\\\\

|| für alice || kelet-tranzit || retrospektív || luxembourg-kert || exit game || hard rain || johanna || kreatúra || nyolc perc || törlesztés || háló || agyregény || gólem || hálózat || nn-füzetek || 504 || via deus || más || -ból/ből || fb # @ => de/en

__//

Ambrus Judit
Amikor a nevetés elhalkul, majd semmivé lesz
(Népszava, 2007. június 23-24, 145 szám, angol változat)

Van ez a kedves, rém-finom-ívű játék, amelyiknek senki nem nevet a végén, legalábbis eleddig nem tudunk olyanról, aki a legvégén nevetett volna, nevetve még nem távozott ettől a játékasztaltól senki sem, Goethe állítólag azt mondta volna ott, a végpontnál, kicsit sem nevetve, hogy "Mehr Licht!", Lope de Vega meg, hogy "Unom Dantét", de mintha mosolyfélét ő sem morzsolt volna el közben, ilyenről nem szól semmiféle fáma, nem nevetni való a vége, a nevetés minden bizonnyal az utolsó percekben, tán órákban, sőt olykor az utolsó években is kizárva.
Két, az élet utolsó szakaszát töltő öregemberről olvashatunk ebben a ritka finom, ritka tapintatos, ritka gyöngéd kisregényben, két emberről, akik nyilvánvalóan voltak valakik, életüket elöltötték valamivel, amire egyébként legalábbis egyikük esetében utalás is történik, de a regény pillanataiban nem igazán érdekes a múltuk. Animális létbe süllyedtek, vagy inkább merültek, belemerültek az animális lét védelmébe, mint egy burok öleli őket ez át, burokban készülnek meghalni.
Illetve egyáltalán nem készülnek meghalni, élvezik a még élvezhetőt, kettejük közül a racionálisabb lény némi elővigyázatossággal néz ugyan elébe a halálnak, például nem zárja magára az ajtót, hogy ha épp akkor érné a kicsöngetés, ne kelljen azt rátörni, de amúgy nem készülnek ők semmire, ami tragikus volna vagy félelmes.
Két egymást nagyon szerető emberről szól ez az üvegtörékenységű kisregény, egy öregemberről és egy öregasszonyról, akik élik minden napjaikat . Egy-egy test áldozatai mindketten, vak diók, akik mégsem vakok, a férfi inkább vezeti, a nő inkább élvezi kettősüket, ez nem váltakozik, hiszen párosukban vitt szerepük állapotuk váltakozásától nem függ. A férfi olykor látja a nő leépülését, és el is borzad tőle, de ez szeretetében nem ingatja meg.
Nem tudják egymást úgy látni, hogy kapcsolatuk erőssége kicsit is kopjon. Két ember, néha valamiféle árnyként környezetük is körülveszi őket, de ez teljességgel lényegtelen, nem mintha a rájuk gondot fordító emberek (gondviselőik, hogy ezzel a neutrális szóval éljünk) rosszak volnának hozzájuk, rosszakaróik volnának, csak egyszerűen ennek a teljesen egymásba záródó kettősnek nincs szüksége másnak a gondoskodására. Illetve persze szükség van a lakásuk rendbetételére (ha az átrendezésére nem is), szükség van bevásárlásra és esetleg alapápolásra, lehetséges, hogy szükségük van vagy lesz katéterezésre vagy bronchiális toalettre, de az igazi, lelki oltalmat egymásnak nyújtják.
Különös, de valahogy e könyv kapcsán az az ember érzése, mintha ennek a finom, szeretetteljes, az élettel és minden velejárójával igen tapintatosan bánó kisregénynek sikerült volna egy lépést tenni afelé, aminek a hiányát olykor fájlaljuk. Valamiféle nyelv felé, amelyen testünk intim folyamatait, a testiséget és a testben való létet leírjuk. Hogy ne csak vagy sután vagy durván vagy orvosi nyelven tudjunk ezekről beszámolni, mintha lefestésükre nem lennének nyelvünknek eszközei. Ez a mű mintha átlépne ezen a korláton, mintha ebben az értelemben nyelvet teremtene. Teljes nyugalommal, természetességgel, minden durvaságot, kimódoltságot mellőzve önti betűbe a testtel összefüggő dolgokat. Minden szemérmeskedést félretéve választ ki a szerző egy olyan látószöget, ahonnét nem meglesésnek, s főként nem kukkolásnak hat leírni akár a test fáradt vágyait, akár a mindennapos lebomlási vagy a véggel járó bomlási folyamatait. Apró, pontos leírások, finom mozgások, együttérzés és szeretet egy végtelenül egyszerű szerkezetben. S talán az öregember szólamának egy kicsiny része valahol épp ezt a regényszerkezeti választást magyarázza. "Egyszer csak azt vette észre, hogy amint felnyit egy könyvet, és nekilát a kibetűzésnek, rettenetesen elnehezedik a feje, mintha a régi betűk összes ólmát a nyakába akasztották volna. Agyára vastag, álomkóros közöny telepedett, és gyakran úgy betűzte végig a sorokat, oldalakat, egész fejezeteket, hogy egyetlen jel értelme sem hatolt át ezen a rétegen. Egyre kétségbeesetten halmozta maga köré a könyveket. Gyakran fél tucat könyvet olvasott egyszerre, és néhány oldal átlapozása után mindegyiket letette. Egyszer csak nem értette, mit akarnak tőle ezek a terjengos, kiagyalt történetek."
Ezt a kisregényt nehéz lenne nem megérteni. Finom, de nem finomkodó apró mű az élet utolsó fejezetéről. Egy életszakaszról, amelynek végén a nevetés elhalkul, majd semmivé lesz.

#