1.
Talán még sohasem voltam ennyire megindult a pillanat sugallatától.
Öregszem. Vén bolond, mondanád kedveskedőn. Nyilván acsarkodó, keserű, szikes öregember leszek. Legalább vizeletszagom ne legyen.
Reggel elhatároztam, ma mindenképpen hű leszek az élethez. Nem csepegtetem bele a szellem rothasztó, tintának is híg váladékát. Hű leszek az ébredéshez, az örömhöz, a felszabadult pillanatok súlytalan mámorához.
5/96 Három hónapig távol voltam, és most boldoggá tesz, hogy nem érzem pontosan, meddig kell merítenem a tollhegyet a frissen bontott tintába. Meglep, de nem idegen ez az elragadtatottság. Valamin átsejlik, de nem az időn, inkább fények, nesztelen mozdulatok, színek összetartozásán. Talán még őrzöm ezt a szövedéket, csak éppen megült rajta súlyosan és vastagon a szavak által fölkavart por. A táj, mint ősállatok formátlanságával földből kitüremkedő, muzeális cementgyárak környéke. Mindent vékonyan, valószínűtlen egyenletességgel borít a szürke, fénytelen por. Az ágakat, a leveleket, a fűszálakat, az emberek arcát, szempilláját és haját, a vizek felszínét, és ahogy ott leng a légben, a levegő minden molekuláját egyenként, akkurátusan becsomagolja.
Itt éltem. Egykor még enyém volt a város negatív lenyomata, a folytatás azonban már a halálé, pontosabban fogalmazva a haláloké.
Egyre gyakoribbak a rossz telefonok. Talán tapintatosabb így, hogy megváltoznak a körzet és egyéb számok, megsüketülnek bizonyos vonalak vagy csak lassul a mozgás, és még nem alakult ki a mérték, hogy addig várjak, amíg a hívott fél odaér a készülékhez.
Reggel, amint fölébredtem, hívtalak. Csupán azt szerettem volna mondani, hogy ma föltétlenül kezdjél el Te is írni, mert hosszú, szinte földtörténeti hosszúságú idő óta először újra azt álmodtam, hogy repülök. Igen, egész éjjel repültem egy széles hídon. A pálya teljesen sima és üres volt, mintha egy középen kissé fölpúposodó fémszalag lett volna, korlátok és pillérek nélkül. Mindenre emlékszem és pontosan mindenre emlékeztem álmomban is. Repülés közben állandóan a kezembe tartottam valamit, mintha egy mellettem, alattam suhanó kerékpár kormánya lett volna. Efölött szálltam, ugyanakkor éppen ezáltal a földhöz kapcsolva, mintegy leföldelve. Boldognak éreztem magam, és tudtam, nagyon régen repültem utoljára. Akkor is két meghatározott pont között szálltam le-föl, a Hajnóczy utcában, de sohasem emelkedtem a házak fölé. Mintha valaki egy láthatatlan zsinórnál fogva tartott volna, vissza-visszahúzva, majd újra magasabbra engedve. De most csak egy irányba repültem, előre, át a másik partra, a budai oldalra, a Gellért-hegy felé. Azért hívtalak, mert úgy emlékeztem, mintha veled repültem volna. Boldog elszántsággal ébredtem. A repülés felajzott és vakmerővé tett. Már nem érdekeltek a gyilkos szándékok, a virtus elbutította bennem a félelemet. És a vágy: elkészülni, ha egyetlen pillanatra is, és hinni az ostoba, de katartikus káprázatban. Aztán átértem a túloldalra. De már nem a híd fölött, hanem a híd meghosszabításaként folytatódó magasút széles, súlyos betonlapjai alatt jártam.
Újra gyenge voltam. Kiválasztott a szöveg. Remeg a szám, remegnek a beleim, tépdes, ráz a tehetetlenség. Hát még mindig? Vagy már ennyire jutottam? Minden jöttment elég ahhoz, ha onnét érkezik, hogy belém túrjon, mint nagyöklű zsoldosok a gőzölgő belekbe?
Próbálj lehiggadni. Hiszen remek gyakorlataid vannak!
Mivé lettek a régi, keménykötésű, nagy hisztérikák. Nem emlékeznél már mutatványaikra? A vékonydongájú légtornászlányra, a zsugorított fejű koboldra, a behemót játékosra, a hasszidok szomorú tekintetű bohócára(1)? Nem emlékszel a ragyogó elmék borulására? Az acélsodrony idegek pattanására? A sima elhülyülésekre, a se vége, se hossza nyámmogásra, tikek vitustáncára? A nagy omlásra? A túlélők hamis lelkiismeretfurdalásával most mégis inkább kikérnéd a magad részét abból, amiből még időben (?) megpucoltál? Vagy már eleve magaddal hoztad és ott ketyeg benned, mint bőr alá varrt időzített bomba?
Á/4 Nem kísért, hanem folyamatosan kísér a múlt. Pontosan egyvonalban járunk, ugyanabban a nyomban, még lépteink ritmusa is azonos. Nincsenek párhuzamos életrajzok, csak egybevágóság. Jó lenne üvölteni, túlüvölteni a zsivajt, mert csak ezt ne, de úgy húznak le a holtak, mint rossz rémtörténetekben a föld alól kikapaszkodó szörnyek.
Mindennel el és le tudok számolni. A tébollyal, a korai halállal, a gyengeséggel, a szökéssel, a ravasz kerülésekkel, a megadással. De ti pusztuljatok előlem és belőlem.
A/4 Szelektív tömegszerencsétlenségről álmodozom, tisztázó járványról, amely mindannyiótokat elmosna, lesöpörne a színem elől, mert ha túl közel hajoltok, nem tudok lélegezni, elszívjátok előlem a levegőt, a tüdőmből lélegeztek. Mi közöm hozzátok? Hiszen végre kinőttem közületek, nyafogó ragaszkodásotok azonban törpévé tesz, lealacsonyít. Milyen jogon akartok még mindig beleavatkozni életembe, belém avatkozni? Miért nem nyugodtok bele, hogy megszüntetek? Nincs tovább, ende, the end, basta. Miért nekem kellene feladni? Akarnok férgek! Nem elég a kegyelet? Hogy ápolgatom trágyátok hajtásait? Ki-kijárok hozzátok, igazgatom anyásan dunyhátokat, beszélgetek, diskurálok, bratyizok veletek? Na, mi újság odaát(2)? Nyom a deszka? Vagy kellemesebb fekvés esett a hálóban? Még azt is elnézem Nektek olykor, minő tapintat, hogy éltek. Az az áram, amit fogyasztotok, végül is nem vág földhöz. És mindketten tudjuk, akár le is kapcsolhatnám a lélegeztetőgépet. De néha jó csellengeni közöttetek, igazgatni rajtatok ezt-azt, ácsorogni egy kicsit az ágyak végében. Elismerem, hozzám tartoztok, hozzám nőttetek, de gazdaállatnak ne nézzetek. Ennyi.
Te persze azt gondolod, nem történt semmi. Csupán egy telefon volt az egész. Mi rossz lenne abban, ha kellemesen elszopogatsz egy üveg török (!) bort, egy kicsit marháskodsz, nöstényszagot inhalálsz, aztán tátott szájjal hunysz egyet, miközben én itt rohadok, elrohadok a másik szobában.
A/4 Nem, Barátom, és ha jól emlékszem, mondtam is már: én nem bocsátok. Hiszen ma is egészen jól indult a reggel. Délelőttre sikerült könnyű, szellős rendet rakni az asztalon, most meg minden újra egymásra hányva, fölborogatva, széttúrva. Még harmadfél nap sem kellett hozzá.
Szűkül az idő, zsugorodnak a napok és a beléjük varrt Én. Erőszakoskodik a Halál. A batyut egyre szorosabbra húzom, lassanként olyan, mint egy kőtuskó. Hideg, érzéketlen és végleges.
Micsoda csalás ez az unalmas, öreges nyámmogás folyókról, rakpartokról, goromba katonaiskolákról, férfibarátságokról, sarzsiból avanzsált festőkről(3), édeskés illatokról, éjszakai magömlésekről, M.É. melléről.
Minden csalás. Anyám hízelkedése is. És ha tudni akarjátok, soha nem is volt melle (emlője!). Levették a háromszáz éves háborúban. Apámnak meg az agyához varrták a csörgősipkát. Úgy csilingeltek minden lépésre a kis harangocskák, mint karácsonyi száncsengők.
Csak szart kortyoltam anyám hasában. Emésztettünk, pukkantgattunk, csavarodtunk a rossz, renyhe belekkel. Mindkettőnk gyomrában langyos, szappanos víz kotyogott.
Tovább hordott ki, mint az elefántok.
Ne higyjetek nekem, Édeseim. Én vagyok a boszorkány, én igazgatom kampós vassal a rost alatt lassún felizzó parazsat. Persze még nem tudjátok, micsoda kegyelem, ha nem kell majd egymást kiherélnetek tűhegyesre köszörült metszőfogakkal, majd áldomást inni, tankokból leeresztett fáradt olajjal(4).
A/4 Vajon miféle képek, képzetek, nedvek keringtek bennem, amikor még nem költözött belém az én?
A/4 Mindent magával rántott a bestia. Hatalmas testével lebucskázott a mélybe, és óriás rájaként szétterült az ártatlan holmikon. Az állig fölfegyverzett figuránsok pedig, mint a patkányok rontottak elő leshelyükről, és rejtjelezett lándzsamércéikkel a földhöz szögelték a meg-meglebbenő lebernyegeket. A hátranyalt hajú intéző(5), mellén összefont karral, széles terpeszben figyelte a műveletet. Az Úr bizonyára elégedett volt, hiszen még kedvenc vérebeit sem kellett eloldania. A lebernyeg meg-megránduló csücskei alól kiiszkoló, slafrogos szent bolondok hamarosan maguktól kullogtak vissza a hússátor alá. Mindenki kímélhette magát, és így az elfojtás is kíméletesebb, nem annyira hisztérikus, visszataszító, szinte együttérző, atyai. A hit ilyenkor már-már komikus buzgósággal ragadja magával az egész bagázst, martalócot, áldozatot egyaránt. És az Úr, lelki szemeivel a mindenség legpirinyóbb, fikarcnyi pontját is látva, jó gazdaként meghatódik.
Apám, F. bácsi látogatásának másnapján kezdte hátraszoktatni a hajamat. F. bácsi az asztalra borulva sírt, mint egy kisgyerek, pedig katona volt, igazi katonatiszt. Azt mesélte, hogy éjszaka kellett menniük, leponyvázott teherautókon, és csak amikor odaértek, akkor tudták meg, hová küldték őket. Meg azt is mondta, hogy leköpdösték őket az utcán, és a janicsárok a kenyérbolt előtt sorban álló emberek közé lőttek. Azonnal megértettem, hogy F. bácsi onnét jött, ahonnét napok óta feszült csendben füleltük a híreket a bespalettázott, zárt konyhában, a percegő, varázsosan össze-összeránduló, zöldszemű Pacsirta rádió előtt görnyedve. Újra hallottam a recsegő, ropogó dobozból fölerősődő és elhalkuló szavakat. Egy férfi a városba vonuló tankok elé feküdt, a hernyótalpak azonban eltiporták, mint egy férget. Kiugrottam a függöny mögül, és sírva kirohantam a szobából. Még hallottam anyám fojtott hangját: Ugye megmondtam, hogy ne a gyerek előtt. Ugye megmondtam(6).
