24.

Lassú, fokozatos visszatérés. Áldozatok és elfogadás. Újra megnyitása az átjáróknak, a vezetők, révkalaúzok arcának fölfedése (fölismerése).

Nincs másik út. Magamnak kell lemetszenem szememről a hályogot, kiolvasztanom fülemből a nehéz fémet (ólomkamrák szennye), föllazítanom a megkövesedett izmokat.

Minden nap negyven átok leselkedik rám. Negyven réteg ejt foglyul, negyven vég vizes vászon tekeredik testemre, negyven szikkadó abroncs ropogtatja csontjaimat, préseli ki tüdőmből, ereimből, véremből az oxigént⁽³⁵⁾.

Mint holt tallérok zörögnek, csörögnek bennem a kiszáradt sejtek, ahogy forgolódok az álomtalan priccsen.

Amíg nap mint nap elérem a létet, képes vagyok belé hatolni, folytathatom. De ha egyetlen egy réteg rajtam marad, elvesztem.

Amíg nincs meg az ezüstkulcs és nem pattan föl az aranytojás, naponta kell kibújnom, levedlenem, lehántanom magamról negyven gúnyámat. Naponta kell hálnom a Menyasszonnyal, és naponta kell fölküldenem méhébe az aranyszálacskákat.

Negyven ragadozó, élősködő bőr. Amint az első a hámhoz ér, millió karommal akaszkodik a pólusokba, szívja magába a nedvet, az életet, és adja tovább a milliószoros csatornán át a következő rétegnek, míg a legfelső is életre nem kap.

Minden elmulasztott nap a karmokat erősíti, és minden nappal kínkeservesebb a vetkőzés.

Harminkilenc napot késlekedhetek. A negyvenedik meddő éjszakán azonban összeér bőröm a szörnyeteg legfelső hámjával, és nincs többé menekülés. Én magam vagyok az, hitvány, gondtalan, terméketlen féreg.

A bőr csak húsommal együtt rothadhad le rólam.

Ismerem-e a negyven bőr rajzolatát, a feszülést?

Á/4 Most már tudom, ki vagy⁽³⁶⁾. Miért tutajoztam le hozzád, szürke, széles, innenső part nélküli folyón. Miféle hegyeket hordtunk el, hogy megnyíljanak a lagunák, a visszafelé áramló vizek, csatornák, és ellenállás nélkül bebocsáttassunk a barlangszerű, fülledt lakásba, nehéz, sűrű, barna fények, nippek, ódon bútorok, súlyos, vastag függönyök, kárpitok, szőnyegek közé. Én újra készen állok a mennyegzőre. Engedj magadhoz. Ne higyj a törpéknek⁽³⁷⁾.

25.

Távozom.

Nem számoltam le és nem számoltam el semmivel. Nem is fogok.

A gőg gyerekes dac. Ne higyjetek neki.

Áramlik bennem, belőlem valamiféle fluidum. Jó lenne követni, ringani rajta, üres (?) szellemsajkaként.

Kíváncsivá tesz az út.

Az alázat most mentesít az erőszakosságtól, a követelődzéstől.

Nem akarok föltétlenül tudni, mondhatni rábízom magam az áramlatra.

Ez itt talán mégsem az én világom.

Kissé ügyetlen, banális kibúvó. Hiszen annyi féleszű csepűrágó versikélt (??) már róla. Oly sok hitvány hivatkozás higította a komoly szándékot.

Nem értem, miért kellene szégyellnem magam a komolyságért.

A létezés elveszítette fontosságát, maradt az élet fontoskodása, és ez valóban csak az irónián keresztül elviselhető.

A fontosság folytonosság.

Az irónia a vesztes nem különösebben rokonszenves, kissé visszatetsző, önáltató produkciója. A nyertes viszont nincs jelen, másik pályán játszott. Így hajlamosak vagyunk azt képzelni, nem is létezik valójában.

Neveltetésünk a megnevezhetetlent, a megragadhatatlant, a körülírhatatlant nem létezőnek tekinti. Mert csak az életről képes beszélni, csak az életet látja.

Akár bosszúnak is beillenék: a többdimenziós lény egydimenziós tudatot kapot.

Mint az a bizonyos nyúl, ott gubbasztottunk a halál bűvkörében. Megannyi gyakorló spiritiszta.

A félelem a legkifinomultabb, legérzékenyebb képességeket működteti. Azt hiszem, nem ezt a képet láttam, de most erre kell emlékeznem.

Távozom⁽³⁸⁾.

Hamleti tartásban pózoló hős, kezében egy lenyakazott hóember kobakjával. Vajon mit látnék abból a szemszögből?

Á/Á/4 Belső, hermetikus tájakra vágyom, ahová egyszerűen jó megérkezni, ahol jólesik letanyázni, ahol minden itteni kötöttség súlytalanul, magától értetődő természetességgel érvénytelen, ahol bűntudat, lelkiismeret nélkül, de itteni érzékekkel élvezhetem a létezés gyönyörét.

Még erős csáklyák kapaszkodnak a talajba, tartják (a már lebegő) kosarat. Lelkiismeretes kapitányként rendszeresen ellenőrzöm a kötelek feszülését, és ha szükséges, újabb horgonyt vetek ki. Nyugodtan alszom, végzem dolgaimat és nem veszem igazán komolyan a lent mesterkedő, nem éppen bizalomgerjesztő, manószerű alakokat. Kétségtelenül elnyiszálhatják a guzsalyt, és térdüket, egymás vállát csapkodva, dülöngélve a röhögéstől, szépen eloldozhatnak. Szinte látom zsugorodó, gnóm testüket, hallom mélységes csöndbe vesző, kellemetlen kurjongatásukat, ahogy gúnylódva, csúfolódva integetnek, hadonásznak felém. De ugyanígy gonoszkodva vissza is tarthatnak, engedve és újra megmarkolva a köteleket, játszadozva az eresztéssel és a visszatartással, ahogy kabátom lecsüngő szárnyainak sarkát húzogatták a gyönyörű álmokba belopódzott, beste kölkök⁽³⁹⁾.

Félek. Az elmúlt napokban megsokasodtak pontos előérzeteim. Nem tudom, mi a céljuk. Valamire készülnek. Riadtan rohangálok a kosárban, mint egy teljesen sima falú üregbe pottyant bogár. Így nem akarom. Ne az unatkozó tereken ődöngő zsoldosok tapossák rám a bakancsuk sarkával kikapált földet.

26.

4/113 Vékony test, hosszú, keskeny arc, kissé fölhúzott, csapott vállak, teljesen lapos mellkas. Kifinomult nemtelenség. Szelíd egzaltáltság sugárzott belőled, a túltenyésztett faj enerváltsága. Lényed levált az eredeti alakról, bőrödön laboratóriumok színét és szagát hordtad, a helyes arányokat még nem pontosan ismerő kísérletek túlzásait. Tükrös lencséjű, sötét szemüvegben jártál, ez csak fokozta idegenszerűségedet, megjelenésed már-már konspiratív jellegét. Ma kétszer tűntél föl, bonyolult, sűrű képek mélyéből. Mindkétszer meghitt, talán testi közelségben voltunk egymással, tested érintését azonban nem éreztem. Érthetetlen volt heterogén összetartozásunk, mert tudtam, valójában elképzelhetetlen lenne ilyen jellegű kapcsolatunk, külsőd miatt. Nem tudtam szabadulni attól a közönséges érzéstől, hogy két különböző égitestről származó lény vagyunk. Még sohasem tapasztaltam ezt az érzést, a kissé olcsó, science-fiction hangulatú, hideg és egzakt idegenséget. Az ébredés után módszeresen kutattam emlékezetemben, a szexus átváltozása azonban hosszú ideig félrevezetett. Aztán egyszer csak megpillantottalak a hosszú, egyenetlenül megvilágított intézeti folyosón. A kantin felől jöttél, mint általában. Hosszú ideig egyébként is azt hittem, hogy a konyhán dolgozol. Mert vagy a tálalóablak, vagy a söntés mögött álltál. Csak röviddel elutazásunk előtt tudtam meg, hogy nem a személyzethez tartozol. Szereped, hovatartozásod azonban mindvégig tisztázatlan maradt. Bécsi, mondták, és sziderikus ingával kísérletezik. Mindez tökéletesen beleillett abba a valóban fantasztikus, apokaliptikus, szétomló tájba, ahol hét napon át végeztük beteg szertartásainkat, mint egy kitelepülés előtt álló rezervátum lezüllött lakói. Rettentő romlást lélegeztünk be és vittünk magunkkal haza a szennyes ruhák ráncai között, poggyászaink aljába ragadva, cipőtalpakon, és mindenek előtt emlékezetünkben, amelynek falára úgy rakódott föl egy hét váladéka, mint a kikent tepsik aljára a zsiradék. Alexander hamarosan visszatért Bécsbe. Egy külvárosi antikváriusnál dolgozott néhány hónapig, és miként később megtudtam, valamilyen titokzatos betegség tört ki rajta. Egész testét irtózatos és szakadatlan viszketés árasztotta el. A bőr felületén semmiféle elváltozás nem látszott, állapota azonban minden beavatkozás ellenére változatlan maradt. Csupán egy valamit lehetett kétséget kizáróan megállapítani, hogy a viszketés fény hatására fokozódik. Alexander egész nap ruhátlanul bolyongott a lefüggönyözött, sötét szobákban. A lakás legkülönbözőbb pontjain mindenféle hintőporok és púderek álltak. Ezekkel néha beszórta magát, anélkül, hogy hozzáért volna a bőrhöz. Aludni egyáltalán nem tudott, a bútorokat, a függönyöket, a szőnyegeket lassanként belepték a világos árnyalatú gyógy- és testápoló porok. Alexandert az utolsó stádiumban már csak egy régi iskolatársa látogatta. Évekkel később, teljesen véletlenül össszefutottam vele egy társaságban. Az első pillanatban azt hittem, Alexander az. A meghökkentően kortalan férfi finoman mosolygott, és később elmesélte, hogy Alexander idővel egyre áttetszőbbé vált, szinte teljesen egybeolvadt a lakásban kavargó, finom szemcsékkel. Aztán egy alkalommal el kellett hagynia Alexandert néhány napra. Vidékre kellett utaznia, és mire visszatért, A. már nem volt sehol.

27.

Á/Á/4 Azt álmodtam, hogy egy krumpliszsákokon fekszem, kiterítve. A zsákvászon pólusain átszivárgó hullanedv előbb meglágyította a gumók héjára száradt földet, majd lassanként kicsíráztatta az alattam lévő televényt. A csírák, mint koralltelepek ága-bogai nőtték körül testemet.

Á/4 A káosz, oldalára dőlve, félrefordított fejjel szívja le a sejteket, miként az éjjeli szekrényre készített ciánkálit a nagybeteg. A folyadék néha megáll a szalmaszálban, mintha egy hatalmas, a párnák közül kissé félrehajló rovar nyújtotta volna hosszú szívócsápját a tölcséres virágkehelybe. A zárt rendszer megtelik méreggel. Ha nem látnám az arcot, csak a tartást és a kellékeket, inkább valami mondén szertatásra gondolnék.

Előreszegezett tekintettel kell továbbhúznom, továbbvonszolnom magam a vezetőkötél mentén. Nincs váltás, felmentés, mentesítés. Derékig a hóban. Ha nincs nyom, akkor a testemmel kell utat vágnom.

Ne gondold, hogy nincs út, mert nem éri a lábad. Vagy azt képzeled, nincs a medernek alja? És egyszerűen átesel vagy átúszol egyik mezőből a másikba, amely valójában egy?

Á/4 (Pedig) Milyen simán, komplikációk nélkül indult az út. Egyszercsak megnyílt a hétköznapok kényszerzubbonya, félretoltam a kívülről diktált, silány szöveget, és leírtam az első húsz, harminc vagy mit tudom én hány sort, zsibbadtan, a szellemi köztes lét kába állapotában. És amint megtelt a lap, sejtettem, visszatértem és megérkeztem valahová, ahol képes leszek elidőzni.

Á/4 Az ártatlanság (azonban) ronda viaskodássá fajult. Szavaim megcsomósodtak, a mű önmaga bomlását írja. De a végére kell jutnom, mielőtt még végképp fölém kerekedik a kétségbeesés, a vállalkozás képtelensége⁽⁴⁰⁾.

De ne adj kegyelmet (nem kérek kegyelmet). Csak azt ne! Mert a bukások közül is az a legmegalázóbb.

Tudom, nem lenne szabad számra vennem a poklot, mégis megnevezem, elébe megyek.

Ha szükséges, fölmegyek a padlásra harminchat esztendőre⁽⁴²⁾. Csak ne szembesítsetek.

Keressétek az okot és ne kételelkedjetek az ítéletbe.

Azt hiszem, Ti már nem tudhattok erről semmit. Egyszerűen elkerüljük egymást. Talán nem is szándékosan. De éppen akkor válik elviselhetetlenné, ha a vonzás tartósan összeránt.

Nem menekülök. A hajsza önmagáért való, tudom, nincs boldog vég, szabadulás, fénybe vezető kapu.

A nyílás éppen a vég közeledtével sötétül. Utas vagyok önhordozó alagutban.

A robogó híd még a szabadba vezetett⁽⁴¹⁾. Ma teljesen néma rohanás, surlódásmentes, sima zuhanás, zárt utasfülkében.

