24.

Határtalan szellemi kimerültség, állati belső éhség kéjre, bosszúra, ragadozó érintésre, ahogy ölembe vennélek és csontig szántanám körmeimmel húsodat.

Á/3 Nem tudom még, hogyan fogom elviselni a következő órákat. Úgy érzem, az őrület minden pillanatban szétrobbanhat bennem, mindent maga alá temetve, amit fölépítettem ellene.

Semmi sem véd. Egyszemélyes haláltábor. Gyűlölködő magány, pánik. Mintha mesebeli átok ülne a körülöttem lévő tárgyakon és élőlényeken. Totális összeesküvés. Minden a megszokott helyén, pillantásomra azonban eltűnnek, szétfolynak, összefolynak a képmezővel. Mindig éppen csak annyi, amennyit be-, elfog a tekintet⁽³²⁾. Egy kézfej, egy arcvonás, ahogy csúszik a tekintet, úgy törli a testet. Semmit sem tudok megtartani. A varázslat nem tart tovább a pillantásnál. Az eltűnt formák azonban hamarosan újra megjelennek, szinte kacérkodva újra látószögembe úsznak és menten tovatűnnek. Nincs kegyelem.

Á/3 Tegnap az erkélyajtóval szemben álltam, néztem a fekete utcát, a vizes aszfalton korcsolyázó fényeket, a csupasz ágak légbe karcoló, fekete rovátkáit, és ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy belefejeljek az ajtóba, villámgyors, rövid mozdulattal, pontosan fejtetővel áttörve a vastag üveget. Ott álltam mozdulatlanul, és láttam a szabályos kör alakú nyílást, mintha egy nagy kaliberű lövedék csapódott volna be az ajtón. A kör pereme olyan sima volt, mintha gyémántfej vágta volna körbe.

Mögöttem álltál. Már nem utáltalak. Jelenléted mégis kellemetlen, önpusztító feszültséget keltett bennem. Nem éreztem semmit, amikor azt mondtad: Nincs kedved élni, a legszívesebben fölakasztanád magad. Pusztán a módszer viszolyogtatott.

Húsz éve minden nap rákérdezek a mélységre. Azt hiszem, most rengeteg történetet kellene elmondanom, hogy sejtsd, mi minden torlódott össze abban az egy pillanatban, ott, az áttört üveg szabályosan köralakú nyílása előtt állva. Talán még a fejem is átfért volna rajta.

Valószínűleg sohasem értheted meg, mennyire megalázó és lealacsonyító ez a szinte mozdulatlanságig lelassított vég.

Egész életemben gügyögő, szeretetteljes, önmagát nem ismerő közöny vett körül. Sohasem tudtam följönni ebből az ólombányából.

Csakis egy számít: keresztülvágni, keresztülírni magamat valahogy az éveken. Eszelős darálás, hiába zártok gumitömlőcbe, eresztetek le kutak mélyébe, falaztok be, tömitek teli a számat vizes törülközővel, sárral, homokkal, nyomjátok tele a vénámat evipánnal.

Á/3 Nem vádaskodom. Senki sem mondta, hogy lépjek be.

2/42 Amikor végigvezetett a kofakülsejű, valószínűtlenül széles csipőjű felügyelőnő az osztályon, figyelmeztetett. Nézze csak, mondta, és a hínáros félhomályban felém fordította koponyáját, és a fejbőrén lévő, féltenyérnyi, hámló, csupasz foltokra mutatott. Marokszámra tépik ki a hajamat. Aztán hirtelen eltűnt, és én ott maradtam egyedül a kórterem ajtaja előtt. Néma csend volt, mintha minden befelé lélegzett volna, és én lassan kinyitottam az ajtót. Néhány percig mozdulatlanul álltam, amíg a szemem hozzászokott a sötétséghez. Két vagy három vaságy, mozdulatlan, merev, bábuszerű testek. A baloldalon egy lány feküdt, hálóinge a nyakáig fölgyűrve. Óriásra tátott száj, megvénhedt arc. Néhány lépést tettem előre, egészen az ágy széléig, és lassan, visszafojtott lélegzettel az arc fölé hajoltam. És ekkor a fej, mintha a görcsösen eltátott szájon át katapultált volna a magasba, hirtelen nekicsapódott a koponyámnak, és a fél arcomat beszippantotta⁽³³⁾. Éreztem, ahogy reped, hasad a bőr az orromon, az ajkak körül, ahogy lecsúszik a húsról, és átsiklik az eltátott szájba. És akkor szinte hallottam, miként pattannak föl a szemek, tágulnak hatalmasra, és képtelen voltam szabadulni vonzásuktól. Húztak, szívtak befelé, és tehetetlenül buktam előre, bucskáztam át a szemüregek káváján, és zuhantam megszázszorozódott súllyal lefelé. Sután, kitárt karokkal, fuldokolva kapálództam, karjaim mintha megbénultak volna, képtelen voltam behajlítani őket. Végül mégiscsak sikerült valahogy megragadnom a nő vállát, és eltaszítanom magamtól. A test visszazuhant a matracra, pontosan ugyanabba a tartásba merevedve, ahogyan megpillantottam. Arcomat két tenyeremben tartva kitámolyogtam a kórteremből. A felügyelőnő éppen akkor lépett ki a szemközti szobából. Hozzám rohant, betámogatott a nővérszobába vagy egy kezelő helyiségbe, és áttelefonált az ügyeletes orvosnak. Ketten alig tudták lefeszíteni tenyeremet az arcomról. Jól helyben hagyták, mondta az orvos, szinte kedélyesen, és az arcomba világított az asztali lámpával. Reflexszerűen becsuktam a szemem, és amikor hunyorogva újra kinyitottam, a nővér és az orvos fölém hajló, hatalmas fejét láttam. Önkéntelenül elvigyorodtam, és többhelyütt is fölhasadt ajkaim között, mint egy komisz kölyök, kissé előretoltam a nyelvemet. A dagadt, véres húson egy vastag, fekete bogár ült.

25.

2/54 Napok óta úgy teszem be a zárba a kulcsot, úgy lépek be a lakásba, úgy gyújtom föl a villanyt, hogy esetleg ott talállak a szobában. Talán a fotelban ülsz, az ablaknál, nekem háttal. Az első pillanatban nem is látom, hogy ott vagy, aztán felém fordulsz a székkel vagy fölállsz, mit tudom én, ezernyi módja lehet a találkozásnak, a viszontlátásnak. Mit akarsz? Annyit már most mondhatok - persze ezt neked is tudnod kell -, nem én hívtalak. Mindannyian csak úgy jöttök, jöttetek, előzetes bejelentés nélkül, mégis mintha összebeszéltetek volna, egymás után, zajosan, harsányan és kissé követelőzőn. Biztosan arra gondoltatok, csináljunk egy amolyan igazi bankettet, táncos mulatságot, maszkabált, finálét, csapjunk egy jó kis murit. Túlságosan hozzászoktatok, hogy bármikor jöhettek, még ilyenkor is, sőt ilyenkor aztán igazán. Rendben, játsszuk el, hogy ez egy régi hely, nyitott, jól ismert és tágas, akár mindannyian összejöhetnénk, egybegyűlhetnénk itt. Mindanyian. Élők, holtak, őrültek, világnak mentek, ottragadtak, megvénhedtek, szépek és beroskadtak, a sztárok és a csütörtököt mondottak, a lompos anyák és a kacér, még mindig kikapós asszonykák, a hebegők és a szájaskodók, a soványak és az elhízottak, az okosok és a bambák, a magánzók és a tisztviselők, a frigidek és a kéjsóvárak, a nyelvzsenik és a hebegők, a régi szerelmesek és az idegen arcúak, a nagyivók és a józanok, a gázcsapnyitogatók és a körfolyosó artisták, a gyilkosok és a magándetektívek, a kitartottak és a pünkösdi dámák, a neurotikusok, a kolerikusok, a gyomorbetegek, a bohócok, a rossz ripacsok, a lovagok, a szendék és a sandák, a kisaranyosak, a házmesterek, a gagyizók, az entellektuelek, a hipszterek, a kokósok, az igazak, az elkurvultak, az elátkozottak és a boldogok, a roppant fazonok, az oltári dumások, az őrjítő kis seggek, a frottírtörülközőket osztogatók, az ördöngős labdajátékosok, a kádba hánytatók, a jegyszedőnők, a kártyások, a megpattantak, a hűségesek, az állhatatosak. Remek zene, valószínűtlen mennyiségű szesz, igazi vajaspogácsa, vájlingszámra, és mindenki többször is elsütötte már a történetet, hogy egyszer a sötétben, félrészegen, véletlenül a csikkel teli poharat hajtotta föl az itala helyett. Jó kis történet. Habzsoló és gyilkos. A töpörödött kis mandrók mint ott kotyognak a gyomrunkban. Azt hiszem, már a vége felé járhattunk az alkalmi bankettnek. A tömegtől, a szerektől, a fülledt bezártságtól teljesen elveszítettem időérzékemet. Valószínűleg késő délután lehetett, kora este, már teljesen sötét volt, amikor kikísértelek a hosszú, csőszerű előszobába. Csak úgy sütötték a falak a hideget, mintha mély gödörben álltunk volna. Nem gyújtottam villanyt, hiszen éppen csak az ajtót akartam becsukni utánad. Fölvetted a kabátodat, de nem gomboltad be. Amikor visszafordultál a megnyíló ajtóból, nyilván szemből akartál elbúcsúzni, megragadtam a jobb csuklódat, teljesen magam felé fordítottalak, és nekilöktelek az ajtó bereteszelt szárnyának. Jobb kézzel, felülről benyúltam a nadrágodba, és szinte belevájtam a nemiszervedbe. Nyilván a fájdalomtól följajdultál, de nem védekeztél. Bal lábbal berúgtam az ajtót, és két ujjal durván dörzsölni kezdtem a csiklódat. Pillanatok alatt, teljesen szárazon és némán elélveztél. A hüvely görcsösen összerándult, majd szinte kiköpte az ujjamat. Nem láttam az arcodat, nem is érdekelt. Kihúztam a kezem a nadrágodból, és valószínűleg még mondani akartam valamit, de mire fölemeltem a fejemet, már nem voltál sehol. Csak azon csodálkoztam, hogy nem gyújtottál villanyt a szinte vaksötét lépcsőházban. Arra gondoltam, hogy talán már többször is jártál a házban, és ismered a lépcsőket. Különösnek éreztem, hogy esetleg már évek oda idejársz, mégis éppen most kellett először találkoznunk. Amikor másnap este fölhívott N.G. és elmondta, hogy éjszaka fölakasztottad magad a Sváb-hegyen, nem volt kétséges számomra, hogy szándékosan időzítetted aznapra a látogatásodat. Bármilyen képtelen volt is ez a feltételezés, biztos voltam, hogy előre megfontolt szándékkal így akartad, készültél rá, és pontosan tudtad, mi zajlik majd le a lakásban. Nem éreztem szomorúságot, nem vádoltalak, csak egészen egyszerűen gyűlöltelek ezért a szemét dramaturgiáért. Egyszer azt álmodtam, hogy újra ott állunk az ajtóban. Benyúlok a nadrágodba, és mint egy bűvész, a hüvelyk- és a mutatóujjam között tartva egy apró, szabályos aranytojást húzok elő. Pontosan olyan volt, mint a gyerekkori karácsonyok előtt keresztanyámtól kapott, tyúkhasából kivágott, még teljesen csupasz tojás. Tenyerembe csúsztattam a puha, tömör golyóbist, és ökölbe szorítottam a kezem. A sárga pép lassan átpréselődött az ujjaim között.

Az utolsó mondatod, még benn a szobában: "Tudod, baby, olyan blues vagyok".

What is behind the curtain⁽³⁴⁾?

26.

Isten vagy, e paralitikus, beteges ezredvég istene.

Nem az enyém ez a plakatív, zsurnalisztikus nyelvezet. Nem az enyém, bár benne és belőle élek.

Sokat mosom a számat, gondosan ecsetelem a fehér, vattás baktériumtelepeket, erre intenek a hagyományok, neveltetésem, talán természetem is.

Fejek hajtok a görögség előtt, néha azonban csak a fajelméletet látom az arányosságban, a mértékben, a hellenisztikus gesztusokban.

Nyomorék vagyok és nyomorult, megátalkodott és bosszúra éhes, de legfőképpen vak és halálra vált a csüggetegségben és az ernyedtségben.

Enervált, hanyatló ünnepvég.

Hányszor leírtam már a szétomló fényeket, a fülledtséget, az erőtlenséget, a megadást. Hányszor idéztem meg a fölszabadító barbárokat, ahogy a finom selymeket nap mint nap hörögve átlucskoló dámák álmodoznak durva, rettenetes mélyen húsba túró lovászlegényekről.

Ó, boy⁽³⁵⁾, nézz csak tükörbe. A Királyok másutt vannak, Te Isten vagy. Ahogyan redvedzik bőrödről a szerecsenpigmen, ahogy fested magad - nyilván tudattalan az egyiptomi fejedelemasszonyok vonásait követve -, ahogyan viseled nemtelenséged pártáját.

Mitológikus kép. A hatalmas színpadon állsz, aranyzsinóros, bársonyal behúzott karosszékek, süppedő szőnyegek, selyemtapéták, damasztok, brokádok, forró vánkosok, dunyhák, emelőrendszerekkel mozgatható ágyak, habos fodrok, árvalányhajú menyasszonyok és kopasz vőlegényeik, a kémiai kohók bestiális tenyésztelepei között. Kvadrofón árad a zene, és az eleven dögkutak mélyéből fölszabdult sikongások szakadnak föl.

A költők, legalábbis akik adnak magukra, szégyenlik korukat. Így aztán messze kerülik házadat a grammatikusok, pedig micsoda Bibliothékát rittyenthetnének ott, alabástrom szemfehérjédből, fehérneműidet gondozó, pusmogó koboldok történeteiből, betegségeidből, szerelmeidből, a hatalmas ringlispilt benépesítő lényekből.

Á/3 Lagunaváros, reneszánsz paloták, mediterrán fények, nesztelen sikló kísértetgondola. Padjára omolva, teljesen mozdulatlan, óriási selyemruhában egy félholt leány⁽³⁶⁾. Hamarosan szűzességét adja egy szökevény, áruló vicontnak, aléltan és szinte mozdulatlan. Az aktus után heves köhögőrohamot kap. Egy csontfehér, meztelen kéz nyúlik ki a baldachinról aláomló muszlin függöny közül, de nem éri el a kelyhet. A vicomte izmos karjai közé emeli a leányt, és felé nyújtja a kelyhet. A leány szájából vörösen folyik vissza a víz.

Aztán a klinika előtti gyerek, vastag dunyhákkal, vánkosokkal a hordágyra szíjazva. Rémülten ugráló, valószínűtlenül fényes, sötét szemek, csontarc, egyetlen, természetellenesen hosszú, lebbenő fehér hajtincs az egyébként csupasz koponyán. Ez a kor. És benne Te, az Isten.

Á/3 Nimm weg Blut, Rotz und Gedärme und du hast eine Komödie⁽³⁷⁾.

27.

Á/3 Napok óta borzongok, szeretnék elmenni, mert sok az itt-lét. Túl vastagok a napok, minden teher. Bánt a durvaság, a közönségesség, szüntelen számolgatom a sorokat, nem akarom elhinni, hogy még mindig ennyi van hátra. Úgy érzem, valahol elszámoltam magam, és egyszercsak kiderül, máris ott vagyok a küszöbön vagy még beljebb. Talán már nem is kell lépnem többet, nyugodtan behúzhatom az ajtót magam mögött. Még jobb, ha becsukom, hogy ne maradjon sötét, sávnyi rés, amelyben meg-megcsillanthatnak az elmúlt napok, mint fényben kavargó porszemcsék, ha eléri őket az emlékezet félkörben lassan ide-oda csúszó pásztája.

Nincs menekvés. A kopók és a kápók minden foglyot visszahurcolnak. Az elektromos kerítéseken úgy lógnak az emlékek, mint szögekre hajigált, ázott, tépett rongyok.

Bocsássatok meg, de nem maradhatok, és azt hiszem, tudom a módját a menekülésnek, nyitját az átjárónak.

Azt a mezőt kell elérnem, ahová nem fordulhat az őrtoronyba állított reflektorszem. A félkör átellenben folytatódó, örökké bevilágítatlan geometriai hasonmását.