Apám másnap reggel bevizezte a hajamat és erősen hátrakefélte. És attól kezdve minden nap. Szégyelltem kimenni az udvarra. Délelőttönként a ház sarkánál kuksoltam, és onnét lestem a labdát kergetőket meg a partra indulókat. Lenyalt frizurám azonban ebéd utánra mindig kiugrott. A letapadt hajszálak lassan elváltak a fejbőrtől, és egyenként meredezni kezdtek fölfelé, majd előreestek. Délután már ott tombolhattam a többiekkel. Apám aztán egyszercsak abbahagyta a fodrászkodást, és látszólag mindketten megfeledkeztünk az esetről(7).
Üres misztika, mert nincs célja, mert nem érhet célba. A kötelességtudás azonban segít naptárt építeni, hogy elviselhetőbb legyen a fogyás.
Tudás? Inkább ösztön. Most már betanított, ezért talán képlékenyebb, lazább. Túlságosan is tudja, hol vannak a veszélyes és veszélytelen határok, és hol biztos halál a vám. Haladéktalanul vagy késleltetve. Mintha valaki lesből, távirányítással ejtetné le az ütőszeget.
A laprugóra járó, fölhúzható vészmadár bólogatva járja végig a pályát, jókorákat koppantgatva rövid, hegyes csőrével, ahogy egy törpe gázlómadár kapkodja a vízipókokat.
Meddig érnek az indulások? Amíg végire jutok egyszer hetvenhárom, ötször hetvenhárom vagy ezerszer, milliószor ugyanannyi körnek? Furcsa és háládatlan szabály, hogy minden egyes alkalommal ugyanonnét indulok és ugyanaddig érek. Minden pillanat alkalmas a tornára, miként mindegyik alkalmatlan.
Újra túl közel kerültem ahhoz a tájhoz, amit el akartam kerülni, vagy éppen csak meg akartam érinteni, ahogy tekintetünkkel súroljuk a lassan tovaklaffogó sétahajó előtt elúszó táj hullámzó vonalát. Túl közel sodródtam, mert újra és újra elragad a delejes suttogás: keressss, kutassss Komám, ne szegje kedved az izzószálak körüli burokra ráégett szembogarak sercegése. Menj csak tovább, próbálgasd a bűvös kamrák nyitját. Ne csügesszenek el a ravaszdi járatok, aknák, vágatok, folyosók. Csupa kő, csupa csempe, csupa hidegség, szitáló homály és zengő kongás. Próbálgasd csak a kétoldalt körös-körül réstelen illeszkedő ajtókat, és lám, minő varázs, a folyosó lépteiddel nő. (Nem gyanús, hogy mintha csak a sarkadra szerelték volna az utat, úgy nyúlik, növekszik lépteid hosszában?). Akár el se indulnál. A bűvös kamrák azonban ellenállhatatlan erővel húznak magukhoz, ki nem hagynál egyet sem, hiszen ami egykor a tiéd volt, amit a bőrőd alatt vagy fölé láncolva hordtál, nyilván valahol ott van. Nem párologhatott el, nem foszlott köddé, csak éppen letetted valahová, isten se tudja hová.
Miért gondolod, hogy visszafelé kell futnod a vagonokban? Miért ülsz föl minden száraz dajkamesének, és öltöd magadra a bűvös jelmezeket: királyfiét, királylányét, békakirályét, a legkisebb fiúét. Miért lödörögsz kutak tövében, potyogtatsz orsót, aranygolyót, fejszét a fekete vízbe, csalsz elő vért ujjad begyéből, próbálsz aranyos cipellőt, gyakorlod a madárbeszédet és garantáltan helyt állsz akár hétszer hetvenhétszer. Mit neked findzsaszemű, egyszarvú, háromfejű toportyán. És nincs olyan bűbájos, akit ne innál az asztal alá.
Ki mondta Neked, hogy jutnod kell valahova? Miből gondolod, hogy valahol valóban ott felejtetted kasmír sáladat, aranyszarvasbőr kesztyűdet, vagy mit tudom én midet?
Nem gyanús, hogy mennyien élnek az aranykorból?
Úgy kúsznak elő torkunkból az összecsomózott selymek, mintha ezernyi apró, fürgeujjú takács szorgoskodna beleikben.
Azt hiszem, fáradok. Minden reggel látom, ahogy magukkal viszik a pondrótakácsok a gubókat. Ott hemzsegnek a kis ganajgombócokban. Fáradok, fogyok, száradok.
A vágy lassan elemészt.
Magam vagyok az állapot foglalata, negatív lenyomata.
Emeld le a maszkot, borítsd tenyeredbe az arcodat és ott a kincs. Éppen ott, ahol levált róla az én, ahol se te, sem pedig a fordított arc nem érintheti(8).
Azt hiszem, túl közel kerültem azokhoz a pontokhoz, amelyeket el akartam kerülni, vagy csupán mint sétahajóról, végighúzni tekintetemet a táj hullámzó, néhol meghegyesedő vonalán.
Á/Á/4 Nem akarok hazaérni. Másutt talán poézist párol a csalás, én úgy érzem, súlyos sarat dagasztanak lépteim és lehúz az alantasság. Mert annyira talmi, földszagú és földízű a visszatérés. Nehéz függönyöket ereszt a távlatok elé, leköt és megköt, és mindent megnevez, mindennek tudja a nevét. A másnap kibetűzhetetlen szavakban jobban bízom. Gyanús a gördülékenység, a világos beszéd. Mert valaki más.
Az Istenek lehetnek símák, az a dolguk. Vagy a jövő bosszúálló, emberszabású robotai.
Elég volt az évezredes lapításból, meghunyászkodásból, grátisz szolgálatból. Most már mi jövünk, harsogják, és ha nem tetszik a fizimiskátok, lekapjuk és másikat szabunk. Eddig is kussoltatok, ezután is fogtok. Minden önelfojtott lázadásért hétszeresen meglakoltok. Esténként pedig passzusokat fogunk fölolvasni a genezisből, szodomiát szodomiára halmozunk, kezes, szintetikus anyagokkal. A törzssejteket rábízuk a hamupipőkékre, a zavart hercegeket pedig tapintatosan kitessékeljük a konyhából, hiszen láthatják, már ez is speciális széria, altestben végződő, csak éppen a kosztümök és a kellékek eredetik. Kegyeletből vagy éppen heccből. A szájba tömött nemiszervek, a földugott puskacsövek senkit sem érdekelnek.
Micsoda kor. Szökdösök előre-hátra az időben, kapkodva turkálok holmikban, korokban, arcokban.
Á/Á/4 Mintha valahonnét súgnának, és szándékosan rosszul. A magány hallucinációí? Vagy így bosszulja meg magát a sok önmentő gyakorlat, amikor az utolsó pillanatban mégis visszatoltam torkomba a gégecsövet, és iszkoltam könnyebb vizek felé? Nem lett volna mégis következetesebb, ha robbant, fröccsent volna a test, a hús, a bél, mint a telibe trafált tök, unatkozó zsoldosok céltáblája?
Különös, egykedvűen tudomásul vett félelem. Az ellenpárok kiolvadása.
A/4 Napok óta kihullanak kezemből a könyvek. Képtelen vagyok megtartani őket, mert nincs súlyuk. Pedig néhény órával ezelőtt még azt írtam föl egy papírra: Ha úgy dukál, üssenek agyon Petrarca olvasásakor(9). De alább nem adom.
Sem buzgó kismestereknek, sem angyalszájú máklereknek. És nem ülök le a gép elé, nem nyúlok bele az anyagba, mert megdermed, jéggé feszül, és nem enged el, sem magához többé, de szétrepeszt.
Még mindig nem rejtőztem el eléggé. Még mindig túlságosan nyitott a házam, és azt hiszem, létezik más, mint ez a könyv. És azt hiszem, rajtad kívül más is hazudhat.
Á/A/4 Megpróbálok szólni a kínról, kibeszélni lassú, hosszan elnyújtott ütemben. Szeretném érteni, tudni, miért húz vissza, mint bokor alján dögszagot fogott kutya a gazdáját, a tündökölni nem tudó gyerekszoba.
A/4 Minden áldozat bemutatására készen vagyok, ami közelebb visz a célhoz, a cél megszüntetéséhez.
Az olcsó avagy elkapkodott trükkök nem érdekelnek. Sem a csuhásoké, sem a tükörben gyakorlatozó céllövészeké(10).
Tudok várakozni. Amíg megszólalhatok, amíg érthetek, amíg elnémulhatok.
Az első áldozat a nyelv visszavétele volt, újraelfogadása. A szavak fölfalása, bekebelezése, le-, elnyelése.
Évek óta gyűjtögetem az orvosságos kapszulákat. Egyszer majd kiöntöm belőlük a mérget, szavakat sodrok beléjük, majd szép sorjában lenyelem őket, és a tokba zárt, savba mártott, elemésztett szavakat soha nem veszem többé a számra.
Elég volt a bűntetésből az oktalan kimondott szavakért.
Á/Á/4 Nem keverem össze az időhúzás esztétikáját a tudással, a tudást a hallgatással, a hallgatást az Állapottal. Egyik sem következik a másikból, egyiknek sem feltétele a másik.
Vagy elfogad, vagy távol tart magától az Állapot. Végzem a fizkai túlélés gyakorlatait. Várakozom.
Nekem a Lét komolyság. Képtelen vagyok/lennék Istenekkel cicázni.
A törpéknek a szellem az ész elefántiázisa. Nyomorékság, vásári mutatvány, mint a szakállas nő vagy a gnóm.
A test, a burok nehezen viseli el önmagát. Akár így, akár úgy.
A palánkok mindkét oldalán a rossz közérzet az úr.
Az áldozat leszámolás, öldöklő tisztulás.
Mint az ekés halál, végigjárom a barázdákat, és beszántom a földből kihajtott kísérteteket.
Miért kérdezem, mivégből e zavarosan fölnyüzsgő kor?
Nem elég kitáncoltatni a gyermekeket, meg is kell találni őket, és egyenként agyoncsapni, mint a kalapácsos porcelánmíves(11).
Semmi sem maradhat nyomomban, mert amíg bármi rám vallhat, földhöz köt/lapít a múlt.
Á/4 Végigmászni az idő és a tér hálóján, elemészteni a fiókákat, visszaszippantani a szavakat, majd aláhullani a fal nélküli edénybe, ahol önmagát tartja a lég.
Minden jelentés, jel bennem van.