Üres, éjszakai autópálya. Mintha lekapcsolt lámpával, zajtalan száguldanék. Aztán hirtelen valami hatalmas, szürkésbarna tömb jelenik meg előttem. Egy teherautó háta. Tudom, nem lehet elkerülni az ütközést. Semmit sem érzek, szinte unottan félrefordítom a kormányt. A kocsi nyilván belerohan a teherautóba, én azonban már a pályán kívül állok. Mintha megszakította volna az automata a játékot, és most várni kell még, amíg elszámolja a bűntetőpontokat, és újra kezdi a futamot. De az is lehet, hogy kiszálltam, és átadtam a kicsi, vastag kerekű sportkormányt az utánam jövőnek.

Á/4 Ki szeretnék lépni a fikcióból. De képtelen vagyok elmozdulni. Áttaposnak rajtam a nappalok, beletipornak a betonba, nem hagynak elszállni. Nem hagynak. (221, 231)

Ha nem tudsz napi négy órát adni magadnak, dögölj meg!

28.

Igen, itt vagyok itthon, és most már végképp.

Mindent elhiszek nektek. Ti csak ezt az egyet higyjétek el nekem.

Á/4 Valami növekszik a fejemben. Néha rosszul fekszik, nyomja egyik-másik féltekét, kamrát vagy ducot, ilyenkor nehezen megy a mozgás, sok mindent elfelejtek, és állandó, tompa nyomást érzek a homlokom mögött, mintha az űrtartalmánál valamivel több anyagot töltöttek volna egy zárt edénybe.

Mindenhogy lehetséges, amíg csak ki-kihagy az "isteni áram". Utána kétségbeesés, letargia, csontszáraz katatónia. Csupán egyszer, egyetlenegyszer lobban föl újra a lét, hogy menten kioltsa az izzó láva⁽⁴³⁾.

5/114 Egy hosszúkás, keskeny helyiségben voltunk. Mintha egy kút, vagy méginkább egy szurdok alján ültünk volna, olyan magas volt a helyiség. A falak szinte egymáshoz dőltek fölöttünk. A mennyezeten egy meztelen, talán huszonötös égő világított, egyenletes, barnássárga fénnyel kenve be a gödrös falakat, a kő- vagy inkább cementpadlót, arcunkat, a levegőt. Az ajtóval szemközt, jóval a fejünk fölött magas, keskeny ablak volt. Az ablakszem színéből következtetve, nagyon közeli tűzfalra nézhetett. A cellaszerű helyiség a Kertész utcai WC-re hasonlított, sőt minden bizonnyal az volt, csak éppen a WC-csészét nem lehetett látni. És valamivel szélesebbnek is kellett lennie, mert a hosszanti falnál ültünk egymásal szemben, talán sámlin, és sakkoztunk. A sakktábla valószínűleg a WC-csésze lehajtott fedelén volt, nem lehetett pontosan megállapítani. Annyi bizonyos, hogy szinte összeért a térdünk, olyan közel ültünk egymáshoz, és alaposan összegörnyedtünk, ahogy a régi fatábla és fafigurák fölé hajoltunk. Nyugalmas, lassú parti volt. Mintha már órák óta tartott volna. Endre hosszan gondolkodott minden lépésen, volt időm megfigyelni mozdulatait, gesztusait. Néha összetalálkozott tekintetünk, de ezt ő sohasem érzékelte. A sakktáblán kívül nyilvánvalóan semmit sem fogott föl környezetéből. Belső világa csakis a fekete-fehér mezőkkel és a bábukkal érintkezett. Valószínűleg egyetlen szót sem váltottunk, nem tett semmi különöset, viselkedésében semmi rendkívüli nem volt, mégis egyértelmű bizonyossággal tudtam: megőrült. Rettenetesen nyomasztott a tudat, és szomorú fájdalommal figyeltem az arcát, mozdulatait, tekintetét. Kísérteties volt, ahogyan ott ültünk, görnyedtünk abban a jól ismert helyiségben. Csak jóval később jöttem rá, hogy a valóságban közel sem annyira mélyen barázdált az arca, mint ahogy akkor láttam, és ritkás, szőke haja ugyancsak nem az övé volt⁽⁴⁴⁾.

29.

Nem tudom, elkezdhető-e újra és újra, létezik-e mindannyiszor folytatás.

Szüntelen kísérletezés a lehető legkisebb mértékű távolságtartással.

Nem attól félek, hogy berántanak, hanem éppen a túl sűrű rácsozattól.

Nekivágódom a ketrec falának, és máris tucatnyi kéz markol a húsba. A testet teljesen befedik a csáklyás öklök. Előbb csak tartják, majd lassan, rettentő erővel húzzák befelé. A rács azonban nem enged. Hamarosan kiszakad az első marok, aztán egymás után az összes. A hátsófelükre huppant, tömzsi kis ragadozók csalódott csodálkozással forgatják óriási mancsaikban a véres cafatokat. Duzzogva pillantgatnak hol egymásra, hol az iszamos rácsokra. Hiszen ők nem ezt akarták, nem ezeket a szövet-, vászondarabokkal átszőtt, bőnyelékes tépéseket.

Hirtelen lázas sürgés-forgás támad. Díszes, régi fadobozokat vesznek elő, mintha pisztolypárbajra készülnének. Fölnyitják a lapos, hosszúkás ládikókat, és a bársonybélésű tokokból csillogó patikamérlegeket vesznek elő. A műszereket körülbelül szemmagasságban ráállítják a keskeny állványokra. Kisebb, ugyancsak bársonybélésű dobozokból apró súlyokat vesznek elő, és rendkívül figyelmesen mérni kezdik a húsokat⁽⁴⁵⁾.

A távolabbi ketrecben ugyancsak folyik az előadás. A közönség azonban ösztönösen errefelé húzódik. De félreértik a helyzetet. Villogtatnak a vakukkal, várakozásteljesen összenéznek, azt hiszik, valami látványosság készül. Az ünnep azonban hosszan váratott magára.

5/124 ... Aztán egy óriási, fekete limuzin fékezett a ház előtt. Csak én szálltam ki belőle, és mint valami filmsztár, sietve eltűntem a kapualjban, pedig senki sem volt az utcában. Kettesével- hármasával szedve a széles csigalépcsőt, fölrohantam a harmadik emeletre. Térdig vagy valamelyest térd alá érő, hófehér gyolcsing volt rajtam, vagy inkább köntös. Nem lehetett összekapcsolni, és alatta anyaszült meztelen voltam. Nem emlékszem pontosan, de mintha a lépcsők két oldalán is álldogáltak volna, talán a második emelettől, ünneplőbe öltözött, halkan beszélgető nők és férfiak, kezükben pohárral, desszerttel vagy kis tányérkával. Annyi bizonyos, hogy a lakás előtti, udvar felé nyitott rövid folyosószakasz már teli volt vendégekkel. Ahogy fölértem, sietősen bemutatkoztam mindenkinek. Ünnepélyesen köszöntöttek, némelyek jóindulatú kíváncsísággal méregettek. Aha, ez a vőlegény⁽⁴⁶⁾. Aztán már kissé zavart, hogy szinte teljesen meztelen vagyok. Berohantam a lakásba, kihúztam a nagyszoba baloldali hosszanti fala mentén álló szekrénysor egyik alsó fiókját, és kapkodva kotorászni kezdtem benne. Féltem, hogy nem találok semmi alkalmas ruhaneműt, hiszen évekkel ezelőtt jártam itt utoljára, a gyerek meg talán még nem nőtt meg annyira, hogy fölvehetném valamelyik ruháját. Egyszer csak színes, mintás alsónadrágok kerültek a kezembe. Előbb azt hittem, N.-é, de aztán észrevettem, hogy a láb közötti részben jellegzetes női betét van, tehát ez mégiscsak I.-é lehet. Női alsóneműt azonban nem vehetek magamra! Kirohantam a folyosóra, rögtön megláttam I.-t. Ott sürgött-forgott a vendégek között. Egy kicsit elfogódottan léptem hozzá, hiszen évek óta nem láttam. Most már egy övvel összefogott frottírköpeny volt rajtam. Mondom neki, mire van szükségem, erre kissé meglepődött izgalommal azt kérdi: Teljesen meztelen vagy alatta? Igen, mondom, éppen úgy, mint István király a felavatáson. És ahogy ezt kimondtam, rettentően ünnepélyes hangulat szállt rám. Majd hirtelen mindenki szétszaladt, és csak mi ketten mentünk egy hatalmas, tágas mezőn. Erős ellenszél fújt, lobogott a hajunk, selyem köntösünk elöl teljesen a bőrünkre tapadt, és messziről éles, erőszakosan ismétlődő kiáltások hallatszottak: Hol a vőlegény?

Á/4 Aztán egyszercsak Z.-ék tanyáján voltam. A katonák puskatussal zúzták be az ajtókat. Csak nekem sikerült kimenekülnöm a házból. Berohantam a kukoricagóréba, és a rácson keresztül lestem a féktelen tombolást. A kutyás katonák az egész tanyát átkutatták. Reszketve, ököllel betapasztott füllel, görcsösen összeszorított szemekkel kuporogtam a fészerben. Amikor kinyitottam a szemem, a góré rácsain keresztül, pontosan velem szemközt, az egyik véreb vöröses lében forgó, borostyán szemét láttam. Bénultan rámeredtem. Egy ideig nézett, aztán hangtalanul továbbvonszolta gazdáját.

30.

Á/4 Lehatolni, ahol nincs stílus, ahol a mondat nem tapasztalat és képzelet, hanem zsiger dolga.

Szeretem a könyvedet, barátom. Igazi istentelen darab. Sehol sem tart már, eleresztett a kötés. Nem is könyv, pusztán széthullott lapok halmaza. Bomlásban mélységesen hívő⁽⁴⁷⁾.

Egyre kevesebbre van szükségem.

A készültségból készenlét lesz, az eszköz maga a tárgy, a tevékenység az állapot, és ez fokozatosan elhelyezkedik az időtlenségben.

Talán ismerem Démonaimat.

Ha nem elkerülhetetlen, nincs harc. Igyekszem csak akkor engedni, ha már végképp nem tudom tovább tartani az ajtót. Ilyenkor egyszerűen félreállok, szinte udvariasan átengedem a terepet. Máskor azonban úgy töröl képen az ajtó, ahogy a nagy bunyós komédiákban, csak úgy menet közben, kézfejjel osztja szét lórúgásnyi csapásait a másfél mázsás főhős. A Látogató fúriaként beront a helyiségbe, vagy megáll a küszöbön, és sarkán hintázva, lovaglópálcáját tenyeréhez csapkodva, pimasz képpel méreget.

Rühellem vagy inkább csak szánom a maratóniakat. Nevetséges, fontoskodó seggfejek. Miként az összes vak harcos, kiket a téboly, a kétségbeesés, a csordareflex, a tehetségtelenség vagy pusztán az életképtelenség szegez föl krisztusi pózban az ostromolott hídfőállásokra. Karjukat szinte bocsánatkérőn széttáró kariatidák: Fájdalom, pusztán ennyire futotta.

Á/4 Az én a Démon háziállata. Idővel összenőnek, hasonulnak egymáshoz, kölcsönösen gondozzák egymást, vigyáznak egymásra, ismerik a másik gyengéit, szeszélyeit, rögeszméit, rigolyáit, és nagyokat sétálnak a friss a levegőn, mert az öregség egyre rossz szagúbb. A zsarnok szerencsés esetben társ is lehet, közvetítő az élet és a lét, a féreg és az istenség között.

A megnyugvás szolgálat, ha el tudok, ha képes vagyok elhelyezkedni az idő foglalaltában.

A függetlenség, a szabadság, az öntörvényűség, a kisebbségi érzés túlhabzó, arrogáns áradásai.

Az ember nem Isten, nem isteni, csupán valami ismeretlen eredetű visszfény csóvájában megjelenő, kissé operettszerű színpadkép hiú majmolója.

Kétségtelenül látványos, megigéző a szín. Mégis érthetetlen, miből táplálkozik ez a rettenetes állhatatosság. Miért ez a kínos ragaszkodás, és miért nem ütik le a gépészt vagy borítják föl a masináját. Néhányan persze dacosan hátat fordítanak, átszúnyókálják, átcicázzák a vetítést, de hiába, a fény mint rafinált mérgek, a pólusokon keresztül szívódnak fel és rekonstruálják a szervezetben az előjátszott képet.

Egyetlen atom elég, mivel minden részecske tökéletes és teljes mása az egésznek. Mégis vannak, akik dacolnak, akik tudni akarnak dacolni az akarnok bohóccal. Lávába ugranak, máglyát raknak vagy csak egyszerűen hallgatnak⁽⁴⁸⁾. Nem hordanak bélyeget, hiszen ők maguk a Jel.

Á/4 Az ezotérikus állat gigászi nekirugaszkodása: talán meglesheti az Istent. Kajla pubertásként ugrál a napozó palánkja előtt, és azt reméli, az emelkedés és esés közötti szemvillanásnyi holtponton esetleg megpillanthatja a titokzatos, pompázatos tájat. Föl sem merül benne a gondolat, hogy talán csak horpadt combok, pohos hasak, laposan szétterülő húsok szárítgatják magukat a rákkeltő dicsfényben. A kudarc azonban teljes, mert mindig ugyanaz a vigasztalan kép, a szürke eternitfal. A végső kimerültség előtti percekben néha lázas, hagymázos, néma matricákat húz föl a falra az oxigénben úszó agy, de ezek a képek is hamar elpattannak, és az oxigénszint lassú csökkenésével együtt minden visszasüllyed a merev, száraz letargiába. It was not by making yourself heard but staying sane that you carried on the human heritage⁽⁴⁹⁾.