Elforduló, csak befelé látó szem, amelynek idegei kívülről, kozmikus rendszerekből futva csatlakoznak a szabaddá tett (vált?) szemfenékhez. A mindenen áthatoló, mindent maga mögött hagyó, mindent megszüntető pillantás, az egyetlen örök és egyetlen állandó, az egyetlen viszonyíthatatlan arány. A tökély, mert érinthetetlen. Hozzá lopódzom álmaimban, parányi eszméletvesztéseimben. Próbálgatok, gyakorlatozom, készülök az áttűnésre, készülődöm az áttűnésben.

Bevallom, ha árulást látsz is benne, szeretem ezt a könnyű tájat. Az ellenállás nélküli mozdulatokat, a történés nélküliséget, ahogyan mozdulnak, elmozdulnak a tárgyak, a fények, az árnyékok. A szándékok, a komplikációk, a gondolatiság hiányát, amely persze csak innét nézve fogalmazódik hiánynak.

Szeretem, hogy nincsenek, nem léteznek kérdések, párbeszédek, ellenhatások, csakis egyirányú, folyamatos áramlás. Ez teszi megbocsáthatóvá, folyamatosan elviselhetővé a félelmeket, az egyetlen érzést. Később ennek erősödését és gyengülését, vagyis különböző fokozatait illetjük az innenső állapot tapasztalatai alapján kifundált nevekkel. Ezeknek persze semmi közül ahhoz az érzéshez, mert az álomnak nincs nyelve (Á/Á/3). => (IV/69, "Istennek nincs nyelve.")

Minden, ami megszólal, a kifelé néző emberre vall, a csakis kifelé nézni tudóra, a befelé vakra, süketre és némára, aki hiába ügyeskedik fondorlatos tükörrendszerekkel, mindig ugyanazt a hajlású és kiterjedelésű mezőt láthatja. A szeme elé rakott táj, mint a kibernetkus szemüveg, vele együtt fordul. Sohasem pillanthatja meg, mi van mögötte⁽³⁸⁾.

Nevetséges, zagyva és végül is lealacsonyító tevékenység a szakadatlan tudósítás, közvetítés, kommentálás.

Ugyanazt mondom évtizedek óta, ahogy rituális vagy kataton révületben szakadatlan hajtogatunk egyetlen mondatot, milliószoros, szinte egybevágó szekvenciát. Csakis ez tart fönn. Ez tart meg, ez kapcsolja össze a perceket, órákat, napokat. Nem a részek, hanem maga a folyamat, az áramlás.

Hallgatni kellene, dezertálni a boldog kómába.

Nem értem, miért kell megfutamodnom nap mint nap. Miért nem őrízhetem az egymásra, illetve egymás helyére lebbenő matricahártyákat.

Minden éber pillanatomban a merülést várom, hogy leoldhassam magamról a térbeliség, a mélység, az idő koloncát, és magamra ölthessem az áramló húsmeleg érzését.

Hiába szörnyűségesek a leírt képek, ott minden kegyes. Mert nincs számonkérés és minden hallgat.

28.

Önmagamtól félek - mind mindig -, hogy újra képtelen leszek szabadulni rögeszméim önként épített börtönéből. Pedig ezúttal is úgy kezdtem, mint már annyiszor: szertelen, ki-kicsapva a mederből, nekirohanva a tájnak, köpve a könyvtárnyi törvény- és szabálygyűjteményekre, beidegződésekre, várakozásokra, önmagadra.

Szarok a logikára, szarok a nyelvre, szarok az írásra, kurjongattam, és máris tologattam a bútorokat, átrendeztem a szobát, a könyvszekrényt. Valahonnét egy ócska, vaslábú asztalt kerítettem - inkább ösztövér pad volt, mint asztal. K. hevenyészve lemázolta feketére, igazán jól mutatott rajta a fehér papír, a fekete tinta és a sárga tollszárat. (Sohasem szerettem a sárgát, K. is tudta, fogalmam sincs, miért vett sárga tollszárat). Tetszett az eszköz és a környezet puritánsága, volt benne valami szakrális és aszkétikus (vagy eszktatikus?). Jó, alapos gondolataim voltak, és nagy, panteonisztikus példák. Mint V., az egérfejű füzetes-mester⁽³⁹⁾.

Én is le akartam szaggatni magamról a medvebőrt, és meztelenül (csupaszon) rontani az ellenségre⁽⁴⁰⁾. Foggal, marokkal tépni a húst, keveredni, elegyedni a nedvekkel, ropogtatni a csontokat, aztán derűsen lefürdeni, beillatosítani a megpezsdült bőrt, és dendiként korzózni a nagyasszonyok és ingerlőn párálló kiasszonykák oldalán.

A mosókonyhában szépen gyűlt a gőz és a rongy a kosárban. Csak néha csúszott meg egy-egy kaján mosoly az ajkakon, a kaszt plebejusainak emlékére gondolva. Már csak emlék volt a kismesterek nyüzsgő hada.

V. mindig is sejtette, pórul járhat ezekkel a reggelekkel. Erre az örjöngésre azonban nem számított.

4/90 Csupán egy képet őrzök V.-ről. Az utcán áll, csákóban, valami különös, komikus egyenruhában. Úgy emlékszem, kard is van az oldalán, de ebben nem vagyok biztos. A maskara inkább valami akadémiai jelmez lehetett, amelyet talán egy kitüntetés vagy kinevezés alkalmából öltött magára a fotográfián kissé előrehajló, kamerába vigyorgó V. Egyértelműen látszik a testtartásán, az arckifejezésén, hogy elsősorban önmagán röhög, és kissé kínos neki ez az öltözet. Nem a szerep, csupán a kellékek lőttek túl valamelyest a célon. Különösen két részletre emlékszem élesen. A süvegen lévő tollra, és a fotográfián át is szinte érezhetően finom anyagból készült bőrcipőre. Én is így akartam. Egyszerre föltárni és elfedni a fejedelemséget. Áporodott szagú, szellentgető hivatalnokként guggolni hajnalonként a konyhasztalnál, és írni, elmélkedni, kottyantgatni erről-arról. Nyugodt, figyelmes arccal, gesztusok és motorikus kitérők nélkül. Óramű pontossággal, minden harmadik hónap tizenhatodik napján megtelt egy füzet. Az irka repült a sarokban álló ruháskosárba⁽⁴¹⁾, a már teleírt, rongyos hegy tetejébe. Tulajdonképpen sohasem hitt a bosszúban. Titokban kipúderezte magát, és minden alkalomal diadalmasan végigülte, végigtrónolta az akadémiai üléseket. Egy nemzet, és méghozá nem is akármilyen, terített lába elé szőnyeget. A legfőbb misztérium azonban mégiscsak a Titok volt, a Titok terebélyesedése. Egy reggel aztán pankrátor külsejű, elvadult arcú haramiák rontottak be a cellájába. A földre gyűrték, és vasmarokkal leszorították a karját, lábát, fejét. Majd egy olasz operai hőshöz hasonló férfi lépett hozzá, és egyenként dugdosni kezdte a gúvadt szemű Király kipeckelt szájába a füzetekből kitépett lapokat. Segédei néha-néha bugyborékoló röhögéssel, hatalmas fözőkanalak nyelével tömködték, nyomták le a szájüregből kipúposodó papírgalacsinokat. Órákig tartott e bestiális tor. V. teljesen fölpuffadt már, mint egy vízihulla. Hóhérai valójában csak magukat kínozták, a hőstenor külsejű bandavezér azonban csak tovább szemelgette a lapokat, szinte gyöngéden a fölismerhetetlenségig eltorzult arc fölé hajolva. Aztán egyszercsak, minden átmenet nélkül fölpattant, és dühödten belerúgott a még mindig félig telt ruháskosárba. A kosár átcsúszott a helyiség átellenes sarkába, és nagyot nyekkent a szemközti falon. Avanti, rikkantotta a főnök szolgáinak, és hegyesen beleköpött a hulla görcsösen eltátott, papírfecnikkel félig telt szájába⁽⁴²⁾.

Mikor rátaláltak, valagnyi szájából csak úgy dőlt a nyers papír szaga.

29.

1/31 Kora esti buszpályaudvar, szegényes, inkább kisvárosias. A busz már ott várakozott a megállóban, mi előtte tolongtunk. Körülöttünk ideges cipekedés, lökdösődés, sietős búcsújelenetek. Mintha mindannyian menekültek lettünk volna. Cselédarcok, cselédpakkok, amolyan mezővárosi, falusi járat. Mint amikor Dömsödre utaztunk. Anyám sírt, én vigasztaltam. Teljesen nyugodt voltam és kicsit tompa. Nem volt közvilágítás, koszos, szürke derengés terjengett a melegtől összesűrűsödött levegőben. Az utastérben azonban égett a villany, gyenge, de egyenletes, barnás fény. Nem voltunk sokan, pedig az állomáson, az ajtók körül rengeteg utaskülsejű nő és férfi tolongott. Gyerekeket és öregeket nem lehetett látni. Anyám is középkorú volt, mint mindannyian. Az utastérben nem a szokásos ülések voltak, hanem középen, hosszanti irányban elhelyezett, egyszerű asztalok. Kétoldalt padok vagy székek, ezeken ültünk, viszonylag nagy távolságban egymástól. Az asztalokat és a székeket nyilván rögzítették, mert meg se moccantak induláskor. Még a motor által keltett rezgést sem vették át. Teljesen nesztelenül suhantunk, mintha vitorláztunk volna. Velem szemben P. ült, ő volt az egyetlen ismerős. Halkan beszélgettünk. Azt hiszem, valami olyasmit mondhattam neki, hogy nagyon örülök, hogy együtt utazunk és ez megnyugtat. Aztán hirtelen erős, fullasztó nyomást érzek a mellemen, mintha vastag, súlyos horgolt kendőket, takarókat, függönyöket pakoltak volna rám. Vagy irgalmatlanul hosszú mondatokat kellene fölmondanom egyfolytában, lélegzetvétel nélkül.

Hetek óta visszavágyom álmaimba, az álomba, pedig mindegyik nyomasztó és néma - ha beszélek is -, szinte egyetlen képből álló, lassú jelenetsor, eltűnés-gyakorlat.

Á/3 Csarnokszerű, de alacsony, lesüllyedt mennyezetű pincék. A termeket hosszú, vágatszerű folyosók kötik össze, a különböző szinteket rozoga falépcsők. Döngölt, egérszagú föld. A tompa fények úgy lógnak alá a mennyezetről, mintha szakadozott fölmosó rongyok lennének. Mindig ugyanazok a helyszínek, ugyanazok a gesztusok, hangulatok. Lassú, nehéz mozdulatok, mintha a végtagoknak, a testnek nagyobb légellenállást kellene legyőznie. Ernyedtség és melankólia. De nem a föld, betonlapok súlya, hanem vastag, horgolt kendőké, takaróké, függönyöké. A súlyos, egytömbű meséké, az elnyújtott, nehéz fajsúlyú történeteké.

Mert úgy érzem, mindezekkel tartozom nektek mielőtt elmentek, végeláthatatlan, rendezett oszlopokban kivonultok a Városból. Bosszút állva a rászedett patkánykért⁽⁴³⁾.

30.

P.-re nem azért ment az ember, hogy szobában töltse az idejét⁽⁴⁴⁾. Kiemelve a szövegtestből és talán magában a szövetben is - nem emlékszem már -, közönséges, primitív mondat. Mégis: tengernyi áradást indíthat el. Megfelelő, alkalmas pillanatokban és alkalmas helyen átütve az emlékezettől védő gátakat, átfúrva a meg- és elvetett múlt előtti torlódásokat.

Igen, újra és újra vissza kell térnem/fordulnom, és meg kell merítkeznem az oly sokszor forrás csengésű hangon megénekelt, mélységesen mély kút⁽⁴⁵⁾ kloákájában, a múlt feneketlen vagy méginkább színültig telt dögkútjában. És ezért gyűlölöm magam.

Újra fizkai rosszullét tört rám, a valóságos túlzabáltság egész testet háborgató émelygése, és az emésztés nehéz üzemétől túlterhelt, legyengült test tompa, alélt kimerültsége. Az erkélyajtóhoz támolygok, magamra nyitom a füstös, hideg levegőt. Egy pillanatra teljesen elsötétül előttem a műfényekkel kipeckelt szemhéjú éjszaka. Már bánom ezt a jeges bűzzuhanyt, végül mégis életre kelt és működőképessé tesz. Újra megmenekültem, újra nem léptem sem visszavonhatatlanul előre, sem pedig vissza a lelkiismeretfurdalásos, önemésztő konoksággal álcázott, szánalmasan híg hallgatásba.

Vissza kell mennem a történetbe.

Minden egyes pontfejű, csóvatestű és ficánkoló farkincájú sejt mellé oda kell térdepelnem, és el kell mondanom neki egy mesét, mintha sohasem jártam volna a toronyban, sohasem zabáltam volna magam torkig az ikrás kásával⁽⁴⁶⁾.

Ahogy a félvak ír⁽⁴⁷⁾ mondatában a forma tett rögeszméssé, úgy most a történet.

Minden a szobán, a falakon kívül történik meg.

Ez nem jelkép, műfogás, hanem maga a helyzet, az állapot.

Minden kint játszódott le, minden nyitott volt, bárhol jártunk.

Az öröm folyamatosan tartó, egyenletesen áramló testi kéje. Nem a hajszolt, koholt, görcsösen elnyújtott, praktikákkal gerjesztett, hanem a magától és önmagából fakadó örömé. Fokozatnélküli és állandó. Nem volt tudattalan ez az áradás, csupán megnevezhetetlen. És ez ugyancsak az áradás része, sőt feltétele is volt. Miként a melegség, a tiszta fények és színek, és a minden napszakban laza szövetű árnyékok. Fölidézhető, de újra nem átélhető érzések. Mint minden, ami banalitássá higul, ami megmártózik az elmúlás vaníliaszínű gennyében.

Ma már sajnálom, hogy kiadtam ezt a boldogságot, amikor reggelekről, a mindig teljesen egyforma reggelekről és ébredésekről meséltem. Több mint harminc év telt el azóta, és még sohasem beszéltem róluk, föl sem merült az eshetősége, hogy így tegyek. Nem értem, miért kellett elmondanom. Nem értem, hiszen mostanra annyi magától értetődő indokom lehetne, hogy éppen ennek kellett volna szinte ösztönösen feleslegessé tennie a megszólalást. Aztán az egyenes, azonnali, közönségesen közvetlen bosszú.

1/28 Félálomban fekszem az ágyban, a dömsödi ablakkal szemben⁽⁴⁸⁾. Ugyanazok a fények, ugyanazok a színek, ugyanazok az érzések. A dömsödi reggelek boldogsága, a mindig teljesen egyforma, napfényes ébredéseké. Az ablak csukva. Édes, szendergő pillanatok. Aztán meglátom a galambokat az üveg mögött, a keskeny betonpárkányon. Tépettek, szennyesek. Nem értem, hiszen Ilonka néni galambjai fehérek és tiszták voltak. Kissé megemelem a fejem, és ekkor döbbenten észreveszem, hogy ezek a galambok az ablaküveg innenső oldalán toporognak. Az egyik félig bénán vesződik a párkányon. Minden mozdulatra az egész test megbillen, mintha menten lezuhanna a földre.

31.

Miért mosok mindig kezet, írás előtt?

Esténként az ébrenlét és az álom mezsgyéjén gyűjtött képpermettel mosom le az agyamat, utána pedig leginkább angolszászok, illuminált latinok vagy józan görögök szavaival öblögetek. Dobálom arcomra a hűvös, tiszta vizet, mint hajnalfelé, ha még ki kell húznom néhány fertálynyit. Csak ezek után jön a kézmosás.

Fontoskodás mindenben szertartást keresni, fokozni a mesterkéltséget.

Újra a vontatottság, a kimerítő, kínzó időhúzás, a nyújtás, és az ilyenkor szenvtelen, szinte unott rálátás a nyilván hamarosan belobbanó hisztériára.

Ami egykor arány volt, ma pusztán váltakozás. Két mértéktelenség libikókája.

Szinte mozdulatlan várakozás. Ahogy a zavarban lévő állat elfordítja a tekintetét.

Én tartozom, ti követeltek. De nem tudom, nem értem, mivel és mit.

Az öngyűlölet, az önsajnálat, az önmegvetés pusztán közönséges, darabos indokok, és önmagában egyik sem igaz. Inkább csak tetszelgő lehetőségek. Ízek az ízből. Ezt az irányt azonban hagyjuk.

A/ Nem tudom, mi a bűnöm, ha minden bűnné lesz, és nem tudom, mi oldozhat fel, ha képtelenség a megbocsátás.

Mindenhez jogom van.

