Jaj nekem! jaj! fák sorvadnak, kidőlnek,
a felhok földre sírják terhüket,
ember földet szánt s alatta pihen
és nyárra nyár jön és meghal a hattyú.
Engem emészt csak a könyörtelen
halhatatlanság: lassan hervadok
itt, karjaid közt, a világ határán,
őszhajú árny, álomként járva be
Kelet örökcsend tereit, a szálló
ködöket s a hajnal fénycsarnokát.

Jaj nekem! mert, ősz árny, de férfi egykor –
szépségében s mint választottad, (óh
mert te választottad ki,) oly dicső,
hogy már istennek gondolta magát,
– én, én kértelek: ,Hadd éljek örökké.’
Te kegyesen megadtad, mosolyogva,
mint a dús, ki nem bánja, hogyan ad.
De zord Hóráid bosszús műve célt ért:
sujtottak, megrontottak, összetörtek
és bár meg nem ölhettek, nyomorékon
kell itt laknom az örök ifjusággal,
örök vénségnek örök ifjusággal,
s ami voltam, mint hamu. Vígasz-e
még a szerelmed? Felettünk ezüst
vezetőd, a csillag, ma is remegve
tekint szemedbe, mely könnyezve nézi
gyötrődésem! Vedd vissza, amit adtál:
s hadd menjek; mért vágyjék az emberek
gyönge fajától különbözni ember,
vagy túljutni a végzeten, amely
mindent lezárna, úgy, ahogy a legjobb?

A felhőt halk szél ellegyezi; ott van,
lent, a sötét világ, ahol születtem.
Megint indúl a rejtelmes sugár
fényhomlokodról, tiszta vállaidról
s kebledről, melyben újult szív dobog.
Arcod már átpirúl a ködön, édes
szemed felém izzik; de mielőtt
elvakítja a csillagokat és a
vad lovakat, melyek igád könyörgik,
menj, rázd ki dúlt sörényükből az éjt
s gyújtsd tűzpelyhekké a szürkületet.

Lásd! igy szépulsz te mindig, hangtalan,
aztán, nekem választ nem adva, elmégy
s csak könnyeid maradnak arcomon.

Mért ijesztesz mindig a könnyeiddel?
Reszkessek, hogy igaz, amire még a
föld tanitott? ,Maguk az istenek sem
vehetik vissza ajándékukat.’

Jaj nekem! jaj! valamikor be más
szívvel és szemmel szoktam volt csodálni
– ha ugyan én csodáltam – a körötted
felragyogó vonalakat; a napfény
gyűrűibe átgyúló fürtöket:
veled változtam én is: vérem azzal
a tűzzel tüzelt, mely bíborba vonta
jelenlétedet és kapuidat
s közben szám és arcom harmatmeleg
csókok verték, félig nyílt májusi
bimbóknál édesebbek, és a csókos
ajkakról valami olyan vad-édes
dal suttogott, amilyennel Apolló
köszöntötte Trója köd-tornyait.

Ne tarts örökké itt, Keleteden:
vérünk ezután hogy tud keveredni?
Hidegen füröszt rózsás árnyad, a
fényed hideg, s hideg rossz lábam is
sugárküszöbödön, ha száll a köd
a lenti sötét világról, amely
meghalni-bíró, boldog emberek
és még boldogabb halottak lakása.
Szabadíts fel és adj vissza a földnek,
te mindent látsz, látod majd síromat:
szépséged minden reggel megujúl;
én, sárban sár, felejtem égi várad
s ezüst kocsid, amelyen visszatérsz.

Szabó Lőrinc fordítása