52.
3/76 Előttem egészalakos, ikonszerű fotográfiád(79). Óvatosan közelítek. Talán a raszterpontok számlálásával kellene kezdenem, hogy minden egyes szemcse fölszívjon valamit a rettenetes indulatból, nehogy én kerüljek a számadás végén a kép közepére. Téged egyelőre megpróbállak kitakarni a térből. A háttérben egybegyűlt csoportot figyelem. Fiatal, jóvágású férfiak, már amennyire innét meg tudom állapítani. Akár az Apám is köztük ácsoroghatna. Talán egy futballmérkőzés eredményét vitatják meg, vagy alkalmi munkára váró, pantallós napszámosok. Az ott, jobb kéz felől, szemellenzős sapkában, inkább proletárféle. A középső, a bal kezét állához emelő viszont tanáros arc, bár ahogy jobb kezében a cigarettát tartja, akár külvárosi vagány is lehetne. Baloldalon két gimnazista külsejű nagyfiú. Velük szemben, profilból, ellenszenves agitátorarc. A koponyáját sebhelyként metszi ketté az éles hajválaszték. Az agitátor és a diákforma sihederek között széles, fehéringes hát. Gazdája legalább egy fejjel kimagaslik a tömegből, a képből is kilóg. Ez az egyetlen fenyegető alak. Nem a nagysága, hanem a beállás, a rosszul szabott, trottyos nadrág miatt. A háttérben lévő, két csákószerű katonasapka ártalmatlan jelmeznek tűnik. Nem tudom, hogy ha csak az előtérben fekvő férfiakat látnám, gondolnék-e arra, hogy ezek holttestek. A képmezőnek ezt a részét a fehér uralja. Az ingek világos foltjai és a fotográfián kifehéredett hajak. A középső mintha csak elszúnyókált volna a földön. Hason fekszik, fejét a karján nyugtatva. A föld, igen, a föld az első bizonyosság. A rossz talaj, amelyre önként nem fekszik ember. A szenny innét húzódik föl az ingek erőszakos gyűrődéseire. Hullák, nem vitás. Az első, a hanyatt fekvő szinte már egyberoskadt a földdel. Valójában négy szintből illeszkedik össze a jelenet. Az elkülönült háttér (talpmagasságban még egy fekvő, rúdszerű tárgy is kiemeli, erőteljesebbé teszi a metszésvonalat), egy friss tömegsírra emlékeztető, de még a föld tetején nyugvó hullahegy, a hóhér alakja, és vele egyvonalban a teljesen különálló képként megjelenő, szinte földből kinőtt vasdorong. Amikor először rád pillantottam, bizonyos voltam benne, hogy lány vagy, markos, északi szépség. Nemrég hagytad el a faludat, sőt ha üres lenne körülötted a föld, azt is hihetném, hogy a tanya udvarán állsz. Éppen csak visszafordulsz munka közben, valami évődő legényszóra, amelynek gazdája talán nagydobozos, varázslatosan villámló masinájával kérkedik. Az északi mitológiák jeleneteit a Te arcoddal népesíteném be. Valójában nemtelen, pontosabban fogalmazva kétnemű az acod, és ez már maga mitologikus, sőt isteni, és nem zavar meg alakod egyöntetűsége sem. Annyira a teljes szexus sugárzik vonásaidból, tekintetedből, hogy az ember már nem is kérdezi a testet. Miféle lánc domborodik pulóvered alatt? És milyen függő csüng rajta? Úgy állsz ott, mint egy népmesei hős, féllábszárig érő, puha csizmában, betűrt nadrággal, széles övvel, és még abból is a legkisebb fiú hetykesége árad, ahogy megigazítod az övedet. Próbállak megismerni, fölismerni. Vizsgálom a szemedet, kissé megnyílt szádat, vastag ajkaidat. Pusztán egyvalami természetellenes rajtad. A koponyádon fehér szőrsapkaként, szorosan megülő haj. Nem is szőrzet, inkább fölbolyhozott, kötött anyag. Bekeretezett fotográfiádat odaállítom a komódra, a többi relikvia mellé, a mediterrán, vékonydongájú, siheder táncosok képe közelébe, újabb taggal egészítve ki a lassan beteljesedő antropológiát(80).
Gyűlik a tömeghalál, a földagadt mellékvesék ömleteg bosszúja.
Talán valóban minden csupán kémia, és elég lenne, ha idomított elefántok helyett a periodikus rendszert ismerő piócákat indítanák hadba az új fejedelmek, durva kezű, de nagyeszű borbélyok féregszedő utódai.
Nyaki ereimen magam is egyre erősebben érzem a nedvek feszülését, mintha hirtelen az ér keresztmetszeténél vastagabb, merev csövet nyomnának fölfelé, a szívtől el, neki az agynak. Talán a mindent elmosó áradások előérzete.
Á/ Hiányoznak az égi jelek. A hirtelen kiválasztani kezdő domborművek, a holtukban elmozduló tetemek. Minden a föld felé mutat, az alvilágba.
Á/3 Mégiscsak létezne Irány? Létezik Lent és Fent, amelyet az ördöngős doktorok és asszisztenseik bármely pillanatban úgy képesek kettéválasztani, miként a kísérleti patkányok nyakszirtjét a gerinccsúcs kapcsolótáblájától? Villámgyorsan és higiénikusan. A művelet elvégzése után akár rögtön terithetnénk is a ragyogó, krómnikkel borítású asztalokon.
Tengernyi oltott mész mezőkön gázolunk. Süpped a lét, de csak a bocskorunk foszlik le a lábunkról, a bőr és a hús. Ami továbbvisz, megmarad kő-, vas-, atom- és mészkoron túl is.
Hónapok óta keresem a csatlakozást. El innét, mint álruhában vegyülni vágyó hercegek, miközben végérvényes az elkülönülés. Vagy éppen ezért szökne meg az ember, a burok, a szánalomra és önsajnálatra méltó, esendő hüvely?
Már nem véd tested búvárharangja, hiába menekülök bele nap mint nap.
A leleménnyel és rögeszmés kitartással épített keszonok falai úgy dőlnek ki, mint a tető nélküli, csapolatlan szekrények oldallemezei.
Az ébredés még valahogy elviselhető, de a fény és hőméséklet emelkedéssel járó folyamatos és tompa szédülés egyre terhesebbé teszi a napokat. Csak a beszivárgó alkony, az éjszakába emelkedő sötétség hoz valamelyest enyhülést.
Újra várom lecsapolt álmaim növekedését.
Bámulom a lámpafényre, ablaküvegre rajzó muslincákat, és szeretnék tanulni tőlük. Éppen annyit tudni, amennyit ők hoznak magukkal órákra, esetleg napokra.
Nem értem, mi célja van a természetnek túlzásaimmal.
Miféle elv ez? Mivégből való? És mik ezek a banális, közönséges, rögeszmés megátalkodottsággal hajtogatott kérdések?
Amit egykor roppant sugarú, tágas körnek képzeltem, nem más, mint egy fulladó, paranoiás szívritmuszavarok és bélcsavarodások taktusára kocogó, rövid pórázra fogott, acsargó fogoly pályája.
1/15 Úgy tízéves lehettem, amikor szüleim életemben először elvittek a Városligetben lévő, varázslatosan roskatag Vidám Parkba. Kecskét löktem, bolyongtam az elvarázsolt kastély lepusztult szobáiban, görcsösen lehunyt szemmel száguldoztam a hullámvasúttal, kéjes örömmel siklottam le a széles, bárkaszerű csónakban a roppant mélységben lévő medencébe, a legnagyobb élvezetet azonban a kerékpáros ringlispíl okozta. Szüleim figyelemre sem méltatták ezt a primitív, ütött-kopott szerkezetet, és amikor föl akartam ülni rá, Apám kissé értetlenül eltanácsolt szándékomtól. Merő pazarlás, mondta, elvégre is annyit biciklizhetem Dömsödön, amennyit csak akarok. Eltökéltségemet látva végül engedett, és én hamarosan ott kapaszkodtam a tengelyrúdtól küllőszerűen elálló, hosszú vasak végére erősített kerékpárok egyikén, és vadul pedálozva róttam a kötött pályán futó köröket. Már a harmadik vagy negyedik kört tehette a szerkezet, amikor a kerékpár hirtelen és teljesen símán levált a tartórúdról, és én szinte repülve siklottam tovább, végig a szemközti, széles betonúton. A látogatók tömege döbbenten nyílt meg előttem, én pedig mámorosan szálltam elfelé. Még éppen annyi időm volt, hogy egy nem teljesen veszélytelen mozdulattal visszaintsek szüleimnek, akik álmélkodva, kissé egymáshoz dőlve, meghatottan integettek.
Figyelem az átalakulást, keresem korlátaimat, hogy harc, fondorlat és megvetés nélkül átléphessem őket.
Sokáig azt hittem, az edzés a kiképző táborok primitív és erőszakos vakfegyelme.
Kevés volt a csend, a türelem, a bizalom.
A kapkodás mind szövevényesebb hálót csavart rám. De hiába csapkodnék bozótvágó késemmel ott, ahol csakis az ujjak türelmes, kifinomult mozgása oldhat.
A másodszor széthasogatott testet egy sámán sem illesztheti össze.
Aztán a Démonokat szólongattam. Már nem rettegek tőlük, mégha földhöz teremt is némelykor egyik-másik. Ez az ő természetük. Az enyém a talpon maradás vagy a talpra állás.
Á/3 (Már nem rettegek a Démonoktól.) Az út mindkettőnké, nem térhetünk ki egymás elől. Egy ideig esetleg gyanakvón vagy ellenségesen méregetjük egymást, aztán leguggolunk a ház oldalában, és végtelen órákon át nagyokat hallgatunk. Közben szálanként, szájunk sarkában forgatva a szárakat, fölzabáljuk a körülöttünk lévő füvet. Talán állati ösztönből, mert jót tesz a beleknek, segít, hogy ne robbanjunk föl belülről, ne essünk egymás torkának, vagy nehogy helyet cseréljen lelkünk a nagy hallgatásban. Később akár föl is állhatunk. Megropogtatjuk elmacskásodott tagjainkat és odébbállunk. A túsz meg a túszszedő kettéválhat, levetve addig viselt jelmezét.
A szétválasztási folyamat, ahogy a tűzszerészek oldják el egymástól a különöző színű, elválaszthatatlannak tűnő huzalokat.
A csend persze nem kasszasiker, a publikum jobban kedveli a levegőben pörgő, roncsolt végtagokat, a megprezselt hús, a vér szagát.
Hiteles válasz a bennünk erjedő bűnre a végső ítélet elhagyása (elodázása?), a belátás, az alázat, az alku, a könyörület, az illetékesség átruházása gyanús maskarákra vagy pusztán a hús természetére?
Abszurd az ember, akár kezet emel magára, akár nem. Az állítás pusztán az életet érinti, és nem a létet.
Miféle önhitt okoskodás ez a leplekbe burkolt, bocskoros dialógus, paternalisztikus váll lapogatás?
Élj tovább vagy fojtsd bele magad egy teli dézsába, ahogy a kiksmacskákat szokás.
Untatnak a törvények. A lét nem törvénykezik.
Nehezen gyakorlom a türelmet, mert még nem kapaszkodtam föl a törvények rézsűjén, hogy diadalmas pionír tartásban szemellenzőt formáljak kezemből, és a távolba pillantsak. Túlbuzgó alpinista, aki a csúcsra érve az ég tükrébe pillant, és lelkesen visszakiált: Még hosszú az út.
Itt vagyok, ahogy nehezen kelünk ki az üres, de megszokott hitvesi ágyból.