Á/3 Mögülem senki se koppintgasson rám pedellus pálcájával. Mert ki jár itt velem egyvonalban? Ki gázol mellettem a szégyenben?

Amivel tartozom, mindazzal magamnak tartozom.

Nincs miért másról írnom.

Csak a hagyomány, a részben hamis (és oktalan) tapintat és a jóizlés öltöztet választékos szerepekbe. A rejtőzködés archaikus ösztöne, az alázat, ázsiai ösztönök, és persze valami a vásári komédiások vaskos véréből.

Egyszer már elkezdtem leveleket írni nektek. Intelmek, a bölcselkedések vérlázító pimaszsága nélkül. De csak egy-egy szóra. És ezeknek hitelét is inkább a közöttük megszokottnál hosszabban beálló szünetek csendje adta. Aztán a szokásos manírok és a gyors kifulladás következett. Egyszer-kétszer még megpróbáltam fölbirizgálni az érzést. Meredtem a stimulációs médiumokra, igyekeztem fölidézni beavatottnak vélt helyzeteket, állapotokat, míg a nyelvi fülledtség búrája alatt szánalmasan ki nem múlt egy pusztán önmagából táplálkozó, parányi láng. Maradt a szándék és talán az első kérdés omlatag lejtéséből az ereszkedő rész. Ami ebből fölnőtt: artikulálatlan és talán artikulálhatatlan düh, az akarás, a némelykor akarnokságba csukló akarás végpontja. Pedig már az első napokban azt hittem, megszólalhatok és megszólítható az, amelyre minden döbbenetem és ámulatom ki- és rávetítettem, és mindezért talán egykor még hálát is érezhet. Azt hittem, mert megleshetem húson, burkon, zselén át, közöm lehet hozzá. Följogosíthat valami is a puszta akarásnál többre.

Egyeként kell elszámolnom mindegyikkel. Nem a mélységesen unalmas, rögeszmés kérdezősködéssel, a feleletek lealacsonyító kergetésével, hanem a szégyennel.

Megértem, ha elhúzodtok.

Meglehet, mesterkélt a stílus. De az ENYÉM.

32.

A szégyen. Hogyan mondjam el Neked?

Azért beszélek annyit a félelemről, a halálról, az ölésről és a gyilkolásról, az elmebomlásról, a hisztáriáról, az átváltozásról, a menekülésről, a kannaibalizmusról, mert félek az őrülettől.

Pokol csakis földközelben van. Kívül is, belül is. Minden más sanda hazugság.

A poklot fölibénk helyezők a pribékek cinkosai. Fajvédők, a természettel szemben.

A passzív istenség képe bocsánatos bűn, esendő kisiklása a tehetetlen szellemnek. A cselekvő isten megidézése azonban a Bestia (a mindenható Bestia) fölmentése és elbocsátása az érdemtelenül kimért, megbékélt halálba.

A félelem, a Teremtmény félelme kozmikus és időtlen. A szégyennek tere és ideje (időbelisége) van. Az előbbihöz látni kell, a szégyenhez láttatni.

Az első karcolás a kőbe, az első vonás a homokba már a szégyené volt.

Próbálom elérni az eredetet. De csak az új ember szavai tolulnak a nyelvemre. Képmutató, farizeusi huncutságok.

Minden, ami számíthatna, ami ránk vallhatna a fogalom előttiségbe zárul. Feloldhatatlan, szakadatlan megkísértett paradoxon. Hiszen percről percre milliószorosan hangzanak el a rögeszménkben egyként ismétlődő kérdések. Igazolásunkat, fölmentésünket keressük bennük, föloldásunkat puszta létünkért.

A Bűn kelendő vásári maszlag. Bűneink a gyafogó, pitiáner önsajnálat hálás leleményei.

Szeretném elmondani a szégyent. Egykor leveleket ígértem Neked, rohadt kis gyújtóbombákat. Semmi sem lett belőlük⁽⁴⁹⁾. Vagy írtam volna édes üzeneteket, takaros papírszalvétákra a remek gyűjteményből? Adtam volna leckéket tánclépésekből, választékos öltözködésből, retorikai érzékből, társasági stílusból, előzékenységből? Miként segítsétek föl az illatos felöltőket, vegyétek át a terheket, asztal alatt a bugyellárist, miként legyetek lovagok a gyengéd elő- és utójátékban? Szólítottalak volna ekképpen: My son, és gyűrűmmel nyomtam volna pecsétet a merített papír aljára?

Tudtam, még harmincöt hetem van. Nyolcszáznegyven órán - nem kevés - ülhetek neki vallomásszerű, flagelláns tanúságtételnek, áradón vagy hebegve, bizonyosságul: vállalom az átváltoztathatatlant. Micsoda elképesztő, cinikus arcátlanság volt a szándék. Ez a nyegle, fellengzős, pökhendi "elviszem a balhét" manír. Ez az utolsó, kétségbeesett próbálkozás, amiért rád szabadíto(tta)m a poklot. Mintha nem a szinte kéjes, még mélyebbre merülés a perfidiába lett volna ez a vállalás.

Egyetlen mentségem a kudarc. Képtelen voltam megszólalni, illetve csupán egyetlen szó maradt, az egyetlen lehetséges szó: Szégyen. Ezt próbálom most neked megmagyarázni. Tudom, újabb hiábavaló, megalázó áldozat, áldozatbemutatás, ripacskodó mutatvány, amely talán visszamenőleg veszi el, érvényteleníti a lefelé húzó világban megmutatkozó ember egyetlen érzésbe összesűrűsödött eszméletének hitelét.

Gyilkosod vagyok, és Téged is gyilkossá tettelek. Gyilkossá, akit én bújtottam fel, amikor nem engedtem csatornába, végbélbe, frotirba a kiömlött sejteket.

33.

Dokumentumokat keresek. Lenyomatokat, korleleteket. De mindig szintetikus ostyákat illesztenek az istenre öltött, komolykodó nyelvekre. Talán így, Te is inkább elfogadnál.

Hidd el, megértem az elhúzódást, az undort, az idegenkedést. Szagom van, mint a morgolódó, bepállt öregeknek. Nemcsak az önkéntelen ernyedések bűze, hanem a kajánkodó bosszúé is.

Megértem a lázadást, a sarokba hajított könyveket, füzeteket, a szemetekben gyújtogató gyűlöletet.

A minap meséltem P.-nek, a derék szóasztalosnak esetedet. Pontosabban fogalmazva: esetünket.

Tudtam, hogy jössz, féltem is tőle. Még bennem volt a nyári rossz emlék, lassan induló, de aztán egyre gyorsabb elborulásod a színpadon. Te tudod, mit jelent: vérig sértett. A legszívesebben sírtam volna, hogy már ennyire odavagy. Mint egy nagy, pufók, sértett gyerek toporzékoltál, és a végén már csak a neoncsövek valóban őrjítő sugarait bámultad. Előbb éppen föl-föltekintgettél beszéd közben, aztán csak a fehér fénnyel pereltél, ótestamentumi, keserű hisztériával. Igazi jelenetet csináltál. Furcsa volt látni sémita koponyádat, puhány, széles arcodat, kissé kivénhedt, sértett primadonnához hasonló gesztusaidat. A zsöllyékből zavart, ellenséges tekintetek figyeltek. Hamarosan ingerült pusmogás támadt. Szerencsére mielőtt fölerősödött volna a zúgolódás, lerohantál a színpadról és kirontottál a teremből. Se én, se más nem ment utánad. Állítólag még aznap éjszaka visszarepültél a szigetre, csuklódra tekerted M. hosszú hajfonatát, és úgy csapkodtad koponyáját a fürdőszoba csempéhez. Másnap én is elutaztam, elegem volt már a lakatlan irodaházakban eltöltött éjszakákból, az osonásból, a gerilla trükkökből.

Valószínűleg az idő tájt ugrott ki az ablakon M.M.

4/118 Utoljára Genfben találkoztunk. Akkortájt halt meg M. Magda. Hosszú ideig ott volt a fényképe a cipősszekrényből átalakított íróasztalon. Nézett és cigarettázott. Én azonban még mindig a veranda előtti udvaron láttam, ahogy moslékos vödörből önti meztelen testére a vizet. Szerettem ezt a testet, mert annyi jó emléket idézett föl. Nemegyszer elképzeltem az ötödik emeletről alázuhant, szétmállt húst is, de még akkor sem tudtam iszonyodni. Inkább étvágy gerjedt bennem, és mint egy kutya, habzsolva lefetyeltem volna föl a nedves aszfaltról. Aztán eltűnt a fénykép. Fogalmam sincs hová, az egész lakást fölforgattam, kiráztam a könyveket, de nem találtam meg. Azóta már féltucat városban és lakásban laktam, de sohasem került elő. Néha megborzadok, ha arra gondolok, lehet, hogy még mindig itt van valahol a közelemben. Teljesen váratlanul érkeztél. Örjítően sokat beszéltél, egy pillanatra sem hagytad el a lakást, valósággal rám csimpaszkodtál. Visszataszító volt kéjsóvár dörgölődzésed K.-hoz is. Rányitottál a fürdőszobában, próbáltál a testéhez férkőzni, nyilván többször is onanizáltál. Egyre terhesebb volt a ragaszkodásod. Még mindig szerettelek, de már nehezen tudtam elviselni érzéseinket. Este arra kértél, hogy olvassak föl valamit. Én a cipősszekrénynél ültem, elfordulva az asztaltól, veled szemben. Te a falnál guggoltál, hátadat nekivetetted a ragyás tapétának, és alulról fölnyesett tekintettel hallgattál. Gépiratból olvastam a Századvégem passzusait, fesztelenül és jóleső érzéssel. Egy ideig rezenéstelen arccal hallgattál, aztán fölugrottál és ordítozni kezdtél, hogy azonnal hagyjam abba, nem vagy hajlandó tovább hallgatni. Hogy jövök én ahhoz, hogy csak úgy neked rontok ezzel a szöveggel. Nem értettem pontosan, mitől vadultál meg ennyire. Rosszul esett, hogy fölrúgtad a dramaturgiát, viselkedésedet azonban állapotoddal magyaráztam. Valószínűleg másnap elmentél, visszautaztál R.-be. Azt mondtad, hamarosan jössz. Azóta nyolc év telt el. Se nem jöttél, se nem írtál. Nem szívesen engednélek be újra a lakásba. Ma is úgy érzem, hogy azért az estéért még leszámolnivalód van velem.

34.

Megértem, ha félrefordulsz, és gyűlölködve sziszeged: nem bírom a hisztériád. Csak magad ne lásd e szóban.

Már nem próbálok hallgatni. Nem tudok. Még virtusból sem.

Volt idő, amikor azt hittem, a hallgatás méltó zárás lehetne. Latolgattam a helyszínt, az időpontot és a módot, mintha csak ruhadarabok közt válogatnék. Ripacskodó, ostoba és naív szándék. Ma megdöbbent a sekélyesség, ahogy egykor kifelé fordultam. Nem a cselekedet, a szó.

Nem tagadok meg semmit. Itt csak vállalni lehet.

Nincs elhatározás, csak szükségszerűség. Ez gyakran megnyugtat, legalábbis elcsendesít.

Cselekedeteimmel viszonylag békében élek, még a legmegátalkodottabbakkal is. A sekélyesség a megnyilvánulás tényének természetéből következik.

Ami fölsebez, az az áruló szellem, az ösztönök demagógiája, a kunyizó félelem, a lapítás, az ármány, az agyunkba hétszer hét dugóként befészkelődött hetvenhét törpe, a minden áron (mindenáron?) élni akarás szolgalelkű, hizelgő lakájai. Így lettem mindaz, aminek látszom. Próbálom kifüstölni hol az egyiket, hol a másikat, mert rögeszmém a korlátlan szellem. Persze miként tudnánk ezt elképzelni, kordonok közé szorítva?

Törekvésünk háza nem a mi léptékeinkre szabottan körülárkolva. Küldözgetjük postáinkat, próbáljuk áthajigálni csomagjainkat, amelyek sohasem érhetik el a másik oldalt. Cinikus pillanatainkban azt gondoljuk, így legalább telik az árok, és egykor tán mégiscsak átgázolhatunk rajta.

Gyűlölöm a pátoszt, mert ostoba és rám vall.

A kudarcot csakis az önirónia teszi elviselhetővé. Kifelé is, befelé is. Egy kis bratyizás a törpékkel, szinte kérkedő tetszelgés a nyomorúságban.

Hol itt követek el terrorista támadásokat, hol ott. Cseles, időzített máglyákat rakok, a fölpukkantott gnómok parázsló, füstölgő üleppel, nyivákolva pattannak föl helyükről, kicsi kezecskéjükkel hátsó fertályukat csapkodva. A riadalom nem tart soká. Egyikük pocsolyába tottyan bele, másik kőfalhoz, fa kérgéhez, homokpadhoz dörzsöli farát, a harmadik meg addig paskolja, míg az összes parázs lehullik róla. Ha valamiféle csodaszeres, szuperszónikus patronnal, mint a petárdákat, egyszerre kilőhetném őket, át a tratoszférán, saját súlyuk vonzásán, akkor talán elhallgathatnék, süvítve, sisiteregve kikatapultálva a hetvenhét szabaddá vált nyíláson.

Igen, úgy hittem, van alkalomhoz illő viselet, összhang, bravúrosan időzített, hatásos lelépés.

Először kocsmai hangoskodás, hőbörgés, majd görcsös dac. Aztán menekülés a csehókból, a mozgalomból, a falusi tanítók katedrájáról, iszkolás egyidejűleg minden járható vágaton át, befelé, lefelé a tárnákba, a katakombákba. Mit érdekeltek akkor a hejehujáző, ujjongó törpék, akik föl-fölugrálva helyükről hajigálták magasba csudapiros, bojtos sipkájukat. Süket voltam a dühtől, a nyomástól, az összesűrűsödött közegtől, aztán szerettem volna néma is lenni. Nemes, igazi nagy szerepekkel próbálkoztam. Némelyikre kis híján rá is mentem a rettentő iparodásban.

Tetszett a nyelvet lenyelni tudó, hősi virtus. De aztán csak el-elpukkantgattam magam.

A képtelenség nálam animális közvetlenséggel, föltartóztathatatlanul megnyilvánuló élettani eset. Így jutottam el Hozzád, Hozzátok. A csürhén, magamon és a hallgatni nem tudáson keresztül. Innét szólongatlak, hiszen dehogyis jutottam bárhová. Nem furcsa, hogy éppen most szeretnék leleteket gyűjteni?

Á/3 Ma templomban voltam, megtetszett az épület formája, a friss, szinte étvágygerjesztő vakolás. A berendezés az új templomok szokásos izléstelen sívársága. A padsorokban egyetlen vörös kabátos férfi ült. A bejáratnál kétoldalt imazsámolyok, előttük kis asztalkán meggyújtott, ételmelegítő mécsesek. A baloldali oszlop mögött egy lakkozott fakereszt volt a földre állítva, nekidöntve az oszlopnak. Mellette kis asztalka, rajta vékonyka jegyzettömb és asztal lábához madzagolt golyóstoll. Fölötte, a falra erősítve, néhány soros cetli: írják föl a hívek gondjaikat, kívánságaikat, ragasszák föl a keresztre, hogy aztán a lelkipásztor belefoglalhassa imáiba. Gondoltam, följegyzek magamnak néhányat a keresztre erősített, pársoros üzenetekből. Éppen körmölni kezdtem volna a szavakat, amikor észre vettem: mindegyik papíron egyforma az írás. Visszasüllyesztettem a zsebembe a ceruzát és a papírt, és kimentem az utcára. Émelyített a gondolat, hogy nekem is ilyen kézírásom lesz.

35.

Az enerváltság banalitás. Talán szégyenkeznem kellene miatta, mindenesetre lesznek elegen, akik úgy érzik majd, joguk van megszégyeníteni ezért. Akadémikus törpék, lenszőkék, selyemfiúk, tudálékos bölcsészek, kotnyeles zsurnaliszták, zsúrfiúk. Szarok rájuk. És szarok az istenekre is, ha megpróbálják beleütni az orrukat az én törvényembe.

Jogom van hozzá, amire jogot formálok. Mert csak magamnak tartozom elszámolással.

Pontosan tudom, miről beszélek. Nem tudtok megfélemlíteni sem az őrültekkel, sem a világgyilkosokal. Még az a legemberibb válaszotok, ha gyűlöltök. Ha ellenség vagyok, ha utálkoztok, undorodtok. Ekkor legalább megértettetek valamit.

