoz lépek, ki akarom nyitni, és ekkor az első kerék magasságában észreveszem, hogy mintha nekitámasztották volna a karosszéria egy darabját a kocsi másik oldalának. Talán egy ajtó. Megkerülöm a kocsit. Le van szerelve vagy szakítva a hátsó ajtó. Az egész utastér üres. A vázig lecsupaszított. Iszonyodom. Elvitték a szerszámokat! Visszarohanok K.-hoz, és kiabálom neki: Te menj a felső darabon, keresd meg anyámat, én megyek az alsón, apámhoz. Szólni kell a rendőrségnek. Futok. Mindenhol idegenek. Rosszindulatot árasztó, primitív, balkáni nyaralók. Nem csinálnak semmi rosszat, de az egész lényük elviselhetetlen, ingerlőn ellenszenves. Minden idegen. A terület föl van parcellázva, de csak egy-két telket kerítettek körül vékony dróthálóval. Az emberek ülnek, heverésznek, dolgoznak, túrják a földet, zajosak, agresszívak. Új utak. Mögöttem fölbög egy motor. Egy kisteherautó söpör végig mellettem, majd hátul kikanyarodik a folyó felé. A lapos túlsó végén átgázolok a felső darabba. Leguggolok, és megpróbálok végignézni a fák koronája alatt a sorokon. Aztán nagy ívben befordulok az út felőli legfelső sorba. Úgy dől be az út, mint egy gyorsasági pálya. Azt a bizonyos pontot egyidejűleg több irányból érem el. Már messziről föltűnik, hogy a gledicsia felőli oldalon ismerős ruhadarabok lógnak a vesszőkön. A jól ismert szövetnadrág, fehér atléta. Szinte látom benne a felsőtestet, a kese mellszőrzetet, a cserzett bőrt. Továbbrohanok. A kanyar után közvetlenül egy hatalmas, könnyű fémvázas camping asztalka áll. Látszik rajta, hogy csak egy pöccintés kellene, és máris fölburulna. Mellette egy támlás campingszék. Ül benn valaki. Amint észreveszem, elhomályosul a kép. Mint amikor pára futja be a szemüveglencséket. Oldalt nézek, a lendület még továbbvisz. És ekkor úgy érzem, mintha ő lenne az, bár teljes bizonyossággal nem ismerem föl. Ott ül, kissé hátradölve, a föld lejtésének irányába. A gledicsán látott szövetnadrágban, atlétában. Teljesen részvétlenül néz. Nem üresen, de kifejezéstelenül. Mintha egy idegen formájú szemüveg lenne rajta. Megtorpanok előtte, és talán mondom is vagy csak gondolom, azonban olyan erősen, mintha mondanám: Hát nem ismersz meg? Nekem is fantasztikusan idegen a helyzet, mert valójában én sem ismerem meg. Ekkor rendkívül elcsigázottan fölnéz. Halványan elmosolyodik, de nem szól. Arca nem olyan, mint a gyengeelméjűeké, de rendkívül bamba, egyszerűen idegen, nem az övé, halott. Vonásai bábszerűek. Jelenlétnélküli arc. Nem tudom, mi hiányzik róla. Szürke, panoptikumszerű jelenet. Ráborulok a mellére, és iszonyatosan zokogok. Aztán föl akarom emelni az arcomat, hogy közelebbről megnézzem a vonásait, de nem megy, mintha szorítanák, feszítenék lefelé a koponyámat. Hisztérikusan zokogom, üvöltöm: Hol voltál ennyi ideig? Hol vagy most tulajdonképpen? Mit csináltak ott veled? Nem mehet valami jól a sorod. Újra látom az arcát. Beletörődés, apátia, fásultság. Mint egy lobotomiás műtét után. Mintha minden élőt kiszereltek volna az arcból. Szemmel láthatóan nem érez semmit, de tudom, szörnyű neki is ez az állapot.

Kertész utcai szoba, ahol gyerekként aludtunk. Este, tompa, barna, nyomasztó fény. Az ablak nyitva, szemben hatalmas, fekete tömb, szinte bedől az ablakon a szemközti ház. Képeket festek, hatalmas olajképeket. Intenzív, harsogó szinek, vörös, kék, vastagon fölvitt festék. Először ecsettel dolgoztam, aztán kézzel. Úgy adtam meg a struktúra végső szerkezetét. Három képet akartam festeni. Nem emlékszem pontosan, hogy mit festettem. Mintha mindegyik kép Európa térképét ábrázolta volna, és mintha a kontinensek határait, körvonalait szétkentem volna kézzel. De csak egy sikerült. A többivel ott hülyéskedtem, aztán mondtam K.-nak, vigye le az ószeresnek. Jörn menni készült. Kiment a középső szobába, éjszaka volt. Emő örgekori szokott helyén aludt, nagyon mélyen. Jörn tapintatlanul és durván - nem szándékosan, ilyen a természete - elvett valamit a takaró mellől vagy alól. Talán a kulcscsomóját. Az éles zörgésre Emő is megriadt, és az alsó, teljesen fogatlan állkapcsa görcsösen rángatózni kezdett, de nem ébredt föl. Odaültem mellé, átöleltem, és úgy mondogattam neki: Jól van, nincs semmi baj.

Biciklivel megyek a járdán. Nem pedálozok, csak lábbal lököm magam. A járda teli nagy testű galambokkal. Megpróbálnak fölszállni, de nem érik el a megfelelő magasságot, túl súlyosak, nekem ütköznek, kabátom szárnyába gabalyodnak, és ott csapkódnak, vergődnek alatta.

Sötét, tágas tér, mintha űrben lennék. Körülöttem árnyszerű alakok. Mint egy bogár rohangálok ide-oda egy hatalmas, teljesen sima, fekete lapon. A lábam egyszercsak beleakad egy hasítékba. A vékony anyag hozzátapad a talpamhoz, és ahogy futok előre-hátra, úgy hasítom tovább az anyagot. Alatta fényes, mintha makulátlan plexi- vagy üvegtábla lenne. Fokozodó iramban tépem lépteimmel a fekete burkolatot. Azt gondolom, hogy minél gyorsabban végzek az üveglap megpucolásával, annál bizonyosabban közeledek a halálhoz. Mintha ez lenne a cél, és ez a közeledés megnyugtat.