A tunyaság még a káprázatnál is megbízhatóbb szövetséges.
Amíg becsukom az ablakot esténként, van esélyem.
Némán bámuljuk egymást a sötét üvegen át. (És) semmi sem mozdul.
Próbállak elképzelni, fogadni. Jámbor, hibbant gyermek. Azt mondják, subában jársz és zsíros gyapjúból szövöd a koronádat.
Puffaszt a forróság, mégis rettentőn éber vagyok.
Tíz emelet magasnak látnak, arany színű a bőröd, fölötted égi jelek, térkereszt, lábadnál fekete párduc (vagy fehér?), válladon, jobbról a békakirály, balról a törpekirály, tarkód feliratos érem takarja, fejed mellett pedig lelki ikred és Jennifer lebeg. Itt a vőlegény, menjetek ki elébe, kiáltod, dorongnyi pásztorbotoddal hadonászva. Vajon egymásra ismernénk-e, mint két rég nem látott földi(81)?
Mennyire szerettek imádkozni eleink, bár nem tudták, mi a vallás, mert maguk voltak a vallás.
S., mint egy kísérleti állat, hasmenést kapott a csengőszóra. Gy. drága édesanyám áldott emlékű szobájában rendezett minden hónap első vasárnapján operaesteket. Kezdetben még el-eljárogatott a rokonság, de aztán már csak néhány szélütéses aggastyánt ültettek be az ősi zenegépek és az üvöltő hangszórók közé.
Egyenként hívhatnám appelre az egész tarka, ütődött bagázst. De elegem van belőlük, mert nap mint nap ők sietnek elibém, menetelnek keresztbe-hosszába a lerobbant lakás halljában. Amint becsukom magam mögött a hatalmas, duplaszárnyú ajtót, mind isten hozzáddal fogad. Úgy ragaszkodnak, mint a háziállatok(82).
Igen, megismernélek, nem kétséges. Jól emlékszem deszkakabátba öltözött nővéredre is. Idegei úgy porladtak szét, mint elizzott, illatos, keleti rudacskák. Te is ügyesen megpucoltál, és most itt árulod álruhád. Nem mondom, kivételes darab, távolkeleti, balkán-barokk. De azért ugye megbocsátod, hogy nem sorolom föl mind a negyvenkilenc kellékét?
Nem kérek tőled számon semmit. Más célom volt veled. Az a rohadt, világos szemű démon idézett meg, ahogy ma ott ültem J.-nél a büdös, omlatag lakásban, a lefüggönyözött ablak előtt. Csak úgy izzott kívülről az üveg. A szemközti fal felől, múzeális ládából, harsogó, digitális özön áradt, és éppen akkor az jutott eszembe, hogy éjszaka Téged indítalak el az északi erdők felé, rejtőzködő Robin Hood paródiaként. Lássuk, mit ér a sok maskara, a vasrudas jogarral szemben. Visszanézel az árból, pisztrángok útján. Már rég magatok mögött hagytátok a meder fölé döntött rönköt. Éppen most veszitek be magatokat az erdőbe, mint maszkabálból szökött, két hórihorgas útonálló.
Végig kell járnom az utat. Az összes utat.
Az évezredeket csak az ember számlálja. A tudatlanság és a félelem.
Á/Á/3 Hiába tenyésztünk testünkre baromi izmokat, a húsban ott marad a betört orrú, vézna kamasz, akinek mázsás embrió testét újra meg újra összerugdoshatják a vékonydongájú, rókaképű, külvárosi vagányok, míg a felizzó fehér fény át nem égeti az izmokba belülről akaszkodó karmokat, a félelemállat horgait(83).
Á/Á/3 Végeláthatatlan menet, egymásba tűnő, szakadatlan metamorfózis földből, húsból, légből, majd vissza és újra indulva, csúszva, szállva, tántorogva, nyújtózva és hullva, milliónyi gúnyában, arcban és álarcban, roppant nyüzsgés, a kromoszómák billiószoros láncolata, amelyben egyetlen szem mindig azonos, tökéletes hasonmás, parányi szelence, az Ezüst-Tó kincséhez vezető, pontos tervrajzzal.
Férgek, őslények, növények, mindenféle repülő, földi és vízi herkentyűk tanyája. Közöttük néhány valaha emberformájú lény. Nem valami bizalomgerjesztő csapat.
Honnét ered a borzongás? Mi adhatna bizonyosságot? Maga a bizonyosság? Már a kétely puszta léte a téveszme megingathatatlan, cáfolhatatlan bizonyítéka? Mi különíti el akkor a szent és a debil útját? (A) papok vagy más doktorok ingatag diagnózisai?
Miért nem merem rábízni magam a Csendre? Az abszolut hallásra, amely önmagát szünteti meg.
Napi huszonnégy órát imádkozom, hogy túlordítsam a félelmet. Nem vagyok egyedül. Látom, amikor virradatkor kitekintek az ablakon, és a szemközti kőhegy egyik keskeny szirtjében még mindig virrasztanak. Asztalainkon öngerjesztő örökmécsesek világítanak.
A száműzetés (kiűzetés?) két eszköze a Fény és a Hang. Bízunk a fénybe, mert elveszítettük (elfelejtettük) a benső melegséget, elcsábított a Nap.
Á/Á/3 A Fény kinyitotta a szememet és elvakított befelé. A szem pedig, mert látott, de vak maradt, megtanult félni, és a félelem megtanított beszélni. Félek. Mi ezzel szemben a Lét természete?
Lehet-e egyáltalán emberi a Lét ?
Lehetséges, hogy fajtánkat éppen a természet túlbuzgósága tette alacsonyabbrendű lénnyé? És önjelölt fejedelemségünk pusztán akarnokok bugris virtuskodása? Őrült expedíció? A szárított húsokkal fölzabált, ólomtól megkergült sarkkutatók esztelen bolygása?
Á/ Nézem a Holdat, a bogarakat, a leveleket, a köveket, az éjszakát - minden a helyén van.
Lehet, hogy rettenetes lesz a végem. Sóvárgok a bizonyosságra, a Felajánlásra és az elfogadni tudásra.
Mégis az életáldozatot választom. Nem ismerem az okot, de képtelen vagyok másképpen cselekedni.
Nem keresem az okot, talán a visszahajlás varázsa, az azóta is szűntelen bennem motozó, munkálkodó mondat:
Á/3 Az emlékezet: menetiránnyal szembe gyalogolni robogó vonatban(84); visszahajolni a világosságból a múlt dolgainak árnyékába.
Mindannyian kettős árnyékot vetünk. Az egyik a testé, a másik a szellemé, beleszőve életeink mindahány rezdülését. Légies, billiószor billió szálból szőtt, Létig érő uszály, az abszolut, tiszta emlékezet, amely önmagába visszatekintve mindahány dimenziót magába foglalja, egyként őrízve a múlt, a jelen és a jövő lenyomatát.
A mikroszkópikus szálakban (félvezető?) száguldozó részecskék egyidejűleg vannak jelen minden ponton. Avagy: a mozgás, az idő egyetlen részecske minden pontra egyidejűleg kiterjedő érintése.
Á/Á/3 A Szellemben minden ott lakik (és lakozik). A Tudat innét szívja szalmaszálon át kincseit, mint béna nagybeteg a megváltó Halált. A Nyelv a visszaáramló levegő buborákai a felszínen.
Roppant akkordokban megszólalni. Egyidejűleg, változó öszhangban fölcsendíteni a zengeni tudó hangokat. Kutatom, próbálom, gyakorlom a lehetséges ujjrendet. Kaotikus, őrült hangorkán. Hiába szeretném megfékezni, rettenetesen tágul a vihar, rombol, sodor, mint elszabadult, csillapíthatatlan, szüntelen növekvő szörnyeteg, bele a pusztulásba, a halálba, a minden hangot elnémító robbanásba.
Újra elragadott a kőhöz csapott koponyából tenyérrel velőt kanalazó Fenevad.
Minden a nedv.
1/30 Tulajdonképpen csak a sokadik ittléted után, visszamenőleg vettem észre első látogatásaidat is. Nem, nem takartad el az arcodat, nem hordtál maszkot. Talán éppen ezért nem vettelek észre, nem tűntél fel kezdetben. De az is meglehet, hogy egy volt az arcunk, és ugyan éles volt az elkülönülés, mégsem láttalak, ahogy az álmodó sem látja önmagát. Mindig egyként jelentél meg, és ez a kép egyre erősödik bennem. Forró nyár volt, ártatlan és még teljesen ártalmatlan, a legeslegmélyebb bensőmig tápláló. Még előtte voltunk az elsötétített konyhában fenyegetőn percegő híreknek, egymás nagy mészárlásainak, a fortélyos bomlásnak. Szinte még mindennek előtte voltunk. A Város viszont, sikoltozó és gajdoló bérkaszárnyáival már akkor sem őrzött semmit ezekből az áramlatokból. A szennyes lépcsőházakban már ott lopakodtak a markos, széles csipőjű, gonosz ábrázatú nővérek, és hordták a gipszbe, cementporba megforgatott, hatalmas, nedves gézlepedőket. Valószínűleg még kora reggel lehetett, mert Anyám a szobában mondta, minden különösebb hangsúly nélkül, hogy menjek ki a Somlyóba, mert Apám beszélni akar velem. Meghatározhatatlan, szokatlan előérzet támadt bennem. Talán mégiscsak kicsengett valami fenyegető a szavakból. De az is lehet, hogy csak akkor tudatosult bennem Apám távolléte, akit több napja nem láttam.
(Télen megszokott volt a távollét, ott fönn, a Városban. Többnyire E. volt velünk. Egyszer a cipőtartó szekrény felső fiókjába rejtettem az ebédről meghagyott zsírbasült krumplimat, mert attól féltem, hogy nem marad vacsorára az Apámnak. Amikor E. észrevette, azt mondta, bolond vagyok, hiszen jéghideg lesz az ennivaló estére, ehetetlen. Gyülöltem E-t, amiért ezt mondta, és egész nap ellenségesen figyeltem minden mozdulatát. De nem nyúlt hozzá a fiókhoz. Ma sem tudom, mi lett a sorsa a tányéron zsírba fagyott krumplinak.)
Fölugrottam a biciklire, és mint egy őrült tapostam a pedált. Apám ott ült a föld bejáratával szemközti hatalmas germersdorfi fa alatt, mozdulatlanul és némán. Leszálltam a bicikliről, és hozzáléptem. Szorosan magához vont, talán átölelt vagy az ölébe ültetett. Csak a frissen borotvált, teljesen merev arcára emlékszem, és az addig még sohasem érzett szomorúságára. Egy ideig némán tartott, majd megcsókolt, én meg hazamentem. Aztán már csak arra emlékszem, hogy a középső szobában, a bevetett ágyon fekszem, ruhástól, pedig kint ragyogón záporoztak a napsugarak a vadgesztenyefa lombjai között. Rettenetesen zokogtam. Anyám valamit pakolt a szekrénybe vagy a szekrényből, és azt mondta, majd meglátom, sokkal jobb lesz így, és Apámat is gyakrabban fogom látni. Életemben először bizonyos voltam benne, hogy amit mondanak nekem, hazugság. Sohasem láttam többé.
[...]
(Nem tudom, miért írtam ezt. Borzalmas.)