5/98 Széles, parttalan vizeken siklottunk. Valószínűleg a dömsödi holtágban hajózhattunk, szerelvényként egymáshoz kapcsolódó, különös, vízi alkalmatoságokon. Fölöttünk hatalmas futószalagok szabályos téglatest alakú, hegynyi kőtömböket szállítottak, lomhán és nesztelenül, talán valamiféle bontásból. A futószalagok között, felül nyitott, emeletnyi vaskonténerek álltak, ebbe hullottak bele a tömbök, ugyancsak hangtalanul. Lassú, nyugodt, néma kép. Az úszó test, amelyben álltam, olyan volt, mint egy hosszú, keskeny vályú. Oldalai körülbelül mellig értek. A vályú végében álltam. Előttem, viszonylag nagy távolságra tőlem, férfiak dolgoztak. Néha egy-két szót váltottak egymással. Hozzám azonban nem szóltak. Egyértelmű volt, hogy nem tartozom közéjük. Az idegenek feszélyezettségét éreztem, akiknek számon tartják ugyan a jelenlétét, de egy pillanatra sem vonják be maguk közé. A hangulat nem volt ellenséges, talán csak egy kissé gyanakvó. Nem tudtam, ismerik-e jelenlétem okát. Néha úgy láttam, lopva felém tekintenek, de valószínűleg rám se hederítettek. Aztán lassan manőverezni kezdtünk. Hangszórókon különböző utasítások hallatszottak. Ebből és a férfiak szavaiból megtudtam, hogy valami rendkívüli zóna felé haladunk. Mintha arról beszéltek volna, hogy újra levegőt kell tisztítaniuk. Mindenesetre már ismerhették a helyet, mert dohogtak a ránk váró, orrfacsaró bűz miatt. Megint a saját taknyunkban úszhatunk, morgott az egyik, de nem tűntek igazán mérgesnek. A hangszóró fölszólította a legénységet, hogy vegyék föl az arcmaszkot. Kicsit nyugtalankodni kezdtem, mert nálam nem volt semmi védőfelszerelés, bár úgy emlékszem, a férfiak sem vettek végül magukra semmit. Egyszer csak besiklottunk egy hátborzongatón nyomasztó térbe. Talán egy laguna bejáratán haladtunk át, és amint ezt elhagytuk, teljesen zárt területre kerültünk. Mint egy hatalmas épület sivár, tágas előtere. A víz eltűnt, de még nem érzékeltem, milyen közegben haladunk. Mégis azonnal tudtam, hová érkeztünk, és már sejtettem, miért hoztak magukkal. Hiszen innét való vagyok, ismerem valamelyest a helyi szokásokat, és beszélem az itteniek nyelvét is. Aztán bejutottunk egy lakásba. Lepusztult, divatjamúlt bútorok, zsúfoltság, mintha évtizedekkel csúsztunk volna vissza az időben. Nehéz, sűrű, sötétbarna fény. A szoba két hosszanti falánál, egymással szemben két televízió működött. ősrégi, már-már muzeális dobozok. A hatvanas években játszódó és valószínűleg akkor is készült filmeket adtak. Mindegyikben szinte megszakítás nélkül, csoportosan közösültek. Na, gondoltam, ezek most biztosan egész nap ezt nézik, hogy behozzák a lemaradásukat. A szoba átellenes oldalán egy ajtó körvonalai rajzolódnak ki. Talán valamelyik mellékhelyiségbe nyílhat. Úgy közelítjük meg, mintha meg akarnánk rohamozni. És valóban, az első pillanattól kezdve, hogy beértünk az épületbe, rendkívül óvatosan haladunk előre, mintha állandóan valami rajtaütésszerű támadástól félnénk. Az én mozgásomat is ez a koreográfia határozza meg, de félelem nélkül, hiszen én pontosan tudom, hol vagyunk. Az ajtó két oldalát két férfi biztosítja, én középen állok. Nyilván azt várják, hogy mint eddig, berúgom ezt az ajtót is, és úgy törünk be a helyiségbe. De csak kopogtatok. Azonnal hallatszik a tompa válasz, mintha több falon keresztül érkezne, egy foglalt füdőszobából vagy WC-ből. A hang nyugodt, minden meglepetés nélküli, ahogy egy családtagnak vagy ismerősnek szólunk ki, akiről tudjuk, hogy a lakásban tartózkodik. És mi ugyanolyan természetességgel, türelmesen várakozunk. Az egyik férfi egy nővel van. A vízen még nem láttam, csak az épületben. Hallom, amint a fejével felém bökve azt kérdi: Ki ez? A másik, tapintatosan lehalkított hangon mondja, valami itteni, ő tud beszélni velük. Az ajtó mellett ismerős formájú komódszerűség áll, rajta egy fehér, szögletes cseréptányérban tésztaféleség, talán briós. Egyszercsak megmozdul, mintha mocorogni kezdene benne valami. Az egész tészta belülről remegni kezd, föl-fölszakad a teteje, az oldala. Egy hatalmas fekete bogár ül benne. Iszonyatos sebességgel, belülről falni kezdi a tésztát, és eközben önmagát is fölzabálja. Amint eltűnt, a mennyezetről nagy, fekete, teljesen egyforma bogarak hullanak az edénybe, és falják tovább a tésztát, ömagukkal együtt, míg teljesen üres nem lesz a tányér. A szobában közben megelevenedik az egyik adás, a már ismert tömegjelenet ott zajlik a szemünk előtt, de még hallom a bemondó szövegét. Mintha egy fölvilágosító film pedagógiai célzatú aláfestése lenne. Valószínűtlenül kicsik a kopuláló szereplők. A férfiak félmeztelenül, pantallóban térdepelnek, a nők előttük, többnyire négykézláb. Meztelenek, fehérek és hájasak, csak úgy reng testükön a hús meg a zsír. Aztán hirtelen valószerűvé növekednek. Az egyik meztelen alak odalép az ajtó előtt várakozó férfihoz, aki az előbb rólam beszélt, és nagyon kedvesen mesélni kezdi, hogy ő tulajdonképpen férfi, csak átoperáltatta magát. A többiekkel ellentétben roppantul vonzó jelenség. Megejtően kislányos, alig pelyhedző szeméremnyílása van. Aztán felém fordul, és azt kérdezi, nem akarnám-e megdugni. Zavarba ejt a kérdése. A mellettem álló, talán mégiscsak hozzám tartozó nőre pillantok. Beleegyezően mosolyog. De valójában nem miatta voltam zavarban, hanem mert feszélyezett, hogy a másik férfi, vagyis egykor férfi volt. Aztán mögé állok, ő meg sem mozdul, és máris minden ellenállás nélkül, valószínűtlenül hosszan testébe siklik a hímvesszőm(12).
5/ Ott áll a lakás egyik mellékhelyiségében, mi kívül várakozunk egy oldott, természetesen csengő "mindjárt" után, miközben mindannyian tudjuk, irtózatos fenevad készíti toalettjét a tükör előtt. Micsoda parvenű, hiszen a következő pillanatban talán nagy kaliberű lövedékek tucatjai égetik szét a testét. Miféle iszonytató párbaj készül itt? Tudom, minden áron be kell jutnom, és a másik is tudja, hogy be kell várnia a találkozást, mert út nem vezet kifelé. Valójában megnyugtat, hogy most ennyire egyszerű, komplikációktól mentes a helyszín, elfogadható és elviselhető. Így talán könnyebben magunkra találunk szerepünkben. Két kiszolgáltatott, egymásnak kiszolgáltatott szerencsétlen flótás, a nyomorúság egyazon meséjében. Még nem tudjuk, ki a másik, csak a visszaható rettenet egy. Próbállak elképzelni a valószínűleg szűk, szegényes környezetben. Itt-ott repedezett csempék, a fugákban fakó penészmoha, régivágású, szögletes mosdótál. A szifon néha poshatag csatornaszagot böffent föl a lefolyón keresztül, talán most éppen fölé hajolsz, két tenyereddel a vastag és hideg cseréptál két oldalára támaszkodva. Hajad előre omlik, alsó ajkad lefittyed, mintha okádhatnékod lenne, vagy épp a lefolyó fekete hajszálakkal hálózott torkát bámulnád. A tükör? Sokféle lehet. Teliszórva apró, barnásfekete pöttyökkel vagy nagyobb, fillérnyi hályogokkal. Kicsi, közepes, de semmi esetre sem mutathatja testedet. Esetleg borotválkozol, mondjuk késsel. Ezek a kis könnyű, színes műanyag alkalmatosságok eléggé anakronisztikusan mutatnának ujjaid között. Mire készülsz?
(A borotválkozás mindig a kivégzéseket juttatja eszembe, a szőrtelenítés pedig az öngyilkosságot, a rituális áldozatbemutatás ártalmatlanabb formáját(13).)
Valószínűleg Te is csak várakozol, talán unod is ezt a maga módján tétlen állapotot. Pedig nincs egyéb dolgod a puszta létezésnél. Az elvégzendőket elvégezted vagy nem, mindenesetre kialakult az a kettős konstelláció, amelyben a többi, már ami a cselekvő részt illeti, az én dolgom. Lehet, hogy pusztán egyetlen lépés, egyetlen mozdulat(14) az egész. Én türelmes vagyok. Kivárom, hogy fölpattanjon az ajtó. Kibírom, bárhogyan is, csak Te bírd ki valahogy, Édesem, ahogy ott guggolsz a ganéban, a jeges csempének vetve lemeztelenített hátadat, öledben a ricsajozó, ragadozó törpefenevadakkal.
5/100 A harminchatodik óra. Puffanó vízcsöppek a krómacélon, a gázbojler kattogása, borzongás. Láthatod, én itt vagyok, minden órán. Apró, szürke bogár cikkan át a fehér asztallapon. Mert már sohasem lehetek egyedül.
Gyanús, hogy mindenre oly gyorsan megfelelek. Mint például ma éjszaka, az elmesélt (felmondott) álomra, vagy az álomból kifejtett, "kulcsfontosságú" jelenetre.
Nem szeretem a slágfertig, szavakész embereket. Érthető.
Talán tényleg nem lenne szabad mindig ennyire (annyira) komolynak lennem.
Á/4 Igazán azt képzeled, hogy minden mondat halálugrás? Rettenetesen kínos ez a szüntelen gyűrkőzés.
Hidd el, engem is zavar ez a paranoiás fontoskodás. De képtelen vagyok másként cselekedni, másnak lenni.
Mondtam: minden ízemben, pólusomban halál van. Minden nap döntenem kell.
Az ablakok és az ajtók veszélyesek.
Á/Á/4 Félek az őrülettől. Ugyanakkor félek a túlzott elővigyázatosságtól, hogy esetleg mégis túl korán fordulok vissza.
Mindenre emlékszem. Egyre erősebben és egyre tartósabban.
Hivatásos álmodó vagyok.
Nem érdekel a hogyan, csak a valahogy, a legalább valahogy.
Szépen kipreparálom idegeimet, és megpróbálom kivezetni őket a szabadba. Egyszemélyes laboratórium.
Egészen símán szédülök.