Mégsem vőlegényi, avatási, koronázási köntös a csupasz test. Gyolcs, nem áldozati ing⁽⁵⁰⁾.

Z. lemondása az én akarásom. Ő az áldozat, hogy én megmenekülhessek.

31.

A fal vagy az ajtó túloldalán ülsz, féloldalra fordulva, kissé hátradölve a székben, gyóntatói testtartásban, tőlem karnyújtásnyira. Én beszélek, Te pedig szótlanul fönntartod a dialógushelyzetet.

Minden eszközt elfogadok, ha segít. Ez nem az alkotás, hanem a Mű öntörvényű erkölcse.

Talán lehetnék én az Úr, de nem akarok.

Irgalmatokra éppen úgy szarok, mint ítéleteitekre.

A hárítás, a csúsztatás, a Ti szótáraitok kelléke.

Én mindig ugyanaz vagyok és Egy. Ami ezen belül van, nem juthat kívülre.

Beszélek, mert kell az idő.

Az agg B.⁽⁵¹⁾ írja, hogy már a legegyszerűbb dolgok neve sem jut az eszébe. Azóta jóval többet beszél, hiszen mind gyakrabban kell körülírnia a hiányzó szavakat. Kezdetben szorongott, pánikba esett, mint amikor egyik pillanatról a másikra teljesen váratlanul elfelejtünk egy hétköznapi, már több ezerszer elvégzett mozdulatot, mozdulatsort.

Agyam száraz, kemény szivacs, rövidnyelű, kicsi fémszita. Úgy peregnek ki belőle az emlékek, mint a porcukor.

Á/Á/4 Nem akarok emlékezni. Undorodom a múlt váladékától. Mint a gennyedző gyulladás, leragasztja a szemet, és nincs többé ébredés.

Minden esély ellenemre van. Megátalkodott, rohadt kis bosszúálók. Ezernyi módját ismerik a fertőzésnek. Cseppenként szivárognak testembe, mossák át sejtjeimet. Komédiáznak, fenyegetőznek, édelegnek, meghunyászkodnak, a legravaszabb fondorlatokkal próbálkoznak. Cserélgetik szerepeiket, bújocskáznak, és örjítő ringással, milliméterről milliméterre húzzák föl combjukon a szoknyájukat. Hisztériáznak, vádaskodnak, ígérgetnek, túszul ejtik legszentebb vágyaimat. Gyilkolnom kell. Minden ház tetején ott hasalnak távcsöves, preciziós puskáikkal. Minden elmúlt pillanat fedezékében ott lapulnak. Mindegyik célkeresztben én állok.

Gyilkosnak kell lennem. Nem bestiának, hanem precíz, biztoskezű végrehajtónak.

Á/Á/4 Egyetlen helyszínt, arcot, mozdulatot, gesztust, emléknyomot sem hagyhatok ki. Mindahányat egy halomba kell hordanom, minden kijáratot, nyílást el kel zárnom, minden búvóhelyet el kell torlaszolnom, és amikor már semmi esély sincs a menekülésre, akkor kell magamra gyújtanom a múltat.

Á/4 Gyere, Kedvesem, kapaszkodjunk újra össze, támolyogjunk ki az üres hodály közepére, táncoljunk, mintha most érkeztünk volna. Csináljunk úgy, mintha még zsúfolásig lennének a karzatok, telt, meleg húsokkal, ragyogó ételekkel, pompás italokkal, gyönyörű szavakkal. Mintha a fekete, üres vastraverzek még mindig tartanának, és nem süvítene közöttük a jeges szél, örvénylőn pörgetve lábunk körül a zörgő leveleket. Gyere, Kedvesem, hajtsd vállamra, mellemre szép arcod egy-egy erős mozdulat közötti, pillanatnyi szünetben. Omolj rá izmos karomra, és én, a Bál Királya, az éjszaka vőlegénye, kivezetlek a lobogó hajnalba, a gigászi vascsontváz előtt óriás tengerjáróként ránk váró, lefüggönyözött ablakú cirkálóhoz. A sötét szemüveges, rezzenéstelen arcú testőrök ünnepélyes mozdulatokkal kinyitják a kocsi ajtaját, besegítenek minket az utastérbe, és alig hogy elhelyezkedünk az ülés bársonyos vánkosai között, máris megkezdődik az utazás. Pilláid súlyosan és fáradtan pihennek félig lehunyt szemeden. Arcodhoz hajolok, szinte érintés nélkül megcsókolom szemedet, és inkább csak lehelem, mintsem mondom: Drága, drága Constantine⁽⁵²⁾.

32.

Á/Á/4 Minden szó árulás, az akarnok én piszkoskodó besúgása, a szégyen, a kudarc, a minden áron élni akarás egynyelvű szótára. Elcsendesedve szeretnék meghalni, szépen és engedelmesen.

Ne tömje be a számat temetőfal melletti gyep⁽⁵³⁾.

Miként visszamaradni sem tudtam, előre sem léphetek.

Még nem készültem el. Vissza kell térnem, talán többször is, sejtések, tudások, hitek nélkül. Nem a bizonyossággal, hanem bizonyosságként.

Majd ha nem kell elnémulnom, mert nem szólalok meg.

A bizonyosságnak nincs mit megértenie. Átáramlik rajta a Lét. Két azonos fajsúlyú, azonos szerkezetű anyag (szubsztancia) találkozása.

A végtelen átmérőjű burkon belül a paraméterek állandók. A gomolyfelhők keletkezése, mozgása és eltűnése pusztán formai sajátosság. A kavargás önmagán kívül nem jelent és nem jelöl mást. Minden megnyilvánulása visszaható, és e hatások önmaguk csonthéján nem hatolhatnak, nem sugározhatnak át.

Vissza kell térnem, mert nem tudtam elhallgatni időben. Hagytam magam megcsalatkozni a hamis és zsarnoki életösztön bűvöletében. Elfogadtam a rossz fizikát, mert azt hittem, Törvény.

Élek, mert még nem tanultam meg eléggé gyűlölni és rettegni az életet, hogy hamis remények nélkül megértsem, miféle bűntetés vár rám. Élek, hogy ne kelljen visszatérnem. Élek, hogy ezáltal lehetővé tegyem a Lét befogadását, az átszüremlést, az áramlást.

Belülről átütött koponyatetővel egyre mélyebbre és mélyebbre hatolni (menekülni!) a pokolba.

Mind sűrűbbé és elviselhetőbbé tenni a tudást. Egyenként kipreparálni és érfogócsipesszel rögzíteni az esélyeket. A sötéten tátongó, lüktető, buzogó árok peremén ezüstösen csillogó, krómnikkel műszerek armadája.

Maradjon minden így, míg végleg kiszáradnak az árkok.

E fosszilist nevezhetnéd esélynek, ha még értelme lenne, bármi megnevezésének.

Előre köszöntöm az önmagát megszűntető, kioltó pillanatot.

Egy csörte sem tarthat örökké. Bármennyire megátalkodott a vívómester, előbb-utóbb átfúródik a test, ha már elég ideje fúrja a tőr az alig nagyobbodó, de szerencsére mélyülő sebet, amelyen át aztán huss, kislisszolhat kényelmetlen, milliószor megcsúfolt burkából az énjétől, alanyától megszabadított létpárlat.

Légy fegyelmezett. Minden elviselhetőbb így. Sorsodhoz épp ezáltal lehet közöd.

Türhetővé tenni a tűrhetetlent, az itt-létet, a fojtogató hiábavalóságot, a test bestiális kegyetlenkedéseit, az acsarkodást, az érintkezés undorát, a paternoszterező perisztaltikát, a sérelmekről szóló enciklopédikus tudást.

Á/4 Gyönyörű a Hold, és csak egyetlen mozdulat kellene, hogy elérjem. Mint a tükörsima fövényre kiúszó bálnák. De még mindig a part felől érkezem.

Hosszú, erős gerendákkal próbáljuk visszatuszkolni a Tengerbe a megfeneklett bárkákat. Társaim lázasan ide-oda ugráló tekintetében félelem és kétségbeesés. Csupán e roppant mélyvízi herkentyük szárítják hasukat nyugodtan a langyos szellőkkel. És miközben ott nyögünk, fújtatunk, vezényszavakat üvültünk, úgy nézünk össze, mint egymásra valló gyilkosok.

33.

Már régóta készülök a gyilkosságra. Valójában nem is gyilkosságról van szó, pusztán elhallgattatásról, a misztérium feloldásáról.

Így érthető és indokolt.

Á/4 A hisztéria a nyugalom már-már elviselhetetlen hiányának kirobbanása.

Á/4 Nyugalmat keresek. Hétköznapi, banális vágy, de nem tudok megfelelni neki, és ez az őrület mumusával fenyeget. A fölém kerekedett hatalmak éppen úgy ijesztgetnek, ahogy a felnőttek ijesztgetik a nyughatatlan gyerekeket. A különbség pusztán az, hogy a beste kölköket általában képtelenségekkel fenyegetik. A fölidézett rémségek képe aztán jobbára véget vet a tombolásnak, a gyerek meghunyászkodik, hosszabb-rövidebb időre elnémul, valós vagy színlelt félelemmel fejére húzza a takarót, a dunyha barlangjában azonban nyelvet ölt a mumusokra és ezzel együtt a mumusok kiagyalóira. Ha nem így lenne, soha többé nem lehetne kicsalogatni a takaró alól. Elemésztené, elveszejtené magát. Mert mást nem ölhet, kénytelen lenne önmagát megölni. A habos, vidáman csilingelő tarka gyerekágyak így is mind hullakamrák, rettenetes vágyak, bosszúk tenyésztelepei.

Á/4 Ölnöm kell, mert minden esélyt meg kell ragadnom és ezáltal megszüntetnem. Amíg vannak esélyeim, nem kelhetek át az aranyhídon.

Á/4 A burleszk hősök leszerepeltek. A bejárat előtt ormótlan, rejtélyes tartalmú dobozokkal csetlőbotló figurák ideje végképp lejárt. A közönség bamba közönnyel bámulja a főhőst, aki mulatságosan túlméretezett mozdulatokkal forgatja a kezében lévő, az ajtónyílásnál nagyobbnak tetsző tárgyat. Valamelyik oldalon mindig fönnakad. A próbálkozások éppen annyira unalmasak, mint a megoldás. A főhősnek mégiscsak sikerül az átjutáshoz egyetlen lehetséges helyzetbe hoznia poggyászát, vagy pedig egyszerűen leteszi a bejárat előtt, elégedetten leporolja tenyerét, és diadalmasan átmasíroz a nyíláson. Ma már rögtön szedelődzködni kezdek, ha meglátom a távolból közeledő, jellegzetesen kacsázó, felpakolt alakot.

Nincs behatolás. Hiába mészárolnám le a bejáratot őrző, findzsaszemű kutyákat, medvéket, kénes pofájú lidérceket. Hiába a filozófikus vagy mulatságos fejtörőbalett a próbatételként kezünkbe nyomott idomokkal, és hiába a letétel gesztusa.

Nincs bejutás, csupán két part, átjáró nélkül. A két állapot közötti zóna tabu, sem test, sem szellem nem érintheti.

Nincs miről beszélnem. Hallgatni azonban képtelen vagyok. Gyilkolnom kellene. Hiábavaló áldozat. Rajta keresztül sincs közeledés. Legföljebb nem kellene nap mint nap eltűrnöm az abszolut (abszolutizált) hiábavalóság szégyenét. Addig is kerülni, cselezni, húzni az időt.

5/115 Hónapokig készültem a találkozásra Constantine-nal. Amikor megérkeztünk a csarnokba, fölmentünk a karzatra, átnyújtottam kabátjainkat a szolgálatkészen várakozó garçon-nak, és leültünk a ragyogó, fehér szalvétasüvegek elé. Pedig az első pillanattól kezdve tudtam, a kocsi előállt, a sofőr már járatja a motort, és az épületnek nincs másik kijárata. Elüldögélhetek még fecsegve vagy némán, az idő már nem játszik semmiféle szerepet, előbb-utóbb úgyis föl kell állnom, el kell hagynom a körülzárt házat, és mélyen meghajolva be kell bújnom az utastérbe. Miközben Constantine rendkívül finom vonásait, kissé fáradt, porcelán⁽⁵⁴⁾ madonnaarcát nézem, a kivonulás jelenetére gondolok. Próbálom elképzelni tartásomat, arckifejezésemet, ahogy kilépek a kapun, mozdulataimat, ahogy a kocsi felé közeledek. Híres banditák, dívák, popsztárok, üldözött politikusok, elhurcolt szentek jutnak eszembe, bukott közéleti személyiségek nyegle mozdulatai. Velük már sokszor láttam ezt a jelenetet. Föltétlenül meg szeretném őrízni nyugalmamat, uralkodni szeretnék magamon, és méltósággal végigvonulni a hosszú, széles lépcsősoron. Valójában teljesen érthetetlen számomra ez a monumentális architektura, stílustörés, de nem foglalkozom vele, csak az utolsó métereknél gyorsítom föl kissé lépteimet. Az utastérbe viszont már újra kimért mozdulatokkal szállok be. Körülnézek, inkább szórakozottan, mint kíváncsiságból, de aztán föltűnik, hogy már csak alig-alig vannak a helyiségben. Hirtelen elviselhetetlenné válik a csend, a mozdulatlanság, a vakítóan fehér világítás. Éles robajjal fölugrom, a karjánál fogva durván fölrántom Constantine-t, és túszként félig magam mellett, félig magam előtt tolva kirohanok vele az utcára. Vakító, kékes villanások záporában érjük el a kocsit, majd két rövid, éles csattanás és újra csend, de most már nyugalmas és állandó, mintha egy búvárharangban ülnénk. Néhány pillanatig látom még az ablaküvegre rá-rátapadó torz arcokat, gúvadt szemeket, némán tátogó szájakat, a hadonászó kezeket, könyököket és a közöttük föltűnő lencséket, magnézium villanásokat, aztán kimerülten hátrahanyatlok az ülés párnájára, lehunyom szememet, és ölembe veszem Constantine karcsú, meleg kezét. Tudtam, meg fogom ölni, és akkor nem kell többé megszólalnom.