1/35 Hamarosan indulok Hozzátok. Próbálom elképzelni a teret, az utcákat, a házakat, a kapualjakat, a gazdátlan kóborló, leromlott állatokat, a letarolt parkokat, a ligetek helyén maradt erdőirtásokat, a mérgezett kutak nyílásainál rongyokban toporgó, májgyulladásos menekülteket, a föltépett utcaburkolatot, a még élők üres szemgödrében hemzsegő gilisztákat, és a palánkokon túli, lampionos kerti mulatságokat rendező, finom kelmékbe és illatozó selymekbe burkolt társaságokat. Jól ismerem mindannyiótokat. Úgy sétálok köztetek, mint egy rangrejtett, titkon mindőtök iránt gyöngéd atyai érzelmeket dédelgető táborparancsnok. Ismerem neveteket, sorszámotokat, örömeiteket és nyavalyáitokat, rejtőzködő vágyaitokat. Nem csoda, ha betérek ide is, oda is, annyi kedves ismerőshöz. Néha megállok a sugárutak nyitányánál, és széttárom a karomat. Köntösöm függönyként omlik alá. Megemelem tekintetem, a szembejövők végtelen sorban menetelnek szemüregemen át az agyba. Alábuknak, megmerítkeznek az aknák, kamrák medencéiben, majd ahogyan érkeztek, ugyanolyan szakadatlan rendben áradnak vissza az utakra, talán még kissé kábán a rendkívüli utazás, a rituális fürdő élményétől. Minden elfajult. Nézd csak ezt az egykor oly mondén várost. Nem különös, hogy az illatos dámák mindazokat a drágaköveket, amelyeket eddig hamvas keblük fölött viseltek, most végbelükben hordják? Mintha valami elromlott volna a nagy vigasságban. Az egykor pompázatos húsú tribádok szennyes, bűzös rongyokban üldögélnek a csorba járdaszegélyeken, és éles fogaikkal tépik föl a bőrt, harapják ki az összeszáradt, fonnyadt tömlőkből a mirigyeket. Az összezsugorodott aranytojásokat úgy köpködik széjjel, mint neveletlen kölkök a cseresznyemagokat. A csapatokba verődött, kóbor állatok nyivákolva, visongva, csipogva, kaffogva, nyüszítve rontanak rá a prédára, és boldog nemzedékek egész sorát habzsolják föl, majd adják vissza szinte teljesen rágatlanul és emésztetlenül a mozdulatlan, rekedéses csatornáknak. Nem szép idők ezek. Osonok, lopakodok az éjszakákban, kitárt, denevérszárnyú köpenyemmel szökdécselek háztetőről háztetőre, ódon, külvárosi, földszíntes negyedeken át, mozdulatlan üzemek, gyárak árnyékában, egyre beljebb és beljebb, míg el nem érem a nyüzsgő, fényes központot. Monumentális kőépületek, csak az imitt-amott föltornyozott homokzsák torlaszok emlékeztetnek a háborúra, meg egy-két favázas, szekrényes kézikocsi. Békeidőben akár fagylaltosé is lehetne. Meglepően nagy a forgalom. Kissé elöregedett járművek és valószínűtlenül keskeny villamos szerelvények tolonganak mindenfelé. Aztán betévedtem egy szűk sikátorba. A magas, sötét házak között nem volt járda, csak egyetlen sínpár. Amikor elrobogott mellettem egy teljesen zárt villamos, minden ablaküvegen át hosszú, fehér karok meredtek kifelé, mint mozdulatlan gályaevezők. Szorosan a falhoz lapultam, hogy ne érjenek hozzám, aztán kijutottam egy tágas sugárútra. Azt hiszem, esett, legalábbis minden nedvesen csillogott. Fölöttem őrült csattogással vágtattak el a magasvasút hosszú szerelvényei. Ahogy fölnéztem, láttam a vasszerkezet elemei között fehéren villódzó ablakokat. De aztán már csak a koromfekete vastraverzekre emlékszem, és arra, hogy valaki rángatni kezdte a köpenyem szélét. Feléfordultam, hirtelen az egész képet egy izgatottan mozgó ajak töltötte be, de nem hallottam semmit az éktelen hangzavarban.
Nem tudom, ki vagy.
Á/3 Kutyákkal, macskákal, patkányokkal együtt kóborlok a romok között. Alkudozom ázsiai zsibárusokkal, bámulom a sokemeletes, le-föl gördülő neonfalakat, a rovarként cikázó, kétüléses kapszulákat. A sötét kapualjak üregeiben papírhulladékok alatt hortyogó, földagadt arcú csavargók, idült tekintetű kurvák, hasfelmetsző kölyökharamiák. Az egész város egy roppant, nyitott csatornarendszer. Mindenhonnét szakadatlanul zuhog az esővíz. Vastagagon csurog a legkülönfélébb vízhatlan alkalmatosságokba burkolt emberek fejére, nyakába, hátára. Szakadatlan alkonyi szürkület, mintha sose kapcsolnák le a közvilágítást. Csak a városszéli sivatagok süppednek örök sötétségbe. Itt csupán elmebetegek, öngyilkosok és eltévedt idegenek bolyonganak. Látszólag teljesen lakatlan területek. A föld alatti és feletti mitológikus járatok azonban teli vannak a legkülönfélébb, irgalmat nem ismerő, elvadult élőlényekkel(85).(Mindegyik a rokonom. Őrült kéj meghemperegni közöttük, ugatva kergetni a szennyes, vérrel telt, földagadt edényeket, vagy betérni egy-két halk szóra a pincelakások dohos, vakítón sötét üregeibe.) A megállókban egyetlen masszává összetapadva hullámzik a tömeg, néha kiválik belőlük egy-egy arc. Ilyenkor hosszan, ráérősen keresgélem a hozzá kapcsolodó, regényes emlékeket. Az álom és az ébrenlét egyetlen vonal.
2/36 Óriási, boltíves pincehelyiség. Gyerekkoromban innét hordtuk kézikocsival a tüzelőt. Nyirkos fahasábokat, szenet, brikettet. Szutykos, atlétatrikós emberek mérték ki a fejadagot. Mintha egy gőzhajó kazánházában lettünk volna. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy ezek az óriások valaha fölmerészkednek a felszínre. A terem szinte teljesen üres volt, csak az Elnök(86) volt valamelyest megvilágítva. Velem szemben ült. Az egyik keze és az egyik lába csonka volt. Valami merénylet. Halkan és lassan beszélt, mintha illegális földalatti mozgalom konspiratív találkozóján lettünk volna. Jól ismertem ezt a hangulatot, még az előző évekből. Mert minden évnek pontosan besorolható hangulata volt, magyaráztam kifelé valakinek. Gy. egy falócán feküdt, némán haldoklott. Mindent föl kell jegyeznem, mondtam Anyámnak, mert minden rendkívül fontos lehet. Megpróbáltam fölvázolni a helyszín alaprajzát. Amint rajzolni kezdtem, rájöttem, hogy már jártam itt. Egészen bizonyosan, hiszen pontosan tudtam, hogy a terem végéből egy hosszú, keskeny folyosó nyílik. Kétoldalát farácsozatos ajtókkal lezárt, sötét fülkék szegélyezték. A folyosó végén hirtelen újra kitágul a tér. Közepén egy nyílás, mint egy fedetlen lejáró kezdete. És valóban, hosszú, keskeny, meredek tyúklétrán alá lehet ereszkedni a következő szintre, ahonét talán már nincs tovább, legalábbis az emlékezetem nem enged tovább. Azt hiszem, egyedül voltam. Már egyáltalán nem figyelek az Elnök szavaira. Erőltetem a szememet, hátha meglátok valamit a faajtók rácsozatán át. De már késő. Akkor kellett volna figyelmesebbnek lennem. Valami azonban hajtott, űzött, mintha vártak volna rám odalent. Mintha a sietség szándékosan megakadályozta volna, hogy bepillanthassak a kamrákba. Izgatottan kiforgatom zsebeimet, turkálok jegyzeteim között, de csak akkurátusan egymás mellé rendelt, szabályos rendszerbe fűzött szavak. Az első sorok átfutása után azonnal tudom, hiábavaló az igyekezet. Akkor kellett volna valamit rögzítenenem. Gy. mint egy idióta vigyorog a vackán. Valószínűleg maga alá csinált, vagy éppen most végzi a dolgát, mert kiállhatatlanul bűzlik. Aztán megnyugszom. Bízom az ismétlődésekben. Megszorítom az Elnök csonka kézfejét. Talán érzéketlen, mert látszólag nem veszi észre mozdulatomat. Rendíthetetlenül lamentál tovább. Tankokról, börtönökről, foglárokról, hamarosan így vagy úgy mennybe menetelő bajtársakról. Még irgalmasan betakargatom Gy.-t. Hálásan vigyorog, apró nyálbuborékokat eregetve a szakállából. Mint egy igazi mozgalmi ember, megemelt, ökölbe szorítot kézzel üdvözlöm. Ennek szemmel láthatóan még jobban örül, hehegve, vakkantgatva emelgeti a fejét, és mint egy csecsemő, maga is megkísérli utánozni mozdulatomat. Inkább az undor, a megvetés, mint a részvét az utolsó érzésem iránta. Anyám továbbbra is tapintatos figyelemmel hallgatja az Elnököt, én pedig észrevétlenül távozom. A gyerek, mint egy árnyékként lerázhatatlan személyi követő, kissé hanyag tartással egy vas lámpaoszlopnak támaszkodva várakozik rám. Összébb húzom magamon a köpenyemet, és nekilódulunk a Városnak.
Egy vastagon redvedző hirdetőoszlop előtt álltam. Szerettem bele-beleolvasgatni a letépett vagy leszakadt, ragasztótól megkeményedett plakátfoszlányokba. Talán emlékeket, emléklenyomatokat kerestem. Valójában magam sem tudtam, mire akarok emlékezni, de akkoriban rengeteg furcsa, szokatlan kép jelent meg szemem előtt, pontosabban fogalmazva szemem mögött, és ezek a képek különös érdeklődést keltettek bennem a hagyományos értelemben vett múlt iránt. Abban azonban nem voltam bizonyos, hogy valójában kinek a múltjáról van szó. A zaklatott körülmények ellenére örültem, hogy rátaláltam erre a vidékre. Régen nem tapasztalt nyugalmat és türelmet éreztem. Talán azért, mert tudtam, hogy a különböző helyszíneknek céljuk van velem, és bíztam e célok értelmében, jóhiszeműségében és jószándékában. Ritka alkalom. Nem ismertem és nem is firtattam bizakodásom okát. Komplikációk nélkül elfogadtam érzéseimet, és rájuk bíztam magam. A hirtelen megvilágosodás pillanataiban köszönt rá így az emberre a jótékony együgyűség kegyelme, és azt hiszem, nekem akkor még a megvilágosodás élményére sem volt szükségem.
Á/3 Hihetetlenül lassan telt az idó, vánszorgott, mint egy félig bénult állat. Egy üres, gazzal fölvert grund egyik sarkából vergődött elő. Előbb azt hittem, talán elgázolta egy jármű, de valószínűleg öregkori szélütés taglózhatta le. Fejét mélyen lelógatva vonszolta magával béna hátsó lábait. Az erőlködéstől hosszan megnyúlt a test, mintha két különálló, egymással összekapcsolt rész lett volna.
Félek a korai, az idő előtti haláltól. Nincs kedvem egy hűdéses hajnalon végérvényesen fölöklelni az asztalon nyitva és félbe maradt füzetet. Nem bízom sem az özvegyekben, sem pedig a talán valóban műértő barátokban. A disznófejű utókor úgyis moslékká dagaszt tömpe orrával minden jószándékot.
Sokféleképpen lehet hallgatni. Nekem ez a módja adatott meg.
Sajnálatos az alany örömtelensége.
