52.
Nem engedem magam elsüllyedni. Én nem vagyok költő! Kaparásszanak ők a puha fövényben, turjkáljanak csak ők tömpe orrukkal a cifra dagonyában.
A képek vízre bocsátott bóják. Ezekre zsinórozom magam, közöttük függök, alábukva, fölmerülve, mint pedzett dugó.
A krisztusi tartás pusztán statika.
Nem, többé nem komédiázom, és megvetem a tökkelütött, egzaltált gyöngyhalászokat.
Józanul élni, együgyű szeminaristaként.
Keresem a képeket. Beletúrtam a lapokba: csupa beteges gyöngeség, ólálkodó, sanda toportyánféreg. Az eszelősség százszorosan kieszelt, agyafúrt igazolványai. A paralitikus szellem választékos, kellemkedő figurái.
Nem tudom, mikor csalok.
Minden eshetőséget meg kell ragadnom, mert amíg nem jár le a fönséges madarak ide-oda csúszkáló tánca, a zsonglőr sem engedheti el kezei mellett az úszva-lebbenve szálldosó, tojásdad buboréklabdákat. A digitalizált Szent Grál csapdája(53). Többre vágyom. Legyen egészen az, ami fenntart.
Történetnélküli, időtlen kép, amelyről úgy csúszik le minden jelentés, mint fémről a víz.
Nem vagyok képes úgy látni a dolgokat, ahogy vannak. Nem tudom távol tartani a romlott ösztönöket az őrület jelmeztárától, ahol kényük-kedvük szerint választanak maskarákat, és hajigálják őket a csavaroslábú, fatestű próbababákra. Máglyára mindahánnyal.
Légy könyörtelen. A hónuk alatt rongyokba csavart ládikókkal lopakodó suhancokat se engedd megpucolni. Ne higgy nekik, nem menthetnek ők semmit, még ha talán úgy hiszik is. De a többségük ravaszabb annál. Csupán lopni akar. Maguk sem sejtik, miféle fertelmeket. Mert a gúnyák, büdös, szennyes rongyok összerondítottak mindent. Ha széthajtogatnánk a redőket, csak meleg, sűrű, darabos hányadékot találnánk, esetleg imitt-amott egy parányi, tökéletes, megmagyarázhatatlanul tisztán maradt részletet, de már sehova sem tartozót, sehová sem illeszkedőt. Mégsincs más esély.
Ne higgy a káplánoknak.
Én megpróbáltam úgy írni a szavakat, hogy ne jelentsenek mást.
Hátulról, mattüvegre vetített képek. Mostantól ott vannak. Akár az üvegfalat is lebonthatnám.
Á/Á/2 A visszahúzódás a legeslegelső sorral kezdődött meg. Ahogy a víz vonul le kontinensnyi szélességben, mintha csak egy roppant játéktérről húznánk le a talajt védő, ködösen áttetsző, vastag fóliát. A nagy mérkőzésre azonban nem kerül sor, hiába rázzák izmos kis seggüket a palánkok mentén táncoló, egyenruhás animátorok. A fövény lassan kiszikkad, repedezni kezd, az áradásra már csak néhány apró víziherkentyű csontos hullája emlékeztet. Aztán már az sem. A strandokról becsődülő népek hamarosan minden nyomot betaposnak a fodrozódó talajba.
1/26 Az utolsó vízibusz minden nap háromnegyed kettőkor érkezett. Először a távoli, tompa zúgást lehetett hallani, majd a kanyarban föltűnt a vezetőállás tetején lévő zászlórúd üres csúcsa. Az állomás és a kanyar között álló körtefa tetejét pontosan három fogással értem el. Amikor a hajó kibukkant a kanyar mögül, már mindig a vastag, villás ágon ültem, némán fölujjongó boldogsággal. Egyszer azt álmodtam, hogy a vezetőállás helyén magas katafalk hajózik be. Minden vasból volt, és a hajófenék alatti tőke valóságosan fölszántotta az üres medret.
Mindez csalás, kínos ügyeskedése a félelem előtt meghunyászkodó, szotyós léleknek.
Keresem a bójákat, mert reménykedem az elfogadott, megoldó lebegésben. Most úgy képzelem, ez a hozzávezető út. Az életösztön együgyű, átlátszó trükkjei. Pedig valamikor király voltam.
Nem félek ettől a fordulattól. Igaz, igyekszem elkerülni, mert csal, elvakít. Nem félútra való elemózsia.
Nem tartozom senkinek sem elszámolással. Végképp egyszemélyessé vált a játék.
Mit beszélek útfelezőről, mértékekről, mint egy fölfuvakodott, feuilletonista szatócs?
Mennyi zagyvaság. Mentségemül szóljon: a gyermeket, akkor, az őrület percei halászták elő.
Veszélyes szavak.
A csend és a menekülés percei. Pedig a kép pontos. A vezetőállás helyén magas katafalk hajózik majd be. Minden vasból van, és a hajófenék alatti tőke fölszántja az üres medret.
Á/2 Fáradt vagyok és figyelmetlen, de ezeknek az éjszakáknak is ugyanazzal, ugyanannyival tartozóm. Most már nem félek, akár egymás mellé tenni is a mondatokat. Ezért gondolom úgy, a szöveg bármikor és bármelyik pontján folytatható, hiszen csakis egyféle útja van, mert én írom, és mindig én.
Mozdulatlan, kapcsolódás nélküli diszpozíció. Egy kőtömb levitációja. A nehézkedési erő már csak befelé hat. A rothadó anyag megdicsőülése.
Kétoldalt, a vállakkal egyvonalban kitárt, majd lassan emelkedő kar. A bóják nesztelen összecsúsznak, és az előbb még büszke, bizakodó tartásból a csuklójánál fölfüggesztett fogoly szánalmas lógása lesz.
A pólusokból egyenként másznak elő, pöndörödnek ki a tömzsi, ruganyos férgek. Farkincájukat himbálva szépen fölkúsznak a kötelekig, és hosszan, csámcsogva ellakmároznak a szálakon.
Több szélesvásznú képet is őrzök magamban tengermélybe merülő, mozdulatlan testekről. Mindig megnyugtatott ez a fajta merülés. A látvány, a súlytalan súly méltóságos elvonulása.
Csend, mozdulatlanság, anyagtalan sötétség. A fájdalom- és félelemnélküliség háza. Osztatlan béke, ahol a lét és a nem-lét összeér. A libikókázó vízszintező varázsa, a hermetikusan zárt edényben ide-oda úszó buboréké.
Mártir vagy hős vagyok, attól függően, hogy beszorulok vagy keresztüljutok. Mindkét szerepet rühellem.
Á/2 Kétszáz szóval tanakodni röggel, fűszállal, útszéli bogárral, csőszködni világra, verekedni cigányokkal, kitanulhattam volna, nem fűlt a fogam hozzá. Inkább a halottak útján, beteges, látomásos rohamokkal, egyre kelletlenebbül, nem egyszer, mint aki bevágott leckét mond fel, kívülről kapott, megbabonázott mesterséget. Végig kell csinálnom, az okot azonban nem ismerem. Számolom a perceket, órákat, följegyzem a hónapok nevét, évek sorszámát, de mindenekelőtt a sorokat számlálom. Mikor telik ki a nap, mikor lesz végre egyre kevesebb. Aztán újra a félelem a következő félelmes árnyéktól. Úgy borogatom őket egymásra, mint lombfűrésszel kivágott, egybevágó, lapos figurákat. Emelkedő sötétség.
Hideg van, esik az eső, újra oly ismerősen idegen a táj. Borzongok, és ez kedves nekem. Szeretném, ha közelembe lenne a gnóm, és együtt hallgatnánk a kandallóban meg-megröppenő tűz sercegését, a némelykor lezuhanó hasábok tompa puffanását. És bízhatnék benne, lesz aki máglyára rakja hullámat a tengerparton(54). Végtelenül tágas kép. A rengő víztömeg, az alkonyba burkolódzó föveny, a lobbanó máglya, és mellette a szobormerev, megrendült szörnyeteg. Mi mindent mondhatnánk el egymásnak! Nyitott koponyájú, agyuknál összenőtt sziámi ikrek. A ductus sohasem törne meg, a hegyoromból kifaragott kastély néma orgiákról lenne hirhedett. Semmi nesz nem szüremkedne ki, csak változó erősségű, sárgás fény, mintha valaki lassan hintáztatná a csillárokat. A Lord jobbára hosszú, kaftánszerű, talán bíbor selyemköntöst viselt, szabadon lobogót, harciasan böködve pompás szerszámával a levegőt. Micsoda őrületes húsok! Barlangnyi fészkek, vastag, sűrű áradása a nedveknek, kábult vedelés. Énvesztő tombolás. Órákat diskuráltunk róla, mikor elült a vihar, és aléltan figyeltük a pupillányi ablakban hunyorgó, távoli világítótorony monoton jelzéseit. Nem hittünk a hajóban. A fényeket inkább csak lidércfénynek tartottuk, senkire és semmire nem volt szükségünk. Előbb a népes személyzetet faltuk föl, azután a vendégeket. Tudtuk, több életre is elegendő tartalékaink vannak. A félelem megédesítette a húsokat, és a Lord valóságos inyencmesterré gyakorolta magát. A másnapi ebéddel előző este végeztünk, tisztán és édesen. Hatalmas, gyönyörű selyemvánkosokat szorítottunk az arcokra, gyönyörködtünk a gyengéden kitakart, meztelen testek vonaglásában, csókokkal hintettük a bőrt, és nem egyszer, ó, istenem, rettentő finman behatoltunk a csillapodó testek gyöngyöző nyílásiba. Vallást, alázatot és szeretetet ezeken az eleven oltárokon tanultam. A bűn a mi oldalunkon állt, pártunkat fogta, és mi nem voltunk hálátlanok. De rátartik sem. Tudtuk, mivel tartozunk, és kinek. Vér sohasem mocskolta kezünket. A szűzeké sem. Anyánk gyöngédsége irányította, igazgatta mozdulatainkat. Néha sírtunk a megindultságtól. Igen, a sírás! Micsoda boldogság volt ez az állati fölszabadultság. Soha máskor nem éltünk ilyen tisztán és ennyire mélyen. Alkonyattájt fölolvastuk egymásnak írásainkat, az akkori elragadtatással. Igazgattunk a sorokon, méláztunk, hányódtunk egy-egy adjektívuson, nevettünk egyik-másik mérték szándékos megcsúfolásán, és halálos komolyságunk sohasem fertőzte komorság. Azt hiszem, boldogok voltunk. Hallhatatlan istenek, földek, tengerek, szirtek felett, és a nyugalom perceiben mélységes hála járta át szívünket. Csak némelykor csöppent bele parányi üröm: vajon mindannyiukkal összejöhetünk-e? Egyszer, vacsora közben, a Lord kitalálta gondolataim, és máris sorolta, és én mindegyik taktusra révedezve rábolintottam. Igen, vele is, vele is, őt is. De hisz mind őrült, kedvesem!, kiáltott föl elragadtatottan. Nem különös? És én ellágyultan mosolyogtam, és a dán szicíliai kirándulására gondoltam, ahogy napszúrásosan, romló gyomorral, legyengülve üldögél az arasznyi vízben, és nyitott tenyérrel simogatja az alig fodrozódó hullámokat(55). Meg a königsbergi ügyvédbojtárra(56), ahogy riadtan szorítja felesége kezét, miközben szeánszra hívja kedves, rettenetes szellemeit. Még szerelmet is vallotam vele, bár meglehet, mégsem küldtem el a könyvet. Vajon mit kezdenék ma vele? Igen, mind, mind, kiáltottam szent felindultságban. Barátom teátrális lelkesültségemen vidulva, atyai mosollyal hozzám lépett, gyengéden megfogta a tarkomat, és homlokát homlokomhoz döccentette. Így álltunk ott percekig, hunyt szemmel, szerelemben, aztán alig érintve ajkamat megcsókolt, majd mondén mozdulattal szétbomlott selyemköpenyének táguló nyílására mutatott. Azt hiszem, kedvesem, várnak már minket odaát, mondta, és belém karolt. A hatalmas, duplaszárnyú ajtó némán föltárult(57).
