\\\\
|| für
alice || kelet-tranzit
|| retrospektív
|| luxembourg-kert
|| exit game
|| hard
rain || johanna
|| kreatúra
|| nyolc
perc || törlesztés
|| háló
|| agyregény
|| gólem
|| hálózat
|| nn-füzetek
|| 504 || via
deus || más
|| -ból/ből
|| fb
# @
=> de/en
__//
Tamás Zsuzsa:
Angyalszirt, szerelemvirág
(Csillagszálló, 2007. július)
Az időskor kultúrtörténetének egyik
legjelesebb modern kutatója, Thomas M. Falkner szerint az öregkort a benne rejlő
ellentmondások teszik izgalmas és termékeny témává az irodalom számára. Egyrészt
az időskor belső paradoxona - a fizikai létezésében egyre korlátozottabbá váló
test és a lélek közti konfliktus -; másrészt az időskorral járó nyilvánvaló
tapasztalat és a társadalom ezt háttérbe szorító, kirekesztő gesztusa.
Farkas Péter főként az első aspektusra koncentráló, Nyolc perc című,
egy idős házaspár mindennapjairól - "halálgyakorlatairól" - szóló
regénye az idei könyvhétre jelent meg, mégis az ókori hagyományokra kell visszatekintenünk.
Szinte nincs is olyan antik írástudó, aki ne reflektált volna valamiképpen az
öregkorra: műveikben rendre visszaköszön az öregek erkölcsi és kulturális szempontból
is meghatározó jelentősége, de az agg énekmondók, jósok, a hagyományos értékeket
képviselő öreg szülők és vén szolgálók alakjain túl "mintha léteznék ugyan
az öregek pozitív társadalmi megítélése, de a nyelv szintjén, mintha valamiféle
taburól lenne szó, rendre annak tragikumát vagy éppen csak szánalmas voltát
ismétlik" - mutatja ki Philemon és Baucis című tanulmányában Gloviczki
Zoltán (in: Vigilia, 2004/2). Kivételt ugyanis csupán az Ovidius által megénekelt,
a Metamorphoses nyolcadik könyvében megbúvó Philemon és Baucis története
képez.
Tudjuk: a vándorként kopogtató Jupiter és fia számára ismeretlenül is lakomát
rendező szegény házaspár jutalomban részesült. Miután az istenek fölfedték kilétüket,
a házaspárt a közeli hegytetőre küldték, akik könnyek közt nézték végig a táj
mocsárba pusztulását - viskójuk kivételével, ami viszont templommá változott.
S amikor a maguk számára kívánhattak folytatást, az öregek a templom szolgájának
ajánlkoztak, s annyit kértek még: egyazon óra ragadja el őket, egyiküknek se
kelljen párját temetnie. Kérésük beteljesült, halálukban pedig szomszédos fákká
- hárs- és tölgyfává - váltak, a helyhez és egymáshoz ragaszkodó hűségük örök
jeleként.
Philemon és Baucis története megkerülhetetlen, ha Farkas Péter Nyolc perc
című könyvéről kívánunk szólni. Akik hiányolják Ovidius költői mértéktartását,
azok a Philemon és Baucis-elbeszélés hibájául róják fel a mű aránytalan felépítését,
hogy a költő mintegy a történet rovására időzik el a környezet mikrokozmikus
leírásával. Egy mikrokozmoszba nyerünk bebocsátást Farkas Péter műve által is:
hősei, az öregember és az öregasszony emeleti lakásuk négy fala közt éldegélnek,
a végletekig leszűkült közös élet végletekig ki-, meg-, és átélt perceinek végtelenében.
A szerzőnek nincs mit a szemére vetni: e mikrokozmosz bemutatása nem megy a
történetmondás rovására, hiszen ez maga a történet. S ha Farkas Pétert aránytévesztésen
kapnánk, hát éppen ott és akkor tehetjük ezt, ahol és amikor a szándékosan kirekesztett
külvilág jelentőségét egy-egy "vendégszöveg" erejéig mégis a kinti
gőggel érvényesülni engedi.
Philemon és Baucis történetével bibliai párhuzamok is vonhatók: az istenek földi
vándorlása és megjelenése az egyszerű kunyhóban felidézi a Teremtés könyvének
18. fejezetét, ahol az Úr és angyalai Ábrahám sátránál jelennek meg. Ábrahám
ugyan azonnal felismeri az Urat, de a vendéglátás hasonlít az Átváltozásokban
olvasottakhoz: feleségével együtt sürög-forog a vendéglátó, ismerős a sütés-főzés
és a lábmosás motívum, a gyermekáldás ígéretével itt is megtörténik a kiválasztás,
majd Szodomával a bűnös szomszédság elpusztítása, amit egy hegyről néz végig
Ábrahám.
Mindkét felidézett mű megerősíti az isteni erő és mindenhatóság jelenlétét,
ugyanakkor tükrözi az isteni szférával kialakítható személyesen bensőséges kapcsolatot,
melynek mintha elengedhetetlen eleme, lényegi feltétele volna egyrészt a vendéglátók
hajlott kora, másrészt házastársi egységük. Farkas öregjeire is használható
volna az Ovidius által használt ritka ige: a latinban egyetlen szó, a consenuere
azt jelenti, együtt öregedni. Együtt öregedtek tehát házasságukban öregjei -
történetükből "csak" az isteni szféra jelenléte, a kiválasztottság,
a feljebbvalótól eredeztethető büntetés-jutalmazás hiányzik.
Látszólag. Mert bár nem kopogtat az ajtajukon álruhás istenség, kiválasztottak
ők: a narrátor figyelme, tekintete, mindentudása kiválasztottá avatja őket,
s álruhás vendéggé minket, olvasókat. Hogy saját leépülésüket a külvilág tudatos
kizárásaként élhetik meg: maga a külvilág "mocsárba süllyedése", a
"szomszédság elpusztulása" - rájuk nézve kegyelem.
Ahogy kegyelemben részesülnek estéről-estére, mikor újra és újra bejárják ugyanazt
az utat. A hajdan Az Angyalszirt növényvilága című munkájához a városi
arborétumban anyagot gyűjtő öregember egy kertben jár, s ott vezeti kézen fogva
feleségét is. Útközben rácsodálkoznak a szerelemvirágra; mintha A Mester
és Margarita Búcsú és örök nyugalom című fejezetében járnának, mintha
Philemon és Baucis mégis hazatérne, a régi házba.
S mikor az olvasó becsukja a könyvet, talán még nem tudja, de érzi: a Nyolc
perc című könyv úgy őrzi a két öreg életének áttetsző erezetű, törékeny
s porló emlékét, akár a könyvkötővel készíttetett, pergamenkötéses növénygyűjtő
táska a levélgyűjteményt. Hogy a cím metaforikus nyolc perce (amíg a Nap halála
után a fény még eléri a földet) azt a nyolc percet jelöli, míg lezajlanak az
aprólékos halálgyakorlatok, vagy netán azt a nyolc percet, míg a fizikailag
már nem létező öregek elhagyják az emeleti lakást, lelkük nem bolyong többé
a négy fal között, de a kerti házba végleg hazatér - talán nem is eldönthető.
Akárhogy is: a kegyelem megadatott.