Á/3 Keresem a párhuzamokat. Például P. rokkant, szakállas manóarcában a szűrt fénybe kitolt csecsemő tekintetét, ahogy a feje felett billegő, apró leveleket nézi.
Hirtelen megsokszorozódnak az arcok, mint egymással szembeállított tükrökben, de mindegyik tükör más(ik) arcot mutat. Az egész város ilyen tükörlabirintus. Nagy mutatvány, világraszóló szenzáció. És most hiába meresztgetem a szemem, mint egykor az angol park útvesztőiben, itt nem húz sötét vonalat az illeszkedés a föld és az üveglapok közé.
Vidám csörömpölés. Az esős éghajlat nem kedvez a faljáróknak.
A klinika elé katonai teherautó érkezik.
Á/3 Fehér karszalagos katonák nőket, rokkantakat és gyerekeket segítenek le egy leponyvázott katonai teherautó rakteréről. (Már ezek a fehér karszalagok is gyanúsak, hiszen a vasdorongos mészáros segédjei is ilyet viseltek. Jól ismerem ezt a feljárót, azt a bejárót.) Egy hét-nyolc év körüli, vékony dongájú fiúcska jelenik meg a képben. Ahogy előbújik a ponyva alól, egy pillanatra körülnéz. A ponyva alatt gyűrött, zsíros cimkéket csereberélt egy másik, korabeli fiúval. Együtt voltak az iskola tornatermében is, ahol a család egy régi cimborája hosszú muskétacsövet tolt föl a mamájukba. Amikor eldurrantotta, mind a hárman gyermeki csodálkozással bámulták a szájon át kiröppenő beleket. A kisfiú még egy ideig állt a teherautó mellett, és addig rángatta az egyik katona pisztolytáskáját, amíg az végre felé fordult, és nagy nehezen megértette, mit akar a másik. Mosolyogva leoldotta karjáról a fehér szalagot(87) és a fiúéra csomózta. A gyerek tisztelgett, és peckesen belépkedett az épületbe.
Milyen átlátszó cselek, dohogott magában a köpenyes, és kissé szégyellte magát közönséges, bámész magatartásáért.
Nagy Utazás, át a városon, hosszanti irányban.
Jó lenne fölébredni, de újra meg újra álomba borulok.
Á/ Vissza az elmúlt, a sohasem volt vagy éppen jövendő életbe. Mindennapos halálgyakorlatok, a tudat edzése, hogy mint kígyóember, egykor kecsesen átbújjak a tű fokán. Kevéske misztika, csipetnyi példázat, keleties hajlam. Nem elégszem meg egy fejlövéssel, a puskaagy és a kisagy ellentétes irányban történő rándulásával. Függőhidakat, zsinórokat fonok, mert bízom az akrobatikában.
Valóban bízom? Vagy titkon bűvészinasnak szegődöm, mert nem bírom a mélység látványát, és micsoda dolog összerókázni magam és az igen tisztelt publikumot a trapéz kötelébe kapaszkodva?
Jó lenne elengedni magamat, és hosszan szállni, a ki tudja miféle irányokba kényszerítő nehézkedési erő vonzása nélkül.
Igyekeznem kell, hogy elérjek a kifutóig, még mielőtt maguk alá temetnek az agyról leomló sejtfalak.
Az őrülettől semmit sem remélek. Azt már elmulasztottam, hogy bájos kis fém cukorkásdobozban nyújtsam át agyamat a legpompázatosabb, legdelejesebb tekintetű kisasszonykának.
Ezt az utat kell bejárnom. Csakis így vállalhatom el a helyes szándékot, akár szándékaim ellenére is. Hiszen így vagy véglegesen kudarcot vallok, vagy újabb igencsak kétséges kimenetelű (?) futamra váltok nevezési cédulát.
Az egyik utcai árusnál zöldséges palacsintát vettem. Azt reméltem, hogy a csírákkal együtt fölzabálom émelyítő gondolataimat is.
3/74 Egy széles, fekete vasúti hídon gyalogoltam. Kétoldalt monumentális zsiliprendszer. A medrekben vagy medencében sötét, sűrű, kissé bebőrösödött felszínű, szinte mozdulatlan nehéz folyadék. Az egyik oldalon majdnem elérte a híd magasságát. A víztömeg e szokatlan közelsége kissé rossz érzéssel töltött el. Az északi városrészbe igyekeztünk, határozott, de még ismeretelen céllal. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan működik a híd kétoldalán lévő duzzasztórendszer. Valahol találtam egy eligazító táblát, fémbe sajtolt felirattal. Eszerint lift vezet a rendszerbe, amelynek kijelölt pontjairól meg lehet figyelni a berendezés működését. Aztán hirtelen őrült sebességgel robogni kezdett velem a híd. Legalábbis így érzékeltem, de később már tisztán láttam a mellettem kétoldalt elrohanó vastraverzeket is. Majd előbbre mentem, mintha a vezetőfülkéből figyeltem volna az előttem futó, szabályos villamospályát. De nem volt vezető, a szerelvény valószínűleg teljesen üres volt. A mögöttem lévő teret azonban nem láthattam, és vissza sem nézhettem, mert ahogy fordultam, velem fordult a szemem előtti tér is(88). Egy kicsit úgy éreztem magamat, mintha panoráma moziban látnám a száguldást. A szerelvény őrült sebességgel vágtatott végig a széles utcán. Sehol sem lassított, néha megrémültem, hogy elütünk valakit, mert viszonylag sok járókelő keresztezte utunkat. Az emberek azonban lazán odébb léptek, mintha ismerték volna már a járatot. Egy sárga, drabális épületnél leszálltam. A portán valami japánt kerestem, úgy hívták, hogy Fudzsimuri. A portás rendkívül udvarias volt, mintha valami fontos személyiség lettem volna. Minden fölvilágosítást előzékenyen megadtak. Fudzsimurit valami tüntetésen tartóztatták le, természetesen minden további nélkül meglátogathatom. Azonnal bevezettek egy hodályszerű csarnokba. Szorosan egymás mellett, köröskörül zárt, gyerekágyra emlékeztető ketrecek voltak. Fehér zománcfestékkel lefestett, kerekes vaságyak. De csak a falak mentén, a terem közepe üres volt, ott nyüzsögtek a látogatók. Viszonylag hamar megtaláltam Fudzsimurit. Közel feküdt az ajtóhoz, hanyatt, hátra tett kézzel. Kiderült, hogy hátra van bilincselve a keze. Ezen szörnyen felháborodtam. Odarendeltem az egyik felügyelőt, a fityulás nővér azonban udvarias, de határozott hangon közölte, hogy ez náluk szabályzat. Erre azt kiáltottam, hogy ez kizárt dolog, és azonnal mondják meg az intézet nevét. A nő hebegni kezdett, aztán nagy nehezen mégiscsak kinyögte az intézet nevét. Biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb el lehet érni a bilincs levételét, noha sejtettem, hogy a nő nem hazudott, amikor a házszabályzatra hivatkozott. Visszaléptem Fudzsimurihoz. Mintha elfekvőben lett volna, fölakadt, merev pupillával feküdt. Egészen közel az arca fölé hajoltam, és tagoltan azt mondtam: mióta letartóztatták, nagy háború volt, rengetegen elpusztultak. Ebben az volt a különös, hogy mindezt nyilvánvalóan megnyugtatásként mondtam. Aztán hozzátettem: jó, hogy itt van, mert legalább biztonságban van. Fölült, beszélgettünk, említettem neki, hogy a bilincset nyilván hamarosan leveszik. Majd azt mondta, elmegy pisálni. Eltűnt egy függöny mögött, ahonnét szüntelenül ismerős csörgést lehetett hallani, mint amikor kórházi tolószékek fémedényébe vizelnek(89).
Ma újra egészen kicsi voltam. Talpamtól a fejem búbjáig sem nőttem nagyobbra az aljnövényzetnél. Serényen rohangáltam föl-alá, mint szorgalmas ganajtúró bogár. Gyűjtögettem, kiválasztottam, funkcionáltam, a társastánc különböző lépéseit próbálgattam társaimmal, és voltunk számosan. Ki álruhában, ki ahogy éppen. Nemigen fedtük fel magunkat, inkább ösztöneinkre hagyatkoztunk, és mindannyian céltudatos haszonelvűséggel álcáztuk menekülésünket.
Már nem éget szét rögtön a keserű permet. A cinikus rutin kezelhető cinkossá vált. Egy kis öblögetés, gondosan adagolt, enyhe ajzószerek, zsilipkapuk le, zsilipkapuk föl, könyű, kattogó futamok a kapcsolótáblán, és máris műanyagba öntött, hideg és merev emlékek az előbbi fegyelmezett, rendezett órák. Itt ez az egzotikum.
Á/3 (Hiszen) Micsoda extravagancia minden ébredés. Micsoda őrület, ahogy összehangolt mozdulatokkal szétválogatom ruháimat, belebújok a fehérneműbe, ingbe, nadrágba. Ez tesz egzotkussá, nem az, amit Te betegesnek látsz. Én nem ismerek az újságárusnál, a postai tisztviselőnél vagy a vízvezetékszerelőnél egzaltáltabb figurát. Megfigyelted már őket például munka közben? Láttad már rettenetes szerszámaikat? Kicsavart mozdulataikat, rémisztő, teljesen indokolatlannak tetsző grimaszaikat? Vagy ahogy beszélnek! Miért gondolod, hogy biztonságban vagy társaságukban? Tudod, mi mindenre képesek? El sem hinnéd történeteimet legképtelenebb excesszusaikról. És ha otthonukban, megszokott, védett környezetükben látnád őket. Miért gondolod, hogy én vagyok perverz, aberrált?
Azt hiszem, mégsem vágyom el innét, ebből a városból. Amikor mindenféle bombasztikus jelzőket használok, pusztán azért, mert rendkivül kedveljük az expresszivitást. Talán ez egyike kevés közös tulajdonságainknak. Azt persze nem kívánom, hogy állítsuk össze szavainkat. Más rugóra járunk, már csak a lépcsőzetes munkakezdés miatt is.
Megvetem a tudományokat, ugyanakkor mélységesen tisztelem őket, mert szüntelen tapintatosan figyelmeztetnek, mint az ide-oda koccanó vakokat, akik nehezen élik bele magukat, hogy nekik nem léteznek akadályok, csak maradjanak már végre veszteg.
Igen, szeretem ezt a várost, és ha meggyilkol, mert meggyilkol, akkor is.
Nem tudom, hogy ez áldozat-e, életáldozat, de ha az, akkor is elfogadom.
Mind inkább megköt bennem a bizalom, hogy így vagy úgy, de célt érek. A szempontok egyszercsak összeérnek.
Szerencsésebb alkattal kevesebb komplikációval és áttételel is megúszhattam volna avagy megúszhatnám. De még munkálkodom magamon.
Ha hiányzik az irónia, a kifinomult fényárnyék játék, a kiegyensúlyozás, az arányosság, mentségem legyen, hogy nem tudok szakácskönyvből főzni. Becsülöm ugyan a mestereket, de szarok a receptjeikre.
Nekem gennyes az önmaga képére formáló hiúság, és ennek édestestvére, az önazonosság.
Ki vagy Te, és ki vagyok Én, hogy megfeleljek? Vagy kérdezzem azt, hogy ki az összes többi, hogy ne feleljek meg?
Bazári okoskodás, a déloszi szabaidő parkok bevált szolgáltatása. Egyre nehezebben viselem már el a kollektív örömházakat.