Uram, kétségtelen: Időt tévesztettem. Lám, a megszólítás is mily ildomos. És ez nem agyafúrt léhaság. Talán sápadt keserűséggel áttört irónia. Ezt például becsültem egykor, mert úgy képzeltem, sekély és korlátolt románc a pátosz. Pedig csupán méltatlanság. De miként legyek laza, bár véremben ott a latin. Ez azonban romlott vér.
Bárkám mindhárom padlása holttestekkel teli. A kijátszott Lázár hajója, ez az én szövetségem.
Nem vitás, elragadott kissé Navarrai Margit története.
Nincs miért panaszkodnom, szépen gyülekeznek az utasok. Fegyelmezettek és jóakaratúak. Szeretik a klasszikus szerkezeteket, így mindegyiknek megvan a maga története. Tapintatos és udvarias szenvedély. Kis kosárkával járom a hajóhidat, és szétosztom a tenyérnyi diktafonokat, mint segélycsomagokat. Kétszer tíz gramm méz, kétszer tíz gramm jam, barack és málnaízű, plasztik dobozban, húsz gramm vaj, aranypapírban, celofánba csomagolt fekete kenyér, négy féltenyérnyi kocka, és két deciliter gyümölcslé, papírdobozban, oldalára erősített, rövid, az egyik végén rézsutosan bevágott szalmaszállal. Idillikus pillanatok, a zavart hála és megható szégyenérzet gesztusai. A sor lassan halad előre, mindenki egyszerre beszél a szája elé tartott, lapos, surrogó dobozba, halkan, tagoltan és elmélyülten. Megejtő kép. Az utasok szorosan egymás mellett helyezkednek el, néhányan a fedélzeten maradnak, nézelődnek, ácsorognak, a partot kémlelik, az üres kikötőt. Onnét nézve ismerős, közönséges beállítás. A menet hosszú, jóval hosszabb, mint a hajóhíd, a vége mégsem ér tovább, mintha a földből emelkednének ki az újabb és újabb utasok. Én a parancsnoki hídról figyelem a beszállást. Kétségtelenül magával ragad a manőver tiszta geometriája. Elégedett vagyok és higgadt, csak ritkán csúszik a tekintetem a dokkokra, a szárazföldre. A látvány teljesen hidegen hagy, korábbi érzéseimre legföljebb a szenvtelenségemen való csodálkozás emlékeztet.
Azt hiszem, szerencse, hogy megfékeztem magam, és nem hozakodtam elő kívülről kapott történetekkel. A kísértés erős volt. Megtérve az uzeri utazásokból(58), különösen a felkiáltás - elájulok! - ragadott kis híján magával, és máris illesztettem hozzá a huszárhadnagy és a tizenkilencesztendős kis balerina természetesen tragikus történetét. Micsoda szubtilis gondolat.
A háztól nem messze, az erdei út alatt, két csermely futott egybe. A hegyekből érkeztek, kiszámíthatatlan bújocskát játszva. Csobogásukat csak hétvégén nem lehetett hallani, amikor az erdei utakat ellepték a harsány kirándulók. Éveken át minden ősszel visszatértünk ide I.-vel. Kapcsolatunk néhány nyugodt hetét itt töltöttük el.
3/81 A háztól nem messze egy sebes vízű, kis hegyi patak futott. Tisztán látom magam a víz mentén, ahogy kissé előrehajolva figyelek valamit. Talán egy távoli, barlangszerűen megnyíló, hatalmas fa odvát, mintha az alól törne fel a víz. A kép néma, és én többször is olyan mozdulatot teszek, mintha azt jelezném a távolba: Nem hallok semmit. És miközben kissé féloldalra fordítom a fejemet, egyre följebb megyek a patak mentén. Hirtelen teli lesz az út kirándulókkal, és megbotránkozással vegyes döbbenettel bámulnak utánam. Rosszallón csóválják a fejüket, talán néhány csodálkozó vagy fölháborodott szót is váltanak egymással, miközben én újra és újra jelzem különféle gesztusokkal, hogy hiába, semmit sem hallok. Micsoda pimaszság, csattan föl a patak másik oldalán egy teljes menetfelszerelésbe öltözött turipajtás. Hagyjad! Hagyjad csak! Menjünk! - mondja riadt aggodalomal a mellette álló asszony, és odább lökdösi a dohogó, egyre dühösebben fújtató férfit.
Nehéz topográfia. Nincsenek szavak.
Idegesít ez az aggályoskodás, az egész napos készülődés, taktikázás, haditervek kovácsolása.
Állandó szorongás: lesz-e ma székletem?
Gyáva vagyok gátlástalan lenni, szeszélyes és zavaros. Minden kínos pontossággal kiszámított.
A vagonok szétküldése és begyűjtése. Rutinosan ugrom föl a begyorsított vagonokra, és kissé gyermeteg büszkeséggel, ragyogó arccal utazom a legalsó lépcsőn, félkézzel kapaszkodva. A másik kezemben olajos zászlócska. Sohasem tévesztem el a ritmust, mindig időben ugrom le a lépcsőről. A mozdulatokat a normális körülmények között megtéveszthetetlen rutin irányítja. A forgókorongtól hét pár sín vezet el, sugarasan. Felülről nézve, mint egy lecsapott tetejű süveg. Minél lejjebb ereszkedik a pillantás, annál mélyebben kushad a földre a kup palástja. A tetején lévő fordítóállomáshoz enyhe emelkedőn futnak a sínek. A pályák azonban hosszúak, így nem lebecsülendő a gyorsulás. Ha újra magasba emelkedünk, és ráhunyorítunk a képre, pusztán a korong körvonalát és a vaspályák ereit figyelve, egy fantasztikus bogárra emlékeztet a látvány. Hét, körkörösen, laposan szétterpesztett nyurga lábon álló, függöleges tengelye körül hol erre, hol arra forgó korongtest. Biztos mozdulatokkal végzem a munkám. Végigkopogtatom a kerekeket, ellenőrzöm az összekapcsolási manővernél szükséges berendezéseket, a vagonok tartalmát, a tolóajtók zárjait, kallantyúit, majd fehér krétával különböző betű- és számjeleket rajzolok a kocsik oldalára. Ezekkel a feladatokkal senki sem bízott meg, de szükségem van egy összetettebb munkamenet elvégzésére. Miután ráfordult a vagon a kijelölt pályára, műszaki és biztonsági okokból a gyorsítási szakasz kezdetéig elkísérem, aztán visszabaktatok a fordító állomásra. Egyszer egy hosszú, kimerítő és veszélyes nap után - egész délután ömlött a jeges dara -, azt álmodtam, hogy leküldtem már mind a hét vagont. Elégedetten álltam újra a forgókorong közepén, és egy szerelőrongyba törölgettem a kezemet és olajos, izzadt arcomat(59). Fáradtan szemlélgettem az emelkedő aljában köröskörül mozdulatlan várakozó vagonokat. Hirtelen megmagyarázhatatlan eredetű szorongás kerített hatalmába. Úgy éreztem, mintha a hét vagon hidegen, mereven méregetne, mintha hét ragadozó szörnyeteg ostromgyűrűjébe kerültem volna. Kétszer, háromszor is megperdültem, hol az egyik, hol a másik irányba tengelyem körül. Rémülten elhajítottam a rongyokat, és le akartam rohanni a műhelybe, ekkor azonban egy hatalmas, éles csattanás hallatszott, mintha hét vasgerenda roppant erővel csapódott volna egymásnak, és a fordítóállomás hatalmas robajjal lezuhant a vagonok szintjére. Ezzel egyidejűelg viszont a vaspályák, túlsó végükön a kocsikkal fölcsapódtak, és a vagonok iszonyatos csattogással felém indultak. Az őrjítő és mind erősebb zajtól szinte elveszítettem az eszméletem, és már csak arra emlékszem, hogy hirtelen, egész közel a fejemhez, egyidejűleg pillantottam meg a fejem körül minden irányból rám rontó, hét pár ütközőt.
Higgadj le. Csak a dilettánsok harapnak fűbe idő előtt. Sekély a fantáziád, ha úgy képzeled, ez a mondat kihívás lehet. Sőt, sértő feltételezés, az ellenfél (ellenfél?) lebecsülése. De hagyjuk a hőzöngést. Mindkettőnkhöz méltatlan szerep.
Igen, ma újra túl sok mindent láttam. Szabad-e ezért újra meg újra megtérnem?
A rítus egyébként szép volt és meggyőző. A zöld gyepbe vágott keresztút, a koldusok, a gyerek, a visszaforduló kocogó, a tolókocsis. A pillanat sokszor kedvezett, kedves volt hinnem Aldebaran meséjében(60).
Akkor egyébként még higgadt voltam, csak később fogott el a szédület, az újra és újra, szinte mindahányszor terhesen visszatérő megindultság; az agy és az idegek görcsei, a borzongás, az önsajnálat reszkető rohamai.
Persze sok mindenről kellene még írnom, és néha magam sem értem, miért rettegek mániákusan bizonyos szavaktól, miféle hormonok tartják fogva személyes tabuimat. Igen, sorolhatnám az egyszerű címszavakat, próbálgathatnám, melyik mennyit ér, egész kis szertárat őrzök már, gazdagon berendezve a csalás mérőeszközeivel. Gazdagon és mindenekelőtt leleményesen.
Hazugságaim kedvelik a görögös érveket. Vissza a színpadra! Otthonos tér.
Nem jó hely. A kitömött szavak apró, üveggömb szemekkel bámulnak a semmibe. Meredten gubbasztanak a lakkozott ülőfákon, karmaikat csak erős bicskák pengéivel lehetne lefejteni. A karunkba csimpaszkodó, dülledt szemű hullák akaszkodnak így belénk. Kellemetlen látvány.
Á/2 Spiritusz szag, fölgöngyölt viaszosvászon térképek, hatalmas, fogógombos favonalzók, táblakörzők, csikorgó krétakörök rohamfegyverei. Itt nincs varázs. Zsúfoltság, sűrű, nyúlós, komor fény, száraz szagok. Szinte karcol a szárazság, a szikkadtság. Fölbarázdálja az arcot, a torkot, a tüdőt, ingerültté és valószínűtlenül érzékennyé tesz, mintha a bőr és a hús közé apró, de végtelen hosszan kacskaringózó szögesdrót sövényt húztak volna. A porlepte könyvekkel, atlaszokkal, füzetekkel, papírcsomókkal föltornyozott asztal görbe bástyái között összeszáradt koponya, mint oszlopra ültetett, régi diadalt idéző harci jelvény. Az asztallap fölé rézsútosan dőlő felsőtestet és a zsugorított múmiaarcot alulról jövő, mattüvegen átszűrődő, fakó-fehér fény világítja meg. Figyeljünk a tartásra. Kifinomult beleérző képességre utal, csak éppen nem helyénvaló. Sajnálatos félreértés. Ebben a megvilágításban úgy hat a test látható része, mintha tejszínű fólia takarná. A világítóasztal teli féltenyérnyi, szögletes plasztik darabokkal. A szertáros - vagy kicsoda - a szórakozottság és az elmélyültség mezsgyéjén tologatja az egyforma nagyságú, koromfekete, jelöletlen lapocskákat, mintha csak dominózna.