5/100 Fogalmam sincs, hogyan bírom még ki ezt a napot. Jó lenne elhagyni magamat, csak úgy földőlni és játszani a Nagy Halottat. Hatalmas, egyetlen szem az üvegtáblán. Túlságosan érzem a testem. A szív bedagadt a bordák közé, beszorult, fájdalmak és görcsök nélkül, csak éppen viselni, elviselni kell, míg nem csökken a nyomás. Úgy lászik, nem ébred föl többé a város. Most nem hajolok előre, félek, hogy leesne a fejem. Egyszerűen lebucskázna a nyakról, aztán legurulna az asztalról, és görögne tovább a székek, a bútorok alatt, és én űzném, kergetném, mint egy lecsúszott gombolyagot. Valamikor két éve, lent, ugyanebben az órában, de már ébredés után, hasonló állapotban voltam. És a szoba, a falak mentén mennyezetig zsúfolva volt egyforma kanáriketrecekkel. Iszonyatos ricsaj, bűz, de erről nem tudom megállapítani, hogy a madarak szaga-e vagy Stern bácsié. Szerintem tudja, hogy ki nem állhatom a madarakat, és ezért eldugott valamit az egyik ketrecben. Végig kell nyitogatnom az összeset, beletúrnom az alomba, de nem találok semmit. Nem szabad lecsuknom a szemem, megtiltották, acélpálcikákkal támasztották ki a szemhéjamat, vagy kivarrták a homlokomra. Minden csupa írisz. Ma ki jön értem? Ott vagy még? Bent vagy még? Olyan távolról jött a hangod, tompán, mintha vastag falakon át szóltál volna. Ugye, nem csupán valami trükk az egész? Vajon meddig tudod folytatni? Mintha vérdíjat tűztünk volna ki egymás fejére. Ki sír? Vagy csak nyüszít? Harangoznak. Miért? Megpróbáljuk kilopni magunkat egymás elől, szőnyegbe csavarva, álruhában, más halmazállapotban. Két béna útonálló, egymás elől kitérni nem tudó, csukaszürke egyenruhás teremőr. Némák, mint üres, kifosztott sírok.
Váratlan ajándék volt ez a nap, mert megint eggyel kevesebb.
5/105 Tudod, nagyon különösen érzem magam, hogy ennyire közel kerültünk egymáshoz. Nem akarok ízetlenkedni, de mondhatnám azt is: közelállók lettünk. Lehet, hogy ez oldotta meg nyelvemet, vagy mégis egy bizonyos fajta rutin, az elhelyezkedés a helyzetben, az állapotban. Tudom, nem helyénvaló így beszélni, de mégis: annyira végérvényesnek tűnik minden. Most nyilván mosolyogsz, somolyogsz, csak úgy magadnak, befelé, szinte látom az arcodat, alakodat, tartásodat, és megkísérlem elképzelni nemedet, a szexust. Egyszer azt mondtad, kilencbetűs rejtvény vagyok(15). Szép, egyáltalán nem ideges feladvány, valójában nem is illik Hozzád. Aztán megértettem, nem általad, talán e rendkívül hosszú folyamatban, hogy a feladvány személytelen. Alaposan el lehet rágódni rajta. Kilenc kocka, a megoldási avagy variációs lehetőségek sora végtelen. Kedvelem ezeket a játékokat. Abban a folyóparti házikóban például tudtuk ezt. És még sok mást, amit ma már nem tudunk. Egyedül vagyok, csendesen elüldögélek, mint egy szinte örökké néptelen őslénymúzeum teremőre. Nagy ritkán megjelenik egy-egy tudós- vagy diákféle, télvíz idején beűz egy-két párocskát az eső, a hideg. Leginkább iskolai csoportok jönnek, lármás, izgága csapatok. Betoppanva a terembe rendszerint meglepődnek a váratlan látványtól, és néhány pillanatig érdeklődve vizsgálgatnak, mint egy szépen kipreparált, különleges példányt. Egyedül vagyok. A szobában nincs senki, talán végleges állapot. Mondhatnám: összébb húzódzkodtam egy kicsit a házban. Nagy hideg készül, úgysem tudnám kifűteni a többi helyiséget, és igazából nincs is semmi keresnivalóm ott. Már régóta megfigyeltem: szívesen gyűjtöm magam köré a dolgokat. Szinte körbeépítem magam, és egyáltalán nem kívánkozom e körön kívülre. Valószínűleg akkor kezdtem el megtanulni, hogy nincsenek helyszínek, amikor heteket töltöttem el a lefüggönyözött, elsötétített lenti lakásban. Rendszerint a hideg kályha előtt üldögéltem egy kinyiható, fémvázas székben, pufajkában, egymásra húzott két vastag posztónadrágban, síharisnyában. Talán, ha akkor mondtad volna, hogy "nagyon nehezen őrül meg az ember", hamarabb följövök. Mindenesetre megváltoztatta ez a néhány hét a helyszín fogalmáról alkotott képzeteimet. Egy kicsit olyan most, mintha beszélőn lennénk vagy járványkórházban. Itt ülünk, félig egymás mellett vagy egymással szemben. Közöttünk válaszfal és az ajtó, és mint két bizalmas ismerős, halkan beszélgetünk. Azonos hangerővel, hangszínnel és hanglejtéssel. Mondataink összeérnek, egymásba folynak, szakadatlan, recsitatív monológba. Egy kívülálló bizonyára nem tudná megmondani, melyikünk beszél éppen. Igazán kitartó vadászok vagyunk, heverészünk a fa alatt, napokig, hetekig, míg aléltan le nem szédül a fáról a fölkergetett, kiéhezett vad. Unom a metaforákat. Ezért inkább visszacsúsztatom az ajtó alatt feladványodat. Kötögesd csak továb a tenyérnyi kis rékliket. Fáznak a melletted álló komód repedéseibe szúrt, hurkapálcikákra tűzött embriók. Hát így élünk. Egymás udvarában, a császár és a császárné.
Türelmetlen vagyok és nyugtalan. Borzongok, a testem kellemetlen szagú nyirkot termel. Idegesítenek, zavarnak a gépek. Beszennyez a kipárolgásuk, mintha szájamból, agyamból lélegeznének.
Egész nap érintkezem, és minden érintkezés fölsért.
Megmártózni lágy, könnyű olajokban. Borogatni a kimarjult, nyers húst, leáztatni az ideges, merő fájdalmat.
Irtózom a létezéstől, mert képtelen vagyok elengedni.
A legügyesebb kezű, legagyafúrtabb hóhérok tartanak. A kötelességtudás, a lelkiismeret, a zsarnoki életösztön, a gyengeséget és gyávaságot leplező Nagy Akarnok.
Minden nap megérkezem. Nem hajtok neki házfalnak, vasoszlopnak, hídpillérnek. Az időjárásnak megfelelően öltözködöm, és nem szegem meg az egészséges táplálkozás szabályait.
Valójában gyűlöllek. És gyűlölöm mindannyiótokat, mert működtettek, hogy ezáltal működjetek. Bujtogatva és gerjedve, alattomos lelkesültséggel hordozva arcpirító gyávaságotok, gyávaságomat.
Ha minden érvet föladnék, képes lennék föladni, akár élhetnék is. Lehetnék például szép, egzotikus növény.
Megejtő leleménnyel és állhatatossággal érzéstelenítjük az időt, mert sem elviselni nem tudjuk, sem önként leválni nem tudunk róla. És eközben a szer rabjává válunk. Csalók, tolvajok és gyilkosok leszünk érte, és ha nem kapjuk meg napi fejadagunkat, fertelmes dolgokat művelünk. Összeokádjuk magunkat és környezetüket, görcsökben rángva tépjük magunkról a bőrt, a húst. Különben egészen simulákonyak és elviselhetők vagyunk.
Szavaink emberöltőket kapcsolnak össze, mozdulataink világokat emelnek és tartanak, és nem bírunk a gyűlölettel.
Bicskával kanyarítanám ki a szemgolyótokat, hasítanám ki a nyelveteket és törném ripityává mindahány csontotokat, mert porig aláz a törpeség.
Á/4 Hamarosan megtelnek az utcák és a terek ugató, rongyos szörnyetegekkel. Alányúlnak a szűzeknek, leverik nyúlszőr kalapját a fontos embereknek, gyerekfejekkel labdáznak - éjt nappallá téve áll a fergeteges utcabál. Hallom, ahogy éjszakánként kurjongatnak, titkos jeleket adnak egymásnak, gyakorolják az új nyelvet, szervezkednek, szövetkeznek, szorgos ujjakkal kötik a hálót, amelyben majd úgy vonszolnak le a színről, ahogy a narancssárga öltönyös utcaseprők húzzák maguk után az aszfalton a kék, szemetes műanyag zsákokat.
Nem érted éjszakáimat? A vad, önemésztő tivornyákat? Miként habzanak föl elviselhetetlen bűnt árasztó, sósavas dögkútként az utolsó cseppig kifecskendezett nappalok? Hogyan fakad ki a szigorú és szikár nyelv, ömlik át gátlástalan barokkba?
Á/Á/4 Nincs mitől félnem. Úszom a part felé, mint lomha, óriás cethal, megfejthetetlen természeti jelenség, gyomrában a láthatatlan, parányi, fontoskodó navigátorral.
5/107 Olyan, mintha egy tükör két átellenes oldalán ülnénk. Kötögetünk, olvasgatunk, eszegetünk, vagy csupán kifejezéstelen tekintettel bámuljuk a megalvadt félhomályt. Többnyire csend, hacsak éppen nem fennhangon olvasunk, emlékezünk, gondolkodunk, egymásnak, magunknak. A hang ilyenkor minden törés nélkül, természetesen úszik ki a csendből, és ugyanolyan simán foszlik el. A közeg (az állapot) minden formájában egyazon szövetű. Az idő nem mozdul. Az ünnepi asztal körül ott ül a teljes, nagy család(16). A tárgyak zajtalanul suhannak, ütődnek össze, lassan úszó, súlytalan mozdulatok, sima, rezzenéstelen arcok. Aggastyánok, ifjak, gyerekek, férfiak, nők, ránctalan, választékos öltözetben. Hangtalanul diskurálnak egymással, hamarosan hordani kezdik az ételeket. Az ezüst tálcákon festői fogások, minden gesztus pontosan kimért. Az ünnepi társaságot láthatatlan üvegfal veszi körül, érinthetetlenek és megszólíthatatlanok. Ahogy a magzaton ejtett vágások nyomtalanul behegednek, a halottak arcáról is eltűnnek a sebek. Ó, hát őzfilét esznek! És a vén csont, Johann is ott hajlong a magas támlájú, súlyos faszékek között, egyensúlyozza tálcáját körbe-körbe. Próbálom felismerni az arcokat, hiszen mindegyik régi jó ismerős. A mindig gavalléros H. és az egyre többet kornyadozó V. mellett K. kisasszony ül, állig fölgombolt, vakítóan fehér atlaszban. A villa domború oldalának elülső végén éppen egy falatka gyönge húst egyensúlyoz kecsesen, majd a szájához emeli. Az ajkak parányit és érzékien megnyílnak, a mozdulat egy pillanatra abbamarad, és K. kisasszony, mintha csak szólították volna, kinéz a képből. Tekintete azonban nem juthat szembogara üvegén túl, és ez különösen vonzóvá teszi az arcot. Őrületes gerjedelem támad bennem, elragadni, birtokolni, magamévá tenni ebben az állapotban, csókolni, simogatni a szobormerev, hűvös testet, áramot engedni, életet a vértelen húsba. És ekkor folytatódik a mozdulat, a hús elolvad a nyelv alatt, az üres szájban. Palackokat hoznak, a léptek nyomán meg-megrezzen a vitrinben álló porcelán, szinte lebegnek a polcok fölött az áttetsző csészék, tányérok, tálak, hattyúnyakú és tömzsi edények. Csupán az üvegen meg-megcsillanó parányi fénytörések jelzik a tárgyak rezdüléseit. Egy csöpp nehéz bordói hullik a fehér damasztra, de nem hagy nyomot, miként a fogyatkozás sem. A tányérok érintetlenek maradnak, az evőeszközök makulátlanul ragyognak, minden megtörténik, de kapcsolatok, érintések, érintkezés nélkül. Minden mozdulat, gesztus pusztán önmaga. Nincsenek előzmények, következmények, csupán a mozzanatok mindvégig pontos, töretlen sorrendje. Igen, itt ülünk a tükörüveg két oldalán, tekintetünkön összefut az idő, de nincs bebocsáttatás. Sohasem lehetsz az enyém. Sem a falon innét, sem a falon túl.
