\\\\

|| für alice || kelet-tranzit || retrospektív || luxembourg-kert || exit game || hard rain || johanna || kreatúra || nyolc perc || törlesztés || háló || agyregény || gólem || hálózat || nn-füzetek || 504 || via deus || más || -ból/ből || fb # @ => de/en

__//

Radics Viktória
A négy elem
(Holmi, 2008. április)

Vajat nem szoktunk kézzel csipkedni, és bámulni. A Nyolc percnek már az első másodpercében, az első mondattal, amelyben ez áll, túlpördülünk egy határvonalon, és végig amott leszünk, túl, különös létállapotban, mely mindazonáltal valahonnét ismerős.
Végig az öregség utolsó stációjáról van szó, melyből a halálba történik majd átlépés. Nem történetmondás formájában, hanem állapotrajzokkal, mozaik-technikával ábrázolja Farkas Péter az aggkor fiziológiai és metafizikai dimenzióját. Itt már nincsenek történetek - sem kis, sem nagy elbeszélések -, csak történések, és az "én" határai is foszladoznak; az elme másvalamire lát rá. Az egészséges emberek aktivizmusát gyakran zavarja az aggok elfordulása, amit nem tudunk mire vélni. Miért ilyen érdektelenek? Hova fordulnak? Mit néznek? Farkas Péter éppen ebben az elfordulásban találta meg az irodalmi fogást ezen a nehéz témán.
Szemlélete nem szociologisztikus, nem orvosi, nem thanatológusi, nem dokumentarista, hanem par excellence irodalmi. Azokra a tapasztalatokra koncentrál, melyekhez semmilyen fajta elméleti megközelítés és megismerésvágy, sem gyakorlati érdek nem fér hozzá: az emberi tapasztalat befoghatatlan fölöslegére-maradékára, a rejtélyes ismeretlenre, ami azonban talán mégis nagyon lényeges, és amihez csak ez a szavakkal űzött különös operáció visz közelebb. Az irodalom felmérhetetlen fontosságát állítom ezzel, nem véletlenül pont Farkas Péter kisregénye kapcsán, mely tiszta irodalom, és szerintem a lírából és a prózából kivonható poézis-esszencia "alkimista" előállításának kísérlete.
A posztmodern irodalom(szemlélet) haragszik az esszencializmusra, ám az irodalom és az alkímia metaforikus azonosítása mégsem tüntethető el a horizontról, az irodalomról alkotott víziók sorából, és ezek a víziók nem rekeszthetők ki az irodalomról való szemlélődésből. Az esszenciák utáni kutatás antropológiai jegyünk - vitatható, mint megannyi emberi habitus, melyekben az mindenesetre talán közös, hogy valamit keresnek, valamit nem tudnak, valamire szomjúhoznak. Rosszabbik esetben valamit akarnak és odahazudnak. Vagy éles intellektussal, az érzelmeket irtva, dekonstruálják az esszenciákat.
Farkas Péternél a téma - az aggkori lét meg a benne rejtőző különleges tudás-nemtudás - és a forma - az irodalom mint ami pont a különös tudás-nemtudás-fajtákat kutatja, ábrázolja, reflektálja - egymásra talált, és ez teszi a Nyolc percet kiemelkedően sikerült és harmonikus művé, mely túllép a posztmodernen.
A Nyolc perc nagyon koncentrált próza. Tematikusan egyvalamivel foglalkozik: egy idős, beteg házaspár temporálisan nem behatárolt utolsó stációjával a halál előtt. Formailag is koncentrált: a sűrítés, tömörítés poétikája jellemzi, prózatechnikailag az egyszerűség, a pontosság, az áttetszőség, a világosság törekvése, narratológiailag a tárgyszerűség, a metaforikusság és a reflexivitás kiegyensúlyozott összefonása. Szigorú mű ez, precízen megkomponált, nem tűr kilengéseket és elbeszéléstechnikai változatosságot, szűk skálán mozog. Stilisztikailag egy anyagból van az egész, két jelentős kivétellel a regény közepe tájékán, aminek, szerintem, igen fontos ellenpontozó funkciója van.
Egy emberpárra fókuszálunk tehát, az "öregasszonyra" és az "öregemberre", nem tudjuk meg a nevüket, ami a kisregény parabola-jellegét erősíti. Azért nem tudjuk meg a nevüket, mert ez nem fontos. Az író nagy empátiával belehelyezkedik a szereplők világába, ahol a nevek és a szerepek nem fontosak. Belehelyezkedik ugyan, beleképzeli magát, de fönntartja a saját írói kívülállását és reflexivitását is, azonban gondolataival az ő szempontjaikat követi. Ez pedig - az empátia és a distancia harmonikus, sikerrel realizált együttese - egy új világ felmutatását eredményezi (ábrázolás és letapogató, reflexív bemutatás közös aktusaként).