4/92 A férfi és a doktor, délutánonként, a szolgálati idő letelte után, kijártak a tengerpartra. A férfi derékig letolta csuháját, a doktor pedig, váltakozó ritmusban, különböző jeleket rajzolt a homokba. Néha szinte pillanatok alatt elkészült egy ábra, máskor hosszadalmas, aprólékos munkával. A mozdulatsor azonban sohasem szakadt meg. A férfi türelmesen, mozdulatlanul állt a hol lassan, mélázva, máskor lázasan, elragadtatottan dolgozó doktor mellett. A rajzok elkészülte után még várt néhány pillanatig, majd gondosan kikeresve a legmegfelelőbb tartást, komótosan elhelyezkedett fekvő helyzetben. Az ábra fölött körülbelül tenyérnyi magasságban lévő, kissé féloldalra fordított felsőtest azonban sehol sem érintette a földet(61). E nyilván roppant erőfeszítést igénylő tartást bámulatosan hosszú ideig bírta a férfi. Egyetlen arcizma sem rezdült. Ezt a gyakorlatot szinte minden nap megismételték. A doktor képtelen volt kitalálni, mit akar a férfi azzal a sok süket, fekete lapocskával. Újabban meg azzal próbálkozik, hogy bizonyos könyvek tetejére helyezett papírlapokon ír. Médium, somolyog magában, és titkon abban reménykedik, hogy egyszer sikerül majd hirtelen és nyomtalanul eltűnnie. Mert ott valóban boldog lehetne, hiszen székét mindahányszor odatolják a napsütötte sávba.
Mennyire bárgyúak és szánalmasak a leírt történetek. És micsoda hamis, naív remény azt képzelni, valaha is tanyát verhet e tengernyi sekélyesben az, amit a megnevezhetetlenség zavarában Lényegnek mondunk.
Minden rögzített szó történetté fajul. Mindahány Nagy Menekülés erről a tanúlságról szól. Csupán ennyi a regényes rejtélyek nyitja, bármennyire szeretre méltók a mindent körbeszaglászó filológusok.
Tanúlságos lenne követni, miképpen siklanak ki napról napra a vágyak, elhatározások, csupán néhány órával előretekintő, igazán nem nagy horderejű tervek. Hétköznapi, apró szabotázsok. Talán az életösztön rögtönzött praktikái, a visszafogás, a lassítás, az időhúzás, a halogatás játékai.
Szeretem megadni magam. Nyilván ez is a fortély része. De nem számíthatok gyorstollú, szószátyár, brettli betétekre.
Á/2 Kifinomult, túltenyésztett intellektus, könnyed, kellemes modorú egzaltáltság. Bukolikus szellemi illemhelyeinken a mérték a legfőbb erény. Nem parasztgyomornak való hely. Micsoda szentségtörés a körbefosott fajansz, ahol minden légies, áttetsző és anda. Érthető. Elég egy pillantás a madamok kipirosított arcára. Steril, döglött rózsák. De megvesznek az izgalomtól, ha selyembugyogójukon keresztül dörzsöljük megkeményedett kis szarvacskájukat. Hamarosan úgy kopog márványhomlokuk a rózsás csempéken, mint gyorsuló metronóm. A boldogság zivatarának kezdetén működésbe hozzuk a vízöblítőt, hiszen ki tudja, a Márkiné talán éppen most igazítja toalettjét az előtér ragyogó hajójában.
Semmi sem mesterkált, hivalkodó. A pojácák és a parvenűk még a kocsifeljáróig sem jutnak el. A lobogó, kora középkori szenvedélyek már csak némelykor kapnak rövid, gyönge lángra. De itt legalább még múltja van a fáradékony, kissé unatkozó dámáknak és fess lovagjaiknak.
A ragály láthatatlan, belülről és befelé terjed, a mélyben munkálkodik. Veleszületett, nemesi előjog. A külső fekélyek csak a lovászok, cselédek és markotányosnők testén ütnek tanyát. Az elvetemültség és a rossz modor jele.
Sok puncs fogy és fagylalt. A nagylelkűség határtalan, még néhány hercegi összeesküvőt is befogad. A kiművelt választékosság a jólneveltség jele, szellemes, sziporkázó szellemi párbajok zajlanak néha egyik-másik pamlag körül. A kellemkedések sora végtelen.
A patkányok a vastag falak és a padlózat alatt várakoznak, mikor kattannak föl a rejtett zárak, mikor tolják el a rekeszeket. Az igazi bál csak ekkor kezdődik. Ezernyi ide-oda cikázó, hosszú, pikkelyes farkinca a légies porcelánok, ezüstök, színes zselék, meg-megcsendülő gótikus üvegek között, selymek, taftok alatt, arany- és ezüstszálakkal hímzett brokádokon, nehéz kárpitokon. Még a függönyzsinórokon, emeletes csillárokon is csipogó, sivító, fekete húsfürtök hintáznak, miközben dúsan cizellált, ünnepelt dallamokat játszanak a selyemfrakkos rokokózenészek. Pompás mulatság. A kartáncot járók mintha vastag, eleven szőnyegen lépkednének. A kereveteken ülő asszonyok nagyfejű, hegyesorrú kanokat engednek föl a szoknyájuk alá. A bestiák röfögve döfkölődnek, úrnőik nem egyszer egészben nyelik le egy-egy lökéstől a csücsörítve ajkuk közé illeszetett, kandírozott gyümölcsöket. Ilyenkor sikkantgatva fölnevetnek, és cinkosan egymásra hunyorognak. Ha megelégelik a mulatságot, kofa módjára földobják lábukat, míg lovagjaik előtúrják a fölhevült, nekivadult állatkákat. A huszárkapitányok leszorítják a férgek kapálódzó mellső lábát, és egyetlen harapással lenyakazzák a dögöket. Néhány pillanatig még mustrálgatják az ujjaik között vonagló, szőrös torzókat, aztán a lábuk elé ejtik őket, és a tetejükbe köpik a fejeket. A lakájok pezsgős tálcákat hordoznak körül, kicserélik a fagylaltos tálakat, gyümölcsös kelyheket, a bál királynője újabb francia négyeshez vezeti föl a párokat, és a holdfényes teraszon elsuttogják az első elragadtatott vallomásokat. Nem kétséges, otthon vagyok, és reszketek az izgalomtól, a megindultságtól. A szemközti hatalmas, aranyozott velencei tükörben látom, amint a fiatal vicomte túláradó hálával kezet csókol idős, meghatott apjának.
Szarok a bölcsekre és a bölcseletre.
Pusztán gyakorlom magam, próbálkozom lehetőségeimmel.
Meglehet: ugyanoda ér a mindent megadó alázat és a szoborszerű kevélység. A tűz és a jég ugyanezt a munkát végezheti.
Á/2 Micsoda jelentéktelen század. Mészégetők diadalmas tora. Bugrisok országlása, a vadak, a zsoldosok, a pojácák és a kalmárok után. A kedélyes, rendes emberek eldorádója. És a világos, üres értelemé. (utalás: III.34/tenyérbe fújt orr)
Mint feltöltés előtt álló víztárolók. Üres kongás. Ez a működési elvük. Könyvtárnyi irodalma van, mert édes a semmittevés.
A kultúra folytatásos tárca, véglegessé vált az elkülönülés.
Hogyan kerültem ide? A kisgyermekkori retardáció elemzése, a falusi abbé merénylete(62), az alapos orgazmus és feltűnő, élénk higgadtság után. Sajátos receptje a pamfletírásnak.
Á/2 Komoly önuralomra van szükségem, hogy folytasssam. A fáradtság, de mindenek előtt az unalom. Ez a kitartó, állhatatos régens.
Határozottan élvezem a szabályos időközönként visszatérő, azonos forrásból táplálkozó szóváltásaim következetességét. Nem vall különösebb találékonyságra, de vitathatatlanul inspirál. És némelykor szerencsésen átsegít a megrekedt passzusokon.
Á/2 Hirtelen az a gondolatom támadt, hogy fölhörpintem a tintát. Aztán megpróbálnék egy parányi jelfelismerő műszert juttatni az agyérrendszerbe egy vékony, rugalmas katéteren keresztül. A szándéktalanság pillanataiban talán egészen új összefüggésekre derülne fény. És végre nem kellene törődnöm a napi penzum letöltésével. Áradnék a keletkezéssel egyidejűleg. És mindig megbocsáthatnék magamnak, hiszen mi jogosítana föl az ellenkezőjére? Termékenységem nem ismerne önmagán kívül eső határt, szavaim hitelét még a legképtelenebb szövegkörnyezetben sem lehetne kétségbe vonni.
És akárcsak az előbb: ki lehetne hivatott erre?
Sajnálom a dobáltságot. Korábban azt gondoltam, a kifutás egyenletesebb lesz. Minden okom megvolt rá.
Én csakis így nézhetem a dolgokat. Tudom, remek fiúk a technikusok, és valóban mindenre képesek, a kézrátevés valószínűleg akkor is többet érzékel, mint a digitális optikai lemezek.
Nem tudom igazán, miről beszélek.
Talán így lehetne esélyem, míg be nem kapcsol az önkontroll.
Kár, hogy minden szavam mögött jelképet keresek, és nem lehetek kopár, szikkadt, mint a megszáradt tarló.
A tudat, amint földerül, befelé fordítja a szöges szőnyeget.
Á/2 Fantasztikus kaland még a legrosszabb mondat is.
Oszd meg a kenyered halotaiddal(63).
Azt hiszem, nem lenne szabad most írnom.
Megaláz és letipor a kiszolgáltatottság. Bosszú? Önsanyargatás? A lélek bűnhődése kisszerű aljasságaiért? A regényes pillanatok csalásai?
Micsoda féleszű szerelem! Vaksága a hiány, önmaga hiánya.
Van-e jogom vérig sérteni?
Gyöngédségem, az elvitatott, mégis inkább őérte volt. Nem a szavak. A mozdulatok, a gesztusok. Az, ahogyan őt soha nem simogattam meg. Soha, senkitől nem tagadtam meg annyit.
A gőg, a tehetetlenség és a mindennapos idegbaj.
Mit ér itt a pökhendi, tetszelgő önvádaskodás? Pusztán leírás. Szinte szenvtelen.
A szomorúság nem szenvedély.
Napok óta ólálkodom körülötted.
Valószínűleg szeretném a halálodat.
Figyeld csak, ahogy gúnyt űz a nyelv.
Szeretlek. Pusztulj bele.
Kínosak ezek a hirtelen föltoluló, drámai jelenetek. Nem tudok hinni nekik. Nem kellően motiváltak.
Ma egész nap azon gondolkodtam, mi maradt meg bennem azon kívül.
A pokolról már írtam. Az könyen megy. Hálás téma (műfaj?).
Az első éjszaka. Micsoda genny ez a szókapcsolat, mert még mindig emlékszem, mennyire nem akartam fölkelni mellőled, de mennem kellett dolgozni, abba a koszos moziba.
Vagy amikor visszajöttél B.-ről. Gondolom a gyerekkel voltál ott három-négy napra. Én a városban maradtam. Képtelen voltam kimozdulni a lakásból. Többnyire a bevetetlen ágyon feküdtem, ruhástól. Az ágy még nem ott volt. Ez fontos, mert attól kezdve, már minden olyan volt.
Van egy képem rólad, az első napokról. Mintha mégis onnét látnálak. Az a bizonyos ablakjelenet. Bármi zajlott is le azokban a pillanatokban, még mindig leginkább az erotikájára emlékszem(64).
Ma úgy érzem, akkor nem féltem volna a holttestedtől. Ha például az ágyban áll meg a szíved, mellettem, és én tovább mozgok benned hátulról. Csak a hideget nem akarom érezni.
Az ágy az ajtó melletti hosszanti fal mentén, két magas, keskeny szekrény között állt. Késő este érkeztél meg. A gyerekre nem emlékszem, talán mégsem volt veled. Ott ültél a megvetett ágyban, meztelenül, félig betakarva. Nem volt sötét, égett egy kis lámpa vagy csak az utcai lámpák világítottak be, a fény tónusára nem emlékszem. A hátad szép barna volt, és az egész tested sugározta a nap melegét.
Szerettem azt az almazöld ruhádat. Rövid volt, mintha selyem lett volna, de valószínűleg valami műszálas anyagból készült.
