51.
Számolgatom a kapukat, próbálom szólongatni, megnevezni a kutyafejű, rókaorrú, disznószemű, agyaras szörnyeteget, hogy bebocsáttatást nyerhessek, hogy végre meghallhassam az ezüstös vizek celofános zizegését, megpillanthassam a tündöklő bárkát és az isteni Hajós intését, amellyel magához enged(79).
Á/4 (De) Mi által ismerszik meg az őrző? És ha nem szörnyeteg? Nem sörtés, fogait csattogtató ebfajzat? Lépfene? Surranó, sanda gáz, méla sugár? De nem is rejtőzködő testű szirén, hanem merő jóakarat, ragyogás és segítőkészség? És ha huszonegy tükrös ajtóra találsz? Nekirontasz az üvegnek? És mi van akkor, ha mint egy őrült robot, nem elvégzed a feladatsort, hanem előre-hátra robogsz a műveleten belül, sohasem érintve a két végpontot, amíg szét nem égnek a vezetékek? Mi a biztosíték? Létezik-e egyáltalán?
Génjeim tengerek kiszáradását, kontinensek süllyedését, a Halál és Születés milliónyi válfaját élték túl. Mindez mennyit ér?
Még mindig itt vagyok. Még mindig csak ennyire jutottam?
A túlzás a Te hiteled is gyengíti. Vagy ne komolytalankodjak?
Tudod, ha lennél meghitt társam. Bizalmasom. Sétálgatnánk karonfogva a lugasokban, és türelmesen meghánynánk-vetnénk közös dolgainkat. Mi lennénk a furcsa pár. Ezoterikus kasszasiker. A hiúság vásárának legnagyobb attrakciója. Minden nyegleség, úrhatnámság és kérkedés nélkül.
Nincs benned szikrányi szánalom, hogy lenyúlj értem? Nem látod, hogy fogyatékos vagyok? Nincs karom. És Te azt várod, követeled, lejátsszam Orfeuszt. Kegyetlen akarnok vagy. Csúszva-mászva vonszolom magam feléd(80), körmeim már rég a földbe ágyazódtak, belém hasítanak az éles, apró kövek, Te meg röhögve hátrálsz előlem.
4/129 A dömsödi holtág, a túlpart közelében voltunk, valószínűleg az Apámmal. Mintha kisgyerek lettem volna. Egyszercsak föltűnt egy óriási, bárkaszerű vitorlás. Integetni kezdtünk, hogy be akarunk szállni. A bárka lomhán manőverezni kezd, látom a fölém tornyosuló, lassan közeledő oldalát, a sötét, barna bordázatot. Belekapaszkodunk a hajó oldalának peremébe, erőlködve húzzuk föl magunkat. Tudom, senki sem fog segíteni, sem lentről, sem föntről. Kicsit félek, lesz-e elég erőm a fölkapaszkodáshoz. Mintha egy hatalmas, fedett csarnokban lennék. Bent gubbasztok a bárka óriási, teljesen üres gyomrában. Félek az úttól, nem leszek-e rosszul, ha elindulunk, kibírom-e az utazást.
Á/4 Úgy tettél, mintha véletlenül tévedtél volna csak oda, és nem szántszándékkal heveredtél volna le a mezőre, gondosan szétterítve hajad függönyét, akár egy díva vagy luxus kurtizán, és alvást színlelve, résnyire nyitott szemed sarkából lested, miként piszmognak körülötted a törpék. Amikor már bizonyos voltál benne, nincs szabadulás, sopánkodva rángatni kezdted a fejed, kipányvázott loboncodat, módfelett nagy riadalmat keltve a nyüzsgő hangya armadában. Egy ideig mulattatott a széles gesztusokkal dirigáló hadvezérek hangoskodása, majd megszeppent visszakozásuk, és ahogy később újra óvatosan, meg-meglódulva, curikkolva, megint nekiveselkedve bemászták testedet. Szinte egyidejűleg döbbentetek rá: nincs szabadulás. Nehéz lett volna megmondani, ki lepődött meg jobban. A fogoly vagy a vadászsereg. És melyikőtök rettent meg inkább. Hiszen mit kezdjetek egymással? Rossz kaland. Pusztán az ürüléked a fél országot elárasztotta. Kiégtek a földek, megáradtak a folyók, összeömlöttak a tavak. Egyetlen ájszakai magömléseddel egy egész tartomány lányait és asszonyait termékenyítetted meg álmukban. Szüntelen úgy néztél ki, mint akit össze-vissza vernek, pedig nem bántott senki. De minden mozdulattal falakba, kövekbe, hegyoldalakba, erdőségek rácsozatába ütköztél. A legközönségesebb tennivalók elvégzését is irdatlan erőpóbává tették az arányok. Bármilyen halkan beszéltél, regimentek süketültek meg. Ha meg csak némán tátogtál, nem tudtak elég messze menni, hogy olvashassanak a szádról. A kölcsönös tragédia egyre szorosabban láncolt össze titeket. Úgy éreztétek, tartoztok egymásnak a sok közösen elszenvedett és kölcsönösen okozott katasztrófáért. Teli voltál segítő buzgósággal, jóakaratal. A törpék növekedni igyekeztek, te zsugorodni. A tudósok, felcserek, mérnökök mindenféle praktikákal próbálkoztak, a ráolvasástól a csontátültetésig, az artikulációs bázis átalakításától a mértékegységek módosításáig. Később elmérgesedett a viszony, vádaskodások, alpári jelenetek tanúja lett az ország. Tanmesék, példabeszédek, filozófiai értekezések, regényfolyamok születtek a kései korok viharos időszakairól.
Valószínűleg a fogság utolsó órái a legelviselhetetlenebbek. Banális közhely, bár nincsenek híreink.
A Nagy Szabadulók, miután bivalyerővel kiemelték helyükről a másfélmázsás kútfőt és áttörték vele a rácsokat, lomha óriásként imbolyogva, végérvényesen eltűnnek a hajnali ködszitálásban(81).
Nehéz a járás sztoátokban. Nem tudok görnyedni, gubbasztani, nem engedelmeskednek csontjaim, zsigereim. Lomha őslényként nyomakodok előre, csak úgy zengenek a folyosók, ahogy lépteim fölött megnyílnak a csarnokok. Mert minden egyes lépéssel egy boltkövet üt ki homlokom. Úgy bólintom lábam elé a tömböket, mint szélről pontosan fejmagasságban beívelt labdákat. A mesterek a mennyezet párkányain futkosnak, onnét próbálják fülembe trombitálni a híreket. De csak ingerlő bizsergést érzek hallójárataimban, a fölborzolódott pihék süket rezgését. Néha megejtően szánalomraméltó ez a buzgó, süketnéma társasjáték. A megnyíló mennyezet alatt berobogó légvonat aztán sorban lekapja a lebernyeges pondrókat. A fürgébbje még ki tudja tartani fogpiszkáló karjait, valóságos denevérszárnyat képezve köntöséból, és cikk-cakk alakú, süllyedő vitorlázással teszi ünnepélyessé a lassított zuhanást.
Vállaimat, testemet még nyomják a kövek, tekintetem azonban már a szabadban jár. De nem lát semmit. A homály után vakít a fényesség vagy pusztán az önámítás, a belső káprázat. Hiszen meglehet, koponyám egyazon csarnok légterét szeli, és amit tetőzetnek hittem, pusztán álmennyezet, a duplafedeles varázsdoboz alsó fedele. És talán ez az egész, otromba fejtörő nem volt más, mint a repülő törpék mesterkedése, kísérlet, előre preparált, gyengített habarccsal összetapasztott kövekkel.
Próbálok ellátni a tömeg feje fölött, szökdécselni, mint palánkok mögé szorult szurkoló. Reménykedek, hogy az emelkedés villanásnyi holtpontján elkaphat pillantásom egy-egy isteni mozzanatot a titokzatos tájból. A kép azonban mindig ugyanaz, a palánkok emelkedő, süllyedő fala. Néha, ha hosszabb-rövidebb ideig sikerül szinten tartani a gyors tempót, nem lankad a felhajtóerő, amikor szinte már úszik az agy az oxigénban, lázas, káprázatos matricákat húz a pillanat a szürke, szövetszerű palatáblákra. A bódulat mámorában szívesen hiszünk a képeknek. Aztán lezuhan az oxigénszint és újra a letargia(82).
Kéjgyilkossá egyetlen Démon tehetne: a farát az istenség álarcában örjítőn billegető.
Nem tudom, honnét származom, mi vagyok, kitől tanulhatnék, kitől (mitől) tanulhatnám meg, miként éljek(83).
Irdatlan messzeségben vagyok mindentől(84).
Szívesen mondanám, mert kedvelem a hangzást: kozmikus magány. De - fájdalom - nem ismerem pontosan a szavak értelmét.
Sétálgatunk a kertekben, összekarolva, egymás vállát átfogva, kiegyenesített pályájú ingák vonalán, és várjuk, hogy megnyíljon végre a ház kapuja, kiválasszon minket a Mester bebocsátó intése(85).
Arcomon perzsel a bőr. Reszketnek pipaszár lábaim, és a legszívesebben elfutnék, mint a szűk, homályos, szennyes utcák bűzös kapualjai alatt várakozó kisgimnazisták. A büszkeség azonban diadalmaskodik a félelmen, hiszen nem akárki visz szobára. De vajon mit művelnek ott velem? Miért ez a titokzatosság? És ha pusztán üresen kongó átjáróház az egész, zártkörű séta, ahol a portékájukat monotón kántálással kínáló vak árusok csupán üres szelvényeket osztogatnak a hasuk elé szíjazott tálcákról?
Ki vezet ki e rontott kertekből?
Nem tudom, szabad-e ily tisztátlan szájjal szólni. Meghallgatnak-e az Istenek, ha mocsokban fürdetem nevüket.
A völgyi ember kinyilatkoztatással érintkezik a hegyekben lakó Szellemmel, önmaga szellemével. Hiába pecsételik le házának nyílásait a buzgó, üresfejű hivatalnokok, egyetlen üvöltés, lázlángos tekintet elég ahhoz, hogy mint a pezsgősdugók, gőzölögve durrogjanak ki a dugaszok, olvadjanak le a pecsétek.
Á/4 Mély és tömött álmaim vannak. Pusztán sűrűségüket és súlyukat hozom magammal az ébredésbe. Testem lágy agyaggal töltött homokzsák, csak lassan mászik elő az éjszaka szarkófágjából(86), válik újra mozgékonnyá, kezdi meg a nappali működés erőltetett iramban végrehajtandó gyakorlatait.