Ápolom és hasogatom tudatomat, mert érdekfeszítő ki-be járni, szlalomozni a repedések között. Vékony, színes szalagokat fűzögetni a hasítékokon át, kígyózva, bújkálva a rácsozat szalagjai alatt vagy éppen fölötte. Néhány ezer gramm szivacsos anyagból épített mandala. Nem tudom, meddig ér, de hat két súlytalanságot összevetünk, összeillesztünk, minden okunk meglehet a bizalomra. Nem lesz ellenpróba.
Amíg jelt ad a Szellem, pusztán Szellemiség. Én mégis a Ti nedveiteket, a Ti arcotokat választom.
Kunyizhatunk talán megváltást (soron kívülit?), valamiért inkább elfogadom az utat, akárhányszor hengereljék (még?) át rajtam a jókötésű betontakarókat. A hátam páncél, még ha gyomromban, beleimben, vesémben, májamban tapicskolnak is a rettenetes hadak. Elbírom, elviselem, (el?)hordom őket.
Nem áldozat. Alázatos gyógytorna. Úgy veszem át a gyakorlatokat, mint az izgatott szűz a zizegő jegyajándékokat.
Menj tovább! (Lépj előre hármat.)
Talán hálás és termékeny téma lenne újra elidőzni, és még a módszerrel sem ellenkezik, a lassítással, hiszen az állandó (azonos) sebességgel forgó gömb is örökkön egyforma.
Mi van a sötét, pinceszagú fülkékben(90)? Mit rejtenek a gyalulatlan falécekből összeszögelt ajtókkal elzárt, mitológikus alkonyi szövedékbe burkolt rekeszek? Miféle kincseket, lomokat, holt tárgyakat vagy esetleg még élő testeket? Az efféle gyanús terektől minden kitelik. Enciklopédikus, gyűjteményes munkák tanúskodnak erről. A búvárok szájról szájra terjedő tapasztalatairól nem is beszélve.
Zörgessem az ajtókat, mint húsokról leszoktatott Kékszakáll? Vagy szökjek át a nyílásokon, mint füsttestű dzsinek?
Némelykor valóban úgy érzem magam, mint egy főfelügyelővé előléptetett kulcsár, aki zengő léptekkel rója az emeleteket(91). Széles övén ott himbálódznak, csilingelnek a bűvös tollú vasak, amelyeket a kétoldalt szorosan egymás mellett lévő ajtók közül hol az egyikbe, hol a másikba próbálgat. Kész őrület, zsörtölődik magában ellenőrző kőrutjai után, nem különösebben tágas, de meghitten berendezett hivatali szobájában. Kész őrület, és valóban se nem túloz, se nem téved. Hiszen ha az ajtóknak nincs nyitja, miért ez az örökös készültség, szakadatlan fontoskodás? Miért szerződtették valójában? Mit, kit kell fedeznie ennek az álruhás buzgóságnak?
Egyszemélyes, virtuális tömegszállás, ragyogóbbnál ragyogóbb, tetszés szerint nyitható, zárható programokkal. Szerelmek, halál, gyerekkor, elfojtások, csúsztatások, devianciák, rokonértelmű szerepek, kompenzációs mechanizmusok, frusztációk, igazán vaskos kislexikonra jutna a címszavakból. Nem lenyűgöző és csábító? Hamísítatlan bohócszerep, miként lehet a gomolyag egyenes szálával beszőni magam, mint átalakulásra aligha képes biológiai csoda.
Á/3 Mi vándorol át szájból szájba át? Mi ez a meddő mag, meghiúsított szárnyalás, kővé vált csimasz? Miféle üzenet rejlik a tokban, körömnyi fecnire vagy a tartály belső falára kaparva? Gyilkos vagy áldozat? És kinek a gyilkosa, kinek az áldozata? Élsz egyáltalán? És mi ez a tubus a légcsövedben, a tüdődben? Ki permetezi szét furcsa szereit ereidben? Rendesen számoltál? Vagy mint megátalkodott, ostoba gyerek, így próbáltál túljárni a doktorok eszén?
Láttam már elég ébredést, hánykolódást, hályogos, önkívületből érkező, zilált tekintetet; cukros vagy sós vízzel teli, akasztott flaskákat; hallottam már eleget az ébredező belek és vesék tétova zörejeit. Mondhatom, nem sok jót ígérnek ezek a mutatványok.
Á/3 Tudom, üresek a cellák. De csak egyszer zörgessem meg a zárat, máris csattogó verdesés hallatszik belülről, mintha valami nagy madár vesződne faltól falig a szűk, ablaktalan helyiségben(92). A pánik robaja aztán átterjed celláról cellára, egyre gyorsuló iramban az egész emeletre, majd az egész épületre, és ott örjöng nekem az egész pikkelyes lábú bagázs. Aztán egyszercsak elcsendesül minden. Ólmos fáradtság borul a szigetre, az asztallapjára borulva hortyogok, mint egy igazi, pandúr jelmezes házmester.
Álmomban gyöngyöket vagy kavicsokat számlálgatok. Csak most értem meg, kinek szól a köszönés. Kezit csókolom, Stern bácsi. A körfolyosó vaskorlátjának támaszkodva, ott fenn a magasban, különös volt az emeletek közötti sűrű fonatú drótháló. Mintha csak cirkuszban vagy börtönben lettem volna. Talán, hogy el ne szálljon, mosolyogtam az ötleten. Vagy el ne szálljanak. Mert minden körbe ér.
Túlzó ez a zsúfoltság. Aggodalmaskodó. Nem mer kevesebbet markolni, mert fél, nem lesz idő, erő újra fordulni, vagy éppen az áradás lesz túl magas, szilaj.
Vagy úgy! Ezt azért mégsem. Az "élj egészségben" záradékot jó olvasni, de kínos lenne leírni(93).
Kivénhedt primadonnák szánalomra méltó édelgése.
Riaszt a nagy forgalom, a tolongás?
Ne finnyáskodj, pajtás. Állj közibéjük, szívd be mélyen a táguló bőrök, húsok vad szagát, tömekedj, vívj csontcsatát. Nem kerekedik egyhamar ekkora mulatság. Csodálod, hogy talpon az egész város?
Neked még erőltetett menetben kell lerónod jó féltucat futamot, mielőtt célhoz ér a fergeteges lovas.
Persze, hogy minden póz. De éppen azért. Ne kelljen újra, ne kelljen többé.
Fogalmam sem volt, hol van a Nagyszínház. De még kérdezősködnöm sem kellett, csak mennem a fősodorral.
3/83 Az emberek elözönlötték az utcákat. Derűs arccal, szinte futva siettek, mind egyetlen irányba. Így képzeltem a forradalmak első, még vértelen óráit. Szinte észre sem vettem az érkezést. Csak az tűnt föl, hogy a tömeg eleje hirtelen elvész a magas és szélesre tárt kapuk mögötti mélységben. Ez lenne az a dicsőséges, isteneket és fejedelmeket estéről estére bekvártélyozó épület? Inkább egy kastély mögötti hátsó épületre emlékeztetett, úrhatnámkodó cselédszállásra, istállóra. Meghökkentett a falak szürkesége, dísztelensége, az egész tömb földközelisége. Mindent vastag porréteg borított, mintha egy közeli cementgyár ontotta volna magából a finoman szemcsézett szürkeséget, vagy a város mögötti hegyek gyomrából kifordult hamu ömlött volna szét a téren. Érthetetlen volt ez a por, a mindent belepő szárazság. A kocsifeljárók hirtelen kiszélesedtek, ahogy rájuk léptem, a kapu pedig olyan tágas volt, hogy amikor áthaladtam rajta, nagyobbnak éreztem, mint az előbb magát az épületet. Lenyűgözött az előcsarnok pompája, méltósága és monumentalitása. Mindez azonban pusztán kisszerű, talmi varázslat volt a színházterem roppant méreteihez, mélységéhez és magasságához képest. Csak azt tudtam elképzelni, hogy a kagyló alakú nézőtér földszintjét mélyen a föld gyomrában alakították ki, és innét húzták fölfelé az erkélyek, karzatok sorát, hat vagy hét emeletnyi magasságban. A kristálycsillárok, mint cseppkőbarlangok kápráztató fürtjei függtek alá, szikrázva, lobogva, és akármerre fordult a tekintet, mindenütt brokátok, kelmék, selymek, kárpitok, egzotikus faburkolatok, drágakövek, színes üvegek és mozaikok. Már-már bűnös volt a művészetek, a szépség, a ragyogás, a gazdaság e túláradása. Hamarosan az egész térség megtelt a zsibongó tömeg zajával, parfümök és édességek illatával. Szinte az egész színpadot elfoglaló, több emelet magas, színüveg medencét rejtett fényforrásokkal, belülről világították meg, a legkülönfélébb bonbonszínekkel. Az első kis puttókat a nyitány után hajították be a vízbe. Hamarosan teljesen megtelt az akvárium ficánkoló, rúgdalozó gyerekekkel, faltól falig, a medence aljától, egészen a víz felszínéig. Az ezertagú zenekar elnyújtott, zivatarozó tust húzott, majd egy hatalmas, vastag üveglappal lefedték az akváriumot, és színültig töltötték. A közönség elragadtatottan ült a helyén. Az anyák gyöngyöző szemmel rágták a szájukba gyűrt zsebkendőiket, az apák büszke megindultsággal, merev tartásssal ültek mellettük. Némelyek nem tudták magukba fojtani elragadtatott felkiáltásaikat. Nézd csak, azt a szöszkét, éppen olyan, mint a mi Gombócunk, lelkendezett az egyik. Mások pedig, szinte önkívületi állapotban, föl-fölugráltak helyükről. Halacskák, suttogta aléltan egy sápatag fiatalassszony, és szemérmesen urára pillantott, miközben mélyen a szájába helyezett egy, a hüvelyk és középső ujja közé fogott, a forró bőr érintésétől máris enyhén olvadozni kezdő, gesztenyekrémmel töltött mignont.
El, el innét.
Á/Á/3 Fáradt vagyok és fásult, koponyám betontuskó. Ismerem már a kerteket és a völgyeket, amelyeken át kell vágnom. Ismerem a színültig telt dézsát, amelybe belenyomják a fejemet. Ismerem a moszatos deszka összes repedését. Belülről láttam őket, mikor nyitott szemmel körbenéztem.
Vagy azt hiszed, fölvágok?
Á/3 Egyre jobban félek gyerekeimtől, ahogy mind többet tudnak rólam, és mind kevesebet magukról. Ott alusznak, puhán és szelíden, de már álmukban is vadulva, elvadulva. Két szobával arrébb még bíznak bennem, és én takargatom, ámítom őket, elvakult szerelemmel. Irtózatos gondolat, hogy egykor kezükbe vehetik fertőző agyamat és azzal állhatnak bosszút rajtam, hogy nem hajítják el.
Á/3 Nem tudom, mi a bűnöm, ha minden bűnné lesz; és nem tudom, mi adhat föloldozást, ha képtelenség a megbocsátás.
A halálsáv depresszióba taszított, és innét az őrület visz tovább, ha továbbvisz.
Igen, létezik kezelhető őrület, csak még a célját nem látom tisztán. Talán azért, mert nem elégszem meg a dolgok természetével. Szemem túlságosan hozzászokott a látvány mögött vélt mező kierőszakolásához.
Á/3 Olyan vagyok mint egy becsapott kutya, akit kizárnak gazdája házából, majd amikor beengedik, örjöngve rohangál a bútorok között, ide-oda szimatol, fújtatva befúrja magát minden résbe, nyílásba, bekukkant a szekrények mögé, ágyak alá, földönti a vázákat, összegyűri a fügönyöket, a szobák azonban üresek.
Hagyjuk a szent könyveket, regényes történeteket, nyegle csattanókat. Így történt, így esett.
