28.

Á/2 Amikor az aranykorról beszélünk, génjeink az állatra emlékeznek. A filogenetikus salto (mortale) előtti ragadozó édenkertre, a test öntudatlan, jóllakott nyugalmi állapotára.

2/44 Meg akartalak ölni. Ez a vértelen szerződés úgy köt Hozzád, miként a gyilkost köti az elkövetett bűn az áldozatához. Végül nem öltelek meg, és az újra elmozdult idő talán Téged igazolt. A pillanat jogosságát azonban sem Te, sem pedig én nem vonhatnom kétségbe. Persze nem akarok ítélkezni, csak az utat szeretném bejárni. A Künstlerbahnhof éttermének bejárata és az autó közötti emelkedőt, a vasúti töltés előtti keskeny erdősáv mentén vezető, alig százméternyi távolságot. Valahol félúton gondoltam arra, hogy behúzlak a lefosztott, kopasz fák közé, és megfojtalak, mint egy macskát. Nem lett volna nehéz dolgom. Holdtalan este volt, a sötétség sűrű masszaként kenődött ránk és körénk. Az utcai lámpák fényei nem érintettek minket, a környék teljesen kihalt volt, csak a Rajnán klaffogott egy-két lomha uszály. Lehet, hogy egy kicsit nyüszítettél volna, de ha még lett volna is a közelben valaki, az sem hallhatott volna semmit. Abban a negyedórában egymás után húztak el az épület mögött, hol az egyik, hol a másik irányban, a lassítás nélkül elrobogó, süvöltő eőpresszvonatok. Szinte kettéhasították az éjszakát. Egyszer egymás mellett, ellentétes irányban vágtatott el két hosszú szerelvény. Örjítő volt az ablakszemek hisztérikus villódzása. Nem öltelek meg. Kegyelmet adtam magamnak, gyávaságból. Futni hagytalak, tovább, a delírium labirintusában, krepálj be magad. Amikor beléptem az étterembe, azt hiszem egy kicsit elrontottam az estét. Képtelen voltam szólni, csak a szememmel intetem Cs.-nek, hogy indulunk, azonnal, itt nem maradhatunk tovább. Amíg Cs. kissé kelletlenül szedelődzködött, cihelődés közben is rendületlenül zabálva, némán, rezzenéstelen arccal bámultam az asztaltársaságot. Mintha egy akváriumban ültek volna, hálós félhomályban, közvetlenül a szenvedés nélküli, fulladásos halál után. Aztán sarkon fordultam, és nekivágtam a kocsifeljárónak. Mozdulatlan arccal sírtam a kudarctól, a megalázottságtól, a fájdalomtól és a kimerültségtől. Tudod, sok minden eszembe jutott azóta. K.-val azon a szennyes matracon feküdtem le először, ahol Te feküdtél napokon keresztül mozdulatlanul, embrió tartásban, kataton merevségben. Rengeteget láttam sárga, vézna, féreg testedet. Utálatos csimaszburok, soha nem tudtam elképzelni, hogyan volt képes veled bárki is az ágyba bújni. Azzal a természetes, megoldó mozdulattal kellett volna agyonütnöm, ahogyan az Apám csapta agyon lapátolás közben a fészekből kiesett verébcsimaszt, a lapát hátlapjával. Én mégis inkább félrefordultam. Azóta folyamatosan egymást éljük túl, és ez láthatatlan szövetséget épít közöttünk. De most már végképp külön-külön kell meghalnunk, ki-ki a maga módján. Nem várhatjuk senkitől sem, hogy ránk fordítsa a lapát hátlapját.

29.

A révkalauz az életen keresztül segít át.

A végső mítosz egyben az első és az egyetlen. Minden más az isteni álarcban (az isten álarcában?) komédiázó majom handabandázása. Amit szeretünk benne, az esendő csalás és a költészet. Rémisztgetjük egymást és legfőképpen magunkat szörnyekkel, varázslatokkal, mint a gyerekek, vagy megnyugszunk animális, közönséges örömökben.

2/45 Amikor kiszálltunk a taxiból és a beléptünk a vöröstéglás, hatalmas épületkomplexum fotocellás ajtaján, rögtön tudtam, éreztem, és nemcsak az intézmény neve miatt, hogy ha kikerülünk is innét valaha, akkor is egy véglegesen, hermetikusan zárt rendszerbe érkeztünk. Éjszaka volt, és ez az éjszaka folytatódott az előcsarnokban is. Természetesen senkit sem lepett meg érkezésünk, sőt olyan érzésem volt, mintha vártak volna minket. Néhány halk, rövid eligazító szó a portásnak, aztán egy kis ácsorgás az üres, félhomályba süppedt folyosón. Az orvos civilben volt, és pontosan úgy nézett ki és úgy viselkedett, ahogyan rossz és rosszindulatú filmekben szoktak viselkedni az elmeorvosok. Kissé lehajolt és alulról nézett Gy. arcába, aki semmit sem észlelt a körülötte nesztelenül zajló eseményekből. A debilek derűs nyugalmával nézelődött keresztül-kasul, és éppen ez volt benne a lenyűgöző, ahogy sehol sem akadt fönn a pillantása, hanem mindenen áthatolt, lágyan és békésen. Csak amikor már fölfelé ballagtunk az Osztályra, akkor derült ki, hogy Gy. mégiscsak észlelte a találkozást, mert megkérdezte, mit keres itt az apám, aki egyébként már nyolc éve halott. Inkább idegesített, mintsem meglepett a kérdése, hiszen a szállodában például többször is azt hitte, hogy én vagyok M. Idegesített a kérdése, mert valóban: mit keres itt az Apám? Fönt átvett minket egy gömbölyded, föltűnően fiatal, kislányos doktornő, végül ő vezette a felvételi vizsgálatot. Egyszer azt kérdezte a folyosón, hogy láttam-e a Berlin fölött az ég című filmet(15), mert abban volt az angyaloknak olyan lófarka, mint nekem. Azt hiszem, rögtön észrevette a Gy. és köztem lévő rendkívül szoros érzelmi kapcsolatot, és ezért hálás voltam neki. Akkor éjszaka egyébként, Gy. ágya mellett őrködve, többször is úgy éreztem, hogy benedvesedtem, és nagyon szerettem volna a doktornőt levetkőztetni, de csak alul, és szürcsölve, vedelve, habzsolva kinyalni. Gy. előadott mindenféle lehetetlen történetet, üldözésekről, kínvallatásokról, ávóspincékről, átváltozó szörnyállatokról, szadista, egyértelműen nőnemű démonokról. Az orvos élénk érdeklődéssel hallgatta Gy. apokalipszisait szerény tolmácsolásomban, amelyre azért volt szükség, mert látszólag ugyan mind a hárman egy nyelvet beszéltünk, de a Gy. és köztem zajló kommunikáció egy kívülálló számára csak idegen, artikulálatlan hangzűrzavarnak hallatszódhatott. Aztán felém fordult a doktornő, és azt kérdezte: Honnét vannak a barátjának ilyen hallucinációi? A kérdés, illetve a kérdés iránya egy pillanatra meglepett, de végül teljesen logikusnak tűnt, hogy hozzám intézte. Egyébként velem is úgy beszélt, mint egy beteggel, tudta, hogy ugyanonnét érkeztünk mindketten, és ez, a most már harmincadik órája tartó őrület után, nyilván egyértelműen látszott is. Gy szerencsére nem akart elmenekülni, ösztönei még működtek, tudta, baj van, és itt segítenek. És nyilván az egész procedúra ismerős volt neki. Amikor átöltöztették pizsamába, a doktornő szemmel láthatón megrendült Gy. testének látványától. Egyértelmű volt, hogy ilyen testet csak a KZ-ekről készült dokumentumfilmekben látott. Oldalról, kissé alulról, sarkosan figyeltem a kislányos, döbbent arcot, és magamban megmosolyogtam ezt a naiv, kissé bugyuta szánalmat, amely ugyanakkor már nem volt mentes a felsőbbrendű ember sajnálatától. Gy. ördögien elvigyorodott gyűrött, szőrös szatír arcával, és azt hiszem - bosszúból vagy komiszságból? -, egy kicsit még belevizelt az utolsó pillanatban az alsónadrágjába.

30.

A Többség nem felel. Tapintatosan elfordulnak.

Talán már a következő pillanatban kimondják az ítéletet. Símán, szakszerűen, alig leplezett rutinnal. Meghalsz, öcsi. Fölkészületlenül és dolgavégezetlenül.

B., az öreg, ragyogószemű csimpánz egyszer azt mondta, hogy nem akar többé utazni, fél az utazástól, fél attól, hogy egy szállodai szobában éri a halál, félig kicsomagolt, föltúrt böröndök között. Nem vitás, bosszantó tapintatlanság, kiváltképp akkor, ha egész életünkben kofferjeinket rendezgetjük az optimális helykihasználás bűvöletében.

2/46 Amikor odaértem a szállodába, és a recepción ülő kislány szárazon és még indokolatlannak vélt ingerültséggel közölte, hogy T. úr nincs a szobájában, orvoshoz kellett vinni reggel, azt hiszi, tüdőgyulladás, már sejtettem, hogy Gy. újra bevagonírozta magát, és hamarosan együtt öntögetjük majd ki a bedrótozott szellőzőnyíláson a lúgmarta, rozsdás kübliket. Gy. egyszer ravaszul kiszólt a résen a sínek mellett ácsorgó pályaőrnek, sőt leszólt, és azt kérdezte: Ismeri Hölderlint(16)? Mire az természetesen visszakérdezett: Ki volt az? Aki a Hyperiont írta, mondta Gy., és könyökével cinkosan oldalba bökött, miközben kissé hurutosan rötyögött. Ach so, sagte der Wächter, natürlich kenne ich ihn. És gyanúsan megcsillant a szeme. Na baszd meg, ezek ismerik Hölderlint, mondta Gy., és attól kezdve elhúzódott a szellőzőnyílástól. Vacogott a félelemtől, pedig az őr, az előbbi diskurzustól fölbuzdulva, tovább akart beszélgetni. A következő félóra azzal telt el, hogy ide-oda telefonálgattam a recepció melletti telefonfülkéből. Meg akartam tudni, hová vitték Gy.-t, és mikor jönnek vissza. A cellából a szállodához tartozó étterem kerthelyiségére látam. Az egyik asztalnál, egy tenyérnyi napsávba lapulva G.L. ült, lehunyt szemmel, fölhúzott tédekkel. Nyakát, mint egy lecsúszott turbán, legalább másfél méternyi selyemsál takarta. G.L-t valószínűleg a főiskolán láttam utoljára, jó tíz éve, de most is ugyanolyan csigákban kunkorodtak szőke hajtincsei kortalan, érdekesen csúnya cupidó-arcába. Ha átjött írásain az anyag, remekelt. Még aznap este sajátos filológiai kalandba keveredtünk a szobájában. Azt hiszem, az Út Istentől-t javítottam, és az egyik mondatban képtelen voltam megoldani egy apró, stilisztikai pontatlanságot. Jó negyedórát ő is szöszmötölt vele, de ő sem jutott előbbre. Tudod, mondta kacéran, én az ilyen helyeket egyszerűen átugrom. És kérdőn bámulta döbbent arcomat. De aztán ügyesen elkerültem a magyarázkodást, egyébként sem tudtam volna igazából mit mondani. Amikor kijöttem a telefonfülkéből - senkit sem értem el -, a kislány most már valamivel udvariasabban azt kérdezte, hogy ki fizeti majd ki a vodkákat, merthogy T. úr igen sok vodkát megivott az előző este. Először is, T. úr még visszajön, másodszor forduljon a helyi, kulturális ügyekben illetékes minisztériumohoz, T. úr ugyanis az ő vendége, válaszoltam ingerült szabatossággal. Az alkalmazott ettől valamelyest megnyugodott, nekem pedig délutánig kellett várnom Gy.-re. Előremegyek, mondta a szobája előtt, mert nem tudom, hogy elmentek-e már mindannyian. Kérlek, hagytam rá. Hosszú, keskeny szoba, a helyiség közepén tolóajtós zuhanyozófülkével. Akkor már tudtam, hogy ez a fajta helykihasználás itt helyi specialitás. Leraktam a kabátomat, Gy. eközben ideges terepszemlét tartott, de hamar megnyugodott. Leült az ágy szélére, és megpróbált rágyújtani. Azonnal észrevettem a földúlt szobában a harcok nyomait. Az üres hegedűtokból, a rúzsos cigarettacsikkekből, Rudolf bácsi átlőtt ingéből, a sebtében ágy alá rúgott, véres vattacsomóból, a poharakba beleszáradt zaccból, az összeragadt törülközőből, az értelmetlen szavakkal telefirkált papírlapból, Ica néni sáros, zacskós tejjel, meg mindenféle konzervekkel kitömött hálójából arra következtettem, hogy csak a szokásos banda játszik kommandóst Gy.-vel(17). Igyekeztem egy kis rendet rakni a szobában, álcázni, eltüntetni a nyomokat. Nem véletlenül hitte Gy., hogy M. vagyok. Aztán hirtelen rám kiáltott, és azt mondta, adjam oda neki gyorsan a kulcsokat. Még elérte az ajtót, de már késő volt. A falak, mint a vagonok megindultak, előbbre jöttek, és úgy keltek ki belőlük a haramiák, akár suhanó szamurájok az átláthatatlan, fóliaszerű esőfüggönyből.

31.