Á/Á/3 Nem érdekel sem a nyelv(ezet), sem a ductus. Egyszerűen csak túl szeretnék lenni az egészen.

El szeretnék felejteni mindent, ahogy egy fejsérülés fújja ki az agyat, mint egy húsvéti tojást. Véglegesen (végérvényesen) és teljesen.

Á/3 (Talán éppen ez a cél, a) száguldás a semmibe⁽⁵⁰⁾, frontális ütközés a vasfallal. Szótorlasz. (Már csak a kilátástalanság az egyetlen reményem. A) robbanó, befelé roskadó anyag, (a) sújtólég által kivágott csapóajtó, (a) néma inalás a növényi békébe. Addig a tűrés, a szavakból tömörített, vert falak magasítása, az izgága várakozás.

Nem vitás, egyre kevésbé lenne türelmem macskaszemű, orosz festőnökhöz⁽⁵¹⁾. Csak éppen egymásnak esni, hörögve, vinnyogva verni, csapkodni, dagasztani a vérrel telt húsokat, aztán vissza a fedezékbe, a bunkerba, a kútba, a csatornába, az oduba.

3/79 Talán elhiszem Neked, amikor a Károly-hídról beszélsz. Nem értem pontosan, hiszen szemedben az idegbajos öngyilkosok bogarai röpködnek, ide-oda csapódnak a porzó lámpások búrája alatt. Mégis hiszek neked, és egy kicsit irigyellek is rokonszenves ostobaságodért. Én azonban képtelen vagyok veled tartani. Ott ülsz az asztalnál, kezedben a fotográfiával, és idült vigyorod rácsorog a folyó fölötti naplementére. Melletted ülök, együtt bámuljuk az anzikszot. Valaki azonban mintha egy cigarettával, hátulról kiégette volna a papírt, és én már nem a fotót látom, hanem a lukon keresztül föltáruló tájat. Hatalmas, falra akasztott disznófejek, szabályosan sorakozó trófeák. Rajtuk a képek, mint óriási, szétterülő férfizsebkendők, leáztatott emulziósrétegek. Az asztal körül vidám, népes társaság. Bakancsos, térdharisnyás, bricseszes banda. Vadászkalapjuk hetykén félrecsapva, némelyikük oldalán vaskos, zsabós, csecses asszonyság. Emelgetik a poharakat, kurjongatnak, sercintgetnek, vastagon húzzák az orrukat. Koponyájuk réstelen⁽⁵²⁾, ránctalan, szőrtelen, fénylő csontgolyó, mintha duhaj kedvükben mindannyian földobták volna arcukat a fölöttük sorakozó, címeres trófeákra.

36.

Szétszórni a könyveket.

Á/3 Mindenfelől krokodilok lesnek. Minden ellenemre van és mindennek megadom magam.

Képtelen vagyok elmenni vagy csak egyszerűen odébbállni. És símán elhiszem: nincs hová.

Zavarodottan kapkodom tekintetem, megugrom erre, arra, aztán hirtelen letottyanok, félrenézek, ásítozom, emelgetem az ülepem.

Az ösztön hol elcsüggeszt, hol ugrásra késztet. Izmok hullámzása a bőr alatt. Aztán nem történik semmi.

Beleüvölteni a sötétségbe.

Csak ne artikuláljam a fájdalmat. Így a legelviselhetőbb.

Jó összevissza beszélni, kerülni az összefüggéseket, teljesen elengedni magam. Jó sírni, folyékonnyá válni.

Gyűlölöm a zajokat, a kattogást, az ugató anyagot. Gyűlölöm a kíváncsiságot, az ugrálást, a kapkodást, a mozgást, a mozgékonyságot. Foggal-körömel szeretném széjjelszaggatni az izmokat, az inakat, a zsigereket.

Á/3 Minden, amiről tudok, árulás. Minden, amit meg tudok nevezni, árulás. Minden elviselhetetlen, és ezért elviselhetetlen vagyok.

Ne közelítsetek.

Mindent elrontok, mindenre rámocskolok. Miként szeresselek akkor? Dédelgessem saját mocskomat?

Mindent magamra vállalok. Talán túlérzérékenységből. Esetleg valami kémiai zavar, hibásan működő képlet. Anyaghiány. Téves reakció.

Nem tudok eltűnni. Mert félek. Ez az egyetlen, ami valójában ideköt. Talán ezért ragaszkodom a félelemhez.

Fölugrani és fejjel rontani az üvegnek. Nevetséges mutatvány. Még fékezni sem kell magam.

A csendes, szinte észrevétlen pillanatnyi ájulások a veszélyesek.

Mélységesen szégyellem magamat ezekért a szavakért.

Irtózom a gondolattól, hogy elolvassák szavaimat. A testét soha fel nem fedő szégyene.

A bölcsek tudják, semmi sem végleges és végérvényes, amíg él. Minden az. A legparányibb mozdulat, gesztus, érzés, gondolat, szándék, lehetőségek, remények, bukások, álmok, megvalósultak vagy megvalósulatlanok. Egyik sem ad kegyelmet. Akár ölhetnék is.

A legalább valahogyan elmondás kényszere. Hallatlan becsvágy.

Ne kérdezz vissza. Hagyjál nyugodtan magamra.

Nem tagadom, vannak szép, megejtő mondataim. Nem tudok róluk, és így van rendjén. Addig legalább képes vagyok elfogadni őket. És még örülök is nekik. Valószínűleg nem segítenek, valahol azonban számítanak. Például minden alkalomal visszajövök.

Mennyire indokolatlan minden visszatérés. Ha sejteném, talán menten elnémulnék.

Mégis léteznek kimondhatatlan szavak. Lehet, hogy valamiféle vallás ez. Okom lenne rá. Szépen, sorban, egymás mellé illeszteni a mondatokat.

Vannak pillanatok, amikor tényleg nem bánt semmi. Egészen hirtelen, váratlanul érkeznek. Némelykor észreveszem őket és megpróbálom kihasználni az alkalmat. Ne, ne vágj közbe, ne kérdezz, ez a legtörékenyebb idő. Igyekszem sietni benne, így talán tovább ér. Egyetlen szó: gyöngédség. Nem valaki iránt, önmagában. Egész, befelé ható érzés. Aztán egyik pillanatról a másikra újra üvölteni szeretnék. Nem kiáltozni, hanem folyamatosan, áradón vonítani.

A percet akarom írni. Nem a napokat. A percek hullámzását, dobáltságát. De még nincs merszem hozzá.

Túl sokan csaholnak bele a dolgomba. Túl sok rusnya dög, vén bolond vert a fejembe ezernyi haszontalanságot. Agyam, idegszálaim, reflexeim hozzájuk pányvázva. Mint Gulliver hajszálanként kikötött koponyája. Csak a szemem meresztgetem, forgatom, aztán ólmos fáradtság. A holnap, a reggel előérzete, a nappalok föltálalása a ragadozóknak.

Egyre kevésbé bízom magamban.

Á/Á/3 Szeretném föladni a játszmát, de nem merem. Félek a szégyentől, félek, hogy majd ujjal mutogatnak rám a falumban. Megszégyenítenek. És én hiszek nekik.

37.

Mit tudsz, hogy üvölteni mersz? Szórol szóra megcáfolhatnálak, és rád kiálthatnék: Csaló.

A gyilkos önmagáért öl. És miközben a húsba veri a kést, ordít, vonít, habzik a szája, zokog vagy hallgat a katatónia kőzivatarában. De nem mórikál mértékkel, taktussal, takaródzik Istenekkel, Birodalmakkal, Papokkal, Katonákkal.

Minden szavad hazug, minden hivatkozásod, mert minden megidézett ripők képébe a magad arcát nyomod.

Nem lenne elég tűz, máglyára vetni mitológiáidat. Nem tudna eléggé meghasadni a föld, hogy elnyelje istenekkel telitömött hullahegyeidet. Rólad beszélek, te jámbor, szárnyas gyermek, aki annyit okádik a máglyákra, aki oly finnyáskodva húzódozik a tömegsíroktól. Egyre nehezebben viselem el a fajtádat. Csiszolt elméjű, míves szájú szajha természeted, rettentő szellemi orgiáidat, gusztusos kis csomagocskákban szervírozott excesszusaidat. Émelyit ornamentikád, ostoba önteltséged, ahogy felülről lefelé szúrod le a szavakat. Mondd csak: Honnét vagy ilyen jól értesült? Kik az összekötőid? Miféle forrásokból táplálkozol? Miféle vidékekről hozod kincskereső térképeid? Miféle műszerek irányítják kezedet?

Á/3 Gyűlölöm Bölcs Tanácsaidat, Szent Városaidat, amikor Törzset vagy Birodalmat emlegetsz⁽⁵³⁾! Nem bírom már a Kiválasztottak szagát. Úntat nyavalyáik sora. A Nagy Történet: remek és leginkább aprólékos kórtani enciklopédia. Krónikus emésztési zavarok, hólyagbántalmak, asztmatikus tünetek, allergiák, virulens hajlamok. Kortörténeti fejezetek épülnek húgycsőszükületekre, végbélrenyheségre.

Á/3 Talán tisztábban beszélnénk, ha megbaszhatnánk anyáinkat. Vagy lenyiszálhatnánk apáink faszát. A Barbárság mulasztásainkból ered.

Á/3 Nehéz csak úgy magunk elé lamentálnunk. A dübörgő parádékat, csattanó kövezetű geometrikus tereket jobban kedveljük. A vasalt talpak alatt egyre tömörül a föld, ujjongva tapsikolunk a tribünökön, szembogarunkban tengernyi fáklyák gyúlnak, az önimádó csordák diadalfényei.

Ujjongva, pipiskedve tapsikolsz a tribünökön. Fejedelem, szegény bohém, Vak Jós, büszke úr és alázatos kérelmező vagy. Egyazon műgonddal fogalmazod meg az Ódákat, a lejmoló sirámokat, a törlesztés elhalasztásáért folyamadó kérvényeket, kanlevelezéseidet, prosztata bántalmaid ecsetelését, halálos ítéleteket, másnapi teendőidet, vidám anzikszaidat, árulásaidat, közbenjárásaidat, igazolólapjaidat.

Á/3 Köpök a Vecsernyére. Az elmaradt vagy mindig pontosan érkező vérzésekre. A teozófikus mutatványokra, a mellékvesék ömléseire. Maradj meg Magnak. Oszthatatlan, szórabírhatatlan Egynek. Ne tudd meg, mi az hinni, ismerni, ráismerni lélekre, szellemre. Elég, ha addig létezel, amíg meggyűlsz. Míg lassan elalél a Faj. Hogy ne lásson töbé virágözön-anyát. Ne halljon füzesből zengő sípot, ligetekből zúgó szélhárfát, zsongást; ne olvashasson semmiféle üszkös álmot. Elpusztulsz. Ez az egyetlen, amiért nem szégyenkezem.

38.

Április. A kegyetlen hónap⁽⁵⁴⁾. Reszketek és émelygek. Légy óvatos.

Vagyunk egy páran. Lebbenve kerülgetjük egymást, mint rituális táncosok. Nesztelen léptek, néma tér. Nyitott és hermetikusan zárt.

Próbálom felidézni a tájat. A tájat, amelyben szerettem. Fölösleges ez a felosztás. De csak szerepben tudok beszélni. (Á/3)

Zene szól, a hangok mögül hangokat hallok, ahogy fölfigyelek rájuk, menten elnémulnak, mintha csak a bolondját járatnák velem. Napok óta készülök zsinóros mondatokra.

Hosszú, magas szoba, világos, fehér falak. Széltében, egymástól arasznyira, fekete zsinórokat feszítek ki a két fal közé, lépcsőzetesen. Nem kapkodok, de tempósan dolgozom. Begyakorolt, összehangolt mozdulatok. Mintha nem lennék egyedül, valaki a kezem alá dolgozna. Vagy én dolgoznék valakinek a keze alá. Egyetlen folyamatos, sima mozdulatsor. Ahogy járnak a szerszámok, süllyednek a csavarok, megfeszülnek a zsinórok⁽⁵⁵⁾.

Á/3 Az út üres. A csapdák fölszedve, halomba rakva a kamrában. Kézen foglak, és sétálunk meghitten. Boldog, szerelmes idők. Semmi semm űz. Minden a javunkra van. Lágy, súlytalan lég, ellenállás nélküli és melengető. Élünk. És nem kell tudnunk róla. Finom, tiszta vonalak. Sehol egy törés, egy szálka, kifeslett, parányi szál. Nincsenek árnyékok. Káprázat nélküli fény. Testünk egyetlen, két azonos fajsúlyú folyadékot hordozó edény. Nincs szükségünk egymásra, és nem is tudunk egymásról. Nincs nyoma lépteinknek, csupán lélegzünk, dúsan és egyenletesen.

Aztán bohóckodni kezdek. Ruhátlanul nyújtózom előtted, hímvesszőm egyenest és hosszan a légbe bök. Te nevetsz a fák kérgén, nyelved hegyével billentgeted a leveleket. Számban mélyen és ízesen szétomló föld. Falni való vagy, mondom. Nem is látjuk egymást, folyamatos áradás, köröskörül. Nincs érintés, mindenben ott vagyok, sejttől sejtig. A mélyben vagy, éppen a nyelv alatt. A bőröd vagyok, a hajam, rostjaid és izmaim, fantasztikus átkelés a selyemhernyó derengő csőhasában (Á/3). Mélyen beszívjuk a lágy rothadás illatát, hempergődzünk az avarban és csodáljuk egymás véredényeit.

Hölgyem⁽⁵⁶⁾, ez remek mulatság! Pöndörödni, csaholni, csobogni, cserregni, alélni remek, gyöngyöző izmok gyűrüjében, csalogatni nedveket és áradásokat. Csak ne kérdezz! Aztán hirtelen elfáradok.

Nem, nem emlékszem semmire, hajtogatom konokul. Mert azt akarom, megtörtént legyen.

Nincs emlék.

Az például bizonyos, hogy valami szándékom volt a félig elszáradt diófával. Az egyik ága merőlegesen elállt a törzstől. Kopasz, gallytalan, holt ág. Éppen felé megyek, tudom, hogy erős, megtart. Próbáltam már. Akkor éltem.

Látom a ház sarkát, innét indultam, a fröccsentett díszvakolás érdes szirtjeit, homokos völgyeit, és látom a fa törzsét. Többet nem tudok.

Amíg nincsenek összefüggések, vannak esélyeim.

Minden pillanat a végtelenségig nagyítható, folyamatosan vagy hirtelen ráközelítéssel, meg-megtorpanva, aztán tovább és tovább.

Megborzadok. Csak ezt ne.

Tizenegy oszthatatlan, fekete, merev zsinor. Egyenként végighúzom rajta ujjaimat. Lehunyom a szemem, és nem méricskélek. Tudom miért.

Légy vakmerő, mint a sárkányölők. És ne nevezz meg senkit. Én nem nevezek meg senkit.

