ost-transit || retrospective || jardin du luxembourg || deutschstunde || exit game || hard rain || johanna || kreatur || acht minuten || golem - Questions || 504 || divers || @

/hu/ /de/

Bogumiła Suwara:
Questions for authors of electronic literature

I. How would you define/describe elegance in (electronic) poetry? Try to think of antonyms and synonyms of “elegance“ in electronic literature. Think of specific works you perceive as “elegant electronic literature”, maybe also some examples of non-elegant projects. (in this context, elegance also acquires a special meaning provided by mathematics and computer science)

- In relation to elegance, how do you feel about the style of computer programming used in your work?

So far I have never thought about analyzing literature and the arts from the perspective of 'elegance‘. I am not really well versed in mathematics or computer science, so I can only guess what ‚elegance‘ would be in that context – I assume it would be the clarity of thought and logic, a certain kind of plain simplicity, proportionality, harmony. These characteristics naturally play an essential part in the arts as well. They are as essential as ambiguity, dichotomy, perplexity, exaggeration or disharmony. Because of this I find it difficult to apply the concept of elegance in relation to the arts. On the other hand, the tools that create electronic literature – the softwares and programming languages – certainly can be charaterized by such a concept. However, I do not directly work with programming languages any more.

Még sohasem jutott eszembe az irodalommal/ művészettel kapcsolatban, hogy az elegancia szempontjából vizsgáljam. A matematikában vagy a számítógép-tudományban (computer science) nem vagyok különösebben járatos, így inkább csak találgatni tudok, mire vonatkoztatják az "elegáns" jelzőt. Nyilván a gondolati, logikai világosságra, egy bizonyos fajta nemes egyszerűségre, arányosságra, harmóniára gondolnak. Ezek a tulajdonságok természetesen fontos szerepet játszanak a művészetben is. Éppen olyan fontosat, mint a többértelműség, az ellentmodásosság, a zavarodottság, a túlzás, a diszharmónia. Éppen ezért az elegancia számomra nem igazán használható fogalom a művészetekre vonatkoztatva. A digitális művészetet létrehozó szerszámok, tehát a szoftverek és elsősorban a programozási nyelvek működését viszont nyilván jellemezhetjük ezzel a szóval. Én viszont ma már nem dolgozom közvetlenül programozási nyelvekkel.

II. What makes you feel pleasure/joy in the process of

1. – “using” (reading) the works of others
2. – collective or individual creation of electronic poetry/art?

1. The emotional processes taking part during the reception of an artistic experience are most likely not significantly influenced by the type of tools they were created with (in this case analogue or digital).The question „What makes you feel pleasure/joy in the process of “using” (reading) the works of others” is as banal as the answer would be, as the reception itself is probably a very banal process. At the same time it is extremely complex, and definitely different. Thus it would be extremely hard for me to give a meaningful answer to this question.
2. The process of creation follows similar rules to the process of reception. It is mere banality, extreme complexity and it definitely works differently each time around. There is an additional personal peculiarity here: I do not feel pleasure or joy during the process of creation. Afterwards sometimes, for moments.

1. A befogadás során lezajló érzelmi folyamatokat valószínűleg nem befolyásolja alapvetően, hogy milyen tipusú eszközzel (ez esetben analóg vagy digitális) készültek. A kérdés "What makes you feel pleasure/joy in the process of using (reading) the works of others" éppen annyira banális, amilyen banális lenne a válasz, mivel a befogadás maga valószínűleg egy roppantul banális folyamat. Ugyanakkor rendkívül komplex, és minden esetben más. Tehát aligha tudnám ezt a kérdést értelmesen megválaszolni.
2. A befogadás folyamatára körülbelül ugyanaz vonatkozik, mint az alkotás folyamatára. Merő banalitás, extrém komplexitás és minden esetben másképpen működik. Ehhez járul egy személyes sajátosság: nem szoktam sem "pelasure"-t, sem "joy"-t érezni alkotás közben. Néha utólag, pillanatokra.

III. Are these feelings (of pleasure/joy) related to the notion held by art historians that we live in an era of profound tolerance and pluralism in art? Or are they related to you being able to surprise, provoke with your work, behave extravagantly or participate in a collective activity?

I rarely read art history. Also, I do not feel that the arts are ruled by profound tolerance and pluralism. For example, if I walk down one of the most renown arts fairs in the world like the Art Cologne, then I experience the absence of radicalism (there is nothing to ‚tolerate‘), the absence of any stakes, the uniformity. It is without a doubt though that – at least in some parts of the world – pluralism prevails, and to a more limited amount the possbility of tolerance as well. I think that the large majority of artists do not want to provoke or stand out when they are experimenting, but rather want to advance their own art and the arts in general.

Ritkán olvasok művészettörténeti munkákat. Nem érzem, hogy a művészetet a mélyenható tolerancia és pluralizmus (profound tolerance and pluralism) uralná. Ha például végigsétálok a világ egyik legrangosabb művészeti vásárán, az Art Cologne-on, akkor a radikalimus hiányát tapasztalom (nincs mit tolerálni), a tétnélküliséget, az egyformaságot. Az viszont kétségtelen, hogy - legalábbis a világ bizonyos részein - működik a pluralizmus, és jóval korlátozottabb mértékben a tolerancia lehetősége.
A jó művészek többsége, gondolom, nem provokálni akar vagy feltűnésre vágyik, ha kísérletezik, hanem a saját művészetét és magát a művészetet általában szeretné előbbre vinni.