2/47 Irtó vad muri volt. Azonnal tudtam, gyorsnak kell lennem, sietnem kell, mert éreztem, gyenge vagyok, borzalmasan fáradt, kimerült. De már végig akartam csinálni, a végére akartam járni. Sejtettem, nem sok lehet hátra, minden alkalmat meg kell ragadnom, ki kell használnom. Gy. felém fordult, és rémülten rám kiáltott: Who is the third Who walks always beside you(18)? Bár valószínű - leglábbis logikus -, hogy az always-t kihagyta. Mindenesetre hitelesebb így. Végtelenül hosszú menet, pedig csak három figura, három szüntelenül önmagában átváltozó alak, megállás nélküli menetelés. És mikor már azt hinnéd, kigyalogolnak végre a képből, hirtelen sztroboszkopikusan megsokszorozódnak, a kép teljes szélességében, majd a haladási irány kezdő pontján lévő szépen fölszippantja az összes előtte lévő fázist, és kezdődik minden elölről, vagyis folytatódik. A Lear-szerű, szikár aggastyán, a haramia és a hájas törpe. Vajon melyik vagyok én? És melyik az a három, egyenként, és melyik megy mellettem éppen harmadiknak? És ki a közbülső? Gy. láthatóan rettegett, pedig nem bántotta senki. Átszaladtam a szoba másik oldalába, ahol Gy. is állt. Vigasztalni akartam, nyugtatgatni, bátorítani, de semmi értelmes nem jutott eszembe, és én is megbabonázva bámultam az állandóan közeledő, majd sztroboszkopikusan visszaugró és újra közeledő menetet, és én is rettentően féltem, mert ugyan tényleg nem bántottak minket, de mozdulataikban, a puszta közeledésükben - mintha futószalag hozta volna őket - volt valami fenyegető, és ez pánikszerű félelmet keltett bennünk. Mint a barlangi emberek, úgy lapultunk egymáshoz, és toporogtunk, makogtunk félelmünkben. Aztán kitéptem magam a kezéből, és visszafutottam a képbe. Gy-t mindig más látószögből és nagyon messziről láttam, mintha egy fordított távcsőn keresztül néztem volna. Tudtam, hol az egyik, hol a másik szemszögből látom, de sohasem tudtam, éppen melyikből, és újra azt kiáltotta: Who is the third, és ekkor rájöttem, hogy azért van olyan távol, mert ő is ott van a menetben, hiszen újra meg újra hangosan számolt, és én megint töprengeni kezdtem, vajon melyik megy mellettem? A Lear-szerű, szikár öreg, rongyos, földet verő kabátban, vagy a kegyetlen arcú, elvetemült, bibircsókos haramia, vagy a hájas gnóm, aki át- meg áttűnt egy cigányképű, pattanásos, vastag sokszoknyáját trágárul emelgető öregasszony képébe. Gy. reszketett, én újra meg újra magamhoz szorítottam, de bármennyire is kapaszkodott belém, a másik oldal mindig expanderként rántotta vissza magához, és ő remegve ordított és számolt, én meg kétségbeesetten kapkodtam jobbra-balra a fejemet, de csak a csuhás, arctalan figurák, mint pestisjárvány idején. Tudtam, hogy ha egyszer vége szakad ennek az elátkozott menetnek, ide még akkor is vissza kell térnem, és egyenként lajstromba venni az összes csuhást; nemet és arcot adni nekik, folytatva a tablót, átragasztani a fényt kapott vagy éppen szembe csapó villanófényben fölvett képeket. Aztán egyik pillanatról a másikra abbamaradt a hisztéria, néma csend és üresség, és mi még hosszú ideig mozdulni sem tudtunk a fáradtságtól.

Egyszer ráonanizáltam a konyhasztalra. A sok erős ondó úgy terült szét a fekete skájterítőn, mint serpenyőben a tojásfehérje, és úgy véltem, fölfedeztem benne a gyereket, a kiscsirkét, a csimaszt. Az embrióból egy hajszálvékony, piros szálacska kacskaringózott elő, mint egy kurta vérér a szemben. Akkor már sejtettem, [hiába a számolás, a fürkészés, (a méla les)], nincs sok esélyem. Kannibálok.

32.

Azt hiszem, mindkettőnknek jobb lenne, ha már túllennénk rajta.

Á/2 Láthatod, hiábavaló ez az örökös, lázas és igazán alapos készülődés. Szűntelen nehéz menetfelszerelésben kuporogni az ágy szélén, idegesen sétálni le-föl az előszobában, toporogni az ajtó mögött, hogy aztán amint kilépsz a kapun, símán lepuffantsanak(19). Még vér sem serken a sebből, legalább csekélyke, teátrális szivárgás, csak a dicstelen térdre hullás, rövidke rácsodálkozás az ilyen hirtelen közel került szennyes aszfaltra, majd lassú, merev felsőtesttel végzett előredőlés. Az arc különös módon pontosan illeszkedik az aszfaltba, mint egy maszk, az előre készítet negatív lenyomatban. Mondhatom, nem valami dicső vég. Az a lomha előredőlés még zuhanásnak sem mondható. És kezdetét veszi az örök, méla szemezés.

Ragyogóan kihasználtuk az időnket.

2/49 Zs. rettentően ideges volt, félt, hogy kútba esik az este, vagy valami botrány lesz. A többiek is percenként bejöttek, Gy. hogyléte felől érdeklődtek, és tapasztalt bokszbíróhoz hasonló manírokkal, kissé alulról fürkészték az arcát, szemét. Mit láthattak volna ezek a vakok? Ez a kis nyomorúságos, szánalmas pszichopata küldöttség egyébként is csupán önmaga kondicionálásával volt elfoglalva. R. előkelően ücsörgött az egyik sarokban, szlávos sértettségét álcázva kissé dacosan fölszúrva kecskeszakállát, és csak bohóccá nevelt, golyhó kamasz fiának vakkantgatott néhány szót, amerikaiul. A gyerek a berlini amerikai iskolába járt, hátul fölnyírt kefefrizurát viselt és terepszínű vászondzsekit. Először azt hittem, hogy R. csak ironizál, amikor arról beszélt, hogy a gyereknek ez az új "identitása". De aztán láttam, itt minden halálosan komoly, és az a szerencsétlen, vastag kisállat nem más, mint egy porig alázott, rokkant elme tragikomikus teremtménye. L. néni a botjára támaszkodva, idült mosollyal topogott ide-oda, senkit sem ismert meg, de amikor a színpadról szembesült az első sorba ültetett kápók kölkeivel, hirtelen megkeményedett, de nem szólhatott anyanyelvén, és ha szólt volna is, akkor sem értette volna senki. Gy.-t beültettem egy üres szobába, hozattam két deci vodkát, két pohárban, és szóltam Zs.-nek, ne engedjen be senkit, minden rendben lesz, a nyitányra pontosan ott fog ülni Gy. is a pódiumon. Gy. már nagyon rossz állapotban volt, de még tudtam, mivel lehet a felszínen tartani. Dömsöd, Kertész, az Eötvös utca, de akkor már egy kicsit félt tőlem. Pedig még nem sejthetett semmit, én pedig úgy dolgoztam, mint a profi bérgyilkosok. Egyszer áthajolt az asztalon, megfogta a karomat, és egészen közel húzott magához, és azt kérdezte, bele az arcomba: Te, tulajdonképpen hányan vagyunk? Meg foglak ölni, mondtam száraz, színtelen hangon, rezzenéstelen arccal, vagyis ezt akartam, ezt kellett volna mondanom, azonban hallgattam. Ő viszont úgy nyúlkált az agyamban, mintha marékkal enné a tejfölt. Egy pillanatra kétségtelenül megijedtem, amikor szatír tekintetével rám nézett, és ökölbe szorított kezének kinyújtott hüvelykujjával a torka felé bökött. Zavartan elvigyorodtam, és elétoltam a vodkát. Ő azonban nem csapott le rá rögtön, hanem kissé gunyoros, cinkos tekintettel nézett, mint aki nem szól, de átlátja a másik selmáskodását, majd rekedten, darabosan fölnevetett, mintha valami apró, szilárd, rögzítetlen tárgy lett volna mélyen a torkába süllyesztve. Tudtam, gyorsan kell cselekednem, véget kell vetnem a nagy mutatványnak, még mielőtt az örökre körülöttünk sündörgő végrehajtók át nem rendezik a tárgyakkal együtt az időt is. Az est simán, a terveknek megfelelően zajlott le. Gy. szertartásosan a szemüvegemmel olvasott fel. Szereplése után azonnal távoztunk egy oldalajtón, tíz percen belül máris a hotelszobában voltunk. Gy. nem védekezett. A folyosón, egy nyitva felejtett személyzeti szekrényben találtam egy nagy, erős, nyilván a szennyes ágynemű szállítására használt nylonzsákot. A szobában rendet raktam, összecsomagoltam Gy. holmiját egy kis bőröndbe, aztán beraktam a zsákba Gy. hulláját A zsákot pedig behúztam a mosdó alá. Amikor elengedtem, a fej visszhangosan koppant a krómacél szifonon. Ezen meglepődtem, mert jó vastag zsák volt. Az ajtót kétszer kulcsra zártam, kívülről, a recepción kifizettem a vodkaszámlát, és áttelefonáltam a szervezőknek a faluba, hogy Gy. idő előtt elutazott. Mikor kiértem a határba, bedobtam a szőlőtáblák közé a táskát, és igyekeztem szaporázni a lépteimet. Tudtam, Gy. bármikor újra fölébredhet, kivághatja a zsákot belülről, és utánam eredhet(20).

33.

Egy kicsit visszakozni, egy kicsit lehiggadni, egy kicsit lélegezni az akváriumban tömbbé összeállt, mozdulatlan víz felszínét elérve. Csak éppen kicsücsöríteni a fémesen csillogó víztükörből, a világot matricaként magára húzó káprázatból. Egy pillanatra talán ezüst hasunk is megvillan a napfényben. Titokzatos jel, ahogy a partizánok üzennek egymásnak hegyoromról hegyoromra. Újabb ügyes pisztráng fogás, a misztikus halkirály színe változása.

A víz mozdulatlan. Csupán az akvárium organikus fala lüktet. A rezgéshullámok azonban, a közeg molekulái között átúszva, közvetlenül érik el a testet. De addigra elromlik a ritmus, és nem marad más, pusztán a görcs, a döglötten sütkérező, krómacélszínű has keménysége, míg föl nem fejti a nemtelen enyészet.

Puffaszt, feszít, belülről rohaszt ez a barokk nyelv, ez a tolulásos, trágár tenyészet.

Anyám azt mondta, itt szépen kell beszélni, és azóta mindennap sírva törölgetem öklömmel a szám szélét, és rettegve húzom fejemre a takarót, nehogy meglássák, mit műveltem már megint.

A fekete szaténba állig begombolt, hatalmas nősténydémon továbbra is ott ül a vastrónuson, szétvetett lábakkal, combjai között a fedetlen, ragadozó, nyílt hússal.

Plasztikba csomagolt, szerte-széjjel dobált, föl-föltámadó holtak. Végképp a többséghez tartozóm. A félelem, a gyilkosság, az önpusztítás, az őrület, a halál protagonistái, az örökös transzmutáció ceremóniamesterei.

Ahogy K. hordozta valószínűtlenül hatalmas hasát, alányúlva, összekulcsolt kézzel, tenyerében tartva, úgy cipelem kezeid közé fogott, gézbe tekert, tűvel átszúrt fejedet(21). Koponyád bennem robbant szét, csontjai, szilánkjai bennem keringenek, hogy mindent számon kérhessél, ahogyan Te is elszámoltatsz napra nap minden percemmel, mint egy kibaszott kápofeleség.

Miért kell ennyiszer bevallani? Ahogy feleségeinknek valljuk be csalásainkat, mert képtelenek vagyunk ellenállni a nyílt színi élvezés csábításának.

Hidd el, és ez most tényleg nem csak egy kínos, banális fogás: Én valóban a Te kicsi, engedelmes kisfiad akartam lenni. Szépszájú és engedelmes.

Nem szégyenlem a közönséges manírokat, a kandírozott, bombasztikus szólamokat. Nem öltöm magamra a mélyvízi halak koponyájából kilopott szemgolyókat. Csak itt, a fényben gyöngyöznek. Ott sötétek és némák.

Csalni az emelkedés közben és által tanulunk meg.

Én mindent elkövettem, hogy olyan legyek, miként gyöngéd mosollyal a szájad szögletében elképzelted, amikor beleiddel, májaddal, epéddel, zsigereidel együtt a tenyeredben tartottál. De csak a szégyen maradt.

Nem kérem, mert amúgyis tudom: megbocsátasz. Halott a halottnak.

34.

