1.

Á/3 Mégis: vissza a Korba, az ünneplő fehérbe pucoló rothadásba. Ráhasalni az időre, mint bűvős szőnyegre, és repülni, suhanni tájak és népek fölött, és jólesőn szemlélgetni a matricákat. Egyiket-másikat ügyesen fölcsippenteném, csak úgy felülről, tovalengve, gondosan kiteríteném és megszárogatnám, majd vastag, bőrfedeles albumba gyűjteném. Mintha létezne Nagy Utazás. Az idő nem a föld színén avagy fölötte suhan (ha lengene!), hanem a mélyben áll, csontzivatarban. Halálfizika.

Szeretnék érteni. Tudom, képtelenség. Talán nincs is mit érteni (a miért nem érdekel, nem akarom, hogy érdekeljen!). De ez már csak ürügy.

Á/Á/3 Pusztán arról van szó, hogy valahogy átbeszélni az időt, mágikus révültségben. Talán amíg beszélek, távol tartom, megfékezem a Démont. Ezért nem szabad még villanásnyi szünetet sem tartani soha, semmikor. A Démon örökké éber és villámgyors. A legparányibb hajszálrepedésen is besurran, át-, lecsap. A szó mint a távolságtartás eszköze, görcsösen előre szegezett tőr.

Á/Á/3 Vissza a hálós félhomályba, a hatalmas, gipsszel vakolt gézlepedők oltalmába, a mozdulatlan csöndbe, ahol bármi megtörténhet.

Már nem rettent a korlátlan esély, a fékpofák átégése, a véget nem érő szabadesés.

Nem nyafogok többé, nem kunyizok, nem próbálom a barlangnyi pofájú, néma sikolyokat. Ne félj, nem adom meg magam, csupán átadom, mert ez még mindig elviselhetőbb, mint az éktelen zsivaj, az üresen villodzó képek, a mindennapos mocsok, emberszemét, megannyi pitiáner, gyilkos mikrozombi.

Nyugalmat. Véglegest és megtartót.

Nincs szükségem zsilipekre, átjárókra, nincs szükségem vágatokra, katéterekre, szuperszónikus szondákra, a gépházak nyitott lőréseire, bűvös fénypásztákra. Tőlem befalazhattok, eltömhettek minden nyílást. Szüntelen didergés ebben az átkozott huzatban. Az egész testem heveny gyulladás.

Bevarrni magam lágy pamutokba, tollba, bőrbe, húsba. Talán akkor visszavisznek. Mint egy ottfelejtett poggyászt vagy potyautast. Az etikai bizottságok nagy feladványa: Visszavarrható-e a holt magzat az anyaméhbe, hogy kihordhassam anyámat a halálba?

Kit érdekel ez a szakadatlan serbliöntögetés? Én is csak a vállamat vonogatnám, és udvariasan leplezett megvetéssel odébb állnék.

Mennyire jelentéktelen mindez.

Úgy látszik, mégis mindvégig elkísér ez a banális rácsodálkozás.

Ráhasalni az időre, mint bűvös szőnyegre, és repülni, suhanni a tarka matricák fölött. Egyik-másikba belemártanám, beleakasztanám ujjamat, csak úgy felülről, tovalengve, és egy kicsit forgatnám, sodorgatnám ujjaim között a nedves, összeugrott hártyákat, mint mélyről előhúzott, velős fikákat. Nagy Utazás. De csak magamat sodorgatom, pödörgetem, és várom, hogy megdermedjen ujjaim között a fölös hártya.

Merülés, ahonnét már nincs emelkedés, csak az örök, néma lebegés.

2.

3/73 Vaságyak. Végtelen, mozdulatlan szerelvények, lábtól fejig összetolva. Tíz nyílegyenes, egymástól egyenlő távolságra lévő sor, soronként kétszázötven vagonnal. Megpakolva göröngyös matracokkal, rongybálákkal, matraconként egy-egy verítéktől viruló, sárgás koponyával. Ez a kísérteties rendezettség azonban nem tart sokáig. A takarodó után hamarosan elkezdik összetologatni az egymás melletti ágyakat, és a Királynők hajnalig matracról matracra vándorolnak. Előbb a vaslábak csikorgása a kövön, a fémvázak koccanása, a matracok puffanása, majd a nyirkos, összecsapódó bőrfelületek csattanása. Önkéntelen ürítkezések hangjai, lucskos húsok cuppogása, nyögések, hurutos fújtatás, a hörgő kéj változó erősségű szerenádja. Néha, mint a vadállatok, egymásnak esnek a kanok. Üvöltenek, acsarkodnak, ütik, tépik egymást. Az alattuk lévők nyüszítenek, nyivákolnak, és farkukat verik a matracok dohos odvába. A felügyelők be se jönnek, úgysem tudnák átverekedni magukat a legkiszámíthatatlanabb helyeken eltorlaszolt, amúgyis szűk járatokon. A Mérnök úr szerint mindenhez hozzá lehet szokni, a zsúfoltsághoz, a kipárolgáshoz, a legképtelenebb rohamokhoz, az ágyszomszéd agóniájához, a végnélküli történetekhez, a fantasztikus mesékhez, gettóeposzokhoz, nagyoperai hisztérikákhoz, csak ezekhez az istentelen kantivornyákhoz nem. A Mérnök úr sötétszürke öltönyt visel, krémszínű kalapot és csokornyakkendőt. Évek óta visszajár. Általában a 432-es ágyat kapja. Már ismerik, akkor is a környéken húzta meg magát éjszakánként, amikor még csak tervezgették a sárga szakasz megalakítását. Kérem, itt mindenki elmebeteg, mondta D. a szelektálást végző orvosnak, de örült, hogy végül őt is átirányították a sárga szakaszba. Az első hónapokban csak pár százan voltak, az alagút szinte üres volt. A Királynők is csak később szoktak oda, a fehér port zabáló lidércekkel, és most már nem lehet őket elűzni. Kezdetben még utazni is lehetett. Ha az ember összehunyorította a szemét, csak úgy szívta magába a sötét alagút még üres mélysége. Ma már egy teljes megálló hosszában húzódik az ágyszerelvény. Idővel sajátos szabályok alakultak ki. Az élelmiszercsomagokat például külön erre a célra kiképzett felügyelők adják át. Lassú, óvatos léptekkel, már messziről rázva, zörgetve a papírzsákocskákat közelednek az ágyak felé. Soha nem néznek senkinek a szemébe, és soha nem érintenek meg senkit sem. Az újonnan érkezők rendszerint hamar berendezkednek a matracokon. Éjszakára csak kevesen öltöznek át, de mindannyian leveszik cipőjüket, és az ágy lábai alá állítják őket. Valójában szükségtelen ez az elővigyázatosság, mert senki sem hagyja el a katakombát. Szüntelenül mindannyian ott vannak, a baltafejű öreg is, aki már időtlen idők óta ül a háromszázhatvannégyesen. Kissé előrehajolva, szétrakott lábakkal, kezében egy félretaposott sarkú cipővel. Igen, mind itt vannak, mindannyian együtt vannak⁽¹⁾.

3.

Megmosolyogtató ez a szertartásos, fontoskodó készülődés. Ahogy a leglehetetlenebb dolgoknak, a legkiszámíthatatlanabb pillanatokban hirtelen és gyakran indokolatlanul roppant jelentőséget tulajdonítok (kölcsönzök). Aztán megfeledkezem róluk vagy éppen rögeszmésen ragaszkodom hozzájuk. Nem kétséges, az önvédelem egy bizonyos formája ez, méghozzá többszörös értelemben, többszörös célzattal.

Á/ Az egymást taszító vasak, pólusok összeillesztése. Émelyítő érzés, ahogy a holtponton egymással szemben imbolyog a kéz. Mintha nem is a taszítóerő, hanem éppen ellenkezőleg, valamiféle áttételesen ható vonzás tartaná egymás fölött a testeket. Ekképpen tekintve napjában sikerülnek a kísérletek.

Miért csak a lázas, betegesen ajzott történetek?

Minden szó árulás. Mégis: talán létezik engesztelő eloldás.

Ha tudnátok, mi mindenen mentem keresztül, nem kérnétek számon a büszkeséget, e buta, tompa erényt, a tudatlanság ünneplőjét.

Számtalan fogalom gyűlik össze e forrás mentén. Mennyi teli szájú megnyilatkozás - az isteni, a bölcs barbárság utáni szemfényvesztés. De hagyjuk ezt. Annyiszor elismételték már. Makogva, hebegve, zsolozsmázva, klasszikus mértékkel, hisztérikusan, kedvetlenül - maga a fölsorolás is mélységesen lealacsonyít. Minden egyes címszó rám vall, miként az összes többi, csütörtököt mondott pojácára.

Képtelenek vagyunk élni a puszta létet. Szüntelen mesterséges bizonyítékokra van szükségünk, megnevezhetőkre, hogy felmondhassuk őket napra nap. Élünk! Osztogatjuk egymásnak az igazolólapokat, és rendezgetjük, őrízgetjük őket, mint kivénhedt primadonnák az albumokba gyűjtött, megszáradt emlékeket.

Fertelmes közhely. Életünk az időt és teret átszelő, szabályosan rétegelt, földkéregnyi tömegsír egyik parcellája, jelölt vagy jelöletlen eredetiségünk nyughelye. A földőlt bábuk békésen fekszenek egymás mellett, egymás fölött és egymás alatt, hónuk alatt az üres albumokkal. Innét, felülről olyanok, mint falanszterszerűen pihenő filatelisták. Valójában nem is bábuk, hanem bábok, egyalakú képződmények, akik sohasem bújtak ki balzsampáncéljuk alól, így olvasztva eggyé életüket halálukkal. Sajátos megjelenési forma. Kétségtelenül izgalmas vállalkozás megidézni, előhívni őket. De nem tűrök feleselést!

4.

A gyilkos hivatalról akartam írni, a húsrablóról, a botlábú,. pamut harisnyanadrágos gépírókisasszonyokról, a hatalmas férfizsebkendőt minden orrfújás után szétnyitó, majd akkurátusan összehajtogató irodafőnökökről, a beszorult álmokról, a pamutrongyokban fülledő menszeszekről, a szegényes tízóraikról, a bedeszkázott tekintetekről, a kötelességtudás szánalmas férgeiről, a pókhálós termekről, az irodagép kattogásról.

Á/3 Nem tudtam, mi ez a szüntelen, föld alól hallatszó csattogás az egész városban⁽²⁾. Aztán észrevettem, hogy a sugárutakat kétoldalt szabályosan végigperforálták. A robbantómesterek fúrnak ilyen tökéletesen kerek lukakat a sziklafalba. A lukakba hatalmas zászlórudakat állítottak, ezek csattogtak egész nap, ahogy fújta őket a szél, rázta őket a közöttük eldübörgő, fullasztó vas, üveg és bakelit lavina. Minden egyes aknában egy parányi emberke ücsörgött, nyakszirtjébe döfött zászlóruddal. Szótlanul kuporogtak és tartották a folyamatos, irgalmatlan ünnepélyt. Hajnalonként szürke overallos ellenőrök járták végig a várost, és vastag, ötkilós barna papírzsákokból minden lukba apró, magos eledelt szórtak, egyenletes mennyiségben.

(Mintha adagolóval mérték volna, ahogy az apám rakta le a faközökben a mérget az egereknek, patkányoknak és más veszedelmes, földalatti rágcsálóknak. Meghalnak tőle?, kérdeztem, ahogy ott lábatlankodtam körülötte, kétségbeesésre túlontúl hajlamos gyerekként. Nem, modta, szokatlanul derűsen, csak a foguk hullik ki. És ez méginkább iszonyattal töltött el, de nem szóltam.)

Az iciripiciri emberkék vinnyogva-sivítva vetették magukat az eledelre. Mintha láthatatlan ellenséggel küzdöttek volna, oly acsarkodva, marakodva falták föl a magokat. A lakók mindebből semmit sem láttak. Aludtak vagy éppen hajnali tisztálkodásukat, ürítkezéseiket végezték. Csak néhány munkás sietett szolgálatba vagy az éjjeli műszakból hazafelé, süketen az álom vagy az álomtalanság agyukon szétkenődött vastag, aranyló barnás zsírjától.