Egyetlen helyiségből álló, hátsó udvarból nyíló kiállítóteremszerűség. Húsz-huszonöt ember egy kis pódiumra állított monitoron videót néz. A pulpituson és a rajta álló monitoron kívül nincs más berendezési tárgy a helyiségben. A jelenlévők állnak vagy a földön ülnek. A filmen kis adagokban heroint fecskendezek be magamnak, a halálig. A közönség még a vetítés közben rádöbben, ez nem játék, élesbe megy, amit a filmen látnak. Izgatottan szaladgálnak föl-alá a teremben, hadonásznak, kiabálnak: Ki forgatta a filmet? Ki hozta a kazettát? Az előbb még ő is itt volt! Hol van most? Szinte mindenkit ismerek a jelenlévők közül.

S.-hez mentem. Amikor beléptem a lakásba, azzal fogadott, hogy elutazott J. Borzasztóan kedvesen hozzám bújt. Átöleltem, és szeretkezni kezdtünk. Meztelenül, hosszú ideig szeretkeztünk, de nem tudott elélvezni. Aztán hármasban beszélgettünk. Én, S. és K. Tulajdonképpen csak K. beszélt. Azt mondta: Ez nála is így volt kezdetben, gyakorlat kérdése, előbb-utóbb majd sikerülni fog, aztán egyre rövidebb időn belül. Én is bizonygattam, hogy igen, K.-nál például Z. rontott el mindent, mert úgy szeretkezett, mint egy állat, és nem érdekelte a másik. Aztán azt kérdeztem S.-től, milyen volt Franciaországban. Rettenetes, mondta. Halálra únta magát. Csak ültek ott négyesben(?), és nem csináltak semmit. Parányi elégtételt és titkos örömöt éreztem. Aztán Dietmárék lakásában feküdtem K.-val. A szoba, mint Belgiumban, de ahol a szobát kettéválasztó, elhúzható ajtajú térelválasztó szekrény volt, ott most egy folyosószerűség vezetett. Egyszercsak elgurul az ágy előtt, a folyosón Dietmar, tolókocsival. Egy pillanatra arra gondoltam, biztosan kíméli magát a csípőkopása miatt, és ezért ül tolókocsiban. Aztán S.-t vártuk. Bebújtam a takaró alá, és onnét lestem, mikor érkezik. Azt akartam, hogy ne vegyen észre, és kérdezzen utánam. Hamarosan ketten vagy hárman jöttek, együtt, de nem láttam közöttük S.-t. Csak azt hallottam, amint a többiek csodálkoznak: Fantasztikus, hogy mennyire megőszült. Vagy megszőkült? Aztán mégiscsak megjelent S. Teljesen idegen arca volt. Nem ismertem föl, csak tudtam, hogy ő az. Ekkor arra gondoltam, lehetséges, hogy ez a valóságos S., és igaza volt, amikor azt mondta a lenti lakásban, hogy csak kivetítek rá valamit? Hosszú ideig várakoztam, de - azt hiszem - nem kérdezett felőlem. A szeméből azonban mintha azt olvastam volna ki, hogy keres valakit.

Építkezés, hatalmas ház. Mintha már lettem volna ebben a házban. Félkész, túlméretezett családi ház. Egy dombon áll. Egyszintes. Tulajdonképpen még csak a közfalakat húzták föl, és tetőszerkezetet építették ki. Föl akartam mászni a ház előtt egy nagy homokdombra. Talán át akartam mászni rajta. Egyszercsak leszakad a magas homokfal. Lassan csúszom lefelé, a hatalams löszfallal együtt. Komikus érzés kerített hatalmába, nevetnem kellett. Lenéztem, és megpillantottam egy félig betemetett fejet. Odamásztam, és kaparni kezdtem. Mások is odaugrottak. Kiderült, hogy a domb tetején lévő, nagy falazóblokkok is leszakadtak. Alájuk került két ember, és őskori, növényi leletként szétlapultak. Keresni kezdtem a Palcsit, mert feketén dolgoztam. Szólni akartam neki, nehogy valami baja essék. Nem vádolt senki és én sem éreztem magam hibásnak. Csak egy kicsit kellemetlen volt az egész.

Egy nagyvárosban vagyok. Beszálltam egy taxiba. Körülbelül tudtam, hova akarok menni, de az utca nevét nem tudtam megmondani. Azt mondtam, a Fehérvári út környéke. A taxisoknak az volt a szokása, hogy miután az utas bemondta a címet, kiszálltak, odamentek a megállóban a tömeghez, és mindenkitől megkérdezték, melyik irányba megy. Ha valaki ugyanabba az irányba ment, mint az utas, akkor magukkal vitték. Amikor azt mondtam, hogy a Fehérvári út környéke, egy kicsit félni kezdtem, hogy talán majd el se visznek, ha nem tudom a pontos címet. A sofőr végül egyedül jött vissza, úgy látszik, senkinek sem volt jó az irány. Útközben állandóan próbáltam leírni a taxisnak a környéket, ahová igyekeztem. Nem azért, mintha nem ismerte volna, csak szüntelen dolgozott bennem egy ilyen gyerekes bizonyítási kényszer, hogy mutassam az esetleg gyanakvó sofőrnek, nem akarom átvágni. Tudja, ott, ahol a Nemibeteg Gondozó van, az Ulászló utcában, mondtam. Először azt mondtam, hogy a V. László utca, aztán kijavítottam. Egyszercsak odaértünk. Magára az útra nem emlékszem, csak arra, hogy bementem a lakásba, és A. ott volt a szobában, egyedül. Ismeretlen lakás. A. mint egy gyengeelméjű, nemtelen, kortalan lény. Éppen csak észrevette, hogy valaki belépett a szobába. Továbbra is a debilek egykedvű derűjével rakosgatott. Mintha kisautókat rendezett volna szabályos sorokba. Négyzetformába vagy négyzethálószerűségbe. De nem ismert meg.