Ebben a világban nem fontosak a tulajdonnevek, nem fontosak azok a kapcsolatok, szempontok, tevékenységek, cselekedetek, gondolkodásmódok - azok az igék, jelzők, főnevek - amelyek az egészséges, a társadalmi és társas életben törekvő, igyekvő emberek világát konstruálják. Az öregember és az öregasszony másként tekintenek a világra és magukra, és másként élik meg, mint mi, akik még aktívak vagyunk, akarunk, folyton interveniálunk és erőszakoskodunk. Az öregembernek és az öregasszonynak időskori agylágyulása van, emellett más öregkori betegségek, nyavalyák és kellemetlenségek gyötrik őket. A Nyolc perc kritikusai "vegetálásig lefokozott életről", "visszahúzódó, zsugorodó tudatról", "animalitásról" beszélnek, pedig ez a tudat szerintem ugyanakkor fel is fokozódik, kitágul, és humán értelemben is kibontakozik. Mi több, pont ennek a nehezebben észrevehető, körkörös processzusnak a felmutatása a regény érdeme és sikerének záloga.
Mind a ketten módosult tudatállapotban és módosult szellemi állapotban vannak (az egészséges emberekhez képest). Észleléseik átrendeződtek: sok minden homályba merül, érdektelenségbe hullik, más tartományokban viszont az észlelések kiélesednek, kifinomulnak, s vonatkozik ez úgy a befelé, mint a kifelé irányuló észlelésre. Érzeteik is másmilyenek: a jó, a kellemes, a semleges, a rossz teljesen átrendeződik, s velük az érzések és az érzelmek is átváltoznak. Az akarat minimalizálódásával, a testre való ráhagyatkozással együtt jár a szenzualitás és az érzékiség felfokozódása. Gyönyörű jelenetekkel találkozunk a regényben: például mindjárt az elején az öregember reggelikészítése, ahogy a reszelt alma és a magok állagára, alakjára, színére, ízére figyel, vagy ahogy íze van számára a meleg víznek, a levegőnek, már-már tapinthatósága, koreográfiája a fénynek. A hőérzékelés, a tapintás is kifinomul, az ujj, a nyelv, az íny, a bőr érzékenysége megváltozik. Az idő lelassul, mert egyikük sem sürgeti, és a pillanatok megtelnek szenzualitással. Mivel a hallás és a látás romlik, a hangok, zajok, neszek, színek és körvonalak elváltoznak, és így a szokványostól eltérő érzéki világ formálódik (az emberi hang nesszé, zajjá, zsibongássá változik, vagy látászavar folytán előáll a "fehér világ", mely a fehér szín megannyi árnyalatában vibrál). Az ösztönök, kinél ez, kinél az, elcsöndesülnek, fel-fellobognak, pislákolnak - nem feszülnek rá olyan egyértelműen a túlélésre, a sokatakarásra, mint az egészségeseknél, hanem már a halálba is átnyúlnak. Mindketten valóságos halálgyakorlatokat is végeznek, készülnek a halálra, felpróbálják mintegy. Haláltudatuk az egész szervezetükben van, nem csak az elméjükben. Az elmében meglévő haláltudat, úgymond, egyszerű; a szervezetben lévő viszont folyamatos és nehéz rákészülődést von magával. Az emlékezés nem úgy történik, ahogy elvárnánk, nem emlékképek formájában, hanem szenzuálisan és álomszerűen: a test emlékezik érzetekre, minőségekre, és az agy nem szituálja konkrétan, nem értelmezi az emléket, viszont fokozottan és különleges részletezettséggel átéli azokat.
A tudatban működnek az automatizmusok, amelyek rítusokká változnak (reggelizés, levegőzés, mosdás, híradó-nézés, öltözés-vetkőzés, lefekvés), tehát megtelnek. Hogy mivel? Mintha magát az életet hordoznák. Ennek egyik legszebb példája az aprólékosan leírt levegőzési szertartás az erkélyen, mely egyfajta ünneppé emelkedik. Az élettevékenységek (munkák, praxisok) maradványai műveletsorokká válnak, amelyek veszítenek automatizmusukból, ráadás figyelmet kívánnak, és ezáltal új arcukat mutatják. Így például az öregember még próbálkozik jegyzeteléssel, de a ceruza, a ceruza mozgatása, a grafit foglalja le a figyelmét. Az öregasszony elmenne, ki a lakásból, de a készülődés műveletsora lebilincseli. Az egyik szép jelenetben, amikor az öregember egy éjszaka egy adag szilvalekvárt főz, maga a művelet úgy elnyúlik és feldúsul, hogy élvezetes eseménnyé, csöndes ünnepéllyé változik.