Igen, a gyilkos hivatalról akartam írni, az előljáróságoknak diktált, remek fordulatokkal tűzdelt, föl-fölszárnyaló levelekről, a hajszálpontosan föltűzött, de sohasem leszúrt, nagyszerű kifejezésekről, és a kétségbeesésről, amely ilyenkor mélységesen fölkavarta gyomromat, beleimet, agyamat, hiszen minden egyes lelemény a húsomból mart ki egy darabot, és ültetett át közönséges, kisszerű vázra. A kreautúra nap mint nap növekedett, hízott, dagadt, egyre többet követelt, nem várta meg, hogy én adjak, hanem egyszerűen belém nyúlt, belém kanalazott, és két marokkal habzsolta, lapátolta át magára a húst, a zsigereket, amit csak ért. Védekezni se tudtam már, egyszerűen nem maradt mivel. És egyszer, ahogy ott álltam lecsupaszítva, kifosztva, megtörtént a baleset. Rettentő szerencsétlenségemben nem futotta másra, mint hogy némán K. gépírókisasszonyra bámultam, aki lehetetlen módon nagyon fölélénkült, a székét igazgatta, köhécselt, az asztalt kopogtatta, és így természetesen az egész szoba figyelmét fölhívta a történtekre. Aztán végre rátaláltam a megbélyegzett szóra és a hozzá tartozó mondatra. K. kisasszony visszahajolt a diktált szöveg fölé, és a többiek is megkönnyebbülten folytatták munkájukat. Mindannyiunkkal megesik, súgták oda aztán a kantinban, a futószalag előtt állva, látván még mindig hamúszín arcomat, és némelyikük cinkos biztatással gyengéden oldalba bökött könyökével, miközben elhaladt mellettem műanyag tálcáját tolva maga előtt⁽³⁾.

5.

1/9 Mindannyian itt vannak. Csak úgy omlanak, áradnak, özönlenek kifelé a repedésekből, miként egykor a szomszéd kismacskájának száján, orrán, fülén dőltek ki a rövid, hófehér giliszták. Kis Tigris - így nevezte K. - szétvetett mellső és hátsó lábakkal, fejét kissé előrenyújtva állt az udvar egyik parányi sárszigetén. Percekig tartott a rettenetes omlás⁽⁴⁾. Kis Tigris látszólag részvétlenül meredt maga elé, mint aki nem érti pontosan, mi történik vele. Aztán oldalára dőlt, és továbbra is nyitott szemmel bámulta a testén áttaposó juhokat, kecskéket, mígnem V.-né rádobott egy lapát trágyás alommal kevert sárkupacot, és bementünk a házba. Remegve állok a szoba közepén, mintegy védekezésül magam elé tartva a széket, nevetségesen, mint egy egértől megriadt, csúnyácska cselédlány, limonádé, meditterrán filmekben. Aztán ajtók csapódása. Apám jelenik meg a küszöbön, földig érő, uszályként vonszolódó hálóköntösben, és köpenye szegélyével szabályos rovarhalmokat sodorva magával végigvonul a szobán. A szomszéd helyiségben a hamut kaparják ki a kályhából. Valaki belekiált az üres előszoba csőszerű sikátorába, és azt kérdi, megtisztítottuk-e már végre apa kalapját. Egy ismerős, csendre intő pisszegés szinte átfúrja az előszoba túlsó végéből érkező választ. Újra kilincs-zörgés, ajtócsapódás. A falon túl fölerősödik a hangzavar. Már korábban is átsuhant az agyamon, hogy esetleg résnyire nyitom az ajtót, és kígyó módjára a szomszéd helyiségbe kúszom. Mindannyian ott tolonganak, összetorlódva a szűk bejárati ajtó előtt. Először arra gondoltam, hogy csak úgy magamnak, emlékeztetőül nevükön szólítom őket, és felmondom történetüket. De aztán kedvemet szegte lehetetlen viselkedésük, türelmetlenségük, gátlástalan erőszakosságuk, ahogy egymáson áttiporva próbáltak előretörni. Némán öszeszorítottam az ajkamat, és nem szóltam, mintegy hallgatásommal büntettem őket. Végül mégiscsak kirontok a másik szobába. Ez lehetetlen, lehetetlen, motyogom magam elé. Hatalmas, lovagteremszerű csarnok, sakktáblamintás kövezet, óriási, fényes kőlapok, erezet nélküli márvány falak, és a középen álló súlyos trónuson egy vastagon bepólyázott alak ül. Az egész testet szorosan és szakszerűen föltekert géz fedi. Legalább öt-hat réteg látszódik a csíkok szegélyeinek egymást keresztező vonalai mentén. Odafutok és megragadom a trónus kartámláján nyugvó, bepólyázott kézfejet. Részvéttel teljes, olcsó drámai gesztusok. A testen finom remegés fut végig, majd némán megfeszül. Tartását azonban nem változtatja meg. És ekkor lassan, nagyon lassan, valamilyen zöldessárga, sűrű folyadék kezd belülről átszivárogni a gézen, és egyenetlenül megszínezi az anyagot. De csak a koponya magasságában, szabálytalan erezeteket, elágazásokat, amőbaszerű foltokat alkotva. Lassan az egész fej körös-körül átnedvesedik a folyadéktól. Többször is oda szeretnék nyúlni, de nem merek. Majd hirtelen megfordulok, mint aki megérzi, hogy állnak mögötte. Amikor már szemben álltunk egymással, akkor is még hosszú ideig ott éreztem a tarkómba beleégett szempár perzselését. Pedig valójában szelíd, lágy, szinte gyengéd volt ez a tekintet. Az alak a szoba nyitott ajtajában áll. A férgek nyomtalanul eltűntek mögüle. Én bizonytalan, tántorgó léptekkel felé indulok, és szinte bocsánatkérő rimánkodással motyogom: Csak írni akarok. Írni. Hát írj, veti oda gúnyosan és kissé ellenségesen a másik, majd sarkon fordul. Visszalép a szobába, és bevágja az orrom előtt az ajtót. Hallom, amint vinnyogva-kurjongatva újra kezdődik a tivornya.

6.

A vég nélküli emlékezés gennye.

Nem én, a bugriscsorda, a szétspriccelt falka a Király. A kopók ott terpeszkednek, döglenek a hatalmas vastrónuson. A trónus vaslábai, mint diadalmas őslényé, irtóztató súllyal préselnek oda a hideg kövezethez. A vas szinte átfúródik a testen, és így fagy össze a gránittal. De sehol sem szakítja át a bőrt, roncsolja szét a nemes szerveket. Először üvöltöttem, sikoltoztam, zokogva, habzó szájjal dobáltam a fejemet, rettentő csúnyán viselkedtem. Aztán arasznyi, húsos törpék lepték el meztelen hasamat, és a leglehetetlenebb pimaszságokat művelték. Hamarosan elérték a fejemet is, az egész testemen ott nyüzsögtek már, bemásztak a fülembe, orrlikaimba, számba, a szemgolyóm mögé, egyelőre azonban nem bántottak, csak vidáman korzóztak rajtam és bennem, és szemmel láthatóan mulattatta őket elejtésem. Nem mertem ordítani, mert féltem, hogy kitágult orrlikaimon keresztül esetleg fölszippanthatom valamelyiket, és attól rettegtem a legjobban, hogy esetleg egyik-másik fölügyeskedheti magát az agyamba, szöges bakancsával járatot vágva a többieknek is. Inkább nyugton maradtam, mert úgy tűnt, mégiscsak szívesebben mászkálnak kívül, a belső üregekbe csak kíváncsiságból kukkantottak be, és rövid portyázásaikról rendszerint hamar visszatérnek. Némelykor elszenderedtem. Ilyenkor antik hősnek láttam magam, amint emberfeletti erővel fölemelem karomat, recsegve-ropogva kiszakítva a két bazalttömböt a padlatból. Kézfejemen a szinte hozzánőtt kőzet, tenyeremben a lassan előre billenő trónus két vaslába. Az izmok roppant kötélzetként tartják össze testemet, és hamarosan lábaimat is kiszabadítom, és már látom is, ahogy a meredek, kopár hegyoldalon ripityára törve zúdul le a vastrónus, a körös-körül örvénylő kőlavina porában. Én pedig a hegytetőn állok, a meredély szélén, és szilaj pillantással tekintek alá a förgetegbe.

Hogyan lehetnék én a Király, amikor a csorda úgy fal föl, mint páncéljára fordított, isteni teknőst?

Gyilkos akartam lenni, közönséges tömeggyilkos, országnyi máglyák, kemencék, meszes lajtok kezelője, appelplatzi kikiáltó, kezében végtelen papírtekerccsel.

Á/3 Egy pillanatra sem nézek föl, csak olvasom fennhangon a neveket, szünet és kivétel nélkül. A táj üres, csupán a szólítottak végtelen, egyláncú menetoszlopa, ahogy végigmasíroznak az úton, a papíron, és egyenként eltűnnek a hangokat formáló ajkak rései között. Aztán átkelnek a nyelv kráterein, és kezüket, lábukat földobva, némán leszánkáznak a gyomorba. Igen, mindannyian itt vannak bensőmben, őrízve és megőrízve, vér a vérben, hús a húsban, időt és teret átszelő, keresztalakú, organikus temető - Én, a Kannibálisten.

7.

Emlékezetemben bizonyosan tudom, valamikor eltemettek élve⁽⁵⁾. Egyszerű, gyalulatlan deszkákból összeütött ládában. A láda viszonylag nagy volt, a szorosan egymáshoz illesztett deszkák között egy ideig megszorult a levegő. Föl-föllobbanó fénnyel világítok. Talán gyufával.  Megpróbálom fölgyújtani a deszkabörtönt. Természetesen sikertelenül. A haláltusára, a végre nem emlékszem. Mintha egy kísérleti személy lettem volna, valami dilettáns őrült foglya. Egyszer valaki számon kérte a tettet a férfitől. Gyilkosnak nevezte, ő azonban ezt határozottan kikérte magának. Sohasem tudtam meg, kik között zajlott le a párbeszéd, és azt sem, milyen körülmények között és milyen célból temettek el élve. Hosszú ideig nem értettem az emléket. Rendkívül heves félelmek maradtak a nyomában, amelyek újra meg újra fellobbantak, amikor például testvéreim játék közben a fejemre szorítoták a paplant, vagy ha természeti csapások romok alá került áldozatait láttam a televízióban. Nyilván innét ered a fulladásos haláltól, kínhaláltól való rettegésem is, ugyanakkor viszont mindig borzongatóan csábított a végtelen vizek mélysége és magassága, vagyis a merülés. Ez utóbbiban különösen a lassú, tevékeny eltűnés vonzott.

Hosszú séta a teljesen néptelen, végtelenbe nyúló, ragyogóan tiszta, békés, apályos mederben, egyre beljebb és beljebb, szemben a még nem látható, de mind közelebb húzódó, nyugodt víztömeggel. És amikor már teljesen ellep a víz, akkor sem emelkednék meg. Ugyanúgy lépkednék tovább, nem érezve a víztömeg és testem súlyát, nyitott szemmel és derűsen a könnyű és kegyes elmúlásig. Csupán a hidegség riaszt. Talán azért, mert nem ismerem a trópusi tengereket. Egyszerűen átsétálni egyik zónából a másikba, ahogy a kora tavaszi első napsütések mámorában sétálunk, pillanatokra, rendkívüli esetekben percekre az idő és tér bolyái fölé emelkedve. A halálvággyal finomkodón körülírt depresszív érzésnek természetesen semmi köze sincs ezekhez a sétákhoz. Hiszen jóval többről van szó, és ehhez képest a "halál" és "vágy" kifejezések korlátolt, túlságosan földközeli, esetlen fogalmak. A végletek - ezerszer elismételték már - összeérnek, illetve összeérnének, csupán egy közéjük ékelődő, hártyavékony, átéghetetlen lemez akadályozza meg a rövidre zárást.

Valójában két szélsőséges eset, állapot létezik az életben. E banális tény felismeréséhez nem kell különösebb képzelőerő. Még a választás súlya sem nehezedik ránk az elviselhetőség és az elviselhetetlenség határán, hiszen az elviselhetetlenség fogalma merő abszurditás. Amikor egy láthatatlan kéz - természetesen vérbeli hazárdőrként csak az utolsó pillanatban - kirántja a fölcsapódó szárnyak érintkezési pontja közé illesztett lemezkét. Csakis ez a pillanat számít. Dieser Moment der Panik und nicht eine/die Erklárung desselben⁽⁶⁾.