Tágas űrhajó. Űrállomás, gyönyörű kertekkel, parkokkal, utcákkal, mint egy nagyvárosi, fedett, pihenő-szórakozó üzletközpont. Két-három férfi, ugyanannyi nő. Átrepültünk egy bizonyos határponton, tudtuk, meghalunk. De nem tudtuk, hogyan. Készülődés. Ez nem lázas tevékenységben nyilvánult meg, hanem a bensőnkben készülödtünk. Nagy komolyság. Az egyik nő, ötven körüli, a monitor előtt áll, és nézi a visszavonhatatlant (?). Melankólikus. Vándorlunk le-föl a folyosókon. Elmélyült, töprengő séták. Majd rettenetes rengés. Komoly károk keletkeznek, de senki sem sérül meg. Azt kérdem egy négertől, nem tudna-e tanácsolni valamit, hogyan viselkedjek, mit tegyek. Mintha ő már tudná, mi következik. De LSD-t nem veszek be, mondom, mert félek, hogy úgy még borzalmasabb lesz a katasztrófa. Nem a haláltól, hanem a meghalástól félek, magyarázom. Ha tudnám, hogy nem fogok szenvedni, nem félnék. Az egyik kabinban egy lány. Mindig együtt vagyok. Amikor már minden pillanatban várható a következő és talán végső rengés, átölelem, vigasztalom, de ő is teljesen nyugodt.

Egy ismeretlen lakásban feküdtem. Az ágy a szoba rövidebbik oldalára merőlegesen, pontosan középen volt. H. egy tőlem jobbkéz felé eső mosdónál állt. Hosszú, ujjatlan, lebernyegszerű, nyitott köntös volt rajta. Alatta meztelen lehetett, mert mosakodott. Közben beszélgettünk. Egyre akkurátusabban mosta a pináját. Többször is leöblítette egymás után. Még az egyik lábát is föltette a mosdókagyló peremére. Kicsit csodálkoztam, hogy mit mos rajta annyit. Mintha megpróbáltam volna többször is a köntös meg-meglebbenő szárnyai mögé lesni, de nem pillanthattam meg a testet. Szinte csak H. beszélt. Megfontoltan, lassan, de nem emlékszem szavaira. Aztán valahogy a fejemhez került, és egyszer-kétszer megérintette bőrével az arcomat, láthatatlanul. Egy pillanatra oldalra pillantottam, szinte csak gondolatban, ahol E. volt (az ágytól balra egy teljesen sötét, hallszerű helyiség volt, és abból nyílt, pontosan nekem szemmagasságban, egy másik szoba, ott feküdt, velem párhuzamosan E.), de nem éreztem semmi lelkiismeretfurdalást. H. alteste máris az arcom fölött volt, és én nyalni kezdtem. Amikor elélvezett, mintha sűrű, lekvárszerű, rendkívül kellemetlen ízű pasztával telt volna meg a szám.

Hodályszerű, egy helyiségből álló lakás vagy terem. Többek között a T. család is ott volt. Arról beszélgettünk, hogy Amerikába megyünk, biciklivel. Nagyon örültem neki, tetszett az ötlet, kalandossága miatt. Aztán kiderült, hogy a többiek mégiscsak repülővel mennek. Én és még mintha valaki viszont kitartott volna az eredeti terv mellett. Nem baj, gondoltam, legalább egyedül leszek végre Chicagóban. Németország térképét bújjuk vagy csak én bújom, egyedül. Gondoltam, először a tengerig kell eljutni, onnét aztán komppal a legközelebbi szárazföldig, kontinensig. Hosszadalmas huza-vona után mintha elindultam volna, de még napok múltán sem jutottam ki a városból (lakásból?), noha folyamatosan mentem.

A lenti lakásba idegeneket költöztettek. Először csak egyet, aztán egyre többet. Minden előzetes bejelentés és engedélyem nélkül. Fiatal nők, rosszarcú, idősebb férfiak. Az egyik férfi úgy néz ki, mint egy cigányvajda. Szemüveges. A lencsék helyén apró, színes gyöngyökből fűzött anyag, közepén szívminta. Az alapszín kék. Két férfi, mint két tojás, úgy hasonlítanak egymásra. Nyúlszájuk van. Apa és fia. Egyszercsak lemegyek, föl van szedve a fapadlat a linóleum alatt. Közben ott vannak a fiúk is, Roland, Enno, stb. Marháskodnak, az asztal teli idegen fotókkal. A müncheni stadion, a vitorlaszerű tetőszerkezet, profi felvételek, hatalmasra nagyítva. A képeket, párosával, egymással háttal összeragasztották. Fölháborodottan kérdezem: Ki szedte föl a pallókat? Tudom, hogy csakis az idegenek lehettek. Bejön egy nő a másik szobából, és vizsgálgatni kezdjük a födémet. Faváz, mint egy hatalmas hajóváz vagy tetőszerkezet faácsolata. Aztán elkezdjük befedni a nyílást. A nők kedvesek. Tipikus balkáni arcok. Ugyanakkor félek mindannyiuktól. Nem tudom, hogyan rakhatnám ki őket. Akárhányszor végigmegy valamelyik a lépcsőházban, mindig tönkre tesz valamit. Aztán egy idegen városban, egy étteremben hagytam a zakóm. Rohanok vissza, nem találom az utcát, közbe be egy boltba. Ékszerbolt, ellopok egy aranyórát. Megpróbálok elrohanni, de nem jutok ki a boltból. Jön a tulajdonos, ismer. Kérdi, hol az óra. Itt, mondom, és bevallom a lopást. Megbocsát.

Embernagyságú, üveg alatt fekvő bábu. Fölé hajolok, lassan közeledik az arcom az üveglaphoz, és mintha csak vízbe merülne, akadálytalanul áthatol az üvegen. Nyitott szemmel érem el ajkammal az ajkakat, és ebben a pillanatban, mint egy horror filmben, fölpattannak a bábú szemei. Képtelen vagyok szabadulni a tekintet vonzásától. Húz, szív befelé, és én föltartóztathatatlanul zuhanok a szemüregek káváján át a mélység felé. Mintha meg akarnék kapaszkodni, bal kézzel belemarkolok az alhasba. Majd kirántom a kezem, ujjaim között egy aranygömb fénylik. Szemem elé emelem a gömböt. Éppen olyan, mint a gyerekkoromban keresztanyáméktól csomagban kapott, karácsonyi tyúk hasában talált aranytojás. Öklömbe szorítom a gömböt. Az ujjaim közötti réseken kipréselődik a sárga pép.