1/27 Április. A kegyetlen hónap. Próbálom fölidézni a tájat. Mintha nyugodtan mehetnék az úton. A csapdák fölszedve, halomba rakva a kamrában. Sima, egyenes vonalak. Sehol egy törés, egy kifeslett, parányi szál. Nincsenek árnyékok. Látom a félig elszáradt diófát, a törzsétől merőlegesen elálló, rúdszerű, kopasz ágat, amelyen függeszkedni, tornászni, hintázni lehetett. Látom a ház sarkát, ahonnét elindultam a diófa felé. Gyanús ez a nagy kedvezés. Apám az udvar közepén állt. Atlétában és sötétkék, kopott vászonnadrágban. Derekán kétujjnyi széles, barna bőrszíj. Kezében vasvilla. Mosolyog. Soha nem mosolygott. Lassan leemelte széles, rongyos karimájú szalmakalapját. Verítékezett. Jól láttam, mintha celofán tapadt volna a homlokára. De nem törülte le. A kalap kihullott kezéből, a lába előtt kis halomba összegereblyézett avarra. Azt hittem, rosszul van. De gyanakodtam, mert még mindig mosolygott. Aztán a vasvillát is kiejtette a kezéből. Ijedten bámultam, hiszen most már bizonyos, csakis rosszul lehet. De képtelen voltam mozdulni. Mintha színpadon állna, egy némajáték szereplője lenne. Majd fölemelte a jobb karját, könyökbe bahajlította, és kezével maga felé mutatott, úgy gyomorszáj magasságban. Tágra nyitott szemmel rám nézett, erőteljesen fölvonta szemöldökét, akárha azt mondta volna tekintetével, "figyelj csak". Persze semmit sem mondott, bár mintha enyhén csücsörített volna. Kissé berogyasztotta és széjjelrakta térdeit, de úgy, hogy sarkai továbbra is összeértek. Ökölbe szorította a kezét és könyökben behajlította a karját, mintha két karót akarna a földbe ütni. Egész testében megfeszült. Egy pillanatra teljesen megszűnt a félelmem, nevetnem kellett ezen a groteszk pózon. És bár sohasem csinált ilyet, mégis arra gondoltam, hogy talán egy jókorát akar reccsinteni. Atlétája megfeszült, pontosan középen, szinte kipúposodott, majd hirtelen fölhasadt, és a nyíláson át valószínűtlenül szennyes, tépett, kormos, olajos galambok kezdtek ömleni, gurulni, bukdácsolni a földre. Nem lehetett pontosan megállapítani, hogy dögök voltak-e már, és pusztán a zuhanás lendületétől pördültek meg a földön, csapták föl szárnyaikat, vagy még éltek. Annyi bizonyos, repülni, menni egyik sem tudott. Némelyik bukfencezett egyet-kettőt, ahogy földet ért, aztán mozdulatlanul elterült. Hamarosan a fél udvart egymásra hullott galambtetemek lepték el. Ő még mindig az előbbi pózban állt, és csak nyomta ki magából a dögöket, egyre derűsebben vigyorogva. Aztán hirtelen odaugrottam, fölkaptam a vasvillát, és eszelősként csépelni kezdtem a galambdögöket, mintha a föld alá akarnám verni őket. Erre ő, kitárt karokkal, védelmezőn rájuk vetette magát. A vasvilla lapja most már az átizzadt atlétán csattant. Láttam az egyre erősebben rázkodó vállakat, a lecsupaszodó hátat, a húsmoslékba egyre mélyebben merülő arcot, és hallottam a tollak alól tompán fölbugyborékoló röhögést. Szabályszerűen vonítani kezdtem, fölcsapott orral, csücsörítve. K. rémülten rontott ki a szobából a folyó felőli verandára. A mellvédhez rohant és bosszúsan lekiáltott. Megőrültél? Mire én felé fordultam, színpadias tartással előrenyújtottam jobb kezem, fejem fölvetettem és szavalni kezdtem: Lady, three white leopards sat, under a juniper-tree,/ In the cool of the day, having fed to satiety/ On my legs my heart my liver and that which had been contained/ In the hollow round of my skull. And God said/ Shall these bones live? shall these/ Bones live? And that which had been contained/ In the bones (which were already dry) seid chirping:/ Because of the goodness of this Lady/ And because of her loveliness, and because/ She honours the virgin in meditation, /We shine with brightness⁽⁵⁷⁾. Bohóc, mondta K. undorodva, pedig csak az első szót értette. Gyűlöltem ezért. Mindkettőjüket.

39.

És akkor megindultak a földek.

Á/Á/3 Az emlékezet mint lopakodó dagály, sekélyen és szélesen húzódik föl a fövényre. Megnyílnak a talaj parányi, holt kútjai, és milliószorosan ontják a nedveket. A földkéreg rianásszerűen repedezni, hasadozni kezd. Óriási agyagtáblák, kőzetes tömbök, földnyársak vetődnek föl. Mélybarna, kvarcosan meg-megcsillanó talajtorlódás. Közöttük karnyi vastag kötelek csapódnak föl, függőlegesen kígyózva a magasban, majd visszazuhannak a földre. Föléjük hálószerű, lebegő szövevények emelkedtek, mintha alulról fújnák őket. A parton állok, a gát koronáján. Aztán hirtelen, mintha egy légifelvételt látnék, megpillantottok a tenger felől egy magányos alakot, aki éppen ott áll, ahol én álltam az előbb. Viharkabátot visel, sisakszerű csuklyát és hosszú szárú csizmát. Úgy áll ott, mintha tekintetével szívná magához, magába a kúszva közeledő arcvonalat. Kabátja hosszú szárnyai combjait csapkodják. Az állatként felé kúszó dagályt nézi. Mintha millliárdnyi apró lény egy ezüstös, teljesen sima leplet húzna fölfelé a feje fölött tartva. Amikor elérik a tűfoknyi nyílások láncolatát⁽⁵⁸⁾, mintha a semmibe lépnének, alá süllyednek az ürességbe, ezüstösen fodrozódó leplet vonva a kutak szájára. Gyönyörű, monumentális spartakiád.

Közvetlenül mielőtt alámerültek volna, szinte már a lassú süllyedésben, mindegyik fölmondott egy rövidke mesét. Sápatag, ereszkedő dallamú bakfistörténetet, megannyi epekedő, egytagú imperativusival, ajakkerekítéses, méla magánhangzóval, utcák, terek, parkok, kerti építmények, cousinok és cousine-ok idegen csengésű neveivel.

Sokszor kérte a narratív szerepet.

Néha izgatottan fölugrott a lakásban, mereven eltartott kézzel gyufát vagy öngyújtott lobbantott, és várta a robbanást. Rettegett tőle, de titokban vágyott rá, és azt remélte, nem jut majd idő a kiszakadó agyvelő észlelésére.

A férfi az asztalnál ült. Mellette a földön, balkézről, öblös, nyitott tetejű faláda. Abból rakosgatta maga elé a szobrocskákat. Jobb kezében hosszú, vékony nyelű, vasfejű kalapácsot tartott. Megfontoltan, de gyorsan és ütemesen dolgozott. Balkézzel maga elé vette a figurákat, jobbal fejbe kólintotta, és csak úgy félkézzel belesodorta őket a ládába. A könyű, csőrös vas csak beszakította a szobrok fejét, csupán egy-kettő törött szét. Nem értettem, mit művel, és honnét hozza azt a rengeteg figurát. Ha kérdeztem, egykedvűen azt mondta: Hibás széria. És ezt mindig oly végérvényesen közölte, hogy lehetetlen volt bármit kérdeznem utána. Néha nehézkesen föltápászkodott, szuszogva, erőlködve fölemelte a ládát, szinte magához ölelte, és súlyos léptekkel kikacsázott az udvarra. A cserepeket éktelen csörömpöléssel a ház mögötti szemétdombra borította, majd láthatóan elégedetten visszacsalinkázott a házba. Aztán egyszercsak maga is fejjel beleállt a faládába, a törött figurák közé. Megállt a szíve. Olyan volt, mintha keresne valamit a láda alján, a cserepek alatt.

40.

Apám mesélte, hogy amikor rosszul lett a szívével, és látszólag teljesen eszméletlenül feküdt az ágyon, mindent pontosan érzékelt maga körül. Szeretett volna jelzést adni a külvilágnak, de képtelen volt rá.

4/126 Kiléptem a fürdőszobából, és úgy láttam, hogy egy hatalmas, szürke madár ül a széken. Olyan volt, mint egy odadobott, vastag gyapjúpokróc. Beszélni kezdtem hozzá és ő figyelt. K. kijött a szobából, nyilván kíváncsi volt, hogy kivel diskurálok az üres szobában fennhangon. Megállt mellettem, egy ideig velem játszott (vagyis úgy hitte, valami játék részesévé vált), ő is abba az irányba fordult, amerre a szavaimat intéztem. Néhány perc vagy pillanat múltán aztán megelégelte e gyanús szerepet, rám nézett, kissé rézsútosan, alulról fölfelé, és még mindig inkább játékos cinkossággal, mintsem komolyan azt kérdezte: Jól vagy? Hallottam a hangját, de nem éreztem szükségét a válaszolásnak. Teljesen elfoglalt a magam monologizálása. Nyugodt, szabatos mondatokban beszéltem, teljesen folyamatosan, nem is lett volna alkalmam a válaszra. Gondoltam, hogy meg fog ijedni, ha nem hagyom abba, ha továbbra sem veszek róla tudomást, de képtelen voltam felé fordulni, vagy akár egyetlen szóval, gesztussal jelezni: nincs semmi baj, minden rendben, észlelem jelenlétét, most azonban jobb lenne, ha magamra hagyna. Igen, mindent pontosan észleltem magam körül, ennek azonban képtelen voltam jelét adni. Eszméletem két különböző, egymással nem érintkező síkon mozgott. Láttam, hogy K. kétségbeesetten rohangál föl-alá a lakásban, a pánik és a görcsös önuralom hullámai között hánykolódva. Hallottam a telefonkönyv lapjainak ideges zörgését, a gázbojler kattogását és az elektromos óra percegését; a bekapcsolva maradt rádióból halkan szüremlő szimfonikus zenét, az éjszakai utcán néha el-elsuhanó járművek zúgását, és különös módon mindez jóleső nyugalommal töltött el, akárcsak K. riadt arcának némelykori, hirtelen föltűnése szemem előtt. Ilyenkor megpróbálta tekintetével elfogni tekintetem. Gyakran össze is néztünk, kapcsolat azonban nem jöhetett létre keresztező pillantásaink metszéspontjában. Úgy rémlik, mintha órákon át beszéltem volna, szünet nélkül, egyazon hangfekvésben. Aztán különböző ismerősök jöttek. Egyenként beléptek látóterembe, gondterhelt arccal méregettek, aztán rövidesen elúsztak a szemem elől. Mintha egy rendkívüli kiállítási tárgy lettem volna valamilyen mutatványos sátorban, ahová az érdeklődők megszabott időre bepillanthatnak. Kissé komikus volt ez a jövés-menés. Valójában most éreztem először a kapcsolatteremtés, legalábbis a kiszólás vágyát. Szerettem volna egy szóval, egy gesztussal kifigurázni, kigúnyolni nagy igyekezetüket. De nem szakíthattam meg monológomat, talán csak az arcomon suhant át a fojtott kuncogás lopakodó derűje, mint amikor a padok között mulatozó gyerekek próbálják meg nevetésre ingerelni a katedrán leckéjét fölmondó társukat. Hamarosan újra teljes nyugalom vett körül. Minden mozgás, zaj megszűnt közelemben. Talán magamra hagytak, vagy távolabbról figyeltek. Ez nyugtalanított, de képtelen voltam a fejemet megmozdítani, hogy körülnézzek. Valószínűleg megbénultam, állapítottam meg részvétlenül. Feltételezhető bénultságom semmiféle testi fájdalommal, izommerevséggel vagy egyéb kínzó panaszzal nem járt. Bizonyos testrészeim egyszerűen mozgásképtelenné váltak. Azt hiszem, teljesen tisztában voltam helyzetemmel, és ezzel a helyzettel nem voltam elégedetlen. Próbáltam legalább csekélyke együttérzést kicsalogatni magamból, legalább K. sorsa iránt, de teljesen érzéketlen maradtam. Pedig pontosan tudtam, ez az állapot, miközben akár még évtizedekig is fönntarthatom alapvető életfunkcióimat, végleges. Tragédia, állapítottam meg már-már komikus szenvtelenségel. K.-t nem láttam többé, miként az idegen vagy ismerős arcokat sem. Pusztán teljesen sima, fényes és üres, tojásdad foltokat láttam, többé-kevésbé szabályszerű időközönként fölhatalmasodni szemem előtt. Rendszerint pillanatokra, néha azonban bántóan hosszan látóterembe nyomultak, szinte fullasztott közelségük. A külső zajok, zörejek teljesen elapadtak, mégsem borult rám a csend néma búrája. A puszta lét hangtalanul is képes volt hallani önmagát, nyugodalmas, telt áramlásban. Sohasem gondoltam, hogy ennyire békés és komplikációktól mentes lesz a távozás. Ahogy egy tapintatos háziasszony vonul vissza az estély forgatagából hálószobájába, észrevétlenül és megbontatlanul hagyva a tovább időző társaságot. Azt hiszem, felesleges volt jelenetet rendezned, gorombáskodnod, hisztérikukusan fölkapni a fejetlen partvisnyelet, és mint egy fúria nekirontani a széken gubbasztó rongyhalomnak. Nevetséges és hiábavaló riposzt volt. A madár kabátom alatt gubbaszt, szelíden, megértőn és türelmesen.

41.

Kedves Kuzinom! Újra kettesben. Két fiktív levélhős.

Á/Á/3 Nem tagadom, nehezen szoktam hozzá ehhez az állapothoz. Kezdetben dühöngtem, lázongtam, részeg volt a fejem, a szívem, és mentem, amerre vitt, sodort a Démon, aki ugyebár kedvét leli abban, hogy lábbal tiporja az észt és az emberi méltóságot⁽⁵⁹⁾. Talán tudod, miről beszélek, és magad is ismered, tapasztaltad már az azt követő, kétségbeesett csüggetegséget, a saját nyomorúságában kéjelgő, féktelen önmegvetés tivornyáit. Aztán lassanként szakadozni kezdtek a depresszió súlyos, vastag szövetei, és a test újra megvirradt.

Valóságos pokol az önmagát elveszejteni nem tudó magány. Hiába metszed át ereidet, csak vastag, szurkos massza mászik elő, mint sűrűn vánszorgó, kiömlött láva.

Fullaszt a vér, de mindent túlélek.

Merev pupillával számolom a pillanatokat, és várom, hogy levontassák rólam a testemen végigdőlt gránitlapokat.

Bosszantóan banális incidensek. Mind ugyanarról szól, mindahány egyként ismétlődik, egyformán leegyszerűsített, ostoba szabályok, törvényszerűségek szerint. Semmi esélyt nem adnak az önbecsülésnek, noha kétségtelenül hősies ez a mindennapos, ádáz küzdelem. Csak éppenséggel szánalmas és nevetséges, mert esélytelen. Bár hálás és termékeny műfaj.

Megkísérlem pontosan ugyanazt elmondani, megjeleníteni, képletessé tenni minden elképzelhető és lehetséges formában. Sokat remélek ettől.

Az egymásra rétegződött képek pontosan fedik egymást. Így gyűlnek egymásba a fények és árnyékok, egyre sötétebbé színezve a parányi cellouid lapocskákat. És éppen még mielőtt teljesen elfeketedne a kép, villámgyorsan lekapom a legfelső réteget, az első kockát, mert alulról épül a gula. A kis lapocskát hosszanti irányban ráfektetem kifelé fordított hüvelykujjam hegyére, és mutatóujjammal kipöckölöm a térbe. Nem veszélytelen mutatvány, mert a lapocskák úgy cikáznak, mint a pengék. Aztán kíváncsian a torony fölé hajolok. Mint egy reménytelenül elrontott, szinte átláthatatlan, túlexponált negatív, és máris becsapódik alulról az újabb réteg, tovább sűrítve a feketeséget. Szakadatlan kétkezes. Valaki tologatja alulra az újabb kockákat, én meg kapkodom felülről, és fricskázom magam köré, föl-fölhasogatva a sötétség szövetét.

Békét akarok, és ezért mindenre képes vagyok. Ennék füvet, alkudoznék beduinokkal, fertőzném magam a legalantasabb és legrafináltabb bűnökkel, agyalnék ki elvetemült terveket, építenék gyufaszálpalotákat, felhőkarcolókat, házat vagy hazát, ajánlkoznék keretlegénynek, kifutófiúnak, teherhordónak, játszanám a gigerlit, a bankfiút, az aszfaltbetyárt, robbantanék olajkutakat, hegyeket, zsúfolt vonatokat, kínálna csak egy, egyetlenegy békét, és tartaná a szavát. De csak az elátkozottak, a meggárgyult szentek, a szélhámosok és az ámítók falkája. Vagy a ravasz, pucoltszavú bölcsek csaholása, ahogy arcunkhoz hajolva, eszelősen köpik szánkba a büdös szavakat.

Valóban képes lennél mákot zabálni? Fürge, izmos, fekete seggekben turkálni? Külvárosi grundok árnyékában lesben állni? Testedre drótozott dinamitmellényben fejedelmekkel parolázni? Bebocsáttatásért esedezni a hétszer hét bölcsek maszkabáljába? Lennél pap, szakács, mefisztó vagy költő? Ülnél analízisben, feküdnél vazelinágyban, intéznéd nemzetek ügyét? Nézz magadba! Mind ott hemzseg, egymásra hányva a nagyítóüveg alatt, a tárgylemez lapján. Különös, virulens, föl-alá rohangászó csorda, muris mákszemek. Mártsd csak beléjük ujjacskáidat, aztán nyald le a szemcséket, mint a hangyászmedve a botra fölfuttatott armadát. Kóstólgasd, szopogasd, ízlelgesd a parányi golóbisokat. Mindahány szélvész sebességgel kerengő, időzített dumdum lövedék. Nem csekély zavart okoznának, ha valamelyik nyíláson át besurranhatnának a labirintusos járatba. Szólítsd meg őket. Kérdezd meg tőlük, miben járatosak. Vagy gondolod, hogy az öntelt, alamuszi hőbörgés le-, megoldhat?

