\\\\

|| exit game || hard rain || johanna || kreatúra
|| nyolc perc || törlesztés || háló || agyregény
|| gólem || hálózat || nn-füzetek || 504 || via deus
|| más || -ból/ből || fb # @

__//

Tamás Zsuzsa:
Angyalszirt, szerelemvirág

(Csillagszálló, 2007. július)

Az időskor kultúrtörténetének egyik legjelesebb modern kutatója, Thomas M. Falkner szerint az öregkort a benne rejlő ellentmondások teszik izgalmas és termékeny témává az irodalom számára. Egyrészt az időskor belső paradoxona - a fizikai létezésében egyre korlátozottabbá váló test és a lélek közti konfliktus -; másrészt az időskorral járó nyilvánvaló tapasztalat és a társadalom ezt háttérbe szorító, kirekesztő gesztusa.
Farkas Péter főként az első aspektusra koncentráló, Nyolc perc című, egy idős házaspár mindennapjairól - "halálgyakorlatairól" - szóló regénye az idei könyvhétre jelent meg, mégis az ókori hagyományokra kell visszatekintenünk.
Szinte nincs is olyan antik írástudó, aki ne reflektált volna valamiképpen az öregkorra: műveikben rendre visszaköszön az öregek erkölcsi és kulturális szempontból is meghatározó jelentősége, de az agg énekmondók, jósok, a hagyományos értékeket képviselő öreg szülők és vén szolgálók alakjain túl "mintha léteznék ugyan az öregek pozitív társadalmi megítélése, de a nyelv szintjén, mintha valamiféle taburól lenne szó, rendre annak tragikumát vagy éppen csak szánalmas voltát ismétlik" - mutatja ki Philemon és Baucis című tanulmányában Gloviczki Zoltán (in: Vigilia, 2004/2). Kivételt ugyanis csupán az Ovidius által megénekelt, a Metamorphoses nyolcadik könyvében megbúvó Philemon és Baucis története képez.
Tudjuk: a vándorként kopogtató Jupiter és fia számára ismeretlenül is lakomát rendező szegény házaspár jutalomban részesült. Miután az istenek fölfedték kilétüket, a házaspárt a közeli hegytetőre küldték, akik könnyek közt nézték végig a táj mocsárba pusztulását - viskójuk kivételével, ami viszont templommá változott. S amikor a maguk számára kívánhattak folytatást, az öregek a templom szolgájának ajánlkoztak, s annyit kértek még: egyazon óra ragadja el őket, egyiküknek se kelljen párját temetnie. Kérésük beteljesült, halálukban pedig szomszédos fákká - hárs- és tölgyfává - váltak, a helyhez és egymáshoz ragaszkodó hűségük örök jeleként.
Philemon és Baucis története megkerülhetetlen, ha Farkas Péter Nyolc perc című könyvéről kívánunk szólni. Akik hiányolják Ovidius költői mértéktartását, azok a Philemon és Baucis-elbeszélés hibájául róják fel a mű aránytalan felépítését, hogy a költő mintegy a történet rovására időzik el a környezet mikrokozmikus leírásával. Egy mikrokozmoszba nyerünk bebocsátást Farkas Péter műve által is: hősei, az öregember és az öregasszony emeleti lakásuk négy fala közt éldegélnek, a végletekig leszűkült közös élet végletekig ki-, meg-, és átélt perceinek végtelenében. A szerzőnek nincs mit a szemére vetni: e mikrokozmosz bemutatása nem megy a történetmondás rovására, hiszen ez maga a történet. S ha Farkas Pétert aránytévesztésen kapnánk, hát éppen ott és akkor tehetjük ezt, ahol és amikor a szándékosan kirekesztett külvilág jelentőségét egy-egy "vendégszöveg" erejéig mégis a kinti gőggel érvényesülni engedi.
Philemon és Baucis történetével bibliai párhuzamok is vonhatók: az istenek földi vándorlása és megjelenése az egyszerű kunyhóban felidézi a Teremtés könyvének 18. fejezetét, ahol az Úr és angyalai Ábrahám sátránál jelennek meg. Ábrahám ugyan azonnal felismeri az Urat, de a vendéglátás hasonlít az Átváltozásokban olvasottakhoz: feleségével együtt sürög-forog a vendéglátó, ismerős a sütés-főzés és a lábmosás motívum, a gyermekáldás ígéretével itt is megtörténik a kiválasztás, majd Szodomával a bűnös szomszédság elpusztítása, amit egy hegyről néz végig Ábrahám.
Mindkét felidézett mű megerősíti az isteni erő és mindenhatóság jelenlétét, ugyanakkor tükrözi az isteni szférával kialakítható személyesen bensőséges kapcsolatot, melynek mintha elengedhetetlen eleme, lényegi feltétele volna egyrészt a vendéglátók hajlott kora, másrészt házastársi egységük. Farkas öregjeire is használható volna az Ovidius által használt ritka ige: a latinban egyetlen szó, a consenuere azt jelenti, együtt öregedni. Együtt öregedtek tehát házasságukban öregjei - történetükből "csak" az isteni szféra jelenléte, a kiválasztottság, a feljebbvalótól eredeztethető büntetés-jutalmazás hiányzik.
Látszólag. Mert bár nem kopogtat az ajtajukon álruhás istenség, kiválasztottak ők: a narrátor figyelme, tekintete, mindentudása kiválasztottá avatja őket, s álruhás vendéggé minket, olvasókat. Hogy saját leépülésüket a külvilág tudatos kizárásaként élhetik meg: maga a külvilág "mocsárba süllyedése", a "szomszédság elpusztulása" - rájuk nézve kegyelem.
Ahogy kegyelemben részesülnek estéről-estére, mikor újra és újra bejárják ugyanazt az utat. A hajdan Az Angyalszirt növényvilága című munkájához a városi arborétumban anyagot gyűjtő öregember egy kertben jár, s ott vezeti kézen fogva feleségét is. Útközben rácsodálkoznak a szerelemvirágra; mintha A Mester és Margarita Búcsú és örök nyugalom című fejezetében járnának, mintha Philemon és Baucis mégis hazatérne, a régi házba.
S mikor az olvasó becsukja a könyvet, talán még nem tudja, de érzi: a Nyolc perc című könyv úgy őrzi a két öreg életének áttetsző erezetű, törékeny s porló emlékét, akár a könyvkötővel készíttetett, pergamenkötéses növénygyűjtő táska a levélgyűjteményt. Hogy a cím metaforikus nyolc perce (amíg a Nap halála után a fény még eléri a földet) azt a nyolc percet jelöli, míg lezajlanak az aprólékos halálgyakorlatok, vagy netán azt a nyolc percet, míg a fizikailag már nem létező öregek elhagyják az emeleti lakást, lelkük nem bolyong többé a négy fal között, de a kerti házba végleg hazatér - talán nem is eldönthető.
Akárhogy is: a kegyelem megadatott.

#