Egy álmomat meséltem K-nak, álmomban. Este hatkor találkánk volt Kiklasch-sal. Olcsó kereteket ad. Bochumban. Egy vasúti hídon álltunk. Lenéztem, kétoldalt hatalmas duzzasztózsilip-rendszer. Sötét, sűrű, mocsár-olajszerű, bőrős felszínű, nehéz folyadék. Az egyik oldalon szinte elérte a híd magasságát. Kíváncsi voltam, hogyan működik a zsilip. Le kell menni lifttel, hogy alulról, belülről látni lehessen. És ekkor álmomban elaludtam. Majd - továbbra is álmomban - fölébredtem. Őrült sebességgel robogott velem a híd. Legalábbis így érzékeltem. De aztán megpillantottam az elsuhanó vastraverzeket. A vezető szemszögéből láttam a szemem előtt rohanó villamospályát. Nem volt vezető, a kocsi teljesen üres volt. De valahol mögöttem, ott volt K. és talán az idősebbik bátyám is. A mögöttem lévő dolgokat nem láttam, nem fordulhattam meg, nem tudtam visszafordulni. Valójában eszembe sem jutott, hogy megpróbáljam. A szerelvény őrült sebességgel robogott végig Bochumon. Sehol sem állt meg. Néha féltem, hogy elütünk valakit, de az emberek mindig elléptek a szerelvény elől, mintha ismerték volna már ezt a járatot.

Katakombaszerű, földalatti város. A megállókban sötét, kopott ruhákban várakozó emberek. Mindent összefüggő por- és finom szövetű homályháló fedett. Mindenki elfordult a másiktól, tartásuk, arcuk, egész lényük a mindenhol jelenlévő félelmet sugározták. A buszok, mintha kátránnyal lettek volna leöntve. Amorf, megkövesedett felületek a kocsiszekrényeken. Valószínűtlenül hosszú, amerikai távolsági buszokhoz hasonló ősállatok, óriáshernyók. Némelyik mintha agyagból lett volna. Megnyúltak középen a kanyarodásnál. Képlékeny aszfalthurkák, fekete ablakokkal. Mindenütt végállomások, nyitott pályaudvarok. Buszok, villamosok, gyorsavasútak, stb. Jönnek-mennek a szerelvények a várakozó tömegmasszák között. Én is az egyik megállóban (végállomáson) várakozom. Valakinek azt mondom, hogy a "citybe" akarok menni. Többször is elindultam, aztán hamarosan újra mindig egy megállóban álltam, a tér egy másik oldalán. De valójában sohasem haladtam, csupán a térségnek hol az egyik, hol a másik szektorában ácsorogtam. Mintha egy társasjáték tábláján lépkedtem volna. Hol az egyik mezőn, hol a másikon, de egyszer sem kerülök le a tábláról.

Palánkfallal körülzárt gettó. Egy csatornaszerű, földalatti folyosón keresztül egy idegen, nagyvárosiasan pezsgő, békebeli közegbe kerülök. Csodálkozom. Majd visszatérek ugyanazon a rejtett úton, amelyiken érkeztem. Minden elpusztult.

Kerestem valakit egy épületben. Egy japánt. Fudzsimurinak hívták. Nagyon udvariasan fogadtak, mintha valami fontos személyiség lettem volna. Minden felvilágosítást megadtak. Kiderült, hogy volt egy nagy tüntetés, és azon tartóztatták le Fudzsimurit. Ugyanakkor érezhető volt, hogy sumákolnak, és sok mindent elhallgatnak. Aztán azt mondták, ha akarom, meglátogathatom. Bevezettek egy hatalmas csarnokba. Szorosan egymás mellett, minden oldalon zárt ketrecek. Kiságyra emlékeztettek. A fal mellett álltak, körbe, középen üres maradt a tér. Ott voltak a látogatók. A helyiség hangulata egy gyerekkorház és egy állatkert keveréke volt. Viszonylag hamar észrevettem Fudzsimurit. Elől feküdt, hanyatt, hátra tett kézzel. Kiderült, hogy hátra bilincselték a kezét. Ezen rettenetesen fölháborodtam. Szóltam is rögtön az egyik alkalmazottnak. Azt mondta, hogy ez náluk szabályzat. Erre azt feleltem, hogy ez kizárt dolog, és azonnal mondják meg a börtön nevét. A nő hebegni kezdett, összevissza mismásolt, aztán mégiscsak kinyögte a börtön nevét. Tudtam, valahogy bizonyosan el lehet érni, hogy levegyék a bilincset. Odamentem F.-hez. Mintha egy elfekvőben lett volna. Fölakadt szemmel feküdt. Fölé hajoltam, és tagoltan, mintha nem lenne eszméleténél vagy nem értené a nyelvemet, azt mondtam: Mióta letartóztatták, nagy háború volt. Rengetegen elpusztultak. Ebben az volt a furcsa, hogy mindezt megnyugtatásnak szántam. Aztán folytattam: Nem baj, hogy itt van, mert itt legalább nem eshet bántódása. Fölült, beszélgettünk. Mondtam neki, hogy a bilincset majd leveszik. Aztán azt mondta, hogy "pisálni" megy. Egész idő alatt hallani lehetett a vizelet csobogását, mint amikor korházi fémbilibe vizelnek.

Tengerparti sétány. Tél, csizmában vagyok. Az emberek játékosan bele-bele szaladnak a vízbe. Felülről látom őket. Dagály. Emelkedő víz, majd hirtelen visszahúzódik. Egy valószínűtlenül magas kőpárkányon ülök, és nincs lejárat, nem tudok lejönni.