2/50 Azt hiszem, teljesen indokolt, hogy innét Hozzád érkeztem. Tegnap éjszaka, közvetlenül az elalvás előtt, amikor lassan emelkedni kezdtek azok a furcsa, nehéz képek, még nem értettem, miért ez a látszólag hatalmas idő- és térbeli ugrás. Csak később, jóval később vettem észre, hogy az idő valójában és újra - folytonosan? - egy. A helyszínek összeérnek, egymásba csúsznak vagy egymásra, és ilyenkor különösen megkettőzödnek, megsokszorozódnak a körvonalak. A megszokott fények és árnyékok új tónust kapnak, továbbra is minden pontosan ugyanaz, csak minden egy parányit elmozdult. Itt vagyok, és ez nem hely- csupán helyzetváltoztatás. A felső test áthajol az egyik képsíkból a másikba, pusztán az alak negatívja marad vissza, mint amikor ellépünk árnyékunk elől. A sötét foltot azonban hamarossan fölszívja a háttér. Az az igazság, hogy már fogalmam sincs róla, hogyan kerültem hozzád akkor. Ami egyetlen éjszakának tűnik, valószínűleg több, időben különálló epizódból illeszkedik össze. Tulajdonképpen Évát látogattam meg, már hetek óta alig mozdult ki a lakásból, egész nap összezárva feküdt idegbeteg, klimaxos anyjával. Miközben beszélgettünk, benyúltam a takaró alá, és végigsimítottam lábán a gipszet, bokától a combtőig, és amikor a kezem elérte a gipsz peremét, ujjaim mélyen becsúsztak a lába közé, a lucskos, forró húsba. Éva arca azonban rezzenéstelen maradt, változatlan hangon beszélt tovább. Az anyja tőlünk karnyújtásnyira ült, az üres ablakkal szemben, nekünk háttal. Valamivel matatott az ölében, mintha kézimunkázott volna. Én még soha nem érintettem meg addig Éva testét, és akkor is tulajdonképpen csak egy önkéntelen mozdulat vezette tovább kezemet a holt, merev anyagról. Éva szeméremnyílása valószínűtlenül kitágult, és szinte az egész öklömet magába nyelte. Úgy turkáltam a lüktető, duzzadt húsok között, mintha dagasztottam volna, és Éva végig, folyamatosan beszélt, kiegyensúlyozott, hosszan elnyúló kijelentő mondatokban, és egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy az anyja nem vett észre semmit, már csak azért is, mert hirtelen sűrű, nehéz nőstényszag árasztotta el a szobát. Éva szemöldöke és orrcimpái körül lassan apró, gyöngyöző izzadtságcseppek jelentek meg, és én csak akkor fordítottam el egy pillanatra a tekintetemet, amikor két mondat között kissé hosszabb szünetet tartva elélvezett. A test egyetlen pontjába kényszerített orgazmus mint a szökőár öntötte el a kezemet, és ekkor a szemközti ablaküvegen összefutott a pillantásom Éva anyjának tekintetével. Éva röplabdázó volt, első osztályú játékos. Az egyik edzésen kifordult a térde. Amikor elterült a földön, még sikoltani sem tudott a fájdalomtól. Játékostársai azt hitték, hogy csak megcsúszott. Aztán megpillantották a bal lába melletti, öklömnyi csomagot, a térdét. A mentőorvos nem merte visszatenni. Évát úgy rakták föl a hordágyra, hogy az egyik játékostársa külön tartotta a térdkalácsot. Az összes szalag elszakadt. Éva látogatásom napján kapott járógipszet. Még telefonon megbeszéltük, hogy meglátogatjuk néhány utcával arrébb lakó barátnőjét, akit én nem ismertem. Tulajdonképpen nem is az én barátnőm, hanem anyué, mondta Éva, egyik oldalon a botjára, másikon a vállamra támaszkodva, amikor kiléptünk a kapun. Akkor még nem gondoltam, hogy ez az elvadult, nyomasztó, mélységesen primitív színhely hosszú évekre életem színtere lesz.

35.

2/52 Akkor este feküdtem le először I.-vel, miután hazakísértem Évát. Mielőtt elindultunk volna, I. odaadta a kulcsot, hogy be tudjak menni a kapun, ha netán bezárná valaki időközben. Amikor visszaértem, I. a monitorszerű TV képernyője előtt ült, az ajtónak háttal. Nem vette észre, hogy ott állok mögötte. Akkor még nem sejtettem, hogy egy kis híján ugyanígy lejátszódó jelenetnek milyen óriási jelentősége lesz később, eszelős kapcsolatunkban. A TV-ben egy amerikai film ment. Velem szemben G.H.(22), az egyik kedvenc színészem ült, és ugyancsak TV-t nézett, a készüléket azonban nem lehetett látni. Egy fotelban ült, valamit rágcsált és közben ivott. Hátulról, a félhomályból kilépett egy nő, megérintette G.H. vállát, és azt kérdezte: Ki nyer? Senki, mondta a férfi. Itt mindenki veszít. Csak az egyik előbb. Elmosolyodtam. G.H.-t ezekért a mondatokért szerettem. Én is szerettem volna ilyeneket mondani. De mit kezdtem volna ezekkel a férfias mondatokkal egy külvárosi, lepusztult, egykori tiszti lakótelepi ház 23 m2-es lakásában, ahol az előszobában volt a zuhanyozó és a W.C.-csésze, hogy ne a folyosó végére kelljen járnunk mosakodni és szarni. I. hamarosan berúgott, és mindenáron föl akart varrni egy melltájékon hiányzó gombot karcsúsított, szűk ingemre. Nem engedte, hogy levegyem, szinte biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb a bőrömhöz varrja majd a kifakult, sárga vásznat. Varrás közben kislányosan vihorászott, össze-vissza beszélt, aztán megágyaztunk és lefeküdtünk. Ő a kinyitható heverőre, én egy fekete szkájjal behúzott, alacsony, széles díványra, a szoba másik oldalán. Kénytelen voltam maradni, az utolsó busz már órákkal azelőtt elment, taxira nem volt pénzem, egyébként is már jóval előbb mindketten a kora hajnali halk, de szinte begyakorlottnak hangzó párbeszédet készítettük elő. Ébren vagy? - kérdezte I. Ébren, mondtam. Gyere ide hozzám, mondta. I. Asszonyos teste szokatlan volt Vera gyerekteste után. Különösen apró, gömbölyű hasa, bár ezt alig lehetett érezni fekvő helyzetben. A gyerek az apjánál volt, így csak néhány nappal később kezdődtek meg a néma, szinte mozdulatlan közösülések.

Már rég K.-val voltam, akivel úgy szeretkeztünk, mint a páviánok. Rikoltoztunk, űztük, martuk, csapkodtuk egymást, amikor egyszer meglátogattam I.-t. Telefonálni akartam, de nem volt bent az üzletben, így aztán fölmentem. I. beteg volt, ágyban feküdt. Még abban a korszakban voltunk, hogy amikor fölmentem hozzá, lefeküdtünk egymással. A gyerek már nagy volt, a lakást átalakították, én végleg elmentem, de még mindig reflexszerűen merevedésem volt, ha benyúltam a frotirköpeny alá. Amikor azon a délelőttön elélveztem, beleharaptam I. nyakába. "Te harapsz?!" Kérdezte, kissé gunyoros csodálkozással. Akkor feküdtünk le egymással utoljára.

36.

Kevesen tudtak rendesen meghalni közülük. Szinte mindegyik színpadi halált választott. Maguk a történetek elég laposak voltak. Mintha éppen csak ezt akarták volna ellensúlyozni a teátrális lelépések. A papok húzták a szájukat, és úgy hadonásztak szentelőjükkel, mintha valakit kupán akarnának vágni vele.

Tulajdonképpen mindenki szégyellt beszélni a történtekről. Ez a restellkedő, kényszeredett hallgatás csak még elviselhetetlenebb volt. Kiváltképp azért, mert ha netán egyszer mégiscsak fölszakadt, olyan volt, mint egy elállíthatatlan, gyönyör nélküli magömlés. Vastagon, sugárban ömlött a szájon át. Iszonyatos hangzavar volt, mindenki egyszerre beszélt, megpróbálta túlüvölteni a másikat. Rendszerint senki sem vett tudomást a körülötte lévőkről. Se nem látta, se nem hallotta őket. Mindenki csupán azért üvöltött, hogy saját magát hallja. És egyre többen lettek, egyre hatalmasabb lett a fölfordulás, a keveredés.

Néha a legvalószínűtlenebb, leglehetetlenebb kapcsolatok alakultak ki. De ezek csak pillanatnyi közjátékok voltak. Mindenki sodródott tovább, körbe-körbe, mintha egy eszelős maszkabál örvénylett volna a kigyúlt kupolák alatt. És az volt a legfélelmetesebb, a leginkább magával ragadó, hogy a maszkok ellenére mindenki egyforma volt, és sohasem lehetett tudni, ki kicsoda, ki honnét való. Elegünk van a nagy mutatványokból, üvöltötte az egyik, de a következő pillanatban már maga is ott lógázott a trapézon. Vagy éppen fordított sorrendben játszódott le a szerepváltás. Mennyi kínos, tragikus, nem egyszer komikus félreértés adódott ebből. A szerepek úgy cserélődtek, ahogy a légtérben röpködtek az artisták. A kötéllétrákon, merevító huzalokon fürtökben lógtak az emberek, mint nyüzsgő termeszek. A manézsban pedig hatalmas fejű söprükkel és partvisokkál kotorták kupacba a lehullott és szétkenődött rovarokat. De aztán újra lábra kaptak, és fürgén fölfutottak a seprűk és partvisok dióverőnyi nyelén, át a kézre, karra, és hamarosan belepték a testet, majd onnét ugráltak vissza a kötelekre, és hintáztak, lóbálták magukat újra. Végül teljesen megtelt a tér, mint egy gigantikus, organikus tömörített fal, és ezen, egyre gyorsabban és egye nagyobb fényerővel, egymásra vetített mozgóképek kockái jelentek meg.

Egy valószínűtlenül hosszú, fehér terítővel letakart asztalon élére állított fehér cseréptányérok pörögtek. Az asztal előtt cilinderes, zsakettos zsonglőr cikázott le-föl, és egy rövid, vékony bottal újra meg újra fölpörgette a hasalni készülő tányérokat. A jeleneten áttörve egy óriási, elhízott kamaszgyerek körvonalai rajzolódtak ki. A két képsor egy pillanatra sem fedte egymást, mintha a mozigépész véletlenül egyidejűleg indított volna el két egymás melletti lőrésen kikukucskáló vetítőt. A zsonglőr egyszercsak lecsapta karmesteri pálcáját, otthagyta az egyre lassabban és laposabban pörgő tányérokat, és maszk nélküli, fehér bohócarcával kissé ripacskodón az objektívbe nézett. Majd letelepedett a gyerekkel szemben, és szótlanul, pusztán gesztusokkal megpróbált kapcsolatot teremteni vele. A gyerek szétvetett lábakkal ült a földön, és kissé félrebillentett, lehajtott fejjel felsőtestét ingatta. Eközben hol kinyújtotta, hol visszahúzta a karját. Fölfelé fordított, nyitott tenyerét egymás mellett tartotta, enyhén behajlított, tömpe ujjait összepréselte, mintha valami folyékony anyagot tartana a kezében. Rezzenéstelen, üres tekintete elúszott a férfi mellett, nyilvánvalóan nem vett tudomást jelenlétéről. Aztán a zsonglőr, mintha hirtelen észrevette volna, hogy figyelik, kissé oldalra dőlt, így teljesen kikerült a gyerek takarásából, és kinézett a képből. Majd akárha egy régi ismerősét fedezte volna föl, felém intett és elmosolyodott(23).

37.

2/53 Akkor még eljöttem. Azt hiszem vasárnap volt, I.-nek nem kellett bemennie az üzletbe, még ágyban maradt. Nem szívesen keltem ki a lágy, egyenletes melegséget árasztó test mellől. Dolgoznom kellett, egy kicsi, lepusztult, csőszerű moziban. Úntam a filmjeit, az örökké ecetszagú, szellemi fogyatékos takarítónőt, törpe főnökömet. Aznap ketten üzemeltettük a mozit. Az első délelőtti előadás közönsége rendszerint néhány nyugdíjas, hajléktalan és iskolából lógó kamaszgyerek volt. Beengedtük a gyerekeket is, noha nem lett volna szabad. Már nem emlékszem pontosan, mit játszottunk, talán valami háborús filmet, mindenesetre a közepén volt egy körülbelül negyedórás jelenetsor, egy lerobbant zuhanyozó hodályban. Jó testű, meztelen nők szappanozták magukat, aztán egyszercsak katonák jöttek vagy csendőrök, egyenruhában és fegyverrel, és a szappanos, zsíros gőzben megerőszakolták a nőket. A közönség többsége e jelenet után rendszerint otthagyta a filmet. Az üzemvezetői szoba a gépházzal szemben volt, mindig tudtuk, hol tart a film, mikor kell beszólni a gépésznek, ha elaludta a váltást. A szűk, levegőtlen főnöki szobában egy széles íróasztal állt, egyik oldalán a fönököm ült, átellenben én. Általában semmi tennivalónk nem volt, órák hosszat szótlanul bámultunk magunk elé, ettünk, cigarettáztunk és néha beszélgettünk. A főnököm alacsony, kopasz, ötven körüli férfi volt, ritkás, keskeny ősz bajuszt viselt, kellemetlen szájszaga volt és sokat zsidózott. Egyszer elmesélte, hogy színész szeretett volna lenni, állítólag nagyon tehetséges volt. Fölugrott az asztaltól és énekelni kezdett, átkozottul rossz kuplékat, és táncolt közben. Komikusan forgatta szemeit, idétlenül dobálta a végtagjait és asztmásan zihált. Szerencsére többé nem ismétlődött meg ez a kínos közjáték. Esténként üzemi kultúrotthonokban tartottam öt-tízperces bevezető előadásokat, újhullámos francia filmek előtt. Ledaráltam a szöveget, aztán ittam a büfében valamit, és néha kemény asztalifoci csatákat vívtam a helyi surmókkal. Kapcsolatom Verával végleg kimúlt, B.-től már végképp nem remélhettem semmit, napjaim üresek voltak és ellenszenvesek, mint a körülöttem lévő világ. Újra vasárnap volt, az előtte való nap estéjén mocskosul berúgtam. Soha nem lettem rosszul az italtól, de akkor éjszaka még a saját hányadékomból sem tudtam kiemelni a fejem, ahogy ott feküdtem az egyik ifjúsági ház alagsori mellékhelyiségének összehugyozott kövezetén, a piszoár-csészék alatt. Délutánig ájultan aludtam, a szám büdös volt és lepedékes, egy falat sem ment le egész nap a torkomon. A bevezetőt a szokottnál is rövidebbre fogtam, aztán lementem a pinceklubba, és noha sohasem ittam rumot, két decit rendeltem. Üres gyomorra, egy perc alatt fölhajtottam az egészet, majd kimentem a Bartók Béla útra, és végigsétáltam azon a szakaszon, ahol két nappal azelőtt levágták egy középkorú nő fejét. A koponyát a sarkon lévő telefonfülkében találták meg, hajnalban, újságpapírba csomagolva. Amikor olvastam a hírt, önkéntelenül arra gondoltam, hogy a gyilkos biztos halárus volt. A Körtéren leintettem egy taxit, beültem a sofőr mellé, bemondtam egy isten háta mögötti, külvárosi címet, és teljesen szabatosan hozzáfűztem: Kérem, siessen, mert körülbelül egy fél óra múlva nem leszek beszámítható állapotban. A nő kifejezéstelen arccal rám nézett, már indulás közben lenyitotta a kesztyűtartót, és az ölembe dobott egy spirálkötéses térképfüzetet. Keresse meg, mondta. Úgy gyorsabban megy. A kulcsok még mindig nálam voltak, véletlenül nálam maradtak. Először úgy gondoltam, hogy majd visszaküldöm Évával, ha újra meglátogatom. Fölmentem a második emeletre, és csöngetés nélkül bementem a lakásba. I. egyedül volt, a gyerek mindegyik hétvégét az apjánál töltötte. A sötét szobában a TV előtt ült, ugyanabban a frottírköpenyben. A képernyőn egy hatalmas, zsúfolt terem látszódott, mint egy lepusztult, falusi színház nézőtere, teli székekkel, de szinte senki sem ült. Mindenfelé durva arcú, rosszul öltözött emberek rohangáltak, vagy egyhelyben ugrálva az öklüket rázták és ordibáltak. Arckifejezésükből, gesztusaikból következtetve valószínűleg szitkozódtak valami különös, ugatásszerű nyelven. A pódiumon, mint iskolai ünnepélyeken, hosszú, sötét terítővel letakart asztal állt. Mögötte fegyveres katonák ültek, és néha rövid, éles mondatokat üvöltöttek a mikrofonba. Az egyik sarokban, kissé hátrébb, egy fegyvertelen katona állt, másmilyen egyenuhában. Szemei ide-oda ugráltak, valószínűleg egy szót sem értett a körülötte csattogó ugatásból. Aztán végigvezették egy pórázon a teremben, az emberek leköpdösték, és igyekeztek belerúgni(24). Nem éppen jó nyitás, gondoltam kissé cinikusan, és megérintettem I. vállát. Csak nehogy sikoltson, villant át az agyamon rémülten, de akkor már késő volt. Aztán lassanként hozzászoktam ezekhez az ébredésekhez, noha még évek múltán is úgy rántottam vissza ilyenkor a kezemet, mintha szögbe nyúltam volna. I. elzárta a TV-t, azonnal látta, hogy valami baj van, és nekiállt ennivalót készíteni. Én ráültem vele szemben a mély ülőkád peremére(25), és ott billegtem hajnalig. Közben kihánytam a rumot és sokat beszéltem. Az utolsó busz persze megint elment, én meg ottmaradtam tíz évig.