Már jóval apám halála után lejöttél D.-re. Nyárutó lehetett. S.-ből már eltakarodtak a nyaralók. Száraz meleg volt, a földön szeretkeztünk, két almafa közötti gyomos, rögös sávban. Te meztelen voltál, én csak a nadrágot toltam le. Már teljesen természetes volt, hogy nem élvezel el. Gyorsan ment az egész. Aztán egymás mellett feküdtünk, hanyatt, és ekkor fölénk ért egy kis kétmotoros repülőgép. Alacsonyan és nagyon lassan szállt. Hirtelen összekuporodtál, egy pillanatra ösztönösen megijedtél, hogy meglátnak. Ennyi. A többi lassú, szemétkedő, ragadozó halál.
Egy estére visszamászhatnék az ágyba, az ablakkal szemköztibe, és sírhatnék, a lábad közé fúrhatnám a fejem, nyalhatnám lógó, puha melleidet. Szeretkezés közbeni mozdulatlan mosolyod egyébként ki nem állhattam. Bújnék, menekülnék beléd, hímvesszőm puha lenne és kicsi, hogy az egészet a szádba vehesd, melengessed. Az előzményekre nem emlékszem.
2/62 Elhagyott, használaton kívüli mellékpálya(65). Pokoli, száraz meleg. Minden kiégett, a levegő szinte fehéren, üresen izzik. Sehol egy épület, egy fa, csak végtelen, kopár, lángoló pusztaság. Tudom, hogy ott vagy az egyik üres, félretolt, veszteglő vagonban. Talán már napok óta, étlen-szomjan, elcsigázva, a saját mocskodban. Látom a kíntól kiégett szemeidet, elkoszlott, összeállt, szőke hajadat, kisebesedett arcodat, szádat, de nem nyitom ki a vagon ajtaját. Nem tudom, hogy észrevettél-e. Hosszú ideig álltam a kocsi mellett, és néztem a vörhenyes deszkákat. Talán órák teltek el, szinte már alig kaptam levegőt a forróságtól. Aztán kinyitottam a marmonkannát, és föllocsoltam benzinnel a földet, a sínek mentén, a vagon teljes hosszában. Majd hátraléptem, és egy égő gyufát hajítottam a földre. Sütött a forróság, de nem mozdultam. Valószínűtlenül gyorsan leégett a vagon, és teljesen hangtalanul. Egykedvűen és tompán bámultam a roncsokat. Néma, egydimenziós állókép, fölszögelve az idő falára.
4/107 Minden napot úgy kellene kezdenem, miként a látnok szólt Mithridatész vitézeinek. Kielégítő megfejtést nem tudtam találni. Nem megfelelő ez a mai nap. Homályos valamit láttam. Nem értettem egészen. De véleményem szerint érje be azzal, amije van, a király. Vajon mit felelt erre a zsarnok, a kannibál? A hírvivő nyilván kereszten végezte, hacsak nem volt annyi esze, hogy átköltse az üzenetet. Uram, a látnok már félig rokkant, elméjében is, beszéde zavaros volt és rossz szagú, valami lándzsáról hadovált, nemes ősök árnyairól, homokba karcolt, mentő mondatokról, alig értettem szavát. A zsarnok megnyugodott. Lándzsa, nemes ősök, mentő mondatok - megannyi bíztató jel. Menj tovább, Mithridatész, olvasta ki az üzenetből, és elégedetten elbocsátotta magától a ravasz tisztet. A látnok, a király és a katona, léha kamaradráma. A királyt és a katonát legyilkolják, így van rendjén. Csak a féleszű fűzi tovább napjait, rituális egyformaságban. A fényt talán szereti - egykor bizonyosan szerette, mostanra már nem bírja. Mulasztásaira emlékezteti, az eljövendő keserves órákra, a kudarcra. Ezért későn kel, jóval a többszöri ébredés után. Néha nehezen viseli el a forró hempergést, de nem meri kilökni a kaliba ablakát, ahhoz ki kellene másznia rongyai közül, és fél, hogy nem talál vissza. Talán nincs is ébren, tűnődik félálomban, egyébként is csak a hőség tolulna be az eldeszkázott nyíláson. Hiszen látja, szakadatlan tűz az az átkozott Nap. Dehogy melenget, csak éget, perzsel, mint a forró szurok. Fülét nyomja, feszíti a viasz, de utálja a reggeli, csörömpölő zsivajt. A legszívesebben kirontana a viskó elé, és szétparittyázná az ujjongó, önfeledten füttyögő bagázst. Még rettenetesebben belegabalyodik a vánkosba, és dunsztolódva reménykedik egy-egy talán elfogható álomban. Azóta a kínos baleset óta azonban olyan üresek a reggelek, mint egy kiszáradt kút. Mintha egy fensőbb hatalom egyszerűen megtiltotta volna, hogy emlékezzék éjszakai álmaira. Néha elcsíp egy-egy foszlányt, érdektelen cafatok. Aztán nagy nehezen föltápászkodik, kivájja füléből a gyurmákat, nekiáll a napnak. Minden mozdulata, cselekedete a virrasztást szolgálja. Ez ugyanis a fő attrakció. Hajnali, izzadt rongyait más rongyokra cseréli, kábán tesz-vesz, egyik sarokból a másikba csoszog, elrágcsál valami maradék kenyérhéjat, aztán kiballag a mezőre. Itt azért valamelyest ösztönösen felfrissül, mozgékonyabbá válik. Néhány óráig különféle növényeket, magvakat, gubókat, esetleg használható kő- és fadarabokat gyűjtöget, aztán hamarosan újra elgyengül. Unja a hivalkodó színeket, a forgalmas eget és a barázdákat, szinte menekül vissza odújába, fekhelyére, hogy kirázza magából a sok zavarosságot. A késő délutáni szunyókálásokat kedveli. Úgy érzi, most már nem történhet semmi rendkívüli, senki sem veheti el tőle az estét és az éjszakát. Csupán az időre kell ügyelnie, mert a túl hosszú alvás ledorongolja. Napokra fölrúghatja a menetrendet. Virrasztás előtt, ha túl erős benne a feszültség, gyakran onanizál. Gyorsan és ütemesen, majd odatelepszik az asztalhoz, és olvasgatva bevárja a sötétséget. Négy-öt könyve van, koszosak, szakadtak, de szereti őket. Ezeket kívülről is tudja. Aztán komótosan kihegyezi tollait, nehéz, sárga papírt húz elő, és hajnalig virraszt. Néha iszonyatos erőfeszítésbe kerül, hogy ne bukjon rá az asztallapra. A kötelességtudat és némi rutin azonban ébren tartja. Néha megtörik a rend, egy valami azonban változatlan. A látnok minden hajnalban gonddal borítva kimegy az emelkedő fénybe, valamiféle érthetetlen üdvözlési ceremóniát végez, és fennhangon elismétli pontosan ugyanazokat a mondatokat, amiket már ki tudja mióta, minden hajnalban, komolykodó arckifejezéssel elszaval. Aztán visszamegy a kalyibába, lezöttyen a fekhelyére, és mint egy agyalágyult, vigyorogva göcög maga elé, míg le nem pottyan az álla csontos mellére. A király kedvelte ezt a vidéket(66).
Iszonyat és rettenet, de megadom magam az alkunak. Elfogadom. Nincs szándék, vágy, csupán hideg, könyörtelen kényszer. Igen, megadom, átadom magam, pedig tudom: irtóztató a vég.
Hosszú, néptelen, idegen folyosók, nyirkos lepedők, ellenszenves, gyanakvó tekintetek, szolgálati együttérzés, féleszű sikolyok.
Á/2 A folyosón állok, szemben a bemeszelt ablakkal, és előrenyújtott kezemben leszakadt arcom tartom.
A tű a bőrön, húson át karistolja a csontokat. Jóvátehetetlen, visszavonhatatlan mozdulat.
Az egészért egész jár, a kényszerért kényszer. Én elveszem a jussomat.
Megtanultam már bármi áron élni.
Nem szeretem, ha hallom a tollhegy s(p)ercegését. Kevés időt hagy.
Növekszik bennem a halál, állat az állatban, hús a húsban.
A dagadó test üvöltése, a szörnyű terjeszkedés, a deformáltság és az esztelen félelem(67).
Mindig ugyanazok a szavak, ugyanazok a tekintetek, ugyanazok a gesztusok.
Parányi mag, mozdulatlan árnyék, ködös, kékes szövet. Meglestelek.
Ide-oda cikáztál, mint csibor a víz tetején. Ki szerettelek volna emelni, vegyszeres tintába mártani a lábadat(68), hogy lássam a hasadó őrület első kűrjét, rajzolatát. Némán meredtem Rád. Szét kellett volna zúznom a monitort, de fogoly voltam. A mag mindkettőnkbe bele vájta horgát (bele akaszkodott).
Szúrtál volna föl kötőtűvel, nyomtad volna magadba angyalcsinálók szennyes kezét, fogadtál volna föl mindenre kapható, elvetemült szipirtyókat, kik úgy tapadnak szájukkal a méhedre, mint a kigyóharapásra. De csak üres, véres cafatokat köpnek az ágyak mellé, hiába nyomják vissza fejüket a rettentő termékeny dögkutakba.
Ez az angyalka, aranyom, bizony magácskába marad, varnyogta az egyik boszorkány, és mélyen fölnyúlva megmarkolta a már öklömnyi testet. Mintha parázs vasat nyomtak volna a szememhez. Na, érzi már, aranyoskám, sziszegte. Ez az ára annak a néhány jóllakott, teli percnek. Csak a féleszű költők, meg a szifiliszes festők röptetnek könnyű, puha cupidókat szájon, orron át. A pokoli, évtizedekig tartó vemhességet aztán örjöngő ellés követi. A halál úgy emelkedik ki a testből, mint földalatti silókból a bálnafejű rakéták. Lassan, roncsolva hasítva a húst, a csontot, méltóságteljesen és megfékezhetetlenül. Bár meglehet, szerencséd lesz, és nedves öledből, mint a szappan csússzan elő. Ezernyi módja van az elszakadásnak. Addig azonban etesd, ápold, babusgasd, nevelgesd magadban. Tanuld mackós járásodat, a súlypont helyes elhelyezését, az alkalmas légzést, néhány hasznos fogást, ha szakad a derék, húz a keresztcsont vagy viszketnek a beleid. Ne sírjon, aranyoskám, ez a mi sorsunk. Míg ők már másokkal henteregnek, miénk a teher. Lineáris elfajzás, könyvtárnyi szakirodalom, és mikor szépen megértünk, mint egy partra vetett, vízbefúlt ökör, eljön a Nagy Szabadító, és a rettenetes, fehér fényben fölmutatja a magzatot.
Ennyi, mondja a szipirtyó. Igazán szép mese, csak kár, hogy vak.
1/2 Vízzel telt, parányi üvegkupola. Fehér, vékony műanyagtalpon áll, boltozata éppen belefér a tenyerembe. Fölfordítom, majd újra talpra állítom. A kavargás lassan elül, és láthatóvá válik a szín. Erdei lak, egy őzike és egy szarvas. Az őzike a jászolba hajtja a fejét, a szarvas a távolba néz, szitáló hóesés. Aztán többször is megismétlem az előbbi mozdulatsort. A tartályban keletkezett miniatűr viharok után függönyként alásüllyedő permetben mindahányszor új szín épül.
Á/2 (Aztán a hirtelen újra mozduló kéz.) A képek, mint a víz színére fölúszott, leázott emulziók, előbb megráncosodnak, majd mintha alulról, középen megcsáklyáznák őket, hirtelen süllyedni kezdenek. Sebesen távolodó, nyálkásan lebegő medúzák. Végül teljesen szétfoszlanak, és nyomtalanul fölolvadnak a kavargásban.
Miféle idő? Miféle emlékezet?
Nincsenek élők és holtak, majdan megszületendők, mindannyian ott kavarognak, bukfenceznek a tájban, lökve, taszítva, érintve egymást. Fordul a kéz, és én keresem a helyszíneket, a társakat és a hozzám tartozó tárgyakat.
