\\\\

|| retrospektív || luxembourg-kert || exit game || hard rain
|| johanna || kreatúra || nyolc perc || törlesztés || háló
|| agyregény - vissza a főszövegbe || gólem || hálózat
|| nn-füzetek || 504 || via deus
 || más || -ból/ből || fb # @ => de/en

__\\

A Zsilip és a Hófehérke-kabinet között, eredetileg még egy passzus állt. Ezt azonban végül kihagytam, mert túl sűrűnek, túlságosan "szimbolistának" találtam, és úgy gondoltam, a halmozás csak gyengítheti bizonyos korábbi és későbbi epizódok erejét. Ugyanakkor ez a fejezet, tartalmi szempontból, az egyik legfontosabb rész, előre- és visszautalásai miatt. A passzus esetleges visszaillesztése, értelemszerűen, módosítja a Hófehérke-kabinet indítását.

(békakirálynő)

Arthúr egész testében reszketett, szinte rángatódzott a hidegtől. A körülötte szitáló derengésben egy barlangterem körvonalai rajzolódtak ki. Hunyorogva próbálta fölkutatni szemével a fény forrását, de sem egy mesterséges világítótestet, sem pedig egy szabadba futó rést, nyílást nem fedezett föl. Mintha ez a titokzatos félhomály már az építmény keletkezése előtt itt tanyázott volna, amelyet aztán a furfangos építőmesterek mintegy túszul fogtak, és beleszőttek a légtérbe. Az átellenes oldalon azonban egyszercsak apró, csillámló pontok, kékes pulzárok villantak meg. Arthúr óvatosan előbbre lépett, és a szemközti falnál egy férfi homályos alakját pillantotta meg.
Az ismeretlen elmélyülten, apró, precíz mozdulatokkal dolgozott. Egy hatalmas, közvetlenül a falfelületre rögzített üveglap fölé hajolt, és egy hosszúkás, pálcikaszerű műszerel parányi festékgömböket pöttyentett az üveglapra. A szabályos, sűrűfonatú raszterháló minden egyes pontját kékesen vibráló, halványan sugárzó fényburok vette körül.
Arthúr hosszú ideig nem mert mozdulni, mint aki attól fél, mozdulatainak nesze esetleg elárulhatja jelenlétét. Lassan azonban közelebb merészkedett az éppen látványos piktorpózba merevedett alakhoz, és tisztán látta: az ismeretlen egy hétköznapi óráslupét szorít az egyik szeméhez, amellyel némelykor, mint egy szívókorongját üzemeltető rovar, rátapadt az üvegre. Arthúr teljesen belefeledkezett a látványba, amikor hirtelen a festő nyugodt, kellemes hangját hallotta.
A férfi, mintha egy ki tudja mióta tartó, meghitt társalgást folytatott volna egy kissé talán az indokoltnál hosszabban elhúzódó szünet után, ezt kérdezte:
"Nálad vannak a negatívok?"
Arthúr megszégyenülten összeharapta ajkait, és zavartan elfordította a tekintetét a továbbra is szorgalmasan ügyködő festőtől.
"Szóval nincsenek", mondta a férfi hosszú szünetet tartva, még mindig nyugodtan, de már kissé ellenségesen.
"Nincsenek", mondta Arthúr, és még be sem fejezhette a mondatot, szinte az utolsó szótagba belecsapva csattant föl a másik: "Pancser!", kiáltotta, és ledobta a kezében lévő szerszámot a lába melletti, hengeralakú, kerekes tartályra, amelyből egy szűk keresztmetszetű, a piktor festékadagoló pálcájához csatlakoztatott gumicső kígyózott elő.
A férfi merev felsőtesttel, öklével a tartály bádogfedelét verve hajtogatta: "Pancser, pancser, pancser!" Majd hirtelen visszafordult a fal felé, és öklével többször hatalmasat sújtott az üveglapra. Az üveg az első ütésektől sértetlen maradt, a harmadik csapás után azonban, mint egy olvadó jéghegyről leomló jégfal, teljes tömegével alároskadt. Arthúr önkéntelenül lehunyta szemét a fülsiketítő robajtól, és mire újra fölnézett, már csak a föltorlódott romhalmazt látta maga előtt, és a piktor összekaszabolt testét.