38.

Egy hatalmas, ligetes városi erdőben sétáltam. Minden nagyvárosban megtalálhatjuk e gondosan ápolt, tágasság látszatát keltő, valójában minden oldalról hermetikusan zárt rezervátumokat. Jólismert színhelye a vasárnap délutáni embernek. Ezúttal az álom nyitott benne rést, és a pipetta két vége közötti gömbben úgy bugyborékoltak a képek, mint szalmaszállal fölfújt kakaó felszínén a tejhályogos, áttetsző hólyagbuborékok.

Minden káprázat. Az álom éppen úgy, mint az ébredés. De még következetesnek kell maradnom. Hiába mondanám más világok ármánykodásai és csapdái között: Te Nagy Krokodilus, én tudom, hogy Te én vagyok(26). Hiába mondanám, a Szörnyeteg nem hinne nekem. Mert még mindketten maszkot viselünk, mindketten tanult szerepet mondunk, és még látjuk egymást.

3/82 Egy hatalmas, ligetes városi erdőben sétáltam. Félelmetes, durva alakok jöttek mindenfelől, harsogó csordákban. Emberformájú, vadállati lények, urbánus jelmezben. Ugatva kötözködtek, lökdösődtek, mindegyiknek hatalmas koponyája volt, rövidre nyírt haja, bikanyaka, szinte reccsent bőrükön a vászon, ahogy mozdultak. Férfiak, nők vegyesen, együtt azonban mégis egyneműek voltak. Kisebb-nagyobb csoportokban letanyáztak, hangoskodva zabáltak, vedeltek és emésztettek, mozdulni is alig lehetett tőlük, úgy elterpeszkedtek. Mesterséges lankák, ápolt mezők, gyepszőnyegek, szabályos alakzatban kialakított erdősávok, visszavágott aljnövényzet, mozdulatlan tavak, a víz felszínén ide-oda sikló, alábukó, fölbukkanó életképekkel. Minden valószínűtlenül zöld, élő és duzzatag volt. A tisztásokat elárasztó, belepő és fölverő csürhe viszont kék. A cipőjük, a nadrágjuk, a kabátjuk, az overalljuk, mintha egyenruhát hordtak volna, állig begombolt, durva szövésű vászon vagy posztó öltözetet. Szorongva és utálkozva kerülgettem őket, próbáltam észrevétlen maradni, belesimulni a környezetbe, bármelyikbe, csak nehogy ki-, föltűnjek. Egyre szaporáztam lépteimet, szerettem volna már minél előbb kijutni ebből a nyomasztó közegből, de mintha csak körbejártam volna a változó tájban, mindig ugyanazok a jelenetek kísértek, ugyanazokba a képekbe ütköztem. Majd a táj hirtelen teljesen átalakult, levált az előbbi képsorról, és egy viszonylag magas, széles partoldal tetején álltam. Fejem fölül erős motorzúgást hallottam, egy pillanatra úgy láttam, mintha egy helikopter suhant volna el a fák között. Lenéztem az elvadult, gazos, meredek partoldalba, mintha egy óriási bogár moccant volna a vízben vagy a víz felszínén. Aztán már teljesen tisztán lehetett látni a víz alatt lebegő piros helikoptert. Értetlenül bámultam a víz tetejére matricaszerűen fölúszott képre, hiszen az előbb még a fejem fölött volt, nem zuhanhatott le egy másdoperc alatt, méghozzá hangtalanul. És ekkor egy kicsit megemelkedett, és a propellerjei is mintha tétován megmoccantak volna. A hatalmas test azonban sehol sem merült föl, én mégis arra gondoltam, hogy ez talán egy amolyan hidroplánszerűség, és a vízről is tud startolni, és ekkor éles szirénázással kikanyarodott valahonét a partra egy mentő rohamkocsi. A szirénázás abbamaradt, csak a kocsi tetején villogó kék lámpa forgott tovább. Néhány pillanatig mozdulatlan volt a kép, majd a kocsitól alig pár méterre egy védett, alacsony, de sűrű náddal körülvett, parányi öblöt fedeztem föl, amelynek teljesen lapos partján, mint egy rengő kolosszus, két nemtelen, összetapadt, csupasz hústömeg tornyosult. A mentőkocsi doktornője és a helikopter pilótája. A két test teljesen szőrtelen volt, és úgy összetapadtak, egymásba folytak, mintha egyetlen hatalmas test lett volna. A nő benne ült a férfiban, a nemiszerveket csak akkor lehetett látni, ha a két test lassan, lomhán megmozdult egymásban. Valamit kiáltottam nekik, a nő fölnézett, és ő is mondott valamit, de semmit sem értettem belőle. Majd anélkül, hogy hátranéztem volna, visszaléptem. Mintha fal lett volna mögöttem, úgy ütköztem bele a mögöttem hangtalanul egybegyűlt, összetömörödött kékruhások seregébe. De egy pillanatra sem vettek rólam tudomást. Vigyorogva, kacsingatva lökdösték egymást, aztán mintha egy láthatatlan jelre indultak volna, nagy kurjongatások közepette, mindannyian lezúdultak a partoldalon és térdig belegázoltak a vízbe. És ekkor egészen finoman rezegni kezdett a víz, majd egyre erősebben fodrozódni, és a mélyből tompa zúgás hallatszott. Mindannyian elnémultak, és meredten bámulták a már hullámokat vető és többhelyütt gejzírként föltörő víz sistergését. Majd hirtelen szélesen, völgyszerűen megnyílt a víz, és a mélyből, mint egy roppant testű, lomha ősállat, lassan, méltóságteljesen fölmerült a helikopter. Amikor az egész test kiemelkedett a vízből, a monstrum még néhány pillanatig egyhelyben lebegett, közvetlenül a felszín fölött, majd kissé oldalazva, orrát valamelyest előrebuktatva fölemelkedett, és visszhangos dübörgéssel elhúzott. Mindannyian ott álltunk a térdig érő vízben. A kékruhások, a doktornő, a pilóta és én is, és kisimult arccal csodáltuk a még mindig csöpögő, tovatűnő Nagy Vörös Madarat.

39.

Emlékszel a gyerekre? Mint egy formátlan, hatalmas kőtömb gubbasztott a csupasz, megfeketedett padlón, némán, zártan és súlyosan. Nem voltak végtagjai, nem volt nyaka, nem volt arca, akár egy holt, megmunkálatlan természeti képződmény, többszörös fallal körülvett fosszilia. Előtte cimkényi, makulátlan réztábla, rajta a gravírozott eligazítás: Az elsüllyedt Én. A látogatók szép sorjában, a végső kegyeletadás áhitatos komolyságával egy pillanatra megálltak előtte, majd továbbmentek. A párban vagy csoportosan érkezők rendszerint csak percek múltán szólaltak meg először, hangjukon a megilletődöttség fátylával. Nagyszerű, komoly, drámai pillanatok voltak. Kevés példány okozott a termekben ilyen mély megrendülést. Az emberek szerették és megbecsülték ezeket a kivételes élményeket. Ilyenkor úgy érezték, mintha egy pillanatra megnyílt volna az életük, és a lét ezen a résen lenyúlva, egy röpke pillanatra magához emelte volna őket. Az elsüllyedt én, mondogatták többször is jelentőségteljesen magukban, és valamilyen okból önkéntelenül bólogattak közben. A mutatványnak hamar híre ment, és föltétlenül mindenki látni akarta. A falvakból és városokból különbuszok hozták az embereket, az iskolák, gyárak, üzemek, mindeféle intézmények egész napos tanulmányi kirándulásokat szerveztek, és ennek keretében és csúcspontjaként látogattak el a hamarossan vastag plexikalitkával körülvett őslényhez. Az újságok a legkülönfélébb történeteket agyalták ki a gyermekről. Egy híres tudós pedig biokémiai és antropológiai kutatások alapján bebizonyította, hogy elméletileg ugyan elképzelhető egy ilyen lény léte, a kiállított példány azonban kétséget kizáróan hamisítvány. Az újságokat elözönlötték az olvasói levelek és a szakértői vélemények, a kétkedő tudóst pillanatok alatt megcáfolták, és a későbbiekben senki sem probálkozott többé a példány eredetiségének kétségbevonásával. A híres mágus, paranormális fenomén tulajdonképen azzal a szándékkal rejtőzött el közvetlenül a zárás előtt az épületben, hogy megpróbáljon éjszaka kapcsolatot teremteni a gyerekkel. Mikor már teljesen elcsendesedett az épület, odalopódzott az üvegkalitkához, és leült a gyerekkel szemben. Néhány órás hangtalan kísérletezés után úgy döntött, eltávolítja az üvegkalitkát. Amikor újra leült a gyerekkel szemben, azonnal megérezte, hogy a két aszráltest összeér. Kissé félrebillentett fejjel, alulról fölfelé a gyermek felé tekintett, de nem nézett az arcába. Majd lassan, ritmikusan ingatni kezdte a felsőtestét, és maga felé fordított tenyérrel, kézfejjel többször is finoman, szinte véletlenszerűen megérintette a gyermek karját. A következő órák történetét nehéz lenne rekonstruálni. Mindenesetre semmi külső jel nem mutatott arra, hogy sikerült a kapcsolatfelvétel. A nagy mágus viszont, attól a naptól kezdve, nyomtalanul és végleg eltűnt. Néhány hónapal később találtak egy minden kétséget kizáróan megbízható szemtanút, aki látta, hogy közvetlenül a zárás előtti pillanatban egy föltűnő öltözetű férfi hátramaradt az épületet elhagyó csoporttól, és eltűnt valamelyik teremben. Azt hitte, hogy valamelyik múzeumi alkalmazott. A nyomozás nem a mutatványos eltűnése miatt kezdődött meg, hanem azért, mert nyilvánvaló volt, hogy akkor éjszaka egy vagy több illetéktelen személy is tartózkodott az épületben, hiszen a Gyűjtemény egyik legértékesebb darabját védelmező plexiüvegkalitkát valaki szakszerűen szétszerelte, és az üveglapokat a szemköti falhoz támasztotta. Az archeológusok aprólékosan megvizsgálták a fossziliát, mielőtt visszaállították volna az üvegkalitkát. Szerencsére semmi káros behatás nyomát nem találták. A műkincs vizsgálata azonban a test hőkisugárzásának jelentős emelkedését állapította meg. A tudósok értetlenül álltak a jelenség előtt, de végül a levegő hőmérsékletének és páratartalmának módosításával újra optimálták a hosszútávú konzerváláshoz szükséges körülményeket.

40.

Á/2 A szavak, mint víz alá merült betontuskók ülnek az iszapban. A nagy, mágikus földkéreg mozgások idején apró szigetekként bukkannak föl a felszínre. Mintha csak alulról tartanák őket, úgy sorakoznak különböző alakzatokban. De nem tartja őket semmi.