1/2 Képek. Látom, miként nyílik meg a rejtett tapétaajtó, és sápadtan, üres szemüreggel, földig érő, nehéz selyemben elvonul a hosszú, terített asztal mellett egy távoli, szerencsétlen rokon. Látom az arcokra dermedt fagyos döbbenetet, a gyermekek ijedten kikerekedő szemét, a cselédek még mindig tiszteletteljes alázattal megtelt tekintetét. Látom, ahogy az aggastyán kezéből kibillennek az evőeszközök, és arccal előre belezuhan a tányérba. Hallom a selyem surrogását, a léptek koppanását, a kézben tartott ezüsttálcákon megrezzent üvegek koccanását, a fiúcska halk, fuvallatszerű szellentését, az ezüstök csengését, a pürébe zuhanó fej puffanását.
Minden szót, minden mozdulatot, gesztust, rezdülést, minden hangot, színt és illatot őrzök. A fölfelé és visszaforduló kéz krónikája. Iszonyat a jámbor anyák arcán, akiknek még meg sem született halott gyermekük emlékéről mesélek, ajtók résein meglesett titkos mozdulatokról, kihallgatott beszélgetésekről, meghitt zsánerképekről. Mind, mind itt lapul a tenyeremben, és én nem engedem egyiket se.
Á/2 A székeken, kereveteken, hokedliken, a földre borulva, mindenhol hullák tanyáznak(69). Még a szekrényekben, az ágyneműtartókban, kályhákban, ládákban is azokat dugdosom. És csak egyre-másra hordom továbbra is a szobába, mert mindannyiukra szükségem van, hogy oldhassam a magányt, a félelmetes, holtak nélküli életet.
Félek a mulasztástól, az elszalasztott hírektől, az elsikkadó szavaktól, mozdulatoktól, a rosszul kezelt és elrontott pillanatoktól, hiszen egykor minden egyként fontos lehet.
A falakat földig érő, sötét függöny takarja.
A zene egész nap üvölt, mintha túl lehetne ordítani a félelmet.
Egyre kevesebbet mozdulok ki a lakásból. Reggeltől estig teszek-veszek, rakosgatom a holmikat egyik helyről a másikra, igyekszem elfoglalni magam. Valójában nem is tudom, mi dolgom lehetne ezenkívül. Banális hazugságok, álnaív pózok, egyre laposodó kivezetés. De ez a kis tenyérbe simuló, parányi üvegszínpad kifejezetten szórakoztat. Ha mást nem, ezt föltétlenül magammal viszem.
A létezés plágium(70). És a halál? Melynek ösztövér árnyéka talptól fejig takarja életünket?
Minden lépésünk alatt átszakad a burok. Halljuk a vékonyka szövet reccsenését, mintha a szilárd talaj fölött egyarasznyira kifeszített, széles celofán mezőn kelnénk át.
Csak a bebiflázott, léha hit szilárd.
Á/2 A buta istenke gyermeki izgalomtól csillogó szemekkel csomagolja ki a zizegő selyempapírból az agyamat, és nem érti, honnét ez a dúlás a húsban.
Keresem a tárgyakat és a színhelyeket.
Az emlékezet tele biblikus bűnökkel, mert hamis bálványokat imád.
Élni és várakozni.
Nagy szavak. Láttál már születni? Meghalni? Szeretni eleget? Imádkoztál már? Bejártad az utcákat, városokat? Laktál már ágyakban? Hányféleképpen indultál el az éjszakai erkély felé és lépted át a küszöböt, vagy csaptad be elborzadva az ajtót magad előtt, és menekültél vissza a lefüggönyözött szobába? Miféle tárgyakat őrzöl és dobtál el magadtól? Eleget zabáltad már az afrikot az ágy kárpitját kaparászva, az eltátott pofájú katatónia üres torka fölött lebegve?
Á/Á/2 Modoros vagyok? Ez a természetem.
A színpadiasság nem tulajdonság, maga a Lény.
Képtelen vagyok szó nélkül várakozni. Ez tesz kiszolgáltatottá.
Várakozni, hogy minden, amit az emlékezet fölhalmozott leülepedjen, fölzsívódjon a nedvekbe és áradjon szét a szavakban, gesztusokban.
Csak azt tíz sort, hogy ők beszéljenek.
Kilencszáz valószínűtlenül magas ablak. A csarnokban kihűlt pamlagok, márványpadozat, hússzínű selyemtapéta, tükrök, emeletes csillárok, csattogó szárnyú gerlék. Aztán a koncerterem, aranyfüst, páholyok, dámák és urak, panoptikumok bágyadt élőképei, magányos, átható hegedűhang. A bárban félhomály, méla mixerek és kékhajú pincérnők, hosszú, félkör alakú, magas bárpult. Zenekar nincs, csupán egy öregedő dobos söpri beleérzéssel a bőrt. A köralakú, szűk táncparketten néhány árny imbolyog, a parányi kerekasztaloknál magányos fiúk, akik már nem szólnak többé. Majd a padlás, sávokban szitáló napfény, száraz por, fülledt forróság, fölhevülten játszó gyerekek, roskatag bútorok, sérült tárgyak.
Szűk, sivár hotelszoba. Alulról fölhúzható ablak, mosdó, franciaágy, üres szekrény, három fogasssal, asztal, két faszék, spárgaszőnyeg, szag. A lány leül az ágy szélére. Rövidujjú, kereknyakú trikó és hosszú, rettentő bő, tarka szoknya van rajta. Kissé előredől, hosszú haja arcába omlik. Kinyújtja ökölbe szorított balkezét, és jobbkezével befecskendez magának valami zavaros, barnás oldatot. Aztán ledobja saruszerű szandálját, és fölhúzott lábakkal az ágy mélyébe kuporodik. Két kezével átkulcsolja a térdét, háta fölpúposodik, mellkasa behorpad, és így hintázik lassan, mint egy óriásira nőtt, szürkebőrű embrió. Majd felém nyújtjta vastag, májfoltos karját, és hurutosan, harsányan fölnevet. Én pedig színpadias mozdulatokkal liliomot és jácintot szórok rá. Ettől még hangosabban nevet, és én is vele nevetek. Rálocsolom az egész üveg vodkát, megfordulok, és hanyatt belevetetem magam a szeszekben úszó virágok és a lassan arcomra ereszkedő, forró húsok közé(71).
Mert égnek a szeszek, az olajok. Ég a zsír, a bőr, a hús, olvadnak a fémek, izzanak a kövek, üszkösödnek a fák, a földek. A Kamasz(72) fölcsapja a város feletti terasz ajtaját, és vadállati szomjúsággal vedeli a tüzes levegőt. Majd a földre veti magát, és tépi, szaggatja testét, míg szét nem ömlik a holdfehér márványon a dús hab. Kemény idők. Aztán az elfajzott tanítvány kisasszonyosan fölfogja tógáját, és összeszorított combokkal, gügyögve visszaszökdécsel a hatalmas, fényárban úszó terembe. Középen csatatérnyi baldachinos ágy. A leeresztett moszkitóháló alatt egy albínó csíra emelgeti sóhajtozva altestét. A kövezeten súlyos ezüsttálca, a kelyhekben ó-arany, okádék édes bor, remekül föltornyozott, makulátlan gyümülcsök. Minden, ami holt és mozdulatlan: remeklés. A siheder lebontja göthös testéről a köntös maradványait, és hosszan, borzongva mustrálja testét a mennyezettől padlatig futó, a magasban kissé előredőlő tükörfalban. Torz, reszkető parányi pont, a végtelenség illúzióját keltő, ragyogó akváriumban. A nagy kajla hirtelen előredobja karjait, és elragadtatottan rikoltozza: Isten vagyok! Isten! Isten! És többször is megperdül egy helyben, míg a szédülettől le nem huppan. Meztelen ülepe hangosan csattan a kövezeten. A csíra valamit suttog, és forgó szemekkel mártogatja ujjait nyílásaiba. Künn méla pernyeeső hull, a holdfény hópehellyé fehéríti a szállingozó hamufoszlányokat. A siheder ráül egy pocelán edényre, és hosszan, csobogva belevizel. Többször is megrázkodik közben, aztán lassan, bámész tekintettel föláll, és a messzeségbe mered. Nem különös, kis húgom? Micsoda forróság és havazik, mondja. Majd hirtelen elnémul, és törprengőn összeráncolja homlokát. Valami ideillő idézetet keres: Non eliter...receperit orbem..., obvia luna...cara bona..., nosti stagna, flumina, montes...ad mediam noctem...nobis mille petenda..., motyogja, de nemigen boldogul a szavakkal. Eh, a macskafaszát bele, kiáltja, és erre megvillan a szeme. Megtetszik neki a szólelemény. Hallod, hallod, kis lelkem, kiáltozza. Macskafasz, és hegyes hímvesszője tűzvörösen előrenyúlik. Vihogva megmarkolja két kezével, és belovacskázik az ágyba. Anyásan magához vonja a csírát, és úgy dünnyögi: Jaj, jaj, lelkecském, nehéz volt ez a mai nap. És ringatni kezdi ölében a nyüszögő, áttetsző bőrű testet. De már nem tart soká, drágaságom, igazán nem tarthat soká, suttogja révedezve. Hajnalig gurnyasztottak így, aztán a siheder fölöltötte legragyogóbb palástját, és hatalmas, magas ivor trónusán kiült a legfelső városkapu elé kémlelni a hamuszín messzeséget.
Megvakítani a jósokat, hogy lássanak.
Kedvemre való ez a tolongás a fórumon(73). A tanácstalanság, a tétlenség, a kicirkalmazott pergamen, a sok tüzesen vöröslő, ünnepi öltözet - újra és újra a tűz! -, a sok aranyos és ezüstös bot, a lapítás és a hallgatás, a hirtelen támadó zűrzavar, a megannyi elsötétülő arc, a menekülés és bújdosás, a becsapódó ablaktáblák, a kapuk csattanása.
Csak az én arcom derűs, mert tudom: ha az éj nem hozza el őket, majd elhozza a következő vagy valamelyik rákövetkező, mert még nem apadt ki a Duna szent deltája, nem roskadtak be, süllyedtek el szigetei, a sátrakban még ott tanyáznak az erős népek, sziklaölű asszonyok és a durva férfiak, akik rövid tőrrel ütnek kutat oldalukba, és önnön vérüket isszák(74). De még nem érkezett el az idő, az évjáratok satnyák, talán a mérgezett levegő, a mérgezett vizek. A csecsemők szárazon forgolódnak a rongyok között, míg agyon nem csapják őket. Testük úgy porlad szét a lapos kövek alatt, mint mozsár aljára szórt fűszerek.
Látom Consentia rengő földjét, Busento vad rohanását, a rettentő gyászt hordozó árnyakat, a kisiklott folyót, a meder aljába ágyazott, mély sírhelyet, amelyet sohasem érinthet kapzsi, romlott kéz, mert fölötte, mire megrendül a férfiak kórusa, újra ott rohan, hömpölyög az ár, tengertől tengerig, ócentól óceánig. És hallom a síron, medren, vízen áttörő, a latiumi dombok felől fölzengő vad kiáltást: Engedelmeskedem, engedelmeskedem(75).
Vajon mit látott a Démon, hogy ily kérlelhetetlenül parancsolgatott? Sohasem volt finnyás. Inkább mulattatta, mintsem bőszítette a sok tökéletlen, szánalmasan kisszerű üzlet, ahogy válogatott kínzásokkal egymást öldökölték, ellopdosták mások birtokait, asszonyait, megfertőzték lányaikat és kútjaikat, beleürítkeztek a szent edényekbe, hamis papírokat gyártottak, a szodómia ezernyi válfaját művelték, összezavarták a nyelveket, nevetséges isteneknek áldoztak, mindenféle hatalmat össze-vissza lopdostak és legfőképpen kapzsiskodtak. Mit érdekelte a Démont ez a sok sekély, fantáziatlan fertelem? De miként minden bugriskirályt, őt is rettentőn fölgerjesztette megsértett hiúsága. Mert egyszercsak lappadni kezdett a félelem, sőt némelyek - kezdetben ugyan fortélyoskodó alázattal - még barátkozni sem átallottak vele. Aztán egyszercsak csúfolni kezdték, kifigurázták, közönéges vásári majommá alázták. Majd egészen egyszerűen megfeledkeztek róla. A Démon hitetlenkedve dúlt-fúlt magában, csapkodott, jeleneteket rendezett, hisztizett, aztán magához rendelte a bölénytermetű, szőke loknis martalócot, és ráripakodott. Takarítsd el ezt a szemetet. De uram, próbált tiltakozni a Behemót, mert ösztönösen a maga fajtáját pártolta. Kuss, kiáltotta a Démon. Kiválasztott vagy. És ne szólíts meg, vetette oda, és leplezetlen undorral félrefordult.