8.

Megpróbálni nem emlékezni, hogy élek, és akkor - talán csak egyetlen pillanat villanófényében - megtapasztalhatnám a Létet, a magamét éppen úgy, miként a Teremtményét.

3/64 Amikor megérkeztünk Északra, a pompás levegőjű földnyelv hegyére, miután varázslóként magamba nyeltem ötszáz kilométernyi sima, robajló betonszalagot, mindenféle tájakkal együtt, egy fémek, műanyagok, kárpitok, üvegek által lehatárolt fél légköbméternyi, önjáró fülkében, és behatoltunk új, alkalmi otthonunkba, majd lepakoltunk, elláttuk magunkat és jobbára gyermekeinket, leültem az L-alakú szoba fekvő szárának jobboldali sarkában, ahonnét rézsutosan elláttam az álló szár legtávolabbi pontjáig, és megszólítottam magam, ahogy nyugodt, elégikus hangvételű, elbeszélő költeményekben szólnak magukhoz a már meglett, hamvazószerdára készülő költők⁽⁷⁾. Mert miközben a csomagokat hordtam be, és fel-felvillantak szemem előtt a belső tér, a berendezés képei, éreztem, hogy bármiképpen is, de meg kell békélnem e rettenetes környezettel. A tárgyakkal, a színekkel, a formákkal, és mindenekelőtt az összhatással, ha nem akarok rövid időn belül mindent ripityára zúzni; ha katasztrófa, de legalábbis kínos botrányok nélkül akarom elviselni a következő napokat. Nézz körül, bíztattam magam, gyújtsd föl a fali lámpát, amelyet talán olvasólámpának szántak, fénye azonban nem volt erősebb az elsötétített termek vészkijáratai fölött derengő jelzőfényeknél. Nézz körül, mondtam magamnak. K. ájult álomba merülve, halkan horkolt a mellettem terpeszkedő fotelban. Nézz körül, és ne magyarázz, ne értelmezz, ne ítélkezz, pusztán készíts leltárt. Mi az, ami lent, ami fent, ami előtted és mögötted van, két oldalt és melletted, és az eközötti hézagokban, üregekben, résekben és beszögellésekben. Légy pontos és szenvtelen megfigyelő, mint egy pusztán vételre állított, organikus szenzor. Tekints végig a szőnyegeken és a kárpitokon, a székeken és a fotelokon, a kőborítású asztalon, a tölgyfa szekrények erezetén, a tapéták mintázatán, a műanyag lambériával borított mennyezet bordázatán, a nylon csipkefüggönyökön, a lámpabúrákon és lámpaernyőkön, a radiátorokon, a lakókonyhai szerelvényeken, a furnérborítású háztartási gépeken, a kilincseken, az ajtótokokon, a falon lévő goblen tájképeken; állj föl, sétálj egyet, érintsd meg a tárgyakat, simítsd végig ujjadat az anyagon, szívd be illatukat, szagukat, kipárolgásukat, hiszen ez a helyszín. És benne a kivilágított akváriumba süllyesztett kor színesen vibráló képe: egy gourmet étterem hátsó udvarán fölakasztott, félig agyonvert, élve megperzselt, egyetlen hangon hörgő farkaskutya vicsorgó vigyora⁽⁸⁾.

Nem, mégsem vágyom háborúra, nem kellenek Hannibál megvadított elefántjai. Háború az élethez kell, a tompa csordáknak és cifra maskarájuknak, a haladásnak és a civilizációnak.

Á/3 Nem kell a Harmadik Orkán⁽⁹⁾, mert nincs Apokalipszis és nincs Aranykor, csak egy kor van, és benne csak egy ember, az egyként kész Állapot lehetőségének időtől független letéteményese.

9.

Nem érted, mi történik körülötted, miért vagyok kiállhatatlan, kibírhatatlan, elviselhetetlen.

Tudom, közös gyerekünk a huszárkapitányra, Házunk nem is annyira titokzatos vendégére hasonlít, hiába másztam én beléd. Megértem. Az az egy pillantás, a véletlenül (?) egyszerre becsukódó ajtók résein keresztül elég volt ahhoz, hogy tudd, pokollá teszem az életed⁽¹⁰⁾. Pedig szeretnék könnyed lenni, elragadó táncos, remek lovas. Szeretnélek mosolyommal bűvölni, tekintetemmel andalítani, és dobozaimban még mindig fantasztikus történeteket őrzök, varázslatos meséket. Bár egyre kevesebbet. Valahogy kiszóródnak, elkallódnak, fogynak. A megmaradottakat pedig nincs kedvem megérinteni. Ha ujjaim közé veszem a lapokat, mint amikor egy rég bedöglött kapcsolatot próbálunk fölbirizgálni.

Szórakozott babrálás száraz emlékekkel, miközben üresen bámulunk a semmibe, és egymás iránti tapintatból megadón várjuk egy téves kapcsolás következményeként működésbe lépő láncreakció mielőbbi kifulladását.

Elkallódott bennem a Görög. Ha némely kivételes pillanatban mégis az arány és mérték zsinórjára fűződnek föl mondataim, mindez csupán egy távoli és már minden bizonnyal föltárhatatlan katakomba mélyében vegetáló kísértet ki tudja milyen célból és milyen módon fölfelé küldözgetett üzenetei. Persze hálás vagyok értük, de kissé tanácstalan és ingerült. Mert amikor végre fölcsúsznának a szemek a zsinórra, hirtelen odakap a Fúria, és kettétépi az egészet. A lezuhanó gömböcskék úgy csörögnek az üvegasztalon, mint a kivert fogak.

Egyébként éppen az egykedvűség a legelviselhetetlenebb.

Nincs ingadozás, kilengés, aritmia. Csupán egyetlen meg-megvillanó vonal, és hozzá az éles, egyhangon folyamatosan süvöltő sípjel, a halálperformance kissé elhúzódó előjátéka.⁽¹¹⁾

Pedig hányszor, de hányszor állítottam be magam hősi pózokba. Tükör előtt próbáltam a pazar gesztusokat. Egykor talán hitelesek voltak, mára azonban mindahányat, viszamenőleg is meghazudtoltam.

A kotornuszból praktkus, csinos emléktárgyakat faragtam, a Mesterből ezermester lett, politechnikus, házmester, csősz, zsúfolt bérkaszárnyák ápolatlan, örökké zsörtölődő gondnoka.

Azért elvégzem a feladataimat, funkcionálok. Na, hogy ment a munka? Löktem rajta egyet⁽¹²⁾, mondom napra nap, rosszízű, büdös lepedékkel a számban.

Azt hiszed, tudok kedvetlen lenni. Valójában éppen erre vágyom. Ezt még megvalósíthatónak tartom.

Emlékszem, egyszer egy rossz, nyomasztó történet után azt próbáltad elmagyarázni, hogy egy szín észleléséhez eltérő színkörnyezet kell. Már akkor sem értettem pontosan, miféle környezetről beszélsz ott, ahol nem történt meg a kettéválás (minden egy).

Szeretnék könnyed lenni, de szegény anyám nehezet evett. Hasába kutyaembriót ültettek⁽¹³⁾, azt nevelgette, növesztette nagyra bendőjében. Volt is nagy álmélkodás, lótás-futás fényképészért, spirituszos üvegért, jegyzőkönyvért, amikor előbújtam, és eközben nem vették észre, hogy a fürge, vigyorgó kis jószág szépen megpucolt a lábak közül, ezáltal minden bizonyítékát komiszul eltűntetve egy kétséges kíséréletnek.

10.

Á/ Próbálok megkapaszkodni az emlékezetben. Hagyománytiszteletből, kényelemből, a termékenység illúzióját keltő beidegződésből. És kétségtelenül remélek még mást is ezektől a találkozásoktól. Azt hiszem, elsősorban magyarázatokat, válaszokat tisztázatlan és ezért nyilván rendkívül fontosnak vélt kérdésekre.

Mi volt az a talán életbevágóan fontos üzenet, amit át kellet volna adnom apámnak, aki a szomszédban elsősegélyben részesítette H.P.-t (Zs.⁽¹⁴⁾ férjét). Zs. zokogva rohant át hozzánk, hogy P. fölvágta az ereit. Én bent voltam a szobában, nem láttam Zs.-t, nem tudtam semmiről.  Csak azt vettem észre, hogy apám hirtelen és váratlanul eltűnt. Anyám nem sokkal ezután valószínűleg elmondta, mi történt, már amennyire ezt egy tíz éves gyereknek el lehetett mondani, hiszen ő küldött át (!?) később Zs.-ékhez, hogy szóljak apámnak, vagyis mondjak meg neki valamit. Visszatekintve az időben képtelenség, hogy anyám éppen engem, egy gyereket küldött volna az öngyilkosság színhelyére. Mégis úgy emlékszem, hogy ő, valamilyen okból nem hagyhatta el a lakást, és az üzenet halaszthatatlan volt. Amikor odaszólt, hogy szaladjak apámhoz, megrémültem, de nem mertem nemet mondani. Végigrohantam a hosszú előszobán, ki a lépcsőházba, majd rögtön jobbra a körfolyosóra. Sötét, téli este volt, de nem volt rajtam kabát. Dideregtem és féltem. Szüntelen P.-t láttam magam előtt, amint ott fekszik az egyetlen szobában, csuronvéresen. Csak az akvárium világít, és ennek zöldessága fényében hajlong Zs. és apám P. mozdulatlan teste fölött. Fogalmam sincs, miért ezt a képet, illetve ezt a helyszínt őrízte meg emlékezetem. Teljesen valószínűtlen, hogy apám nem gyújtott villanyt, és ma már képtelenségnek tűnik, hogy akvárium lett volna a lakásban. Elmentem az udvari lakás bejárati ajtajáig, de nem mertem belépni. Visszafodultam, és azt mondtam anyámnak, hogy átadtam az üzenetet. Valószínűleg mind a mai napig nem derült ki a hazugságom. Hosszú időre teljesen megfeledkeztem a történetről. A másfél évvel ezelőtti pokol azonban valósággal lerobbantotta a megkövesedett törmeléket erről az emlékről.

Mindenre emlékszem. Ahogy átfutottam az előszobán, a lépcsőház kamrájára, a körfolyosó üres, sötét, visszhangos kútjára, a hidegre, a félelemre, a mind a mai napig folyamatosan bennem áramló bűntudatra, amikor elfordultam az ajtótól, és nem adtam át az üzenetet. Mindenre emlékszem, csak magára az üzenetre nem.

Meghallani a ki sem mondott szavakat, félmondatokat. Ezek, nyilvánvaló csúsztatásokkal, általában apám személyéhez kötődnek.

Apám szinte üvöltve beszélt. Ez volt beszédjének megszokott, természetes hangereje. Én azonban mindig természetellenesnek éreztem ezt a nyelvről levált zengést. Talán éppen ezért képzelem úgy, hogy valaminek föltétlenül el kellett sikkadnia a mondatokat, szavakat körülvevő hangbúrában. Méghozzá életbevágóan fontos részleteknek, üzeneteknek. Abban reménykedem, hogy hozzám engedi az emlékezet a kimondás zörejétől gondosan megszűrt üzeneteket, mintha nem tudnám pontosan, mennyire lehetetlenek, képtelenek ezek a remények, és csak újabb gellert adnak az útnak, mint minden olyan próbálkozás, amely mégiscsak az egykori vagy majdani konkrét időben keres átjárókat.

11.