34.

Olyan ez a könyv, mint egy elhúzódó elefántterhesség⁽⁵⁵⁾.

Önmagammal vagyok terhes. Kihordom magam a halálba.

Nincs anyám, aki visszafelé növesztene, aki átsegít.

Burok nélküli halálembrió vagyok. Jöttmentek, kóborállatok prédája.

Mindennel érintkeznem kell, minden ellenemre van, mert minden élni kényszerít és semmi sem tanít a halálra.

Á/4 Meg kell tanulnom hallgatni, el kell némítanom magamban a barmot, hogy ne legyek a falu szégyene. Tanulj az öregektől! Így nem szabad, mondják. Jó lenne megkérdezni: Miért nem? Miért nem üvölthetek, mint a barom⁽⁵⁶⁾?

Á/4 Fegyelmezetten üldögélő, néma sereg. Csupán a Démonok ordítanak, csörögnek, csattognak, dobognak, hogy távol tartsák a tűztől a fenevadat. Aztán előlép a sötétségből egy bilger csizmás, bikanyakú, disznófejű alak. Hüvelykjét széles, vastag ővébe akasztva, szétterpesztett lábakkal megáll, kissé gúnyosan végignéz a lapító, kezét tördelő bagázson, majd gorombán szétrúgja, széttapossa a tüzet, pöffeszkedve a kör közepébe áll, kigombolja a sliccét és hatalmas krinolinjával a fel-felszisszenő parázsba pisál. Az öregek meghunyászkodva, alázatos szeméremmel nyomkodják szemüket, egy idióta vihogva zsebkendőjébe trombitál, a démonok dolgavégezetlenül visszahúzódnak fedezékükbe. Micsoda vadállat, zsörtölődik egyik-másik, megvetően vagy leplezni nem tudott csodálattal, és mindannyian kissé únják ezt a felhajtást, hiszen milliószor végigcsinálták már. Winettou azonban nem tágít apái tanításától, és egyébként is farkasvakságban szenved.

Mindent ki kell próbálnom. A körök egyre szűkülnek, mind hosszabb szünetekre kényszerülök.

5/123 Az összeragasztott lapok, mintha csak egy folyamatosan növekvő kihajthatós játék részei lennének, egyre terjeszkednek. Hamarosan teljesen beterítik a dunyhát, mindenfelé lelógnak. A hűséges házvezetőnő úgy igazgatja anyásan a gyűrődéseket, egymásra csúszott íveket, behajlott széleket, mint valami rendkívül előkelő öltözet ráncait. Akkor sem tudnék már mozdulni alóluk, ha akarnék. A tömött sorok benőtték, átszőtték a huzatot, a vastag bélést, testemet, bőrömet. Még gyűlnek ugyan a polcokon a pompás rendben tornyosuló hernyóselyemingek, a rózsafa talapzaton pihenő, csokros lakkcipők, az úriszabó fejedelmek helyett azonban már csak a közönségesebb mozgású dekoratőrök bejáratosak a lakásba. A surranva gombolyodó centimétereket fölváltották a fenyegető mérőrudak, a kimért mozdulatokat a hadonászások. A hatalmas ablaknyílások elé hét réteg súlyos brokátfüggönyt akasztottak, az ajtókra vastag kárpitokat szereltek. A lakás minden oldala felől lassan és egyenletesen növekedő hangszigetelő párnák hamarosan elérik a toll-, damaszt- és betűbunkerré átalakított ágyat, amelynek egyik végében egy szüntelen verítékező, csillogó szemű csirkefej billeg, szakadatlanul hajlongva a papírosok fölött, mintha sovány arcából csőrként kihegyesedő orrával akarná fölcsipkedni a kendermagos betűket. Csak néha-néha marad abba e különös és jobbára mulatságos balett, míg éktelen harákolások közepette véres köpet nem toccsan az ágy mellé készített, kancsószerű, öblös porcelánedényben⁽⁵⁷⁾.

Á/4 (Gyűlöllek.) A kamasz⁽⁵⁸⁾ elvétette az ütést. Fejszéjével a Te fejedet kellett volna széthasítania. Koponyád úgy nyílt volna ketté, mint vadgesztenyék tüskés, zöld héja. Hogy látva lássuk a barna csonthéj tetején fehéres lepedékként szétterülő, homályos foltot. Mindent ezen keresztül látok.

35.

Kétségtelenül vannak tökéletes pillanatok, amikor a kirakott alakzatok, figurák apró tüskéi egyszercsak illeszkednek a tábla lukacskáiban. Könnyen és akár véglegesen elronthatjuk a játékot, ha türelmetlenkedve, erőszakkal akarjuk kikényszeríteni az illeszkedést. A gyönge, hajlékony fogacskák elgörbülhetnek, deformálódhatnak, letörhetnek, és akkor hiába találjuk meg a megfelelő helyzetet, a darabok legföljebb érintkezhetnek, kapcsolódás nélkül. A pillanat viszont csakis akkor lehet tökéletes, ha rögzít és rögzül, ha megsejtet valamit az állandóság biztonságából. Valószínűleg jóval többször jön létre e kegyelmi állapot, mint ahogy észlelni tudjuk. Legszerencsésebb pillanataink gyakran nélkülünk zajlanak le.

A görcsösség és az acsarkodás kirekeszt.

A beteljesülés az összes tüskécske egyidejű illeszkedése.

A halmaz legkülönfélébb, egymástól hermetikusan elszigetelt pontjai, hacsak a másodperc töredékére is, hirtelen zárt rendszert alkotnak. Ha észlelő apparátusunk nem eléggé kifinomult, nem vagyunk kellőképpen éberek, tehát pillanatnyi diszpoziciónk nem kedvez a kivételes helyzet észlelésének, hiábavaló az egész.

Minden megvalósulásra alkalmas pillanat elszalasztása a lehetőség megsemmisítése. Gyengíti a látást, tompítja a hallást, mint a rendkívül erős fények és hangok. Ha az ívfénytől elfordítjuk tekintetünket, szemünket óvjuk. Ez esetben éppen fordítva van. Amit refllexnek hiszünk, kondicionált csalás, vegetatív idegrendszerünkbe ültetett hibás váltó.

A szikrázó napsütésben, sűrű fasorok mellett rohanó szerelvények ablakain bevágódó fémszigonyok úgy meredeznek ki a gúvadt szemgolyókból, mint vékony acéltüskék a tűpárnákból. Nehéz sors. A vagonok zsúfolásig tömve az üléseken elnyúlt koboldokkal. Bojtos sapkácskáik helyett ernyedten szétterült, melegvizes tömlőt szorítanak kobakukra. A tömlők mint hatalmas, kissé megszotyósodott asszonyi emlők omlanak alá homlokukra, tarkójukra. A nesztelen léptű stewardok és stewardesek hűsítőket és csillapítókat szolgálnak fel. Csak az első, már hosszabb ideje úton lévő vagonokban tér vissza valamelyest az élet. Az utasok kissé egykedvűen, sorsukkal megbékélve üldögélnek az elsötétített ablakok mögött. Ha a barna, viaszosvászon redőny meg-megránduló széleinél nem villanna meg néha egy-egy keskeny, fehér fénysáv, azt is hihetnénk, épp a föld gyomrában lévő otthonukba térnek vissza e végtelen alaguton a fényérzékeny kis koboldok.

Szikkadok. Fogynak éjszakáim, álmaim újra nehezebb fajsúlyúak az ébrenlétnél.

Úgy számolom a sorokat, ahogy az öreg katonák vágják a centit.

Á/4 Már csak egyszerűen túl szeretnék lenni rajta. Az egyetlen kudarc, ha egy vérrög idő előtt verné fejemet az asztal lapjához, és kárörvendő sajnálkozással rám foghatnák a korai halált.

Senki sem tudja, hogy üres papírokat rejtegetek az egymásra tonyozott mappákban.

Á/4 A tele írt lapokat szépen kihajtogatva magam alá terítem, hadd áztassa le róluk a tintát a hullanedv. Vajon mit tudtok majd visszaolvasni, visszahurkolni a kis üvegcsékbe csorgatott folyadékból?

Á/4 Anyám mesélte, hogy egyszer, kislánykorában találkozott Sz.E.-vel. A korzón sétált, karonfogva K.-val. Nyár volt, szépen föl voltak öltözve, talán egy zenés matinéről jöttek. Egyfolytában vihorásztak, hajladoztak ide-oda, és akkor egyszercsak szembejött velük egy nagyon előkelő külsejű, középkorú férfi. Rögtön fölismerték Sz.E.-t. Egy pillanatra elnémultak, mire a híres költő rájuk mosolygott és éneklő hangon odaszólt: Ringe, ringe reihe, és már el is haladtak egymás mellett. A pillanat töredékében megtörtént csoda azonban hihetetlenül kitágította, megnyújtotta az időt, és egyetlen pillanat szálját évtizedek hosszúságában húzta át. Anyám pedig e szinte már láthatatlanná vékonyodott fonalra ráültetett forgócsiga kötelébe kapaszkodva úgy lanovkázik előre-hátra, mint bakfiskorában a vursliban.

36.

Rossz, meddő nyughatatlanság. Nappalaim ugyanakkor rendezettek, símák. Az időhöz való viszonyomat a restség, a közöny és a rutinos működés közötti állapot határozza meg.

Érthetetlen (indokolatlan?) érzés: van időm. A klasszikus, hétköznapi gondok elsimulnak szabályozott tompaságomban. Csak a kan eleven bennem, minden egyéb szunnyad, várakozik, cél és szándék nélkül.

Á/4 Jelenlétem fizikai természetű, tulajdonképpen negatív jelenlét, hiányaival körülírható. Úgy teszek, mintha élnék. Magam helyett vagy valaki más helyett, de nem tudom, ki ez a valaki. Néha elképzelem, dramaturgikusabban fogalmazva ráosztok valamiféle szerepet. A mozdulatokban, gesztusokban, cselekedetekben nincs semmi teátrális, pedig ugyanazokat a jelmezeket viselik, mint a nagy példaképek. Csak éppen síkban játszanak, mozognak.

Á/4 Hiányoznak az egykori, talán éppen túlzásaikban hiteles és elviselhetetlen dimenziók. A kikötőben celofán zörög, a kalózbárkának halenyv szaga van, a párbeszédeket, monológokat, félreszövegeket magnetofonról játsszák be. Mintha bádogkannákból beszélnének ki a játékosok, mindannyiuk hangja egyforma. És ugyan különböző kifejezéseket használnak, a mondatok is azonosak, egybevágók. Nincs törés, a végtelennek tűnő folyamat a legcsekélyebb fennakadás nélkül zajlik. Mégis minden másodpercben merő képtelenségnek tűnik, hogy a következő pillanatban is történhet valami. A közönség már rég ügyet sem vet a színpadon történtekre. Olajos magvakat köpköd szanaszéjjel, sörért megy vagy vizeldébe, tereferél, teli szájjal, harsányan udvarol a szomszédjának vagy éppen ásítozva nézegeti óráját. Nem mintha az előadás végét várná, hiszen már rég megfeledkezett a színpadon történtekről, inkább csak unalomból vagy megszokásból. A társulat tagjai kezdetben értetlenül és ijedten néztek össze. Nem mertek kilépni a darabból, hátha csak tévesen értelmezik a nézőtéren történteket. A falusi turnékon meg már amúgyis hozzászokhattak a surmó publikum lehetetlen viselkedéséhez. Most azonban már az első köhentések, grimaszok, ártatlan mozdulatok is szokatlanul fenyegető, feszült légkört teremtettek, és ez az előadás kezdetétől fogva buraként borult az egész térre. Az első komolyabb kilengések még ebben a zárt rendszerben történtek. Aztán a színpad hirtelen levált a nézőtérről, és mint egy vízbe ejtett, fölhúzható játék, lassan süllyedni kezdett, miközben a légmentesen zárt üvegbúra alatt még tovább mozogtak a figurák, szólt a verkli, láthatatlanul és némán.

5/80 Tulajdonképpen csak annyit kellene följegyeznem minden nap, hogy mikor ébredek, mikor és hogyan étkezem, miként működik emésztésem, és néhány szót a napi, ügyes-bajos dolgokról. Az utolsó esemény, ami életemre emlékeztetett, három vagy nép nappal ezelőtt történt, amikor véletlenül szabályosan kiharaptam egy parányi húsdarabot a mutatóujjam begyéből.

37.

Reszketek. Mi ez a zsúfoltság?