A férfi arcán egy széles üveglap feküdt. Az üvegen széjjelfutó repedésekben mintha folytatódtak volna az arc vonásai. Csupán a tágra nyílt, holt szemek meredtek sértetlenül. Úgy ragyogtak az üveg alatt, mintha antropint csöpögtettek volna beléjük.
Arthúr rövid ideig tétovázott, aztán a test mellé térdepelt, és óvatosan a két tenyere közé fogta az üveglapot. Éppen félre akarta vonni az arcról az üveget, amikor a terem szinte mindegyik pontjából fölzengve lecsapott rá a kiáltás: "Coki onnét, te!" Arthúr rémülten visszaejtette a már kissé megemelt üveglapot, amely tompa puffanással újra maga alá temette a piktor arcát.
"Ha akkor nem voltál rá kíváncsi, most se legyél!", mondta a hang nyersen. "Egyébként sincs rajta sok látnivaló. Megérdemelte a végét. A precíziós munkához nem hisztérikák kellenek. Pökhendi, nagyképű pojáca volt. Most pedig kapard össze ezt a disznóólt", visszhangzott körös-körül. Arthúr azonban továbbra is bénultan guggolt a test mellett, mintha csak nagydolgát végezné.
"Naaaa!", csattant föl újra a kiáltás. És a hang kilőtt flippergolyóként csapódott faltól falig, egy pillanat alatt sűrű és súlyos hanghálót fonva Arthúr köré.
Főhősünk ijedten kapkodni kezdte a hozzá legközelebb eső üvegcserepeket, miközben a hang gúnyos, ritmikus buzdítással diktálta az iramot. Aztán hirtelen megtorpant, ádáz láng lobbant a szemében, és a következő pillanatban a még mindig pimaszul pattogó hang felé kezdte hajigálni az üvegnyársakat.
Hamarosan teljes némaság borult a helyiségre, csak az üveglándzsák suhogása hallatszott. Arthúr vérszomjas borzongással észlelte, hogy a meg-megvillanó üvegdárdák mintha szilárd testet érnének. A testet azonban nem pillanthatta meg, mert az üvegnyársak egyszercsak vakító fehérségű, hosszú, keskeny fénycsóvákat lövelltek a menyezetre, amelyek hatalmas, egyre táguló állóképpé sűrüsödtek. Ahogy terjeszkedett a kép, úgy nyomta le főhősünket a félelem, egészen a földig, súlyos mancsaival szinte rávasalva vállait a durva, kavicsos talajra.
A kép lassan bekúszta a mennyezetet, az oldalfalakat, és egészen a földig lógva roppant fénysátrat vont főhősünk köré. A kékesen vibráló kép oly éles fénnyel vetítődött a falra, hogy Arthúr kénytelen volt néhány pillanatra karjai fedezéke mögé rejteni tekintetét, és csak amikor újra fölnézett, akkor ismerte föl a görbülő tér torzítása és a rettentő arányok miatt szörnyetegként köréhatalmasodó alakzatot, egy szupervarangyos kozmikus méretűre szétterjedt testét. De amint fölismerte a képet, a napkitörésszerűen fölfénylő miriádnyi pont menten kihunyt, és Arthúr tekintete újra csak a félhomály szövedékébe veszett.
Főhősünk hangtalan vacogni kezdett, és riadtan meresztgette szemét a szétfoszlott kép nyomait keresve, de az erős sugárzástól még mindig vakon csak alaktalan fényfoltok remegő buborékait látta maga előtt páternoszterezni.
És ekkor mintha halk motoszkálás, mocorgás nesze ütötte volna meg a fülét, és nedves, folyamatos szörcsögés, akárha egy nyálelszívót működtettek volna mögötte. Majd a zörgés rövid időre abbamaradt, és amikor újra rákezdett, nyilvánvaló volt, hogy a szörcsögés nem más, mint határozatlan, kissé félénk vartyogás.
Arthúr hasra fordult, és a sötétben egy fészkelődő, egy helyben toporgó árnyat pillantott meg. Pontosan ugyanannak a békának kicsinyített, egy dimenzióval fölszaporított mását, amelyik az imént még csak kétdimenziós fénysisakként borult föléje.
Arthúr irtózva méregette a távolságot a teste és a hüllő között, és mivel túl csekélynek ítélte meg, nesztelenül a varangy feltételezett ugrótávolságán kívülre igyekezett kúszni. Az árny azonban hamarosan szertefoszlott, így csak a kissé asztmatikus vartyogás irányából és hangerejéből következtethetett az állat tartózkodási helyére, amelyet az átkozott dög szeszélyesen váltogatott.