4/95 Alkonyodott. Mintha felülről szennyes vizet engednének egy ragyogón kivilágított akváriumba. Átmentem a másik szobába, csak úgy ruhástól ledőltem, még a szoros, nehéz marhabőr cipőből sem bújtam ki. Már hetek óta így hajózom át az estékbe, éjszakákba, félálomban öblögetve agyamból a nappali órák szennyét. Egy-másfél órát szoktam zsilipelni, sokszor még ki sem nyújtózkodom rendesen. Bal lábam térdben behajlítva a szőnyegre lóg, mintha testem állandó készenléti helyzetben lenne a gyors talpra ugrásra. Ebben a tartásban csúszkálok az álom és az ébrenlét változó szélességű mezsgyéjén. Ha elalszom, rendszerint hiábavaló az egész, mert a mély álom több súlyt rak rám az éber éjszakai órákra, mint amennyit levesz a nappalokról. Talán öt-tíz perce feküdhettem, amikor eszembe jutott egy viszonylag rövid, szintaktikailag egyszerű fölépítésű, nem különösebben eredeti megállapítás, amelyet igyekeztem tovább egyszerűsíteni, mert nem volt kedvem fölállni, tollat és papírt keresni. A mondatot azonban meg akartam tartani estére. Természetesen képtelen voltam újra fölidézni, amikor fölébredtem. Erre persze számítottam, mert a legritkább esetben sikerül megőriznem valamit, ha nem jegyzem föl azonnal. Talán e negatív előjelű adottságból ered grafomániám. Szokás szerint egy kicsit bosszankodtam, mert még az sem jutott eszembe, megközelítőleg sem, mivel kapcsolatos a keresett mondat. Még vacsora előtt tovább olvastam Robbe-Grillet könyvét⁽¹⁵⁾. A történet több okból is húzott magához. A tematikája, a hangvétele, megdöbentő szellemi és szemléleti rokonsága egy korai novellámmal és persze a hajómotívum. Az elmúlt hetekben többször is írtam különböző hajóutazásokról, illetve hajókat megjelenítő képekről. Amikor az ügynök váratlan fordulatként lekési a hajót, és ott áll a mólón a lassan, manőverezve távolodó gőzöst figyelve, a dömsödi vízibusz jutott eszembe. A gyerekkori átkelések Ráckevéről Dömsödre, a hajóbelső, a keskeny, billegő hajóhíd (nemegyszer a kikötő rámpájáról kellett átlépni, szinte beugrani a hajóra, ilyenkor két matróz segített az utasoknak, a kisgyerekeket és az idősebbeket egyszerűen átemelték a hajótest és a kikötő oldala közötti keskeny nyílás fölött, amelyben feketén, olajosan csillogott a víz), a szűk, zsúfolt előtér, a balkéz felőli, három oldalról fedett, csak a tat felé nyitott, fapados fedélzet, a kétszer két sorban egymással szemben ülő, fölpakolt nyaralókkal. Jobbkéz felé keskeny és meredek lépcsősor vezetett lefelé. Ehhez egy szűk, rövid folyosón át lehetett eljutni, a parancsnoki híd feljárója mellett. (A fülke két-három lépcsőfokkal volt a folyosó felett, az üvegablakos faajtón keresztül látni lehetett az egyenruhás kapitányt és a fa hajókormányt.) A lenti, teljesen fedett, kissé boltozatos, viszonylag tágas, egészen a hajó orráig kicsúcsosodó, félkörben elnyúló belső tér izgalmasan közel volt a vízszinthez. Mintha csónakban ült volna az ember, szinte alulról lehetett látni a szemközti partot. A lépcső melleti, odúszerű fülkében is lehetett bélyegnyi, téglalapalakú, kemény karton jegyet vásárolni, és rendszerint lent is nagy volt a zsúfoltság, elsősorban a szedett-vedett, föltornyozott pakkok miatt. Csak amikor mindez fölmerült emlékezetemben, akkor döbbentem rá a vízibusz és a hatalmas luxus óceánjáró belső tere, belső fölépítése közötti hasonlóságra. És ebben a pillanatban eszembe jutott, mire gondoltam a délutáni félálom első perceiben. Hamarosan a szavak is fölbukkantak, és egyszer csak összeállt az egész, óvatos előrelátásból mégsem teljesen hiábavalóan leegyszerűsített mondat. Fölálltam a vacsora-asztaltól, mert evés közben csúszott össze az olvasmányélmény az emlékkel, és átmentem a másik szobába, hogy leírjam a megtalált mondatot. De mire fölgyújtottam az asztali lámpát, levettem a toll kupakját és papírt kerestem, teljesen elveszítették jelentőségüket és céljukat a megtalált szavak, éppen fölbukkanásuk, felejtésük és újra megtalálásuk által. Visszaállítottam a tollat az írószerszámaimat tartó rácsos, dobozszerű alkotmányba, beraktam a fiókba az üresen maradt papírlapot, eloltottam a villanyt és visszamentem a konyhába. Tudtam, kivételes alkalomban volt részem, amely nem csalt meg és amelyben nem csaltam. Ezt a néhány pillanatot kellene megőriznem, begyakorolnom és bensővé tennem, a szobába lépéstől a villanyoltásig, hogy többé ne érezzem szükségét az asztalbontásnak.

12.

Tegnap éjjel másodszor jöttél értem. Mintha alku kötne, elszámolni valónk lenne. Többször követelőztél már így, és én mindig engedtem. Engedett a bűntudat, a lehetetlen vágy, a félmunkát végző gyilkosok végzete, akik ügyetlenségből, elsősorban önmaguk iránt érzett hamis könyörületből vagy a bestiális tett mámorától elvakultan nem némítják el végérvényesen áldozatukat. Most azonban két egymást követő éjszaka jelentkeztél, alattomosan és egyáltalán nem követelőzőn, de visszautasíthatatlanul.

4/125 Egy ismeretlen város utcáin mentem biciklivel. Az utcák teljesen néptelenek voltak. Kora reggeli, vasárnapi hangulat. Gyorsan és nagy erővel pedáloztam. Hirtelen egy hosszú, beláthatatlan végű, enyhén jobbra kanyarodó feljáróhoz érkeztem. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, féltem, hogy az út rávezet a hídra és átvisz a túlpartra. De nem lassítottam. Szinte már rajta voltam a hídon, amikor jobbkéz felé egy ugyancsak hosszú és keskeny lejárót vettem észre. Megkönnyebbülten rákanyarodtam, továbbra is erősen pedálozva. Csak félúton tudatosult bennem, hogy egy viszonylag meredek lejtőn haladok. Felesleges hajtanom, sőt pedálozás nélkül is egyre gyorsabban gurulok lefelé. Hamarosan egy rendkívül széles, tengeröbölnyi, nyugtalan folyót pillantottam meg balkézről. Csak lassan fogtam föl, hogy a folyó elöntötte a rakpartot, és ezért láttam ennyire szokatlanul szélesnek. A lejáró vége ugyancsak vízben állt. Az út még mindig magasan a víz fölött vezetett. Fentről néhány sötét, homályos körvonalú, apró alakot vettem észre a vízben vagy a víz mentén. Ebből arra következtettem, hogy az út vízben álló végétől jobbra még szárazon áll a rakpart. A kőfal mentén csillogó vizet csak a ki-kicsapó hullámok nyomának véltem. Úgy emlékeztem, hogy a rakpart és a tér közötti első utcában laktunk. Nagy sebességgel zúdultam le a lejáróról, és szinte nyakig süllyedve beleálltam a valószínűleg mindenhol egyformán magas, jéghideg vízbe. Valahogy kievickéltem, és följutottam a városba. Csontig fagyva rohangáltam mindenfelé. A ruha hideg gipszként kötött a testemre. Az utcát azonban nem találtam sehol, sem a teret. Az egész város idegen volt, ellenséges és teljesen üres.

2/57 Este odaültél a párnám felső csücskére, a fülemhez hajoltál, és folyamatosan, kissé gunyorosan beszéltél, halkan monologizáltál. Értettem minden szavadat, de amint végeztél eggyel, máris elfelejtettem. Ki akartam nyitni a szemem, de nem engedted. Csak a rossz, az íny és a fogak találkozásánál megfeketedett fogsorodat láttam. Éppen ennyi maradt meg rólad utolsó találkozásunkból. Különös módon már tizenöt éve megpillantottam ezt a fogsort a szádban, pedig akkor még a nikotin is csak egészen vékony, halvány sárgásbarna lepedéket vont a fogaidra. A szokásos ágyjeleneteink egyike lehetett, már nem emlékszem pontosan az előzményekre, csak a fojtott agresszivitásra, a gyűlölködő pillantásokra. Te csak szórakozol! Mindig csak szórakozol velem, sziszegted, és az ágyból kihajolva hozzám vágtad megmaradt félpár gumipapucsodat⁽¹⁶⁾. Ekkor megtorpantam, lassan visszafordultam az ablaktól, és az ágyhoz mentem. Jobb kézzel, mellközép magasságban megragadtam a hálóingedet, magamhoz húztalak míg arcunk szinte össze nem ért, és simán, de nagyon simán ezt mondtam: Ide figyelj! Ezt ne csináld mégegyszer! És úgy visszalöktelek az ágyba, hogy csak úgy nyekkent a tarkód és a hátad a csupasz matracon. Torz arccal elvigyorodtál, és szádban pontosan ugyanazt a fogsort láttam, amit tizenöt évvel később. Aztán tíz évig nem láttuk egymást. Találkozásunk szinte véletlen volt, már amennyire ten years after véletlenül találkozhat az ember, ezervalahány kilométerrel arrébb, egy mindkettőnk számára idegen országban, abban a városban, ahol Te sohasem laktál. Néhány pillanattal ezelőtt már elbúcsúztunk egymástól. Ott álltunk a szupermárketben, én a pénztárnál várakoztam. Te valamit kerestél a polcok között a gyerekkel, vagy úgy tettél, mintha keresnél. Körülbelül tíz méterre állhattunk egymástól. Semmi és senki nem volt közöttünk akkor, de nem fordultam meg. Féltem a színpadias gesztusoktól, noha valószínűleg éppen mozdulatlanságom volt teátrális.

13.

4/89 Azzal a szándékkal ültem neki immáron két esztendeje az írásnak, hogy az időben, de az időtől függetlenül, napra nap egy halomba hordom a külső világ, a körkörös emlékezés⁽¹⁷⁾ és a pillanatnyi diszpozíciók hordalékát. Magyarázatok, rohamok és nagyjelenetek nélkül, az önmagát szabályozó rendezési elv vonalát követve. Minden nap minden addig leírtat felejtve akartam nekivágni a napi szómennyiség kiadagolásának, hátrálás, visszafordulás nélkül. A bibliai átkok fenyegetését éreztem azokban a pillanatokban, amelyekben a visszatekintés kényszere tört rám, mégis százszor, ezerszer vétkeztem. Valóságos kősivatag támadt a nyomomban. Arra vágytam, hogy a szöveg természeti jelenségként áradjon, mondataim szinte öntudatlanul engedelmeskedjenek a belső ritmusnak. Nem a szellem, hanem a szakadatlan folytonosság összetartó erejében bíztam. A belém sulykolt rohadt kis rögeszmék azonban állandóan megtorpanásra kényszerítettek, hátrálásra, fontolgatásra, mérlegelésre, megannyi kétkedő, korlátolt trükkre, támasztékok, segédeszközök, protézisek kiagyalására, használatára és beültetésére. Szüntelenül a fölszabadulást, a megszabadulást kerestem, (miközben újabb és újabb cellákba zártam magam, ahol az önsajnálat adrenalinömléses pillanataiban az édes és idült remény képein andalogtam.)

Szüntelen a föl-, megszabadulást kerestem, miközben újabb és újabb cellákba zártam magam. Majd összeláncolt mutatványosként próbáltam kibújni az átlalam fölrakott és összelakatolt láncokból. Mindenféle kulcsokat kerestem, pedig tudtam: szavakkal csak ördöglakatokat lehet hajlítani, és ezek nem kulcsra járnak, hanem ravasz, összehangolt mozdulatokra.

Á/3 Félek az ellentmondásoktól, a logikátlanság babonájától, a következetlenségtől, mintha bármiféle következetlenségre képes lehetne az én. Tudom, oktalanok aggályaim, hiszen miképpen folytatódhatnék önmagammal szemben, amikor minden nap én ülök az asztalhoz.

Á/3 Talán egyszer mégiscsak sikerülhet a Nagy Kaland, és az én kibújhat önmagából, és új életre kelhet egy másik, idegen burokban.

Á/3 Mindegy, mit írok, hogy révületben vagy józanon, az ihletettség kegyelmi állapotában vagy tompán, könnyedén vagy kínokban; teljesen mindegy, hogy a tudat melyik állapotában, melyik szintjén - nincs más út. A nagyívű szerkezet és az összefüggéstelen gagyogás ugyanaz. Az éjszakai őrület és a nappali józanság ugyanaz. Minden rám vall, és minden vallomás ugyanazt mondja. (=> IV/ 66)

Nem érdekel a művészet, nem érdekelnek a törvények.