Most nem kételkedem, ami fontos megmaradt. Mondanám: talán közbejártak érdekemben. Mindenesetre különös az ébrenlét, az éjszaka és az álom eleddig nem tapasztalt, szinte egyidejű összjátéka.
5/7 Egy előadóteremszerű helyiségben ülök. Lépcsőzetes padsorok. Nincs zsúfoltság, de valószínű, hogy minden hely foglalt. Egy filmet vetítenek, a vásznat azonban nem látom. A teremben gyenge, szinte kenhető, mindent egyenletesen megvilágító, sárgásbarna lámpafény. K. ül mellettem, mintha évfolyamtársak lennének. Arca nem idegen, de valójában nem is az övé. Mindenki előre néz, nyilván a filmet figyelik. Én csak úgy nézelődöm erre-arra, kissé unatkozom, nem érdekel különösebben, mi történik, pusztán jelen vagyok, és ennyi elég. Egyszercsak megjelenik egy középtemetű, fekete kutya. Valami korcs. Senki sem lepődik meg, nyilván mindenki ismeri és hozzátartozik a helyhez. Hátulról kerül be a látóterembe. Leporoszkál a sorok közötti lépcsőn, és kibújik az előadó éppen csak nyitott ajtaján. Fölugrom, gyorsan odaszólok a mellettem ülő lánynak, hogy F.(17) kutyája már megint kiszökött. Mindjárt jövök, csak visszahozom. A hosszú folyosón fiatal fiúk és lányok diskurálnak, kisebb csoportokban, hónuk alatt könyvekkel és füzetekkel. A kutyát szinte észre sem veszik. A folyosó végén, jobbfelől, széles, földig érő ablak, mellette üvegajtó, kertszerű udvarra nyílik. Nem különösebben tágas, valószínűleg téglafalak határolják. Közöttük kisebb fák, bokrok, kissé ötletszerűen szétszórva. A növények azonban nem tűnnek elhanyagoltnak. Amikor a folyosó végére ér a kutya, az udvarral szemközti falnál beszélgető két ácsorgó fiú egyike szinte ösztönösen, társalgását meg sem szakítva, résnyire megnyitja a kertajtót, és kiengedi a kutyát. Nem lett volna szabad, mondom kissé zihálva, amikor félig futva odaérek, mert most aztán ki tudja, mikor sikerül visszacsalogatnom. Kilépek az udvarra, a kutya rám néz. Keményen ráparancsolok, hogy azonnal menjen vissza a folyosóra. Erre hasra fekszik, meghunyászkodik. A fiúk egykedvűen bámulnak az üvegen át. Odalépek az állathoz, megfogom a nyakörvét. És ekkor, két lépés között, megpillantok egy idegen tárgyat a földön. Képtelen vagyok visszatartani a mozdulatomat, és teljes súlyommal rátaposok a sikos, hideg húshalomra. Talpam alól egy tengericsillag- vagy polipszerű élőlény vastag, kemény csápjai csapódnak föl, és rátapadnak a lábfejemre. Érzem, ahogy lassan a talpamba mélyed valami hosszú, fullánkszerű képződmény. Nem fáj, de roppantul kellemetlen érzés. Különösen az, hogy nem tudom, mi hatolt be valójában ellenállhatatlanul és mélyen a testembe. A sarkamra lépek, nem merek ránehezedni a talpamra, félek, hogy még mélyebbre nyomódik a húsba merült csáp vagy fullánk. Így, a fél sarkamon bicegve megyek vissza a folyosóra. Az előadó felé sántikálok, és közben fennhangon kiáltozom: Federiko, Federiko! Szólni akartam neki, hogy kiszökött a kutyája. De ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy F. nem régen halt meg, tegnap vagy ma reggel. Milyen bolond, komikus helyzet, gondoltam, itt sántikálok mezítláb, talpamon ezzel az isten tudja miféle herkentyűvel, közben meg a halott F.-t szólongatom. A gimnazista fiúk és lányok érdeklődő csodálkozással néznek utánam, mintha egy pillanatra F. arcát és göndör barkóját is megpillantottam volna közöttük. Végre odaérek a teremhez. A padok szélébe kapaszkodva fölugrálok a lépcsőn. Éppen most fejeződhetett be a film. K. meghatottan mered maga elé. Mellé ülök, mutatom a talpam. F. békája, mondom. Sohasem tudom már leszedni, hiszen F. tegnap vagy ma reggel meghalt. K. erre játékosan szemrehányó pillantással rám néz, szó nélkül, könnyedén lefejti lábfejemről a csápokat, és minden ellenállás nélkül leemeli a fehér, polipszerű testet. Semmi sem volt alatta. Pedig én végig azt hittem, hogy ott lapul a béka, és azért tapadt föl a talpamra, mert nem hagytam kinn a kertben, és többé már soha nem tudok szabadulni tőle.
Igen, az elhelyezkedés. És csakis az.
Űznek, hajtanak a holtak. Húznak magukhoz, magukkal. Már nem telefonálok, nem írok leveleket, és megtagadom a hírek, üzenetek átvételét. Ha rám köszönnek, elfordítom a fejemet. Mindannyian ellenségeim. Mindannyian összeesküvők és ellenem szervezkednek.
Hipnotizált eszelősök tartják rettegésben a városokat(18).
Á/4 Az alagutakban egymást tapossák az összezsúfolt foglyok. Rémülten tekintgetnek hátra, csak az eltorzult, verítékező arcokat látják, önmagukat, és az arcokon túli áthatolhatatlan, fenyegető sötétséget. Az elsők már megrekedtek, az utánuk jövőket dugattyúfejként préseli össze a sötétség. Nagy űrtartalmú, hermetikusan zárt óriásfecskendő.
Önjáró vagon a tömeg. Parókagyár.
Az őrtornyokban kobalttüzérek.
Görcsbe ránduló gyomrok, öklendező áriák, sürgés-forgás. A végképp halaszthatatlan ügyek intézése.
A sugárutak mentén ünneplőbe öltöztetett, zsibongó fiúcskák és lánykák hurkapálcikákra ragasztott, tarka zászlócskákat ráznak. Anyácskáik meghatottan nyomkodják öklömnyi zsebkendőiket, az apák feszítenek, mint ünnepélyes fogadalomtételkor. Harsonaszó, dobpergés, vasalt csizmák csattogása, hernyótalpak dübörgése, ítéletek, angyalok. Szárnyas lovasok vágtatnak keresztül-kasul a színen, hangtölcséren át özönlő vezényszavak, nagyoperai jelenetek, finálé, tus. Az utolsó kísértés. De már nem hiszek a kapkodásban, az utolsó pillanatok rohammunkájában.
Idő előtt eltűnni. Finomítani az eltűnést esztétikáját. Legalább valamit visszavenni. Játszani a nagy ravaszdit. Mintha sikerülne túljárni az eszén. Mintha lehetséges lenne, bármilyen összefüggésben, jelentést adni az "előle" mítoszának.
(Időre van szükségem, a gondolatok lassú nyújtására. Fullaszt a bordám közé nyomott puskacső.
Nem tudom a tárgyakat, alakokat, mozdulatokat, szavakat, fényeket, árnyékokat, dallamokat bevonni kékbe. Én nem vagyok kelta, se egyiptomi. Engem hagyjatok élni.
Köpök beteges próbatételeitekre. Mégegyszer nem ülök föl a cselnek.)
Inkább az ágy mellé készítem ma éjjelre a teli kanisztert, hogy ne lehessen újra kedvezés. Unom már trükkjeiteket. Egymástól lesitek el a fogásokat, és nem tudni, melyikőtök valójában a tehetségtelen. Hülye fogócska. Hajlanak, szöknek, dőlnek a testek, nagyokat sikkantgatunk, mint az udvaron viháncolva kergetődző, egymás húsába boldogan bele-belekapó gimnazista lányok. Iramodom, szököm velük, űz, hajt a halálom.
Inkább rendezgetném a negatívokat(19).
Csendes, nyugodt kép. Az őrület nyugodni tért.
A szavak, mint jóllakott piócák hullanak le a bőrről(20).
Végighúzom ujjamat az agykéreg egymásra zsúfolódó, pontírásos sorain, mintha egy precizióskezű ötvös gombostűfejnyi, tompa árral alakította volna ki az ornamentikát. Pontos arányérzék, hallatlan önfegyelem. A sejtek sehol sem szakadnak át, pusztán belülről domborodnak ki, púposodnak fel. A felszín inkább dermatológiai elváltozás, hirtelen szétterjedt fertőzés. Mintha a kór egy fricskázó mozdulattal ezernyi apró hólyagot spriccelt volna a felületre. Sem ecsetelés, sem a szárítóporok nem használnak. A szürke állományig fölvakarom a bőrt, a húst, de a viszketés nem csillapul(21). A hólyagok másnap vagy harmadnap újra ott sorakoznak, apró, fehér, erőszakos ármádia. Gyufalánggal fertőtlenített, bekormozódott hegyű tűvel, balról jobbra haladva sorra fölszúrom a hólyagokat. Parányi nyiroknedv szivárog elő mindegyikből. Csarnokvíz, fényérzékeny, látó folyadék, a vakírás színtelen tintája. Gondosan fölitatgatom a ostyaformára vágott hártyapapírokra, tégelyekbe helyezem őket, hogy legyen majd mivel borogatnom lefogott szemhéjamat(22).
Hallom a testemet.
Teljesen megváltoztak az arányok. Az előbb le akartam ülni, de a szék valószínűtlenül távol volt tőlem, mélyen alattam, mintha egy óriás lettem volna, aki alá tréfából diónyi hokedlit toltak.
Nem tudom, mit akarnak ezek a rossz képek.
Rettentő gyengének ézem magamat. Reszketnek a végtagjaim, a beleim. Olyan, mintha levegő szorult volna a koponyám és az agyam közé, köröskörül.