Amikor kiszöktél néhány pillanatra a K. hasára kent foszló zselé és a rajta korcsolyázó, keskenytalpú detektoros vasaló alól, és mint egy digitális csibor ide-oda cikáztál a monitor kékesen vibráló feszített tükrén, megszólítottalak. Csupán néhány szót akartam mondani neked erről-arról. Megnyíltak ajkaim, torkom szorultsága azonban nem enyhült, még egy szalmaszálnál is szűkebbé rándult. A hirtelen engedő, majd újra görcsösen összeszoruló járatból aztán csak mindenféle gyanús külsejű csomók fordultak ki, mint amikor az elzáródott belek fölfelé próbálnak szabadulni a beléjük égett salaktól.
Á/3 (Majd a szalmaszál rugalmassága is megszűnt,) egy szinte teljesen sötét szobában ültem. Karomat, kézfejemet mintha irtózatos erejű mágnes szorította volna a trónusszerű alkotmány vas kartámláihoz. Homlokomat vaspánt rögzítette a székhez, és kipeckelt számon át hosszú vastűkkel húzták elő a féregként tekergődző szavakat.
Rettenetes képek erjednek bennem, pedig hidd el, csupán ki akarlak venni digitális bölcsődből, és magamhoz ölelni, magamhoz szorítani, cirógatni ujjaimmal, leheletemmel, szavaimmal. Igen, néhány egyszerű szót akartam mondani neked a megbocsátásról, a szerelemről meg istenről, de éppen akkor rúgták be az ajtót a bőrkötényes legények, borogattak össze mindent, röhögve turkáltak anyád méhében, és kurjongatva integettek egymásnak a monitorokon keresztül. Semmit sem mondhattam, semmit sem üzenhettem, semmit sem üzenhetek. Tudom, gyűlölni fogsz ezért, és kitolnád szememet, hogy ne láttalak volna meg. Hogy ne láttalak volna meg.
Tudod, azt hittem, lesz, lehet még (mégis?) valami könnyebbség, könnyűség. Talán ezért ez a mind gyakrabban és tudatosabban beiktatott szünet. Mert mi lesz az ajándékokkal? A meglepetésekkel? (A jóindulatú meglepetésekkel!) Hiszen üres kézzel ugyebár nem illik újszülöttet köszönteni.
Láthatod, mennyire zavarban vagyok, mennyire zavart vagyok. Még a betűk formálását is újra meg újra eltévesztem.
Mostantól mindent beleírok. Aztán majd szűrd ki magad, mire van szükséged.
Nem üres a kezem, éppen hogy fertelmesen teli. Ahogy ösztönösen a szád elé kapod, hogy ne rondítsd össze az ünnepi asztalt.
Unalmasak ugyanazokból a színekből, beállításokból, jelképekből építkező képeim?
Zárt doboz, szorosan rászerelve az optikai lencsékre. Kétségtelenül mániákus műfaj. Talán nem is műfaj, pusztán mítizált kóreset.
A fehér dicsfény a műtőlámpák galaktikus korongjaiból zuhog alá. Fóliaszerűen ömlő, jéghideg, olvasztott ezüst. Öl, de könnyű, és mégsem annyira utálatos, mint az ólomeső.
Hol a mese, aminek minden áldott este nekikészülök, amikor odatelepszem ágyatok mellé?
Láthatjátok, mindennel megpróbálkozom.
Á/3 Még kertet is építek. Újra forgatom a földet, kérdezgetem apámat, milyen arrafelé. Nem romlott-e már meg nagyon a talaj, miféle ízek járnak-kelnek, emelkednek, süllyednek a hajszálcsövekben.
Kedvesem, terhesek már ezek a fád bagzások. Nem panaszkodhatsz, fütykösöm úgy áll benned, mint a köcsögtartó hetyke rúdja, amikor hátratolt, teli tomporoddal eltartva magadtól, összeszorított fogakkal, gyorsuló tempójú hörgéssel mégiscsak elélvezel.
Mindent megpróbálok fölhasználni. Mindennek esélyt adok, akár egy utolsó, de még nem a legeslegutolsó stádiumban lévő, halálos beteg.
Á/3 A leglehetetlenebb helyzeteket idézem föl. Az első nap. Előtte heteken át napi tizenöt órát vétkeztem. Agyam olyan volt, mint egy kisikált teknő. Zsibbadtan, bambán gubbasztottam a kuckóban, mindenféle berendezés között, és éppen ebből a katatóniából nyúltam ki, amikor magam elé húztam egy írólapot, és szinte szóról szóra leírtam azt a négyszázvalahány szót, amelynek csiptetői között azóta is ott szárítgatom a lassanként egybegyűjtött lapokat. Honnét tudhattam volna akkor, hogy egy év hetvenhétnek számít, mint Tündérországban vagy a galaxisközi utazásokon, és mire visszatérek, ha visszatérek, már se híre, se hamva nem lesz a kerteknek, húsoknak, agyvérszegénységeknek, jeles napoknak.
Á/Á/3 De nem Te hencegtél, még nem is olyan régen, hogy ha ismernéd az Átjárót, akár a visszatérés, a túloldal bizonyossága nélkül is megpróbálnád?
Látod, barátom, néha a hetvenkedéssel is vigyázni kell, mert a megidézett, feltűnési viszketegségben szenvedő szellemek egykönyen szavadon foghatnak. És mondhatom, igen kellemetlen természetűek. Úgy mórikálják magukat, mint azok a kurva sikamlós szirének, hogy aztán csak győzd a kilátástalan, végeláthatatlan kalandot.
Unom már a képes beszédet, ahogy önmagát ízlelgetve, céltalan nyalakodik a nyelv.
Igen, mesét kértem, legalább egyet, egyetlenegyet ebben az eltágult szellemi kloákában.
Ajándéknak, de méginkább alibinek.
Ami maradt: a menekülés térképének szakadatlan rajzolása, hogy ha más nem is, de legalább fordított kincskereső lehess.
Szememben remeg az Ezüst-tó krómnikkelezett tükre. Nézz rám. Talán valamelyikünké mégiscsak Boldog Vég lehet.
Számban hordom mindannyiótokat. Parányi, rugalmas gömbök. Fölhasított oldalú, tömött zsákokból kiömlő, forró, aranyló magvak. Ne érintsetek. Undorodom húsotoktól, véretektől.
Háborodott elméjű kannibálok, mérgezett szivacsmezőkké lazult kérgek. Rettenetes, támolygó kór. A biblikus bűn méltó bűntetése.
Mindenért nekem kell megfizetnem. Földig rombolhatom a templomokat.
A szellem falak, oltárok nélkül is megmarad. Beette magát a testben kerengő levegő molekuláiba.
Nem vesztem el, mert sohasem voltam.
Ezerszeresen rászolgáltam kötélre, vasra, vízre, ólomra, sugárra, bármiféle nyavalyára. Magam vagyok az Ítélet és az Átok.
Mint fáklyás bitang lobogok végig a hosszú, fekete folyosón, mert szeretem hallgatni a csámcsogás, az emésztés zajait, cuppanásait, robajait. Az önmagába csúszó, csupasz test surrogását a sóderrel fölszórt utakon. A szűzlányok gyomrából föltörő basszbariton böffenéseket. A bőrbe varrt boszorkányok süvöltő szellentéseit.
Újra végigjárom a rekeszek közti járatokat, a szégyen, a gyűlölet, az önimádat és a hiábavaló könyörgés katakombáit.
Á/3 Csodálod, hogy mindent, de mindent elkövetek, csak ne kelljen minden áldott nap odaállnom az alagút eltátott pofája elé, megadón várakozni: beszippant-e vagy nem, és ha igen, pusztán csak öblöget, játszi kedvében torkára engedve gargarizál vagy lenyel és elemészt.
Mi vagyok én? Elátkozott hercegkisasszony? Balsorsú szűzleány? A falu szépe? Magából valón megsokszorozva, ahogy a bődületes, beteges étvágy vagy a falu előljárói diktálják?
Talán, ha álruhát öltenék, és amikor a megváltást remélő királyi parancs fogdmegjei átfésülik a házakat, egyszerűen kiosonnék valamelyik városkapun, mint vízárús, cserzővarga vagy rengő valagú markotányosnő.
A Fenevadaknak nem járhatok túl az eszén, de szolgáit lépre csalhatom, és miközben azok ott hadakoznak a megvadult rajokkal, én talán gyümölcsfákat nyesegetnék, kelendő portékákat kínálgatnék vagy fogdosnám a forró bennszülötteket.
Miért nem bírom elviselni, hogy nem én írom a szócikkeket?
Remek mulatság elképzelni a becsinált főurakat az éhkoppon maradt, tajtékzó Minotaurusz barlangjában. Már megint csak a falak repedéseiből kipiszkált bogarakkal kell beérnie, meg valami nyílt tűzön hirtelen és kedvetlenül kotyvasztott löttyel.
Olcsó képregény.
Á/ Végeláthatatlan elfekvő, az emlékezet, a széthajigált magok, a képzelet, a szörnyűséges keresztút lakóinak önemésztő telepe. Nincs kakasszó, csak a halotti leplek jóétvágyú ropogtatása, az önmagát fölfaló testek harsány csámcsogása. Gyertek, gyertek csak pulyáim, tapasszátok fületeket a föld jámboran háborgó gyomrának falához, mintha csak anyátok de sokszor megmászott, remek cipóhasához símulnátok. Mindannyiótokra sor kerül. Mintha nem is fülkékbe, hanem egyenesen kútba lépkednétek, feneketlen dögkutakba, hogy aztán onnét eregethessétek szét nedveiteket a hajszálvékony csatornákba.
Vajon melyikötök siet elibém, túl a félúton?
Á/ (Rettentő súly a mellen. Nem roppantó, hanem tompán fullasztó, mint mellbetegek testén a vánkosszerűen szétterülő ólomzsák. Nem a tüdő, az egész test fuldoklik. Menni kellene.) Nem futni, szökni; egyszerűen odébb állni. Levetni a tájat, mint fullasztó gúnyát. Távozni, mint az előadás végét jelző lámpagyújtás után. Kényszeres önigazolás és az előtörténetek szopogatása nélkül. Számvetés, leltár nélkül. Felejteni.
Ha eljő végre a várva várt súlyos óra(94), úgy sétálunk végig a szobákon, mint emlékmúzeumok gondosan berendezett, élettelen de nem halott helyiségein. És végre békésen üldögélhetek körötökben, mitsem értve bizonyos kétségtelenül jóindulatú kérdésekből és minden vádaskodás, hátsó gondolat nélküli pillantásokból. Talán emlékszem még az okokra, fölismerem őket, de már semmi közöm hozzájuk. Nem elhaladok, létezem mellettük. Nyilván összesúgnak majd mögöttem vagy akár előttem is, attól függően, miként ítélik meg állapotomat, és mert mérlegelnek és ítélkeznek, jelzi, nehezükre esik az elfogadás. Mert hiába múlnak el akár századok is egyik-másik eset óta, fogalmuk sincs, mi történik, és ezért rejtélyről beszélnek. Esetleg segíthetnék nekik, nyilván hálásak lennének. Az önmagát magyarázó rejtély azonban pusztán műfajváltás, az alakoskodás nem éppen rokonszenves formája.
Az elátkozott, elvarázsolt király vagy ha úgy tetszik, a megrontott cseléd életét élem. Az idegen burkot mindenképpen nekem kell fölvágnom, méghozzá belülről. Most még kérdezhetek, rákérdezhetek, de egyre lazulnak a túszul ejtett elme börtönviszonyai.