Minden újra összeér. Az egyenes, sima vonal újra barokk ornamentikává tekeredik.

Mi az ellentéte a szédülésnek (szédületnek? - talán). A Mesterek úgy tanítják, pozitív jelszavakkal kell kondicionálnunk magunkat a tűrésre. Csakis így oldható a megkötő őrületet.

Minden pszichózis. Az álmok, hétköznapi események és kiváltképp a rossz hírek.

A szakadatlanul tüzelő agy halálos és reménytelen kimerültsége.

Csillapíthatatlan zaklatottság, nyughatatlanság. A pillanatnyi enyhülések csupán az esélytelenség érzését növelik. A negatív bizonyosság minden nappal több horoggal kapaszkodik húsomba.

Igazi látványosság a kitárt karokkal hason fekvő, függesztett fakír. Köldökzsinórjánál meghúzandó, és akkor méltóságteljesen, le-föl liftezik testével, miközben karjaival szárnyaló mozdulatokat mímel, mint egy mennyezetről lelógatott, parafa-albatrosz.

Keresem a jeleket, és ők rám találnak. Pedig jobb lenne elbújdosni. De nincs menekvés.

Jégtömbbe zárt vihar. Az üvegfalakat némán csapkodják a hullámok. A bárkák izzé-porrá zúzódnak. Úgy fröcsennek szét a koponyák, mint falanxba rendeződött légionisták plexipajzsain a tojások.

Légy elővigyázatos, és ne öld meg e baljós(latú) víziprófétát. Hiú és bosszúálló.

Az elmúlt napok az előző éjszaka erőterébe rendeződtek. Azóta kabalisztikus társasjátékként tologatom a korongokat. A zsetonok sekély, keskeny sávot húznak a zselatin színű táblán. Mint valami rituális ábrát szemlélgetem a geometrikus rajzolatot.

Mindig is hajlamos voltam a túlzásokra, az elragadtatottságra.

Mindent meg szeretnék fejteni, és ez az együgyű, csaló szenvedély elemészt.

Jó emlékezni az elmúlt éjszakára. A hús békéjére, a csendre, a visszhangtalanságra, hogy nem kell, nem szükséges föltétlenül megölnöm magam.

A szellem békéje a hús békéjének kiterjedése.

A háborgó kémia lecsillapítása. Különbéke doktor Dzsekil és Hájd boszorkánykonyhájával.

Pusztán néhány elemi feltételnek kell kialakulnia. Ehhez azonban évezredek organikus, affin törmelékének ősmasszívumént fölpúposodott hegyeit kell elhordani. Vagy egyetlen gesztussal lesöpörni. Elpusztítani, megsemmisíteni, kipukkasztani a molekulákat, mert amíg csak egyetlen él, sugároz, roncsol tovább, és lehetetlenné teszi a (le)tisztulást.

Ezt írtam föl valamikor egy papírlapra: Bezárkóztam a páholyba, és minden ellenállás nélkül átengedtem magam a néma, mámoros örjöngésnek.

Á/4 A hallucinációk és az álmok a megfeszülés és az elernyedés holtpontjain képződnek. Az ajzottság és a kimerültség az alkotás két kivételes és kivételezett állkapota. Az írás a két pont közötti ingázás, dobáltság a köztes mező érintése nélkül. Az ajzottság az eksztatikus éberség nyitott állapotában, az ernyedtség a lucid álom mozdulatlan burkán belül keletkezik.

Eddig úgy hittem, véglegesen berendezkedtem ebben a fülkében.

Tegnap éjjel egy kicsit megsétáltattam magam a folyosón. Kezdetben képtelen voltam fölnyitni a puhán és hangtalan járó, párnázott ajtót. Megbénított a rettegés, az önvád. Szörnyű lelkiismeretfurdalás és mindenféle görcsök gyötörtek. Aztán megtanultam bánni a hisztériával, és úgy sétáltam le-föl a selyemtapéták, lazúrozott arcok és tájak között, mint a már évtizedek óta bennlakók⁽⁵⁹⁾.

Tegnap éjjel gondoltam rá először derűs nyugalommal, magától értetődő természetességgel, hogy valószínűleg képes lennék nem visszatérni oda, ahol minden nap lezajlott eddig a Nagy Mutatvány.

Minden nap elrugaszkodtam, majd biztosan landoltam a trapéz tenyérnyi széles fapallóján. Igazán nem dicsekvésképpen mondom, de valójában a létbe álltam bele. Mind a mai napig kétségek nélkül hittem: Ez csakis így lehetséges.

Nem tudom, melyikünk kártyája cinkelt. Talán a maga a pakli. És így összeérnek, újra összeérnek az esélyek. A játéké, vagy inkább mégis fölállok az asztaltól.

Á/4 Az ön- és énfelszámolás elhúzódó regénye.

38.

Egyre kevesebb szót vagyok képes leírni.

Rögeszméim mindig ugynazokhoz a szavakhoz rántanak le.

Minden mondat ugyanarról szól. A különböző alakzatok pusztán jelmezek, alakoskodások.

Még nincs bátorságom a monofóniához. Másképpen neveltek.

Hittem a Szent Szövegeknek, hiszen magam avattam őket szentté.

Senki sem nyomott víz alá. Minden döntésem, cselekedetem az agyamban kuksoló navigátor irányította.

Á/ A Bestia agyamban vájkál, mint jószemű gazda, aki kézzel kotorja ki a beteg baromból a megrekedt salakot.

Á/Á/4 A Keresztanyáméktól kapott csomag(ok)ban minden télen ott feküdt vöröslő kolbászágyban, májfoltos hurkavánkosok között a megkopasztott, mesebeli szárnyas, hájas hasában az aranytojással. Sohasem rágtam szét, hanem nyelvemmel élvetegen fölkentem szájpadláspmra, mintegy kikentem a szájüregemet. Úgy hittem, amíg nem olvad szét e bűvös pástétom, rendkívüli dolgok történhetnek velem. A férgek és rovarok csak jóval később jelentek meg, és parányi rögökként elhordták az aranytojás belsejét.

Sohasem sírtam. A lágy, puha héj hamarosan megcsontosodott, elnehezült. Úgy hordtam a fejem, mint kővel megrakott bendőjét a gonosz farkas. De még mindig nem sírtam.

Némán és acsarkodva gyűlöltem az összeesküvőket, az erdőkerülő zsoldosokat, a szajha kisgidákat, a mártíromkodó, álnok nagyanyákat és a hasukban lubickoló Piroskákat. Micsoda martalócok! A fölkoncolt kisgyermekeket úgy rakják sorba, mint a körvadászatkor ledurrantott nyulakat.

Minden mesén átláttam, és rettenetes, kegyetlen bosszút forraltam. Válogatott kínzásokról álmodoztam, és szobám falát hullahegyeket ábrázoló képekkel tapétáztam. Gyönyörű hús-földrajz.

Angyalian mosolyogtam, szelíd voltam és engedelmes. Senki sem tudta, mire szövetkezem a távirányításos robottörpékkel.

Testemen hét bevágást ejtettem. Kettőt-kettőt a bokámon, a csuklómon és a nyaki ütőereknél, egyet pedig szívgödör tájékán, és onnét indítottam útjára parányi csatlósaimat. Ügyes műszerész ujjacskáikkal egymásután hatástalanították a tányéraknákat. A veszteség elenyésző volt, csak ritkán szabadult el egy-egy ütőszeg, mi tagadás, szörnyű kalamajkát okozva a szervezetben. Csak úgy rengett a hús, izzott a csont, zuhogtak a szervek. A kitágult ütőerekben ellenállhatatlan erővel föltolult nyomás úgy markolt bele az agyba, ahogy duhajkedvű verőlegények ragadják meg a dagadtan alácsüngő, elszíneződött heréket.

Néha vastaghúsú, nehéz szagú, öldöklő angyalokról álmodtam, műlovarnőként ostorukat csapkodó, szigorú tündérekről, akik bájos kíváncsísággal emelik ki a hatalmas, forgatható plexigömbökből az egyforma csontgolyókat. Szétcsavarozzák őket, majd mosolyogva a kamerák felé fordítják belsejét. De hiába meresztgetem a szememet, semmit sem látok. Aztán átalakul a szín, mint amikor egymásba nyitnak két ablakot.

Á/4 A vénember, mint egy kifordított, összerogyott üres zsák kuporog középen. Senki sem tudja, mikor és hogyan került oda. Úgy tartják, Katari Babának hívják, és szakadatlan egyetlen, érthetetlen szót motyog maga elé. Az emberek egymás hegyén-hátán tolonganak a ketrec előtt. Kordont kellett húzni köré, mert mindenki meg akarta fogni, érinteni, tapintani. Hirtelen kitágul a kép, az egész tér megtelik ezekkel a rongyos figurákkal, mintha egy baromfikeltető üzemet látnánk, alacsony, szennyes, szűk ketrecek mindenfelé. Némelykor üzemlátogatásra érkeznek mindenféle népes és zajos csoportok. A kíváncsiskodókat fehér köpenyes, lazúrozott arcú bennfentesek vezetik végig a ketrecek közötti keskeny, fölsöpört folyosókon. Az egyik látogatás végén hozzám fordult a kissé fiús alakú, rendkívül széplábú kalauzunk, és kedvesen felém nyújtott egy csillogó tárgyat. Egy szinte teljesen szabályos, alulról zárt üveg félgömbben Katari Baba ült, éppen úgy, mint a ketrecben, csak itt  víz alatt. Elmosolyodtam, és a tenyerembe simuló félgömb csúcsánál fogva fejére állítottam a parányi akváriumot. Hirtelen fölkavarodott a víz, és amikor újra talpra állítottam Katari Babát, varázslatos hószakadás függönyén át láttam a figurát, és a mögötte még mindig mosolygó kalaúzunk arcát. Látom, tetszik, mondta kedvesen. Hazaviheti, biztosan örülnek majd a gyerekek. Dühödten lekaptam szemem elől az edénykét, ökölbe szorítottam a kezem, és teljes erőből elhajítottam az üveggolyóbist. Az emberek fejveszetten menekültek vissza a ketrecek közé, és a dobozok teli oldala mögé bújva, behunyt szemmel, befogott füllel lapítottak.

39.

5/12 Egy hatalmas, városszéli családi házban voltunk. Valószínűleg szilveszter lehetett. Szedelődzködtünk, biztos voltam benne, hogy valamit ott fogok felejteni. Téli hajnal, sötét, hideg és nyirkos. A két-három utcával arrébb lévő pályaudvarra igyekeztünk. Négyen vagy öten lehettünk, nem tudom, kicsodák. Zsemembe süllyesztett kezemben egy test nélküli, apró öklöt szorongattam, mint egy kődarabot. Félúton eszembe jutott, hogy a házban maradt a zakóm, mindenem benne volt. Mindannyian visszafordultunk. Beléptem a hatalmas, szinte teljesen sötét, bútorozatlan hodályba. A többiek kint vártak. Megtaláltam a zakót, újra elindultunk. Útközben elcsodálkoztam, hogy milyen nagy városban vagyunk. Hosszadalmasan, minden különösebb izgalom nélkül keressük a pályaudvart⁽⁶⁰⁾. Egy óriási üzletházra bukkanunk. Az épület belsejét forgalmas, fényes passzázs szeli át. Kérdezgetjük, hol találjuk a pályaudvart. Az emberek értetlenül bámulnak ránk és a vállukat vonogatják. Miféle pályaudvart, kérdezi némelyik. Még egy térképet is vásárolunk, de nem találunk azon sem semmiféle pályaudvart. Pedig tudtam, hogy a háztól mindössze két-három megálló a pályaudvar, és onnét aztán haza lehet menni.

40.

Nem, nem alhatok. Próbálom fölidézni a helyszínt, hozzákapcsolni konkrét emlékekhez, hogy megszólaljon, megszólalhasson.

Egy bunkerszerű, külvárosi családi házban voltunk. Nem tudom, hogy kerültünk oda. Hatalmas, szinte teljesen sötét, bútorozatlan hodály. A falak mentén kőkemény, csikorgó gumimatracokon feküdtünk. Hajnalra teljesen lehorzsolódott a bőr könyökömről. A párok egymástól viszonylag távol lévő szigeteket alkottak. Mintha lett volna egy-két szóló fiú is. Az egyik rosszul lett az alkoholtól. Nem volt részeg, csak a sötét hodály közepén jajgatott láthatatlanul, és órákig tejért könyörgött. Senki sem törődött vele. Aztán elnémult. Később megjelent az ajtóban két-három fiú. Mintha kint már világos lett volna. Az egyikük talán M. volt. Hangoskodva beszélt, de nem emlékszem szavaira. K-val voltam, és ahogy ezt most leírom, jelenetek sora világosodik meg és sötétül el újra.

KA. szülei süketnémák voltak. Az apja, egy keménykötésű hajóács, meg akart ölni, mert tönkre tettem a lányukat. Nem sejtette, hogy K. apró teste elátkozott húsevő növény, élveteg, beteljesülésre képtelen ragadozó. Hisztérikus, kannibalisztikus lázzal kívántam a húsát, amelyben alámerülni, úszni lehetett, összeömleni nedveivel, és hosszan, melegen, görcsök nélkül élvezni. Ha megnyomtam a bejárati ajtó mellett lévő csengőgombot, néma fény gyúlt ki az előszobában.

Minden áron be akarok jutni a Házba, meg akarom fejteni, föl szeretném deríteni.