Aztán újra hosszú, néma csönd ült a helyiségre. Arthúr egy pillanatra arra gondolt, esetleg pusztán seblázas fantáziája incselkedik vele e rusnya dög képében. Ennek ellenére nem mert elmozdulni egy naívan fedezéknek remélt, talapzat formájú kőtömb oldalától.
A váratlanul hosszú csendtől fölbátorodva azonban lassanként bizakodni kezdett a valóságos, avagy csupán képzelt hüllő eltűnésében. De tétova reménye oktalannak bizonyult. Mert ahogy ott guggolt, felsőtestével mélyen előrehajolva, pusztán egyik kezével a földre támaszkodva, hirtelen sikos, nyálkás, hideg bőr érintését érezte meztelen hátán. A kőtömb tetejéről nagyszerű fejessel alávetődő varacskos ugyanis pontosan Arthúr harmadik csigolyáján landolt, majd pedig szépen végigszánkázott főhősünk gerincén. De az alatta öszeránduló test érintésétől maga is megrettent, és éktelen vartyogással menten tovaiszkolt.
Főhősünket most már végképp hisztérikus félelem kerítette hatalmába, mintha sötét labirintusba zárták volna gyilkosával, ahol sohasem tudhatja, melyik irányból és melyik pillanatban csap le reá a végzet. Hol az egyik, hol a másik sarokban lapult meg, máskor a földre vetette magát, mintha pergőtűzbe került volna, vagy behúzott nyakkal, szinte a földig sunyva fejét, félig guggolva futott a barlangfal egyik kiszögellésétől a másikig, mígnem egyszercsak arra lett figyelmes, hogy újra néma csend üli meg a termet.
Lélegzetvisszafojtva, feszülten fülelt, vajon meghallja-e újra a szörnyeteg hurutos lihegését, talpainak nedves csattanását. De pusztán a mozdulatlan, üreges csönd agyában fölerősödött zúgása visszhangzott a fejében. Ez a nem különösebben bizalomgerjesztő, monoton zúgás azonban mégis csillapítólag hatott rá, így hamarosan előkúszott a barlangfal egyik szűk hasadékában lelt rejtekéből, és óvatosan megpróbált fölegyenesedni. De abban a pillanatban újra megzörrent valami.
A hang irányába kapta a fejét, ennek azonban nem sok értelme volt, ugyanis a folyamatossá váló neszezés zaja már nem egy irányból, hanem mindenfelől, mondhatni kvadrofónikusan áradt felé. Komótos szedelődzködés zörejeit vélte hallani maga körül, mintha valaki hosszú álomból ébredve, éppen most készülődne föltápászkodni.
Újra meglapult, ujjaival görcsösen markolászta a fal erezetét, és noha a zörgés továbbra is inkább csak sejthető, mintsem hallható volt, mégis pontosan tudta, elveszett, és már látta is a fölé kúszó monstrum lomha árnyékát. Ekkor azonban, a szemközti falon, mintha egy óriásira tágult, kacér fényszem biluxolt volna felé. Közepében egy míves, hatalmas kilincs körvonala rajzolódott ki.
Arthúr diadalmasan fölordított, és mit sem törődve holmi lesben álló szörnyetegek lidércképeivel, kirontott a nyílt térbe, át a termen, és megragadta a most már folyamatosan világító fényudvar közepéből holografikusan kiemelkedő kilincset. A kilincs azonban már az első érintésre levált a falról, és mint egy leprás testrész, főhősünk kezében maradt.
Arthúr kétségbeesetten próbálgatta visszaillesztgetni a kilincset előbbi helyére, de csupán az elsötétedett falat döfködte a fogantyú vasszegével. Dühödten hozzávágta a kilincset a falhoz, és abban a pillanatban egy másik fényszem kezdett biluxolni, szembogarában egy másik kilinccsel. Arthúr rávetette magát a tőle karnyújtásnyira ritmikusan kitáguló, összehúzódó fényfoltra, de most sem járt több szerencsével.