Á/4 Nem emberekkel, pusztán áttetsző sziluettjükkel, buborékszerű hártya alakjukkal érintkezem. Beszélnek, megérintenek, és én is szólok hozzájuk, megérintem őket, időbeliség és kapcsolat nélkül. Az érintkezés létrejötte egyben a kapcsolat megszűnésének pillanata is.
Á/4 Látom magam a reggeli utcákon, a forgalmas üzletekben, hivatalokban, emlékezetemben. Szememben minden színhely pontos topográfiája. Körülöttem ápolt és elhanyagoltabb külsejű férfiak és nők, valójában élettelen, üres rongyhalmazok, önjáró jelmezek, tetejükbe szúrt fejekkel.
Á/4 Aztán újra a lakás, követelődző zajaival. Folytonos zaklatás, kattogás, ajtócsapkodás. Az önuralom erőmutatványai. Majd a közös, terheléses étkezés. Kint gázt és sárt eregetnek az utcák, lassan elengedem magam. Várom az alkonyt, a rövid visszatérést az álom és ébrenlét közötti lagunákba, a készülődést, a tisztulást, a nappal fokozatos felejtését. A délelőttből már csak néma, egydimenziós matricák maradtak. Igyekszem fegyelmezetten viselkedni. Az egész nap hiábavaló volt, ha most feladom vagy gyenge vagyok.
Á/4 (A közvetlen rákészülés jóval keservesebb, mióta) képtelen vagyok olvasni. Megszokásból ugyan még magam köré készítem a könyveket, de már nem érdekelnek. Szabályosan elhidegültünk egymástól. Csupán egy-egy szókapcsolat, megvillanó gondolat ragad meg röpke pillanatokra. Inkább a természeti könyveket lapozgatom, rácsodálkozom az akváriumként fölkéklő képekre, a költöző madarak vonulását szemléltető ábrákra, a fürtökben fejjel lefelé lógó repülőkutyák hatalmas, barna szemeire. Szeretnék én is könnyű búvárbőrbe bújni, és pacsálni, pipálni melegvízű tengerekben.)
Á/4 Aztán átváltok a gondosan kiválasztott meditációs szövegre, és várom az alkalmas pillanatot. (Folyamatosan, szünet nélkül kell olvasnom, a legparányibb rés fölboríthatja, meghiúsíthatja a rendszert. Az elhatározás után egy kis önfegyelemmel viszonylag simán érem el a folyamat végét.) Innét még két-három óra, néha valamivel több. Csak ritkán tör rám (bizonyos anyagok túladagolása vagy az összetorlódott fáradtság, esetleg valamelyik hormon túláradása következtében) a leginkább tengeri betegséghez hasonló, gyorsan és ellenállhatatlanul érkező rosszullét. De ilyenkor is viszonylag biztonságosan érem el a másik szobát. Nem vagyok türelmetlen, de lassan elérnek a két oldal felől közeledő bulldózerek(87).
Mindent ki kell próbálnom(88).
Fogalmam sincs, mire várok. Mintha nem lenne mindegy, miként döntök, döntök-e egyáltalán. Talán a kíváncsíság, mert én szeretném először magyarázni, értelmezni a mondatokat.
Nem zavar különösebben a tudat, hogy majd idegen kezek és eszközök piszkálgatnak az agyamban, tologatják ide-oda a velőt, mint a félig nyers májgomba takonycsomóit. Ez a jövő éppen annyira idegen számomra, miként a most (és) a mérhető idő.
Á/4 Ami fontos: a magasság elérése, ahol szinte mozdulatlan siklórepülésben lebeghetek a túlpart felé.
Talán vannak céljaim. A kötelességtudat azonban még túl erős a lényeges fölismeréséhez.
Amíg lent tartják a sárkánygyeplőt, nincs repülés, pusztán a deltoid zúgó, ide-oda zuhanása. Mint a gerely fúródik bele némelykor tompaszögű hegyével a fövénybe. Aztán valamelyik pajtás a feje fölé tartja, mígnem újra alákap a szél(89).
Tegnap még sorsdöntő esztendő(k)ről akartam írni, mintha létezhetne döntés a sorsban. Ez nem fatalizmus. Hiszen miféle összefüggés lehetséges egytagú képletekben? Ezért nem érdekel az ellenpontozás, az árnyaltság, a művészieskedés.
Á/Á/4 (Világom túlságosan homogén, egytagú. Éppen ezért) bárhol és bármikor megszakíthatom a vonalat, mert bárhol és bármikor folytatom, ugyanazt a vonalat húzom. Örjítő szabadság ez. Máshelyütt a lélek békéjét fűzik rá. Isten felé kapaszkodnának rajta, mint a Nagy Illúzionista földobott és állva maradt kötelén.
A dilettáns útonállók nem letépik, hanem széttépik a nyakékeket. A kettészakadt zsinórról szétspriccelnek a gyöngyök, és hiába kapkodnak a pancserek az üveghangon pattogó golyócskák után. Hamarosan elnyeli őket a sötétség.
4/120 A kabinban csak ketten(90) alusszuk mély és nyugodt álmunkat, az elmebetegek magabiztosságával, miközben mindenfelől, mint valami roppant hadigépezet csattog felénk a katasztrófa. Dobálja, ropogtatja a hajót, ide-oda görgeti a fohászkodó, rettegő, okádó utasokat. Hanyatt dőlve, testünkhöz szorítva festékes ládánkat, kissé tátott szájjal alszunk, mint a szenteste bőkezű mámorától kimerült gyerekek. Félelem nélkül, hiszen miféle baj érhetne minket ilyen batyuval? Csak nem hiúsíthatjuk meg a történelmet? A hullámok egyik-másik nagyobb rúgására azért mi is fölriadunk, és félálomban, résnyire nyitott szemünk sarkából mustrálgatjuk csodabogár ágyszomszédunkat. Nem vagyunk igazán bizonyosak benne, hogy nem vagyunk-e egyedül. De mire elmerülnénk a vizsgálódásba, újra mélyen alszunk.
Á/4 Az út addig tart, amíg sikerül mozgásba tartanom az elhajított babát, amíg elég fürgén dörzsölöm partvisommal a jeget. Kétségtelen, a dobás és a siklás eleganciája után kissé nevetséges ez a fűrészelő rángatozás és a vánszorgás. Pedig az út hosszát csakis a két pont közötti távolság méri.
Á/4 Nem vitás, a jégstadionból tovaszálló vastuskó meséje mindig megtölti a lelátókat. Néhány, a várakozástól felhevült szurkoló még látni is véli a szikrázó ezüstköntösben tovaszálló jégmadarat. Ilyenkor izgatottan felugrálnak, hadonásznak, integetnek, gyakran magukkal ragadják izgalmukkal a közelükben ülőket is, aztán egyik pillanatról a másikra elcsitulnak, és a továbbiakban újra, akárcsak a hosszabb-rövidebb ideig tartó incidens előtt, az alkalomhoz illő módon viselkednek, és a verseny végére rendszerint meg is feledkeznek a közjátékról. Csak a legmegátalkodottabbak mesélik még napok múltán is, hogy az egyik bábu igenis elszállt, és némelyik még azt is hozzátódítja, a jégmadár visszaintett neki.
4/120 Egyszer valamelyikünk azt álmodta, hogy egy különös, androgűn lény jelent meg a kajüt ajtajában. Világos, fénylő haja, arca és bőre volt. Odaült valamelyikünk priccséhez, és türelmes, gyöngéd hangon, már-már anyásan ezt mondta: Wach auf - Zeit für Sterben(91).
Á/Á/4 Magam vagyok a történeten kívül, mint a visszahúzódott tenger sivatagában elengedett gyerek.
A láthatáron túlról testetlen, ultrahangon éneklő szirének bűvős zúgása. Delejes hullámok.
Mennem kell. Félek, ha nem tartod a kezem.
Már nem vagyok kész a teljességre.
A határtalanság lidércnyomás. Az űr hideg és ellenséges közeg.
Á/Á/4 Mintha lassan húznák a talpam alatti fövenyszőnyeget, és én képtelen lennék lelépni róla. Bénító pánik és kétségbeesés. Nincsenek lelkigyakorlatok, csak fúlt lélek.
Á/Á/4 A kétes hitelű menekülés a lélekjelenlét utolsó föllobbanásában önmaga ellen forduló kéz.
Á/Á/4 Nincs mit föladni. Ami még folytatásnak látszik, pusztán engedelmesség.
Az elviselhetetlenség fogalma ostobaság. Miként nem létezik engedetlenség sem. Az egyetlen létező a türelem és annak fokozatai. (I/40-ből)...tanulnom kell a cselekedetnélküliséget, az éntompultságot, a helyben hagyást
Á/Á/4 Elképesztő pimaszság az eltűnés esztétikájáról handabandázni.
Türelmet erősítő, banális remény: a megérkés eufóriája.
Nincsenek szörnyek, kínok, kegyetlen, hétkörös próbák, hiszen mindezek már mögötünk vannak.
Bevégeztetett a Menyasszony vetkőztetése. Leraktam magam elé a negyven átvérzett inget(92).
A mágikus helyekből átsugárzó előérzetek.
Hajnali indulás. Egész napos, szakadatlan száguldás, éhezés, pusztán kevéske folyadék fölvétele. Átkelés ködbefúlt hágókon, hófoltos átjárókon, majd ereszkedés a katlanban. Egyre mélyülő kékség, száguldás sűrű hőségben, látási zavarok, aztán a sötétbarna, földfalszerű képződmények. Nem lehetett pontosan tudni, hogy meredek hegyoldalak-e vagy már maga a város. Majd sötét, egyre zsúfoltabb, siktátorszerű utcák. Az útbaigazító feliratok követése, kanyargó lépcsők, aztán mintha egy szűk pincelejárón rohannánk. Hirtelen kitágul a tér. Fölötte fantasztikus, még sohasem látott kékség, alatta hömpölygő, egyetlen hangon zsibongó tömeg. Fényár, roppant kiterjedésű, ezerszeresen vibráló hallucináció. Misztérium, megérkezés. Rendkívüli önuralomra volt szükségem, hogy ne veszítsem el az eszméletem a kimerültségtől, az éhségtől, a bensőmben csillapulni nem tudó hőségtől, a látomásos tájtól. Amire még emlékszem: S. déli metszésű arcára, K. sudár alakjára, a találkozás utáni rövid, sötét, kanyargós útra, az óriási ház hosszú, belső folyosójára, és a hűvös, hodályszerű szobára. Hanyatt fekszem az ágyon, azt hiszem egyedül, nyitott szemmel, teljesen üresen. Sötét van, de nem teljesen. A következő pillanatban nyilván már mély álomba zuhanva alszom.