Miért nem engedsz el? Miért nem bocsátasz el? Nem látod, hogy nem megy? Hogy mennyire nem megy? Miért kell ennyire megaláznod? Már a legegyszerűbb szavak sem jutnak eszembe.
Mint tapintatos háziállat, még megpróbálom ellátni funkcióimat, feladataimat. Szüntelen bizonyítani szeretnék, de már kifordul az étel a számból, nem tudom szabályozni záróizmaimat, testem egyik felét már csak bénán vonszolom a másik után.
Lőj fejbe. Nincs mit mondanom.
Minden szó tettestárssá tesz.
Negatív jelenlét, ahogy jelenvaló egy edény üresége.
5/108 Itt ülünk, bambán és tanácstalanul, mint egy nadrágba bújt, már csak hivatalból is letargikus bohócok. Végezzük az ilyen helyzetekben szokásos mutatványokat, kellemetlenül izzadunk a festék és a posztó alatt, és magunkban különböző haditerveket eszelünk ki a dezertálásra. Ebben például nagyok vagyunk. Akárcsak a gyűlölködésben. A felvonások, az előadások közti szünetekben sem válunk el egymástól, ott ülünk egymás mellett a rövid, keskeny fapadon, és kifejezéstelen tekintettel bámulunk magunk elé, mint a távolsági járatok ingázó utasai. Mozdulatlan némafilm. Régebben még egészen jó történeteink voltak. Aztán rájuk untunk. Nem a történetekre, hanem magára a mesélésre. Egyre gyakrabban zökkentünk ki a társalgási stílusból. A modor modorossággá vált, eldurvultunk, elvadultunk, napirenden voltak a kínos hisztik. Az állandó aránytévesztés természetünkké vált. Eközben nagyokat hallgattunk, duzzogva, sértetten és vakon bámultuk a szutykos ablaküvegen rázkodó koponyánkat. Eltűntek a tájak, az állomások, az utazás két üvegtábla közti fülkében folytatódott. Gyengültünk, mint dupla ablak közé szorult legyek. Éppen csak gurnyasztottunk. Nem tudom, folytatható-e a mutatvány, ha a bűvésznek nincs köze többé hozzá, és pusztán rutinból, megszokásból, jólneveltségből vagy kötelességtudásból próbálja meg előhúzni a cilinderből a még beigért nyulakat. Engedelmeskedik-e a kéz, engedelmeskednek-e az idomított, delejezett állatok, vagy hirtelen érvényét veszti a parancs, szétpattan a varázs, és mint riadt, apró halak spriccelnek szerte-széjjel a közvetlenül felszín alatt egybegyűlt, szinte egyhelyben hemzsegő, áttetsző fantomok. A nagyérdemű kezdetben zavartan, kínosan fészkelődik a zsöllyékben, össze-összesúgnak, de tekintetükben még ott az együttérzés, az aggodalmaskodó szánalom. Hamarosan azonban zúgolódás támad, türelmetlen füttyszavak csattannak, egy-két közönséges, faragatlan fickó harsányan beleröhög a még mindig visszafojtott elégedetlenségbe, de aztán egyik pillanatról a másikra elszabadul a pokol. Az emberek fölugrálnak a helyükről, ordítanak, visítoznak, hadonásznak, papírpoharakat, ülőpárnákat, üres cigarettásdobozokat hajigálnak a manézsba. Valahonnét egy üres üveg repül. Pontosan halántékon találja a mutatványost, a bőr alig egy-két milliméter hosszan fölreped, talán kevéske vér is serken. A férfi inkább csodálkozva, mélázva odanyúl, mintha csak most vette volna észre, milyen helyzetbe került, mi történik vele. Szinte kérdőn megemeli a tekintetét. A csürhe most már minden mozdulatot nyílt provokációnak tekint. Egymást tolva, nyomva, taposva, csaholva zúdul le a manézsba. Röhögve hajkurásszák az ijedten menekülő apróállatokat. Ha sikerül valamelyiket nyakon csípniük, ide-oda hajigálják őket kézről kézre, vagy a hátsó lábuknál fogva pörgetik a fejük fölött, és kereplőként csattognak hozzá a nyelvükkel, hacsak nem tekerik ki rögtön a nyakukat. Egy pillanatra még a tér közepén állóról is megfeledkeznek, de aztán egyre szűkülő, gyorsuló köröket vonva, fenyegetően kerülgetni kezdik a fölsült mutatványost, majd nekirontanak. Mérhetetlen idők telnek el, mire a csürhe megelégeli a tivornyázást, és kurjongatva, törve-zúzva lekotródik a már rég elsötétített porondról. Mozdulatlanul, hanyatt feküdtem az összeganézott fűrészporban, és merev pupillával bámultam a kobaltkék kupolát. Aztán valahogy föltápászkodtam, és visszavonszoltam magam az öltözőbe. Társaim aggodalmasodó kíváncsiságal kérdezték: Mi történt? Semmi, mondtam(23). És krémezni kezdtem az arcomat.
Á/4 Kemény idők. A letargia és a heveny izgalmi állapot közötti ingázás. Foggal föltépett körömágyak, féktelen onániák, rejtőzködő excesszusok. Konspiratív találkák a Sátánnal, hol gyufárus lánynak öltözve, hol amorosonak, máskor diszpécsernek, kalauznak vagy főellenőrnek. Mindketten különösen kedveljük a szoknyás szerepeket. Gyöngéden, de határozottan benyúlni az anyag alá, kéjgyilkosságokról álmodozni, bibliai bűnökről, megrontásról, incestusról, habzsolásról, önemésztésről, a botrányos áttűnésről. Légy fegyelmezett(24).
A szinte énvesztésig késleltetett orgazmus eszméletlen ámokfutása.
A vadul kilőtt flippergolyó csilingelő, robajló cikázása a csillogó, rugós gombák és plexifalak között. A legbelső terem a megveszekedetteké. A pályákat vízszintezővel állították be, a fehér köpenyes ellenőrök fül mögé dugott ceruzacsonkkal járják a füstös, fülledt helyiséget, és a legváratlanabb pillanatokban kirúgdossák egyik-másik asztal innenső lábai alól a magasító alátéteket. A vasgolyók rövid, éles sorozattal visszazuhannak a doboz belsejébe. Az előbb még örjöngő gép sötét, mozdulatlan, döglött állat. A játékos ágaskodó, megfeszült teste, arca összeesik, elernyed, a könyökben enyhén behajlított karok aláhullanak. Néhány pillanatig nem történik semmi, majd a játékos újra kissé előredönti felső testét, kétoldalt, féltenyérrel, mintha a doboz oldalába markolna, az asztal üveglapjára támaszkodik, és halkan, kissé siránkozva megszólal: Miért csinálod ezt? A másik enyhe megvetéssel a hangjában, ugyanakkor ellentmondást nem tűrő, rutinos hangsúllyal rászól: Csak nem csinálsz jelenetet!? És a játékos valóban engedelmesen tűri, hogy szinte a mellette haladó érintése nélkül átvezessék a mellékhelyiségbe.
Iszonyatos hajsza, pokoli tortúra. Mégis: kezdjük újra, kedvesem. Járjuk el a remek, drámai tangót, e negédes, banális mítoszt, mintha csak most érkeztünk volna.
5/109 Hatalmas acélcsarnok, manierista vastraverzek, a pillérek között fütyül a szél, sodorja a lábunk körül forgolódó, száraz, barna leveleket(25). A zenekar fönn játszik a magasban, a zenészek nem láthatók, hallani sem lehet őket. Mégis mindannyian pontosan érezzük az ütemet, a dallamokat. Lakájszerű pincérek, stewardok hordják föl az italokat, és valóban, mintha útközben lennénk, és lassan, hangtalanul, velünk együtt gördülne maga a csarnok is. Aztán ellankadunk, fölülünk az alacsony, tágas karzatra, és onnét nézzük a peronszerű táncparketten sikló, úszó, vonagló, egymást marcangló, vonszoló, földön fetrengő táncosokat. Féktelen hely. Még zihálunk az előbbi tánctól, bele-belekortyolunk a forró, gőzölgő grogba. A folyadék kellemesen égeti a torkunkat, forró cukormázzal vonja be nyelőcsövünket, beleinket. Újra cinkosan egymásra mosolygunk, jó kis hely. Hálásak vagyunk egymásnak, amiért mindent tudunk egymásról. A kölcsönös beavatottság összenyitja a szobákat, hirtelen föllélegzünk, talán mégis megmenekültünk. Kissé előrehajolok, az asztal fölé, felöltőm hajtókája halkan összecsendíti az üres poharakat, és megérintem Constantine kezét(26). Hosszú, szépen kitartott pillanat. Alig láthatón megrebben az ajkam, de érthetetlen bénaság támadja meg hangszálaimat, és az emlékezet, mint egy fölfújt buborék, hirtelen szétpattan. Ajkaim köré cukros, áttetsző cafatok tapadnak. Néhány vékonyka szál még az orrom hegyére is fölkenődik. Zavartan elhúzódom, csápszerűen kiöltöm a nyelvemet, és így próbálom meg visszahalászni a számba a hideg édességet. Costantine, kétségbeesett erőfeszítésemet látva, ártatlanul fölkacag, aztán együtt nevetünk.
Tisztán látott képek, jelenetek. Újra (a?) film.
A jel és a jelentéshordozó egymásba épülése.
Azonosság.
Á/4 Nincs leírás, csupán megjelenés.
Á/ A cselekvés úgy oldja föl a Szellemet, mint lúg a zsiradékot. Ami marad (látszik!): amőbaszerű, apró foltok a szennyes víz tetején.
Zsír. Hálás (halálos) metafóra. Telesteli logikai buktatókkal, csapdákkal, csúnya ellentmondásokkal. De kedves, mert nehezen tűri a következetességet.
Dühít, amikor állandóan számon kérik tőlem törvényeimet, állításaimat. Megpróbálják behajtani rajtam tegnapi vagy holnapi Énemet, vagyis valamit, amit akkor - pillanatnyilag, tartósan vagy esetleg végérvényesen - nem birtokolok.
A következetesség, a logika, rendszerint ostoba és fennhéjázó fantáziaszegénység.
Zsír. Anyagiasult ambivalencia. Energiát ad és gyilkol. A banális autonímiák sora unalomig folytatható. Kilúgozható, lecsapolható, elégethető.
A Nagy Fausti Torna.
Simán unatkozom.
Megvetés. Színpadi(as) gesztusok nélkül.
A fontoskodás alantassága.
A miniszter úr(27) "veri bizi", zizegik éjt nappallá téve, összehajolva a biedermeier seggű, udvari dámák, az izmos combú lakájok és a kissé elhízott, mucsai szállásadóik.
B., amikor elhúztunk a város mellett, két, savanyú arcú dinoszaurusz, azt kérdezte, hogy ne álljunk-e meg (térjünk-e le), hiszen - ekkor azonban valószínűleg ránézhettem, mert rögtön elnémult, és meredtünk újra magunk elé. Pedig - de hagyjuk ezt.
A zsírmáglyák, a máglyák bűze.
A lefejtett és a tenyésztett zsír.
Zsírcsatornák.