A fogvatartók inkább horgászni járnak, gombásznak, bámészkodnak a kirakatok előtt, fúrnak, faragnak, olvasgatnak, kiruccannak, diskurálnak, bekukkantanak ide-oda, nagyokat sétálnak a hegyekben, hallgatagon szemlélődnek, a legkülönfélébb inyencségeket főzik, ölükbe fektetett füzetekbe körmölnek, és egyre kevésbé érdekli őket a váltságdíjak sorsáról szóló hírek.
Á/3 Csak egy gesztus(95). Tovább a megkezdett úton.
Föloldani az összes jelzőt. Rosszindulatú mérgek.
Órák, napok és évek. Össze-vissza dobált, egymásra hányt kacatok, alattuk már rég megrothadt a fű, a föld. Mégis grandiózus terveket kovácsolok üszkösödő lábú csavargókkal. Még a csillagokat is lehazudnám az égről, hogy legalább engem ne ringó, bepállt hordágyon cipeljenek le durvakezű borbélyok az ingatag csapóhidon(96).
Gondolod, hogy elhordhatod a kerti lomot, kitakarhatod a rothadás alól a földet, hogy hentereghess egy kicsit a finom, alkonyi napsugárban?
Á/ Bolond vagy? Azt képzeled, egyszemélyben költhetsz párhuzamos életrajzokat? Vagy létezik a kétvégéről kezdhető élet? Minden ideköt és végleg, hiszen te örökké ott vagy, miként én itt. Én mégis elmegyek, és nem érdekel, jutok-e valameddig. De mámorít a vágy, új testre ébredni és új hivatalra, és föllovagolni a hegyekbe, ahol vár és elfogad, de legalább létezik a karaván(97). Ha csak egyetlen egyszer megpillanathatnám, minden csalásomat elfogadnám.
Nem félek.
Á/Á/3 Csak azt írom, amit látok.
Tudom, nem lehet már sok hátra. Pontosan látom a városból kivezető utcákat. Táskám telitömve papírokkal, okmányokkal. Senki sem tartóztathat föl. És ha kell, embert ölök.
Próbálom fölidézni a tájat. A Szerelem Házát, a Szerelem Kertjét. Ezerszer vágok neki az útnak, hogy egyszer megérkezzem. Keresem az ismerős illatokat, ízeket, formákat. Üres szemgödreimben lassan emelkedik az emlékezet. Semmi sem változott. Nem félek. A torony tövében földbe szúrt, két rövid nyárs hegyén még ott csillognak szemgolyóim. Hosszú ideig nem lehettem itt, de minden éjjel láttam az ablakba állított mécses meg-megrebbenő lángját. A hegyek között, a sziklák odvában is a te Kis Lovagod maradtam. Kitépett nyelvemet titkos futár vitte Hozzád, hogy halld minden éjjel a hágcsót bontó varázsigéket, és tudd: Nem felejtettelek, nem felejtek. Nézlek és szólítlak rendületlenül. Testemet sók és savak zabálták föl, ünneplő fehérbe lugozva csontjaimat. Fogadd el őket ajándéknak. Tornyos diadém, áldozati oltár. Úgy térek vissza hozzád, ahogy a hegyekből lopódzik le epekedőn egykori titkos mátkájához a farkasemberré lett vőlegény. Éjszakákat ácsorgok az ablak alatt, jégben, hóban, lombruhában, kukkerezek a tövisekről lecsórt, utálatos érintésű, kocsonyás lencsékkel, és üvöltök fájdalmamban, ha ismerős árnyék szövi át az ablak mögötti függönyöket. Koponyámmal hántolom a fák kérgét, hegyes gödröket kapálok sarkammal az agyagos talajba, miközben szőrös markomba döfködöm kőkemény, veres vesszőmet. Nyüszítek, szűkölök, ugatok, vinnyogok, míg odébb nem durrogtat sörétes karabélyával a szuszogva, káromkodva előcsoszogó, zsírosan izzadó, új háziúr. Gyűlölöm azokat az alamuszi, öntelt varangyokat.
Ugye nem gondoltad, hogy egyszer még visszajövök(98)? Iszákomat áthajítottam a magas kőfalon, majd magam is áthágtam az építíményen. Kúsztam, szökelltem, rohantam bokortól bokorig, fától fáig, obeliszktől obeliszkig, míg el nem értem végre a sudár, magas tornyot. Kaputlan, fekete cső. Fala sima, mint a márvány. Alig pihentem meg egy-két szusszanásra, nekivetve hátam a kőnek, amikor megpillantottam a húsz rőf magasságból aláomló, nyalábnyi, sűrű fonatot. Megmarkoltam, és úgy futottam föl a falon, mintha csak mezőn szaladnék. Az ablakocska nyitva volt, egy pillanatig sem tétováztam. Szinte önkívületi állapotban léptem föl a párkányra, és beugrottam a szobába. A hajfonatot az ablak keresztvasának találkozásához kötötték. A gyermeket már levágták róla. A vénasszony állt most előttem, lakkcsizmában, krómacél szögecsekkel kivert gúnyában, közönségesen szétvetett lábakkal, ököllel csipőre támaszkodó kezekkel, és kissé arrogánsan ezt mondta: Ideje, hogy megérkeztél. Valamit dohogtam neki az útról, a városról, meg a harcokról.
3/69 Azonnal két óriási mélytányért rakott az asztalra, egymással szemben, melléjük pedig két kanalat. Aztán a konyhaszekrényhez fordult, és egy szinte vejlingnyi tálat emelt ki, magasan megpupozva gyöngyöző, áttetsző, egymáshoz tapadt, kocsonyás aranyszemcsékből álló kásával. Az asztal közepére állította az edényt, leült, és helyet mutatott nekem is. Bőségesen szedett mindkettőnknek, majd csak úgy a szemével jelezte: hozzáláthatunk. Először óvatosan kanalazgattam. Szokatlan volt a ragacsos ikrák íze, állaga, ahogy el-elpattant némelyik szemcse a fogak alatt. Hamarosan egyre mohóbbak lettünk mindketten, és úgy faltuk a kását, mintha csak versenyre keltünk volna egymással. Hajnalra fölzabáltunk mindent. Úgy fénylett az üres kőtál, mint egy gyökérkefével lesikált hasfal.
Gyertek, gyermekeim, engedelmes aranypatkányaim(99). Ledobtam már tarka ruhámat, tollas, hetyke kalapomat. Helyébe ujjas vászoninget, zekét, bőrnadrágot húztam, lábamra rövid, feszes csizmát, fejembe pedig puha, vörös posztósüveget nyomtam, mint nyalka vadászok. Tudom, vártatok rám hűségesen. Minden vecsernyekor, midőn megteltek a templomok, odaültetek az ablakok alá, megbújtatok a tornácon, és izgatottan füleltétek a delejes furulyaszót. Itt van-e már? Közelg-é a határból? És titkon összeesküdtetek, nem nőttök fel addig, míg az ígéret valóra nem válik. Atyáitok és anyáitok nem értették, miért kóboroltok állandóan a folyó menti ártérben, mi ez a koraérett, sosem apadó hűség. És gondolatban ezerszer körülültetek az óriásokként közöttünk guggoló hegykupok árnyékában, és hallgattátok a partszakadásként újra meg újra megomlott meséket. És én láttam magam előtt az üres, élettelen várost, a lélektelen kerteket, házakat, kamrákat, ahol egykor viháncoltatok, a kemencepadkára húzódva szúnyokáltatok, sutba vetett, hálós szerszámok között rejtőzködtetek. Láttam az utcákat, a kiszáradt tekintetű asszonyokat, a fölperzselt földeket, a szétszabdalt arcú, megtört derekú férfiakat, a betemetett várost, amelyre a hallgatás gördített jeltelen követ. Mert bűnhődnie kell, ki nem tudja a számadást, aki azt hiszi, csak úgy föl lehet ébreszteni a patkányokat(100), bűntetlenül lehet cicázni a démonokkal, vidám csapatokba egybeverődni az út két oldalán, és dévajkodva, pajtásoskodva lengetni a színes kendőket a teljes menetfelszerelésbe tovagördülő, fenyegető karneváli seregnek; az átok beteljesedése nélkül lehet bálozni, tivornyázi, szépelegni és édelegni finom, társasági modorban, miközben a csapat eleje már torkig az iszapos mederben jár.
Eljöttem, mert kell a bosszú és az áldozat, és rajtatok kívül senki sem válthat meg a felmentéstől. Bízom bennetek. Kezetek biztos, és semmi sincs, ami hamis könyörületet adna.
Ritkán tisztulnak meg ennyire az okok és az indokok. Mindenben csalhatok, mindent motívummá tehetek (lám, ezt is), ez a találkozás azonban akkor is úgy ég át rajtam, mint a villám, amelynek nyila végleg a földbe szegez.
A táncnak vége. Tudom, lesz még nyájas bál, lesznek még flörtölő háziasszonyok, rózsavizet kiválasztó bakfisok, remek teasütemények, inyenc bonbonok, éteri üvegek, ez az est azonban már pusztán dramaturgiai fogás és néma.
Eljöttem értetek, és ti úgy másztok elő a romok közül, mint hosszú, húsos bogarak. Vidám csapat. Elől a pikulájával bohókásan lépkedő vándor, utána a fürgén tipegő, apró lábú, rongyos és éhes pajtásai. Egyre többen és többen, mintha maga a folyó kelt volna ki aranyos medréből. Mire a pásztorok elrebegik az ájtatos, mit sem sejtő nyájnak az ite missa est szavait, mi már mind, mind messze járunk, és a városból kivezető egyetlen úton semmiféle nyomot nem hagyunk. És nem lesz többé hír, ami rólunk szól. Mégis újra itt vagyok, újra itt vagyunk.
Á/Á/3 De ki az a másik, akinek koponyájában a szem pusztán két, fehér golyó(101)?
Ünnep. A búcsúé? Olyan, mintha egy végtelen hosszú, szinte teljesen sötét alaguton érkeztem volna Hozzád, amelynek túlsó vége hirtelen kitágul(102).
Augusztus3. L. grófékhoz voltam invitálva, sok vendég volt, ahogy beléptem, az öreg gróf beszélt egy frakkos társaság előtt emelt karral. Csillárok égtek, este volt. A kandallóról felkaptam egy nagy fehér serleget és felköszöntőt kezdtem mondani, a grófnőt keresve szemeimmel, virágok nevét kiáltottam, ennyire emlékszem a felköszöntőmből, aztán zavarba jöttem, mert az öreg grófnak miattam el kellett hallgatnia. Azután a gróf deklamált tovább, nem tudom mit, mintha mindig csak egy szót mondott volna. Azután megláttam a grófnőt, hogy zongorázik messze egy sarokban. Sok gyertya égett a sötét zongorán szép nagy gyertyatartókban(103).
Roppant zsúfoltság volt a termekben. Magas rangokat és magas hivatalokat viselő urak, előkelő hölgyek, nagyasszonyok, idős dámák, nyurga kisasszonyok. Rendkívül különösnek találtam, hogy az előkelő társasági csoportok körében hegyes orrú, patás rágcsálók is ott szivaroztak, magyaráztak, zsakettben, frakkban, saccoban, és ebben látszólag senki sem talált semmi kivetni valót. Valójában tökéletesen belesimultak a társaságba, miként néhány kétes ábrázatú és gyanús öltözetű lézengő is. Ha a közelembe kerültek, és miután szerencsésen újra továbbálltak, mindig önkéntelenül megtapogattam zsebeimet. Akárha fontos, titkos okmányok ottlétéről akartam volna megbizonyosodni.