A Megérkezés azóta is bennem van. A Misztérium folyamatossan hat, de nem oldhat fel. Kiléptem belőle, elmozdultam, pedig itt kellett volna bevárnom, hogy talán össszeérjen (a) két pillanat.
Ha úgy akarod, hát üvöltöm: Ah, micsoda tündöklő forrás(93). És leborulok előtte, csókolgatom a hüllőket, hadd keljenek belőlük posvány-királykisasszonyok, királyfik, iszapköntösös, hínárdiadémos tündérek. Gurgulázva öblögetek a poshadt vízzel, játszom a vízköpőt, és kiáltom háromszor a vajákos igét: Nyílj meg Föl és fogadj magadba, miként elnyelted az én uramat. És ekkor megnyílik a Föld, és én alászállok, hogy mind magasabbra juthassak, a Nap nővéréig, majd tovább, köpönyegem zsebében egy szem dióval, egy szem mogyoróval, egy szem mandulával, és testemben a rettentő vemhességgel: Uram, add nekem az ezüstkulcsot, hogy a világra hozhassam aranyos gyermekünket.
Az első a Halál, a második a Melankólia, a harmadik a Téboly, a negyedik az Áldozat. Négy fenevad. Az ős, a Feketeember, a Süket és a Gyilkos. Az átváltozás négy stációja, hogy aztán az ötödikben kiröppenhessen a torokba rejtett maszkos imágó. Nyílj meg Föld, ki akarok jutni.
Napok óta földben, föld alatt élek. Magam köré vájt szűk üregben, mérgezett, fogyó levegőben.
Nem tudom, mi tartja az üreg falait, és meddig. Lesz-e "föltámadás" vagy csak lassú süllyedés, roskadás.
Feszítenek a vágyak, az önkényeskedő ösztönök. Összezavarják, lenyomják gondolataimat a piszkoskodó hétköznapok mellé. Tanítanak búcsúzni, el-, le- és felszámolni.
Szüntelen omlásban takarítom el a romokat. De már látom a törmelék alatti tájat, ahogy zöld atlantiszok derengenek át az óceánnyi vízüvegen. Mintha anyagtalan matricák lebegnének az áramlásban, finoman fodrozódva az alulról megvilágított, átfordult vízatomokon. Vagy a tudat hívja elő a tekintet által víztükörre vetített képeket(94)?
Látom és mind jobban értem ezt a tájat, amelybe egykor könnyedén és fölszabadultan besétálhatok. Sejtem, hogy kik várnak rám ott, és e társaság nincs ellenemre.
Megriaszt a tudat, társtalanul kell érkeznem, és minden poggyászt kívül kell hagynom, a test málháját is. A beidegződések (ott) elveszítik hatalmukat, érvénytelenné válnak.
Légy türelemmel. E sok nyavalyás, kisszerű harc nem hiábavaló. Szilárdítja az elszánást, és minden vereség újabb jelzőlámpácskát gyújt ki a térképen, akárcsak a győzelmek, hisz mindkettő a hiábavalóság, a hasztalanság egytövű tanúságtétele.
Hová szökdöshetnék? Nem léphetek le a tábláról. A rám osztott mezőt talpamra szerelték. Minden kerülővel csak nyújtom, komplikálom a pályát. Valójában se közeledés, se távolodás. Akár egyhelyben is állhatnék(95).
Hogyan lehetnék más, ha folyamatosan ez vagyok?
Szüntelen szememre veted nyomasztó állandóságomat, amelyet nem tanultam meg illőn, tapintatosan álcázni, hogy ne féljetek. Legszívesebben letakarnál egy kendővel, mint valami kínos tárgyat, ha vendégek jönnek.
Nem kértem, nem kaptam a formámat. Keletkezett, nincs hatalmam fölötte. Alakíthatatlan.
Nem vagyok összeférhetetlen. Amit Te összeférhetetlenségnek látsz, az a maszknélküli azonosság(a).
Á/4 Szörnyeteg vagyok, mert téged mutatlak, ahogy sohasem látod magad.
Utálsz, mint a bűnt.
El akarok menni. Itt akarlak hagyni, be akarom rakni csomagjaimat (nem poggyászok!) a ravaszul beprogramozott, remélhetőleg a megfelelő pillanatban fölpattanó ajtajú automata csomagmegőrzőkbe. Szinte látom magam előtt a megrökönyödött csavargókat, amint bárgyún bámulják az egyszercsak maguktól megnyíló ajtókat. A tanácstalan rendészeket, a veritékező tűzszerészeket, ahogy lélegzetvisszafojtva emelik be a pakkokat a homokkal félig teli faládákba. Persze csak vaklárma volt az egész. A szánalmas külsejű, rossz fogazatú fickók hamarosan a kijelölt állomáshelyen vehetik át a röviddel azelőtt még tiszteletet és félelmet keltett, nyomorúságos batyukat.
Még gyártom a feladatokat és feladványokat. Számolgatom az éveket, mintha az indulásnak bármiféle köze lehetne az időhöz.
Á/ Minden pillanat egyként alkalmas a kilépésre, akárcsak a folytatásra.
Á/4 Újra itt ülök a paraván mögött(96). Számolom a napokat, mintha tudnám, meddig kell számolnom. Ez az egyetlen lehetőség, legalábbis addig, amíg föl nem állsz, és nem jössz elibém, megkerülve a paravánt. Akkor majd fölállok én is, és kissé megindultan várom, hogy mellém lépj, szótlanul és gyengéden belém karolj, és átvezess a túloldalra. Példát a Te türelmedről veszek, ahogy ott ülsz mozdulatlan, összezárt térdekkel, szinte súlytalanul a combodra fektetett tenyerekkel. Látom nyugodt, rezzenéstelen arcéledet. A várakozásban próbálok azonosulni veled. Nehéz próba.
Mögöttem nyitott a tér, és ez védtelenné tesz.
Minden hang, látvány, inger elér, mind átszűrődik testemen, szellememen, és mind megpróbál lekötni, rám tapadni és elragadni belőlem eleven sejteket.
Átmos, átjár a terror, és nekem tűrnöm kell.
Méreggel tisztulok.
Tanulom, tapasztalom fajtámat, alázatos és engedelmes vagyok, hogy elfogadhassam önmagamat.
Te pontosan tudod, meddig kell várnod. Megbízom benned.
Bármi gyilkosom lehet. Te nem leszel.
Vezetőm vagy mozdulatlanságban, és ha majd elindulsz, a gesztusban.
Mióta itt vagy, tudom, a jelzések nem elegendők. Némelyik segít ugyan, de egyik sem Te vagy.
Nem hárítok el magamtól semmit. Minden teremtmény bennem van.
Szükségem van Rád, mert minden pillanat ellenemre lehet, minden pillanatban ott bújkál a gyilkos fenyegetés.
Szüntelen készenlétben kell lennem.
Maga a rendszer az összeesküvés.
Ott ülünk egymással szemben és cserélgetjük a lapokat. Egyetlen hibás mozdulat elég, hogy leszakadjon a pókerarc, és máris kezdődhet a hosszadalmas és fájdalmas építkezés, visszarendeződés. Nem tudom, meddig tarthat az anyag, mikortól feslik szét a szövet, hiába pontosak a mozdulatok.
Azt hiszem, most már mindenre képes lennék, hogy összébb húzzam az időt. Mert ami eddig pusztán szenvedés volt, ma kín, közvetlen és mindenen átható.
Súlyosbodik a félelem. Mind mélyebbre húz, ahonnét egyre lassúbb és keservesebb az emelkedés.
Már nem remélem, hogy elérem a gyöngéd és magába fogadó fövényt.
Pusztán a tökéletlenséget, a kudarcot szeretném elviselhetővé, kezelhetővé tenni, mert undorodom az erőszakos haláltól(97), és él bennem valami a mítoszból, magammal vihetem a megszerzett pontokat.
Á/4 Fáradt vagy? Kérdezte a kapuban a ravasz vénember. Persze, hogy fáradt vagyok, feleltem. Ha fáradt vagy, ülj ide a helyembe, míg vissza nem térek, mondta. És én letelepedtem a trónusra, magam elé nyújtva a vassaruban ronggyá szakadt lábaimat. Azóta képtelen vagyok fölállni. És most itt ülünk a paraván két oldalán, félúton, és várjuk, hogy arcunk összeérjen.
Ez az egyetlen esélyünk. Ezért hiszem, hogy elibém jössz, elküldöd hozzám szolgálódat, feloldod az átkot és magadhoz vezettetsz. Tudom, budoárodban már minden készen áll a szinkronjátékra, az egyesülésre. Mert csakis együtt bújhatunk át a tű fokán, laza hurkot fonva a nyílás köré, megduplázva ezzel a Nagy Mutatványt, hogy aztán újra ketté válva, ellentétes irányban haladhassunk tovább. De addig is, kérlek, segíts, és taníts meg ülni csöndesen(98).