Kell, hogy valami célja legyen az eszelős bolyongásoknak, robogó vashidak kamikaze járatainak, az ácsorgásnak katakombák mélyében, buszpályaudvarok állásaiban, tengerjáró hajók gyomrában⁽⁶¹⁾.

Fullasztó hőség volt. Ujjatlan, testre feszülő, blúzszerű, kötött pulóver volt rajta. Egészen vékony, sűrű, piros-fehér csíkozással. Csak a pulóverre emlékszem, ahogy fölhúztam meztelen felsőtestén, aztán ő maga bújt ki belőle. Majd az indulás.

Á/5/ Négyen vagy öten lehettünk, nem tudom, kicsodák. Zsebembe süllyesztett öklömben egy tárgyszerű, test nélküli, apró öklöt szorongatam, mint egy kődarabot. Sötét, kivilágítatlan, hajnali utca, nyirkos hideg, csontig hatoló didergés, a kimerült test üressége. Az utca végén azonban nyoma veszik az éjszakának.

Á/Á/4 Eltűntünk, ahogy misztikus történetekben megmagyarázhatatlan módon nyomtalanul fölszívódnak a szereplők.

Természetfeletti jelenséggé váltunk, átléptünk egy másik dimenzióba, és azóta, kezünkben zúgó zsinórokkal táncolunk a süvöltő fövényen, romantikusan háborgó tengerek határsávjában. Megmerevedett, hátrahajlított nyakkal bámulunk a magasba, és úgy igazgatjuk a fenyegető vagy éppen barátságos ábrázatú sárkányokat. Kapaszkodunk beléjük, tartjuk röptüket, pedig már rég a nyílt vizek fölé szálltak, összetörtek vagy rettenetes csattanással hasast ugrottak. Üres öklünkben csupán néhány kókadt, színes rongyot szorongatunk, azzal sasszézunk előre-hátra.

Miféle házat, miféle várost, miféle megállókat, hazáig érő pályaudvarokat keresel, Aranyoskám? Vigyázz, mert a felvert Démonokat neked, magadnak kell megölnöd⁽⁶²⁾.

41.

Minden érintkezhet. Minden elem rendelkezik mindegyik elemmel összekapcsolható, bizonyos konstellációban illeszkedő részecskével.

Így érhet össze a prágai német zsidó a bécsi cseh bankárnéval, a mediterrán tájakról hozzáintézett megindító vallomással (szavak!) és a sztyeppei dúvaddal. Mindez pedig egy régi beszélgetés után lejegyzett hangulatvázlattal⁽⁶³⁾.

A minden irányból érkező sugarak egyetlen pontban tömörülnek, ömlenek össze. A körkörösen táguló mező mindent magába szív. Karaktere negatív, a központtal érintkező vonalak egyirányúak.

Csakis az elmozdulás igazolhat. A helyben maradt, elmozdíthatatlan árnyék.

Nem elég a szó, sem a hallgatás. Maga az elégség téveszme.

Nem tudok örülni a koromnak.

Panaszkodsz, hogy agyon nyom fontosságom belőlem sugárzó tudata. Megértelek. És irigyellek, hogy érthetlek.

Nem én vagyok fontos, hanem az általam megnyilvánuló. Ez viszont csakis rám vonatkozik.

Ami fontos, nekem fontos, és ami ezen kívül áll, sajnálom, nincs közöm hozzá.

Zavar szertartásosságom (a komolyság álcája), hiszen minden nap elmegyek Tőled egy Másik Világba (otthagylak!), és ide nem követhetsz. Hiába e remek bédekker, senki sem követhet.

Miközben mindannyian együtt vagyunk, egymástól hermetikus elzártságban.

Hidd el nekem, pokoli ez a könyörtelenség, mert megfagytak az érzések.

Legföljebb csak a Hit vigasztalhatna, hogy van célja és kijárata ennek a kősivatagnak. Létezik olvadás, oldódás. De sohasem voltam képes a Hitre. Nekem a zártság, a korlátoltság bélyege, és ezt a belső ellentmondást sohasem tudtam föloldani, pallót fektetve a továbblépésnek.

Nem tudok örülni a kornak, amelyet megvetek, ugyanakkor magam is viselem. Képtelen vagyok kibújni belőle, és nem vagyok benne biztos, hogy ez törvényszerű. Mert nem ismerem a törvényt, csak a magam törvényeit.

Ma már nem tudom rekonstruálni a gondolatmenetet, miért éppen beléd kapaszkodtam pillanatnyi és nyilván nem teljesen indokolt, dühödt kétségbeesésemben, amikor elválásunk utáni utolsó beszélgetésünkre (monológodra) emlékeztem. Szinte bénító ostobaságokat mondtál a nyelvről. Nem volt kedvem vitatkozni. (Nincs kedv tovább! Micsoda nagyszerű, végletes felkiáltás, így, ragok híján.) Hagytam magam a vágóhídra hajtanai, sőt ölbe vittek, mint egy ruháskosarat⁽⁶⁴⁾.

Hanyatló korok enervált áldozatai, akik nem tudják pontosan, megvessék-e hóhéraikat vagy inkább dörgölődzenek hozzájuk. Enervált tömeghalál, természetellenes, éppen ezért oly emberi (vagy fordítva: a legemberibb, hiszen természetellenes).

A túltenyésztett, kifinomult példányok illedelmesen, jólnevelten nyújtják nyakukat a barbároknak, mintha teli kelyheket kínálnának. Kortyintgassanak csak bátran, a javukra válik. (Micsoda álnok cselfogás!) De lám, némelykor igazán csodát művel a nemes nedű.

A varázslat rendszerint nem tart soká. A fennköltség és a kellem vad gajdolásba csap át, a vaskor erekben erjedni kezdenek a rossz, mérgezett nedvek, és megkezdődik az utálatos, rettentő tivornya.

Csúffá tett vandálok ünnepe/kora.

42.

Meg kell változtatnom álmaimat, hogy tovább léphessek⁽⁶⁵⁾.

5/20 Árnyékkal kettévágott testek. Nem tudok visszaemlékezni, hol láttam őket. Deréktól lefelé fényben állnak, kissé előrehajolnak, felsőtestük átláthatatlan, behatolhatatlan sötétségbe merül. Mintha egy erkély párkányára, korlátjára támaszkodnának, és többé már nem tudnának kiegyenesedni. Így jutottam el az utca végéig, és így hajoltam át a sötétségbe. Talán Dömsödön láttam, ahogy egy kutya keserves erőfeszítéssel vonszolta maga után teste béna felét. Nem is egy test volt, hanem két különálló, zsigerekkel, inakkal, bőrrel úgy-ahogy összekapcsolt torzó. Elöl az erőfeszítéstől és kíntól megnyúlt, elkeskenyedett fej, a megfeszült nyak, és a remegve vontató mellső végtagok. A gerincoszlop közepénél aztán élesen megtört a törzs, mintha kettéroppantották volna. A has és a tompor leroskadt a földre, a combnyak elfordult, a rongyként lógó lábak széles és sekély sávot vágtak az apró, zúzott kövek közé. A világosságban álló lábakat figyelve arra gondoltam, mi lenne, ha nesztelenül mögéjük osonnék, és zsupsz, fölkapnám a bokájukat? Vagy csak úgy vakon belemarkolnék a sötétségbe, és a hajuknál fogva visszarántanám a fejeket a fénybe? De hiába tapogattam a sötétségben, csak az üres levegőt markoltam. Mintha valami láthatatlan, csalafinta kobold lekapta volna a kobakokat, és a hóna alá csapva őket, meglépett volna velük.

(Nincs alkú. Át kell bújnom a hurkon, mielőtt röggé göbösödik. Mintha túljárhatnék a ravaszdi sintér eszén. Lám, elnézően mosolyog. Az idő neki dolgozik. Él-hal a vércukortól mézes húsokért.

Az induláshoz elég, ha pusztán van átjáró az univerzumok között.

Lassan kitöltöm időm, mint apám a bátyám érettségíző öltönyét.

Ezen kívül minden egyidőben létezik. Egyetlen állandó, vibráló pont. Bárminek nevezhetem, akár időnek is. (Jelen)valóságát a vibrálás jelzi, amely átterjed az egész testre, agyra, csontokra, idegekre, zsigerekre. Rezeg, reng minden, mintha légkalapáccsal dolgoznának. Lazulnak a szervek, potyognak a sejtek, ahogy a vakolat hullott a mennyezetről tízóraimba. És amikor már töredezik, porlad a mész, lassanként összeér a rezgés a mindenséget átfogó vibrálással, és a lélek hosszú, kitartott dobpergés kíséretében, utoljára bújik át, maga is hurokká görbülve, a tű fokán.)

43.

5/ Tegnap éjjel elalvás előtt, az álom és az ébrenlét mezsgyéjén, belépett az ajtón egy magas, széles, határozott kontúrok nélküli, fekete alak. Csak arra emlékszem, ahogy ott állt az ajtóban, egyik lába a szobában, bal keze még a kilincsen, és én azt mondom neki: Jöjj csak bátran, nem félek.

Újra és újra elfog az izgalom, de még én vagyok az úr. Lerázom magamról, nem hagyom, hogy elragadjon, magával sodorjon.

Ha elérkezik az idő, inkább megadom magam. Valószínűleg így tudom a legtöbb hasznos energiát megtakarítani. Mert eszem ágába sincs az utolsó csörte előtt beadni a kulcsot.

Nemcsak szeretnék, de most már úgy érzem, tudnék is pihenni. Ez igazán váratlan ajándék lenne. Talán az opportunizmus vigaszdíja, de akár még ezen az áron is.

Nem vagyok fatalista.

Szeretnék még valamiféle könnyűséget kikunyizni a sorstól.

Nemcsak teher, egészen egyszerűen unalmas is ez a súlyosság.

Kissé elmerevedtek nyakizmaim a tarkóra nehezedő ólomzsákoktól, és hogy éppen így akarom állandóan fürkészni az eget.

Únom már a viadalokat, a vastüdős tornákat, az örökrangadókat. Elegem van a tornazsákszagú öltözőkből, a harsányságból, a keskenyen megnyíló, szőrös valagakból, a gőzből, abból, hogy szinte mozdulni sem bírok. Únom a kapuk mögött álló lányok túldramatizált sikongatását, a be- és kiszólásokat, a salak ízét, a lefürdés utáni édes kimerültségben végzett, lusta keféléseket. Férfias idők.

Á/4 Áttetszően, hangoskodás nélkül írni. A szöveg üveg, hogy láthatóvá váljanak a szavak mögötti tájak. A szó azonban kátrányként futja be az üveget, mintha valami kérlelhetetlen óriás hajolna fölé.

Nincs alázat.

Szótlanul mosolyogva nézni a múzsákat, a fürge seggű, serkenő lánykákat, kerge ficánkolásukat, és nem nyulkálni feléjük. Mit akarhatnék tőlük? Vén kecske. Szarvamon csak az ökörnyál ezüstszálai lebbennek.

Pusztán álmodom a fruskákat, mint éhes baka, és lihegve dörzsölöm tollamat a papírba.

Jobb lett volna ügyvédbojtárnak szegődni, kissé eszelős tekintetű, gyomorbajos fogalmazónak⁽⁶⁶⁾, akinek az irodafőnök el-elnézi némelykori hóbortjait. Elvégre is kézírása gyöngy, nyelvi fordulatai pedig bravúrosak. És ami még a külcsinnél és a leleményességnél is fontosabb: példásan megbízható. Excesszusai könyen kezelhetők, jegyezte föl személyi lapjára egyik elöljárója, nem tudni pontosan, milyen alkalomból.

A házak, a sötéten csillámló háztetők és toronymagas pillérek fölé szeretnék végre emelkedni⁽⁶⁷⁾.

Á/ A bűntetőszázad nyugovóra tér és álmodni szeretne. Mint mesebeli királykasasszonyok, mélységesen mély álomba merülve, szusszantva, szellentgetve, kegyesebb légáramalatokban reménykedve.

44.

Talán megérted, miért hoznak ki a sodromból az ilyesfajta találkozások. A híd alatt kígyó formájú halakat láttál, mesélted. Egyhelyben lengtek az egyik pillér tövénél, hemzsegő csordában, sekélyen a víz alatt, szinte érintve a felszínt. Egyszercsak nyílegyenesen, egyenletes farokcsapásokkal átsiklott köztük egy magányos, ezüstös csík. A híd alól bukkant elő, nem lehetett tudni, közelről, messziről vagy éppen a mélységből érkezett-e, és egy szemvillanás alatt eltűnt. Én láttam, bizonygattad. Nem tudtam megállapítani hangodból, ideges tekintetedből, hogy a félelem, az önigazolás, a rögeszme vagy a beletörődés ismételteti meg veled többször is ezt a dacosan hajtogatott mondatot. Gondolod, így megy ez? Megpucolnál Te is? Nem kérdem: tudom, ezernyi okod lehet rá. És ha nincs, az is elég.

Izgalmasak történeteid. De sajnálom, nem érdekelnek. Vagy mondjuk úgy: éppen most nem érdekelnek. Tudom, honnét jössz, miféle archaikus pokolból. Odaátról mindannyian tej(sejt)testvérek vagyunk. Ezért még érzékeny vagyok a dramaturgiára, és gyakran végighallgatom együgyű meséidet. De már uralkodnom kell magamon, hogy leplezzem közönyömet.