Az öregasszony a pillanatban és a pillanatnak él, s az idő az öregember számára is szakadozik. Az időszegmentumok viszont kitelnek, kikerekednek, és a létezés tükröződik bennük. Ezzel együtt jár az "én" szétesése, melynek másik oldala az, hogy az én feloldódik a létezésben. Az oldottság, a léttel való azonosulás, az áttetszővé válás számos képsora tűnik fel a regényben. Azok a minősítések, amelyeket mi mondunk az üres időről, itt nem érvényesek, legalábbis nincs negatív felhangjuk. Az üresség ebben a világban jó. Szavaknak sem kell megtöltenie. A beszédhangok zörejekké, a szavak "szóüregekké" változnak, de ez nem kínos kiüresedés. A súlytalanság, a könnyűség és a transzparencia kellemes kábasággá oldja az eszméletet, a kábaság pedig elemiségekkel töltekezik: meleg, fény, levegő áramlik benne. (Nem véletlen, hogy a talajt hiányolja az emeleten lakó öregember, s ezt félálmában "pótolja".)
A testi és lelki fájdalmak élei felsebzik ezt a két életet. Az egyik jelenetben anyaszült meztelenül látjuk kuporogni az öregasszonyt éjnek idején a karosszékben - a "kis teste hangtalan vacog" megtestesülése ez a képsor -, és az öregember, mint egy madárkát, oltalmába veszi. A kölcsönösség, az összehangolt viszonosság, ami kettejük közt kisebb-nagyobb zökkenőkkel működik, lecsillapítja a szenvedést. Ők ketten közös "frekvenciatartományban" mozognak, szavak nélkül is maradéktalanul megértik és segítik egymást. Ami kívülről közös csetlésnek-botlásnak látszik, az belülről ráhangoltság, oltalmazás, a kudarcok megértése, ráhagyás és segítés, nem csak fizikailag, hanem a pszichés gubancok oldásában is. Farkas Péternek sikerült a szeretetkapcsolat fiziológiai, fizikai vetületének aprólékos rajzával irodalmilag hitelesen megjeleníteni a sokat emlegetett, de kevéssé értett fenomént, amit szeretetnek nevezünk - és ez a könyv múlhatatlan érdeme. Emellett az erotika sem hunyt ki kettejük között, visszahozzák a testek emlékei és az ösztönök; a regény néhány meghatóan erotikus jelenete a legszebb melankóliával sugárzik.
Csakhogy ebben a kettősben a másik nem egy másik polgári individuum, bár nem is személytelen, hanem kiszolgáltatott, szeretett és szenvedő lény, aki engem tükröz. Ezeket a tükröződéseket mindketten észlelik, és felfénylések/elsötétedések gyanánt fogadják, humorral, viszolygással, megértéssel, cinkosan és zsigeri szolidaritással. Az, hogy ketten vannak és tükröződnek, az telíti ezt a kopárnak tűnő világot tartalommal.
Valóban a pokol és a paradicsom együtteseként beszélhetünk e világról. A testi kínlódás mindennapossága együtt létezik a testi-lelki szenzációk, örömök pillanataival. A melegség, a fény, a szeretet, a békesség visz ebbe a kettősbe derűs pillanatokat. Azaz hármasságba - ugyanis a lét, az egész életük bevillan ilyenkor mint olyan; karakter, minőség nélkül, pőrén, időtlenül, adottságként-adományként. Jelentés nélkül, értelemvonatkozásoktól mentesen. Nekik nem kell értelmet adniuk az életnek ahhoz, hogy békességet és boldogságot, megnyugvást észleljenek. Az öregemberre "jelentés nélkül" néz vissza a világ, gondolatai pedig "nyelv nélküliek", és ő ezt nem keveselli, az agyában már nincs meg a cél- és értelemkitűző intenció, a lelke pedig el tudja fogadni az ürességet, sőt egyfajta melengető szabadságnak érzékeli. Az, amit a mások "szellemi hanyatlásnak" mondanak, az neki nyelv nélküli gondolat magáról a létről, ami az öregasszony létezésétől elválaszthatatlan, de amiről tudja, hogy ha ők ketten eltűnnek, akkor benne tűnnek el. Az "elárasztottság", az "áramlás" vagy a "lebegés", amit ilyenkor érez, képek nélküli létélmény - amit ez a próza, behatolván a tudat mélyrétegeibe, közvetíteni tud.