4/119 Arcodat nézem, ezt az egykor szekercével formázott koponyát(99). Most feldőlt totem, bepólyázott madárfej, és próbálom megfejteni, mit látsz. Előttem kiterítve a vékony, füzetszerű kötet. Képed az utolsó előtti lapon, bal oldalon, és hogy a hátsó borító belső oldalára rakott nehezékül Rimbaud-t választottam, éppen ő nem engedi összecsukódni a könyvet, nyilván öntudatlan szándékossággal irányított, kissé teátrális véletlen. A vánkos mélyen besüpped koponyád alatt, mintha egy fordított boltív villájában feküdnél, vagy egy feje tetejére állított barlangnyílásban. Hajadat, fejed búbjánál nem simították koponyád alá, mint egy apró kontycsomó vagy inkább kakastaréj fekszik a mély ráncok ékében(100). Állad alatt, mélyen a szegycsont kezdetéig, vastag, összecsavart frottírtörülköző. Egyre jobban hasonlítasz önmagadra, egyre inkább hasonlítasz Apámra, és én Téged látlak. Reggel óta, mióta tudom, hogy ma Rólad írok. Téged látlak, különös módon a föld alatt, mintha egy sír oldalról nyitott keresztmetszetében figyelnélek(101). Közvetlenül a földben fekszel, egy szűk, teljesen egyenes oldalú, szabályos téglatestüreg belsejében. Az első pillanattól olyan érzésem volt, mintha elevenen temettek volna el. Kerestem arcodon a páni félelem, a rettenet torz vonásait, de éppen olyan nyugodtan feküdtél, mint ő, csak a fejed látszott átellenes oldalról. Csak most pillanthatom meg Apám halott arcát. Akkor nem akartam látni. Amikor a többiek odaléptek a katafalkhoz, és visszahajtották a leplet, inkább ellenszenvet éreztem irántuk. Feleslegesnek és túljátszottnak éreztem a gesztust. Udvariasan fölajánlottam Anyámnak, hogy ha látni akarja ő is Apámat, odakísérem. Megkönnyebbülten vettem tudomásul Anyám elhárító fejmozdulatát. Különös, hogy a halál elcsórta mindannyiótok koponyáját, és helyükben ragadozómadarak gubbasztanak a vánkoson. Tudom, ostobán hangzik, de van valami irigylendő férfiasság arcéletekben. Szádat figyeltem, teljesen egyenes, zárt vágás. Mintha mozdíthatatlan követ ültettek volna torkodra, szorosan az áll alá. Próbálom elképzelni, amikor először elakadtál beszéd közben, ahogy egyre riadtabban igyekszel összetartani, összeilleszteni a széthulló szintaxis elemeit, de minden mozdulatoddal csak a bajt növeled, sietteted az omlást. Kapkodó igyekvéseddel még azt is össze-vissza borogatod, ami talán állva maradna. Így buzgalmad is csak a rombolás kaján eszköze. Próbálom elképzelni arcifejezésed, ahogy rádöbbensz, képtelen vagy kiigazodni a paradigma rendszerekben. Kétségbeesetten dobálod magad elé az összefüggéstelen szavakat, a veled szemben ülő pontosan ugyanezzel a kétségbeeséssel tekintetében bámulja veled együtt az üveglapra hullott, szétguruló gyöngyöket. Valójában egyikőtök sem érti még, mi ez az átkozott, kegyetlen játék. Próbálom elképzelni a szembogaradban kútként megnyíló félelmet, amikor először megmerevedett kezed egy milliószor leírt betű rajzolása közben, mert egészen egyszerűen elfelejtetted, kihullott, végérvényesen kihullott agyadból, merre kell tovább húznod a vonalat. Dühödten sírva öklözted a papírt. A tinta szérfröccsent, a tollhegy hosszában kettéhasadt, és mint két rövid, görbe drótszál meredezett elő a bepiszkolt tollszárból. Ismerem ezt a dührohamot, Apám éppen így öklözte az asztalt, félig béna tenyerében a tömör, izomerősítő gumikarikával, amelyet képtelen volt összenyomni. Abszurd ez a lázongás. Nem a hiábavalósága, hanem naívsága miatt. Hogy daganatok, frottírtörülközőkből csavart gátak kellenek e meddő, önfertőző áramlás megszüntetéshez. Tetszik nekem ez a dacosan összeszorított ceruzaszáj.
Keresem az ősöket, kik bennem laknak, kikben lakom, időtlenül. Keresem apáimat és keresem fiaimat,
Á/4 az énbe megnyúlt, elkeskenyedett embert, a túlfeszített zsinort, a szakadás pontját, az idő kezdetét.
Lecsúszni a kötélen, amíg tart, és onnét zuhanás, szabadesés. Combom eleven hús, bőröm kendernyalábokon szárítkozik. Véres akrobatika. Ha nem üt át a szándék, az égett bőr szaga, kedvelik a népek.
Az igazi zsonglőrök felvarratják arcukat. Csak a pancserek és a svihákok riogatják a zsöllyéket, míg menekülniük nem kell a behajigált ülőpárnák zápora elől. És persze néhány háborodott. őket azonban nem üldözik el. Miként a gnómoktól, tőlük is kéjesen lehet irtózni. Handabandázásuk, grimaszaik egyébként is sokszor mulatságosak. Igazából senki sem tudja pontosan, hogy a társulathoz tartoznak-e vagy sem.
Kiállhatatlanná, elviselhetetlenné tesz a jelölhetetlenség.
A színpad, a szín, a szereposztás: semmi.
Á/Á/4 Nemcsak a megszólalás negatív gesztus, az elgondolás is. Mert amiről hallgatok, amiről képes vagyok hallgatni, arról akár beszélhetnék is.
Minden ámítás, kérkedés, a frigid és önfertőző szellem exhibicionizmusa.
Adottság, gyakorlat és (bizonyos fokig) elhatározás kérdése, ki hogyan színleli a kéjt. Néma, üdvözült mosollyal, hiénaüvöltéssel, vagy a flagelláns mártíromság arcra terített húsfüggönyével(102).
Szorgos szőnyegszövő munkásként rángatom a szövőszék fésűjét. Boronálom, tologatom derekasan kitilolt szálakat. Térdig ülök már a rongyban, e szellemi alomban.
Nincs bizonyossága, hitele a jelenlétnek. Annyi sem, mint amennyit bizonyít az, amit nap mint nap elmos a víz.
Minden végérvényes. A tudás éppen úgy, miként a nem-tudás, és az a pont, ahol e kettő az azonosságban összeér.
A tudás nem válasz. Ezért hiábavaló minden kérdés. (Ezért nem értem a kérdéseket.)
Á/Á/4 A Szellem önmagában létező, és nincs tudomása önmagáról. Ha emlékezem, tudni akarok, és ezzel máris megvakítom a szándékot. A szellem, amint önmagára ébred, meghiúsul.
Képtelen vagyok abbahagyni. Képtelen vagyok abbamaradni. Hajt tovább a belém sulykolt, süket babona: a rész és egész zagyva historiája, e fennkölt, dölyfös példabeszéd, az ostobaság okvetlenkedő, kérkedő tudálékossága.
Keresem az okokat, vagy valóban elegendő az ösztön, hogy mindenek ellenére hátára kapjon, mint egy batyut, és végiggázoljon velem a lagunákban? Supermanként járom a folyosót, és csak úgy félkézzel csukogatom be a sodrás ellenében a kapukat. Még a főnözés sem billen meg frizurámon, mint Simon Angyalnak. De ki látott már ennyire kimódolt, mesterkélt ösztönt?
Az ösztön maga sohasem rafinált.
Á/4 Azt keresem, amit fölcsavaroztak az agyamba, hátha én is lehetek még baltafejű izompacsirta, aki szárnyas dugúhúzóval, az orrán keresztül húzhatja le agyából a távvezérléssel működtetett, diónyi chipet(103).
4/122 A nagyszobában vagyok, de az ágy az átellenes oldalon áll(104). A szoba berendezése ebben a formájában egy kicsit a Hajnóczy utcai lakásra emlékeztet. A megvetett ágyon fekszem, mellettem valami szarkofágszerű, hosszú és viszonylag keskeny, tokszerű tárgy. Egyedül vagyok, mégis úgy érzem, mintha az ágy másik oldalán is lenne még valaki, és ez az idegen, sötét, hengeres test közöttünk lenne. Ruhában vagyok. Elkezdjük kipakolni a dobozt, mintha letekernénk róla valamit. Összeaszott, múmiaszerű test, gyereknagyságú vagy valamivel nagyobb, nedves, sárszínű, agyagos, de szilárd. A jellegzetesen zsugorított fej apró és viszonylag ép. Fogalmam sincs, miből gondolom, de bizonyosan tudom, hogy ő a norvég királynő, és pontosan tizenhat fontot nyom. Teljesen mozdulatlan, élettelen. Amint egy bizonyos távolságra megközelítem, hirtelen megragad és nem enged. Szorít, húz magához, megpróbál összeroppantani. Irtóztató viaskodás, igyekszem szabadulni, de rettenetes erővel tart, valahogy azonban mégis mindig sikerül kifejtenem magam fullasztó öleléséből. Amint egy bizonyos távolságra kerülök tőle, újra mozdulatlan, holt tárggyá válik. Ennek ellenére újra és újra kényszeresen megközelítem, belépek a vonzáskörébe. Mindig egyetlen hirtelen mozdulattal ragad meg, aztán csak tart némán és megbonthatatlanul. Támadásai sunyik és elháríthatatlanok. Mindig egy teljesen merev, mozdulatlan testtel birkózom, harcunk ezáltal kissé börleszkszerűnek hat, hiszen látszólag én nem engedem el őt. Rendszerint a derekamat ragadja meg, szétszakíthatatlan kulcsot képezve gerincemen. Ölelése nem fájdalmas, mégis úgy érzem, menten összeroppant. Az arctalan testnek csak a nyers fizikai erejét érzem. Nincs érintése, miként én sem érinthetem. Tárgyi sajátosságain kívül az egyetlen tulajdonsága a pusztító, démoni erő. A derekamra záruló abroncs fölpattinthatatlan, valahogy mégis mindig sikerül kisiklanom a szorításából. Talán azért, mert a bábu mindig csak egyetlen mozdulatra képes. A bilincs holt és merev, a kötést nem tudja szorosabbra fogni, ha a rugalmas és hajlékony test egy pillanatra elválik a rávasalt abroncsról. Kiáltozni kezdek, hívom K.-t, hogy segítsen. Bejön Fábián is, pizsamában. Mintha vasárnap délelőtt lenne. Fábián teljesen természetes kíváncsisággal kezébe veszi a bábut, mint egy tálcát tartja maga elé, de nem látszik a kezében semmi, a figura láthatatlanná vált. Fábián élénk, derűs érdeklődéssel figyeli a történteket, én meg izgatottan hajtogatom K.-nak: Látod? Látod? A gyereket nem bántja. Aztán Fábián eltűnik a szobából, és én újra harcolni kezdek a bábuval. K. távolról nézi, kétségbeesetten kiabál, hogy engedjem el, de nem tudom. Öld meg, öld meg, kiáltja. Meg kell ölnöm, üvöltöm én is, és próbálom az erkélyajtó felé vonszolni a szörnyeteget. Őrült birkózás, végre kijutunk az erkélyre. Hátával nekiszorítom a mellvédnek, át akarom lökni a falon, és ekkor még sohasem látott tisztasággal megpillantom arcában a saját, teljesen sima, ránctalan arcomat. Rettenetes rémültséggel bámul rám. Én továbbra is teljes erővel szorítom neki a testet a falnak, próbálom átnyomni a mellvéd pereme fölött, miközben állandóan ordítom K.-nak: Én ugye belül vagyok? Ugye az erkélyen állok? A bábú arcán lévő rettentő félelem valójában az én félelmem. A bábu már a mélység fölött lóg, tekintetében a végső kétségbeesés őrült rettenetével. Iszonyatosan félek, hogy nem én vagyok-e valójában kívül, aztán valami súlyos tárggyal ütöm a fal peremébe kapaszkodó ujjakat, miközben továbbra is üvöltöm: Ugye, én vagyok belül? Ugye, én állok az erkélyen? Aztán lezuhan a test. Nem látom a zuhanást, már a szobában ülök, kimerülten, onnét, belülről hallom az erős, súlyos puffanást.
Görbület nélküli tér, roppant kiterjedésű fehér márványlap. Rajta tömör éjszaka, mozdulatlan tömb és némaság(105).