2/48 Nem emlékszem, miként kerültem oda. Talán elbújtam a lépcső alatt, egy szekrényben vagy szűk kamrában, felmosó vödrök, partvisok és rongyok között, esetleg besurrantam valamelyik öltözőfülkébe, és onnét lestem az ajtó rése alatt a sietősen tovatűnő árnyékokat, majd az első őrjárat zseblámpa-fényeinek elsuhanó pásztáit. Biztosra akartam menni, noha valójában magam se tudtam pontosan, mi a szándékom, mi ez a gyerekes bujdokolás. Tudtam, hogy az első őrjárat elvonulása után hosszú ideig nincs mitől tartanom. Óvatosan kinyújtóztattam meggémberedett, roppanó ízületeimet, résnyire megnyitottam az ajtót, és mint egy haramia, lopva kilestem. Mozdulatlan, sötét, tágas nyugalom. Nesztelenül kiléptem, és a széles, vastag szőnyegekkel borított márványlépcsőn fölfutottam az emeletre. A hatalmas, hűvös, csarnokszerű terem teljesen üres volt. Az előbbi félhomályhoz képest szinte sötét, talán egy percig is eltartott, amíg a szemem valamelyest hozzászokott a változáshoz. Egy pillanatig azt hittem, eltévedtem, vagy idő előtt érkeztem. Lassanként azonban, pontosan középen, derengeni kezdtek egy magas, oszlopszerű talapzat körvonalai. Először közvetlenül a kövezet fölötti részt ismertem föl. Az imbolygó, a háttérből csak részben kiváló kontúrok mintha a földből sugároztak volna fölfelé. Nem kétséges, sugárzásszerűen öltött testet a megközelítőleg embernagyságú, valószínűleg kő posztamentum, mert minél magasabbra ért a tekintet, annál világosabbnak látszott az építmény. Tetejében egy nagyfejű, tömzsi kőmadár gubbasztott(76). Pontosan velem szemben, mintha közvetlenül a talapzatból nőtt volna ki. Hatalmas, dülledt szemekkel, de pupilla nélkül meredt előre, és mintha a csőr vastag kávái között vicsorgott volna. A lény lenyűgöző méltóságot árasztott. Csodálattal léptem előre, de ekkor megpillantottam a terem mennyezetének két szemközti sarkában a tenyérnyi riasztódobozok közepén pirosan vibráló, apró gombszemeket. A lézer minden bizonnyal csak az építményt őrízte, és a teremben szabadon lehetett közlekedni, én mégsem merészkedtem tovább. A lény, ebben a távolságban, pontosan szemmagasságban trónolt a csarnok közepén. Mélységes megindultság uralkodott el rajtam. Ezekben a pillanatokban teljesen védtelen voltam a külvilággal szemben. A lény és a köztem lévő teret láthatatlan erők tömörítették össze, megbonthatatlannak tűnő, mindentől különálló, és semmivel sem érintkező tömbbé. Veszélyesen elveszítettem időérzékemet, perceket, talán egy teljes órát álltam ott mozdulatlanul, megbűvölve. A révületből halk, előbb csak öntudatlanul érzékelt zúgás ébresztett föl. Képtelen voltam behatárolni a zúgás irányát, hol elölről hallottam, hol magam mögül, végül már köröskörül. Egy pillanatra elragadott a páni félelem, azt hittem, egy véletlen mozdulatommal mégiscsak működésbe hoztam a riasztót, és szinte már hallottam magam mögött a lépcsőfokokra zuhogó nehéz bakancsok csattanásait. De nem fordultam meg, nem kerestem búvóhelyet, nem menekültem, hanem visszafojtott lélegzettel, megmerevedve várakoztam. A zúgás hirtelen abbamaradt, majd néhány pillanatig tartó szünet után újra kezdődött. De most már azonnal tudni lehetett, hogy elölről hallatszik, a terem közepe felől. Mintha meg-megrebbentek volna a lény kőszárnyai, és a következő pillanatban az egész figura megremegett. Dülöngélni kezdett, mint egy nyugalmi állapotából hirtelen kibillenő, öblös váza, majd a szárnyak elváltak a lény oldalától, és erősödő zúgással, propellerszerűen pörögni kezdtek, miközben a nehéz test minden fordulatra új alakot öltött. De bárhogyan meresztgettem a szememet, ebben az állapotban képtelen voltam követni a valószínűtlen gyorsasággal, folyamatosan zajló változást. Aztán hirtelen abbamaradt a zúgás, a pörgés, és a madár újra szobormereven gubbasztott a terem közepén. Csak akkor vettem észre, hogy a lény egy velem szemben hason fekvő emberi alak hátán ült. A hasaló figura feje, mint egy faragott hajóorr-építmény, a szinte láthatatlan testre merőlegesen meredt fölfelé, az óriásmadár melle alatt, a csőr alsó káváját érintve. A durva, mély vonásokkal metszett, nem nélküli arcon a fájdalom, a közöny és a mosoly közönséges, mégis titokzatos ötvözete tükröződött. Nem lehetett pontosan megállapítani, hogy a madárformájú lény edényként, támaszként vagy csónakként használja az alatta lévő testet. Az épületet egyébként minden nehézség nélkül, észrevétlenül sikerült elhagynom. Hajnaltájt visszabújtam már jól bevált rejtekembe, közvetlenül nyitás után pedig kisurrantam, és elvegyültem a látogatók népes csoportjában. Nem volt türelmem nézelődni, eszembe sem jutott, hogy visszamenjek az emeletre. Amilyen gyorsan csak lehetett, elhagytam az épületet. Kellemesen langyos, koranyári napsütés fogadott. Kissé hunyorogva, derűsen álldogáltam a oszlopok között, majd elindultam a múzeumi parkba vezető, széles lépcsősoron. Hirtelen hozzám lépett egy elhanyagolt külsejű, zilált tekintetű, korosodó férfi, fenyegetően rám mutatott, és ezt mondta: Akkor megyek be a fejedbe, amikor akarok(77). Megrökönyödve rápillantottam, mire ő is komikusan döbbent arcot vágott, mintha csak csúfolódna, majd durván és közönségesen fölnevetett. Egy pillanatig értetlenül néztem ezt az ellenszenves, kótyagos vénembert, aztán én is nevetni kezdtem. Mire visszanéztem a lépcső aljáról, már sehol sem volt.
Már nem számolom a vagonokat, nem számolom a máglyákat.
Talán az összes találkozás ugyanaz, a bepörgött madár színe változása.
Nehéz megnyugodni az ilyen napok után. Nehéz elkülönülni és elkülöníteni.
Probálok lehiggadni az írásban.
4/103 Jól vagy? Kérdeztem Gy.-t az utolsó napok egyikén, már jóval a feltisztulás után, de még a klinika zárt, belső folyosóján. Gy. jellegzetes szatír mosolyával kapirgálta szakállát, mintha rühes lenne, és azt mondta: Jól. Szerettem ezt a meleg, vigyorgásszerű, bensőséges grimaszt. A jóság és a kegyetlenség sajátos keveréke sugárzott belőle. A koboldok és a szörnyetegek tehetsége. Gy. a szobája előtt állt, én már indulni készültem, vissza a Városba. Azt hiszem, mindenem megvan itt, mondta még, mint aki hosszú tartózkodásra számít, noha tudta, hogy talán már másnap elbocsátják. Csak innét nem tudok kijönni, tette hozzá, és bizonytalan, imbolygó mozdulattal, az egész kézfejével a feje felé mutatott. Csodáltam a szervezetét. Szinte a teljes összeomlás, a véglegesnek tűnő lebomlás legmélyén is képes volt írni. A terjedelmes, elégiaszerű vers már a harmadik napon ott feküdt az éjjeliszekrényen(78). Hosszú, kiegyensúlyozott mondatok. Vajon honnét kapták a ritmust és az arányt, az omlás, a fertelmes züllés óráiban, amikor épp csak makogni, gügyögni tudott a test, és ürítkezni, önkéntelen. Ahogy egy megdermedt, vánnyadt légy vonszolja magát a húgyszínű, keskeny pásztáig. Odaér, egy kicsit izeg-mozog benne egyhelyben, aztán hosszan elalszik. Szinte nem is javított a kéziraton. M. és K. a konyhában cigarettáztak, kávéztak, amíg mi a szomszédos szobában ültünk. Gy. diktált, én meg gépeltem. Nem tudom, sejti-e Gy., miből írta ezt a verset, és visszatérhet-e még egyszer oda, ha már akkor nem pucolt meg. Vasárnap reggel volt, amolyan igazi áldott, napfényes, gyermekkori vasárnap. Mindenki otthon volt, sokáig heverésztünk. Derűsen lustálkodtunk, beszélgettünk az ágyban, amikor egyszercsak lassan kinyílt a magas, ütött-kopott, duplaszárnyú ajtó egyik oldala, és a nyílásban megjelent egy fiatal, értelmes, nyílt tekintetű, hatalmas testű, idegen farkaskutya. Mindhárman csodálkozva elnémultunk, de egyikünk sem ijedt meg. Semmi félelmetes nem volt a jelenetben. A kutya puha léptekkel beügetett a szobába, és végigszaglászott mindannyiunkat. Mi értetlenül nevetgéltünk, aztán bejött az Apám, kifakult, darázsmintás, kék frottirköpenyben, és jókedvűen a kutyához fordult. Hát te meg? Mit keresel itt, kérdezte. A kutya okos szemével fölnézett, és nesztelenül kiszaladt a szobából. Így szeretnék meghalni(79).
Talán Téged még(is) elviszlek. Őrült álom, őrült helyszínek, az önvád bomlott edényei. Hosszú, egyenes, steril folyosók, zárt krómacél csövek, metsző, dermesztő fény. Aztán a boncterem.
2/61 Súlyos, nehezen mozduló ajtó. Egész testsúlyommal neki kellett feszülnöm, mintha egy páncélterembe nyomultam volna be. Egyenletes világosság, akárha a kövezet, a mennyezet, a csempék szórták volna a fényt. Minden felület valószínűtlenül sima volt és makulátlan. A terem közepén feküdtél, magas, tömör lábazaton álló kőasztalon. Az asztal lapját nem lehetett látni, mert teljesen elfedte a testedet takaró lepel. Legalábbis úgy hiszem, hogy ott volt a tested. A fehér lepel az álladig ért, még a nyakad sem látszódott ki alóla. Az anyag éle szabályosan kettévágta a testedet. Olyan volt, mintha fedetlen fejedet külön fektették volna az asztalra. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy talán már széttrancsírozták a testedet, és ha megemelném a lepedőt, csak egy halom belsőrészt meg a hevenyészve elrendezgetett végtagokat találnám az asztalon. Rettenetesen néztél ki. Ajkad merő, száraz seb volt, bőröd teli májfoltokkal, szinte fekete, lencsényi bevérzésekkel. Hajad szennyes volt és nyirkos, de szépen hátrafésült, mint a fiatal orvosra váró, hosszú láztól kiszikkadt, tüdővészes betegeké. A fejed mellé álltam, és hosszan, megrendülten néztem arcodat. Próbáltam átnézni csukott szemhéjadon, és a dermesztően hideg, kék rettenetet láttam. Pedig valójában csak egyvalami maradt ott. Az elégtétel az arcodon. Ezt még utoljára fölmutattad, majd ügyesen megpucoltál mögüle. Nem mondom, hogy nem irigyellek néha ezért. Te már túl vagy rajta, és ennyivel kétségtelenül előnyben vagy. Tétován előrenyújtottam a balkezem, talán meg akartam érinteni a homlokodat, a bőrödet, de teljesen elveszítettem az önuralmamat, és valószínűleg egy pillanatra az eszméletemet is. Képtelen voltam uralkodni mozdulataimon. Végtagjaim, a testem groteszkül és hevesen rángatózni kezdett. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél, és máris újra ugyanúgy álltam az asztal mellett, szinte pontosan visszatérve a roham előtti tartásba, mozdulatba. A tudatvesztés vagy elhomályosulás viharos pillanataiban azonban egy kis baleset történt, és lesodortam valahogy a testedet az asztalról(80). Megrémültem, el akartam szökni, de mindenáron el akartam vinni a fejedet. Átnyúltam a hónod alatt, fölültettelek, hátadat a lábamhoz támasztottam, csak mindig lecsúsztál és oldalra dőltél. Ingerülten rángattalak össze-vissza.