Á/Á/3 Hol vannak a nagyformátumú gesztusok? A nagyepikus sorsfordítások, az isteni fölhatalmazások, küldetések?

Á/Á/3 Jó lenne már végre leszurkolni a napokat, a lapokat, majd összefűzni és leadni a csomagot - talán mégiscsak sikerülhet a felejtés. Hajóra szállni, kiadósan végigokádni az átkelést, megtanulni néhány tucat szót, szokást és fogást, és még mielőtt visszahordanának a fedélzetre a túlokos felcserek, időben beadni a kulcsot⁽⁶⁰⁾. Nincs háládatlanabb és megalázóbb szerep, mint tolószékből alázatoskodni távoli, idegen rokonoknak, ismeretlen pártfogóknak, nagylelkűségükben tetszelgő, kultivált úrisasszonyoknak. Majd egy fülledt, nyári estén, a rekkenő hőség részegségében odakarikázni a fegyverszekrényhez, és egyenként kilőni a veretes agyú, nagykaliberű vadászfegyverrel a lakóterem hosszanti falán sorakozó, kapitális trófeákat. Nem szép halál.

42.

Nektek építek. Zsúfolt oltárokat az emlékezet meg-megcsúszó löszfalából, mítizált tárgyakból, megjárt világokból leszámítolt anzikszokból, komolykodó példabeszédekből.

Á/Á/3 Díszes fedelű, hatalmas albumokban, rövid fémcsipesszel, gondterhelten rendezgetem a matricákat. A vastag kartonlapok közötti, áttetsző hártyapapírt óvatosan, tenyérrel emelem át egyik oldalról a másikra. Aztán üvegcséket, szelencéket tologatok a polcokon. Némelyiket fölcimkézem, igazgatom szájában a súlyos üvegkupakot, rendezgetem, törölgetem őket. A falakba vert szögeken, kampókon szerszámok, ruhadarabok lógnak, ezeket különösen szeretem. Homályos, fülledt szerszámos kamrák hangulatát idézik. Körükben nincs kishitűség.

A könyv, papír szemét kupacok összefüggő vonulatként kígyóznak végig a lakáson. Az érkezők térdig gázolnak az örökségben. Lábszárukkal tolják maguk előtt a zörgő hulladékot, mintha száraz avarban taposnának. Valójában oktalan a jelenlétük, de gyerekesen élvezik a felfordulást. Az emlékezet erősebb a részvétnél, és ez nyilván nem lenne ellenére az egykori lakónak sem⁽⁶¹⁾. Igaz, nem tudni pontosan, végleg távozott-e vagy csupán időlegesen. A kapu előtt rövid ideig várakozó furgon rendeltetése nem volt egyértelműen megállapítható.

Egymásba csúszott tereken kalaúzollak át. Azt szeretném, ha maradnál.

Á/3 Nézd csak, mennyi recézett szegélyű, tenyérnyi fotográfia. Ez az egyetlen hiteles méret. Éppen akkora, amekkora az agy belső falára kivetítődik. A többi kiállítási tárgy, hiú, érvénytelen harsogás.

A kartondobozokat is a figyelmedbe ajánlom. Mennyire emberi arányok. A bedobozolt, apró tárgyak lazán, szinte súlytalan rétegződnek egymásra, mintha kíméletesen tartanák magukat, nehogy megnyomják az alattuk lévőt. Hamarosan kételkedni kezdek a rendezetlenségben, és összefüggéseket keresek. Csupa önkényeskedés, és ezt hamarosan te is érzed.

Á/Á/3 Aztán az álomkabinet következik. Súlytalan, anyagtalan búra, éterikus szövedék. A kifeslett szálak, mint mélytengeri növények lengnek. Az agy áttüremkedik a koponyacsonton, mintha finom tollal csiklandoznák a sejteket. Bolondulásig ingerlő.

Majd nyomasztó passziánsz, kemény kartonlapokra fölfeszített igazolványképekkel. Nyolcszor nyolc sorsanalízis, tükrön át. Mindegyik párját ott találod egy másik dobozban, cserélhető maszkokkal. Folyamatosan épülő, alakuló, átalakuló tabló, fényezett, fehér foltokkal⁽⁶²⁾.

Rakosgatod a kockákat, cserélgeted őket, kapcsolatot teremtesz közöttük, aztán meggondolod magad, levágod az aranyzsinórokat, és kioltod a fejek fölötti elektromos gyertyákat.

Néha azt képzelem, az egész csapat egyetlen asztaltársaság. Mondén fecsegők, két fogás közötti szünetben, mutatványosok, törpék, harcosok helyett.

Á/3 A serleget az asztal sarkára helyezem, és mindannyian bohóckodón komolykodó ünnepélyességgel várjuk a Hirnököt. B. hosszú pórázon fölvezeti a hatalmas Kandisznót. A kiéhezett szörnyeteg magán kívül ront neki a hosszú asztalnak, és röfögve-csámcsogva falja az ételmaradékot. Dülöngélünk a hahotázástól, fölugrálunk az asztaltól, és egymást taszigálva, markolászva vonaglunk a röhögés görcseiben. A szörnyeteg fölhág az asztal tetejére, az ingatag alkotmány nem bírja a roppant súlyt és összeroskad. A hústömeg esetlen korcsolyázik a szétdúlt moslékban. Mi pedig hirtelen kedvet kapunk egymásra, másznánk bele mi is a húsba, dagonyába, majd bűnbánón szenteskedve, szemünk forgatva ájtatos énekekbe fogunk. Aztán hirtelen ólmos fáradtság omlik ránk, és hamarosan egymás hegyin-hátán hortyog az egész társaság⁽⁶³⁾.

Á/3 Nézz körül. Az emlékek, képek, matricák földúlva, a polcok leszaggatva, a dobozok egymásra hányva, az albumok kiszórva, a szerszámok szétdobálva. Gigantikus szemétdomb, vagy ha úgy tetszik, mauzóleum, oltár, pokol vagy tündérország. Ami ott egy, azt itt hétszer héttel kell szoroznod. A pillanatokat, a perceket, a napokat. Hogy soha ne térhess vissza.

43.

2/43 Az egyetlen érdem: a megbocsátás. Nem a kápóknak, a besúgóknak, a bujtogatóknak, a sintéreknek, a rémhírterjesztőknek, a harcias, sanda patkányoknak, hanem az út szélén egyszercsak megtorpanóknak, akik nem mernek már többé átvágni a túloldalra. A saját személyi adatait elfelejtőknek, az álmatagon maguk alá csinálóknak, a valószínűtlenül szövevényes történeteket átszellemült arccal előadóknak, a visszaszámláló tudatnak. A megbocsátás a rátarti istenek bizakodón üresen hagyott helyét tölti be. Nem kell hozzá ige, és nem kellenek hozzá helytartók, fölkentek. A csend elvégzi fóliánsok, erős várak és kétes maskarások dolgát. A fertelem, a tragédia hirtelen megoldódik, az elesettség a legcsavarosabb fejtörőnek is tudja a nyitját. Az összes kulcs ott sorakozik az éjszakai portás mögötti szöges falon. Mi előrenyújtjuk kezünket, a fakír ábrázatú alkalmazott tenyerünkbe csúsztatja a kulcsot. Néma, zavar nélkül, már-már szertartásosan lejátszódó jelenet. Persze akadnak nehéz esetek. Mint amikor G.H. fölment a szobába, az ágyra dobta utazótáskáját, és a fürdőszobába indult⁽⁶⁴⁾. Hivatásos utazó volt, mint egy az életét filléres portékákkal elcsencselt, gyomorbajos vándorügynök. Mégis minden alkalommal elcsodálkozott, hogy mennyi szenny rakódik le az ember kezére útközben. Még akkor is, ha semmit sem érint meg. Undorodott ettől a szennytől, rendszerint már a félúttól kezdve ügyelnie kellett rá, nehogy megérintse az arcát, mert bőrén lángoló, laposan szétterülő, viszkető kiütések jelentek meg. Sebészi aprólékossággal lesikálta a kezét, majd a fali tükrös szekrény alatti üres polcon egy nyeles, műanyag fogazatú hajkefét talált. Talán az előző vendégé volt, bár nem valószínű, vadonatújnak látszott. Leöblítette az arcát és megfésülködött. A kefe ritkás fogazata közül kimarkolt hajszálakat apró csomóba pöndörítette, fölemelte a WC-kagyló fedelét, és a hajcsomócskát beleejtette az edény torkába. Automatikusan megnyomta az öblítő gombját, és még egy pillanatra visszalépett a tükör elé. Talán nem pillantott volna oldalra, ha nem zuhog a víz olyan hosszan és kiadósan a csészébe. A vízszint szokatlanul megemelkedett, a szétbomló hajszálak egy ideig ott örvénylettek csillámlón a felszínen, majd a visszahúzódó áradattal eltűntek a lefolyóban. G.H. újra a tartályhoz lépett, és megnyomta a gombot. Amikor a víz megemelkedett, előbb csak egy halvány, rózsaszín ér futott föl az örvényben, aztán lassan, alulról színeződni kezdett a víz, és mire tetőzött, már csupa vér volt. Ilyenkor persze nincs tovább, marad a bosszú, a megtorlás. Megtalálsz az iszap alatt, mondja A.⁽⁶⁵⁾, mintha csak könnyű légyottra hívna. Szeretek kegyet gyakorolni. Részben természetem, meg sok visszaháramlik belőle rám is. Hallgatni azért még sokszor félek. A hirtelen beálló csendben idült képzetek kínoznak. Aztán megpillantom a mosolyra csücsörítő, süppedt szájat. Egy pillanatra összeérünk az időben. Leteszem az újságot, amiből harsogva, rossz kiejtéssel olvastam föl, és egy rövidke darabon együtt utazunk, ugyanazon a vonalon, egyazon irányban, egymástól galaktikus távolságban. Aztán dezertálok, és valójában már nem érdekel tovább, hová fúrja be a fejét a következő pillanatban. Lazítani szeretnék egy kicsit, de amint kilépek az épületből, máris lecsap rám valami lehetetlen alak. Inkább megsüketülök. Csak sebes ajkait látom, ahogy szépen formálja a szavakat. Pusztán kérdő, fürkésző pillantásából sejtem, hogy befejezhette mondókáját. Röviden és határozottan visszautasítom. Még hallom magam mögött sértett, közönséges perlekedését. A lakásban behúzódom éjszakai odumba, és megfogadom: ma csendben maradok. A sötét ablaküveg mögül hirtelen fölcsap egy éjszakai pille. Gyerekesen megriadok. A verdeső szárnyak néhányszor hangtalanul nekiütődnek az üvegnek, aztán eltűnnek. Lustán hátradőlök a széken, karomat bizalmaskodón a mellettem lévő szék támlájára helyezem, és várom a társaságot.

44.

Nem érdekel, hogy széttörik-e a képeket, lángcsóvát hajítanak-e a Bibliotékákra, földhöz cserdítik-e az üres szentségtartókat, széthasogatják-e az oltárokat, és tripperes, tífuszos lovakat, szamarakat, kecskéket kötnek-e be a levert szobrok cserepei közé.

Á/3 Gyere, pajtás, szántsuk föl a katedrálisok, lepörkölt megapoliszok helyét. Feküdjünk, dőljünk virtuskodva az ekeszarvra, legyen még mélyebb az árok. Te vetni akarsz, zsendíteni, építeni⁽⁶⁶⁾, én inkább letanyáznék a föld szegélyén, kibontanám a kendőbe kötött magokat, és lakmároznék ráérősen. Csírázzanak csak ki beleimben, ürülékemben, hordják szét így a megindult, megserkent televényt.

Te, Barátom, szereted a katonacsászárokat, bikacsökös rigmusaikat, és megülöd jeles napjaikat⁽⁶⁷⁾. Mentséged legyen, magadat sem kíméled. Sorvadásos izmaiddal is elől jársz. Én csak csendben irtózom. Hozzám, belém nőtt már ez az asszonyos, kisasszonyos szerep.

Számban szüntelen ott érzem a zsíros hamu ízét. Néha, mint szétolvadt pászkát, lekotrom inyemről mutatóujjammal, bokákolok, köpködök, az üreg azonban újra megtelik, belülről, és ez gyöngévé tesz.

Mindent elhiszek Neked. Téziseid rendíthetetlenek, ez a tézisek dolga. Rögeszmés vén hülye vagy Te is, akárcsak a baltafejű, pisai ősöd⁽⁶⁸⁾, rekedéses alteregód.

Á/3 Mindketten ugyanabba az örömházba járunk. Laposan ráfekszünk az eleusisi ringyókra⁽⁶⁹⁾, fáklya lobogásban és bebugyolált arccal, mint a beduinok. Nem kedveljük, ha avatatlan tekintetek fürkészik a halálos kéj mimikáját, arcjátékát. Éppen Te ne tudnád, hogy minden csalás? A cuppogó kelyhek, a kormos fáklyák, a leples maszkok, a kiontott magok, valójában oktalan dühöngéseid, ahogy lekapod a fáklyákat, és száguldva húzod végig a lángokat a baldachinokon, selymeken, fátylakon, lepleken, nyelvelje tovább a tűz a korcokat, az afrikot, a húst, habzsoljon föl mindent a megfeketedett földig, mi élni merészel.

Gondolod, pallérozottabb, jobb falakat raknak majd az új építészek? Büszke vagy iskolázatlanságodra, vadon szerzett, rettenetes tudásodra. Mint szilaj hadicselt meséled, miként zárkóztál be a vadonba, deszkáztál be ablakot, ajtót, állítottál magad mellé kétoldalt karnyi vastag gyertyákat, butéliákat, és öntötted, köpülted magadba a görögöket, oroszokat, keltákat, germánokat. Mit értettél belőlük, hogy a gyilkolást nem pusztán a kínosan és tragikomikusan elhúzódó teremtés leleményes fortélyának tekinted?

Á/3 Minden vihar csupán a helykihasználás stratégiája. Hiú és együgyű ábrándozás szentélyeken fellüktető vérjelekről, sorszámozott orkánokról handabandázni. Talán gyengülsz, látom én tikkes rángásaidból, megereszkedett húsodból, puffadt arcodból. Túl gyakran próbálsz bennem tükörbe nézni, és egyre átlátszóbbak öregasszonyos hódításaidról szóló, szánalmasan ismerős meséid. Retteged és irigyled a fizetés közben előre nyúló, felsőtestét kissé előredöntő, majd gyengéden a taxisofőr hátára boruló apádat. Gúnyolod az önkéntelenül ügyes bábává lett, jámbor kocsis reszketését. Talán már rég elporlott, apáddal együtt, te viszont még mindig benne reszketsz. És csak most igazán, mert már a test is átvette a mélyből sugárzó, áradó, terjedő rezgést, mintha le akarna vetni magáról a hánykolódó, háborgó lélek, mintha le akarná vetni a természete ellen ráerőszakolt terhet.

Látod, még ebben is testvérek vagyunk. Különös lehetett egyszeri, évtizedes távlatokban elhúzódó fogantatásunk.

Én nem akarok építeni, csupán őrízni valamit mindabból, amit jó lenne megtalálni.

Á/3 Nincs kedvem hadakozni. Sem elemekkel, sem vadakkal, sem haramiákkal. Pusztán békésen elüldögélni a karéjba rakott kövek mentén, némán csibukolni, és néha-néha oldalra sandítva, elégedetten megállapítani: Ott van, nem hordták el, nem hordta le a szél, nem mosta el az eső, nem szívta föl a föld, az ég.

Ki-ki portyázzon a maga mezején. Szedjen ásványokat, csillagokat, szórjon magokat, szólingassa a növényeket, rovarokat vagy bigézzen csontokkal. Szarok a lepkevadászokra, a nagy felfedezőkre, a korszakos hódítokra. Hozzám ne tanyázzon le egyikőjük sem. Se élők, se holtak. Nem bírom a kosztjukat.

Kétségtelen, lenyűgöz Bertram gróf sudár alakja⁽⁷⁰⁾ a kobald éjszakában. Lábán hosszú szárú, fehér lakkcsizma. Ráérősen fújja a füstöt, és míg végére nem ér szivarjának, tapodtat sem mozdul, bárhogyan durrogtassanak is a szemközti árkokból a fölhevült muszkák. Mint a neki-nekiveselkedő legényeket a vursliban, elnézegetem egy darabig a mutatványt, aztán továbbállok.