A szavak, mint víz alá merült betontuskók ülnek az iszapban. Egykor nyilván azt reméltük, hogy majd remek stégeket emelhetünk rájuk, és csendes hétvégéken innét pecálhatunk az örökkévalóságban. Nagyszerű terveket kovácsoltunk, gondosan összeválogattuk a fölszerelés darabjait, és szépen becsomagolva őríztük valamelyik szekrény mélyében. Vártuk a kedvező, kínálkozó alkalmat. Néha, vasárnap délutánonként elővettük a szerszámokat, átszellemült arccal kicsomagoltuk őket, forgattuk, nézegettük, cirógattuk, tisztogattuk az alkatrészeket, karbantartottuk a racsnikat, orsókat, és leplezetlen elégedettséggel mustrálgattuk az öblös, zöld műanyagszálból csomózott, rendkívül teherbírónak látszó merítőhálót. Néha, el-elmélézva, a lakás légterébe merítettünk vele, majd szépen visszapakoltuk a szerszámokat a szekrénybe. Aztán új, valószínűtlenül gyors idők következtek, és a partok mentén szinte egyik pillanatról a másikra gombamód szaporodni kezdtek a stégek. Alkonyatkor föltűntek a sporthorgászok, és mint a vízipókok, nesztelenül siklottak ide-oda ladikjaikkal. Varsát fektettek, bóját bocsátottak a vízre, beetettek, aztán elfoglalták helyüket a deszkapallókra állított sámlikon, padokon, kisszékeken, és telefingották az éjszakát. Hamarosasn föltűntek az első lakóstégek is, zöldre, kékre festett, parányi fakunyhók. A horgászok attól kezdve több napra is bekvártélyozták magukat ezekbe a cölöpökre ültetett, meghitt kis vityillókba. A folyó, mint egy széles, nyitott kloáka gőzölgött forró, nyári napokon. A közeli halgazdaságból mindenféle halakat telepítettek a folyóba, senkinek sem kellett zsákmány nélkül lehajtania a fejét. A folyót szépen fölparcellázták egymás között a nyaralók, mindenkinek megvolt a maga saját, többnyire gazdag zsákmánnyal kecsegtető szektora. A sikertelen napokért pedig kárpótolt a jó levegő, a csend és az üde természet. A meder aljára ültetett betontuskók pedig lassanként nyomtalanul elsüllyedtek az iszapba a cölöpök és a stégek súlyától. Az idő múltával csak egy valami aggasztotta a horgászokat: a víz minden évben egy-két centivel magasabban mosta körül a finom algamoszattal beszőtt cölöpöket(27).

41.

3/65 A félelem és a halál partitúrái. A téboly, a szenvedély és az ölés librettói. Pátosz és szenvedés, vér és genny, szar és könny. A végtelen mélységű színpadtér áthatolhatatlan sötétségéből lassan a porzó fénybe nyúlik egy vastag, csápszerű emelőkar, tenyerében az isteni mutáns, saruban, tógaszerű köntösben, mellvértben, lűdiai fémsisakban, egyik kezében spirál-labirintus rajzolatú körpajzzsal, a másikban duplahegyű lándzsával. Mozdulatlan, hosszan kitartott kép, a fénykör lassan, szinte a fehérizzásig fölragyog. Előbb a bőr, aztán a hús, majd a vas, végül a stroncium olvad meg. Parányi, szabályos, átlátszó csöpp a tárgylemezen. A káprázat azonban érintetlen, a színpad fölé magasan kinyúló emelőkar, csúcsán a Hérosszal balról jobbra és jobbról balra többször is bejárja a színpad légterét. A közönség feszülten figyel, mintha az óra kismutatójának járását követné. Ez a szinte mozdulatlan, hipnotikus mozgás lassan a révület lepleivel vonja be a zsöllyéket és a páholyokat. A tér észrevétlenül kettős színné alakul, egyik oldalon a mutáns néma nagyáriája, másikon a képtelen álom a boldogok szigetéről, ahol háromszor hoz mézédes termést a lágy föld. Ezek a pillanatok még a sokat próbált, az ajtók mellett és színfalak mögött őrködő jegyszedőket és ügyelőket is magával ragadták. Megindultan törölgették középső ujjukkal szemük sarkát, és szeretetteljes gyöngédséggel cirógatták végig az előttük hosszában és széltében tömött sorokban sorjázó, ősz csecsemőfejeket, mintha csak mindahányat maguk nemzették, szülték volna. Egyetlen spirálból nőtt, roppant család, súlyos, hideg szemhéjaik mint vasfüggönyök zárultak álmaikra. A káprázatról levált hős eközben nesztelenül meglépett. Éppen csak letörölte arcáról a meglágyult festéket, hevenyészve átöltözött, és máris futott tovább pompázatos, klasszikus umbriai kastélyokba, sápatag freskók, geometrikus terek, térségek bűnös udvarába, ahol várták már az utcáról összefogdosott, acélfarú parasztfiúk, érintetlen kelyhű serdülő lányok és kiszemelt mentoraik, démoni, mitologikus kurvák, és persze a kápók, dióverő puskájukkal. Minden készen állt. A hős gálánsan belépett, megoldotta köpenye szívgödör magasságban záruló kapcsát, levette sisakját, vértjeit, és mindezt átadta sétapálcájával, glasszékesztyűjével együtt a hamarosan fejbelőtt, fekete, párductestű komornának, és a terem közepére sietett. A falak teljes hosszukban megnyíltak, és a színre tódult minden szereplő. Megannyi bégető, ugató, nyávogó, kecskefejű, szamárpofájú, disznószemű, bikanyakú, nyerítő, gágogó, bőgő, farkát lóbáló, füleit ingató, nyüszítve, vinnyogva, bömbölve, üvöltve sárló és tüzelő állati alakzat, és a hős ezerféle módon üzekedett velük, hágta meg őket és hagyta magát meghágni, dőlt a vér, a salak, a sperma, és a hatalmas, duplaszárnyú ajtó előtt őrködő legények elképzelni sem tudták, mi ez az apokaliptikus hangzavar. De aztán csend lett a teremben. Az egyik fiú a nagy, dobozos rádió keresőgombját csavargatta, majd odafordult a fiatalabbikhoz, és azt kérdezte: Tudsz táncolni? Nem, felelte az. Erre a még mindig a rádió előtt guggoló azt mondta: Azért megpróbálhatjuk. A másik elmosolyodott, a fotel oldalához támasztotta a puskát, és azt mondta: Jó, próbáljuk meg. A társa, valamivel később, a tánc közben megkérdezte: Hogy hívják tulajdonképpen a barátnődet? Margaret, mondta a fiú(28). És innét nincs tovább.

42.

2/55 Nem, még nem fejeztem be. Anna írja az egyik levelében, hogy az egész lakásba beköltöztek a rágcsálók. Mindent elözönlenek, látja, amint ide-oda mászkálnak a tapéta meg a szőnyegpadló alatt. Esténként ezeket az apró kidudorodásokat nézi a falon. Hallja a papír reccsenését, amikor elválik a ragasztó a faltól. A szőnyeg is telisteli van hosszúkás, mozgó kipúposodásokkal. Nem is nagyon mer már fölkelni az ágyból, mert retteg attól, hogy bármennyire vigyáz is, valamelyiket széttapossa, és egyszerűen elviselhetetlen számára a gondolat, hogy ezek a húsos férgek ott rohadjanak szét a szőnyeg alatt. Ha mégis föl kell kelnie, sohasem tudja, hogy a gerendák reccsennek-e talpai alatt, vagy valamelyik bogár. És már az ágya is teli van, az egyik éjszaka például megharapta a karját egy menyét. Azóta nem mer elaludni, és egyébként is megfigyelte, hogy éjszakánként, amikor alszik, rendszeresen idegenek járnak be a lakásba. Semmit sem visznek el, de mindent fölforgatnak, össze-vissza dobálnak. Úgy érzi, hogy nem sokáig bírja már, mert ettől egyszerűen meg kell őrülni. Anna nem először roppan össze. Egyszer, még évekkel ezelőtt, becsöngetett hozzánk éjszaka a lánya. Riadt volt és zavart, éppen csak egy pongyolát kapott magára, és félig sírva eldadogta, hogy az anyja rosszul van, össze-vissza beszél, nem tudja, hogy mit csináljon. Talán ha az apám átmenne az anyjához, de ő nem akar visszamenni, mert fél. Erika tíz-tizenegy éves lehetett, de csak hatnak látszott. Apám áthozta Annát, bevezette a lakásba, és leültette az ágyra. Anna szaggatottan beszélt, halkan és panaszosan. Tudja, hogy hamarosan meghal, nem akar meghalni, de muszáj meghalnia. Ő a hibás, hogy a gyerek nem kapta meg azt, amit meg kellett volna kapnia. Csakis ő tehet erről. Kínosan ügyel minden szavára, nehogy őrültnek gondoljuk. Adjunk neki egy cigarettát, adjuk oda neki az utolsó cigarettát. Rágyújt, reszket a keze, fázik, aztán sírva fakad. A gyereknek nincs haja? Nem őrült Erika? Mert úgy látta, mondja, aztán hirtelen lecsillapszik, majd elölről kezdi. Megőrül ettől az állandó kopogástól. Éjszaka fölébredt, nagyon kimerült volt, de félt elaludni. Ki akar menni az erkélyre, pongyolában, hiába mondjuk neki, hogy fagy és térdig ér a hó. Ő akkor is ki akar menni, Frank is ott van, ott áll az ablak mögött, és mutatja. Én már nagy vagyok, ugye? - kérdezi. Csak nem lett öngyilkos Erika? Sehol sem találja. Nem? Akkor jó. Mi ez a zaj? Bántják Erikát? Azonnal hagyják abba! Megőszülök ettől a kopogástól. Éjszaka, amikor fölébredt, és nem mert újra elaludni, fölkeltette Erikát, és lementek az utcára. Erika mesélte, hogy órákon keresztül bolyongtak a kihalt, sötét városban, és ő rettentően félt. Aztán elvitték Annát, karonfogva, kétoldalt vezették, az ajtóból még visszanézett, úgy félt, mint egy állat. Napokig altatták, valószínűleg sokkolták is, a szája tiszta seb volt, amikor először meglátogattam, még hálóban volt. Miután kiengedték a klinikáról, otthagyta az állását, és a városi kertészetnél helyezkedett el. Egész nap kint dolgozott a szabadban, a nyilvános parkokat gondozta, ásott, gereblyézett, avart égetett, egyre jobban érezte magát, és hamarosan teljesen felgyógyult. Soha többé nem tértek vissza a panaszai. Látszólag teljesen megfeledkezett betegségéről és évekkel azelőtti összeroppanásáról. Abban a hátborzongató levélben egyébként még azt is írta, hogy az egyik éjszaka egy hatalmas kakas nézett be az ablakon. Különös, hogy ezt sohasem felejtette el. Ez volt az egyetlen megmaradt emléke azokból az időkből. Egyszer el is mesélte nekem kakasos látomását, és nevetett rajta. Micsoda őrültség, mondta, egy kakas, a negyedik emeleti ablakban. Tudok róla, mondtam, hiszen írta a levélben. Hirtelen hatalmasra tágultak pupillái, rettentő izgatott lett, és szinte kiáltva, hadonászva kérdezte: És? És mit írtam még? Megijedtem, azt hittem, valami nagy bajt követtem el a levél szinte önkéntelen megemlítésével. Semmit, mondtam erőltetett hanyagsággal, Anna azonban szinte rám mászott, és követelni kezdte a levelet. Értsd meg, mondta, tudnom kell, hogy mi következett utána, hiszen tényleg ott volt. Rettentően dühös voltam magamra, hogy ennyire félreismertem az állapotát. Megfogtam a kezét, nyugtatgatni akartam. A levél egyébként is valahol elkallódott, és valóban úgy emlékszem, hogy a kakas megjelenésével lezárult a beszámoló. Anna azonban már újra teljesen higgadt volt, mintha semmi sem történt volna. Egyszer egy társaságban, valami zavaros figura, különös, kakasos látomásokról beszélt. Kezdetben unottan hallgattam, aztán hirtelen eszembe jutott az Annával esett, évekel ezelőtti, szerencsés kimenetelű incidens. Kissé félve Annára pillantottam. A. előredőlt felsőtesttel, kezében cigarettával, feszülten figyelte a magyarázó férfit. Egyértelműen láttam rajta, hogy valóban semmire nem emlékszik már(29).

43.

Nem tudom, szükséges-e a magyarázat. A kérdés persze így hamis, mert megpróbál kicsúszni a személyesség gettójából.

A rothadó, dögvészes utcákon halott gyerekek tántorognak.

A város izgő-mozgó, nyitott sír.

A kopár tereken futóversenyt rendeznek a halálra ítélteknek, ki ér tovább, átvágott nyakkal(30).

A padokon bűzös rongyokba tekert, csontig aszott, vak órások (óriások?) számolják a lépteket.

A kismamák hasában száraz avarként zörögnek a holt embriók.

3/70 Az utolsó éjszaka sötét árnyak ereszkedtek le a csatornába. Amikor újra följöttek a felszínre, egy hatalmas, tarka búcsú közepén találták magukat. Minden mozgott, áradt körülöttük, szédületes körhinták, sikongató, copfos lánykákkal, kurjongató fiúcskákkal, színes, villogó karusszelek, rajtuk tükrös hintók, hintázó gondolák, díszes paripák, délceg hattyúk forogtak. A szabadtéri varietében egy hercegi pár keringőzött, fölöttük valódi kristálycsillár csilingelt, mögöttük pedig fehér mellénybe és bordó pantallóba öltözött szalonzenekar játszott. A céllövöldékben csattogtak a puskák, törtek, hasadtak a hurkapálcikák, egy kis körmedencéből gyűrűzött orrú fahalacskákat horgásztak, mellettük vaskecskét löktek, rongylabdával célba dobtak. A tömegben gólyalábakon sétáló, frakkos, cilinderes mutatványosok vattacukrot osztogattak a kimerült, pufók gyerekeknek, és amikor az egyik odaért a csatornából kiszállt, nyomorult roncsokhoz, hirtelen megtorpant, és bár nem szólt egy szót sem, mégis azonnal mindenki odakapta a tekintetét. Az előbb még nyüzsgő, lármás parádés tér egy pillanatra néma mozdulatlanságba dermedt, megálltak a körhinták, ringlispílek, megállt az óriáskerék, a lendülő kéz, a ravaszra illesztett ujj, a táncoló láb, majd e lenyűgöző, monumentális állóképből egy csoport szürke overallos férfi lépett ki, kezükben hosszú, duplahegyű villával és óriási, fekete plasztikzsákokkal, és pillanatok alatt fölszúrták, majd a zsákjaikba tömködték a szennyes rongyokat. És ekkor újra megelevenedett a kép, az overallosok eltűntek, a gólyalábakon járó cilinderes pedig tovább osztogatta a napfényben kristályosan csillogó vattacukorfelhőket(31).