IV. How do you feel about the notion that contemporary (global) art is characterized by the sentences “Almost everything is possible” and “Nothing is inappropriate”?

This is rubbish from the perspective of the arts. It is as stupid and comes from a similar direction as the notion of „Everyone is an artist“. I think I understand, or rather feel, the not at all antipathetic mental gesture behind this, as e.g. during Dechamp’s time this kind of approach brought about a revolution in the arts. However, the creation of a piece of art is characterized precicesly by the fact that – and excuse the elitist, conservative exclamation here - it only succeeds for extremelty few people, and for this to happen it is normally necessary to exclude most opportunities and meanderings. The exclamations of „Almost everything is possible“ and „Nothing is inappropriate“ normally remind me of political slogans, and that is about as much content as they contain.

A művészet szempontjából hülyeség. Ugyanakkora hülyeség, és kb. ugyanabból a gondolati forrásból származik, mint a "mindenki művész" jelszava. Érteni, pontosabban érezni vélem a mögötte álló, egyáltalán nem ellenszenves szellemi gesztust, Duchamp idején például ez a fajta hozzáállás forradalmat hozott a művészetbe. Egy műalkotás létrehozását azonban éppen az jellemzi - bocsánat ezért az elitista, kozervatív kijelentésért -, hogy csak nagyon-nagyon keveseknek sikerül, és ehhez általában a lehetőségek, tévutak tömegét kell kizárni. Az “Almost everything is possible” and “Nothing is inappropriate” kijelentések engem általában a politikai jelszavakra emlékeztetnek. Körülbelül annyi is a tartalmuk.

V. Is there something you would not use or do in your work anymore (for example hypertext)?

What helps me in any given moment in advancing my work I will use, as long as it does not oppose my moral conscience. Whatever it is.

Ami az adott pillanatban segíti egy mű továbblendítését, amennyiben ez nem ellenkezik morális érzékemmel, akkor azt használom. Bármi legyen is az.

VI. If you work collectively as well, how would you describe your collaboration in the group?

How do you perceive your participation in the group, did you learn anything about yourself? Did the experience/abilities of another person ever provide a solution? Does the experience/ability of others become your own experience/ability? Do you arrive at “common” values and abilities? Or is every individual responsible for her/his part?

So, how would you describe the way in which your collaborative work is successful and meaningful?

In the arts, at least in the immediate creation process, I am not a team player. Thus I do not have any such experiences.

A művészetben, legalábbis a közvetlen alkotásban, nem vagyok csapatjátékos. Így aztán nincsenek is ilyen tapasztalataim.

VII. In your country, are there new, younger generations of electronic literature authors? Could you briefly characterize their work and their attitude to the avant-garde tradition?

For sure there are such creators both in Hungary and in Germany. I do not have a clear view on the ‚scene‘, thus I can only offer some general remarks on cultural, political and/or societal contexts. In Hungary there is only a fragmented tradition of an artistic avant-garde, as there is a brutal tradition on how to suck away the oxygen from the artistic avant-garde and on how to prevent avant-garde artists and their art. This is in parts for political, in parts for politically independent and deeper or wider social, psychological reasons. In addition, the situation has always been made worse by the fact that avant-garde artists could never or only to a very limited extent rely on the solidarity of critics and fellow artists. This is no different today, so that any artist or creator who is too experimental in their approach encounters the same difficulties as fifty or one hundred years ago.
In Germany, there would be enough oxygen as noone wants to prevent avant-garde artists, while critics and especially the artists themselves are a lot more open. Here, it is rather the disinterest, the effeminacy, obtuseness, boredom And a fear of all kinds of risks that numbs people and makes the fate of radically thinking artists and arts more difficult.

Nyilván léteznek ilyen alkotók mind Magyarországon, mind Németországban. Nincs rálátásom a "szcénára", így csak néhány általános megjegyzés a kultúrális, kultúrpolitikai és/vagy társadalmi kontextussal kapcsolatban. Magyarországon csak töredékes hagyománya van a művészeti avantgarde-nak, mert annak viszont brutális hagyománya van, hogy miként kell a művészeti avantgarde elől elszívni az oxigént és hogyan kell ellehetetleníteni az avantgarde alkotókat és művészetüket. Ennek részben politikai, részben a politikától ugyan nem független, de mélyebb vagy szélesebb körű, társadalmi, lélektani okai vannak. Továbbá mindig is nehezítette a helyzetet, hogy az avantgarde művészek sem a kritika, sem pedig a pályatársak szolidaritására nem számíthattak vagy csak nagyon korlátozott mértékben. Ez ma sincs másképpen, így a túlságosan kísérlező kedvű művészek, szerzők éppen olyan nehéz helyzetben lehetnek, miként ötven vagy száz éve. Németországban lenne elég oxigén, senki sem akarja ellehetleníteni az avantgarde művészeket, a kritika és különösen a művészek is jóval nyitottabbak, itt inkább az érdektelenség, az elkényelmesedés, a tompultság, az unalom és a mindennemű kockázattól való félelem zsibbasztja el az embereket, és nehezíti a radikálisabban gondolkodó művészek és művészetek sorsát. (2006)

Mihály Szabó: Gólem