Á/2 Végül sikerült megragadnom az álladat, a másik kezemmel a homlokodat tartottam, és iszonyatos erőfeszítéssel kihúztam testedből a fejedet. Kapkodva beletekertem valami durva, nedves rongyba, és mint egy tolvaj, elrohantam vele. Egyenes, hosszú, kihalt hajnali utcákon lopakodtam. Már világos volt. A batyut erősen a hasamhoz szorítottam. Ahol a rongy az ingemhez ért, egy kerek, sötét, egyre terjedő folt keletkezett, mintha átvéreztem volna az anyagot. A férfi, mintha csak a földből emelkedett volna ki, hirtelen elém toppant. Elmosolyodott, de csak a szája mozdult. Ragyás arca mozdulatlan maradt. Megismersz? - kérdezte. Kissé félszegen bólintottam, és megpróbáltam én is mosolyogni, aztán iszkoltam tovább, egyre sietősebb léptekkel. Ő azonban követett. Egyáltalán nem fenyegetően, de rendíthetetlenül. Egy pillanatra sem maradt le, és én már szaladtam, futottam, eszeveszetten rohantam. De akárhányszor visszapillantottam, ott volt mögöttem. Még a fejet is elhajítottam, hogy semmi se akadályozzon a futásban. Hiába, nem tágított. Ha megtorpantam, ő is megállt, ha lelasítottam lépteimet, ő is lassabban jött, ha leültem egy kicsit kifújni magam, ő is leült. Sohasem nőtt és sohasem csökkent a kettőnk közötti távolság. Úgy szeltük át többször is, különböző útvonalakon a várost, mint kötött pályán haladó, egymástól változatlan távolságban közlekedő, két önjáró vagon.
Egy különös csúsztatás révén azonban már nem a boncteremben voltam, hanem a H. utcai WC-ben, ahol elvetéltél. Ennek viszont már semmi jelentősége sem volt, mert mire megtaláltalak, már halott voltál. Én azonban föltétlenül el akartam vinni a fejedet. Átnyúltam a hónod alatt, fölültettelek, hátadat a lábamhoz támasztottam, de mindig lecsúsztál, oldalra dőltél. Hol a WC-kagylóba, hol az ajtóba verted a fejedet. Ingerülten rángattalak össze-vissza. Végül sikerült megragadnom az álladat, a másik kezemmel a homlokodat tartottam, és iszonyatos erőfeszítéssel kihúztam testedből a fejedet. Kapkodva beletekertem valami durva, vizes rongyba, és mint egy tolvaj, elrohantam vele.
Nem kétséges, vele találkoztam. M.-ék alagsori műhelyében dolgozott, mindig ott görnyedt a gép fölött, akárhányszor ott jártam. Soha nem szólt egyetlen szót sem, szinte észrevétlenül hajlongott a háttérben. Olyan volt, mint a műhely egy szakadatlanul ismétlődő mozdulatsort végző berendezése. M., M. anyja és én voltunk a műhelyben, amikor egyszercsak egy bődületes, vérfagyasztó üvöltés hangzott föl a gép mellől.
A férfi, kissé előregörnyedve, két hatalmas tenyerét az arcához szorítva állt a felrobbant fröccsöntő előtt. Alig tudtuk lefejteni kezét az arcáról. A tartályból kicsapódó forró, színes műanyag, amiből kisautókat, katonákat, állatfigurákat sajtoltak, mélyen beleégett a bőrébe. Úgy nézett ki, mint egy tarka ragyás, szörnyeteg babafej.
M.-ék hamarosan föladták az üzletet. M. elkerült a városból, és éveken keresztül nem láttam a férfit. Akkor találkoztam vele újra. Néptelen, hajnali utcákon lopakodtam. Már világos volt. A batyut erősen a hasamhoz szorítottam. Ahol a rongy az ingemhez ért, egy kerek, sötét, egyre terjedő folt keletkezett, mintha átvéreztem volna az anyagot. A férfi, mintha csak a földből emelkedett volna ki, hirtelen elém toppant. Elmosolyodott, de csak a szája mozdult, ragyás arca mozdulatlan maradt. Megismersz? Kérdezte. Kissé félszegen bólintottam, és megpróbáltam én is mosolyogni. Aztán iszkoltam tovább, egyre sietősebb léptekkel. Ő azonban követett. Nem fenyegetőn, de rendíthetetlenül. Egy pillanatra sem szakadt le, és én már szaladtam, futottam, eszeveszetten rohantam, de mindahányszor viszapillantottam, ott volt mögöttem, mozdulatlan, különös arccal. Még a fejet is elhajítottam, hogy semmi sem akadályozzon a futásban. De hiába, nem tágított. Ha megtorpantam, ő is megállt, ha lelasítottam lépteim, ő is lassabban jött, és ha leültem egy kicsit kifújni magam, ő is leült. Sohasem nőtt és sohasem csökent a kettőnk közötti távolság. Úgy szeltük át többször is, különböző útvonalakon a várost, mint kötött pályán haladó, egymástól változatlan távolságban közlekedő két szerelvény.
A fantasztikus találkozás. Tudtam, semmi keresnivalóm sincs közöttük, mégsem tehettem meg, hogy ne keressem föl a házat. Neki és magamnak tartoztam ennyivel.
4/121 Lesújtva és tűnődve baktattam a ház felé(81). Sohasem jártam ott, mégis egyre több ismerős képpel találkoztam útközben. Ezek a képek azonban megragadhatatlanok, megnevezhetetlenek voltak. A ház zsúfolva volt. Amikor beléptem a kapun, az emberek fölkapták a fejüket, és nyílt meglepetéssel és rosszallással néztek. Hihetetlenül sok és sokféle arc, mégis valahogy mind kísértetiesen, nyugtalanítóan egyforma. Nem számítottam ilyen terebélyes rokonságra. Ő a nagy szobában volt kiterítve. Mellettem néhány vénasszony suttogott élete utolsó napjairól. Önkéntelenül közéjük hajoltam, éreztem fanyar, rosszízű leheletüket. A ráncok úgy mozdultak, ugráltak izgatott, rosszindulatú sustorgásuk közben a szemem előtt, mintha a pergamenszerű bőr akkor repedezett volna be az arcukon. Egy ideig ügyet sem vetettek rám, aztán tüntetően elhallgattak, és félrefordították fekete kendővel fedett madárfejüket. A legszívesebben fölrúgdostam volna őket. Nem akartam botrányt okozni, és kissé arrébb húzódtam. Akár mehettem volna is, de nem tudtam magam rászánni az indulásra. Átfurakodtam a folyosón, egészen a nagy szoba kitárt, duplaszárnyú ajtajáig, és lábujjhegyre állva belestem a vállak fölött a szoba mélyébe. Úgy láttam, mintha lassan, nehézkesen fölemelte volna a fejét. Egészen eltorzult az arca az erőfeszítéstől. Akárha odaragasztották volna a koponyáját az asztallaphoz, szinte látni lehetett a tarkója és az asztal között kinyúló kulimász sűrű, áttetsző foszlányait. Cinkos, gúnyos tekintettel rám pillantott. Hirtelen mindenki felém fordult, és szótlanul, fenyegetően meredtek rám. Gyors léptekkel hátrálni kezdtem, és ebben a pillanatban rájöttem, hogy mi volt olyan hátborzongatóan különös megérkezésemtől kezdve. A halott rokonai rám hasonlítottak(82). Rémülten cikázott tekintetem az arcok erdején. Sarkon fordultam, és ekkor a tömeg ékalakban összezárult előttem. A szoba felől édes tömjénillat szállt, és az ajtóban megjelent egy csapat ájtatos képű maskarás. Lehunytam a szemem, és megadón hallgattam közeledő éneküket.
Király vagyok, mert nem vezet hozzám út, csak tőlem el.
Magam akarom fölépíteni és lerombolni az oltárokat.
Elvégezni az idő dolgát, összébb húzni a végpontokat. Ilyenkor azt képzelem, hatalmam van a idő felett.
Indokolatlan gőg, a faj harsogó hivalkodása.
A sok ellenszenves, ostoba harc után tanulom megadni magam.
Király vagyok, és a király ott trónol a fejemben.
A trónus körül krétaporral megrajzolt, szabályos kör. Tágasságának semmi jelentősége, mert a gőgös, szobortekintetű lény sohasem hagyja el a magas, dobozszerű építményt.
Á/2 A trónus körül hosszú pórázon nyugszik a népes falka. Igazi talpnyaló, aprólékos gonddal betanított, pedigrés csapat. Az úr és a cselédség összeszokott, titkos nyelven érintkezik egymással. Rövid, pattogó hangok, egy szótagú, csak ebben a közegben értelmes vezényszavak. Néma jelek, kézzel, tekintettel, fejmozdulattal. A király többnyire úgy ül, kissé félrefordulva, önmagába hajolva, mintha nyitott szemmel bóbiskolna. Máshelyütt talán tisztelet övezné, tapintatos tartózkodás. Az idő nem játszik szerepet. Talán órák, napok, hónapok telnek el így, mikor hogy, műszer nem méri. A kutyák szúnyokálnak, vakaródznak, nyaldossák véknyukat, mancsaikat, vagy álmatag tekintettel, levegőbe fölszúrt orral szimatolnak. Aztán gazdájuk egyszercsak megriad, ahogy a vénemberek ébrednek hirtelen szúnyókálásaikból, ha megszorul valahol a levegő, vagy esetleg egy régi emlék szúr át az álmokon. Fölkapja a fejét, a cselédhad máris ott áll figyelmesen a trónus körül, és hegyezi fülét a cüccögésekre, pisszenésekre, vakkantásokra, figyeli a gyors egymásutánban lepörgő kéz- és mimikai jeleket. És a következő pillanatban máris iszkolnak a szélrózsa minden irányába. Csak úgy porzik a krétakör, ahogy áttaposnak rajta. Az úr elégedetten néz utánuk, gondosasn elrendezi a gyeplőként kezébe tartott pórázokat, de csak arra ügyel, ne gabalyodjanak össze a szíjak, barangoljanak csak a túlvégen hancúrozó ebek, amerre akarnak. Bízik bennük, bízik magában, de legfőképp eszközeiben. Ha megelégelte a kirándulást, magához füttyenti a falkát, és remek órákat töltenek együtt. Az állatok szinte fürtökben lógnak rajta, és így nyüszögnek, cüccögnek, vakkantgatnak egymásnak, míg a király megelégszik a mulatsággal, és egyetlen kézmozdulattal helyére parancsolja az engedelmes csordát. Egy kicsit még el-elmélázik, majd újra visszaroskad a szúnyókálásba. Csak kivételesen ritkán fordul elő, hogy valamelyik alattvaló föllázad. Esetleg megtagadja a visszatérést vagy az elvetemültebbje nekiront. A lázadás e két alapformájának ezernyi módja van. Ilyenor az idomítás enyhébb, majd keményebb fogásai következnek, és ha egyik sem segít, a fegyver. A király kiváló céllövő, rendszerint a tüdőre céloz, ez a legsallangmentesebb megoldás. A falka pilanatok alatt fölzabálja a tetemet és tükörfényesre nyalja a padlatot. Néhány percen belül máris a megszokott, idillikus csendélet. A kornyadozó király és a trónus körül heverésző, hű ebek. Büszke darab. A vég azonban ismerős. A vén, cserzett bőrű bohoc, kissé szélütött, féloldalas tartásssal föláll a helyéről, szuszogva összecsukja a szakadozott, támlás campingszéket, és ügyet sem vetve hű, négylábú barátaira, totyakosan lebaktat a színről.