Valaki megfenyegett minket, hogy elteszi láb alól az egyik gyereket, és így áll bosszút a meggyilkolt feleségéért. Nem vettem igazán komolyan a fenyegetést, de aztán egyre feszültebbé vált a helyzet, és hamarosan tudni lehetett, előbb-utóbb ránk talál a férfi, és beváltja ígéretét. Különleges színhelyek. Város - részben a Rathenauplatz és környéke, részben különböző filmhelyszínek. Aztán egy hatalmas irodaház. Menekülés a lépcsőházban, folyosókon, stb. K. is velem van. Egyszercsak az egyik üvegablakban megjelenik a fickó, és rám fogja a fegyverét. Le akarok rohanni az emeletről, de egy pillanatra habozok, mert tudom, hogy Áron még benn van a szobában. Ugyanakkor hajt a menekülési ösztön. Végül mégiscsak berontok a szobába, és fölkapom a gyereket. Rohanok kifelé, összefutok K.-val, aki kétségbeesetten üvölti: A gyerek! A gyerek!. Mondom: Itt van nálam. Újra egy folyosón rohanunk, és egyszercsak újra szemben találjuk magunkat a fickóval. Rám fogja a pisztolyt, és meghúzza ravaszt. De a zár csak ártalmatlanul csattan egyet. Kérlelni kezdem a férfit, hogy ne öljön meg, adjon még egy lehetőséget. A férfi azt mondja, rendben. Ad még egy lehetőséget, de biztos, hogy újra megtalál minket. Rohanunk tovább. A Rathenauplatzon vagyunk. Idősebbik bátyám is velünk van. Az a tervünk, hogy lemegyünk vidékre, onnét pedig Olaszországba. Itt minden túl szabályos, rendezett. Délen olyan káosz van, hogy ott biztos nem talál ránk a férfi. Aztán mintha mégsem utaztunk volna el. Egy nagy, hodályszerű szobában lakunk, négyen. Én, K. és a gyerekek. Borzasztóan nyomorúságos körülmények között élünk, de egyre erősebben hisszük: biztonságban vagyunk. Egy kicsit mintha hasonlított volna a helyiség a lenti lakásra. Mintha össze is lett volna kötve egy másik lakással. Aztán elmentünk a gyerekkel valami otthonba. Egy nő fogadott minket. Úgy nézett ki, mint a régi német tanárnőnk a Volkshoschschulén. Állandóan náthás volt. Azt mondtuk, hogy itt szeretnénk tartani a gyereket, mert félünk, hogy ha nálunk van, esetleg megtalálhatná a fickó és akkor megölné. Mi majd rendszeresen jövünk látogatóba. De senkinek sem szabad megtudnia, ki ez a gyerek. A nő nagyon együttérző volt. Hirtelen vágás. Mintha egy rádióújságot nézegettem volna. Egyszercsak azt olvasom, hogy az a fickó - a találkozás óta már nagyon hosszú idő telt el -, valami hirhedt sztár lett, és elsősorban művészpornókat meg kvízműsorokat csinál. Ekkor hirtelen megelevenedett a képe az újságban (én voltam a képen?), majd egy de Sade-féle jelenetsor következett. Korbácsolás, kopulálás, stb. Mintha mindenki marionettbábu lett volna, és a korbácsszíjak lettek volna a felfüggesztés zsinórjai. Majd váratlanul mindenki elélvezett. A férfiak farkából vízipisztolyszerűen, percekig ömlött, lövellt a sperma. Láttam a fickó arcát is, és arra gondoltam: Lám, ez lett belőle, egy pitiáner, egyszerű kis gyilkosból.

Hatvanas évek eleji hangulat. Félparaszti, félvárosi környezet. Tipikus olasz család, ünneplőbe. Belökjük az ajtót, és mint egy itélőszék tagjai állunk a Mama és a legnagyobbik fiú fölött. (Operai beállítás, állókép, inkább komikus.) Fölismerem Pasolinit. Akkor jövök rá, hogy a Theorema című filmben vagyok benne. Egy park lejtős útján futok. Fizikailag érzem, ahogy átalakulok állattá. Fürge, apró lábak, a környezet arányainak, méretenek megváltozása. Bűntetésből alakultunk át, Pasolinival. Fizikailag érzem az állati kiszolgáltatottságot. Hogy nem tudom megvakarni a hátam, nem tudok védekezni a legyek ellen, nem tudok hátra nézni (?!), stb.

Egy városligetszerű környéken mentem. A növényzet azonban valamivel sűrübb, vadabb volt, a terep pedig egyenetlenebb. Szabályos kis dombok és völgyek váltakoztak. Egy kicsit Dömsödre emlékeztetett, különösen a Zsófi néni háza mögötti bozótos partoldalra. Mindent úgy láttam, mint gyerekkoromban, tehát gyerekszemmel fölnagyítva. Fantasztikusan fura alakok jöttek. Farmerban, tökrészegen. Punkok, csavargók, koldusok. Tipikusan urbánus csürhe. Mindenfelé letanyáztak, vedeltek és kötözködtek. Csakis csordákban mutatkoztak. Rendkívül rossz, nyomasztó hangulata volt az egésznek. Megdöbbentő volt, ahogy ott sétáltam ebben a fantasztikusan szép, érintetlennek ható, ugyanakkor láthatóan ápolt kultúrvidéken, és akkor egyszercsak föltűntek ezek a félállati lények. A környezet hihetetlenül zöld volt. Olyan igazi makettműanyagzöld, még a fák törzse is. Az emberek viszont egyöntetűen kékek, farmerkékek voltak, talán a bőrük, az arcuk is. Mintha helikopterzúgást hallottam volna, és valóban, egy helikopter árnya suhant el a fák törzse között. Lenéztem egy szurdokszerűen mélyülő partoldalba. Valami bogárszerű, félig vízbe merült lényt vettem észre. És ekkor, teljesen tisztán, megpillantottam a víz alatt egy piros helikoptert. Meghökkentem, mert képtelennek tűnt, hogy belezuhant volna vízbe, akkor meg hogyan került oda egy ilyen vízalattjáróként működő herkentyű? A gép hangtalanul mocorogni, rezegni kezdett a víz alatt, egy kicsit megemelkedett. Arra gondoltam, biztos a vízből, a vízről is föl tud szállni. Hirtelen megjelent a parton egy szirénázó rohammentő. A következő pillanatban már azt láttam, hogy két nem nélküli húskolosszus ül a vízben. A mentőkocsi doktornője és a helikopter pilotája. Először észre se vettem, hogy szeretkeznek. Meztelenek és teljesen szőrtelenek voltak. A nő a férfi ölében ült, vele szemben, és úgy összetapadtak, egymásba folytak, mintha egyetlen húskolosszus magasodott volna ki a vízből. A nemiszerveket nem lehetett látni, csak ahogy mozgott egymásban a két test, lassan, súlyosan és lomhán. És ekkor odaszóltam nekik, és azt mondtam, hogy azért ez mégiscsak sok, és jelenteni fogom. Erre azt mondta a nő, jelentsem csak nyugodtan. De nem tudott rendesen beszélni, csak szaggatottan, lihegve. Nagyon ellenszenves volt, bár az arcot nem láttam, pontosabban fogalmazva nem kapott formát, vonásokat a képben. A hangjára viszont emlékszem. Valószínűleg a hangtól vált ellenszenvessé a figura.