A káosz és a rend fedi egymást. Amit közte látok, látni vélek, optikai csalódás.

Nem érdekel, hogy hű legyek önmagamhoz. Mi más lehetnék!

A törvény az én törvényem. Nincs választás, csak törvényszerűség. A véletlen is az, mert velem esik meg. Nincs determináltság és így az ellenkezője sincs. Üres kategóriák, kitumkolt konzervdobozok, ide-oda zörgeti őket a szél a sivatagos, porban kavargó utcákon.

4/89 Micsoda gyönyörűség lenne áthajolni a nyelven, és csak úgy mutatóújjal, vastagon beletúrni a lekváros bödönbe, majd gügyögve, kéjesen szopogatni a kristályos édességet.

A létezés felejtése által támadt űrt szeretnénk föltölteni szavakkal, magyarázatokkal. Ezt a roppant kiterjedésű, sekély medret. Éppen csak homorul, mint egy fölfordított, hatalmas cintányér. Ebben csúszkálnak, korcsolyáznak ide-oda szavaink, gesztusaink, keveredve, rázkodva egymásba, egyenletes filcréteggel borítva az ércszínű fémet. Ezért nem szólalnak meg, ha kongatni akarjuk vagy összecsapódik egy másik néma fémmel.

4/89 Visszatérni az oszthatatlan mezőbe, amelyben minden Egy, ahol a személyes és a kozmikus csend összeér. A kísérletek persze mindig hősiesek. De nézd csak, mennyire szánalmas és kisszerű minden hős. Hiszen bennük az emberi törpeség hatalmasodik föl méretarányosan nagyra. 365 számot akarok szép sorjában lekörmölni, 365-ször kívánom belenyomni ujjamat a fekete vegytintába, és 365-ször akarom hozzáérinteni ujjamat előbb a saját homlokomhoz, majd a tiédhez, hogy lássuk magunkat, lássuk egymást, banális vétkeinket, esendő, és kissé kínos misztériumainkat. Az életösztön őrült beleéléssel szavaló gimnazista lány, akit nem zavar az üveges tekintetű, ellomposodott tanári kar, és az udvaron tolongó, tökmagokat köpködő, vihorászó csürhe. Egyébként igazán remek parádé, csak azt a meggypiros tréningruhás tornatanárt felejteném, ahogy ott állt minden ünnepély kezdetén a színpad szélén, széles terpeszben, mellén összefont karral, és úgy üvöltötte bele a mikrofonba: Halló, figyelem! Halló, figyelem! Majd a harmadik halló után már vele együtt ordítottuk mindannyian és telitorokkal: Figyelem!

Nem akarom érteni szavaimat. Így szeretem őket, amikor még minden lehetőség bennük rejlik, amikor még bármi megtörténhet velük.

14.

3/67 Hosszú, alagútszerű szoba. Ledöngölt földpadló. A málladozó vakolaton nyirkos penész, barnászöld, térképszerű rajzolatok. A bádogborítású, hatalmas asztalnál nagydarab férfi ül⁽¹⁸⁾. Egy verzett, zománcozott lábasból valami moslékszerű ételt kanalaz. Szótlanul, egyenletes mozdulatokal. Egy pillanatra sem néz föl. Oldalról egy valószínűtlenül szennyes, fürge szipirtyó, rongyokba csavart csomagokat hord be. Mintha nyalábokat tartana két karjában, felsőtestével kissé föléjük hajol, szinte meggörnyed. Sorban, egymás mellé rakja a csomagokat. A férfi fekete, vastag kenyérféleséget aprogat a lábosba. Fejét teljesen az edény fölé lógatja, szája kissé nyitva, minta abból hullanának ki a kátrányszínű, szabálytalan alakú gombócok. Megkaptad a pénzt? - kérdi, továbbra sem fordítva el tekintetét a lábos belsejétől. Meg, mondja a szipirtyó, és tovább hordja a csomagokat. Közben új sort kezdett, az elsővel párhuzamosat. Mintha egy körvadászat után gyűjtenék egybe az elejtett állatokat. Aztán a férfi eltolja magától a lábost, mélázik még egy darabig, majd föláll, és az asztal átellenben lévő vége előtt álló hokedlire öblös, zománcozott vájlingot állít. A zománc kívül kék, belül szürkésfehér, fekete pöttyökkel, mintha mákot szórtak volna rá. A férfi bádogvödörben vizet hord, és háromnegyedig tölti a vájlingot. A negyedik vödör alján kétujjnyi víz marad. Lassan odaballag a két sorban kiterített csomagok elé, szétvetett lábbal rágyújt, majd fölemeli az első rongyhalmot, a vájlinghoz viszi, és belenyomja a vízbe. Halk, magashangú, nyivákoló bugyborékolás hallatszik. Az egész nem tart tovább néhány másodpercnél. A férfi még egy ideig mozdulatlanul áll, majd kiemeli a csurgó batyut, és balkézről a hokedli mellé dobja. Hamarosan térdig ér a halom. Az ajakig égett cigarettacsutkákat a vödörbe pöccenti. A vizet lassan megszínezi a csikkekből kiázó nikotin. A szipirtyó hordani kezdi kifelé a csomagokat. Körülbelül egy óra alatt végeznek az egésszel. A férfi kiviszi a vájlingot. Amikor visszajön, az asztal alá teszi az edényt, megtörli a kezét a nadrágjába, és leül a hokedlire. Cigarettázik, és kissé előredőlve sercintget a vödörbe. Most a szipirtyó ül az asztalnál, és a fogát piszkálgatja.

3/68 Tegnap, amikor a tampon zsinórja mellett hátulról beléd hatoltam, és jobb mutatóujjamat benyomtam a végbeledbe, rettenetes izgalommal töltöttek el az ánusz nyílásában lévő parányi, bőrkeményedésszerű dudorok. Eddig még soha nem tapintottam őket. Mintha egy állati testet nyomkodtam volna ujjammal, és éppen ez az érzés volt a rendkívül erős gyönyör forrása. Tépni, szaggatni szerettelek volna, beléd vájni, beléd akasztani fogaimat, és az állkapcsommal érezni a kiszakadó hús súlyát. A zsigereket akartam, föltépni a bendődet, és habzsolva falni a lágy részeket, vértől és nyiroktól fuldokolva. Megragadtam valószínűtlenül hosszúra nyúlt hímvesszőmet, és eszelősen ostorozni kezdtelek vele. A következő pillanatban már a sziklafalnál álltál, széttárt, kinyújtott végtagokkal, András-keresztként a kőhöz lapulva⁽¹⁹⁾. Bármelyik pillanatban elléphettél volna, de nem tetted, és én végigvesszőztem az egész testedet. A híg, vízszínű sperma zuhatagként ömlött rád. Fuldokolva kacagtál, tekergődztél, össze-összerándultál, mintha csiklandana a mindenfelé szétáradó folyadék, aztán lerúgtál magadról. Hörögve maszturbáltál, szádba tömted a párnát, a villódzó monitor felől gépfegyverugatás hallatszott, dobáltad a fejed, egy pillanatra eszelősen kimeredtek szemgolyóid, majd összepréselted szemed, ajkaidat, és embrió formában összerándulva, még mindig combjaid közé szorítva a kezed, elélveztél. Aztán hanyatt fordultam, a mennyezet fautánzatú műanyagborítására pillantottam, és éreztem, ahogy a kézfejemről hasamra csurog a jéghideg sperma.

15.

2/59 Már használtunk lepedőt⁽²⁰⁾. Mindig összegyűrődött, kellemetlen hurkákba, ha nem mozdultunk, akkor is. Nyirkos kötelek, pedig mindig száraz volt a testünk. Kezdetben őrültnek képzeltelek. Aztán azt hittem, én őrültem meg. Talán, ha egyszer, egyetlenegyszer elélveztél volna. Én mindig. Beléd. Mint egy holt állat kipreparált bőréből készült hüvelybe, amelyben valamiféle közönséges, hétköznapi szerszámot tart az ember. Közben lehunytad a szemed, összeszorítottad a szádat, ajkad két keskeny, hosszú vonal, és különösen, gyengéden mosolyogtál. Anyásan tűrted a döfkölődést, és minden alkalommal megbocsátottál. Undorodnom kellett volna, de tapintatlan voltam és öntelt. Azt hittem, ennek így kell lennie. Arcul kellett volna ütnöm. Meg kellett volna erőszakolnom. Brutálisan és könyörtelenül. Szét kellett volna szakítanom a végbeledet. Újra az ágyban. És újra a párnán ülsz, a fejem fölött. És megint nem értem, mit súgsz. Valószínűleg el se hinnéd, mennyi mindenre emlékszem azokból az időkből. Ágyban voltunk, valami éjszakai filmet néztünk. Vagy csak én néztem. A falnál ültem, törökülésben, hátam mögött párna, lábamon, hasamon takaró. Te mellettem feküdtél, fejed oldalra fordítottad, a képernyő felé. Nem láttam az arcodat, talán nyitva volt a szemed, de valószínűleg aludtál. Csak a fal és az ágy alacsony fejtámlája közé szorított olvasólámpa égett. A felénk fordított búra eltakarta a fényt, a negyvenes mignonégő a fehér falat világította meg. A fényben szőkének láttalak. Pedig akkor már visszafestetted eredeti hajszínedet. A kis képernyős, fehér műanyagdobozos, hordozható TV közvetlenül az ágy mellett terpeszkedő, hosszú, alacsony asztalon állt. Az asztal a hosszanti oldalával párhuzamosan szinte nekidőlt az ágynak, mintha csak a matrac meghosszabbítása, illetve kiszélesítése lett volna. Mindenre emlékszem!

B.-re mentünk, nyaralni. El akartam vinni a TV-t, az olimpia miatt. Te nem akartad. Attól féltél, hogy majd egész nap a TV előtt ülök, a padlásszoba katlanjában. Még a lépcsőházban is hisztériáztál. Nem segítettél, mindenhol csomagok, szatyrok fürtjei lógtak rólam. Gyűlölködve szitkozódtunk. Már a kapunál álltál, de még bent a lépcsőházban. Én pedig a lépcsőn vergődtem lefelé. Gúnyosan néztél, és ekkor kicsúszott valamelyik szatyorból a napszemüveged. Pontosan az előttem lévő lépcsőfokra. Én éppen lépés közben voltam, képtelen voltam már lefékezni vagy megváltoztatni mozdulatom irányát, és teljes súlyommal rátapostam a szemüvegre. A keret és az üveg valószínűtlenül hosszú ideig tartó recsegéssel ripityára tört. Úgy éreztem, valóban szörnyeteg vagyok, és már megbántam, hogy ennyire ragaszkodtam ahhoz a rohadt dobozhoz. De most már végig kellett játszanom ezt a lealacsonyító játékot. Ez, kevés győzelmeid egyike volt.

2/59 Egy amerikai krimi ment, fekete-fehérben. Fantasztikus nagyvárosi jelenetek, szédítő tempó. Majdnem az egész film éjszaka játszódott. Egyáltalán nem érdekelt a cselekmény, nem is figyeltem rá, csak az utcákra, az épületekre, az emberekre, a torokszorító sodrásra. Akkor, onnét, abból az ágyból, abból az utcából, abból a városból. Csak egy jelenetre emlékszem pontosan⁽²¹⁾. Külvárosi éjszaka, kevés fény, eső, tágas utcák vagy tér. Egy férfi szaxizik, bluest, hosszú, kigombolt, meg-meglebbenő ballonkabátban. Előre-hátra hajladozik, csipőből, lassan, a zene ritmusára. Csukott szemmel játszik. Lába előtt nagy, fekete, csukott doboz, nyilván a hangszer tokja. Egyedül áll az utcán, majd föltűnik egy férfi és egy nő. Talán együtt jöttek, de az is lehet, hogy külön, röviddel egymás után. Megállnak a zenész előtt, hallgatják. Esik. A vizes felületek néha ezüstösen meg-megcsillannak. Néhány perc után a férfi abbahagyja a játékot. Leakasztja magáról a hangszert és fölnyitja a tokot. A doboz nyitott fedelétől nem lehet látni, mit csinál. Nyilván el akarja pakolni a hangszerét. Aztán fölegyenesedik, kezében pisztoly, és némán lelövi az előtte állókat. De akkor már megint csak a várost figyeltem, és szinte sírtam a vágytól és a bizonyosságtól: hamarosan kiszabadulhatok erről a nyomorult, gyilkos menhelyről, és én is eljuthatok a Városba.