Á/Á/4 A szemüregek óriási, iszonytató odvak. Ömlenek a képek. Sűrű, féktelen omlás. Az idő, az álmok, a félálom és az ébrenlét napkitörésszerű viziói. Nincsenek gesztusok, hangok, pusztán képek, kezdet és végnélküli, gyilkos áradás.
Nincs kegyelem. Minden vágy, szándék, késztetés képbe fordul át.
Á/Á/4 A tömeg vak, mintha puskatussal szakítottak volna két hatalmas lukat koponyájába.
Sem önmagunkat, sem egymást nem láthatjuk.
Á/Á/4 Az áradás lassan, amőbaszerűen szétterül, majd emelkedni kezd, mígnem minden oldalról lezárja a teret. A folyadék lassan besűrüsödik, elnehezül, néhol még végigszalad egy-egy levegőbuborék a masszában, hamarosan azonban teljesen megmerevedik, megszilárdul az anyag, és az én végleg bezárul az épeszű őrület képekből tömörített bunkerébe.
3/72 Hosszú, keskeny, tompa fénnyel megvilágított folyosón ülök, az egyik fülke falára szerelt, lehajtható széken, és a szemem előtt elsuhanó, néma feketeséget bámulom. Az ablaktáblán némelykor apró, ezüstösen fehér fények villannak meg. Pontosan érzem a súlyomat, a fény, a levegő súlyát, de semmi sem terhes, semmi sem nehezedik rám. Mintha nem is a szerelvény haladna, hanem egy tengeralatti cső nyúlna be egyre hosszabban és hosszabban a sötétségbe. Aztán ajtócsapkodás, idegen, vakkanó szavak, szuszogás, a csomagtartó rácsaira hajigált poggyászok tompa puffanásai. Nem mozdulok, idáig úgysem érnek el. Lassan oldalra fordítom a fejem, de már csak az előbbi némaság. A folyosóajtót pusztán a víz alatti áramlás lengeti, a nyíláson még ki-be úszik egy-egy vízbefúlt test, puffatag arc(106). Aztán megrándul a szerelvény, és szemem előtt újra a fényújság feketén futó szalagja
Meg szeretnélek szólítani. Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy Te is ott ülsz az üveg előtt, de a másik oldalán, velem szemben, és Te is ugyanazt a feketeséget bámulod(107).
Együtt utazunk. Egyszerűen kíváncsi vagyok Rád. Látni szeretnélek, és csakis látni. Az alakodat, a körvonalaidat.
Lennénk egy romantikus mese szereplői. Gyengéd és láthatatlan szálak fűznének minket egymáshoz, érintés nélkül. Ez fontos. Az érintés rendszerint mindent elront, megöl.
Végig szeretném simítani tested auráját, ahogy a kéjgyilkos húzza végig a kezét lekötözött áldozata teste fölött. Szinte érintve a bőrt, mégis érintés nélkül.
Érzem, miként töltődik föl a testem, telítődnek a sejtek, míg villámként le nem sújt a kéz, perzselve, égetve bőrt, húst, olvasztva csontot. Az utolsó csepp nedvig magamba szívom életedet. Így hordalak tovább, magamban, befalazva sejtjeimbe.
Légy engedelmes, és akkor megbocsátom halálod. Lásd a szerelmest bennem és ne a Kalibánt.
Megőrjít a Hold, ahogy figyel az égigérő sövényen keresztül.
Rád emlékezve hiszek a szép gyilkosságban. Hiszen azt szeretném, hogy ne légy egyedül.
Á/4 Bízzál bennem, a döntő pillanatokban nem fog remegni a kezem. A kín mint a holtpontot elérő kéj, amikor a pillanat mérhetetlen töredékén a megsemmisülés örvényébe tekint. Te azonban most a túlparton landolsz, elsőként teljesítve be az egyesülést. Tudom, szemedben a rettenet könyörgése lesz, ne engedjelek, ne bocsássalak el. De én erős leszek. És miközben összeszorítom torkodat, együtt üvöltünk, vonítunk majd, mint az igazi szerelmesek.
El szeretnék búcsúzni Tőled. Sohasem fogom megtudni, ki vagy, ki voltál, kezem szinte öntudatlan formázott.
Nem én voltam. Testem pusztán jelmez, végtagjaim kívülről mozgatták, mint egy nyavalyatörősét. És amikor szétzúzom koponyádat, akkor is ugyanaz a hatalom munkál.
Gólemek, Khyllkhorok háborúja. Miként Téged, engem sem menthet meg senki.
Robajlón zúdulunk le a szirteken. Görgetegként rohannak szerte-széjjel a testünkből kiszakadt tömbök, magunkkal rántva a sziklákból, földből kihasított omladékot. Nincs menekvés. A szétrobbanó test meteoritként borítja be, öleli át és olvasztja meg a karjai közé szorított földet. Gyönyörű katasztrófa, teljes és önmagát megpillantani többé nem tudó.
Á/4 Nézd, micsoda erő lakozik bennem, ahogy egyenes derékkal viselem a koronát, amelyet tucatnyi kar is alig győzött fejemre emelni. Nem én, az erő az őrült. Amely megformált és életre keltett, és amelynek pusztítania kell, hogy ne legyek rabszolga.
Á/4 Láttam már a hátra feszített karral homokba fojtott hősöket. Úgy hajoltak meg, mélyen, derékból, mint őfelsége kissé szétterpesztett lábakkal pukedliző udvari muzsikusai. Kezüket kétoldalt kitárták, akárha csak combközépig érő kaftánjukat fogták volna föl. Aztán magukra maradtak, és e kissé komikus tartásba merevedve lassan oldalra dőltek, majd a hátukra zuhantak, homokba préselt képmásuk mellé(108).
Nem tudom, ki vagy, nem értelek. Ott ülsz a paraván mögött, rezzenéstelen arccal, figyelmesen, gyóntatói testtartással, és úgy csinálsz, mintha hallgatnál, pedig Te beszélsz. Be akarsz csapni, lépre akarsz csalni, a bolondját járatod velem.
Á/4 Még nem mozdulhatok, az Öreg igazán jól beleültetett a ragadós székbe(109). Lassan azonban megérkezik a váltás, és én nesztelen mozdulatokkal a paraván mögé lépek, gáláns meghajlással karodat kérem, és szótlanul kivezetlek a hatalmas táncparkettre. Egy pillanatra megállunk, talán cinkosan összemosolygunk, majd egymásba kapaszkodunk, és mintha csak támogatnánk egymást, egymás vérét vesszük. Némán zuhog a feketeség a végtelen szalagként futó üvegfalon.
Nem, nem mosom meg kezeimet, nem cserélek tintát, nedveket, nem cserélek tollhegyet, itatóst, kézalátétet.
Valahogy átszédelgem a nappalokat estétől estelig, éjszakától éjszakáig. Különös gyakorlatokat végzek, egyre ritkábban tisztálkodom, mintha védelmezne a ragacsos szenny.
Á/4 Naponta legalább háromszor számolni kezdem napjaimat, félek a gépektől, nem tudom, mi történik, mi zajlik a belsejükben. Szakadatlan hajtogatom magamnak: Nem szabad éppen most összeomlanom. De mi az, hogy éppen most? És az meddig tart?
Á/4 Hallgatni szeretnék, elhallgatni és elhallgattatni, de rettegek a felejtéstől. Csak tolom magam előtt az időt. Semmi sem változik, létem zárt tenyészet, minden megvalósuló perc merő képtelenség.
Adnátok hitet, nem lenne nálam engedelmesebb, kezesebb szolgáló.
Még az árulásban is tökéletlen vagyok. Minden fércmű, félmunka, abbamaradt felbuzdulás, bevégezetlen feladat.
Génhibás unikornis, agyába nőtt csonttal(110).
Homlokszememet úgy szívták ki a démonok, mint rothadt fekélyt irgalmas papok.
Mit látsz? És miért mindig ugyanazt?
Öledbe szeretném hajtani a fejem, a hűvös börkötényre, hogy kétoldalt rákapcsold nedves halántékomra ujjaid diódáit, és lefejtsd szememről bűvös szikéddel a retina egymásra rétegződött matricáit. A parányi hártyák, mint fölázott, papírról levált emulziók szárítkoznak a krómacél vályú fölé feszített nullás damilon.
Én tudom, kicsoda Hasfelmetsző Jack(111).
Nem érdekelnek az áldozatok üveggyöngyei. Labdázzanak velük a szerecsenek. Csereberélgessenek érte fegyvereket, királyságokat, népségeket, nekem a tettes filmje kell, hogy (meg)ismerjem az áldozatot.
Hiába állítok mindenféle csapdát, próbálkozom ezernyi leleménnyel, csalogatom mézes szókkal, medvecukorral, könyörgöm, alkudozom, fenyegetőzöm, teszem a szépet, hiába elevenítem föl legragyogóbb alakításaimat, hiába semmisülök meg, alacsonyodom le, mozdulatlan marad, mintha csak optikai csalódás lenne.
Tudni akarom (tudnom kell!), ki ő, mielőtt összeroppantom a légcsövét(112).
Egy pillanatra előbbre szeretnék lépni az időbe, a szemkovács műhelyébe(113), hogy bepillanthassak a fény felé fordított, hüvelyk- és mutatóujjak közé fogott lencsébe. Talán megpillanthatom az arcot, mint titkos medalionok félve őrzött kincsét(114).
Dolgozz csak nyugodtan, vakon is megtalálom az utat.
Á/4 A vonalak közvetlenül az agyamba karcolódtak, amikor egy hegyes kaviccsal fölrajzoltad a térképet. Egy partra vetett ólomdarab fölé hajolva, guggolva dolgoztál. Talpad alatt át-átkúsztak a hullámok. Azt viszont nem árultad el, kivel kell végeznem. Amikor megkérdeztem, fölálltál, elmosolyodtál, és azt mondtad, még túl lágy vagyok, és az egész koncepciót elronthatja az irgalom. Az utolsó szavakat leplezetlen megvetéssel mondtad. Erősen összenéztünk és gyűlöltük egymást. Tudtam, hazudsz, és valójában Te vagy gyáva, félsz a kimondott szó visszavonhatatlanságtól. Mindketten tudtuk: nincs viszaút. De ha lett volna is, végtelenül elcsigázottak voltunk. És ez elég volt, hogy megbocsássunk egymásnak. Ott álltunk, a rakparton, mint két kisstílű, szánalmas bérgyilkos, és undorodtunk egymástól, önmagunktól, az egész szervezettől, a koncepciótól, pitiáner, beragadt életünktől.