Fekvőhelyzetből figyeltem a TV-t. Mintha Gulliver lennék, körülbelül mellmagasságban egy tálcát tartottam. Azon egy vagy több nő táncolt, szexis fehérneműben. Mint a peep showban, úgy vonaglottak. Szinte számba ért a húsuk. Egy kicsit szégyelltem magam, hogy K. talán meglát. K. valószínűleg oldalt állt, az ágy mellett, ugyancsak szexis fehérneműben, a segge teljesen meztelen volt, csak egy pánt futott végig, mélyen a vágásban. Ott volt Jürgen F. is, és egyszercsak azt mondta: Hűha, és rávert K. fenekére. A hús megremegett, K. pedig nevetett.

Egy rossz, harmadosztályú presszóban ültünk K.-val és néhány ismerőssel, a galérián. Szűk, levegőtlen folyosó, félhomály, nikotinszag, kicsi, kényelmetlen asztalok, édeskés bűz, vizeletszag, hidrogénezett hajú felszolgálók, melltéjákon szétnyíló blúzok, "kelet-európai állóljegyes". Aztán megérkezett B. bácsi. Ódivatú, kopott bőrkabátban, gyűrött, zsíros kalapban, lassan, öregen. Leült, utálkozva körbe nézett, és még mindig undorral az arcán azt kérdezte: Na, legalább elég nagy pénisze van? És a fejével megvetően felém intett. K. sértett daccal válaszolt az utálkozva elforduló öregembernek: Igenis, nagy. És B. bácsi csak ült szótlanul, nézte a földszinti, lassított mozgást, majd kezébe temette az arcát, és végtelen szomorúsággal, kimerültséggel ült a széken. Tudta, meghalt. Amikor a feleségem nekem támadt, hogy hogyan viselkedhet valaki ennyire közönségesen, ilyen rosszindulatúan, azt feleltem neki: Mit akarsz tőle? Csak egy szerencsétlen vénember, egy halott.

Középső bátyámmal mentünk a Hajnóczy utcában. Néptelen, nyomasztó, hajnali utca. Túrabiciklivel mentünk. Amikor a házhoz értünk, oda akartuk támasztani a kerékpárokat a falhoz, de aztán meggondoltuk magunkat, és le akartuk vinni őket a pincébe. Pedig soha nem szoktuk, és értelmét sem láttuk. Csigalépcső, foszló, rothadó falak. Lent már égett a lámpa. Nagy térség. Az előtérben a falhoz támasztom a kerékpárt, és ekkor megmozdul oldalt a hosszú, széles, magas faltelevény. Először úgy tűnt, mintha denevérek lennének. Majd inkább baglyok. Aztán odajönnek, embernagyságúak, barátságosak. Mint nagy, színházi jelmezek. Fura, vénasszonyos arcuk van. Aztán jönnek velünk fölfelé. Gyertek, bíztatom őket. De a lépcsőn viszafordulnak. Nem lehet, meg kell kérdeznünk a fődenevért. Eltűnnek, iszonyú rikoltozás. Velőtrázó. Nem lett volna szabad szóba állni velük. Most már kiszabadítottuk őket, jön az átok, meneküljünk. Következő kép: denevér-, sáskajárás. A TV-ből tudom meg, hogy ma éjszaka ismétlik meg a filmet. Látom a jeleneteket. Borzalmas. Mindenen átrágják magukat. Dömsöd. Készülünk a támadásra. Az egész család. Ablakbeszögelés. Aztán bemegyünk a városba, anyagért. A város, mint egy nyitott csatornarendszer. Mindenki beszerző kőrúton. Mindenki intézkedik, szervezkedik. Feszültség, rohanás, kiabálás. Történt már egy-két támadás. Mindenki tudja, hogy jönnek. Szakadatlan, elszántan szerveztem a védelmet, pedig tudtam, egy pillanat alatt átrágják magukat mindenen. Hány gyertya van otthon, kérdem K.-tól. Kétszáz, előretöltött, válaszolja K.

Dömsödre mentem, az egykori Szovjetunión keresztül, vonattal. Valaki azt mondja, hogy már csak 8-10 kikométer, gyalog. Átjáróházak. Magánlakásokon, szobákon megyek keresztül. Zsúfoltság, nyomasztó hangulat, tipikus kelet-európai hangulat. Kiérek egy partra, erdős, mintha házak is lettek volna ott. Kínosan ismerős környék, este. Gondoltam, már nem lehetek messze. Utak, kerthelyiségek, mintha egy nagy pártüdülőben lennék. Lampionok. Kérdem egy nőtől, hogyan kell mennem Dömsödre. Az bizony, még jódarab út, és mutatja az irányt. Nagyon kedves, fiatal nő, örülök a közelségének. NDK-ás. Amikor elbúcsuzunk egymástól, szájon csókol. Vastag, húsos ajkai vannak. Aztán elneveti magát. Bocsánat, mondja. Karon fogva megyünk tovább. Mit csinálsz itt, kérdi. Egy konferenciára kell mennem, válaszolom. Hát Te? Hármat találhatsz. Sajnálom. Együttérzek vele, és nagyon kívánom a meleg húsát. Elmegyünk valami bár-vendéglőbe. Mesél, jön a pincérnő, ötvenes, ellenszenves, személyzetis-házmester tipus. Sugárzik belőle a rosszindulat. A lány éppen egy képet mutat, egy barátját ábrázolja. A pincérnő élvetegen mondja: Igen, most jelentették, meghalt. A lány elszörnyed, a nő kárörvendőn folytatja. Igen, meghalt. Mondom a lánynak, jöjjön velem, meghívom. Rendben, szálloda. Ott oktatom a lányt a rendes viselkedésre, mit vegyen föl, stb. Aztán Dömsödön, egyedül. Alkony, nyomasztó, teljes magány. Fekete-fehér képek, jóval a templom felől, a hídon, aztán a hátsó út.