Á/3 Jobban érdekel, hogyan gombolyít a hurkapálcikára cukorfelhőt a vattacukorárús. Látja álmélkodásomat, cinkosan rám kacsint, és mosolyogva átnyújtja portékáját. Kissé zavartan néhány érmét csúsztatok szutykos markába, aztán tapintatosan odébb sétálok, és behajítom a cukorgomolyagot egy kipeckelt szájú, kék plasztikzsákba. Szórakozottan utána kukkantok. Valamelyik cseléd éppen most trafál telibe a mögöttem lévő bódéban egy bádogdobozokból föltornyozott gúlát. Az építmény éktelen csörömpöléssel leomlik. Ingerülten továbbmegyek, és elátkozom magamban ezt a napot is, mert legalább csak egyszer föllázadna a cselekmény, és letérne az elvakult rögeszme kényszerpályájáról.

45.

Ha majd megkérded, mi a teendő, ragyogó, feszített szemtükörrel, nyilván remek, szabatos és magvas mondatokat fogok felmondani. Volt időm és érkezésem fölkészülni a kérdésre. Persze hallgathatnék is. A ragaszkodás azonban átégeti a szégyen burkát. Nem akarok a hóhérod lenni. Nem akarom én a csend vagy a káromlás áramkörán át beléd vezetni a kataszrófát, ösztönből, gyávaságból, álnokságból.

A szeretet esendővé tesz. A kőtáblákat, dörgedelmes parancsokat szétzúzó, megszegő szeretet, a bujtogató szeretet, a legelvetemültebb bűnöket is bocsátani tudó szeretet. A bűn e tartományon kívül erjed. És itt minden bűn, miként/vagy semmi sem az. Ez nem az illemtanárok terepe.

Megnyomorít a szégyen, a faj, a szellemtelen gondolat.

Olyan vagyok, mint maga a ragály. Ne érints, ne közösülj velem, viselj gézálarcot, gézmaszkot.

Éveken, évtizedeken át készültem erre a pillanatra. Megtanultam uralkodni minden egyes izomroston, preparálni mozdulataimat, gesztusaimat, vezérelni szemem, mint fénytávíró billenő lemezeit. Próbálgattam a hangszínt, a beszédszünetek hosszát, igazán semmi sem kerülte el a figyelmemet.

Ki nem állhatom a márványtükrös toalett-szentélyekben torkukra vascsövet eresztő veszteseket, a nyúltagyukat falra fröccsentő, kétes ízlésű freskófestőket.

A derékhadak esztétikája a tenyérbe fújt orr.

Anakronisztikus, banális mozdulat lenne, ha éppen én nyújtanám feléd a fölcsapott fedelű, bársonybélésű, mesterien megmunkált lapos dobozt, mintha csak pralinéval kínálnálak. Legyen más, szolgálati kötelességből, gyilkos szándékból vagy sanda pszichológiából a rossz hírt hozó.

Csináljak bohócot a görögből? Írjak könyű kis librettót a katakombákból kifüstölt, elkoszlott, rongyos öregeknek? Emelgessék farukat az elesiusiak a villamos verkli csörömpölésére? Legyek szigorú pedellus, baltafejű magiszter, bocskoros kerengő, tömjénfaló, mondén fecsegő? Vagy legyen a darab/szerep maga a szereposztás? Végtelen, válasznélküli appel?

Látom megnyúlt, értetlen képedet, arcomat fürkésző tekinteted, tanácstalanságod, állapotom láttán. Aztán a gyengébb ellenállás törvénye alapján működő ösztönök sugallatára a komédiázás mellett döntesz. Előbb tapintatosan csak a szemed csillan meg, huncut cinkosságot jelezve. Nyilván az óvatosság, elővigyázatossság is késlelteti a nyílt színvallást. Miután meggyőződsz róla, hogy a beszélő egyetlen megnyilvánulása sem fejez ki rosszallást, most már leplezetlen gúnnyal a tekintetedben vigyorogsz.

Á/3 (Talán) újra apad az árok, lassulok, nehezülök. Egyre szétszórtabb vagyok. Mondatonként fölugrálok, mindent elkövetek néhány pillanat szünetért. Ádázan viaskodom a közöny ereszkedő, emelkedő, de még feszített hálójával. Csak a betyárbecsület nem változtatja meg a tipográfiát, pedig erős a kísértés, hogy teljék már a mérték.

Tűnj el! Állj tovább! Kopj le! Figyeld a nyomokat és szarj beléjük. Csapd le a hajóhídról az első tisztet, eressz golyót a beduinokba, gyújtsd rá kölykeidre és aszonyaidra a házat, köpj bele a serlegekbe, szelencékbe, metszd át a nagyokosok agykérge és agytörzse közötti pályát vagy majomkodjál velük együtt.

Nyugottan betapaszthatod a szám, nyomd csak ki bátran a fogsoromat a tarkómon, mintha fiókokat tolnál ki hátulról.

Miért nem maradsz már veszteg? Nyeled vissza ezt a temérdek savós locsogást, handabandázást. Szüntelen zakatoló, önmagát roncsoló malom.

Gyere, állj elém, tedd föl banális kérdéseidet, és egy pillanatra hallgass bele a szakadatlan beszédbe. Mindenütt folyamatos árulás, és képtelen vagyok hallgatni, mert nem tudok mit mondani, mert képtelen vagyok mondani.

46.

Á/Á/3 Minden a Dibuk műve. Nem hallom, nem látom, nem ismerem, vakon és kényszer nélkül engedelmeskedem parancsainak. Mint kiéhezett állat tanyázik agyamban. Szétvetett lábakkal ül a kocsonyás talajban, és mohón szürcsöli ki az egyenként föltört sejteket, akár ha csak kakaszeplős fürjtojások lennének. A nyúlós fehérje végigcsorog kézfején, csuklóján, szája sarkában ragadozó, aranyos csillogás. Elegyedünk, keveredünk egymásba, egymásban. Kettős vérkör, nedv a nedvben, holt a holtban. Fosztogatjuk, dézsmáljuk a kincset, násztalan szerelmünk meddő gyümölcsét.

Magam sem tudom, miből merít erőt újra és újra ez az ádáz harc. Mert harc, nem vitás. Szakadatlan erőltetett menet, csatárlánc, visszavonulás és roham, kifinomult stratégia. Nem a diadalért, pusztán a folytonosságért, mert valamit el kell érni, be kell venni, meg kell hódítani. A sok taktikázásban azonban elkallódott a célkereszt vagy a célkeresztbe foglalandó mező. Pusztán a parancs maradt, az ukász, a végső és végleges: Kitartás minden áron, az utolsó golyóig, és még annál is tovább, az esztelenség vaslogikájú retorikája szerint.

Sejttől sejtig terjedő, csillapíthatatlan vitustánc. Minden rándulás bizonyosság, önigazolás.

Fölkéredzkedni a vak varázslók hajójára, akárcsak egyetlen idézetben, lábjegyzetben, ajánlásban, hogy ne merüljön el menten a lélek.

Víz alatti szirtnek futott bárkáról az ütközés erejétől vízbe csúszott ladikban siklani tovább, míg szét nem korhadnak az eresztékek, le nem foszlik a kátrány, el nem porladnak a deszkák vagy föl nem szippantja a Mindenevő Enyészet magukat a tengereket, az óceánokat is.

Előre tekintve jó ez a haladék, törleszkedő és kárpótló, fokozva a tevékenység abszurditását. Fogyó bölcsesség a levelek ingázásán révülő csecsemők idült mosolyától kezdve.

Miért hallgassalak meg Mindannyiótokat? Az únt könyveket is letesszük. Lassú, szívós útitársnak elég az az egy-kettő. Ugyanazokból a szavakból, gesztusokból és elsőként a roppant térfogatú csöndből. A bizalom, az alázat: el-, be-, magukba fogadnak. És megbocsátják milliószoros, kicsinyes, mindennapos dezertálásaimat. Kényszerűségből, gyávaságból, ostobaságból, galádságból. És talán egyszer-egyszer: erényből.

Csalni csaltam. De a megcsalás szennyét nem kentem rátok.

Az alázat nem kér a megalázkodás gyanús nedveiből.

A türelmetlenség a halálfélelem izgágáskodása, és ezt is tőletek tanultam. Meglehet, még hasznomra válik a sok szorzásnál, összeadásnál és más látványos, fontoskodó műveletnél.

Zsinórra mérem a sorokat, és egy kicsit megijeszt, amikor reggelente, ödémásan fölpuffadt arcal többször is aggódva kérdezed: Ugye nem nézek ki rosszul, nem nézek ki rosszabbul, mint tegnap este. Tapintatosan nyugtatgatlak. Persze, hogy magamat áltatom, hiszen tudom, milyen kevés van nektek hátra, és milyen sokra lenne még nekem szükségem. Nem tudom, mi riaszt jobban. A banális válaszok sietős helybenhagyása vagy a cinkos kétely. Mindkettő viszolyogtat. Szájszaga van. A rossz emésztés ízei, kipárolgásai. A megforgatott anyag már a szánkban ürülékké válik.

46/b.

Kissé megmosolyogtató, amikor hosszú szünetek után rám törsz, és ízes, hosszan elnyújtott magánhangzókkal elújságolod: Naaagy híííreim vannak. Elnéző, atyai komolysággal hallgatlak, és kicsit irigyellek, utállak ezért a játékért. Egyetlen mentséged: hitelesek színpadias gesztusaid. Ötven év után is látszik, mennyire csodáltad a család parádés kocsisát. Én is ilyen zsarnok leszek? Hatalmaskodó, gonosz manó, aki életét tette rá, hogy kegyetlen bosszút álljon a szörnyeteg királynőn, a mostohán, a gyerekgyilkoson? Bestiáriumod szabályos kis enciklopédia. Válogatott kínzásokkal, a test és a lélek kerékbetörésének kéjes koreográfiájával, a legmegátalkodottabb ármányok parlandójával.

Mindenért ő a hibás. A száműzetésért, a küldetésért, a nemtelen szerelemért, a bódulatért, a kétségbeesésért, a függésért, az ezerszeres halálért, a holt húsok, holt szaruk, csontok, a száraz bőr imádatáért, az üvegszemfedőn hűségesen őrzött, kettős arcképért.

Mindenért bosszút állok. A hat törpe csontjairól lefőzött, foszlós húst megtűzdelem a ripityára tört, rikácsoló tükör szilánkjaival, és fölzabáltatom a királynővel. A puhán és vastagon megtelt végbélbe tövig veretem a királyfi daliás lőcsét. Ragadjanak össze a kíntól, a szégyentől, és mint veszett kutyák vonítsák teli az éjszakát, okádják színültig ezt a csillagokkal, tejporral megszórt, bársonyos színekkel bélelt búrát. Pirkadatkor - kabalisztikus idő - a derekánál fogva, deressel húzatom ki a nagylegényt a betúrósodott teknőből, és orstorral veretem vissza a fényes udvarig, buzogányként előremeredő, üvegszöges farkával. Hadd visongjanak kedvükre az atlaszos dámák, sokszoknyás dadák, fityulás templomi szolgák, hadd röhögjenek a szilaj, csödörfaszú kertészlegények, istálló-, pince- és egyéb mesterek⁽⁷¹⁾.

Szeretlek és becsüllek, de ne halj meg orvul az ágyamban. Nincs kedvem napokig szellőztetni az esetleg szakszerűtlen szállítás közben meglékelt testedből kisüvöltő gáz után. Nincs kedvem eltüzelni a hullanedvtől fölpuhult, megszíjasodott, vastag matracokat.

Indulhatsz, most már enyém Ute meséje. A tanya előtt otromba pléhöngyújtóval tüzet csiholó nagypapáról, önkéntelen karmesteri mozdulatáról, és a végzetes félreértésből egy rövid sorozatot beleeresztő, berezelt, győztes kiskatonáról.

Á/3 Tatus megperdült, és a csukott ajtót kiszakítva beesett a szobába. Egy pillanatra megmerevedett, majd felsőtestét mélyen előredöntve, néhány 3/4-et beintve balkezével az ágyig tántorgott, és rázuhant a megvetett ágyra, a járóbabánál alig nagyobb kislányka ölébe. Nagypapa, sipegte a lányka a két elhomályosodott üveggolyó fölé hajolva, és jóleső melegséggel bepisilt⁽⁷²⁾.

47.

A gyönyörű, kegyetlen örök álom. Kegyetlen? Micsoda önhittség! Szabadulás, tora az életnek, halálnak.

Repülőtéri luxus resti. Dörögve kigördülő utolsó járat, Pinocció-orrú, pult mögül mosolyogva elém szaladó, kemény kiejtéssel beszélő felszolgálólány⁽⁷³⁾, akinek blúza éppen úgy gyűrödött föl a harisnyanadrág alatt, miként a Tiéd, amikor utoljára benyúltam a szoknyád alá.

Micsoda idők! Ne hidd, hogy visszavágyom azokat az áporodott estéket. Már nem emlékszem, melyikünknek volt láza, amikor két vagy három száraz húzás után beléd élveztem az alig szétnyitott frotirköpeny alatt. Csak a lázverejték szagára emlékszem, és arra, az volt az utolsó. Azóta gyengéd lettem, fortélyos szerető. A félváros gyűlöl már minket üvöltésedért, amikor szerelemből vagy rutinból elélvezel.

Nem tudom, miért nem engedlek, miért nem engedsz vagy miért nem engedem el magamat. Belátom: börtön, ami ellen lázadsz. Éppen a lázadásod világosított föl. A többnyire piszkoskodó csetepaték lassan rávezettek a helyes válaszokra, mint a kissé nehéz fejű növendéket jóindulatú tanítója. Legyen mentségem: évekig cinkosom voltál, hiszen együtt raktuk a falakat. Csak én véglegesebben fészkeltem be magam a cellába. Jó volt a nyugodalmas, mozdulatlan csönd, a szűk, magas ablak előtti vaslemez tapintatos árnyéka. Nekem elég volt a háromszor hét lépés széltében és hosszában. Zárt és teljes rendszer, (tizennyolc köbméterben összesűrítve). Nem csoda, hogy egyszercsak emelkedni kezdett az iszony, és hol egymás, hol magunk ellen fordultak ragadozó ösztöneink. Ami megmaradt: az üledék, a seprűje, a makacskodó alja.

Maga a rendszer rohadt.

A megfeszülő gézt alig érintve, lassan metszi a szike. A szálak hangtalan feslenek szét. A hüvelyk és mutatóujj között tartott anyag minden egyes rostjának hasadása folytatódik a kézben. A hasadék egyre hosszabb lesz, és a közepe felé egyre tágul. Belehajtom a fejemet, és megpróbálok átfordulni a nyilás mögötti sötétségbe.

Á/3 Velem szemben trampli, csukaszürke egyenruhás forgalmista lány áll⁽⁷⁴⁾. Bájos, szigorú öntudatossággal emelgeti tárcsáját, változó feliratokkal, az éppen soros, gondosan előkészített meghiúsulás banális címszavaival. Mintha egy megszűntetett szárnyvonal még lebontatlanul maradt, falusi állomásépületének ablakából figyelném. Le kellene lőnöm, nem vitás. Az lenne a legtisztább megoldás.

Rezzenéstelen tekintettel bámuljuk egymást. Inkább közömbösen, mint ellenségesen. Akár abba is hagyhatná ezt a szakadatlan, gépies rángatódzást. Nyugodtan kibújhatna vastag, posztó kosztüméből, és kéjesen süttethetné a nappal meztelen, húsos testét az alacsony töltésoldalban.

Tökéletes összjáték. Ő csak emelgeti a tárcsát, én meg tekintetemmel, mint a lézer, rákanyarítom az esedékes vagy éppen elsőként eszembe jutó címszót. A variációs lehetőségek, természetesen, kimeríthetetlenek.

Á/Á/3 (Nem vitás,) a pompásan időzített személycserénél nincs elegánsabb megoldás. Egy felismerhetetlenségig szétégett, fának rohant autótolvaj, a legravaszabb bérgyilkosnál is többet ér. Örök honvágy az izzó napkorongba lomhán beúszó kalózhajó után, hogy a dezertálás bűne nélkül indulhassak⁽⁷⁵⁾.

48.

Talán negyven év elég lesz. Összehordani, halomba rakni, magamra és magunkra gyújtani a lomtárat, a vastag portól elnehezült jelmezeket, hályogos kincseket.

Á/3 A csüggetegség belülről falja föl a nyelvemet.