16.

Harmadszor találkoztunk⁽²²⁾. Első két alkalommal lent beszélgettünk. A lenti beszélgetések mindig szertartásos jellegűek, a hideg, a korlátozott mozgástér, az ugyanott álló székek miatt. Én az íróasztal előtt, kissé beszorítva két fémpolc, a földön lévő irattartók, kéziratos dobozok, magnókazetták közé. Rendszerint féloldalra fordulva ülök, szembe kerülve az írósztaltól balkézre eső, térelválasztó fal előtt elhelyezkedő beszélgetőpartneremmel. A körülmények minimálisra redukálják a test, a végtagok mozgáslehetőségét. Csakis a feszült szellemi koncentráció állapotában alakulhat ki értelmes beszélgetés. Ellenkező esetben csupán hebegünk, kínosan hallgatunk és görcsösen kutatunk agyunkban - általában hasztalan - bevethető és nem túlságosan sekélyes témák után. R. már első találkozásunkkor határozott, hosszú léptekkel előttem haladva átvágott a szobákon, mintha járt volna a lakásban. Megállt a látogatóknak elhelyezett szék előtt, diplomata táskáját a szék lábaihoz támasztotta, és kissé körülményesen letelepedett. A fémvázas, kinyitható, viszonylag szűk, vastag vászon ülökés, háttámlás "rendezői" szék azonban nem adott más lehetőséget az elhelyezkedésre, már csak R. természete miatt sem. Végtagjai még tekintélyes testmagasságához képest is rendkívül hosszúnak tűntek. R. azonnal beszélni kezdett. Ritkán nézett rám, és úgy mozgott, mint egy óriás marionett figura. Hangosan, szabatosan, terjedelmes mondatokban beszélt. A szavak között néha kissé félrebillentete a fejét és melankólikusan lebiggyesztette ajkait. Az első néhány perc után rögtön kiderült, hogy őrült. Aztán hirtelen szétpattant a kezdeti, kissé ingerült unalmam. Nem lassú, fokozatos átalakulásról volt szó, ez összeegyeztethetetlen lett volna a helyzet természetével, hanem átcsapásról. Egyszercsak átrántott a maga pályájára, és néhány kör után világos volt, hasonló terepen mozgunk mindketten. Gyanakvásom azonban nem múlt el, elsősorban színpadias mozgása, ingerlő modorossága miatt. Még elkülöníthető volt a szerep és az egyéniség. A két alakzat csak a második találkozáskor, ugyancsak lent és ugyancsak egy "hivatalos" beszélgetéskor került fedésbe egymással. Harmadszorra fönt találkoztunk. K. is ott volt, talán éppen az ő jelenléte hívta elő R-ben az emléket cousinjáról és a mediterrán kisvárosról.

A tizennégy éves R. cousinjával utazott egy távoli fürdőhelyre. Meleg, de nem füllesztő nyári éjszaka, erős, homogén, délszaki színekkel. Hátul ültek a gépkocsiban, egymás mellett, szótlanul, kissé kábultan, a két test egymásba olvadó aurájában. Szinte egész úton üres országúton haladtak. Kétoldalt fehér, megdőlt kilométerkövek, füves, gyomos árkok, előttük pedig két porzó, erős fénycsóva. Néha éjszakai bogarak kavarogtak bennük, de a fény szinte pillanatok alatt fölszippantotta őket. Egyszercsak befutottak egy teljesen néptelen, kihalt, mediterrán kisváros négyszögletes főterére. Nem lehetett tudni pontosan, hogy eltévedtek, vagy arra vezetett az útjuk, a sofőr mindenesetre nem lassított a szükségesnél jobban, és minden tétovázás nélkül haladt tovább, keresztül a városon, ki az országútra. Amikor az autó begördült a térre, R. szinte megbénult a látványtól. Tűzött a nap, a tér teli volt katonákkal és a kicsődített vagy maguktól egybegyűlt helybéliekkel. Középen egy viszonylag szűk aréna képződött. A tömeg és a katonák csak három oldalról zárták körül, a tér hátrafelé nyitott maradt. Ebben az arénában álltak tizen, tizenöten, elfogott ellenállók. R. szinte fuldokolva az izgalomtól, döbbenten fordult cousine-ja felé, aki remegő ajakkal, egész testében reszketve ült mellette. Képtelen volt megszólalni, csak a szemével intett, igen, ő is lájta. R. és az asszony a saját kivégzését nézte végig az autóból.

17.

A szellem állandósága, lebegése csend. Pozitív melankólia.

Á/3 Az ablak alatti sötét mélységben hirtelen részeg gajdolás támad. Betegesen megrettenek. Először fogalmam sincs, mi ez a kellemetlen, durva zaj, és honnét ered. Riadtan elnémítom a zenét, kikapcsolom a zúgó fűtést, a kattogó radiátorokat, és fülelek kifelé. Aztán egy kicsit megnyugszom. Csend. Majd újra mindenféle apró zajok. Motorzúgás, a födém reccsenései, hűlő fémek pattogása, a villanykörte izzószálának percegése. Már napok óta hallom, valószínűleg hamarosan kiég. Honnét ez az oktalan, felajzott félelem? Csöndet szeretnék. Nyugalmat, állandóságot, amelyben nincs mérték, nincsenek számjegyek. Ellenállás nélküli, folyamatos áramlást, amelyben nincs helyváltoztatás. Várakozás és készenlét nélküli örökös lebegést, a lét virtuális állapotát, amelyben maga az állapot a beteljesedés. De legalább egy kicsit elüldögélni a sohasem keletkező és sohasem megszűnő Teljesség, a végtelenség jóindulatú, lágy előterében.

Mozdulatlan, hermetikusan zárt kövek a szorosan egymás mellett álló, rögzített, élénkszínű műanyagszékeken.

A poggyászok akkurátusan elrendezve vagy sebtében behajigálva várnak sorsukra az automata csomagmegőrző szekrényekben. Az emeletes szekrények körös-körül a fal mentén és középen két sorban, hátlapjukkal egymáshoz erősítve állnak. Mintha egy temető urnákat őrző, rekeszelt betonfalai között sétálgatnék. A rekeszeket elől lezáró, gravírozott márványlapok bizonyos idő elteltével automatikusan fölpattannak. Nincs irgalom. Nem csoda, hogy kissé zavartan és tanácstalanul ácsorognak az emberek a szekrények előtt. Fontolgatva számolják a markukba izzadt érméket. Többször is módosítják elhatározásukat, sőt titkon talán még oldalra is lesnek, vajon miként dönt a szomszédjuk. Rendszerint ellenséges pillantásokkal találkoznak, mire megszégyenülten elkapják tekintetünket, és még nagyobb kínban topognak a szekrény előtt. Aztán hirtelen, gyors, határozott mozdulatokkal, kissé somolyogva az orruk alatt adagolni kezdik a keskeny résen át az előkészített érméket. Természetesen több is átesik, de előrelátóan jóval több érmét készítettek elő a szükségesnél. Én is lepakolok, aztán betérek az újságárushoz. Veszek két-három olcsó, színes magazint, úgysem tudnék később mit kezdeni az idegen apróval, majd továbbállok. Néhány lépés után az újságokat beleejtem egy bádog szemétládába és visszatérek a szekrényfalak közé. Szinte derűs, nyílt kíváncsisággal állok meg a bérelt rekesz ajtaja előtt. Vajon mi van mögötte⁽²³⁾?

18.

4/93 Elkésett, erőszakos ébredés, már belecsúszva az éjszakába. Az egész testet iszapos fáradtság árasztja el. Mintha minden érbe, járatba, üregbe agyagos sarat pumpálnának belülről. Magam elé fektetem a fényképedet⁽²⁴⁾, és próbálom kitalálni, hol és milyen alkalomból készülhetett. Vastag szövet öltönyt viselsz, ahogy nézem a felvételt, egyre tisztábban, élesebben látom a zakó valójában láthatatlan mintázatát. Sötétszürke, halszálkamintás, nehéz szövet, az ékalakban összefutó rovátkák feketék. Szerintem kifejezetten elegáns, finom anyag. Alatta mellény, fehér ing, aprómintás, talán fekete nyakkendő. Mindegyik ruhadarab makulátlanul fekszik föl a helyére, csak hónaljnál és a behajlított könyöknél látszik néhány szabályos ránc. Egy asztalnál vagy talán padnál ülsz, összekulcsolt kezed mintha üres papírlapokon nyugodna. A háttér teljesen elmosódott. Ha összehúzom a szememet, mégis mintha szobabelsőt látnék, talán egy képkeretet, valami oszlopszerű lábazat tetején, lehet, hogy a dolgozószobában készült a felvétel. Valamit vagy valakit figyelsz magad előtt, szemmagasságban, gondolom a szemben ülőt. A kép félprofilból ábrázol. Nézem a koponyád, a fejtető közepéig érő, magas, szabályos ívű, boltozatos homlokot, a barlangnyi ember tekintetét, szádat - szerintem ugyanezt a gúnyos-csodálkozó kifejezést láthatta rajtad Martha is, amikor megtalált kora délután a fürdőszobában. Szinte önkéntelenül próbálom agyamba vésni a képet, négyzetmilliméterről négyzetmilliméterre mászik át a fejembe, és ég bele a szivacsos, rostos szövetbe. Szándékosan vártam ezzel a leírással, hogy ne csak lássam, de érezhessem is a teremtmény fáradtságát. Talán ez az egyetlen kész és hiteles állapot az írásra. Eredetileg több felvételről is akartam írni, például a falusias, kissé akvarellszerű fotográfián megjelenő halottas házról, és természetesen a dolgozószobádról, az egyszerű, majdnem négyzetalakú faasztalról, a tonett székről, a vendégeket fogadó, barokkos karosszékről. Még egy tenyérnyi lencséjű nagyítóval asztalodat is átvizsgáltam, és szinte minden tárgyat fölismertem rajta. De erről sem fogok írni, miként a germán hisztériával szentté avatott repülős nyúlketrec sodronnyal elzárt kamrájáról sem⁽²⁵⁾. Még nem tudom, pontosan miért, de működik bennem valamiféle eredendő gátlás, és ez nem engedi, hogy írhassak róluk. Tegnap azt álmodtam - nem is álom volt, inkább éberen megélt, látomásos valóság -, hogy az íróasztalnál ülök, és az írókönyv utolsó oldalára írok. Amikor a lap végére jutok, megfordítom a teljesen betelt könyvet, és az utolsó lap másik oldalán folytatom az írást, mitha újrakezdeném vagy folytatnám a füzetet. Sebesen rovom tovább a sorokat, a már ki tudja mikor leírtakra, és ahogy egymásra rétegződnek a mondatok, a tinta teljesen elfeketíti a lapot, és hamarosan csak a megfejthetetlen, egymással párhuzamosan futó, sűrű rácsozat látszik. Csak most veszem észre, banális csattanóként, az előttem maradt fotográfia alatti, kurzívval szedett, szálkás szöveget: Die letzte Aufnahme. Minden állapot alkalmas az írásra.

19.

Á/3 Napok óta óraműpontossággal dolgozik a szervezet. Fél kettő körül enyhe szédülés, gyengeség, belső remegés. Tegnap, nem sokkal a tünetek jelentkezése után, abbahagytam az írást. Ma elkezdtem.

Túl kell lépnem egy külső, időbeli határon. Az előbb-utóbb rendszeresen jelentkező, szokásos zavarokon. Kialakulnak bizonyos szabályok, ismétlődő ritmusok, rítusok. Ezek egy ideig a folyamatos átmenet, a folytonosság biztosítékai, majd hirtelen, egyik pillanatról a másikra visszájukba csapnak át, és fölaknázzák a terepet.

Bármerre lépek, robbanás. Kezdetben hős vagyok, aztán már csak a mártírt játszom, majd meghúnyászkodom, és különböző - törvényszerűen - sikertelen cselekhez folyamodom.

Nincs lehetőség a kerülésre, az aknák hézag nélkül terítik be a mezőt. Bárhol érintem a felszínt, azonnal robban. Még néhány értelmetlen, hősies kísérlet, egyre kedveszegettebb, önfeláldozó gesztus, aztán a tejes elbizonytalanodás, a kétségbeesés, a pánik, majd a hirtelen aláomló rezignáció, csüggetegség és bénultság.