Nem túlzás ez a sok metafizkai függő? Hidd el, ha hallgatnál, akkor is elhinném, igazad van. (Mert) igazad lehet. Még ha gyerekes volt is intelemszerű tanmeséd. De hiszen magad is gyerek vagy még.

Nem mondtam, hogy próbáld meg túlélni magad. Elegen gyűlölnek már.

Aztán finoman jeleztem, ideje lenne befejeznünk a beszélgetést. Engedelmesen és szelíden elmentél.

Hét éve várják. Még végigcsinálja a programot. Már volt odaát, találkozott velük. Ne nyúljanak hozzám, láttam, milyen az, ha valakihez hozzányúlnak. Ilyesféléket mondott.

Miért akarunk minden áron tudományt építeni a meghalás köré? Előbb talán a hátulról induló ragozási sort kellene lezárnunk. Vagy éppen ez maga a tudomány? A paradigma rendszer végigmondása, fölmondása acsarkodás, önsajnálat nélkül? Orvosok, technikusok, papok, papolók nélkül? Alig emelkedő kressendóval, de soha nem üvöltve?

Ahogy körülöttünk, bennünk halkul az élet, úgy erősödik a kiáltás, az első személyű szingularitás végérvényes koppanása, miként a kikiáltó gyors, rövid mozdulattal leüti fapulpitusán a gazdára talált portékát.

Mennyi hálás, tetszelgő jelkép, a csonka (!) nyelv ajándékai. Megannyi olló, terpeszkedő körző, villás ág, keresztút.

Egyetlen galaxis, ahol mi, élők vagyunk a törpe kisebbség.

Beszélj csak.

A szavak a röpnyilás körül rajzanak. Valójában fogalmunk sincs, honnét jönnek, merre tartanak. Az ujjnyi barlangnyílás odvába vagy éppen attól elfelé? A fogalmazás mindig pontatlan. A lyuk sötét, előtte, körülötte feketéllő nyüzsgés. Az sem bizonyos, hogy valahol ott, vélhetően a rajzás mögött, valóban nyílás van. És ha van, mit jelent ez? Jelent-e valamit?

A kérdések tetszés szerint szaporíthatók. A válaszokra magunk sem vagyunk igazán kíváncsiak. Nem rájuk van szükségünk. E szakadatlan kérdezősködés bevált, fontoskodó társasági, társalgási manír.

Á/Á/4 Szavak. Kis pipaszerű fúvócsővel lebegtetett pingponglabdák, pehelysúlyú légtornászok, se leesni, sem elszállni nem tudnak. Bájos alkalmatosság, jutányos áron, csk 1.20.

45.

5/80 Két napja készülődik fejemben a fájdalomállat. Ezúttal a gerincoszlop mentén mászik, kúszik fölfelé, a harmadik, negyedik csigolya tájékától, és mintha valami roppantul feszes, gumírozott anyagot vonszolna magával. Ez igen megnehezíti haladását, de föltétlenül föl kell jutnia, és tudom, ha majd sikerül beakasztania a rugalmas anyag horgas végét valahol a nyúltagy egyik szegletébe, és pattanásig feszül a két végén ekképen rögzített csáklya, iszonyatos erővel egymás felé húzva a mozdíthatatlan pontokat, akkor fog szétrobbani testemben a fájdalom.

Vajon meddig képesek ellenállni a tömörített talajba mélyen beágyazott ducok, és mikor fordulnak ki a mozdíthatatlannak hitt tuskók, valóságos szigeteket emelve ki a földből, miközben recsegve-ropogva oldalra dőlnek? Törnek, szakadnak, pattannak, foszlanak a szálak, nyalábok, és úgy ugrik össze a szinte egyenes szálba kifeszített rugó, mint egy egyidejűleg kétoldalról elengedett expander.

Minden fájdalom áldozatbemutatás és előérzet. Nehéz méltósággal elviselni és méltósággal kezelni.

K. kora reggel hozta a hírt: fölakasztotta magát a "festő". Minden nap találkoztam vele. Hol az egyik trafikban, hol a másikban ácsorgott és ivott, sört meg rövidet. Mindig ugyanazt a munkaruhát hordta. Fehér vászonnadrágot, ingszerű, fehér vászonkabátot és hetyke kalapot. Rendszerint vörösesen csillogott a szeme és mosolygott. Itt lakott a közelben, gyakran láttam a létrákkal, festékes vödrökkel telepakolt kocsiját. Néha egy jóval fiatalabb, rókaképű, alkoholista seggéddel vándorolt házról-házra, különböző aprómunkákat elvégezve. Néhány hónappal ezelőtt szakállt növesztett, ápolt, nyírt szakállt. Ez bohémossá tette külsejét, és egyre többet láttam ünneplőben, széles karimájú, csúcsos, kissé különcködő, fekete kalapban. Az utóbbi időben egészen meghitté vált a kapcsolatunk. Már messziről köszöntöttük egymást az utcán. Vasárnaponként szinte mindig találkoztunk. Késő délután, alkonytájt. Én a munkából jöttem, ő pedig vendégségbe tarthatott vagy éppen onnét érkezett. A klasszikus dramaturgia szerint a szomszédok találták meg.

Éjszaka R.-rel álmodtam. Egy tenger- vagy tóparti város mondén sétányán lófráltam K.-val. Nyomasztó, borús idő volt. Minden szürkeségben ázott, mintha nedves cementpor borította volna a növényzetet, a korlátokat, a kövezetet, az éttermek, kávézók teraszán kifelé fordított székeken ülő embereket. A sétányon sokan voltak, egyre többen. Egyszercsak megtorpant K., visszafordult, és azt mondta: Te, ez R. volt. Egy pillanatra elcsodálkoztam, hiszen nem ismeri R.-t, aztán megállok, és a mutatott irányba nézek. Tényleg R. az. Utána szaladok, hosszan és némán összeölelkezünk.

Nehezen élek.

5/80 Délután D.-éknél voltunk, az új házukban, mélyen a völgyben. Mint két ostya közé fogott, lapos töltelék. Citromsárga padlószőnyeg, lambériás falak. A hatalmas teraszon két világvevő, radarernyős antenna. K. cigarettázni szeretne, a hodályszerű lakószoba teli ordító és zabáló gyerekkel, a teraszra azonban nem tudunk kilépni, nem férünk ki, vagy csak egyszerűen félünk azoktól az óriásira eltátott pofájú monstrumoktól. Újra remekül viselkedtem. Barátin lapogattam G. bácsi és a többiek hátát, mosolyogtam, magasztaltam életük hitványságát, lealjasító köznapiságát, miközben halomra kellett volna gyilkolnom őket, hogy ne lássam bennük a magam hitványságát, köznapiságát.

Trolin utaztam. Tágas utastér. Minden ülőhely foglalt, de nem állt senki. Egy lány ült mellettem. Valószínűleg hozzám tartozott. Aztán elbúcsúztam tőle, de már mindketten álltunk. Szorosan magamhoz öleltem az egész testet. Kellemes melegség áradt belőle. Végigcsókoltam az arcot, és bár nem voltunk intim viszonyban, szájon csókoltam. Nagyon érzéki, meleg csók volt. A lány német volt, de teljesen hibátlan magyarsággal, jólismert, évődő hangsúllyal, kissé ingerlően elnyújtva a magánhangzókat ezt mondta: Faaarkaaas. Egy pillanatra megijedtem, ugyanis két-három üléssel előttünk a gyerekek ültek. Féltem, hogy esetleg végignézték az előbbi jelenetet, és meglátták a csókot is. Lassan elhaladtam mellettük. Lopva figyeltem őket, hogy esetleg valamiféle jelét adják: mindent láttak. De nem vettem észre rajtuk semmi nyugtalanítót. Aztán leszálltam. Ismeretlen környék, tágas utcák, a külvárosok kezdetét jelző épületek. Minden idegen volt, de pontosan tudtam, hogy jártam már itt valamikor, méghozzá álmomban. Rossz helyen szálltam le, néhány megállóval előbb⁽⁶⁸⁾.

46.

Árulás, szégyen, félelem. Mit érthetsz mindebből? Mit tudhatod, honnét indulok hozzád minden nap. Miféle alantas szennyből?

Nincs hitem, nincs reményem. Vagyok.

Mint furfangos állat még ideszögezem magam, többnyire gyávaságból. Minden nap láthatom, mennyire kínosak a hősi gesztusok.

Egyedül vagyok. Pedig nem is sejtenéd, mennyire szeretnék hozzád bújni, beléd, mögéd, akárhogyan is, csak el innét.

Nem merek átmenni a másik szobába, tudom, nem vagy ott.

Újra és újra megsértelek, elmarlak magam mellől, mert megaláz a magyarázkodás.

Talán csak azért írom mindezt, hogy legyen majd, aki megbocsát.

Nem követtem el semmit. Pusztán összeférhetetlen vagyok. Próbálok túlélni, mint furfangos állat.

A szájüregem újra teli van sebekkel.

Á/4 A nappalok lecsüngő óriásvásznak. Néha sikerül fölhasítanom valamelyiket, átbújnom egyikből a másikba. Mint egy mélytengeri búvár lépegetek ormótlan vaskabátomban. Már rég nem vigyáz senki a csörlőnél, a várakozás elveszítette jelentőségét. Ott lenn másképpen jár az idő. Séta a kontinensek alatt. Álmaim színültig telt, zárt medencék. Így kell élnem, mert meg akarom ölni magam. Úgy vágyom rá, mint a bosszúra.

Nem tudom, miért kellene lehozni Szpiseket a padlásról⁽⁶⁹⁾. Csak a lidérceket kellene valahogy összefogdosni az orra elől, és bedugni őket egy skatulyába. Tán megteszi csalinak. Vagy unalmas perceinkben fülünkhöz tartjuk a dobozkát, és hallgatjuk a ciripelést. Vagy a foglyul ejtett szeszélyes kis kurvák sziszegő szitkozódását.

Semmi elintéznivalóm nincs. Ajándékaitok, figyelmességeitek, segédeszközeitek hasztalanok. Mind ott hever bontatlanul az asztalokon, a polcokon, a szekrények aljában.

Á/Á/4 El szeretném hagyni magam. Nem tudom, miért kellett Apámnak még napokig, hátrafeszített fejjel hörögnie, ide-oda görgetni az embóliát ereiben, játszania a fenegyereket, a verhetetlen lélegeztető gépet. Talán ha láthatta volna, amint a bakfis nővérke egykedvűen belelökte töppedt pöcsét a kacsába, nem csinálja mindezt. Én nem akarok ilyen csúnya halott lenni.

47.

Á/Á/4 Nem tudom, hol hibáztátok el mindannyian, miért kellett a kikötőben mászkálnotok, tuskó matrózokkal alkudoznotok, kofakülsejű kalóznőknek jegyajándékot osztogatnotok⁽⁷⁰⁾. Próbálom megérteni a kudarcot és elképzeni, mi járhatott a fejetekben a fövényen lépkedve, majd egyre beljebb és mélyebben taposva a vízben. Tulajdonképen következetes volt az utatok, hiszen a kudarc maga volt a műfaj. Az operetthősök, tinglitanglizók inkább puffogtatnak, mérget zabálnak, öltögetik földagadt, kék nyelvüket a világra, legfőképp önmagukra.

Az egzaltáltság kultusszá emelkedett, és ezt elkeresztelték a papok szemforgató fullajtárjai civilizációnak.

Keresztelő Szent János kisiparos lett, lajtos kocsijával házhoz megy, és rövid, világos használati utasítást mellékel (grátisz!) a hit használatához. Hamarosan már esztétikáról beszéltek, és az összefűzött szövegeket igazi kézikönyvként forgatták. A tömeg örjöngött, a katatóniába süppedteket pedig Napkeleti Bölcsként tisztelték. A nehéz fiúk részegen a markukba röhögtek, vagy két tenyérrel mérték a hányadékot egyik kannából a másikba. Szerelmük gyümölcse az izmos végbelek puha ürítkezése volt.

Á/4 A Palota szobáinak ajtaját nyolcpecsétes tabuk őrzik⁽⁷¹⁾. Közülük hét csupán fölpattinthatatlan, tehát akár le is törhetnénk őket. A nyolcadik azonban a szellem számára ismeretlen dimenzióban jelenvaló, nincs hatalmunk fölötte, és így hatalmunk sincs. Rázogatjuk a lakatokat, dörzsölgetjük lámpásainkat, míg az öngerjesztő illumináció lemezein föl nem ragyognak a különböző alakot öltött szobák.

A katalógusszekrényekkel telitömött szűk folyosók hallucinációink kelléktárainak ünnepélyeskedő előterei. Az Emberiség Emlékezetének elefántiázisos portásfülkéi. Elképesztő káprázat, elképesztő arcátlanság.

Micsoda kicsinyes, primitív fontoskodás papírlapokat égetni, amikor magát a tudatot kellene lángba borítani, átégetni. Vajon ki húz át az így keletkezett nyíláson?

Fölrakom a Palota 365 szobájának falait. Megadom magam a Törvénynek, hogy belülre nem léphetek. Kívülről festem föl a képeket, és szótlanul, alázatosan várom a Császárt⁽⁷²⁾. Nem tudom pontosan, mikor és milyen alakban érkezik. Úgy képzelem, óriási, kerek feje van, húsos, joviális arca, boltozatos, fényes homloka, széles csattal összefogott, kaftánszerű alabástromot visel, és vastagtalpú sarut. Elől összekulcsolt kezekkel, elégedetten szemlélgeti a képet, nem néz rám, nem is szólít meg. Roppant megindultságot érzek, testem szinte elomlik a gyönyörűségbe, és akkor átlépek az ösvényre.