Hatalmas pincehelyiség Tüzelőanyag lerakat. Zsíros, barnásfekete fény. Csak az elnök volt valamelyest erősebben megvilágítva. Átellenben ült, az egyik keze és az egyik lába csonka. Valami merénylet. Csak ő beszélt. Alig érthetően motyogott. 78-as, 79-es hangulat. Mert minden évnek besorolható hangulata van, magyarázom valakinek. Gy. haldoklik. Anyám is mellettem ül. Föl kell jegyeznem ezt az álmot, mondom neki. Diktafonra szeretném mondani, de ott fekszik mellettem K., és szégyellném magam, ha meglátná, ahogy félálomban magnóra motyogom az álmot.

Letartóztatási hullám a Szovjetunióban. Az utcán fogdossák össze az embereket. Mintha egy szélesvásznú filmet látnék. Egy férfit, két oldalt hátra feszített, nyújtott karral, futva vezetnek a rendőrök. A két kar, mintha szárnyak lennének. Egy rádió, kihúzott antennával. Abban van a plasztikbomba. A rendőrök nem tudják. Megengedik, hogy még otthonról elhozzak valamit, de velem jönnek. A ház, mint egy nagy szálloda. Fölmegyek, egyedül vagyok. Sötét szoba. Amint belépek, csöng a telefon. Fölkapom, a középsó bátyám. Azt hiszi, otthon vagyok. Csak azért telefonál, hogy ha jön a Slifi, akkor mondjam meg neki ezt meg azt, stb. Közbevágok: Ne szóljon senkinek, de letartóztattak az oroszok. Lehet, hogy többé nem jövök vissza. A következő kép, hogy valakinek félig kétségbeesetten, félig röhögve mesélem: Még azt sem tudtam megmondani K.-nak, mit, hol talál. Teli vannak a szekrények. Lesz elég dolga, mindent szétválogatni.

Hazafelé megyek. Idegen város, külvárosias, teljesen kihalt utcák. Egy sarokházhoz érek. Hatalmas tömb. Alagsori ablakok. Az egyiken be lehet látni egy kiállítóteremszerű helyiségbe. A falakon fotókból, firkálmányokból, újságpapírosokból, hulladékokból összevágott kollázsok. Az egyiken fölismerem Psy arcát. Yola érkezik, hív, jöjjek be, nézzem meg a kiállítást. Egy parkolóban Psy szereli a "kacsáját". Aztán kiszáll ugyanabból a kocsiból egy colos, kosárlabdás alkatú fickó. Te vagy az, Psy, kérdem. Én, mondja. Rögtön mesélni kezdi: Maga sem tudja, mitől, de hirtelen megnőtt. Egyik orvostól a másikig megy, de nem tudnak rajta segíteni. Nagyon szerencsétlennek látszik. Vigasztalom, hogy még csak huszonegy éves. A középső bátyámnak még huszonhat éves korában is le kellett hajtatnia a nadrágját. Aztán a kocsiban ülünk. Mögénk áll egy kis mikróbusz. Két csaj száll ki, tökrészegek. Az egyik elesik, olyan részeg. Aztán lemennek a pincébe. Miután eltűntek, Psy felém fordul, és azt mondja, hogy a kisebbiket, amelyik az előbb fölbukott, elkapja. Amikor visszajönnek a lányok, Psy kiugrik a kocsiból, és hátulról megragadja a kisebbiket. A másik lány segít neki. Mintha összebeszéltek volna. Villámgyorsan betekerik az egész testet, bokától nyakig valami fásliszerűséggel. Aztán bedobják a hátsó ülésre, és azonnal indulunk. Az addig mögöttünk álló mikróbusz üldözni kezd minket. Psy vezet, én mellette ülök. Aztán K.-nak mesélem - mintha TV-n néznénk az üldözéses jelenetet -, hogy úgy tudom, csak az találhat ki a városból, aki jól ismeri az utcákat, mert Egerben harminc kilométer hosszan, teljesen körbe vezetnek az utak. Lehet, hogy majd húsz kört is csinál Psy, míg ki nem fogy a benzine, mondom.

Kútszerű helyiség. Mint egy cella. A magasban keskeny ablak. Huszas égő. A Kertész utcai WC, de csésze nélkül. Sakkozunk. Endre és én. A sakktábla talán a lehajtott ülökén volt. Endre semmi különöset nem mondott, nem csinált, mégis egyértelmű volt, hogy megőrült. Rettenetesen nyomasztott.

Egy nagyvárosi lakás legfölső emeletén. A ház egy széles út mentén áll. Este, hosszú küzdelem után, bezárok valakit vagy valamit egy dobozba. Alig nagyobb, mint egy diszkes doboz. Az ablak előtt állok, tenyeremben a doboz, az ujjaimmal szorítom össze alul és felül. Aztán az ablakból látom a dobozt, az utcán fekszik, a járdán. Valószínűleg kidobhattam az ablakon. Egyszercsak óriási erővel kiüti valami belülről a doboz oldalát, ököllel. Ezt a képet viszont közvetlen közelről látom. Páni félelem tör rám, hogy kiszabadult, mindjárt itt lesz a lakásban. Nyilván már jön is fölfelé a lépcsőn. Rettegeve kapom magamra az utcai cipőmet, menekülni akarok, de a félelemtől alig engedelmeskednek ujjaim, nem tudom befűzni a cipőmet. Kétségbeesés.

Összeaszott, múmiaszerű test. Az arc vonásai viszonylag jól kivehetők. A norvég királynő. Pontosan tudom, tizenhat fontot nyom. Kipakoljuk valami szarkofágszerűségből. Olyan színe van, mint a vizes agyagnak (vagy sötétszürke?). Teljesen mozdulatlan, tárgyszerű. Ha közelébe kerülök, megragad, és nem enged. Magához húz, szorít, megpróbál összeroppantani. Pokoli birkózás. Valahogy mindig kifejtem magam az öleléséből. Hívom K.-t, segítsen. Bejön a gyerek. Fábián, pizsamában. Kézbe veszi a szobrot, tálcaszerűen eltartja magától. Látod? Látod? - kiáltom. A gyereket nem bántja. Aztán újra a gyerek nélkül vagyunk a szobában. Amikor eltávolodom a figurától, mozdulatlan, élettelen. De újra és újra közelednem kell hozzá, meg kell érintenem. Támadásai sunyik és kivédhetetlenek. K. jelenik meg a képben. Nézi a harcunkat, kiabál, hogy engedjem el a bábut, de nem tudom. Öld meg, kiáltja. Meg kell ölnöm, ordítom, és vonszolni kezdem az erkély felé a figurát. Nagyszoba. Nyomom, feszítem a figurát át a kőmellvéden, és ekkor hirtelen, még sohasem látott élességgel meglátom saját, rémült arcomat. Miközben megpróbálom átnyomni a testet a mellvéd peremén, üvöltöm K-nak: Én ugye bent vagyok? Én ugye az erkélyen állok? Iszonyatos félelem. Aztán a másik kétségbeesett arcát látom (az arc valójában az enyém). A test a mélység fölött lóg. Látom a kezét, ahogy kapaszkodik a fal peremébe. Teljes erővel ütöm egy tárggyal, és közben ordítok: Én ugye belül vagyok? Aztán lezuhan. Nem látom, csak a földet érő test puffanását hallom, belülről, egy zárt szobábából, ahol ülünk.