Csak egy tér vissza, egyetlenegy.

A gettó fölé, mint egy hatalmas kőtömb feküdt a tömör sötétség. Sehol egy lélek, mindenütt csak romok, kőhalmok, föltépett föld, egymásra zuhant, üszkös nyársak. Csupán egyetlen árnyék moccan. A romok közül mintha halk, siránkozó női hangot hallott volna. Megpróbált tájékozódni. Sokáig kereste a hang forrását, de nem találta. Aztán megszűnt a hang. Az árnyék egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt a roncsok közé. Egy ideig még követni lehetett volna az útját, hamarosan azonban fölszívódott a sötétségben. Ennyi. Retour a patkányok útján, majd az egyik irány meghosszabbítása, a horizontálisan futó végtelenben.

Á/2 Nézem az eget. Kozmológiám úgy úszik a pocsolyák felszínén, mint a tenyérről lerázott takony.

Á/2 Akkurátusan építgetem az áldozati máglyát, akár ha óriás fészket raknék, hogy aztán néhány ünnepélyes gesztus kíséretében fölüljek a tetejébe, és az égő áldozat lángján (vagy füstjén?) átlopjam magam az idegen égbe.

44.

2/56 Anna egyetlen egyszer írt levelet Franknak(32). Fekete tintával, mártogatós tollal egy téglaalakú, rajzlapszerű, törtfehér papírra. A tintatartóban már alig volt tinta, amikor belemártotta a tollat. A. egyedül volt a lakásban, sokáig körmölte a levelet, aztán fölállt és kiugrott az ablakon, az üvegen keresztül. Mindannyian tudtuk, hogy F. a városban lakik, de sohasem tudtuk, hol. Szakadatlanul vándorolt, ágyról ágyra, lakásról lakásra, és mindig, minden nyomot eltüntetett maga után. Úgy élt, mint egy nomád. Nyughatatlanul rótta a labirintus járatait, de nem az átjárókat kereste, hanem a zsákutcákat, amelyeknek három oldalról zárt tokjaiban megpihenhet. Néha hónapokig nem láttam, nem hallottam felőle, aztán egyszercsak betoppant, borostásan, kócosan, porladó, csomóra kötött selyemsállal a nyakán, és mintha csak minden nap nálam vendégeskedett volna, olyan magától értetődő fesztelenséggel terült el a fotelban vagy az ágyon, és mosolyogva mesélni kezdett. Mindenféléről, szünet nélkül. Aztán amilyen váratlanul érkezett, éppen olyan hirtelen szedelőzködni kezdett. Csak úgy mellékesen, beszéd közben, szinte észre sem lehetett venni, hogy indulni készül, csak amikor már ott állt, kalapban, kabátban. Gyöngéden megfogta a tarkómat, és homlokon csókolt. Ebben a mozdulatban mindig volt valami teátrális kétértelműség. Sohasem tudtam, hogy komolyan gondolja-e, vagy csak bolondozik. Sohasem csókolta meg az arcomat vagy a számat, mindig csak a homlokomat. Aztán megint eltűnt, hónapokra. Az utolsó években mániákusan változtatta külsejét, néha a leglehetetlenebb öltözékekben és maszkokban jelent meg. A testén nem egyszer szennyes, átvérzett kötések voltak, és teljesen elveszítette a nemét(33). Egy időben gyakran és rendszeresen találkoztunk, többször is lementünk autóval a szülővárosába. Sohasem látogattunk meg senkit. F. azt mondta, nincsenek és nem is voltak rokonai, de ezt ne tekintsem jelképnek. A város olyan volt, mint egy elhagyott, lepusztult, világvégi díszletváros, ahol a kocsma nyikorgó csapóajtaja alatt csak a száraz avar örvénylik ki-be. Egyszer kimentünk a városszéli, már régóta nem üzemelő kőbányába. F. sokat mesélt róla, gyerekkorában itt végezte első repülési kísérleteit(34), míg a munkások végleg el nem veszítették a türelmüket és elzavarták. F. minden évben kétszer-háromszor böjtölt, ilyenkor tizennégy napig nem evett és nem ivott semmit. Az első hallucinációi általában a tizedik napon kezdődtek meg. Egyszer a böjt idején látogattam meg, valószínűleg már az utolsó napoknál tarthatott. Bementem a lefüggönyözött, levegőtlen lakásba, minden ajtó nyitva volt. Egy földre dobott, csupasz matracon, rongyokba tekerve feküdt valaki. Körülötte mindenfelé széjjelszórt papírlapok. Itthon van F., kérdeztem. F. már huszonöt éve halott, mondta egy kissé ingerült hang a rongyok közül. F. fokozatosan ment el. Abban az időben Anna minden nap meglátogatta. A lakás már teljesen üres volt, csak egy fehérre mázolt vaságy volt benne, matraccal. Annának egyszer el kellett utaznia egy napra, csak másnap tudott újra menni. Nem kopogott, volt kulcsa a lakáshoz. F. egyébként sem nyitott ajtót senkinek. A fiú a földön feküdt, teljesen csupaszon, és mélyen aludt. Anna az első pillanatban nem ismerte meg. F. minden szőrzetét leborotválta, néhol szabályosan megnyúzta magát. A sebeket imitt-amott átnedvesedett WC-papír darabkák takarták. Anna két ujjal, borzongva megérintette a csupasz koponyát, az összevissza szabdalt szemöldököt, a mellkas üregeiben megsokszorozódott vérrögöket. A fiú fölnyitotta a szemét és bágyadtan elmosolyodott. Mit csináltál? - kérdezte Anna. Vártalak, mondta F., és mosolyát komisz vigyorra húzta. Egyébként amikor Anna levelet írt Franknak, F. már jó tíz éve halott volt(35).

45.

Újra és újra ugyanott. Minden kép e kettős helyszín átlátszó fóliára nyomott szekvenciája. Minden kép kétdimenziós misztériumjáték a szűk, fullasztó, sötét kamrában.

A felszálló élet a pengén át végigkígyózik a kézbe(36).

Tested a harmadik dimenzió, és mindaddig az, amíg nem zárul le a végtelen lehetőségek útja.

Isten, pörölycsapásonként számolja a Szellemmel együtt a síkokat.

Á/2 A képek hajszálpontosan fedik egymást. Az első fólia csak némelyütt takarja el fényt, a második és a harmadik szinte kiegészít, továbbhúz, folytat egy-egy vonalat, árnyékot, növeli a mélységet, megerősít néhány halványabb konturt, sűrít. A legfelső fólián keresztül látszódó kép csak ezután kezd el sötétedni, és hamarosan már csak egy áthatolhatatlan tömörségű, fekete tömb látszik. Az álom e tömbbe hatol be, ide pillant be, és világítja meg különböző vastagságban a rétegek részleteit.

Üres, szinte üres, hatalmas színpad. Középen a kút, mellette a bűvészinas(37). A színpad sötét, csak a kút és közvetlen környezete van megvilágítva. Mozdulatlan, meleg fény. A kútkáva tövénél szétfolyik, és kicsi, köralakú tavacskát alkot. A fiúcska szeret benne tapicskolni. Mozdulatait úgy őrzi a kör, mintha fal határolná. A fény látszólag a kút nyílása fölül zuhog alá. Ez érthetően ellenállhatatlan kísértést okoz, és aki csak teheti, megpróbál belelesni a kútba. A fény azonban a kút kávájának peremével egyvonalba érve nyomtalanul eltűnik. Áthatol, de a megnyílt közeg menten össze is zárul. Az áthatolás pillanata érzékelhetetlen. Csupán a kút káváján kívülre eső fény halad tovább, és látja el a hagyományosan neki szánt feladatot. Mindez csupán föltételezés. A fénybeesés szögének csalókasága megannyi félreértésre adhat okot. Az ilyen tipusú álmok ezoterikus hangulatát nemcsak a kettős helyszín, hanem az egyidejűleg játszott kettős szerep is adja. Így egy újabb banális vágy valósul meg: az álmodó néző és szereplő egyben.

1/17 Ma már nem tudnám teljes bizonyossággal megmondani: ugrottam-e, taszítottak, vagy csupán elveszítettem az egyesúlyomat. Esetleg háttal a nyílásnak fölültem a kút kávájára, és mint a gumicsónak pereméről hátrabukfencező könnyűbúvárok, belefordultam az aknába. Gyönyörű, tarka virágos, napsütötte mezőre értem. Mentem, mendegéltem, és egyszercsak fiatal, szép, jólöltözött férfiakkal és nőkkel találkoztam. Magányosan, de többnyire párosával vagy kis csoportokban haladtak el mellettem. Mintha egy tavaszi, vasárnap délutáni korzóra kerültem volna. Mindegyikük arca derűs volt, szemmel láthatóan csevegtek egymással, én azonban semmit sem hallottam a szavaikból. Bármerre néztem, kecses mozdulatok, könnyű színek, mosolygós szemek, ápolt kezek, arcok, frizurák. És olyan légiesen lépkedtek, mintha súlytalanná váltak volna. Egyre többen lettek, és ahogy ott sétáltam közöttük, egyszer csak észrevettem, hogy a menet valószínűleg körbejár, ugyanis szabályos időközönként ugyanazokkal a figurákkal találkoztam. Kissé félrehúzódtam, és igyekeztem alaposan megfigyelni az arcokat. És ekkor, ahogy szépen sorjában elhaladtak mellettem, mindegyiket fölismertem, egytől egyig. Iszonyodva és szánalommal néztem a szétroncsolt, föpuffadt, elszíneződött, megvénhedt vagy éppen természetellenesen érintetlenül maradt babaarcokat. Majd közéjük rohantam, és a nevüket kiáltoztam. Rángattam a karjukat, kabátjuk ujját, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon, és egyikőjüket sem érinthettem. Mintha levegő lettem volna, úgy folytatták útjukat, és arcuk újra ugyanaz volt, mint a látomás előtt. Csak akkor vettem észre, hogy mindegyiknek nyitva a kabátja, az inge, mindegyiknek nyitva volt a mellkasa, és abban mindegyik egy gyermekfejnyi kristálygömböt hordott. De akkor már a kút kávájánál álltam, mélyen áthajoltam a kő peremén, és tisztán láttam, hogy lent egy lebegő kontúrú alak fantasztikus zsonglőrmutatványba kezd. Csillogó gömböget hajigált fölfelé, egyre többet és többet. Már legalább egy tucat pörgött egyidejűleg a levegőben, és ahogy nőtt a gömbök száma, egyre magasabbra repültek a tárgyak. Én pedig ott kapkodtam a víz fölé hajolva, és megpróbáltam elkapni a mindig éppen legmagasabbra szálló gömböt. Hiába maradt mindvégig mozdulatlan a víztükör, mégis mindig úgy láttam, hogy csak épp a kezem kell kinyújtani, és máris tenyeremen tarthatom valamelyik csillogó, csöpögő golyót. Valószínűleg lent is észrevették erőlködésemet, mert egyre többen gyűltek a zsonglőr köré, és mindannyian fölfelé emelve tekintetüket, engem néztek. A zsonglőr pedig most már nem is a mutatvány kedvéért, pusztán a kedvemért hajigálta egyre magasabra és magasabbra a gömböket. Azok persze sohasem érték el a felszínt, miközben a lenti horda combját csapdosva dülöngélt a röhögéstől, és mutogatott fölfelé.

46.

Az ereszkedés misztériuma. Nem a süllyedésé, a merülésé, hanem a tartásé. A szál, szinte láthatatlan, éppen csak meg-megcsillan az éterben, de ott van, hiszen ott vagyok. Összekapcsol és enged, tovább és vissza.

Mozdulatlanul csüngök a süllyedő, emelkedő zsinóron. Át nem mászhatok rá, mert a szál is magam vagyok, és ha elenged, akkor is magamhoz térek vissza. Sima kapcsolódás, könnyű átmenet, csupán a test zuhan, bicskázik, forog látványosan. Üres tárgy, puszta tömeg, recycling göngyöleg, isteni jojó, míg le nem szalad az orsó. Otromba hazárdjáték. De a kibomlott csomó fortélytalan fortélya elsüllyedt. Amit egykor talán őrzött a kezdet, csak a vég őrzi. A kötést éppen a lefutó szál találja meg újra. Az álom és a lét azonban tovább játszik, mert él a reflex, a kapaszkodás ösztöne.

A képek valószínűtlenül élesen rajzolódtak föl a légre. Nem is rajzok voltak, hanem kemény anyagba hasított karcolatok. Nyilván a metsző hideg, a hó és a jég tette ilyenné a környezetet. A dermedt mozdulatlanság, a vékony, de sehol meg nem törő, határozott konturok, a pusztán légnemű anyagokkal kitöltött geometriai formák, és ezek külső, belső tisztasága, véglegessége és mozdulatlansága, az időlegesen hibernálódott természet látszólagos állandósága.

Sohasem gondoltam, hogy az álom visszaidézheti ezt a banális történetet. És mert mégis visszaidézte, gyanakodva fogadtam. Hazugságokat kerestem, bevarrt hamisságokat. Féltem tőlük, mint a kenyérbe sütött pengéktől. Akkoriban megannyi átlátszó, primitív ugratásnak fölültem. Tulajdonképpen még cselek sem voltak, és így csak jobban égetett a szégyen, a megalázottság.

A gyermek nyílt volt és érintetlen. Része, darabja a tájnak. Semmi köze hozzám, a kép teljesen elvált a forrástól. Az álom és az álmodó két különböző dimenzióban létezett, még a lencsén áttörő, gyöngyvászonig futó, tölcséralakú fénypászta sem látszódott.