Ettől a pillanattól kezdve időhúzásra kell játszanom. Kezdetben bizalmatlan voltam ezzel a módszerrel szemben, nyilvánvalóan - részben indokolt - türelmetlenségből. Ma már nyugodtabb vagyok, mégha önteltségből is. Mert ilyenkor csakis a vakmerőségre és a mértéktelenségre számíthatok, akár a vérbeli hazárdőrök.

Természetesen nem a játszma megnyeréséről van szó, győzelemről, pusztán folytatásról a számmisztika törvénye szerinti beteljesedésig.

Á/3 Ma már úgy hiszem, hogy pusztán a folyamatban tartás, a működtetés elegendő az út végigjárásához, mivel úgyis kötött pályán haladok.

Kérdezni egyre kevesebbet szeretnék, mert a kérdezés számomra nevetséges és megalázó anakronizmus, opportunizmus.

Á/3 Ahogy a legeslegelső artikulációs próbálkozások névadási (nem megnevezés!) kísérletek voltak, ugyanúgy szeretnék én is nevet adni a világ dolgainak. Amíg kapom a hangokat, őrzöm az alázatot. Amint továbbadom őket, kezdetét veszi a tetszelgő árulás. Mert nem létezik a kapottal egybevágó közvetítés. A tét: a lehető legkisebb árulás.

Hát persze, hogy nem érjük meg az öregkort. Pedig hamis a jóslat, hiszen ki ismerheti meg önmagát⁽²⁶⁾? Maga a jóslat beteljesedéséhez azonban elég a szándék. Az isteni körökbe kapkodó törekvés, akarás, akarnokság.

Á/Á/3 Nem én cselekszem⁽²⁷⁾. Ha beszél, beszélek. Ha hallgat, hallgatok. Ha örjöng, örjöngök. Próbálom játszani az organikus tükörkép szerepét.

Még olcsó varietékben is mindennapos mutatvány. De a szentek és a fejedelmek is szeretnek játszani, miként az ügyetlenebb szélhámosok is.

3/86 Mária mesélte, hogy amikor egyedül hagyták a házban, kiment az udvarra, a bezárt fakapu mögé állt, és éktelen sivalkodásba kezdett. Eközben ki-ki lesett a hatalmas kulcslyukon, visszafordul-e a nagyanyja. A vénasszony rendszerint vissza is fordult. Kinyitotta a kaput, és szó nélkül elverte a gyereket. Aztán újra elment. Később elmaradtak a sivalkodások és a kapu rúgdosások. Az öregasszonynak nem kellett többé visszafordulnia. Egyszer ugyanis, amikor M. kilesett az útra, egy hatalmas, teljesen mozdulatlan, idegen szem meredt vissza rá a kulcslyukon. Attól fogva soha többé nem csinált jelenetet.

20.

3/75 Valaki megfenyegetett minket, hogy elteszi láb alól az egyik gyereket. Így áll bosszút megölt feleségéért. Először nem vettem igazán komolyan a fenyegetést. Aztán egyre feszültebbé vált a helyzet. Bizonyosnak tetszett, hogy a férfi megtalál minket, fölkutat és beváltja ígéretét. Különös színhelyek. Félig valóságosak, félig filmszerűek. Színhelyemlékek keveredése. A legtisztábban az irodaházra emlékszem. Az épület a város hivatali negyedében volt. Bankok, közintézmények, nagy vállalatok irodaházai. A hivatali munkaidő lejárta után mozdulatlan kísértetváros. A tömegközlekedés a föld alatt zajlott, délután öt órától azonban már egyetlen utas sem érkezett ebbe a kerületbe. Hamarosan a parkolóházak is bezártak, csak néha-néha húzott keresztül egy taxi az utcákon. Az épületekben két-három óránként körbejártak a fekete egyenruhás vagyonőrök, övükre akasztott, hatalmas kulcscsomókkal és gumibotszerű, halogén zseblámpákkal. Valami távoli ismerős helyezett el minket az egyik irodaházban, kora este kellett beosonnunk az épületbe. Kinyitotta nekünk a két vagy három szűk helyiségből álló irodát, és a lelkünkre kötötte, hogy távozása után azonnal zárjuk be az ajtót, és másnap reggelig semmi esetre se mozduljunk ki menhelyünkről. Nem gyújtottunk villanyt és csak suttogva beszéltünk. Két-három éjszakát maradhatunk, mondta az ismerősünk, és ha lebukunk, az a "bőrébe kerül". Napközben a városban sétálgattunk, az utcán ettünk, és nyilvános WC-kben tisztálkodtunk. Egész nap goromba szél fújt a hatalmas, vasszínű tó felől, de kellemes fénnyel sütött a nap. Néha igazi kirándulóknak, turistáknak érzhettük magunkat, és teljesen megfeledkeztünk arról, hogy menekülünk, országról országra, városról városra, lakásról lakásra. Esténként sokáig álltam a sötét ablakban, és minden rossz érzés nélkül bámultam a megmerevedett, díszletszerű utcákat. Valószínűleg az utolsó éjszaka lehetett, már ott feküdtünk a mindenféle ruhadarabokból, rongyokból hevenyészve készített vackunkon, amikor egyszercsak a hatalmas üvegablakban vagy üvegablakon megjelent a fickó, és szó nélkül rám fogta a fegyverét. Fölugrottam, menekülni próbáltam, és ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy a másik helyiségben alszik a gyerek. Az első pillanatban azonban erősebb volt a menekülési ösztön. Tudtam, most nincs idő semmire. Aztán mégiscsak visszafordultam, átrohantam a másik szobába, kikaptam az ágyból a gyereket. Csak a folyosón futottam össze K.-val. A gyerek, a gyerek, üvöltötte. Itt van nálam, mondtam, és az ölemben lévő batyura mutattam. Rohanni kezdtünk a lift felé, és egyszer csak ott álltunk a férfival szemben. Rám fogta a hatalmas revolvert, meghúzta a ravaszt, de csak csattant egyet, és ekkor azt mondtam neki, hogy ne öljön meg, adjon egy lehetőséget, egy esélyt a menekülésre. Erre azt felelte, rendben, ad még egy esélyt, de biztos, hogy újra ránk talál. Lépcsőn rohantunk lefelé, teljesen zárt, valószínűtlenül mély, aknaszerű lépcsőház, aztán az Rathenauplatz. Nem mertünk fölmenni a lakásba. Ott volt P. is, egy ideig a kivilágítatlan téren tanácskoztunk, egy padon ülve. Aztán P. hozott egy taxit, valahová falura mentünk, és azt terveztük, hogy vonattal délre menekülünk, ott biztosan el tudunk rejtőzni. Itt túlságosan rendezett, áttekinthető minden. De ha valahol délen keresünk egy kis eldugott falut, biztosan soha nem talál ránk. Aztán mintha mégsem utaztunk volna el. Egy óriási, hodályszerű szobában éltünk. Iszonyatosan nyomorult körülmények között próbáltuk belakni a helyiséget. Mintha egy elhagyott, ablaktalan istálló, vagy valamiféle egykori tömegszállás lett volna. Minden földszínű és földszagú volt. Mécsessel vagy petróleumlámpával világítottunk, sohase mozdultunk ki, és egyre erősebben hittük, hogy itt tényleg nem találhat ránk a férfi. Aztán egyszer elmentünk a gyerekkel egy otthonba. Egy nő fogadott minket, náthás volt, állandóan az orrát törölgette és nehezen lélegzett. Mondtuk neki, hogy itt szeretnénk hagyni a gyereket, mert félünk magunknál tartani, hátha esetleg mégis megtalál minket az a fickó. Meg akarja ölni a gyereket. A nő nem szólt semmit, továbbra is kifejezéstelen arccal törölgette az orrát. Néha majd meglátogatjuk a gyereket, mondtam, de soha, senkinek sem szabad megtudnia, hogy ki ő. A nő egyre megértőbben bólogatott, aztán hirtelen vágás. Mintha egy rádióújságot néztem volna, egészen másutt⁽²⁸⁾. Azóta már hosszú idő telt el. Az egyik lapon egyszer csak megpillantottam a férfi fényképét. Valami híres sztár lett belőle, művészpornókat és kvízműsorokat csinál. Ahogy néztem az arcát, megelevenedett a kép az újságban. Egy De Sade-féle tömegjelenet zajlott előttem, egy tágas, sötét, tornateremszerű helyiségben vagy üres filmstudióban. A szereplők hörögve korbácsolták egymást. Mintha mindenki marionettbábu lett volna, és a korbácsszíjak lettek volna a marionettfigurák zsinórjai. Majd hirtelen, szinte egyidejűleg, mindenki élvezni kezdett. A férfiakból percekig sugárban áradt a sperma, mintha vízipisztoly lett volna a farkuk. Ő is ott állt a tömegben, és akkor tűnődve figyelni kezdtem az arcát, és minden különösebb érzelem nélkül arra gondoltam, hogy lám, ez lett belőle, a közönséges gyilkosból. Nem vettem észre, de minden kétséget kizáróan tudom, hogy a saját arcomat láttam.

21.

4/88 Minden forma, gesztus. Például ahogy az előbb fölálltam, és leemeltem a szerecsenekkel kufárkodó, egykor selymes seggű, részeges, bozontos kölyök apokaliptikus evangéliumát⁽²⁹⁾, kézalátétnek, hogy írás közben ne lógjon a csuklóm, tartsa valami. Az előkészület, a rákészülés rejtett, finom szövetű lélektana. Az időhúzás fortélyai. A furfangos kerülési kísérletek. Mert rühelli, de mennyire rühelli a szolgálatot. És még ennél is jobban rettegi. Órákon át tudná sorolni érveit, ha számon kérnék tőle ezt a suta, gyerekes bújócskát. Több kötetes, díszes fedelű jelentésekben számolhatna be felmentési kérelmének jogosságáról, indokoltságáról. Valódi pótkötetek lehetnének ezek. Kiegészítésül és helyettesítésül. Ő azonban a mindenapos megadást gyakorolta be. Talán kötelességtudásból. Hősiességből. Virtusból. Vagy naívságból. Gyengeségből. Belső kényszerből. Ahogy például a kéjgyilkosok engedelmeskednek ösztöneiknek. De az is lehet, hogy hosszadalmas és körülményes latolgatás után belátta, a saját jól fölfogott érdekében kell így cselekednie. A cselekvéshez való viszony elvégre is nem minősíti magát a cselekvést. Az indítékok kutatása a legkülönfélébb, akár egymásnak szögesen ellentmondó lehetőségek végtelen sorát tárja föl. Ez azonban nem szegi kedvét, nem bizonytalanítja el, inkább megnyugtatja. Hiszen akár jóindulatú indítékok is vezérelhetik. Így többnyire türelemmel végzi a szolgálatot, és reménykedik az ismeretlen forrásból táplálkozó jóindulatban. Irónia nélkül. Néha azért fölnéz, és huncut cinkossággal összekacsint a képzeletbeli tettestárssal. Még följegyez néhány alapvető műveletet. Szimulált üresjáratok. Például a távolugró nekifutás - roham! - előtti monoton tánca. Minthacsak a szent könyvet zsolozsmázná. Nemegyszer még az ajkai is mozognak. A dobbantó láb elöl, a másik mögötte, akárha egy félbemaradt lépésben várakozna. A felső test a könyökben behajlított karokkal együtt előre-hátra inog. Valószínűleg itt, ezekben a pillanatokban dől el az elrugaszkodás robbanékonysága, és nem futás közben. Menjünk vissza még tovább. Lődörgés. Háromszor körüljárjuk a házat, amíg belépünk a kapun. Vagy még többször. Minden az időzítésen múlik. Mikor határozzuk el magunkat. Mikor tudunk belépni. Mikor enged a kapu. Gyakran kinéz az ablakon. Utcák, fák, járművek, emberek, házak, a legveszélyesebbek a házak ablakai. Néha üresek, erőtlenek, máskor úgy szippantják ki a kapszulából, mintha valaki észrevétlenül megnyitott volna előttem egy zsilipkaput. A feltételes közeledés tehát idejekorán begyakorlandó. Rendrakás az asztalon. Mániákus, de praktikus szakasz. A végtagoknak föltétlenül szüksége van korlátozott mozgástérre. A motorikus levezetés segítheti a pillanatnyi elzáródások által előidézett pánik oldódását. A félelem elhatalmasodása állandósíthatja az elzáródást. Az ülőhelyzet megválasztása szinte animális érzékenységgel történik. Előtte talán iszik, szükségét végzi. Aztán ceruzát hegyez, néhány halaszthatatlan, de szükségtelen avagy nem föltétlenül szükséges feljegyzést tesz, szortírozza a papírlapokat, vélt forrásmunkákat lapozgat, ez akár gyógytorna is lehet. Hetek telhetnek így el, hónapok. Néha sokkal általánosabb, összetettebb gondok kínozzák. Napszakot keres például. Inspirációt. Aztán egy napon, szándék és cél nélkül, véletlenül éppen az íróasztal előtt halad el, talán a szemben álló ruhásszekrényből akar kivenni valamit, de meggondolja magát, és csak úgy leül az asztalhoz, még mindig gyanútlanul, kihúzza a fiókot, elővesz egy mindkét oldalon üres, tiszta árkus ívet, fölemeli a legelső, éppen keze ügyébe eső tollat (írószerszámot), és leírja az első oldalt. Aztán föláll, és aznap már semmit sem ír. Majd minden nap hozzáír egy újabb oldalt. Fog egy szálat, az egyik végét szépen hozzáerősíti az innenső tartórúdhoz, majd átballag a túlsó oldalra. A szálat áthúzza a másik tartórúdon, és addig feszíti, amíg éppen el nem szakad. Akkor ügyesen és fürgén, anélkül, hogy a szál visszaengedne, erős csomót hurkol, majd szépen föltornázza magát a levegőbe. Óvatosan fölegyenesedik, szinte nem is látszik, hogy talpai alatt valami nyílegyenesen átszeli a két rúd közötti légteret, és járni kezd.