Elefántiázisos tensasszonyok merőkanálból szürcsölgetik a nehéz nedűt. Szájuk körül aranyos, homályos fények. Valagukból vidáman korcsolyáznak elő az összekapaszkodott, gálaruhás párok. Nagy ráadás, káprázatos revű, fergeteges közönségsiker.
Gyönyörű kép volt, ahogy - ha jól emlékszem a Hetedik Utasban(28) - megpróbálták leoperálni az arcra vadhúsként rátapadt, polipszerű szörnyeteget.
Zsírtest. Zsírmaszk.
Két, egymás felé forduló, egymással szemező, egymást látó álarc. Démonikus jelenés. A doktorok hatalmas fecskendőkkel szívják le a zsírt. A szörnyeteg, mint az apálykor fövénybe ragadt törperáják, kiszáradva, összeaszva fordul le a műtőasztalról. A doktorok és a növérkék hitetlenkedve vizsgálgatják a fecskendőket, tanácstalanul összenéznek. Hát hová lett a fejecske? Aztán krómacél tartályokba hajigálják az instrumenteket, katéterek, csipeszek, tamponok közé, és kissé sértetten, mint egy kiöregedő primadonna, akitől elvették a főszerepet, lehúzzák kezükről a csikorgó gumikesztyüket.
Kivonulás. Valójában senki sem így, senki sem ezt akarta.
Á/4 Amikor nekiültem az írásnak, hétszer hét évnyi száműzetés után - háromnapos ünnep: Árulás, Fontoskodás, Öncsalás -, régi anzikszokat akartam elővenni az albumból. A B.-i emléket például vagy a "beszélgetést" T-vel. Valószínűleg már ez is benne van. Ahogy itt ülünk egymás mellett, és mint két süketnéma, görcsösen öklendezzük magunk elé a formátlan tömbökbe összetapadt szavakat.
5/110 Tegnap hajnalban, amikor már képtelen voltam tovább elviselni, ahogy húz az ablak, hiába terítettem combomra a gyerekek gyapjútakaróját, amikor már a legkisebb zörejre összerezzentem, a fölhördülő vízvezetéktől pedig szabályosan megrettentem, és elegem volt a szokásos, gonoszkodó, gyermekded játékokból a tükrökkel és tükröződésekkel, a mozduló, elmozduló árnyakkal és arányokkal, a fáziskéséssel, megkettőződött képekkel és hasonlókkal, betámolyogtam a szobába, fölgyújtottam a kisvillanyt, a köpenyt és a pizsamát az ágyra dobtam, a takaróra, pontosan a lábfejednél, és vetkőzni kezdtem. Levettem a pulóvert, és tulajdonképpen nem is az arcod, fejtartásod tudatosult benem először, hanem az, hogy végiggombolom az ingemet. Mindig csak a legfölső két vagy három gombot nyitom meg, és kibújok belőle. Most azonban tudattalanul időt kért a látvány. Hanyatt feküdtél, állig betakarva, fejed szokatlanul magasan megemelve a párnával. Volt valami természetellenes a tartásodban, mintha egy kissé hasizommal tartottad volna magad. Azt hiszem, a nagybetegek fekszenek így, véglegesített helyzetükben ingázva ébrenlét és rossz, tompa álmok, ájulatok között. Arcod sima volt, mozdulatlan, merev, álomnélküli és teljesen üres. Erősen lélegeztél. Megakadtam két mozdulat közben, és mereven bámultam arcodat. És ekkor különös dolog történt. Körülbelül egy perc múltával teljesen abbamaradt a szuszogásod, szoborszerűen, kipreparálva feküdtél előttem, mintha megöltelek volna. A halált láttam benned. A sötét árnyék lassan átúszott arcodon, mint vékony jég alatt lassan, lomhán vonuló halak. Aztán hirtelen az oldaladra fordultál, én pedig mégiscsak kibújtam az ingemből. Folytatódtunk.
Á/4 Azóta pontosan nyolc óra telt el. A város kifordult szemmel, fehéren didereg. Minden lelassult, csak a madarak vonulása gyorsult fel. Ide-oda húzódnak, magányosan vagy csapatokban. Fönn minden egyenletesen szürke, és ez most határozottan megnyugtat. Este jönnek J.-ék, viszik az éjszakámat. Kénytelen voltam e szokatlan, különös fényre berendezkedni. Egy kicsit még örültem is ennek, mert ritka alkalom az ilyesfajta kirándulás. Utoljára a depresszió kettős falait kopogtatva kerültem ekkorát. Félájultan rá-ráborulva az ismeretlen belső indíttatástól kényszeresen apró betűkkel teleírt írólapokra. Hősi idők, a hétköznapi nyomorúság tragikomikus tanúságtételei.
Valószínűleg most terítik ki a műtőasztalra W.-t, számlálják végig zsigereit, ereit, belsőségeit, rakosgatják őket ide-oda, mint festőkádból kiemelt, tépett rongyokat. Fordított sámánképző. Ha majd lobog a hajam, veled is szembenézek(29).
Kérlek, ne engedj el. Hadd legyek én is maghrebi munkás. Ahogy vándorlunk a harrari sztyeppéken, három megpucolt (megkopasztott) jómadár. A kölyök, a hidalgó és a könyvelő(30).
5/113 Valami kellemetlen, színes zagyvalékot ittunk. Szemerkélni kezdett a koszos eső, a vendégek, jobbára vékonypénzű turisták, tünedezni kezdtek a teraszról. A pincérek kedvetlenül vették föl a rendeléseket, fenyegetően lóbálva gyanús fehérségű, alkarjukól leemelt kendőiket. Aztán mi is ráuntunk a borzongásra, cihelődni kezdtünk. Gyorsan odakanyarítottad a címedet egy apró kockás, tépett fecnire, és mint konspiratív üzenetet, a csészealj mellé csúsztattad. Néhány olcsó, udvariaskodó mondat után mindenki a maga útjára indult. Nehezemre esett a járás, herém valamilyen gyulladástól alma nagyságúra dagadt. Szotyós volt és perzselt, minden lépés kínszenvedés volt. Biztos voltam benne, hogy kikezelhetetlen bajt szedtem össze valamelyik szutykos matracon. Végigtelefonáltam az elmúlt hetek mindahány színhelyét, és kínos köntörfalazás után kiböktem a kérdést. A válasz mindig ugyanaz a sértett elutasítás volt. A ragacsos, büdös folyás estére rendjén fájdalmasan hozzáragasztotta csupasz makkomat a kissé megkeményedett fehérneműhöz. Szinte minden pénzem erre az értelmetlen telefonálgatásra ment el. Előző reggel érkeztem, még sötét volt, mintha alagútba futott volna be a vonat. A peronokat elárasztották a rosszul öltözött, kedvetlen, már hajnalban halálosan kimerült ingázók. Az egész városon a mosdatlan ébredés rosszízű lehelete érződött. Juli és Miklós jött ki elém. Miklósnak az éjszaka fölvágták az ínyét, valamelyik ügyeleten. Juli putriszagot árasztott, szép, finom arcából csak a rossz cigányvonások látszódtak. Ormótlan tengerész-zsákomat mint valami dögöt vonszoltam magammal, vagy méginkább magam után. Az arab negyedben laktunk, a házzal szemben egy lóhússal kereskedő mészárszék állt. A lejtős utcában, a járda mellett szüntelenül szennyes ér szivárgott, ismeretlen úticéllal. A sikátor egy kis térbe torkollott, itt állt a telefonfülke. Ezüstös háza palotának hatott a háromszögletű járdasziget közepén. Idáig kellett minden nap eljutnom ahhoz, hogy bízzak az aznapi túlélésben. A keskeny, meredek lépcsőház mellett szűk folyosó vezetett a kútszerű hátsó udvarba. Innét a hátsó lépcsőházon keresztül lehetett följutni a második vagy harmadik emeleti odúba. A padlószőnyeg megszívta magát állati ürülékkel, mintha puha, enyhén cuppogó fövényen lépkedett volna az ember. Fáni egész nap habokósan hancúrozott ebben a trágyában, szemmel láthatóan ragyogóan érezte magát, és valójában neki sem volt túl nagy hajlandósága a hideg, bizonytalan veszélyekkel járó sétára. Bea és Jan is itt lakott. Egész nap úton voltak, a legvalószerűtlenebb nevű segélyszervezetektől gyűjtötték be a különböző juttatásokat, járandóságokat. Nyilván ebből éltünk mindannyian, kiváltképp én, hiszen én még a státusztalanoknak kiutalt adományokra sem számíthattam. Bizonytalan jogi helyzetem elrendezésénél egyelőre jobban elfoglalt perzselő herém, rendszertelen folyásom, esztelen makacsságom, és az állandó telefonálgatás. Fogalmam sem volt, hogy ki az a vénember az asztalunknál. Először azt hittem, valahová utazik. Talán nemsokára kikísérjük mindannyian a közeli pályaudvarra. Kézi poggyásza, botja, az egész magatartása erre engedett következtetni, noha egy szavát sem értettem. Egész délután bámult, stírölt, mint valami vén kecske egy fiatal kurvát. Nem fordítottam félre a tekintetem. Először csak lustaságból, aztán kiderült, mindkettőnknek még így a legelviselhetőbb ez a nyomorult délután. Harmad- vagy negyednap, a zsebemben kiszóródott savanyúcukorkák közé ragadva megtaláltam a kockás cetlit, a meglepően határozott kezű írással. Különös módon azonnal rátaláltam az utcára, noha az arab negyed két-három sikátorán és a telefonfülkén kívül semmit sem ismertem a városból. Egy szegényes, de viszonylag takaros kis hotel volt. Rögtön nekivágtam az üvegajtóval szemközti, egyenes falépcsőnek. Hirtelen egy házmester külsejű asszony rontott ki egy oldalhelyiségből. Harciasan rám kiáltott, természetesen egy kukkot sem értettem szavaiból. Egy pillanatra megtorpantam és visszanéztem. Erre váratlanul lehiggadt, mintha ismerne. Szinte anyásan intett a szemével, és visszahúzódott az odújába. A lépcsőház, az első emeletre érve, valamelyest kiszélesedett. A szűk, négyzetalakú térségből kétoldalt egy-egy, a lépcsővel szemben pedig két ajtó nyílt. Közülük az egyik az emelethez tartozó mellékhelyiségé volt. Halkan bekopogtattam a baloldali ajtón, és mivel nem jött válasz, benyitottam. Jellegtelen, odúszerű, homályos szállodai szoba, amolyan egyszemélyes éjjeli menedékhely. Szemben egy viszonylag nagy, háromrészes, üvegajtós ruhásszekrény állt. Egy pillanatra megálltam a csukott középső ajtó előtt, szemben szürke tükörképemmel, majd valemelyest oldalt léptem, a befelé nyíló, félig kitárt ajtó felé, és noha szinte pontosan egyvonalban voltam vele, csak a háttér látszott. Tükörképem teljesen eltűnt, mintha hirtelen fölszívódtam volna a szobában. És ekkor, mintha a szekrény mögül szólna, meghallottam J.G. hangját. Itt vagyok, mondta kissé öreges, reszelős, de kellemes orgánumán. Kerülj beljebb!