4/89 Azzal a szándékkal ültem neki immáron két esztendeje az írásnak, hogy az időben, de az időtől függetlenül, napra nap egy halomba hordom a külső világ, a körkörös emlékezés és a pillanatnyi diszpozíciók hordalékát. Magyarázatok, rohamok és nagyjelenetek nélkül, az önmagát szabályozó rendezési elv vonalát követve. Minden nap minden addig leírtat felejtve akartam nekivágni a napi szómennyiség kiadagolásának, hátrálás, visszafordulás nélkül. A bibliai átkok fenyegetését éreztem azokban a pillanatokban, amelyekben a visszatekintés kényszere tört rám, mégis százszor, ezerszer vétkeztem. Valóságos kősivatag támadt a nyomomban. Arra vágytam, hogy a szöveg természeti jelenségként áradjon, mondataim szinte öntudatlanul engedelmeskedjenek a belső ritmusnak. Nem a szellem, hanem a szakadatlan folytonosság összetartó erejében bíztam. A belém sulykolt rohadt kis rögeszmék azonban állandóan megtorpanásra kényszerítettek, hátrálásra, fontolgatásra, mérlegelésre, megannyi kétkedő, korlátolt trükkre, támasztékok, segédeszközök, protézisek kiagyalására, használatára és beültetésére. Szüntelenül a fölszabadulást, a megszabadulást kerestem, miközben újabb és újabb cellákba zártam magam,
Összelakatolt, gúzsbakötött kígyóemberként próbáltam kisiklani a magam által készített hurkokból.
Kulcsokat kerestem, pedig tudtam: szavakkal csakis ördöglakatokat lehet kovácsolni, és ezek nyitjához nem a valójában nem létező zárak fölpattintását elvégző eszközökre, szerszámokra van szükség, hanem leleményes, összehagolt, finom mozdulatsorokra, az egymásba fonódások természetének kiismerésére.
Á/4 Félek az ellentmondásoktól, a logikátlanság babonájától, a követekezetlenségtől, mintha minderre képes lehetne az én. Hiszen miként folytathatnék bármit is önmagammal szemben, amikor minden nap én ülök oda az asztalhoz.
Talán éppen a vágy táplálta a félelmet, hogy egyszer mégiscsak sikerülhet a rettenetes, ősi álom, és az én kibújhat önmagából, és új életre kelhet egy másik, idegen burokban. Mind a félelem, mind a reménység hiábavaló hiúságból sarjad.
Á/4 (=> III/13) Mindegy, hogy mit írok és hogyan. Mindegy, hogy révületben vagy józanon, elragadtatottságban vagy fásultan, az ihletettség kegyelmi állapotában vagy önmagam vonszolva rakom egymás mellé a szavakat; mndegy, hogy a tudat melyik állapotában és melyik szintjén suhanva, támolyogva, botladozva, csakis egyetlen út létezik.
A nagyívű szerkezet és az összefüggéstelen gagyogás ugyanaz. Az éjszakai révület és a nappali kisüzem, ugyanaz. Minden rám vall, és minden, ami rám vall, ugyanarról szól.
Nem érdekel a művészet, nem érdekelnek a törvények és a szabályok.
A káosz és a rend egybevágó. Amit közte látsz: optikai csalódás.
Á/4 Nem érdekel, hogy eljutok-e az egyik oszloptól a másikig, vagy lezuhanok közben; nem érdekel, hogy hű legyek önmagamhoz, hiszen miképpen lehetnék más. És ez nem hűség, hanem egy szétszakíthatatlan paradigma rendszer egyetlen, folyamatosan jelenlévő foka. Egyetlen, szakadatlanul kitartott hang.
A választás illúziója naív, banális dilemma. Nincs determináltság, és így az ellenkezője sem létezik. Más kategóriák mentén kell haladni. Ezek a kategóriák azonban a nyelven kívül esnek. Nem fedeztetnek el szemünk elől, csak nem látjuk meg őket, avagy nincs módunk a hírt adni a tapasztalatról.
Miért kellene szűntelen csodadoktornak lennünk?
A létérzés felejtését, a létezés elsorvadása által támadt űrt szeretnénk föltölteni szavakkal. Ez az út nem feneketlen mély, hanem beláthatatlanul tágas. De sekély, alig homorúló, roppant mező. Mint egy fölfordított, hatalmas cintányér. Ebben csúszkálnak, korcsolyáznak szavaink, keveredve, elegyedve; vastag, egyenletes filcréteggel borítva az ércszínű fémet. Ezért marad néma, ezért nem tud zengeni, ha meg akarjuk szólaltani vagy összecsapódik egy másik filccel.
Nem vagyunk süketek, pusztán nincs mit meghallanunk. Az üzenetek más hullámhosszon közlekednek, másfajta fizikában. Ne akarj behatolni ebbe a mezőbe.
4/89 A kísérletek persze mindig hősiesek. De nézd csak, mennyire szánalmas és kisszerű minden hős. Hiszen bennük az emberi törpeség hatalmasodik föl méretarányosan nagyra. 365 számot akarok szép sorjában lekörmölni, 365-ször kívánom belenyomni ujjamat a fekete vegytintába, és 365-ször akarom hozzáérinteni ujjamat előbb a saját homlokomhoz, majd a tiédhez, hogy lássuk magunkat, lássuk egymást, banális vétkeinket, esendő, és kissé kínos misztériumainkat. Az életösztön őrült beleéléssel szavaló gimnazista lány, akit nem zavar az üveges tekintetű, ellomposodott tanári kar, és az udvaron tolongó, tökmagokat köpködő, vihorászó csürhe. Egyébként igazán remek parádé, csak azt a meggypiros tréningruhás tornatanárt felejteném, ahogy ott állt minden ünnepély kezdetén a színpad szélén, széles terpeszben, mellén összefont karral, és úgy üvöltötte bele a mikrofonba: Halló, figyelem! Halló, figyelem! Majd a harmadik halló után már vele együtt ordítottuk mindannyian és telitorokkal: Figyelem!
3/85 A középső bátyámmal mentem a Hajnóczy utcában. Teljesen üres, élettelen, nyomasztó, hajnali utca. Talán szürkült, alkonyodott, mintha egy mosógép leszivattyúzott, híg szennyvízében úsztunk volna. Számomra szokatlan irányból, a Vérmező felől közeledtünk a házhoz. Szótlanul, egymás mellett gyalogoltunk, mindketten egy erős, vastagvázú túrabiciklit toltunk. Amikor odaértünk a házhoz, előbb a falhoz akartuk támasztani a kerékpárokat, de aztán meggondoltuk magunkat, a vállunkra emeltük a gépeket, és beléptünk a tágas kapualjba. A lépcsőházhoz hét vagy nyolc lépcsőfok vezetett fölfelé. A pincelejáróhoz mentünk, és elindultunk lefelé a szinte teljesen sötét aknában. Viszonylag széles fa csigalépcső, kétoldalt rothadó, nedves vakolat, érezni lehetett a penész és a dohos szenny szagát. Valóságos terembe jutottunk, égett már a lámpa, egy vagy két halvány, szivárgó barna fény. Amint leléptem az utolsó, magas lépcsőfokról, rögtön leemeltem vállamról a kerékpárt, és odatámasztottam a baloldali falhoz. Alig engedtem el a fémvázat, megmozdult az egész széles és magas faltelevény. Mintha nem is téglafal lett volna, hanem ujjnyi vastag vesszőkből font, sárral tapasztott, eleven építmény. Az egész falat hatalmas, denevér- vagy inkább bagolyszerű élőlények lepték el. Ott gubbasztottak szorosan egymás mellett, és óriási, sötét szemükkel kissé komikusan pislogva bámultak. Aztán valahogy leszálltak vagy leugráltak, körém sereglettek, alig voltak kisebbek nálam. Barátságosan totyorogtak, olyanok voltak, mint különös, vaskos színházi jelmezek, kicsit emberformájúak, a tetejükbe nyomott busa fejekkel, furcsa, vénasszonyos arcokkal. Aztán elindultunk visszafelé a lépcsőn, az óriási, emberszabású baglyok pedig utánunk. Kezdetben még barátságosan, kissé incselkedve bíztattuk is a lomhán, nehézkesen totyogó lényeket. Gyertek, gyertek csak, mondtuk, de aztán két-három lépcsőfok után megtorpannak. Nem lehet, mondják, meg kell kérdeznünk a fődenevért, és máris fordulnak vissza. Egy szemvillanás alatt eltűnnek a lenti sötétségben, majd iszonyatos, velőtrázó rikoltozás hallatszik a mélyből. Rémülten rohanunk fölfelé. Nem lett volna szabad megszólítanunk őket, most már kiszabadultak, átkot szabadítottunk magunkra, meneküljünk, hadarom el-elfulladva bátyámnak. Aztán a dömsödi házban vagyunk, a TV előtt ülök, éppen most mondják, hogy ma éjszaka ismétlik meg a filmet. Látom a vérfagyasztó, apokaliptikus jeleneteket, ahogy hatalmas, tömött rajokban támadnak, és mindenen átrágják magukat. Akárcsak Hitchcock filmjében(115), az egész család izgatottan készülődik, tologatjuk a bútorokat, barikádokat emelünk az ajtó elé, bedeszkázzuk az ablakokat, de nincs elég anyag. Bemegyek a városba, a város mint egy nyitott, roppant csatornarendszer, mindenki beszerző körúton, szervez valamit, fenyegető, feszült hangulat, lótás-futás, a rikkancsok már az első támadások rémhíreivel kínálják a legfrissebb újságokat. Mindenki tudja, hogy már elindultak, jönnek. Elszántan készülődöm én is, pedig pontosan tudom, egy pillanat alatt átrágják magukat mindenen. Kilépek a lakásból, be akarok hozni valamit a bejárati ajtóval szemközt lévő, lépcsőházról nyíló WC-ből, talán a porszívót. Kinyitom a WC-ajtót, a bal kéz felőli, körülbelül fejmagasságban lévő ablak kitárva. Az ablakkeret tőlem távolabbra eső sarkától rézsutosan egy damilszerű, vékony, áttetsző zsinórt feszítettek ki. Egy-két világos rongy lóg rajta. Egy kicsit késve veszem észre, hogy a külső párkány teli van mocskos, tépett galambokkal. Rémülten bevágom az ablakot, a galambok hangos szárnycsapkodással, szennyes port kavarva szárnyaikkal szétrebbennek. Egy azonban valahogy belülre szorul. Kimenekülök a szűk, kamraszerű helyiségből. Megtorpanok az ajtó előtt, és mintha egy üvegfal előtt állnék, látom, ahogy a galamb össze-vissza röpdös a szűk cellában, többször is nekivágódik a falaknak, porzik, foszlik, szakadozik a tollazata, a húsa, minden egyes ütközés szinte lerobbant a testéről egy darabot. A véres foszlányok meg-megcsúsznak az üvegfal belsején, és én meredten, bénultan bámulom ezt az émelyítő, foglyul ejtett örjöngést.