Hamarosan az egész falfelületet elárasztották az organikusan lüktető, hamiskás fényfoltok, és a beléjük tapasztott mindenféle kallantyúk, fogantyúk, riglik, reteszek, gombzárak, kilincsek. Arthúr azonban csak állt reménytelenül a villódzó fények könyörtelen játékában, és arra gondolt, hogy ő akkor most véget vet ennek e pokoli kűrnek, és rettentő szándékkal önmaga ellen fordult.
Lehajolt, fölemelt a földről egy különösen rosszindulatú törésben végződő üvegnyársat, és éppen ünnepélyes, nagyszerű pózba helyezkedve maga felé fordította a hegyét, amikor perzselő fájdalom hasított az ujjaiba, és ezzel egyidejűleg rövid, robbanásszerű csattanást hallott közvetlenül a füle mellett.
"Na, mi az, komám!", hallotta mindenfelől a nemtelen, vidor kiáltást. "Eddig tartott a nagy utazás? Meglátsz egy jámbor, helyes kis varacskost, és máris szöknél falon, húson át, röppennél szárnyas kis lélekként, más világokba szerelmetes kupidóként, halálosan eltátott szájon át? Persze, jó lenne most iszkolni, mi? Mint kő alól túlságosan messze merészkedett bogár, curikkolni vissza messzi házadba, és lopva becsukni a fene bátran fölpiszkált ajtót, mintha ott se lettél volna! Nem, barátocskám, ezen az ajtón csakis befelé vezet az út, ha úgy tetszik, szűk a keresztmetszet a forgolódásra, bár a hánykolódás még éppen belefér. A belépő azonban a műsor végéig érvényes. S mivel magad is része vagy az előadásnak, igazán beláthatod, neveletlenség lenne csak úgy fölállni játék közben, és cserben hagyni megannyi hétpróbás bajtársadat. Sajnálom, fiam, de ez az epizód, bármilyen jóakarattal lapozgatom a partitúrát, nincs benne a dramaturgiában. És ha úgy hiszed, rászolgáltál már arra, hogy egy kicsit belepiszkálj a szövegkönyvbe, vagy ne adj isten, úgy éreznéd, nemcsak hogy rászolgáltál, de jogosult is vagy rá, akkor most igencsak ki kell ábrándítsalak. Inkább lássuk, mire jutottál eddig. Elvégre csak kellett jutnod valamire, nemde?", kérdezte komisz kuncogással a lény, és szíjas ostorával játékosan újra odasuhintott Arthúr orra elé. De mielőtt a szíj végigcsattanhatott volna főhősünk arcán, az ostoros villámgyors csuklómozdulattal visszarántotta az ostorszijat, amelynek sudara hatalmasat durrant Arthúr orra előtt.
"Hööööö-ne-coco", hallatszott a protagonista hangja, de most már csak egy irányból, és a következő pillanatban egy hosszú, vékony ostornyél nyúlt ki a sötétből.
Arthúr bénultan bámulta az arcához közeledő pálcát, és a pálca hamarosan megjelenő gazdáját, aki az ostor nyelének végét ügyesen beleakasztotta Arthúr orrcimpájába, és ennél fogva húzta magához főhősünket.
Arthúr csak ekkor ismerte föl, hogy a törpe áll előtte. A gnóm egy ideig tenyérbemászó pofával méricskélte az ostorhegyére föltűzött főhősünket, majd szabad kezével parádés felöltőjéhez nyúlt, és előkotort a zsebéből egy perforált szélű lapocskát.
"Hadd lám csak, mit barmoltál össze fejből, meg innét-onnét összelopkodva", mondta, és szórakozottan a szeme elé tartotta az áttetsző plasztiklemezt. "Nem valami jó a fény", mondta. "De azért megteszi", mosolygott incselkedve Arhúrra, és hol a kezében lévő tárgyra pillantott, hol az előtte toporgó fiúra. "Nem is rossz", motyogta. "Egyáltalán nem rossz", mondta aztán, szinte lelkesen. "Mondhatni kiváló", üvöltötte. "Nagyszerű, remek! Csak éppen a lényeg hiányzik belőle! Az esszencia, te nyomorult!" és amikor észrevette, hogy Arthúr megpróbál belelesni a hüvelyk és mutatóujja közötti, látszólag üres kivágásba, menten elkapta szeme elől a kezét, és a háta mögé rejette.
"Azt már nem!", csattant föl ellenségesen, és gyűlölködőn Arthúrra nézett. "Most pedig szimat, fiacskám, keresd. Keresd!", sziszegte, és hajszolni kezdte főhősünket az ostorral.