Á/4 Huszonhatodik óra. Hullámzó lebegés az ébrenlét, a félálom, a hallucináció, az álom, majd újra az ébrenlét között, fölött.
A fáradtság túlérzékennyé tesz. Ügyelnem kell rá, nehogy a nehezebb fajsúlyú emlékezés túl hirtelen vessen véget e mértéktévesztő napnak, és a lebegés zuhanásba bukjon.
Á/4 Még két órát adtam magamnak. Ennyi talán elegendő lesz, ennyit talán még kibírok, el tudok viselni.
Különös, egymást ösztönző, folytató összefonódás. A p-i út, találkozás G.-vel, K. lidérces álma, a hajnali ajzottság, majd az egyetlen, gyors, rövid csapással érkező eszméletvesztés. Egzekúciós idő.
Még mindig minden az enyém lehet.
Á/4 Próbálom visszagombolyítani a sötétségbe futott szálat. Az indulás (éppen az indulás) színhelye. Ugyanaz a nyomaszó, ólmos szürkeség, ugyanazok az utcák, az utcát szinte súroló, alacsonyan fekvő lakás, a közeli, magas, fekete falak, súlyos fények, mozdulatok. Mintha mindannyian mázsás, hosszú kabátokat viseltünk volna. Viaskodtunk, bírkóztunk a mozdulatainkkal. A légzés szinte minden erőnket fölemésztette. Hiába szívtuk be teli szájjal a levegőt, akárha széles betonlapok feküdtek volna mellkasunkra, tüdőnk csak alig tágult.
1/29 Újra a Kertész utcai lakás. A szobák másképpen rendeződtek el, alig homoruló, hosszan elnyújtott félkör alakban. Legalább hat-hét magas helyiség nyílott egymásba. Sehol sem égett villany, kívülről ólmos szürkeség hatolt be a szobákba. Az utca másik oldalán lévő magas, fekete falak szinte bedőltek az ablakon. Sokan voltunk, a többiek jelenléte azonban csak jelzésszerű volt, mindaddig az enyém is. Súlyos léptekkel gázoltam át a szobákon. Szinte hangtalan zajlott a tivornya. Nem lehetett látni pontosan, mi történik, minek válok egyidejűleg tanújává és részesévé, azt azonban tudtam: rettenetes bűnöket követünk el. Mindenfelől erős nyögések hallatszottak, a levegő megtelt a füllesztő kipárolgások vaskos szagával. Igyekeztem minél előbb átjutni ezen a bűnbarlangon, és amikor végre elértem a legbelső, az utolsó szobát, hirtelen fölbukkant a balkézre eső, széles és magas ablakkeretben Apám fekete árnyéka. Rémülten próbáltam meglapulni, elbújni, lebukni a párkány alá, nehogy észrevegyen, és rettentőn szégyelltem magam, mert tudtam, mindent látott. Az árnyék lassan elhaladt az ablaktábla mögött, de amint eltűnt, visszalépett, szembe fordult velem. Alakja hatalmasra nőtt, és ragyogó, aranyló dicsfény vette körül, miközben az üvegen keresztül felém nyújtott egy trombitát. Remegve átvettem a hangszert, és bőgve, nyüszítve zokogtam, hogy mégis nekem adja, pedig mindent látott, és bizonyára mélységesen megveti szégyentelen, bűnös viselkedésemet.
Á/4 Nézd, atyai barátom, lehet, hogy isteni "köcsögök" a kupolában tipegő légtáncosok(31). És a zuhanás gyorsabb és kegyesebb halál, mint a lassú merülés, az akós tüdők roppanása, a fulladás. Szebb muzsika a pozdorjává törő csont ropogása, mint az iszákos nyeldeklés kluttyogása. Elismerem, az ezüstös flitterpikkelyek alatt szétmált hús sejtése elviselhetőbb érzés, mint a testhez feszülő, kékesfekete iszapblúzos, felpuffadt képű vízihullák látványa. A megváltásnak számos útja lehet. Így ér össze a tengerek mozdulatlan fövénye(32) a manézsok átvérzett fűrészpor szőnyegével.
Hidd el, mindent elrontanánk, ha lenne megváltás. A fölbőszült publikum hangoskodva követelné vissza a belépti díjat. Mindannyian kenyér nélkül maradnánk. És talán el se hinnéd, milyen hamar ráunnánk a ropogós seggű angyalok és kerubok ficánkolására.
Amikor apám átnyújtotta a harsonát, valaki figyelmeztetett. Hosszú, lobogó szárnyú kabátban, szinte testemet érintve rohant el mellettem. Úgy hadart, mint egy eszelős. Ideges, görcsös mimikája, zavaros, gyulladásos szemei szinte az arcomon ugráltak. Menekülő a menekülőnek vet oda így konspiratív üzenetet, többször is elismételve ugyanazokat a szavakat, sziszegő, gyomorból fölpréselt hangokat.
Hajszolt bolond. Éjt nappallá téve rója az utcákat. Rátámad a békés járókelőkre, uszít, habzik a szája és vigyorog.
Talán akadnak megfejtések. Nem oldanak meg semmit, a hiábavalóságról azonban elterelhetik figyelmemet. Ilyenkor parányit hálát érzek.
Az illeszkedés nem nyitja semminek sem.
5/78 Mióta elment I., állandóan szederjes, felpuffadt arcát látom, a bedagadt, mélyen ülő szemeket, és a gyönyörű M.B.-t, Pitcairn szigetén, kék, napszítta munkásnadrágban és a hozzátartozó ingszerű, rövid vászonkabátkában(33). A földön ül, végeláthatatlan ugaron. A távolban mintha zöld hegyláncok hullámzanának. M.B. körül mozdulatlan, egymás hegyén-hátán összezsúfolódott sertések, szinte fekszenek rajta. A férfi az állatok hatalmas testén nyugtatja kezét, és mint egy büszke idomár mosolyog ki a képből. Alakja talán a régi, nem lehet egyértelműen megállapítani ebben a helyzetben, az arca azonban megkérgesedett. Már nem a lázadó szépfiú, inkább keménykötésű, markáns, völgyi ember. Láttam már valahol ezt a felvételt, legalábbis a beállítást, talán egy olcsó, kihajtott képesújság közepén. A tekintetet azonnal megragadja az arc keménységét feloldó rokonszenves, lágy mosoly. A kép alatt valami együgyű, riportszerű történet az egykori bálványról, fenegyerek sztárról, a hanyatlásról, a fenyegető csődről, majd a sikeres, újra biztos révbe kormányzó vállakozásról. Aztán néhány megbarnult, kisméretű amatőrfelvétel, amint M.B. egy kihegyezett karót ver a földbe, rajta hevenyészve fölszögelt deszkatábla, cirkalmas betűkkel rajzolt felirattal: Ádámváros. Aztán egy másik képen lenge öltözetű, teliszájjal vigyorgó bennszülött lányokkal pózol, ifjan és erőtől duzzadón, ahogy az idősebb olvasók még bizonyára jól emlékeznek rá. Majd az elesett vagy trópusi betegségben elpusztult bajtársak sírja fölött állva láthatjuk, lehajtott fejjel, maga előtt összekulcsolt kézzel. Ezután már csak néhány mondat következik, majd rövid utalás a jelzett napon és időpontban újra műsorra tűzött, örökzöld sikerfilmre. Gyűlöllek. Emlékszem, ahogy kissé mesterkélt kéjjel, elragadtatott tekintettel mesélted, hogy ezek a drága bestiák még a moslékba keveredett, eleven emberi húst is fölfalják. Aztán vigyázz, öcsi, nehogy túl közel merészkedj a vályúhoz, mondtad, és játékosan megfenyegettél mutatóujjadal. Majd belemarkoltál az egyik nőstény valagába, és egy marék ürüléket toltál az orrom alá. Sose leszek ilyen egészséges trágya, mondtad gyűlölködő megvetéssel.
Egyre ritkábban megvalósuló állapot, amelyben összeér az álom, az ébrenlét és valami különös, enyhe szédület, az álom és az ébrenlét mezsgyéjén lebegő fáradt, tompa mámor.
A hétköznapi unalmas és érdektelen tennivalók, az apparátus működésének feltételei, rendszerint megakadályozzák az illeszkedést. A szellem eliszaposodik, megszünik, lehetetlenné válik az áramlás.
Otthon érzem magam a holtak udvarában.
5/111 Pontos, egymást biztosan érző nyelvezetet, magatartást alakítottam ki a fizikai halál előterében türelmesen várakozókkal. A test, a burok, a hüvely a maga ilyen-olyan nyomorúságaiban még nem halt el, minden más azonban már levált arról a közegről, amelyet mi, tanácstalan jelentéssűrítéssel, életnek nevezünk. Olyan, mint amikor kikísérünk valakit a pályaudvarra, és mi ugyan nem utazunk el, de fölszállunk vele a vonatra, segítünk kiválasztani a fülkét, elrendezni a csomagokat, elhelyezkedni, és talán marad még egy kis idő néhány kurta mondatra is. Aztán visszalépünk a peronra, és borongva, tűnődve elvegyülünk a fényárban úszó, óriási, száraz medencéhez hasonló csarnok tarka, zsivajgó forgatagában. Egyre kedvesebbek a fenti, halkszavú, lassított találkozások, és mind idegenebb, érthetetlenebb a lenti, lázas forgalom. Lassan és csak egyetlenegyszer megbillenő libikóka, két végén egyforma, azonos űrtartalmú üvegtartály, színültig teli átlátszó folyadékkal(34). Az egyik zárt, a másik nyitott. Tested szinte nem volt ott a takaró alatt, már felszívódott az ágyneműbe, a vizelet- és verejtékcsöppekkel együtt. Csak félig béna arcod, bizarrul át-átforduló bal szemed volt jelen. Ennyi csapás sok egy embernek, mondtad, de nem biblikus hangsúllyal, hanem csak mintha egy meteorológiai jelenséget állapítottál volna meg. És ahogy mereven, egykedvűen kibámultál az ablakon, még csak nem is pusztán magadra gondoltál. Eszter halála, öcséd tragédiája és a Te kínjaid csapódtak le ebben az egyetlen, száraz mondatban. Azt hiszem, túl sokat beszéltem. Még mindig él bennem az a szokásos, ostoba kényszerképzet, hogy ilyenkor sokat kell beszélni. Elnézően hallgattál. Csak amikor kikísértél a folyosóra, és a lépcsőnél állva elbúcsúztunk egymástól, és még mindig nem tudtam elhallgatni, akkor vettem észre, hogy már egy kicsit terhellek, és most már jobb lenne, ha tényleg mennék. Persze elnéztem egy rohadt, alattomos elágazást, félóráig ellenkező irányban robogtam, sötétedő, kanyargó erdei műúton. Mint az őrült hajtottam visszafelé, megállás nélkül a forgalmas, sötét autópályán. Amikor kiszálltam a forró, fülledt utastérből, újra azt a különös, álomszerű, a megállás nélküli, végtelen éjszakai utazások utáni részegséget éreztem. Hosszú idő óta először, most volt újra hajnaltól hajnalig érő, teljes napom.