3/87 Úgy éreztem, mintha egy hosszú, majdnem teljesen sötét alaguton át érkeztem volna. Nem értettem igazán, miféle ünnepély ez, milyen bankett. Valójában fogalmam sem volt, milyen minőségben vagyok itt, mi a szerepem. Viselkedésem mégis magától értetődő, gördülékeny, minden komplikációtól mentes volt. Valamiféle, számomra ismeretlen forrásból származó állandó feszültség szüntelenül arra figyelmeztetett, hogy föltétlenül uralkodnom kell magamon, mert a földúltság jelenlétem értelmét tenné kétségessé. Sejtettem, hogy hermetikusan zárt térben vagyunk, és az aláomló függönybrokát zuhatagok inkább csak dekorációnak szolgáltak, mintsem takartak valamit. Egyébként is minden tárgyon egy megszűnt forma fönntartásának görcsös kényszerét éreztem. Ez nem lepett meg, elvégre is pontosan tudtam, láttam, mi zajlik a bunker falain kívül. Inkább csak az volt valószínűtlen, hogy léteznek még illeszkedő falak. Rossz érzéseim támadtak, amikor észrevettem, hogy a társaság egyik-másik tagja nyomtalanul és végleg eltűnt. Sohasem láthattam az eltűnés körülményeit, mindig csak a fogyatkozást észleltem, utólag. Pontosabban fogalmazva egy addig jelenlévő hiányát, fogyatkozás nélkül, mert a társaság létszáma, sűrűsége kétségtelenül változatlan maradt, noha senki sem érkezett újólag. Akárkivel érintkeztem, mintha mindenki várna tőlem valamit, mintha hirtelen egy titkos társasjáték részese lettem volna, amelyben mindenkinek megvan a maga előre kijelölt feladata, szerepköre, amelynek elvégzése, teljesítése után leléphet. Ahogy erre rájöttem, kissé banálisnak, sőt egyenesen kínosnak éreztem jelenlétemet. Feszélyezett az alkalom olcsósága, és már nem érdekelt különösebben, mi áll e kissé idétlen eltűnősdi, fontoskodó titkolódzás mögött. Egyszerűen ízléstelennek és hamisnak éreztem ezt a műmitoszt, és közönségesenek a jelenlévők viselkedését, ahogy hivalkodón, körülményes gesztusokkal leplezték beavatottságukat, miközben nem hagytak kétséget afelől, hogy valójában mindent tudnak. Mégis képtelen voltam magam kivonni ebből a bűvös körből. Tudtam, én is meg fogok felelni szerepemnek, ha rám kerül a sor. Én is elvégzem a rám osztott műveleteket, minden külső kényszer és hiba nélkül, mintha már ezredszer játszanánk újra a játékot. Szótlanul és azt hiszem elég savanyú, ünneprontó ábrázattal ácsorogtam az egyik kandalló vagy kerevet előtt, amikor egyszer csak hozzám lépett egy erősen kifestett alak. A nemét nemigen lehetett kétséget kizáróan meghatározni. Cinkosan megfogta a könyökömet, néhány lépéssel félrevont, majd mintha hatalmas termeken siettünk volna át. Odavezetett az egyik magas, széles, üres falhoz, és szótlanul, pusztán a tekintetével intve, egy hosszú, keskeny hasítékra mutatott a drága selyemtapétán. A másfél, kétarasznyi vonal úgy csipőmagasságban húzódott végig a falon, mintha egy könnyű kéz szikét húzott volna végig a finom mintázaton. Kíváncsian lehajoltam, a középső- és mutatóujjammal kissé széjjelhúztam a hasítékot, és belestem a nyíláson. De hát ez képtelenség, suttogtam magam elé, és leginkább az lepett meg, hogy hátulról láttam a szoba szegélyléceit. Álmélkodva fölegyenesedtem, és tekintetemmel vezetőm kerestem, de már senki sem állt mellettem. Újra odahajoltam a nyíláshoz, majd visszatértem a társasághoz. Nem sokkal később újra fölfedeztem a festett képűt, amint pontosan ugyanazokkal a mozdulatokkal megérintett a terem egy másik parányi, magányos szigetén álló, réveteg tekintetű vendéget. Kissé szánakozó, megvető mosollyal követtem a bohóc és áldozata sebes léptű suhanását az intarziás márványlapokon, és sejtettem, hamarosan rajtam a sor.
Ez lett, kedvesem, a Neked szánt üzenetből. Újabb kudarc, de így talán kevésbé önhitt és hazug.
A város falai úgy dőltek ki mellőlem, mint a bűvész varázsdobozának oldalai, mutatva a felhördülő közönségnek a Nagy Illúziót.
Szokatlan melankólia. Nehezen hagyom itt a Várost, pedig éppen csak kilépek belőle. Percekre, órákra, esetleg napokra, de az is meglehet, hogy egy pillanatra sem hagyom el, és mindig is itt éltem, és örökké itt maradok.
Nincs bizonyosság, a készülődés azonban borongóvá tesz. Lassú, lomha érzés, oly sok jobb, rosszabb pillanatból ismerős.
Különös, ahogy a helyszínek, az események és a pillanatok egymásba csúsznak. Néha úgy érzem, minden eleven és minden egyeidejű, semmi sem áll takarásban, minden felfedhető.
Megkísért(l)em az összes lehetséges hang egyidejű lefogását adott/kapott vagy kidolgozott újrend szerint. Kerülném a kompozíciót, hogy a szerkezet ne korlátozza az egyetlen folyamatosan kitartott, milliószor milliószoros összhang zengését.
Oltárépítés, oltárszakadás, roppant jéghegyeken megcsúszó, aláomló jégfalak, képek.
Nektek írom ezeket a napokat, nektek építem az oltárokat. Csodálni, gyűlölni, imádni, leborulni, fölgyújtani. Hadd égjenek, lobogjanak a mihaszna rongyok. Fényükben talán megpillanthatod önmagad (árnyékát).
Á/3 Szeretünk gyújtogatni, mert rettegünk a sötétségben, és azt képzeljük, a Fény védelmet nyújthat. Pedig félni éppen akkor kezdtünk, amikor az első fénysugár utat talált a barlangba. Halvány, vékonyka fonál, amely lassan legombolyította rólunk a Csendet és a Bizalmat. A barlang diadalmas szájában pedig ott maradt egy szánalmas, parányi, csupasz gombóc, az önmagáig érő tudat, a félelem.
Hát persze, hogy őrület zajlik bennem, a meghámozott agyú tébolyult.
Az emelkedő képek vastagon, a végtelen nyolcas hullámait hurkolva örvénylenek fölfelé a tölcsér táguló szájában. Megpörget, leránt, visszaköp, sodor, taszít, megtart az áram, és a téboly finom, fehér szálú hálóját úgy tekeri agyam köré, mint az utcai árusok az olvasztott cukrot a hurkapálcikákra.
Megbénít, halálosan, a nem-létig kimerít az állapot.
Kész a Film az agymban, készek a démoni hangjátékok, misztikus összjátékok, az évezredek óta bennem ringó, munkálkodó képek, pergő dialógusok, a túsz és túszszedő fegyelmezetten hisztérkus kamaradrámái.
Minden létezés bennem van.
Kétségbeesés, kudarc és szégyen. Ezt hoztam magammal. Ez az a hármaskosár, amit karodra fűzhetek, legyen miből szemelgetned a ligetes, gyerekzsivajos piknikeken.
Miről meséljek? Talán arról a bájos kis kerti mulatságról, amikor hozzám másztál a fűben? Fölhúzot lábakkal, térdemen összekulcsolt kezekkel ültem. Fölkapaszkodtál oldalam mellett, és egyik kezeddel karomba kapaszkodva, mutogatni kezdtél a másik kezeddel testem különböző pontjaira. A hajammal kezdted, és amikor rámutattál, azt mondtad: papa. Majd kérdőn avagy helybenhagyást, bizonyosságot várva rám pillantottál, mire én bólintottam. Így mutogattad végig szótlanul a szememet, orromat, fülemet, számat, karomat, lábamat, és minden egyes mozdulattal egyre magabiztosabban hozzátetted, "papa", és én helyben hagytam. Legvégül a földre mutattál, ahol ültem, és újra azt mondtad: "papa", de utána rögtön tagadón ingatni kezdted a fejed. Már nem vártál semmiféle megerősítést, pontosan kiismerted a játékot. Lehuppantál mellém a fűbe és továbbmásztál.
Mit adhatnék én Neked? Miközben marokszámra zabálom a hitvány görcsoldókat, futok, pörgök körbe-körbe, és mindig csak a palánkok árnyéka.
Robbantsd szét a görcsöt, túrd széjjel a gátakat, ahogy a komisz kölykök rúgják szét a homokozó parcellájába ültetett kis halmokat. Csak úgy robbannak, durrannak szét hangtalan a bástyák, rondellák, szirmos és csillagos sütik, ahogy e pöttömnyi Hannibálok keresztülcsörtetnek a homokmezőkön.
Mitől félsz? Miért nem hajigálod szét az összefirkált lapokat, csinálsz belőlük szépen lengő papíresőt, röplapot? Miért nem tintába mártott, elnehezült mozgású bogarakkal járatod meg a papírt? Mire ez az akostüdejű búvárszellem, amikor hiába próbálod elrúgni magad a medence falától, mint a fordulónál lépre ment úszó. Akárha guggológyakorlatokat végeznél a 180°-kal elbillent földön.
Remek szerep.
Hasíts léket magadba, merülj s a test tán végleg alásüllyed, és a fapapucsos téli horgászok már csak a jégfalon földerengő koponyád árnyékát látják. De ha/És amikor homlokod nekidöndül a jégnek, a Sarkokig fut a rianás. Micsoda Mű!
A Szónak csak egyszeri olvasata van. Keletkezik, megtörténik, ellobban, és Te a formával pepecselsz. Elemi iskolai olvasókönyveket tömsz ki szavaid kócával, és csodálkoznál, ha az el-, megvadult szent kölykök szuronnyal rohamoznák meg könyvtáraidat, és koncolnák föl a csatasorba állótott díszkötések kényszerzubbonyába merevített langyos, kerti olvasmányokat.
Micsoda bohóc vagy rögeszméid rezervátumában.
Néhány maréknyi szerves anyag, kozmikus zárvány.
A logika léha kurafik vagy cezaromániás vadállatok fejdísze. A szerkezet vásári laterna magica, hiszen a szavaknak, az adott pillanatban csakis egyetlen értelme, jelentése lehet. De vajon hány milliárdnyi pillanatot számlálhat maga mögött egyetlen szó? Nem mindegy, hogy éppen ezeket írom-e vagy másmilyeneket? Minden szó egyszer maga mögé állíthatja ugyanazt a pillanatot.
A szó az, amit leírok; az értelem, amit kigondolok; a hang, amit kiejtek. Miféle szabályokban reménykedsz ?
A törmelék úgy száll föl a nyelvben, mint gyöngy a borban.
Látom anyám álmát, amint átsuhan a kék paplan fölött. Két hatalmas, precízen kipreparált szitakötőszárny. A szem fordított reflexre pattan. Beomló kupolák, lángok, szárnyak vergődése a recehártya hálóiban. Elég.
Mondd, fiú, miért csinálod ezt? Miért kell ez? Nem látod (a) gyengeelméjű mosolyát? Hiszen csak játszik, bármennyire komisz játék is ez.
Á/3 Szeretnék írni valamit a Halál nélküli félelemről. De nem tudom, lehet-e félni Halál nélkül, és létezik-e élet, ha nincs félelem.
1993 január-április; június-július