22.

A hely, a színhely, a tér, a rögeszmés, nyughatatlan motívumkeresés. Maga az út a film, ahogy a kocsizó kamerák objektívei nyelik el a tájat. És maga az út a szakadatlan keresett és ezáltal szakadatlan megtartott helyszín is.

Nincs eredettörténet, csak történet, mert amint megkezdődik, elvész az eredet.

Hálátlan szerep, megannyi lealacsonyító közjátékkal.

A főhős félútról vsszanéz⁽³⁰⁾. Romantikus kép. Persze nem egészen félútról, de ravaszul tudja, a visszatekintés is közelít(és).

Nyilván mindenkivel megesett már. Egyszercsak odaér az utcához, a házhoz, a kapuhoz, már csak egyetlen mozdulat hiányzik, egyetlen lépés, és ekkor, mintha áramot vezettek volna a kilincsbe, visszakapja a kezét. Néhány pillanatig esetleg még toporog a bejárat előtt, majd sarkon fordul, és tesz még egy, esetleg több kört is a háztömb körül. Vagy csupán az utcában lődörög. Az is elképzelhető, hogy mindahányszor a kapu elé ér, újból és újból megpróbája. Aztán egyszercsak, szinte magától értetődő, természetességgel besétál. Ott áll az előtérben, és kissé értetlenül tekintget körbe. Nem érti igazán, miért habozott, mi tartotta vissza vagy mi nem engedte be eddig. Most mindenesetre merő elszántság, szelleme és idegrendszere az elképzelhető lehető legnagyobb fizikai nyitottság állapotában. Még nem sejti, hogy a tér, természetéből következően zárt, hermetikusan zárt. Csak jóval később kezd mindenféle zavaros fikciókkal dobálódzni, úgymint szabadság, szabad akarat, végtelenség, stb., mint egy cirkuszi késdobáló. Ő azonban a testre céloz. Úgy hiszi, kell az áldozat, a küzdelem, hogy elforduljon végre a hús a barlang bejárata (szája) elől.

Kétoldalt magas, törhetetlen plexipalánkok. Fegyelmezetten halad. Némelykor azonban elveszíti önuralmát. Dühöngeni kezd, örjöngeni. Nekitámad a palánkoknak vagy éppen ellenkezőleg, gügyögve, kissé idióta mozdulatokkal babirkálja ujjával a falat. Nehezen törődik bele, hogy a plexin csúszkáló fények, árnyékok csupán alakjának tükröződései, a hangok pedig saját hangjának visszaverődései. A sáv egyik oldalán néha karszalagos, csősz külsejű járőr bukkan föl, szögesvégű bottal. Ha éppen jókedvében van, játékosan megfenyegeti vele. A bot rövid hegyén átszúrt, töpörödött vagy gyűrt hulladékgombócok, mint apró, megfonnyadt farsangi fánkok. Az öreg általában egy kicsit piszkálgatja, bökdösi a lába előtti galacsinokat, mustrálgatja, mintha a föltűzéshez legmegfelelőbb tartást keresné. Némelykor azonban parádés riposzttal fölszúrja a csomócskákat, és orra elé emelve, elégedetten szemlélgeti az új zsákmányt. A folyosó átellenes oldalán, elől nyitott, ugyancsak plexifalú fülkék sorakoznak. Bennük vastag szörmékbe, kucsmákba burkolódzott bírák ülnek, ölükben lapozható táblácskákkal. Amint elhalad mellettük, menten fölpattannak, és mindkét kezükben egy-egy rövid nyeles táblácskát szorongatva magasra tartják a pontszámokat. Nem lehet pontosan tudni, kinek mutatják be a számokat. Feltételezhető azonban, hogy e módon továbbítják egymásnak az értékeket, hogy aztán a cső legelején posztoló - neki nem volt táblája -, ültében kissé fölemelkedve, kiszólhasson a láthatatlan térbe vesző nyíláson, és közölje valakivel vagy valakikkel az éppen aktuális értékeket. Kezdetben annyira el volt foglalva önmagával, a hangok, fénytörések, formák azonosításával, kedélyállapotának szélsőséges ingadozásaival, hogy észre sem vette ezeket a tulajdonképen kedélyes, bohókás figurákat. Aztán csak értetlenül bámulta őket, hosszan és elképedve, lelassítva lépteit, vissza-vissza fordulva. A vaskos nénikék és bácsikák meg jóindulatúan mosolyogtak rá.

Á/3 (A főhős félútról visszanéz. Nem egészen félútról, de ravaszul tudja, a viszatekintés is közelítés.) Mondom: A főhős félútról visszanéz. Összemosódik szeme előtt a táj, mint ahogy a rossz filmekben usztatják át a képeket az emlékezetbe. Fél. Szinte észrevétlenül, de folyamatosan és egyenletes erősséggel. Valamit mond, inkább csak motyog maga elé. Aztán újra lépkedni kezd. Az alany visszatér.

23.

Önkéntelen és szándékos kiválasztás. Az agy és a test különböző pontjainak rituális bemetszése. A besűrüsödött, megkocsonyásodott lé darabosan foszlik át a nyílásokon.

4/104 A polc előtt álldogáltam, húzogattam, tologattam a könyveket, olvasmányt kerestem, mert újra fejemre húztam a takarót, újra nem hagytam kijáratot a vattás barlangfalra köröskörül fölvetített képeknek, és kezdtek elhatalmasodni a zárt rendszeren belüli anyagcsere közönséges mérgezési tünetei. Sz. mindig is émelyített, mintha ricinust vagy csukamájolajat kanalaznék. Most a borítón lévő festményreprodukció bűvölt meg és győzte le undorom a vén pozőr portréja láttán, a borító átellenes oldalán⁽³¹⁾. Persze, hogy testvér. Túlédesített húsának ízét mindig is ínyemen érzem. Középszerűségét, földszagúságát azonban nem tudom megbocsátani. Hiszen szüntelen istenképekben ripacskodott, és elkövette a legfőbb bűnt: hitt ezekben a képekben, elhitte őket. Megbabonázta a felszín, a horizontális mező határtalanság igézetét keltő tágassága. Nem a számára oly kedves bíborpalást, hanem a kissé vásári bűvészsüveg volt igazi jelmeze. A festmény azonban nem eresztett. Az enervált, befelé erjedt bujaságot árasztó vastag ajkak, a sémita metszésű nőstény arcélek, a paraltikusan kiforduló kézfej és a bársonyköntös toxikus zöldje. Láttam alatta a kilúgozott, csontfehér bőr fényét, e túlvilági, tompa sugárzás belülről átszűrődött, élettelen lazúrját, és ez valóságos testi kéjt ébresztett bennem. Bogárként másztam be a holt testet, valószínűtlen simaságát, és mozdulatlan arccal, mozdulatlan testtel folyamatosan élveztem, váltam minden ízemben cseppfolyossá, és a Lény, mint a kőedény peremébe harapó kígyó pofájából kiomló, a serleg falán térképes alakzatban lecsurgó méreg, lassan gyűlni kezdett a kehely alján. Nyilván ismerted ezt a félmediterrán, félig kelta misztikust, halott Opheliák szerelmesét, aki délszaki éjszakák színeit megidéző kísértetórákon síremlékek kőaktjait gyalázta meg, mindenféle szőrmékkel, vágóhídi húsokkal kitömködve a kövek közti bemélyedéseket, réseket. Olvasmányt, lektűrt kerestem, és Te vérbeli komédiásként az én árnyék-maszkomat húztad fejedre, és azzal csábítottál el. Én is ott ültem a többi bohócsegéd mellett a könyvtárszobában. Csak Te trónolhattál, szónokolhattál széken, nekünk kuporognunk kellett a földön, vánkoson, szőnyegeken. Nyilván úgy képzelted, ebben a rálátási szögben hathat leginkább démoni mimikád. Mert minden a hatás volt, a másokra gyakorolt, rád visszaháramló, és így önmagadra tett hatás, és az ezáltal kiváltott öregkori kéj. Erre duplán szükséged volt, most már kárpótlásként is. A kezes rabszolgák néha aprósüteményt, remek angol teákat szolgáltak föl. Némelykor, amikor már csak úgy megszokásból testük körvonalain felejtetted a szemed, gyűlöletet láttam a tekintetedben. Azon kevés nyilvános - ugyan tudattalan - megnyilvánulásaid egyikét, amelyet őszintének éreztem. Azt ellenben nem tudtam egyértelműen meghatározni, kit vagy mit gyűlölsz valójában. Impotenciádat? A körülötted mozgó száraz húsokat? Zsarnokságodat? Képmutatásodat? A diadalpohárt emelni készülő zseni serlegébe félrefordulva beleköpő törpét? Nem hiszem, hogy ne tudtad volna, mire készül. Éppen Te! Ismerned kellett természetét. Hiszen rajongtál Bizáncért, és magad is bíborpalástot öltöttél. Lenyűgözőn áradó, pompázatos szóáradataidban volt valami végtelenül közönséges, akárcsak a barokkban. Némelykor fizikailag émelyegtem, úgy éreztem egyidejűleg tolul föl a gyomrom egész tartalma. Egyszer el is okádtam magam, diszkréten, szinte belenyomva fejem a finom fajansz valóban illatos, talán rózsillatot árasztó búrájába. Amikor ráeszméltem a helyzet abszurdságára, megfékezhetetlen röhögés tört rám, és így rókáztam teli a csészét, röhögve, öklendezve, egész testemben rázkódva, miközben teljes erővel zuhogott a víz a mosdóba, hogy tompítsa valami e tivornya zaját. Undorodtam tőled, mert sorsom, sorsunk, mindannyiunk végzetét láttam elhatalmasodni rajtad, ahogy ott ültél, hanyagul keresztbe vetett lábakkal, arisztokratikusan lecsüngő kézfejjel, mint egy mélyvízi búvár, súlyos vasszerelésben. Fejeden ablakos, immárom csontjaidba csavarozott hatalmas, zárt vasbúra. A sisak belső lapjára föltapadó mérgezett levegő vastagodó iszapja lassan eléri és teljesen befedi az arcodat. Egy ideig sikerül még a finom szövetű üledék szemcséi közül kiszívnod valami kevéske oxigént, de aztán száradni, merevedni, kötni kezd az anyag, amelyben belülről végre megpillanthatnád önmagad, ami vagy, ami valójában voltál. Különös temetkezési mód, gondolhatnák évezredek, évmilliók múltán, ahogy ott állunk a föltárt sírokban, feszes vigyázban, végtelen armadába rendeződve, fejünkön azokkal a muris, bumfordi UFO-sisakokkal.