\\\\

|| exit game || hard rain || johanna || kreatúra
|| nyolc perc || törlesztés || háló || agyregény
|| gólem || hálózat || nn-füzetek || 504 || via deus
|| más || -ból/ből || fb # @

__\\

Nem csoda, hogy miután ily roppant gondokkal a vállán, akár egy teherlift fölért, s egy pillanatra megtorpant a függőfolyosóra nyíló egyik ajtó előtt, egy fatális tévedés áldozatául esett. Az elvonuló építőbrigád szeszélye következményeként ugyanis az újonnan beépített ajtó mellett, mintegy ördögi mementóként, éppen az eredeti helyén a falnak támasztva a régi, redves szerelvény állt. Így amikor főhősünk hosszas kotorászás után előhalászta kulcsait, mondhatni a szokás rabjaként nem az új bejárathoz lépett, hanem a régi ajtó előtt torpant meg, egy ideig szórakozottan forgatta a kulcsot a jólismert járatban, majd egy erőteljes mozdulattal magára rántotta a megtejüvegesedett szemű, hajdani bejárati ajtót.
Szerencsére időben észhez kapott, s mielőtt koponyájával vágott volna léket a jégvirágos üvegtáblába, elkapta a felé zuhanó keretet, amelyet rövid tétovázás után - ugyanis egy pillanatig ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy mégiscsak úgy isten igazából belefejeljen a benne tükröződő üvegégbe -, óvatosan visszatámasztotta a helyére.
És ekkor furcsa zajokat vélt hallani, de csodálatosképpen nem a valódi bejárati ajtó felől, mint ahogy azt ésszerűen gondolhatnánk, hanem a terét vesztett ajtó mögül, visszavezetve főhősünket egy ugyancsak kissé goromba téli éjszaka sűrűjébe, midőn oly iszonyatos szabadeséssel, milliószoros súllyal csapódott be az ébrenlétbe, akár egy óriásmeteor.
Menten kiugrott az ágyból, lábai azonban annyira szerencsétlenül gabalyodtak a kigombolódott dunyhahuzatba, hogy elvágódott, s csak hisztérikus kapálódzás után sikerült megszabadulnia a kötélként rácsavarodó vászon fogságából.
Keresztülrontott a lakáson, és eszelősként ugrott neki a WC-ajtónak, amely természetesen nem engedett. Belülről tompa puffanások hallatszottak, majd éles, nedves csattanások, mint amikor horganylemezzel borított pultra csapják az akváriumból kirántott halakat.
Artúr egy pillanatig tehetlenül hallgatta a néma zuhogást, aztán újra rávetette magát az ajtóra, s toporzékolva üvöltötte: "Engedj be! Nem hallod? Engedj be, a kurva istenit!" De a zár érintetlen maradt. Erre Artúr, jobb kezében a kilincset tartva, föltépte az ajtót.
Az asszony a kövön térdepelt, és különös taktusra verte a fejét a WC-kagylóba. Artúr egy pillanatra visszahőkölt, s oly elszánt buzgalommal harapta véresre az öklét, miként gyermekkorában falta körbe a lószemű főtt kukoricát.
Egy ideig tanácstalanul állt a magából kifordult test előtt, majd lassan, kétségtelenül teátrálisan - de ezt most nézzük el neki -, előrenyújtotta kezét, és megérintette az asszony fölhorzsolt, csupasz vállát, mire az epileptikusan ide-oda hánykolódó test, akár egy rongy omlott szét a kövezeten.
Artúr megrántotta a WC-láncot, és mereven bámulta a kagyló torkában szertespriccelő véres örvényt. Mintha maga is ott pörgött volna a zuhatagban, egybeolvadva a tehetetlenül sodródó kis csimasz puha szálaival, végig a szennyvíz elvezető csövek labirintusában, csatornák gyomrában, míg szét nem marja a szenny, vagy föl nem falják a patkányok, és szinte egyenként látta higiénikus tamponok steril szálai közé ájult, csatakos frotírokba zápult, lefolyók torkába fulladt megannyi döglött gyermekét. De egy sem végezte így, ily szörnyeteg, számonkérő, fecskeszarnyi csomóvá dagadva.
S ekkor a lába előtti pocsétában fekvő asszony lassú, elomló mozdulatokkal, meghunyászkodva, mint aki attól fél, menten megütik, fölállt, igen, fölegyenesedett, kitörölte arcából összetapadt haját, és hidegen, teljesen hangsúlytalanul ezt mondta: "Kérlek, vigyél el, vigyél el innét."
Artúr tulajdonképpen most rettent el igazán: hiszen hová? Hová a fenébe tudná őt elvinni? Csak állt szerencsétlenül, szemben az üres, rezzenéstelen arccal, és úgy tartotta kezei között az asszonyt, mint egy véletlen rossz helyre állított tárgyat, amelyet most neki kell eltakarítania.
Ugyanezzel a tehetetlen, megszégyenült ügyefogyottsággal állt akkor is, kezében a nyitját s immáron zárját felejtett kulccsal, és tudta: ebbe a lakásba többé nem lesz képes belépni. Majd egy különös, de következetes érzéki csalódás áldozataként, szagot fogott hű vadászebének fújtató szimatolását hallotta a vakajtó alatti vakrés sötétségéből, s szinte látta maga előtt, amint e drága marha belenyomja ekcémás orrát a küszöbbe, s disznó módjára túrja a szálkás lécet.
Artúr egy lépést hátrált, s jó médiumhoz illően, teljesen merev testtel, 45 fokos szögben nekidőlt a vaskorlátnak, s úgy szemlélgette a szétfoszló hajnali eget, miként egykor Hófehérke kémlelhette csillagos üvegkoporsója üvegfedelén át a fölüle elforgó egeket, és nyilván azon tűnődött, hogy immár se kis ágyacska, se kis bögrécske, se kis pohárka, se kis székecske; és ekkor nyomasztó nyugtalanság szállt reá, szeretett volna fölülni, körülnézni, hogy ugyan, mi lesz már?, hol késik a beígért kátyú?, hisz neki éppen itt van csatlakozása a herceghez. Mondjátok hát: meddig tart még e halálosan sima utazás, kiáltotta volna, ha nem nyomná oly szörnyen csutkája, jonathán, de csak mozdulatlan-bénán döglött a selyemvánkosán, s mit sem tudott azoknak a rohadt kis törpéknek mesterkedéséről, ahogy árgus szemekkel egymást figyelve pisszegtek az úton, még a legsekélyebb árkot is gondosan kerülve, hátra-hátra sandítva a mögöttük vigyorgó, kezét fenemód dörgölő boszorkára.

#