48.

Keresd a zsarnokot, a sárga lángot, keresd a Házat, ahová fölsodort a folyam⁽⁷³⁾.

Egymással átellenben ülünk, kettős árny, két egybevágó, síkban fölvetülő, homályos szövedék. Közöttünk fal, a szálak mégis összeérnek. A hajszálcsövekben ide-oda áramló nedvek. Suttogunk, mint a szerelmesek. Minden szavunk vallomás, bensőséges hallgatásunk is. Nem tudom elképzelni, hogy valójában ellenségek lennénk.

Bízom benned. Életbevágóan szükségem van az enyhülésre.

Nem törhetek szét mindent.

Jó lenne még egy kicsit élni, könnyűn, ahogy minden létezőnek kijár.

Rettegek a váratlan zajoktól, fordulattól. Keresem az okot, aminek csak súlyát ismerem.

Valami rettenetes Bűnt követtem el, de nem tudom, mit. Vagy éppen a mulasztás vádol.

Á/4 Képtelen vagyok lelépni az útról, mert nem látom az út nyomát.

Mindenütt fantomok. Szüntelen itt hangoskodnak körülöttem, zavarnak, és én nem tudok menekülni.

Örjöngőve rohanok köztetek, lábatok elé vetem magam, belétek csimpaszkodom, rátok nyomom az ajtót, és úgy üvöltöm az undortól és megvetéstől eltorzult arcotokba: bocsássatok meg.

Nem tudom, ki ez az őrült.

Ölnöm kell.

Nincs magyarázat, nem is keresek.

Egyetlenegy testbe kell összehordanom a Sátán valamennyi alakját.

A szervezetetet csak akkor lehet megsemmisíteni, ha magát a szervezetet pusztítom el.

Az irmagig irtani. Könyörtelenül, szánalmat nem ismerő, csakis egyetlen műveletre programozott öldöklő angyalként. Pazarlón körülvágni a beteg húst. Akarom ezt a percet, órát, napot, mit tudom én mennyit.

A létező jogán követelem az életet.

Meg kell ölnöm a Zsarnokot. Mindenütt ott gubbaszt, hogy minden pillanattal és mozdulattal fönnakadjak.

Bárhol ragadjam meg a hálót, nem enged. A szálak átfúrják, átszövik a bőrt, a szövetet, és fonódnak tovább a húsban, zsigerekben.

Kettős metszet vagyok. Húsomban az ember és a Rettenetes Állat térképe.

Arcomon lefejtett arcok bőrmaszkja, koponyámon szétterülő, tenyérnyi pókok.

A föléd hajolókról úgy kapom le az arcukat, mint az édes babácskák pofijára játékosan rádobott kendőket.

Az orrnyeregnél hirtelen összecsippentem a bőrt, és a látóterembe toluló arcokba vágom az arcomat⁽⁷⁴⁾. Mintha egy vérszopó állat ugott volna nekik, úgy marnak arcukba. Csontig ásnák körmüket a húsba, hogy letéphessék a maszkot, arcom azonban egy pillanat alatt összeég az arcukkal. A hegek csak lassan gyógyulnak. Hosszú ideig nem mernek tükörbe nézni, aztán már nem emlékeznek az átalakulásra.

Minden este jó szándékkal ülök neki az asztalnak, és minden éjjel magukkal visznek a lidércek. Szabadulni akarok.

Mélységesen mély dögkutakat ások, és belevetem az összes elvarázsolt herceget, királyfit és királykisasszonyt.

Mindahány legkisebb fiú értem fog harcolni, értem állja ki a legagyafúrtabb próbákat, értem fog (meg)bomolni. Nincs többé türelem. Nem ülök föl a míves szájú vagy hallgatag, hamis bölcseknek. Mind összeesküvő.

Á/4 (Ha kell) Toprzékolni fogok, belecsinálok az ágyba, idiótán forgatom a szemgolyómat, öltögetem a nyelvemet és rendszeresen össze-vissza beszélek. Semmit sem fogok megbánni⁽⁷⁵⁾ és boldog leszek. Rám sem fogtok ismerni! A régiek megcsodálnak, az újak rögtön befogadnak. Minden sikerül majd és nem fogom érteni a múltamat.

A Zsarnokot nem elég elpusztítanom. El is kell némítanom.

49.

Á/4 Keresem a nyugalmas pillanatokat, amikor még biztos kézzel tudtam beleegyensúlyozni a lencsényi árkokba a plexiüveg alatt ide-oda szökő acélgolyócskákat. A fényes golyók egymásután belecsüccsentek a nyílásokba, de sohasem estek át, mint később, szörnyű csörömpöléssel.

Keresem veszteségeimet, hogy remélhessek, bízhassak.

A sóvár rongy alak.

Á/Á/4 Persze, a gyerekkor. Kiapadhatatlan métely. A folyamatos, gátlástalan megrontás medencéje. Minden szennyet beleeresztünk, talán majd földerítik az enyvezett szárnyú tündérek. A visszaélés mérgezett kútja. Úgy bújunk be a finom, jószagú paplan alá, miként riadt tízéves lánykák mellé, és elcsuklik a hangunk, mikor megérintjük a fölcsúszott hálóingecske forró szegélyét.

Á/Á/4 Mint őrtornyokban kigyúlt, füstölgő fényszórok pásztázom végig a tájat. Mozdulatlan, elzuhanva alszik az egész tábor. Csak a villanypásztor ciripel, és az árkokból vadászatra induló sündisznók szuszogása hallik. A magas, óriás platójú kézikocsik is pihennek, előrebillenve, a földbe fúrva hosszú, egyenes szarvukat⁽⁷⁶⁾. Miért nincs sehol egy szökevény? A kerítések ága-bogán fönnakadt gyolcsok, tépések inkább szikkadt, régi lombok, ottragadt levélmúmiák⁽⁷⁷⁾. Tél van, a szinte mozdulatlanságig lassult vegetáció korszaka. Lassan lemászom az őrtorony meredek létráján, megigazítom derékszíjaimat, lehúzom zubbonyomat és szemlézni indulok. Mindenütt rongyok, kócok, hústalan jelmezek. A tátott szájakból előkotort kenetek nehéz időkről tanúskodnak. Gyanús ez a csend.

A hodályszerű barakkok titkos kamrákat rejtenek. Éppen csak egy függöny választ el tőlük, amely mögött istentelen dőzsölés folyik. Bizarr tömegjeleneteket képzelek el, koldúsgúnyákat, kopaszra nyírt koponyákat, hatalmas, seblázas szemgolyókat, szennyes bőrt és elhülyült arcokat.

Nincsenek színek.

Á/ Úgy érzem magam, mint egy termonukleáris katasztrófa hagyományosan melankólikus, utolsó túlélője. Ez szükségtelenné teszi a leszámolást.

Tudom, itt éltem egykor. Rátok hagyom, talán Király is voltam.

Hol vannak (maradnak) a bizonyítékok? Az indíciumok?

Kiket idézzek meg? Miféle csapdát állítsak? Nem emlékszem már ízlésedre, szokásaidra, nem ismerem, elfelejtetem élettanod. Leváltunk egymásról.

Üres vagyok. Nincsenek kapcsolataim, mindentől egyformán távol vagyok. Ha ez a halál, de tudattalan, akkor is félek tőle. Mert hideg.

Örökké ágyban maradni, egyenletes, mozdulatlan melegben, és sohasem érezni mást, csak e puha, súlytalan, elomló, tápláló közeget. Nem érezni sem a test, sem a melegség burkán kívüli világ szükségeit és szükségleteit.

Pusztán szemlélni, és sohasem bebocsátani a láthatót.

Á/4 Lágy derengés, merő megbocsátás és jóindulat. Ez voltam egykor. Ezt követelem vissza, és mindaddig csak gyűlölhetek, amíg nem enged magához a lét vagy éntőlem a nemlét édessége.

50.

Csakis egy értelme és célja lehet: tisztázni.

Szökésről meg ne álmodozz.

Miért képzelem, hogy kijuthatok onnét, ahová nem hatolhatok be?

Talán ha csendesebb lennék, fegyelmezetebb. Mondanám: hangot kapott meditálás.

Kíséreld meg. A hangoskodás túlságosan elnyomja az értelmet.

Ha nem csupán magyarázom, hanem gyakorlom az alázatot, közeledhetek az ürességen innét való csendhez.

Az ember idomítható, a szellem nem.

Csak az értelem engedelmeskedhet a zsarnoknak. Az én azonban csak a horizontig ér.

Minden rövidülés pontban, göbben, rögben végződik.

A torlaszokat a szellem átütheti.

Légy türelmes, jóindulatú és megbocsátó. Az acsarkodás görcs, mozgásképtelenség, tehetetlenség, megadás.

A napoknak lehet mértanja, ha nem firkálgatok.

Figyeld meg a tollszárat tartó ujjakat. Mint egy matematikai képlet. Kecsesség, kiegyensúlyozottság, arányosság, pontosság.

Miért ez a szüntelen, kéjes kérkedés az elvetemültséggel, a förtelmességgel, a bestialitással? Kinek és mivégett akarnék megfizetni?

Pojáca lennék? Mint fantomokkal kérlelhetetlenül viaskodó süket bajnokok? A paranoia királya akarok lenni? A szánalomraméltó paprikajancsik közül is a legszánalmasabb? Nyomorúságos szerep.

Ennyi romlás csakis húst érhet. Meg kell, hogy bocsássatok.

Á/Á/4 Pontosan emlékszem, mikor írtam le az első mondatokat, micsoda pokoljárás után. Fuldokoltam a görény munkaadók által elém tolt csajkákban. Hol az egyik mártogatta vagy tartotta lenyomva fejemet a küblibe, hol a másik. Bőrzekés, veretes szájú, törpe erőművészek. Csak akkor engedték föl fejem, ha már gejzírként rotyogtak az edények. Bátorítón megpaskolták pofácskámat, aztán szépen visszanyomták üstökömet. Tüdőmből úgy szakadt föl a levegő, mint az üzemi szirénák sivítása. És éppen egy ilyen pillanatban, még mielőtt ezernyi hajszálvékony vonalban megroppantotta volna szemem tükrét az emelkedő frekvencia, leírtam tizenkét rövid, áttetsző, de még soha meg nem közelített pontosságal megszólaló mondatot. Észlelni már nem tudtam őket, de végig belőlük lélegeztem, míg el nem bocsátottak a kényurak. Ez volt a bosszúm, hogy éppen akkor szólaltam meg, amikor rettenetes valagukkal a számra telepedtek.

Á/4 Előtte hónapokig ültem az üres, lefüggönyözött lakásban. Goromba tél volt, a ruhám bádoggá keményedett rajtam. Nem voltak napszakok, napok, órák. Sehol sem voltam. Úgy éreztem, nem szólahatok meg többé, miközben tudtam, képtelenség az érzés. Számot kellett vetnem a szégyennel, a megfutamodással, a hitelét vesztett drámával, az árulással. Nem tudtam nem élni, és nem ismertem ennek sem okát, sem magyarázatát.

Az egyetlen őszínte gesztus a megadás. Sohasem bíztam a virtusban. Később megtanultam alantasságát is.

Óriási példatár zsúfolódott körém. Szüntelen a szemem előtt volt, mint kiterjedt, fedetlen seb. Tulajdonképpen hálásnak kellett volna lennem a sok nyomorúságért, és nem gyászolnom, hanem ünnepelnem kellett volna a hídavatásra látványosan fölvonuló fívéreimet és nővéreimet. Szép volt lobogó hajuk és kalaplengetésük, némelykor a költészetig fölcsapódott búcsúkiáltásaik. És én is igazán kitettem magamért, ahogy a halál peremén finom és fáradhatatlan csúklómozdulatokkal integettem, kissé merev tartással, mint valami felhúzható szerkezet. A szél néhol megbontotta a pillérekre tekert nemzeti szalagokat, a vásznak vitorlaként csattogtak a keményedő légben, és ez még melankólikusabbá tette a jelenetet. Aztán a hosszú, túlságosan hosszúra nyúlt borongó levonulás, búskomorság, hisztéria, hősoperai színpadképek. Majd az irtózatos viszketegség és az átgennyezett kötések. A zöldessárgás, föllágyuló gyolcsok jelezték, lassan vége a múltnak, mégiscsak jöhet a tisztulás.

Napok óta azon tűnődöm, mit láttak, érzékeltek igenis boldog pillanataim. Nem kétséges, valamiféle térképen töröm a fejem, amolyan légifelvételekre vadászom, és semmi okát nem látom annak, hogy miért ne vállalahatnám e banális tervet. Persze motoszkál bennem az iskolás félsz, vajon mit szólnak majd a bölcs professzorok. De még ennél is erősebben irtózom a társak csúfolódásától. Vissza azonban nem riasztanak. Oly távol állnak tőlem és oly kicsinyek, hogy nincs miért nem megbocsátanom. Magabiztossá tesz a tudat, hogy őket minden igazolhatja, engem viszont semmi.

Ma egyébként fényt találtam, kora reggeli fényt, ébredés utánit, valamikor a hatodik és hetedik hónap fordulóján, zöld lombok közt átszüremlőt, sárgát és érintés nélkül melengetőt⁽⁷⁸⁾.