\\\\

|| exit game || hard rain || johanna || kreatúra
|| nyolc perc || törlesztés || háló || agyregény
|| gólem || hálózat || nn-füzetek || 504 || via deus
|| más || -ból/ből || fb # @

__\\

"...Kiléptem a fürdőszobából, és úgy láttam, hogy egy hatalmas, szürke madár ül a széken. Olyan volt, mint egy odadobott, vastag gyapjúpokróc. Beszélni kezdtem hozzá és ő figyelt. K. kijött a szobából, nyilván kíváncsi volt, hogy kivel diskurálok az üres szobában fennhangon. Megállt mellettem, egy ideig velem játszott (vagyis úgy hitte, valami játék részesévé vált), ő is abba az irányba fordult, amerre a szavaimat intéztem. Néhány perc vagy pillanat múltán aztán megelégelte e gyanús szerepet, rám nézett, kissé rézsútosan, alulról fölfelé, és még mindig inkább játákos cinkossággal, mintsem komolyan azt kérdezte: Jól vagy? Hallottam a hangját, de nem éreztem szükségét a válaszolásnak. Teljesen elfoglalt a magam monologizálása. Nyugodt, szabatos mondatokban beszéltem, teljesen folyamatosan, nem is lett volna alkalmam a válaszra. Gondoltam, hogy meg fog ijedni, ha nem hagyom abba, ha továbbra sem veszek róla tudomást, de képtelen voltam felé fordulni, vagy akár egyetlen szóval, gesztussal jelezni: nincs semmi baj, minden rendben, észlelem jelenlétét, most azonban jobb lenne, ha magamra hagyna. Igen, mindent pontosan észleltem magam körül, ennek azonban képtelen voltam jelét adni. Eszméletem két különböző, egymással nem érintkező síkon mozgott. Láttam, hogy K. kétségbeesetten rohangál föl-alá a lakásban, a pánik és a görcsös önuralom hullámai között hánykolódva. Hallottam a telefonkönyv lapjainak ideges zörgését, a gázbojler kattogását és az elektromos óra percegését; a bekapcsolva maradt rádióból halkan szüremlő szimfonikus zenét, az éjszakai utcán néha el-elsuhanó járművek zúgását, és különös módon mindez jóleső nyugalommal töltött el, akárcsak K. riadt arcának némelykori, hirtelen föltűnése szemem előtt. Ilyenkor megpróbálta tekintetével elfogni tekintetem. Gyakran össze is néztünk, kapcsolat azonban nem jöhetett létre keresztező pillantásaink metszéspontjában. Úgy rémlik, mintha órákon át beszéltem volna, szünet nélkül, egyazon hangfekvésben. Aztán különböző ismerősök jöttek. Egyenként beléptek látóterembe, gondterhelt arccal méregettek, aztán rövidesen elúsztak a szemem elől. Mintha egy rendkívüli kiállítási tárgy lettem volna valamilyen mutatványos sátorban, ahová az érdeklődők megszabott időre bepillanthatnak. Kissé komikus volt ez a jövés-menés. Valójában most éreztem először a kapcsolatteremtés, legalábbis a kiszólás vágyát. Szerettem volna egy szóval, egy gesztussal kifigurázni, kigúnyolni nagy igyekezetüket. De nem szakíthattam meg monológomat, talán csak az arcomon suhant át a fojtott kuncogás lopakodó derűje, mint amikor a padok között mulatozó gyerekek próbálják meg nevetésre ingerelni a katedrán leckéjét fölmondó társukat. Hamarosan újra teljes nyugalom vett körül. Minden mozgás, zaj megszűnt közelemben. Talán magamra hagytak, vagy távolabbról figyeltek. Ez nyugtalanított, de képtelen voltam a fejemet megmozdítani, hogy körülnézzek. Valószínűleg megbénultam, állapítottam meg részvétlenül. Feltételezhető bénultságom semmiféle testi fájdalommal, izommerevséggel vagy egyéb kínzó panaszzal nem járt. Bizonyos testrészeim egyszerűen mozgásképtelenné váltak. Azt hiszem, teljesen tisztában voltam helyzetemmel, és ezzel a helyzettel nem voltam elégedetlen. Próbáltam legalább csekélyke együttérzést kicsalogatni magamból, legalább K. sorsa iránt, de teljesen érzéketlen maradtam. Pedig pontosan tudtam, ez az állapot, miközben akár még évtizedekig is fönntarthatom alapvető életfunkcióimat, végleges. Tragédia, állapítottam meg már-már komikus szenvtelenségel. K.-t nem láttam többé, miként az idegen vagy ismerős arcokat sem. Pusztán teljesen sima, fényes és üres, tojásdad foltokat láttam, többé-kevésbé szabályszerű időközönként fölhatalmasodni szemem előtt. Rendszerint pillanatokra, néha azonban bántóan hosszan látóterembe nyomultak, szinte fullasztott közelségük. A külső zajok, zörejek teljesen elapadtak, mégsem borult rám a csend néma búrája. A puszta lét hangtalanul is képes volt hallani önmagát, nyugodalmas, telt áramlásban. Sohasem gondoltam, hogy ennyire békés és komplikációktól mentes lesz a távozás. Ahogy egy tapintatos háziasszony vonul vissza az estély forgatagából hálószobájába, észrevétlenül és megbontatlanul hagyva a tovább időző társaságot. Azt hiszem, felesleges volt jelenetet rendezned, gorombáskodnod, hisztérikukusan fölkapni a fejetlen partvisnyelet, és mint egy fúria nekirontani a széken gubbasztó rongyhalomnak. Nevetséges és hiábavaló riposzt volt. A madár kabátom alatt gubbaszt, szelíden, megértőn és türelmesen..." (Részlet a "Hálóból").

A könyv előtörténetéről a Hálózat bevezetjőben olvashat. A teljes szöveget is itt találja, ha a vertikálisan hármas osztású monitor jobb oldali hasábjának tetején a "Háló" címre kattint.

#