Teljesen sima, zökkenőmentes, lineáris eseménysor, minden belső történés nélkül.

Egy ideig a parton álltam, aztán elindultam a jégen.

Á/2 A part vonalával merőlegesen, céltalanul haladtam, egyszerűen ez az irány volt a legtermészetesebb, leginkább magától értetődő. Még a reccsenést sem hallottam. Csupán annyit érzékeltem, hogy hirtelen megváltozott a súlypontom, és mintha a lábamnál fogva sebesen behúztak volna egy teljesen elsötétülő járatba. Láttam a szemem felett megszaladó jeget, éreztem a hideg nedvességet, ruháim dagadó súlyát, de sem félelmet, sem fájdalmat nem érzékeltem. Még néhány másodpercig halványan és teljesen egykedvűen észleltem a körülöttem lévő világot, majd hirtelen minden megszűnt. De teljesen bizonyos, hogy ezt a viszonylag hosszan tartó állapotot is végigálmodtam.

Megmenekülésem sztorijára már nem emlékszem pontosan. Valahogy és valakik kihúztak, méghozzá nem a jég alól, hanem a meder aljáról. Akárcsak egy sportteljesítményre, úgy emlékszem az időre. Tizennégy és fél percig voltam lent. A túlélésemet valójában egy ősi, a születés után nem sokkal elsorvadó reflex tovább élésének köszönhettem. A baleset után viszonylag hamar fölépültem. Csak két és fél évtizeddel később döbbentem rá, hol jártam valójában. Visszatérnem azonban nem sikerült újra. Biztos tudomásom volt az indulásról, a süllyedésről, a megérkezéről és az ott-létről, de sem egy kép, sem egy hang, sem egy szó, egyetlen emlék nem vallott róla. Azt viszont pontosan tudtam, hogy ez az ott-lét csak a két vonzáskör mezsgyéjének innenső peremét érintette, hiszen még visszatértem(38).

47.

Nem véletlen mondta az orosz(39), tizenketted részben néger és az alatt százezer évvel majom: Hárman vagyunk. A hóhér, az áldozat és a csaló. És nem véletlen felelt rá a zsémbes, megnémult ópiumfaló: A három a Harcos, a Költő és a Pap, igéjük pedig igénk: Ölni, alkotni, tudni(40).

Antik hősként nyílvesszőt szegezni a mutató elé: Hazatérni Ithakába. A mutató azonban hangtalan szeli át a vasat. Csak a szökött szellem állíthatja meg az időt.

Ahogy az indiánok vágták át az őrt állók torkát, úgy metszik ketté az éles rugókat a sziszegve lefutó acéllapok. A mutatók súlytalan, döglötten zuhannak alá, többé nem időt, pusztán irányt mutatva, a nagy Appelplatz végtelen mezejét, ahol Szeráfok és Kápok sétálnak föl-alá, hátrakulcsolt kézzel.

Esetleg még mindenki előadhat egy betétszámot. Az egyiknek bűntetés, a másiknak jutalomjáték. Általában túlírt, túljátszott darabok. Csupán egyetlenegy, kéttagú, hiányos mondat érvényes. Minden egyéb az itteni, se veszteni, se nyerni nem tudás(41) nyegle bosszúja: Hazatérni Ithakába. Favete linguis(42) - tartsd a pofád!

48.

A várakozáskor nem az idő siettetésére, hanem éppen az idő megállítására teszünk kísérletet.

Egyszemélyes szeánsz, profán szabályokkal. Minden fogás megengedett, ami az időhúzást szolgálja, mert tulajdonképpen erről van szó. A játék lassításáról, esetleg széttördeléséről, mert még nem tanultunk meg nem félni, és tudjuk, hogy a szót, előbb-utóbb úgyis ki kell mondanunk.

Minden ritualizálódik, minden kultikus eszközzé válik, a leghétköznapibb cselekedetek is. A táplálkozás, az ürítkezés, a szeretkezés, a mindennapos dolgok intézése stb. Az élet egyetlen összefüggő, hatalmas stratégiai láncolattá alakul. Különös módon minél egyszerűbben, primitívebben szerveződik, annál hatékonyabb a védekezés, annál kevésbé roncsolja a tudatot, az idegeket, annál erősebb marad a hús és a csont.

A várakozás kezdetben próbatételt jelentett számomra. A szorongás már a találkozás idejének kitűzésekor megkezdődött. Eljön? Nem jön el? A nyíltszíni várakozás gyermeteg szégyene a helyszínre érkezés pillanatától kezdve kínzott. Ha bizonyos voltam a találkozás létrejöttében, néha élvezetet okozott a várakozás szenvedésének kéje, különösen a későbbiekben. Máskor tomboltam, kétségbeestem, vagy a pánik különböző formákban megnyilvánuló rohamait éltem át. Aztán sem késleltetett orgazmus, sem pedig ennek befelé égő, önemésztő hisztériában való kirobbanása, csupán hűvös, száraz számítgatás, latolgatás, a helyzet hajszálpontos kitárázása. Ennek iskolapéldáit egy éveken át nem látott intim barát vagy barátnővel való találkozás előkészületeiben láthatjuk. Általában pontosan tudjuk, mennyi időre van szükségünk a fölkészülésre. Így csak egészen kivételes, drámai esetekben zökkenünk ki hosszabb időre. A rákészülés legfontosabb szakasza, a találkozáshoz fűződő belső viszony lehetőleg mindkét fél számára elviselhető kifejezésének megkomponálása. A számításba veendő tényezők közül a legfontosabb a felek életkora, sexusa, a kapcsolat egykori intenzitása és az utolsó találkozás óta eltelt idő hosszúsága. Amennyiben rekonstruálható, hasznos lehet az utolsó viszontlátáskor kinyilvánított szellemi (ideológiai), világnézeti, érzelmi beállítottság, illetve az egykori életvitel és hozzáállás mérlegelő, egymással összevető elemzése, hogy aztán a különböző adatok feldolgozása és kiértékelése után eldönthessük, hogy például farmert vegyünk-e vagy szövetnadrágot, ha az utóbbit, akkor vasaltat és jólszabottat, vagy inkább lezsert, sőt kifejezeten elhanyagoltat és divatjamúltat. Hogy hajat mossunk és megborotválkozzunk-e a találkozás előtt; miképpen rendezzük el lakásunk tárgyait, esetleg nosztalgikusan, néhány, ki tudja honnét előkotort, közös napokra emlékeztető emléktárgyat jó látható helyre kiállítva, vagy éppen ellenkezőleg, gondosan ügyelve arra, nehogy bármi még véletlenül is utaljon a közös múltra. Mindez természetesen jó emlékezőtehetséget és kifinomult beleérzőképességet igényel, hiszen nemcsak aprólékos múltanalízist kell végezni, hanem a másik fél (át)alakulásának leglényegesebb jellemzőit is meg kell sejteni. Milyen kínos például, ha zsíros, fésületlen hajjal, borostásan, porladó selyemsállal a nyakunkban, ugyanabban a feslett, elszalonnásodott, drapp kordzakóban és kifényesedett ülepű nadrágban fogadjuk látogatónkat, aki az első pillanatban szemmel láthatóan meghökken, és még kissé ellenséges szánalmát sem tudja leplezni tekintetében. De aztán hamar, rutinosan elrendezi vonásait, vállfára akasztja bokáig érő szarvasbőr kabátját, és megkérdezi, hogy levegye-e a cipőjét. Idővel azonban az ilyen tipusú malőrök egészen egyszerűen kizártak.

A várakozás tudományos alaposságot és körültekintést sem nélkülöző művészete rendkívül kifinomult, biztos közönségsiker, ha ajtót mutatunk a kissé félszegen betoppant abbénak(43). De ki oldoz föl, ki old el, ha az ajtóban egy hínáros testű, iszapos, mocsárszagú Démon jelenik meg, és nem a várva várt, asztráltestű, csóvafényű, magába vonó angyal.

49.

2/63 Az utat Bolond Pierrot(44), az ollós gyilkos mutatta meg. Keresztül rohantunk a fölfordított, csatatérhez hasonló lakáson. Mindenfelé lemészároltak hullái és széthajigált, világító fehér, gyolcsszerű ruhadarabok vagy csupán cafatok. A törpe egy habos, csupa csipke, patyolat baldachinos franciaágyban feküdt. A fátylak nem voltak kioldva, csak úgy lazán az oszlopokra tekerve. Pierrot a nővel volt, fiús alakú, kölyökarcú, de már érett asszony, erősen festett, kissé lefelé görbülő, erőszakos szájjal. Mindkettőjük kezében fegyver volt, lőfegyver, valószínűleg egycsövű, egyszerű vadászpuska. Pierrot jókedvűen, hetykén fütyörészett, széles, dobált mozdulatokkal lépkedett a rezzenéstelen arcú, komoly asszony mellett. Mellközépig kigombolt fehér apacsinget viselt, és karcsúsított, hosszú, lengő szárnyú, kaftánszerű zakót. Szótlanul, szinte futva mentek át az egymásba nyíló szobákon. A hullák, mint ottfelejtett, szétdobált tárgyak, a leglehetetlenebb pózokban ültek, feküdtek a kecses, finom eleganciát sugárzó, klasszicizáló kereveteken, díványokon, asztalok alatt, székek között, a kandallóba bukva, vagy csak egyszerűen a hatalmas perzsaszőnyegen végignyúlva. Amikor a baldachinos ágyhoz értek, Pierrot ajkai közé szorította a félig égett szivarkát, és a két bokájánál fogva fölemelte, szinte fölcsippentette a törpét, és átemelte az ágy lábtámláján. A vékonydongájú, sötét öltönyös holttest mint egy döglött szárnyas lógott a kezében. A zakó két szárnya előrehullott az apró fej kétoldalán, a nyakszirt azonban szabadon maradt. Közvetlenül a tarkó tövéből egy hosszú, ezüstszínű, félig nyitott papírvágó olló meredt ki. A pengéken egészen a fogóig felspriccelt, megalvadt vér. Pierrot egy félfordulatot tett a törpével, majd egyszerűen beleejtette az ajtó mellett álló, hatalmas fotelbe. A test nem dőlt föl, hanem kissé félrebicsaklott nyakkal a háttámlához támaszkodva, szabályosan fejen állt a hímzett párnán. Többre nem emlékszem, csak erre a derűs, vágtaszerű szemlére, a törpére, és a törpe nyakszirtjéből előremeredő, hosszú papírvágó ollóra. Pierrot-val később rendszeresen összejártam, és amikor hosszabb ideig nem találkoztunk, akkor sem hagytuk el egymást. Azt hiszem, törvényszerű volt, hogy ő vezetett ki a városból, és ő mutatta meg nekem a pályát. Egy kicsit hitetlenkedve és gyanakodva méricskélt egész úton, és állandóan azt mondogatta, hogy vigyázzak, mert túlságosan összeillenek a kontúrok, túlságosan fedik egymást a képek, és ő bizony nem szereti az ilyesmit. Higgyem el, ez olyan, mintha nem is álom lenne. Persze ne értsem félre, maga sem tudja, miért jött ez rá éppen most. Vigyorogva rám kacsintott, és sercintve kiköpte szájából a szétrágott szivarcsutkát. O.K., mondtam, minden rendben, értem én, aztán már nem is szólt többet, csak egyetlenegyszer, kissé félvállról, de mégis fenyegető komolysággal: Azt persze nem igérem, hogy egyvégtében végigbírom az utat. Sivár, élettelen külvárosi utcákon haladtunk. Minden épület ép volt, mégis úgy éreztem, hogy egy lerombolt városban járunk. Az égbolt, az egész égbolt egyenletesen szürke volt, nem lehetett megállapítani, hogy reggel van, dél, délután vagy kora este. A levegő nem mozdult, semmi sem érintette a bőrömet. Idegen, kevert táj volt, a külvárosokhoz fűződő emlékeimhez képest szokatlan rekvizítumokkal. Az út kétoldalán például barnára festett, T-alakú fa villanypóznák álltak, a tövüket valamilyen okból vastagon bekenték kátránnyal. Mintha egy széles, de teljesen sima földúton haladtunk volna. Lépteink térdmagasságig fölverték a port. Egyébként az egész úton, közvetlenül a föld felett, finom, fehér por szállongott. A fénytelen szemcsék csak néhol vetettek bukfencet, vagy csináltak egy váratlan kacskaringót. Az volt az érzésem, mintha két veszternhős sétált volna végig egy elhagyott kisváros főutcáján. Nyilván Pierrot egyénisége is hozzájárult e már többször átélt illúzió kialakulásához. Észre sem vettem, amikor megérkeztünk. Itt vagyunk, mondta Pierrot. Felém fordult, az egyik lábát föltette egy ott felejtett kerékvető kőre, és egyik kezével rágyújtott, a másikkal pedig följebb bökte homlokáról széles karimájú kalapját. Úgy hatott, mint egy cigarettareklám, éppen csak a nyereg hiányzott a lába elől, meg egy kis Sziklás Hegység, napraforgószínű alkonyattal. A pálya északnyugati irányban futott ki a városból, és a szemünk előtt lévő szakasz tulajdonképpen egy könyökben meghajló kar alsó szára volt. A felső részt teljesen eltakarta egy elhanyagolt, gazos aljnövényzetbe tekeredő, csupa értéktelen fafajtából álló, satnya erdő. Kétségtelenül ideális terep, gondoltam, és egy pillanatra eszembe jutottak Pierrot hitetlenkedő szavai, és magam is gyanakodni kezdtem. Túl élesek voltak a körvonalak, és túlságosan egyértelműek a gondolataim. Pierrot egy vékony, füzetszerű könyvecskét húzott elő a zakója zsebéből és felém nyújtotta. 6 óra 12 perckor jön az első, aztán szinte óránként érkeznek a szerelvények, mondta. Az éjszakák hidegek, a föld szinte megfagy hajnalra, figyelmeztetett. Aztán középső- és mutatóujját tisztelgésszerűen halántékához érintette, és fütyörészve visszafordult. Lepakoltam a szerelésemet, a térdemet verdeső tengerészzsákot, a kinyitható, fémcsővázas, kifakult vászonnal behúzott kemping karosszéket, és teli talppal a sínek mellé guggoltam. Hosszú ideig mozdulatlanul ültem a sarkamon, aztán lassan munkához láttam. Először fehér krétával egészen a kanyar könyökéig megjelöltem a talpfákat(45), majd a kiindulópontnál egyenletesen szétterítettem a néhol kupacokba összerázódott, szürke, hegyes zúzott köveket. Aztán kigöngyöltem a hálózsákomat, beállítottam az ébresztőórát és elaludtam. Egyetlen emlékem, hogy alvás közben folyamatosan tudtam: nem álmodom. Az első napon a szerelvények, illetve a mozdonyok zakatolásának hangszínét, ritmusát és változó hangerejét figyeltem. Másnap a hangerőváltozás és a megtett távolság viszonyát próbáltam meghatározni, harmadnap pedig a közeledő fémtömegtől rengeni kezdő föld rezgésritmusát igyekeztem kiismerni. Csak ezután állítottam föl a sínek között a könnyűvázas, Apám szerszámos kamrájában talált kempingszéket. A rövidszárú, puha bőrcsizmám helyett rétegelt talpú futócipőt húztam, és körülbelül az érkezési idő előtt tizenöt perccel, háttal a menetiránynak, kényelmesen beletelepedtem a karosszékbe. Még néhány percig a szék lábainak és cipőm sarkának gondos elhelyezésével voltam elfoglalva, majd kissé teátrálisan megemeltem a fejemet, lehunytam a szememet és egyenletesen, mélyeket lélegezve vártam. Először a sínek szólaltak meg, alig hallhatón, finoman zúgva, ciripelve, aztán kocogni kezdtek a lassú rezgéssel, ellenségesen hegyes sarkukkal egymás felé forduló zúzott kövek. A föld maga csak jóval ezután bocsátotta ki az első, erőteljesebb rezgéseket. Amikor a mozdony befutott a könyökbe, már az egész szakasz rengett. Az első kísérletek során tagadhatatlanul igazi tankpánik tört rám, és csak komoly erőfeszítések árán sikerült újra összeszednem magamat, hogy újra minden idegszálammal a megfelelő pillanatra összpontosítsak, amikoris egy már jó előre begyakorolt mozdulattal fölkapom a kempingszéket, és egy hatalmas ugrással félrevetem magam a mesebeli bölényként rám rontó fémkolosszus elől. Körülbelül mindig tudtam, hogy az ugrás pillanatában melyik talpfát éri el először a mozdony. Egy kicsit kifújtam magam, majd odasétáltam a szék és az előbb elrobogó szerelvény közti legkisebb távolságot jelző talpfához, és egy kis noteszba bejegyeztem a talpfára rajzolt jelet. Már a harmadik vagy a negyedik lapot írtam teli, amikor egy rendkívüli esemény egyszer és mindenkorra véget vetett a már-már befejezéséhez közeledő kísérletnek. A pályán ugyanis egy új, ismeretlen paraméterekkel rendelkező szerelvény jelent meg. A mozdony nagy sebességgel, alattomosan közeledett, csak amikor már harmadszor számoltam az ütemes kerékcsattogásba hét tizenhatodot, ami egyértelműen nagyobb sebességet jelzett az eddig ismertnél, akkor döntöttem az azonnali ugrás mellett, és a következő pillanatban máris mintha szecskázógép falta volna föl a kempingszéket, úgy röpködtek ki a szilánkjai az acélkerekek sikító, fejhangon őrlő kerekei közül. Már a repülés pillanatában üvöltöttem, és amint földet értem, menten talpra ugrottam, és vaktában rohannni kezdtem. Először végig az alacsony töltés mellett, majd át a mezőkön, szántókon, a néptelen, külvárosi utcákon, üres, elvadult grundokon, düledező, üszkösödő ipartelepeken, miközben görcsösen téptem, markolásztam koponyámat, ugyanis az az őrjítő, metsző zakatolás egy pillanatra sem akart enyhülni. Bárhogyan rohantam, üvöltöttem, mintha csak a fejemre borítottak volna egy kaptárnyi gyilkos afrikai méhet, és ezeket akartam volna valahogy lerázni. A szuperszonikus zúgással bepörgött parányi repülők azonban nem tágítottak, sőt hamarosan egyenként elkezdtek bemászni koponyám nyílásain, a fülembe, az orrlikamba, a szájamba, de még a szemgolyóm és szemüregem közötti parányi réseken is átfurakodtak, és most már végleg képtelen voltam szabadulni attól a többszáz tonnás robajtól. Aztán belépett a szobába Pierrot, hosszan és erősen rázta a vállamat. Először meg se ismertem, aztán kábán, kimerülten rámosolyogtam. Visszanézett, úgy festett, mint egy hegyek közé menekült partizán. Izmos felsőtestén, kereszt alakban átkötve, láncba fűzött dinamitrudak voltak. Atyaian megpaskolta az arcomat, és ezt mondta: Ne vedd a szívedre, fiú! Hát nem emékszel, hogyan volt a Nagy Krokodilussal? Ezek a nagy szavak, én mondom neked, mind csak káprázat, mondta, és teli tenyérrel, erősen megfogta hátul a koponyámat, és egy gyors mozdulattal belenyomta arcomat a vastag párnába. Mint a kloroform, úgy bűzlött megtorlódott leheletem. Aztán újra elaludtam.