Valahogy elütni az időt, ami még visszamaradt.
Nehéz viselnem a türelmet, igazgatnom és kezelnem, mint színes, vasúti szemaforokat. Itt állnak előttem, hórihorgas póznákon, a hajnali pára fénytöréseiben, és mókásan billegnek, mint gólyalábakon közlekedő, bagolyjelmezes, éppen megkukult vásári kikiáltók(116).
Fejemben újra ernyőket nyitogatnak. Nem szólok rájuk, bomoljanak csak.
Minden pillanatom be-, kitölti a várakozás.
Szétterpesztett, falnak feszített végtagokkal próbálok fölmászni a csőben. Olyan lehetek így, mint egy dróton rángatott András-kereszt. Talán sikerül följutnom, és a kéménybe pottyant, pórul járt ebfajzat szelid füstkarikákban bodorodik ki a kürtő fekete torkából. Megjárta ugyan, de újra sikerült megmentenie irháját. Már vihog is, pimaszul riszálva magát a légben, és máris újabb gazságokon töri a fejét(117).
Újra idejutottam. Most nem terítek ki semmiféle térképet, nem rajzolok topográfiákat, egyszerűen csak megállapítom az azonosságot.
Le-föl ugrálok a menet közben. Egyszer vágtató huszár vagyok, máskor velencei gondolás vagy sétakocsikázó herceg. Aranyos hintóm előtt tűzoltókocsi csörömpöl, mögöttem pofáját nyaldosó kandúr billeg. Görcsösen szorítom az öklömbe izzadt zsetonokat. Előre figyelmeztetlek: tombolni, toporzékolni, üvölteni fogok, ha indulni akarsz. Ledobom magam a földre, a szám úgy habzik majd, mintha csak vattacukor felhők szálldosnának ajkaim körül. Szép vagy, ahogy ott szaladsz mellettem a forgó parkett körül. Hajad kibomlott, kipirult arcodon verejték gyöngyök. Igen, mindig így képzeltelek magam elé. Ilyen gondoskodón, anyásan.
Beszélj csak, aranyom, beszélj. Buzdíts, és én csacsogok, csivitelek a szélben. Üveghangon patakzanak ajkaimról a hangok. Tekintetem fényes, homlokom tiszta, és olyan üde vagyok, mint egy természetvédelmi terület.
Csak jóval később jöttek a csúnya képek. Látom vízalatti arcod, a szád sarkából kétoldalt szivárgó áramlást.
Á/4 Kiírom magamból a nyelvet. A szavak a leírásukkal egyidejűleg végérvényesen megsemmisülnek. Szavanként adom vissza a nyelvet.
Tetszik a gondolat, hogy Káin önmagán követte el a testvérgyilkosságot(118). Remek, monomániás megoldás. Hármat egycsapásra. Mert nekem az Úr se tűzze ki zászlaját, mint hős várvédő.
Alávetem magam az oromról, elragadva a falra hágó zászlaját, és nagyszerű csukafejessel, kezemben a lobogóval zuhanok, szállok a mélységbe. Az ostromlók egy pillanatra megtorpannak az égigérő létrák fokán, és eltátott szájjal nézik véget érni nem akaró röptömet. Némelyik elismerően csettint nyelvével, de aztán tapintatosan félrefordítják tekintetüket.
A pusztulás, a kudarc számomra csakis akkor hiteles, ha teljes. Szavaim a maradéktalan önfelszámolás eszközei és tárgyai. Nyugalmat akarok végre.
A béke, a megbékélés esetleg módszer lehet. Mint mindahány kifinomult, kegyes és talán időlegesen kegyelmet adó, kegyelemmel kecsegtető, valójában érzéketlen, tompa öncsalás(119).
Á/4 Hamvazószerda, ha a süppeteg test és szellem nem bírja már az Átokföldje súlyát(120).
Torzód a Lét gúnyrajza.
Á/4 Mit tudhatok, amíg halálom pusztán nyolc perccel élem túl(121)?
Fajtádban az elsivatagosodott szellem kérkedik.
Királynak, hercegnek képzeled magad. Roppant gesztusokkal ágálsz a tükör előtt, öltözöl bíborba, bársonyba vagy éppen rongyokba, darócba. Illegeted magad, miközben csak úgy dől a szádból a szellem salakja. Nemes trágya, kiapadhatatlanul táplálja mind az eljövendő süketeket és vakokat, mind az önmaga tehetetlenségében kéjelegve tetszelgő, csavarmenetes rúdra ültetett, kortalan és fejetlen bábukat, a sors próbababáit.
Vajon miről tanúskodnak a teátrális fantomfájdalmak? Az elveszített vagy a jövendő üdvösségről? Vagy ez is pusztán rosszindulatú, isteni lelemény, újabb hamís tanú, egy kínosan elhúzódó koncepciós perben
Minő logisztikai bravúr. A sorsjegyet mindannyiunk ujjára rátetoválták, igazán nincs miért kapkodnunk a makkokkal töltött mókuskerekek felé. Üssük le bármelyik tokocska kalapját, mindegyik alatt ugyanaz a jel lapul. Tökéletes azonosság.
Á/4 Istennek nem nőtt nyelve. Amit meg hozzá szegeltünk, képtelen szegény behúzni, így aztán véglegesült a kiöltött szégyen. (=> III/27)
Á/4 Lesújtani a falon araszoló, hatalmas, fekete pókra, az önmagát agyamon nap mint nap átrágó kereszteshadjáratra(122). Nehezen viselem el a Csöndet.
4/96 Mintha egy óriási, káva nélküli kúthoz érkeztem volna. Minden oldalról kristályosan zuhogott alá az áradat. Tudtam, le kell szállnom a mélybe, de rettentően féltem. Hiába bíztattam magam, hogy csak a merülés előtti pillanatok nehezek, csak az elhatározáson és az elrugaszkodáson kell túllennem, és utána már minden rendben lesz. Vacogva, a félelemtől félájultan, milliméterről milliméterre araszoltam a meder pereméhez, majd egy borzalmas talpast ugrottam. Még hallottam a csattanást, de többre nem emlékszem. Aztán bejött valaki a szobába, egészen közel lépett az ágyamhoz, és zseblámpával az arcomba világított. Amikor megkérdeztem, hogy mit csinál, azt válaszolta: Csak azt nézem, meghalt-e már. (=> I/7)
Újra képtelen vagyok határt vonni az álomlét és az ébrenlét közé. Látszólag nyugodtan fekszem az ágyban, miközben két kézzel markolom a magasfeszültségű vezetékeket.
Minden cselekedetem elképesztő, érthetetlen és teljesességgel indokolatlan.
Óramű pontossággal és hibátlanul működöm.
Önfegyelmem a faj önfegyelme. Kondicionált és genetikus parancsok rendszere.
Örjöngenem kellene, természetes ösztöneim azonban megrekedtek.
Á/4 Az őrült az agy betontuskókkal körülzárt szigetén gubbaszt, vizeletszagú matracon, darócköntösben. Egyik öklét a lába közé szorítva, másikat a szájába nyomva ingatja felsőtestét. Pontosan úgy, ahogy a triviális képzeletben megjelenik a távoli és szégyellt rokon. Alantas, visszataszító állat.
Meddig fokozható az öngerjesztő kétségbeesés?
Nem látom, nem értem a célt.
Á//4 Minden nap egy-két hosszal beljebb úszni, próbálgatni, kísérteni a távolságot, mert édes a gondolat, hogy egyszercsak eltűnik a part és közömbössé válik az irány.
Á/4 Valójában csak egyszer úsztam be túlságosan mélyre. Amikor szembe fordultam a távolsággal, egyszerűen fölmondta a szolgálatot vegetatív idegrendszerem, és mint egy kiütött fenekű tartály beleürítkeztem a vízbe. Néhány percig bójaként lebegtem, majd egyenletes csapásokkal kitempóztam a partra.
Nincs olyan próbatétel, amely ennyire hosszan és módszeresen megaláz, amely a beavatás helyett lealjasít.
A hóhér csak akkor éri el célját, ha engedni tud. Különben puszta mészáros.
Ki ez a harmadik?
Először a válaszokat vontam vissza, aztán a válaszok esélyeit.
Á/4 Kérdezni talán tudnék még, de már nem merek.
A mértéktelenség unalmas, fárasztó tünet, megjátszási kényszer, a tudat embólikus összeszűkülése. Minden csakis e mozdulatlan, hajszálvékony cső nyílásán keresztül mutatkozik meg.
Bármilyen alkut elfogadnék, ami elmozdítana.
Hiába okoskodom. Nem látod? Így váltam elvtelen féreggé.
Nem tudom, miként oldhatnék kötéseket. Nem léphetek kívülre a körém vont mezőből. A kultúra orromba fűzött karika.
Szemlélem magam, de nem férkőzhetek hozzá magamhoz.
4/123 Hétszáz órája vagyok ébren, és semmit sem végeztem. Hamarosan kihordom a balkonra keményfedelű, enyvezett gerincű írófüzeteimet, szépen föltornyozom őket magam mellett a földön, kényelmesen elhelyezkedem a fémvázas, összecsukható vászonszékben, és olvasni kezdem, rád olvasom e hétszáz óra szemetjét, miközben te mellettem függeszkedsz, heroikus akrobata mutatványként. Néha kissé megemelkedem ültömben, és kivülre lesek, ott vagy-e még. Noha nem kételkedem, hiszen mindvégig látom a kőmellvéd párkányába akaszkodó, vészesen fehéredő ujjaidat. Vajon meddig bírod önmagad óráról órára, napról napra növekvő súlyát? Meddig tart, amíg a megkettőzött teher alázuhan, és az erkélyen nem marad más, mint egy üres kempingszék(123), benne fedelével fölfelé fordított, nyitott füzet, mintha éppen csak hűsítőért ugrottál volna be a szobába.