Vallási beütés nélkül. Fölösleges lenne emlegetni a keresztényi szeretetet vagy a buddhista nirvánát. Ebben a regényben minden hétköznapi, és fiziológiai szinten vagy attól kis időre el-elemelkedve ("szabadságolva") zajlik. Nincsenek vallásos utalások, nincs filozofálás. Reflexiók vannak a mikrorealista ábrázolásba szőve, hasonlatok, metaforák, ezek "szabadságolnak" a kín nyűgétől, és ezek mutatják meg azokat az eleven, a pusztulást felülíró létminőségeket, melyek nem szorulnak vallási magyarázatra, mert az talán pont elfedné, meghamisítaná őket. A metafizikai szenzációk itt a testet járják át, "a bőr felszínét éppen úgy, mint a hús mélyét".
Aki megfigyelt már agg embereket tenni-venni, matatni, sertepertélni vagy csak üldögélni, az észrevehette, hogy mintha más közegben mozognának, és más koordinátarendszerben gondolkoznának. Ezt a hétköznapi észrevételt bontja ki gazdagon és helyenként pompásan ez a kisregény. Az öregember és az öregasszony teljesen reális figurák és az ábrázolásmód is (reflektáltan) realista, ugyanakkor azonban allegorikus figurákká válnak. Csupasz, esendő emberekké, akik nincsenek felvértezve egészséggel és más készségekkel az élettel szemben, mint amitől ki kell harcolni, amiből ki kell csikarni valamit. Bizonyos, de nem vallási értelemben áldozatok - annyiban, amennyiben elhasználta őket a lét, és hamarosan ki fogja őket vetni a halál kapuján az elmúlásba; ennyiben mindannyian azok vagyunk. Az emberpár ugyancsak nem vallási értelemben vett alázattal fogadja el ezt. Ádám és Éva inverzei ők, akik immár nem akarnak enni a tudás fájáról, és örülnek, ha belesimulhatnak, beleolvadhatnak abba, ami épp van, névtelenül, szégyentelenül, együgyűen.
Ugyanakkor tudnak a "felnőtt"-világ ostobaságairól, legalábbis radikálisan megváltozott értékrendjükben más az, ami nélkülözhetetlen és ami nélkülözhető, amit szabad és amit nem, amit illik és amit nem illik. Olyan radikalizmus ez, mely nem ellene szegül valaminek, hanem eltávolodik tőle, és megformálja a maga saját világát. Az öregek egyszerűen nem vesznek tudomást látogatóik (hozzátartozóik) ügyködéséről, mert nem érdekli őket, és nevetséges számukra. A könyv közepe tájékán két kommentár nélküli dokumentum található: egy ápolási árlista meg egy hódolói levél, amit az öregember kapott valamikor. Ezzel a két talált szöveggel, a racionalizált ügyködés és az ügybuzgóság, a tekintélytisztelet két jelével tör be a kisregénybe a "normális világ". Bár az olvasó megtud egyet s mást ezekből az öregek konkrét szituációját és az öregember múltját illetően (például hogy jeles tudós, botanikus volt), leginkább azonban azt érzi meg, hogy most mindez mennyire nem fontos már. Hogy például sokkal fontosabb az a két emlék-álom, amit az öregember megtartott: az egyik egy háborús sebesülés és kúszás-mászás emléke, a másik pedig egy boldog sétáé az akkor még fiatal asszonnyal, egy röpke csóké. Az előbbi (ujjá)születés-fantazmagóriát is felidéz, az utóbbi pedig a boldogság és a halálélmény rokonságának fantáziáját. Az öregember legmélyebb perceit ezek színezik át; ezeken fog átkelni a halálba, sugallja a regény, és eltűnni.
Nem lenne jó, ha kritikám a telített, már-már üdvösnek nevezhető pillanatok kihangsúlyozásával meghamisítaná a művet. Szar, húgy, bűz, ráncos bőr, testi kínok, undor, testi-lelki vacogás, nyughatatlanság, az élnivágyás és a halálgyakorlatok fájdalma szövi ezeknek a kiemelt momentumoknak a kontextusát. Nincsen poetizálva az öregség, és nincs születés vagy folytatódás-élménnyé átírva a halál. Ám betegséggel, a testi és mentális leromlással járó fiziológiai és pszichés folyamatok a Nyolc perc tanúsága szerint olyan egzisztenciális pőreséghez és hamisítatlansághoz vezetnek el, ahonnan rések, ablakok nyílnak a lét nem vallásilag felfogott, csak költői nyelven közelíthető metafizikumába, noha az ajtó az eltűnéssel egyenlő halálba nyílik át.

#