Á/3 Az önérzet pillanatnyilag házon kívül. Nem csüggeszt és nem lázít a zagyva beszéd, a turisták gajdolása, ahogy kicsődülnek az emeletes buszok akváriumából, neki a mezőknek, és összefosnak, összehúgyoznak mindent. Aztán az asztalnyi terméskő tömbök közé csörtetnek, megterítenek a sárga és rózsaszín pléhdobozokból, és harsogva, nyitott szájjal zabálnak. Ez lett a nyelvből, a sérült, de legalább büszke kultúrából. Teliszájú höbörgés vagy kushadó nyivákolás.

Már nem akarom megérteni a letargiát. Hidegen undorodom tőle, és csendben reménykedem a kipusztulásban.

Az emigráció nem állapot, hanem folyamat, fokozatos távolodás a pusztán virtuális valóságban vibráló pontoktól.

Azt hiszed, megfejtheted a történetet, ha biográfiám foghíjas rácsain át huzigálod ki a fedetlenül maradt szavakat, és így próbálod összerendezni, a magad rendje szerint.

Á/Á/3 Minden szavamat lábjegyzetelnem kellene, az összes lehetséges szövegösszefüggésben, és a lábjegyzetekben összekotort betűhalmazokat is, és így tovább, a végtelenségig, ahogy egymással szembenéző tükrök távolodó sorozatában látjuk magunkat, ünnepélyes rendeltetésű épületek mellékhelyiségeiben.

Első alkalommal kínos, szűkkörű vendégségből szöktem ide. Ontottam beleimet, haraptam a mézszínű, szintetikus festéket. Édes volt, zamatos, és sírtam a kíntól, a kisemmizettségtől, hogy nem zabálhatok többé igazi meszet. Ez lett volna a vágy?

Negyven éve uralkodom magamon.

Inkább a függöny mögül bujtogatok, onnét szervezem be az összeesküvőket. Ilyenkor gátlástalanul handabandázok. Közben kiadós pingpong csatákat vív bennem az undor, csak a dramaturgia kedvéért több hangra szerelt katekizmusa.

Szeretünk tetszelegni a karámba zárt bestiák zaftos történeteivel. Tükrében úgy fénylik a pofácskánk, mint szelíd golyhók képe kiadós disznótoros vacsorák után.

Jaj legyen az álmodóknak, az álmokban kiürített marhaistállókban összezsúfolt, rettenetes gyönyöröknek kiszolgáltatott áldozati báránykáknak.

Mitől e rettenetes elfajzás? Az ütőben szétmállt testek ornamentikus nyomától? A kommentároktól? A zsoltároktól? A vezekléstől? A bűnbocsánattól? A reverenda alatti machinációktól? A sáfrányos szavaktól? A gyűlölet süvítő bélgázától? Kinek vagyok a rokona? Ki tett rokonná? Kivel követtem el incestust? És kivel nem, hogy végképp sohase tisztulhassak meg?

A tömeg mint atkák nyüzsgő serege örvénylik körülöttem. Kéjesen nyalogatják, cuppogtatják a kénkőkenőcsöt, és nyájasan vakargatják asztalnyi, fehér hátamat. Szeretem érintésüket, ravasz kis cseleiket, ahogy befészkelődnek bőröm alá, és onnét csiklandozzák elő az ondószagú, ebihalfejű pondró dandárokat. Úgy kunkorodnak elő, mint a krumplitörő átlyuggatott csöcsén keresztül a nagyranőtt mitteszer szálacskák. Dédelgetem, babusgatom, gondozom őket. Táplálom és növesztem, földbe rakom mindahányat. Kertészkedem, várom a sarjadást, fülelem a serkenő földet. Néha belenyomom arcomat a televénybe, ízlelgetem, kóstolgatom, próbálgatom, hogyan esik.

Á/Á/3 Bársonyos, kobald éj. Talán mesterré tenne a helyszín, a klíma, és fölajzva kiáltanám: Hol a kő, hol a torzó⁽⁷⁶⁾? A következő pillanatban azonban rosszul leszek a hőségtől. Homlokom az egyik palota falán koppan, és hangtalan lerókázom az ornamentikát. Számból, mint a homok pereg ki a szétporladt nyelv.

Befelé hulló szemgolyók koppanása.

49.

Á/3 A visszatérés tétovasága. A lassítás, a visszavonulás (visszavétel?) művészete. Vastag, tömött vánkosokat borítani az izgága, üres hírekre, félretenni az olvasmányokat, lehalkítani a beszédet. Szűrt fények, szűrt zörejek, a lógázó eszmélet leakasztása a diófáról és a Házba vitele.

Egymás mögött sorakozó, négyzetalakú szobák. Székek, asztalok, szekrények nélkül. Mindegyikben egyszerű házi oltár, vajmécses, sekély cserépedényben.

A visszatérés visszavétel. Bontás és visszafogadás.

Mennyi gyengeség, botlás, mennyi ostoba kerülő.

Felemel, amikor megoldhatom végre az otromba bakancsot.

Mi hajt újra meg újra a duhaj, óbégató turipajtások önmagukat fosztogató, gúzsba kötött szabadcsapatához? Miféle gnómok űznek csúfot hétköznapjaimból? Miből való ez az állati kéj, vedelni közönséges mulatságaikat?

Rongybabák rogyadozó bálja.

Megszégyenítenek e süppeteg kirándulások.

A felvizezett vér mégis üdít. Gyorsítja az átfolyást, az átmosást, a salak kivezetését.

Partra vont, magas bárkák tisztogatása hosszú nyelű, fanyűvő gyökérkefékkel.

Szeretek hosszan állni a zuhatagban, és révetegen sikálni magamról a korszakos szennyet.

Á/3 Gyanúsak az örökké tiszták, mintha valamit el akarnának titkolni.

Szeretnék lassan beszélni, szinte hangtalan formálni az ajkaimat, létgyakorlatként, ima nélkül.

A fohászok mind a mesterkéltségről szólnak, az életről, a képtelenségről. Pedig semmi sem veszett el, minden megvan, minden itt van.

A visszatérés, a visszavétel tétovasága. A lógázó eszmélet leakasztása a diófáról, és a Házba vitele.

Á/3 Semmi nem veszett el, minden megvan, minden itt van.

A nagy konkvisztádorok új tengereket, kontinenseket keresnek, csillagok közt tévelyegnek, és nem sejtik, hogy mindannyiuk poggyászában ott rejlik mindaz, amiért komolykodó ábrázattal élére állították földi és égi szextánsaikat. Őrült expedíció, a szárított hússal fölzabált ólomtól megkergült, pusztulásba menetelő rátarti törpék szabadcsapata⁽⁷⁷⁾.

A begubózódott Szellem körül végeláthatatlan menet vonul. A színes selyemzászlókon, magasban tartott hieroglifikus jelvényeken jelszavak, imádságok, rigmusok. Széles, ringó gyaloghintókban hájas, hagymázos tekintetű főtitoknokok. Néha félrecsippentik az ablak előtti brokát függönyöket, és kíváncsi riadalommal lesik a hol ujjongó, hol átkozódó vagy éppen tanácstalan gyülevész sereget. Az álruhás ügynökök a tömeg közé vegyülve próbálják meglesni és nyakon csípni a katakombákból előmerészkedett partizánokat, akik hosszú, bozótvágó késeikkel át-átvágnak egy szálat az egyre vastagodó és mind szövevényesebbé váló gubó burkán. A főtitoknokoknak azonban nincs mitől félniük.

A földalatti járatok már maguktól omlanak be. A talaj elveszítette tartását, és ahol egykor hegynyi sziklák magasodtak, már ott is a fosóhomok az úr. A girhes, leromlott szökevényeket úgy sodorja egyre mélyebbre a kvarcos zuhatag, mintha csak óriási vízcsúszdán ülnének. Minden szétporlad, beroskad. Csak a Nagy Gubó örökkévalóságba magasodó mauzóleuma áll továbbra is délcegen. Kérge roppant enciklopédiák fejezete. A Hősök, Felfedezők, Kalandorok, a Roppant Szellemek úgy lógnak a szövedék erős szálain, mint a koncentrációs táborok villamos drótjain fönnakadt, földszínű foglyok.

50.

Á/3 Zavarnak, megzavarnak a szavak, a szavak mögé egyre hosszabban sorakozó ablakok, amelyeket tetszés szerint nyitogathat a szeszély, az önkény vagy a hosszan érlelt gondolat.

Á/3 A Rend pusztán kártyatrükkökkel házaló szélhámosok mutatványa. Minden alkalmi és viszonylagos. A szóalkimisták "hol a piros, itt a piros"-t játszanak a sátrak előtt összecsődült néppel, és évődve járatják bolondját a saját és egymás felsülésén harsogva hahotázó, kinyalt cselédekkel.

Az első hanyatlás a mélység babonás tisztelete volt, a számító hittudósok előrelátó, cseles leckéje. Az igazi szélhámosok csak később jöttek. Fürge ujjaikkal tetszés szerint emelgették a lapokat. Az elsőket alulról, az utolsókat felülről, majd középre keverve, szédítő iramban mindig máshonnét csapva föl az azonos vagy éppen változó értékű és figurájú lapokat.

A Jel, miként rajta a Forma és benne a Tartalom Egy. És az Egy mindenen, mi megnevezhető, megmutatható, kívülre helyeztetett.

Ami fölragyog, az néma és láthatatlan, ami megrezegteti a sejtekbe cseppentet nedveket, az a testen és szellemen túli megmutatkozás tükréről visszaháramló sugárzás. Így marad Egy, ami sohasem volt Háromság.

A Dráma emberi talány. A sorvadás kezdete, amely szereplőket verbuvál, és máris kész a földi színház, minden hasznos és haszontalan kellékével együtt, mintha csak valami roppant gépezet készként emelte volna a föld színére.

Mindegy, hogy szentek vagy vihorászó, tökmagokat köpködő kurvák, és vastag szoknyájuk alá nyúlkáló iparos legények töltik-e meg a parádézó piacteret. Az ostobaság fonja a legfortélyosabb leleményt.

Porig égett és égnek emelt könyvtárak. Ezernyi nyelven, ezernyi dialektusban, ezernyi stílusba göngyölten mind ugyanarról szólnak. Tetszés szerint fölcserélhetők a hangsorok, grammatikák. Apró papírgalacsinokba gyúrhatnánk a mázsás glosszáriumok lapjait, és azokkal köpködhetnénk egymást a kibelezett töltőceruzák fúvócsövén át. Csak úgy csattognának a kis ragacsos, mérgezett golóbisok a simára borotvált, vörösödő tarkókon.

Jutni valahová, megérkezni, törekedni, vissza-, megtérni. Kegyetlen, de szinte tökéletes manőver. A Nagy Csillagközi Ütközések éppen olyan ritkák, miként alig látni betonba szőtt, finom madárcsontvázakat vagy megveszett, domesztikált aprójószágok lenyomatait.

Hová mozdulhatna el a Lét, hiszen ott csillog az Egyetlen középpontjában. Ő maga az Egy, amint lehámlik róla az idő és a tér hályoga. Minden ő, örökkön örökké, és örökké tudatlan, örökké eszméletlen, a Kudarc hálójába szőve.

51.

Napkig mocskoltam a számat, ontottam a kényszerű felelőtlenség busásan megfizetett szavait, és amikor éreztem már a közelgő megszabadulás talán még túl korai lekesültségét, fölírtam egy takarékosan tépett cédulára, mintegy figyelembe ajánló emlékeztetőül, (Á/3) üzenetnek: jó a visszatérés. És lám, micsoda visszatérés jutott osztályrészemül. Pedig talán éppen erre vágytam, hogy visszataláljak a konkrét időbe sulykolt napokhoz. Nem is annyira önmagamhoz, mintsem önmagam szűkösen körbekerített színteréhez. Mert mégiscsak itt és ebben élek.

Á/Á/3 A visszatérés az idő felett függőkertként lengő szertartásba. A légtornász e két szint közt hintázó selyemlétrán mutatja be mutatványait, tetszelegve bele-belelesve a tükrös kupola mennyezetébe. Ha nem zuhan le, sikerülnek a gyakorlatok, némelykor futó, kéjes örömök járják át a testét. Jó lenne ebből néha megőrízni valamelyest, oldásnak, az egyre szilárdabbá kérgesedő napokra. Mert még túlontúl sok van hátra. Nem lenne hiteles magyarázata, indoklása a szekérről félúton útszélére hajigált poggyászoknak. Így csak szökni lehet, dezertálni, megduplázni a vereséget.

Földönfutóvá lettem, de megfutamodni nem fogok. Legyek bár újabb szánalmas zsoldos a paprikajancsik vitéz seregében, nem váltok titokban, hátsó udvarokon kifeszített szárítókötelekről összelopkodott öltözéket, hogy kicsempészhessem magam a rettentően tágulásos arcvonalból.

Menetelek együtt apáimmal, kedélybeteg sors- és kortársaimmal⁽⁷⁸⁾, el-elbődülve, bőgve, nyivákolva vagy éppen fuldokolva a röhögéstől. Eszelős csapat, de jó, összeszokott gárda. Az útszélről rajongó láncokban integetnek a lányok és asszonyok, nevetnek, kiáltoznak, tördelik a kezüket, nyomkodják vagy éppen lóbálják patyolat kendőiket, és legfőképpen örülnek az elvonulásnak.

Miért nem hiszed el, ha azt mondom: megértem. Hiszen a Ti sorfalaitokból épül az ünnep. Mi csak rontani jöttünk. Háládatlan szerep. Nem nekünk, hanem egymásnak örültök az út két oldalán, szinte a fejünk felett. Miért gondolod, hogy vonulásunk a kordonok sínében tragédia?

Kezdetben mindannyian tragikus szerepre hajaztunk. Kissé gyermekes becsvágy, hamis, olcsó hagyományok reflexei.

Előbb-utóbb kínosan feszengünk jelmezünkben, amely úgy szorul össze rajtunk, mint egy bepólyázott foglyon a száradó lepedő. A fulladásos halálfélelem óriási hordóvá tágítja tüdőnket, és mint árbócokról leszakadt vitorlavásznak szakadnak le rólunk a leplek. A lobogó vásznak még hosszú ideig csapkodják a levegőt a tüdönkből kizúduló léglökések viharában.

A dramatizált bukás romantikája más adottságokkal esetleg közönségsiker is lehetne.

Most már késő, végérvényesen eluralkodtak a kedvezőtlen szokások, rögződtek a hálátlan megnyilatkozások.

Á/ Talán felismerném az utat, de nem hiszek a járásomban.

A tudás vagy a hit a nagyobb csaló? Ha eldöntik is visszamenőleg, engem nem érint. Az esetleges feloldozás metafizikája is véges.

A megvénülés erkölcstelenség. A legfőbb árulás, önmagunk meg- (fel?)adása az átadás méltósága nélkül.

Minden agg hisztérikus, hadonásznak, rimánkodnak, alkudoznak, kunyiznak, igen csúnya dolgokat művelnek, képtelenek rendesen meghalni.

Lehetséges, hogy mégsem jó alkú egy életen át az egyetlen pillanatra készülni. Mert talán valóban csupán egyetlen pillanat, amely örökkévalóságnak áltatja magát.

Fáradt vagyok és modortalan, vagyis funkcionálok és megfelelek.

Á/3 Elképesztő talány a folytonosság.

Újra apróságokra szeretnék lelni, mint egy kifordított zsebben.

Á/ Kicsit untatnak a teológiák. Mintha megfeledkeznének rólam.

Ahogy a szölőlugas tányérlevelei között valószínűtlen tisztán lebegő fényről, a melegségről, az ébredésről, a vasárnapról, az ezerszer ismétlődő, egyszeri semmiségekről, a csak egyidejűségükben létezőkről, mindarról, ami menten hamissá lesz, amint láthatóvá válik.

Ezt akarod? A kimondással kettőzött hazugságot? Talán visszájára fordul a szóval a csalás? Vagy csak az unalmas lecke várja a fölmondást?

Arccal rábukni a még csillogó tintára, talán még érezni a papír átható szagát.

Parányi szivárgás fülön, orron, szájon át. Ha most nem állna el, ha most megjelenne, ahogy szinte láthatatlanul, a föld alól húzódik föl a víz a föveny felé, holdforduláskor.

Az eszmélet éppen most siklik a Hold túlsó felére, és leakadva pályájáról, a fénynél sebesebben zsugorodva fúródik bele a nyílegyenes szakasz tűhegynyi ormába, hogy csak épp egy pillanatra, diadalmas harci jelvényként fölmutatható legyen, mielőtt végleg kirepül a mezőből.

Igen, éppen most várom az oldó és adó szivárgást, amikor a nedvek száradni, alvadni kezdenek.