Arthúr kétrét görnyedve, futólépésben fésülte át az egész helyiséget, míg végre sikerült fölhajtania a varangyost. Az persze nem hagyta magát egykönnyen befogni. Ugrándozott, pattogott, mintha csak parazsat nyelt volna, és amikor végre veszteg maradt, és főhősünk reménykedőn fölé hajolt, hogy megragadja, az az álnok szörnyeteg sisteregve és gazdagon a szemébe húgyozott.
Arthúr vakon botladozott a kövek között, az egyre csattogó ostorcsapások sűrűjében, míg végre sikerült az egyik sarokba beszorítania a hüllőt. Mit sem törődve azzal, hogy esetleg szétlapíthatja a varacskost, egész testével rávette magát. Aztán óvatosan a dereka alá nyúlt, megragadta a ficánkoló állatot, és fölállt.
"Remek! Most pedig csókold meg!", vezényelte a törpe. Arthúr elszörnyedve bámult a gnómra, és bokákolni kezdett.
"Ne szimulálj!", ordította a törpe. "Megcsókolni, ha mondom!"
Arthúr utálkozva összeszorított ajkaihoz kapta a varangyost, és egy pillanatra megérintette szájával a szörnyeteg bibircsókos testét. De szinte még hozzá sem ért, máris kapta el.
"Nagy sumák vagy te", vigyorgott a gnóm, és belecsapott az ostorral Arthúr arcába. "Csókold meg rendesen!", üvöltötte.
Arthúr nagy levegőt vett, lehunyta a szemét, magához emelte a hüllőt, és a nyelvével szinte a varacskos torkáig kotorva, hosszan és forrón szájon csókolta a fuldokló állatot. S mikor fölnyitotta a szemét, egy mosolygó, vakító szépségű leányt pillantott meg maga előtt.

(hófehérke-kabinet)
A "Békakirálynő" passzust követő változat

A leány szelíden kézen fogta főhősünket, és kivezette egy fenséges, verőfényes tájra. Arthúr megindultan állt a melengető fényözönben, és mint egy emberöltőnyi várfogságból elbocsáttatott, csontig romlott fogoly, vaksin hunyorgott a távolba.
Úgy érezte magát, akárha egy kihajtós mesekönyv egyik gazdagon illusztrált színhelyére érkezett volna. S valóban, a körülötte szétnyíló táj kétdimenziós kellékein, a fákon, a bokrokon, a bokrok tövében ágaskodó, hancúrozó vagy éppen fehéren világító popsijukon csücsülő nyulacskákon, az ágak között szökdécselő mókusokon, a magasban vitorlázó madarakon pontosan látni lehetett a bejelölt hajtásvonalakat. Arthúr akár össze is csaphatta és újra kinyithatta volna a képet, minden pontosan ugyanúgy bomlott volna ki a szeme előtt. Ugyanazok a formák, ugyanazok a színek - a kifestőfüzetek fűzöldjei, fabarnái, égkékjei, mezeivirágsárgái, és Arthúr szinte érezte a még kissé nedves papír illatát, a festékét, az enyvét, a modellezőfáét.
Lehunyta szemét, és mélyen magába szívta ezt a mesebeli illategyüttest, miközben arra gondolt, hogy ez már bizonyára a szabadulás, a megszabadulás, és úgy megszorította a leány kezét, hogy még a körmei is belefehéredtek. De amikor újra fölnyitotta a szemét, döbbenten látta, hogy miközben ily eltelt fabulisztikus érzelmeivel, a lány észrevétlenül eltűnt mellőle, és ő csupán csupasz combját markolássza elragadtatottan.
"Te jó isten!", szörnyedt el, és úgy bámulta büdösen izzadó tenyerét, mintha csak az nyelte volna el vélt megmentőjét. Csüggetegen körülnézett, de menten újra földerült ábrázata, hiszen egy csillámló, celofánként meg-megzörrenő tavacska mentén egy takaros házikót pillantott meg, ablakában a vakító szépségű, nyájasan mosolygó leánnyal.
Arthúr bezzeg megugrott örömében, és tekintetét a kicsapott spaletták közül rámosolygó szempáréba fonva, önfeledten futni kezdett a házikó felé...
(tovább, mint a főszövegben)

#