Rettenetes szerek, rettenetes helyszínek. Sárga vér, az emlékezés gennye. Szakadatlan, nyughatatlan dramaturgia. A királynő, a díva, az isteni primadonna, a fenséges Hystera, ez a hatalmas, súlyos, dús hústömeg, lüktető, oganikus kapu, tengermedernyi edény, teles-teli apró, ó-aranyszínű, kissé ikrás tojásokkal(83). Az óriásnöstény két oszlopnyi kezével hajtja, tolja magába a sivalkodó fiúcskákat, akik aztán kölyökkutyakánt prüszkölve, csuszkálva, bukfencezve okádásig habzsolják a zselés golyócskákat. Az edény azonban röfögve, böfögve újra és újra csordultig telik. A hústorony képtelen elmozdulni helyéről, ott ül szétvetett lábakkal a színpad közepén, és idült, kigúvadt tekintettel öklendezik. Néha nagyokat toccsannak előtte a kocsonyás, sárga lepények, de többnyire inkább hegynyi mellein, hasán landolnak, és onnét szánkáznak tovább, lefelé. Ilyenkor látni lehet a szétomló zselék közül kibucskázó, liliputi figurákat, amint ott ficánkolnak a zuhatagban, és próbálnak megkapaszkodni a húsban, egy vastagabb ránc peremén, a köldök káváján vagy a mellek öklömnyi, karfiolvirág szerű bimbóin. A Fúria eközben földig érő, fémesen suhogó, sötét palástban száguldozik föl-alá a színpadon és áriázik. Elállíthatatlan, kettős omlás. Isteni nehézüzem, a teremtés gátszakadása. Aztán kétoldalról ólomsúlyú, kékoverallos szállítómunkások érkeznek. Lomha mozdulatokkal lepakolják nehéz szerszámaikat, körbemustrálják a hústornyot, szótlanul ingatják a fejüket, vakargatják állati cimpáikat, sörtés nyakukat, majd nekiveselkednek a munkának. Vagy féltucat hosszú emelőrudat tolnak a nöstény alá, billentgetik jobbra-balra, előre-hátra, a többiek pedig széles hevedereket húznak át alatta. Egy másik csapat két gerendát cipel be a színpadra, erre emelik rá a húshegyet. Majd fölemelik a gerendákat, és a szörnyeteg, mintha csak gyaloghinton utazna, ülő helyzetben elhagyja a színt. A két öles hasáb között levegőben lógó, medencényi valagából tovább zuhog a kocsonyás áradat. A gerendák külső oldalánál himbálódzó lábszárak mellett markos legények támogatják a felsőtestet, nehogy leboruljon az úgy-ahogy lovagló ülésben elrendezett, tulajdonképpen ünnepélyes tartásban levonuló test. A háttérben még mindig bömböl az ária. A menet eltűnik a színpad jobboldalán, és percekig nem történik semmi. Aztán egy vaskos, cölöpszerű doronggal újra megjelenik az egyik szállítómunkás, ráérősen odaballag a rendíthetetlenül üvöltő asszonyhoz, és egy határozott, rövid mozdulattal rásújt a hátára. A menten elnémuló hős teátrálisan kitárja mindkét karját, megpenderedik tengelye körül, és teljes hosszában elnyúlik a dromedár lábai előtt. A férfi kétmarokra fogja a cölöpöt, és péppé döngöli az asszony fejét(84). Amikor már csak egy szakajtónyi roncsalék látszódik a koponya helyén, kissé előrehajol, mint aki meg akar győződni munkája eredményességéről, majd fölveti vállára a rudat, és lecammog a szinpadról. Ennyi.
Pedig higyjétek el, pusztán az öregedő kalandor nyugodalmas hazatérését szerettem volna elmesélni. Miként siklik, szinte lopakodik gondolája a pirkadó város felé vezető lagunákban, annyi remek, roppant kaland után, a szellem és a testek kelyheiből kiszürcsölt ajándékokkal, megannyi győztes, vakmerő lovagi torna emlékével(85).
Á/2 Hosszú, szinte soha véget érni nem akaró behajózás. Nem értettem, miért ilyen hosszú a pirkadat, az ébredés. Egyszercsak mindenfelől üszkös, kiégett gondolavázak úsztak felém, mint gőzölgő, nyitott sírok, és mindegyikben egy szinte légnemű, lefátyolozott alak ült. Egyre sűrűbb rajok vettek körül, és ahogy elhaladtam közöttük, kétségbeesetten megmarkoltam a vízből kiemelt, hosszű evezőrudat, és azzal csapkodtam le a csónakokban ülő kísértetek fejét. A laguna hirtelen megtelt a víz tetején úszó, libegő, üvegszerűen áttetsző, fehér gömbökkel. Szerettem volna már visszafordulni, menekülni, hajómat azonban mintha valami víz alatti erő ragadta volna meg, egyre sebesebben siklottam az itt-ott elpukkanó gömbök között.
Azt hiszem, nagyon csúnyán ordítottam, és mindenféle lealacsonyító, fertelmesen férfiatlan dolgot műveltem, és ezerszeresen elátkoztam a pillanatot, hogy nem maradtam Mantovában, álruhában, az öregség maszkjában, és lettem volna fogadós, esetleg köztiszteletben álló, idős házitanító, aki merev arccal az asztal alatt onanizál, miközben a forró nyári napokon ínycsiklandón kipárolgó, tízéves lánykák iskolai feladványaival bíbelődik, kenyéradója teraszán.
Miként lehettem volna király, mikor a bőszült csorda úgy zabált föl, mint páncéljára fordított, elefántlábú, isteni teknősöket.
Nem reszketés, pusztán rebegés, amelynek rezgése mind visszafelé, mind pedig előre végigjárja életemet.
1/16 Augustus 18. Még soha nem volt így, hogy ennyire benne akartam maradni egy álomban. Hatalmas, luxus óceánjáró, legalább hét- vagy nyolcemeletes, amilyet soha az életemben nem láttam, legföljebb csak filmekben. Este volt, toscanai színek, a sienai Campon láttam ilyet, amikor ott ültünk a másnapi ünnepélyre épített tribünön, és órákon át néztük az eget. Tulajdonképpen már az első pillanattól kezdve a hajón játszódott az álom. A hajó ugyan még a kikötőben állt, de már semmi kapcsolata nem volt a szárazfölddel. Csak egyetlen egyszer vettem észre a rengeteg ablak egyikén kipillantva, hogy még ott van a szárazföld, ott vannak a hunyorgó fények, és mintha még le-föl járkáltak volna az emberek a fedélzet és a part között. Néma, távoli jelenet, apró, nyüzsgő pontokkal. Enyhe szorongást éreztem, hogy fennáll ez a kapcsolat, mintha attól féltem volna, talán még vissza lehet csinálni az egészet, és esetleg mégsem indul el a hajó. A fedélzeten leírhatatlan sürgés-forgás, amolyan igazi, nagyutazás előtti, kissé bódító, lázas izgalom, amikor az ember még nem is tudja valójában, miféle útra, kalandokra kerekedik föl, mi minden vár reá, és egy villanásra sem ötlik föl benne, hogy esetleg baj is érheti. Föltétlenül nagyszerű, kellemes élményekre számít. Színes rajokban, tablószerűen gyülekeztek az emberek. Úgy tűnt, egyáltalán nincsenek magányos utasok, csak csoportok, és szinte kivétel nélkül mindenki jóval fiatalabb volt nálam. Ebben a szédületes tömegben valójában csak egyetlenegy ismerőssel találkoztam, az álom végén, amikor hasonló jelenetek játszódtak le, mint egykor az általános iskolai kirándulásokon, közvetlenül az indulás előtt, az üres busz állomásra érkezésekor. Harsogva fölrontottunk az utastérbe, lökdösődtünk, kiáltoztunk, az ülések között rohangálva törtük a fejünket, hogy ki mellé üljünk, vagy valamelyik ablak mellé kuporodva szorongtunk, hogy esetleg olyan ül mellénk, akit nem kedvelünk. Mi is betódultunk az egyik szintre, és leültünk egymás mellé(86). Négyen voltunk együtt, de csak a közvetlenül mellettem ülő T.G.-nek volt arca. Rögtön beszélgetni kezdtem vele, nagyon örültem, hogy itt van. Közelsége biztonságot adott, megszilárdította, elmélyítette bennem a nyugalmat. Valamiért az volt az érzésem, hogy ő már megtette egyszer az előttünk álló utat. Meg is kérdeztem tőle, milyen volt az utazás. Sima, mondta. Ennek ellenére ő is tengeri beteg lett. Olyankor lent maradt a kajütben. Erre elmeséltem neki, hogy én csak egyetlenegyszer jártam nyílt tengeren, közel harmadfél órát tartott az utazás, és mindvégig majdnem kiokádtam a belemet. De valószínűleg nem a hullámzástól, hanem attól, hogy körülöttem minenki rókázott, és bárhová léptem, mindenhol bokákoló utasok támolyogtak, minden össze volt hányva. Ekkor mintha visszaugrott volna az álom néhány jelenetet. Még nem tudtunk egymásról, mindenki föl-alá rohangált a szintek között, csőszerű, meredek csigalépcsőkön. Ekkor találkoztam azzal a különös figurával, valami nővel. Már elég idős volt, mintha ott ismerkedtem volna meg vele a hajón. Valahogy egymás mellé sodródtunk, és akkor szóba elegyedtünk. Teljesen érdektelen dolgokról beszélgettünk, aztán egyszercsak rám csimpaszkodott, és azt hiszem, meg is csókolt, lesmárolt. Iszonyatos volt. Aztán azt mondta, hogy lemegy és ott vár rám. Ettől kezdve a lenti fedélzetet elkerültem, pedig talán az volt a legfényűzőbben berendezett emelet. Aztán valamelyik fönti emelet folyosóján találkoztam T.G.-vel. Bent olyan volt a hangulat, mint egy óriási, gimnáziumi ünnepség előtti díszteremben, vagy egy mozi nézőterén. Minden színes volt, a zsöllyék lehajtott ülőkéjén egyensapkák, tarka egyenszemüvegek feküdtek. Ezek jelezték, hogy ebben és ebben a sorban melyik raj ül, csak még nyilván kint tolonganak a folyosókon. Aztán mi négyen is berohantunk a helyiségbe. Éppen találtunk még négy egymás melletti, üres helyet, méghozzá egy ablak melletti, négyüléses, különálló rövid sort. Rettentően megörültünk. Elégedetten elhelyezkedtünk, és ekkor lassanként ébredezni kezdtem, valószínűleg az utcazajra. Emlékszem, hogy még félálomban is mennyire szerettem volna, hogy elinduljon velem a hajó. És ugyan tudtam, hogy már szinte teljesen fönn vagyok, mégis reménykedtem még, hogy talán folytatódik az álom. Bár sejtettem, ha mégiscsak elindulna a hajó, az már így úgysem lenne az igazi.
Még az előtte való nap, már nem tudom, hogy este vagy amikor délután ledőltem, teljesen tisztán egy régi álmomat láttam, vagyis egy régi álom színhelyét. Egy magányos ház, villaszerű, hatalmas épület. A ház egyik oldalán dzsungelként benőtt szurdokszerűség. Valójában teljesen idegen a környezet, mégis biztos, hogy pontosan ugyanez a helyszín megjelent egy korábbi álmomban.
1992. február-április; június-augusztus