4/127 Úgy érzem, elérkezett az idő, indulnunk kell. Ne félj, kicsim, kíméletes hóhérod leszek, könnyű, kegyes halált eszeltem ki Neked. Roppant gyengédség árad szét testemben. Föl kellene ugranom és menekülnöm kellene, keresztül taposva, át mindenen, össze-vissza borogatva magam mögött a tárgyakat, testeket, hogy ne érhessen utol, ne foghasson be senki és semmi. De miért tenném? Mi értelme lenne? Gyere, karolj belém, simulj hozzám, a kocsi előállt, kezdődhet a Nagy Utazás. Eredetileg úgy képzeltem, hogy egy esős, nyárvégi, fénytelen éjszakán kirobogunk a városból. Hosszú, sötét távolodás, csak a motor egyenletes zúgása és az ablaktörlő gumijának nedves, ritmikus csattogása hallatszik. Keskeny, csőszerű, porzó alagút az országút. Egyre valószerűtlenebbül hosszú ideje vagyunk már úton. A monotónia lassan elandalítja, eltompítja érzékeinket, az időn és téren kívül futunk, nem szólunk egymáshoz, nem pillantunk egymásra, mint két mozdulatlan tárgy, guggolunk az utastérben. Először vagyunk együtt és először vagyunk valójában egyedül. Pontosan tudjuk, mit kell elintéznünk. Az affekció belülről szárad rá arcunkra, agyunk üres, robogunk. Nehezen rekonstruálható pillanat. Minden eshetőség valószínűsíthető. Ostorként hirtelen szemembe csapodó fény, vagy ennek éppen ellenkezője, egy kivilágítatlan, fekete, tömör tömb váratlan fölbukkanása, szinte közvetlenül a fényszórók előtt. Vagy csak egyszerűen, látszólag minden ok nélkül jobbra rántottam a kormányt, és nagykaliberű lövedékként becsapódtunk az út szélén álló egyik hatalmas fába. A kocsi, mint egy szimatot fogott kotorékeb, mélyen a földbe túrta orrát, farát pedig a magasba nyomta. Pontosan emlékszem a motorból magasan kilövellő gőzgejzír hosszan tartó, éles sivítására. Tisztán éreztem: semmi sem ért hozzá testemhez, pusztán belső szerveim fájtak, egyenletes tompasággal. Mintha teljesen rendjén értük volna el utazási célunkat, kiszálltunk az autóból, egy kicsit megnyújtóztattuk törődött tagjainkat, majd a hátsó ajtóhoz léptünk, és belestünk az ablakon. A csomagtartó fedele bizarr formában fölgyűrődött a hátsó ablakra és a tetőre, így nem kellett bajlódnom a zárral. Kotorászni kezdtem a sötét csomagtartóban, végül találtam két ék alakban végződő vasat. Fogalmam sem volt, milyen célból tettem oda, az is lehet, hogy a kocsival együtt vettem, és már évek óta utaztattam a többi, ismeretlen vagy elfeledett eredetű lim-lom között. Az egyik vasrudat neked adtam és kifeszítettük a hátsóajtókat. Viszonylag könnyen sikerült kihúznunk a hullákat az ülésről, valójában kidőltek maguktól, csak az alsó lábszáruk akadt föl a küszöbnél. Aztán sétálni mentünk, elállt az eső, teljesen felhőtlen, gyönyörű kék volt az ég, mint egy nyíltszíni fejtésnél föltárt, hatalmas drágakő asztallap. Mélyen magunkba szívtuk az illatos levegőt, és azt hiszem, boldogok voltunk. Megfogtuk egymás kezét, néhány lépés után megálltunk, egymás felé fordultunk, megfogtam a másik kezedet is, majd átöleltelek, erősen és szenvedélyesen lehunytam a szememet, és rettenetes vággyal megcsókoltalak. A szám légmentesen tapadt ajkaidra, mozdulatlanul és mozdíthatatlanul. Szinte egész testedet befonva szorítottalak magamhoz. Éreztem, amint remegni kezd a tested, ahogy a bőr alatt megfeszülnek izmaid, majd a lassú ernyedést és a közben egyszer-egyszer még reflexszerűen megránduló izmok lökéseit. Aztán hirtelen teljesen üressé vált a szád. Fölnyitottam a szemem, szinte a pupillámat érintette óriásira dagadt, megfeszült, merev szemgolyód(124). És ekkor lassan, botladozva átmászott szádból a számba egy nagytestű, hosszúkás, keményhátú bogár(125).
Rendben, legyen vége, legyen vége már(126). Hiszen mit mondhatnék még el ezek után? Dagasszam tovább a számból kiomló habot? Verjem, keményítsem tovább, míg betonná szilárdul a nyelv, önmagam nem éppen dicsőséges emlékművévé? Mert tudom, hiszen annyiszor csaltam már, hogy ezúttal is képtelen leszek hallgatni. És ha másképpen nem megy, a magam által emelt kriptákat üvöltözöm teli.
A folytatás az első szóval, a szándékkal hitelét vesztette.
Vagy nem emlékszel már az alagsori pokolra?
Már régóta nincs tovább. Valójában el se indultam. Pusztán belülről raktam föl a falakat, és miközben egyre több kőrgyűrű épült, annál beljebb szorultam.
Á/Á/4 Látom, amint vállamhoz emelem a fegyvert. Féloldalra dőlve, gyengéden ráhajtom arcomat a puskaagyra, és ráhelyezem ujjamat a ravaszra. Hosszan célzok, majd tüzelek. Szinte ezzel egyidejűleg megnyílik a céltábla középpontja, és süvöltve mindent magába szív. A fegyvert, a fegyvertartó kezet, a lőállásban ólomkatonaként parádézó bábut, az egész lőteret.
A tüzelés és a telitalálat közötti pillanat hosszan nyújtható. A középpontot lézersugárként metsző célkeresztre szögezett test helyzete azonban végleges.
Mit dúdoljak még? Mondjak andalító meséket, szilaj történeteket? Szőjek legendákat, építsek mítoszokat, csilingeljek himnuszokat vagy dörögjek káromló zsoltárokat, apokaliptikus szózatokat? Esetleg kiáltozzak hazafias jelszavakat?
Miért vagyok képtelen elfogadni: ennyi és nem több.
Miért gondolom, hogy létem egyetlen bizonyossága, amíg hallom a hangomat?
Fütyürészek a lidérces sötétben, mint egy kitett gyerek, és ha elnémulok, azt hiszem, menten elvisz az ördög.
Létem a legbanálisabb közhelyen vert tanyát. Bárhogyan cselekedjek, innét már nem mozdulok, csupán a vergődést teszem egyre kínosabbá, egyre kínzóbbá.
Nincs mivel el- és leszámolnom. Az egyenleg se nem tartozik, se nem követel.
Nyitott gallérral, hajadonfőtt, zsebre vágott kézzel mehetek neki a világnak. Izlés és szerencse dolga, hogy magam szállok föl a hajóra, vagy hordágyon vitetem föl magam(127).
Á/4 A lineáris vonal véget ért.
Innén már más pályák visznek tovább.
Nem, ehhez az asztalhoz nem ülök vissza többé(128).
4/128 Mentem valahová, vagyis valószínűleg mentünk. Három férfi és egy nő. A három férfi közül az egyik én voltam, a másik kettő talán N.G. és T.G. Lepusztult, omladozó utcák, külvárosi, proli hangulat. Aztán hirtelen bekanyarodtunk a Dob utcába. A Fészeknél rengeteg autó parkolt. Az egyik pontosan a sarkon állt, szinte teljesen eltorlaszolva a kanyart. Talán egy barna kombi volt, a karosszéria hol sötéten, hol világosan csillogott. A szélvédő közepén valami parkolócédula volt, talán engedélyféle, belülről az üvegre ragasztva, és az volt ráírva: M.ZS. A többiekhez fordultam, és azt mondtam: Ez az M.ZS. mindig ilyen szabálytalanul parkol, állandóan ki akar lógni a sorból. Aztán bementünk egy házba, egy emeleti lakásba. Tulajdonképpen csak egyetlen helyiség volt az egész. Azért jöttünk ide, mert öngyilkosok akartunk lenni. A sivár, talán csak egy huszonöt vagy negyven wattos égővel megvilágított, ablaktalan szobában már várt minket egy orvos, aki azt mondta, hogy ciánnal elaltat minket, és az egész csak egy pillanatig tart. Fogalmam sincs miért, de mindenkit megvizsgált. Én voltam az utolsó, és miközben várakoztam, rettenetes dilemma kínzott. Nem kétséges, öngyilkos akarok lenni, vagyis szépen, nyugodtan, méltósággal el akarok menni, ugyanakkor viszont szörnyű volt a gondolat, hogy mindent itt kell hagyni. Nem az élet hétköznapi dolgaira gondoltam elsősorban, hanem arra, hogy még nem fejeztem be a Regényt, semmit sem készítettem össze, rendeztem el, K. még azt sem tudja, mi van a szekrényekben. Mi lesz így a dolgokkal, teljesen magukra hagyva, gazdátlanul? És ekkor megpróbáltam beleélni magam a gondolatba, hogy talán mégis maradnom kellene, hiszen mennyi mindent nyújthat még az élet. Ezek a gondolatok azonban teljesen közömbösen érintettek. Aztán sorra kerültem, az orvos azt mondta, hogy a tüdő fantasztikusan jó, az orromban ugyan valamiféle zárványok vannak, de ennek ellenére tökéletesen működik. Mondani akartam, hogy valószínűleg a karambol következményei ezek a zárványok, de teljesen lefoglaltak kínzó gondolataim. Aztán egyszer csak újra az orvos hangját hallottam. Feküdjön föl az asztalra, mondta. Teljesen hagyományos, átlátszó műanyaggal behúzott, fehér vizsgálóasztal volt. Már az asztalon feküdtem, amikor éreztem, hogy egy könnycsepp csurog végig az arcomon. Fölültem, és kisujjammal egy kissé teátrális mozdulattal lesimítottam. Tisztán hallottam, ahogy a többiek összesúgnak és mondogatják egymásnak: Ez igen, ez még most is milyen kemény legény. Kicsit féltem, hátha csak nekem adják be a szert, és a többiek életben maradnak. Aztán visszafeküdtem, az orvos valami maszkot borított az arcomra, mint amilyet a mesterséges lélegeztetésnél meg az altatásnál használnak. Meg akartam még kérdezni, minek ez a maszk, hát mégsem csak egy másodpercig tart az egész? És ekkor eszembe jutott, hogy még mindig lerúghatnám magamról ezt a gyilkos berendezést, de szégyelltem magam, hogy mások előtt megváltoztassam eredeti elhatározásomat. Az orvos máris mintha egy kicsit gúnyosan nézett volna, ahogy szorította arcomra a maszkot, én meg készségesen mély lélegzeteket vettem, hogy minél előbb hasson a szer, és azt mondogattam magamnak, hogy nem kell annyira félnem, hiszen csak szépen elalszom, és majd álmodni fogok. Már egészen kábult voltam, amikor újra, minden eddiginél hevesebben tört rám a kétségbeesés: mi lesz, ha rosszat fogok álmodni? Hirtelen teljesen éber lettem, egész tudatomat hatalmába kerítette a rettegés, és tudtam, hogy ezt a halál előtti pánikot, pontosan ugyanígy, éreztem már valamikor(129).
1993. november 1994 január - május 11.