Egy nő jön le a hegyről. Azt mondja: Elhoztam Neked a színeket. És a különböző színek úgy zúdulnak alá a kezéből, karjáról, mintha csak letekert, széles szöveteket, végvásznakat mutatna. Nézd csak, mondja, és ide-oda dobálja a lepedőszerűen szálldosó színeket, mint egy rövidárú kereskedő.

Az utcán mentem, vagyis mentünk. Három férfi és egy nő. A három férfi közül én voltam az egyik. A másik N.G.-szerű figura. Külvárosi, pesti hangulatú utcák. Mintha bekanyarodttunk volna Dob utcába, a Fészeknél. A járdák mentén parkoló autók. Az egyik autó pontosan a sarkon parkol, teljesen szabálytalanul. Talán egy barna kombi volt. Egy parkolócédula volt a szélvédő belsejére ragasztva, valami engedélyféle, és az volt ráírva: M. Zs. Erre azt mondtam: Ez a M. Zs. milyen szabálytalanul parkol! Szavaimat valójában úgy értettem, hogy M.ZS. mindig kilóg a sorból. Aztán továbbmentünk. Bemegyünk egy emeleti szobába. Nagyon szegényesen volt megvilágítva. Fojtott légkör. Azért mentünk oda, mert mindhárman öngyilkosok akartunk lenni. Ott volt egy orvos, aki azt mondta, hogy majd ciánnal elaltat minket, vagyis ciánnal leszünk öngyilkosok. Csak egy századmásodperc az egész. Ott ültem és vártam, mert nem én voltam az első, akit megvizsgált az orvos. Nem tudom miért, de mindenkit meg kellett vizsgálnia. Amikor rám került a sor - én voltam a harmadik -, azt mondta, hogy a tüdő fantasztikusan jó, de az orromban valamilyen zárványok vannak. Ennek ellenére tökéletesen funkcionál. Mondani akartam, hogy biztos a karamboltól vannak azok a zárványok. Borzalmas dilemma, hogy most ugyan öngyilkos akarok lenni, vagyis szépen, nyugodtan el akarok menni, ugyanakkor viszont mindent itt kell hagynom. Nem a hagyományos értelemben vett életre gondoltam, hanem a Keller Helénre, amit még nem fejeztem be. Meg semmit sem készítettem össze, raktam rendbe. Mi lesz így, ha minden itt marad, gazdátlanul. Rettenetes volt ez a dilemma. És ekkor megpróbáltam beleélni magam a gondolatba, hogy talán mégis jobb lenne maradni, hiszen még mennyi mindent nyújthat az élet, stb. De ez csak olyan kényszeredett gondolatmenet volt, nem érintett meg igazán. Aztán azt mondta az orvos, hogy feküdjek föl az asztalra. Éreztem, hogy könny csurog végig az arcomon. Fölálltam, és elég teátrálisan letöröltem a kisujjammal egy könnycseppet az arcomról. Hallottam, ahogy összesúgnak a többiek, hogy ez igen, ez még most is milyen kemény legény. Volt bennem egy kis félelem azért is, hogy mi lesz akkor, ha csak nekem adják be a szert, és a többiek életben maradnak. Újra visszafeküdtem. Az orvos egy maszkot tett a számra, átlátszó, műanyag maszkot. Még meg akartam kérdezni, hogy minek ez a szar, hát mégsem csak egy másodperc az egész? És akkor eszembe jutott, hogy még mindig lerúghatnám magamról a berendezést, de most már szégyelltem volna megmásítani az elhatározásomat mások előtt. És egyébként is, mintha egy kicsit gúnyos lett volna az orvos tekintete, amikor az arcomra tette a maszkot. Mélyeket lélegeztem, hogy minél előbb hasson a szer, és arra gondoltam, hogy végre megszűnik az idegeskedés, hamarosan elalszom, és majd álmodni fogok. Már félálomban voltam, amikor hirtelen újra fölerősödtek a kétségeim, és szinte belém hasított a gondolat: Mi lesz, ha rosszat fogok álmodni? Ettől megrémültem. Iszonyatos pánikérzés. Tudtam, hogy ezt a halál előtti pánikot, pontosan így, már éreztem valamikor.

A watton vagyok. Egy nagyon hosszú bot van nálam. Azzal mérem a keskeny árkok mélységét, mielőtt átgázolnék rajtuk. Már eléggé kint járok. Egyszercsak egy széles, sebes folyású árokhoz érek. Belemerítem a botot, nem ér le a meder aljáig. Érzem, ahogy viszi, sodorja a víz a bot víz alatti végét. Csodálkozom, nem gondoltam, hogy ennyire mély a víz. Kihúzom a botot, és körülnézek. Mögöttem már mindenütt víz van. De nem tenger, inkább folyó. Ekkor észreveszem szemben az apámat. A túloldalon áll, messze. Teljesen tisztán látom az arcát. Át akar jönni. Kétségbeesetten kiáltom: Maradj! Maradj! (1997. február)

(Az álmokat - az utolsó kivételével - 1990 és 1994 között jegyeztem föl. Ebben az időszakban "professzionálisan" gyakoroltam az álomemlékezés és a lucid álom technikáját. Ez, mondhatni az akkori írástechnikám része volt. Sem előtte, sem utána nem írtam ilyen rendszerességgel az álmaimat.)

#