50.

Vissza a vasárnapokba.

1/2 Képek. Látom, miként nyílik meg a rejtett tapétaajtó, és sápadtan, üres szemüreggel, földig érő, nehéz selyemben elvonul a hosszú, terített asztal mellett egy távoli, szerencsétlen rokon. Látom az arcokra dermedt fagyos döbbenetet, a gyermekek ijedten kikerekedő szemét, a cselédek még mindig tiszteletteljes alázattal megtelt tekintetét. Látom, ahogy az aggastyán kezéből kibillennek az evőeszközök, és arccal előre belezuhan a tányérba. Hallom a selyem surrogását, a léptek koppanását, a kézben tartott ezüsttálcákon megrezzent üvegek koccanását, a fiúcska halk, fuvallatszerű szellentését, az ezüstök csengését, a pürébe zuhanó fej puffanását. Képek. Mintha csak ott ülnénk a diványon, a még kellemesen túlfűtött lakásban, szorosan egymás mellett, egymás melegében. Ölünkben vastag, keményfedeles album, szabálytalan fogazatú, apró fotográfiákkal. Árnyékok nélküli, fekete-fehér felvételek. Lencsényi arcok, pálcika figurák, föltűnően sok csoportkép. Innét nézve valószínűtlenül rendezett környezet. Az udvar, a vízpart, a terasz, szinte kivétel nélkül minden felvétel a szabadban készült. Keressük magunkat és a többieket a pillanatban. Csupa sima arc, a sóderes út kétoldalán még teljesen szabályos a kőszegély. A félig földbe süllyesztett, fektetett téglák csak jóval később kezdtek széttöredezni, kidőlni. Némelyik féloldalasan tovább süllyedt vagy hátrafelé bukott, ma már olyan az egész táj, mint egy régi, elhagyott temető. A bokrok, cserjék megtetvesedtek, a gaz vad csomókban burjánzik, a lepusztult, szélütött fák koronája helyén pedig csupán néhány beteg, itt-ott kizöldült karó és nyárs meredezik. Csupa fiatalasszony, büszke arcélű, fiatal férfi, teliszájjal nevető leány és fiú, evezősök, labdajátékosok, bumfordi csecsemők anyáink, nagyanyáink karjában, mindannyian könnyű öltözetben.

Az album egyik szárnya a combomon, a másik az ő ölében nyugszik. Könyörtelenül pontos érzékkel hagyjuk abba a fényképek beragasztását, és aztán már csak kupacokba gyűjtve őrízzük meg őket íróasztalunk fiókjában vagy a szekrények mélyében. Többször is eltervezzük, hogy beragasztjuk a legjobban sikerült felvételeket, de aztán végleg elveszítjük érdeklődésünket, és az összes fényképet válogatatlanul beszórjuk az albumok mellé. Még érzem a súlyát a combomra fektetett albumoknak, és a test melegét, ahogy bőrünk a ruhán át összeért.

H. bácsiról csak két fotográfia maradt meg, és talán még egy-két csoportképen is ott feszít könnyű, világos nemezkalapban, bőszabású, világos vászonöltönyben. Olyan volt, mint egy sikeres fürdőorvos, nagy hóditásokkal, a középkorú anyák és a vékonydongájú bakfis lányaik titkos bálványa. Ha átsétált a Kurpark díszkertjén, nem volt vendég, ki tisztelgőn ne biccentett volna felé. H. bácsi 34 esztendős korában pusztult el, röviddel az eljegyzése után. Menyasszonya egy karlsbadi posztó nagykereskedő leánya volt, áttetsző, kortalan, tűnékeny teremtés.

A család hatalmas kézikocsival menekült a városból. Elől az apa és S. néni férje baktatott fölistrángozva, a család nőtagjai hátul tolták a kocsit. Csak a Dédi ült fönn a raktéren, óriási málhák, összeszíjazott kofferek, ládák és néhány régi bútordarab között, egy súlyos, csavaroslábú, egyenes támlájú diófa karosszékben, teljesen merev felsőtesttel, rezzenéstelen arccal, bokáig érő, állig begombolt, fekete ruhában. Úgy tűnt, mintha az utat nézné mozdulatlan, fehér tekintetével, de már évek óta teljesen vak volt. A menet, mint egy lassan vonuló, eleven oltárkép, vállon körbe hordozott, körmeneti szent jelenet.

A család, valahol félúton, belefutott a visszahúzódó frontba. Egy délután barbár külsejű, érthetetlen nyelven ugató martalócok fogták körül a kocsit. A férfiakat elhajtották, a nőket pedig megbecstelenítették. Csak a Dédihez nem nyúltak. Ő továbbra is mozdulatlanul, szálfaegyenes felsőtesttel, kőarccal ült a ült trónuson.

H. bácsi ekkor már fogságban volt, és talán nem is emlékeznék rá, ha nem emlékeznék a diványon összeérő testek melegére. De hosszú ideig hallgatam, mert azt reméltem, mint valami könnyű lányregényben, hogy egyszer talán még visszaülünk a pamlagra. Hallgattam arról, hogy évtizedekkel H. bácsi eltűnése után, találtam egy tudósítást egy külföldi magazinban arról a táborról, ahol H. bácsi is elpusztult(46). A táborban különböző orvosi kísérleteket végeztek. Többek között a megfagyott test felmelegítésével is foglalkoztak. A kiválasztott férfi foglyokat kikötötték éjszaka a fagyba, majd reggel bevitték őket valamelyik kórterembe, és a csonttá fagyott testet befektették két női fogoly meztelen, egyenletes melegben tartott teste közé. Az orvosi jegyzőkönyvek adatai szerint, az e módon történt fölmelegedés közbeni szövet elváltozás lényegesen csekélyebb mértékű volt, mint más, természetellenes fölmelegítési eljárás esetén.

51.

Á/Á/2 Meg kell állítanom az időt. Világos, tágas, mozdulatlan mondatok. A történés nélküli létezés hosszan kitartott, nyugodt képei. Egymás mellé helyezett, csendes anzikszok. Ragyogóan színezett belga metszet, kapható Charleroi-ban 35 centime-ért(47). A folyamatos, változatlan jelenlét az egyetlen dimenzió. A mező minden pontja azonos értékű, felcserélhető egymással, és azonos az egésszel. Az öbölbe lassan fölhúzódó víz kúszása, ahogy átúszik talpunk alatt, lábfejünkön, kontinensnyi szélességben.

Á/2 Nincs várakozás, hiszen jelen van; nincs érkezés, tartózkodás, majd elválás, mert mindenben és folyamatosan állandóság van. Ami el/leválhat ostobaság.

Ostoba az összefüggés, a ráaggatott értelem, az eszme, a hit, minden esztétikátok, az összes béna okoskodás.

Kinek akarok kedvezni a mesterkélt metafórákkal, légies allegóriákkal, kifundált eszmékkel, sanda ideológiákkal? Kinek a kegyéért járom a túlfűtött hisztéria kűrjeit, lesem izgatottan a jégen négykézláb csúszó-mászó nyomkeresők pontozótábláit?

Á/2 Szentenciák, csatos könyvben préselődő, száradó-porladó ömlengések, nagyáriák, fölvetett áll, megemelt mutatóujj, elboruló tekintetek, a homlok boltozatán átviharzó árnyékok, az öngerjesztés partiturái. És mindehhez mennyi pöhendi póz.

Félvak, dublini szerzetes(48). Kissé féloldalasan ül a mély fotelban, keresztbe vetett lábbal, combjára fektetett kéziratlapokkal. Kézfeje arisztokratikus pózban a papírlapokon nyugszik, az ujjain lévő pecsétgyűrük pöffeszkedő levélnehezékek.

Talán csak egy valami feledteti a sok pojácát: a vonás nélküli kőarc. Szeme helyén két kútkráternyi lukkal, mintha mitológikus madarak vájtak volna a koponyába, az agyba, zárt labirintust szántva a szivacsos mezőkbe.

Á/2 Nem, nem nézem többé az órát, hiszen két évtized kellett ahhoz, hogy a Nemzeti Könyvtár lépcsőjétől eljussak Charleroi-ba. Két évtized, és én rögtön 365-ször akarom megismételni a Nagy Mutatványt(49).

Á/ Bízom a Földrajzi Társaság jelentésében(50). Éjszakánként engedelmes, termékeny abesszin nőkről álmodom, vad királyokról, durva, erős szagú férfiakról, hevederrel összefogott, gyanús eredetű fegyverekről.

Ha nem ölnek meg addig tökéletlen mondataim, talán behajózhatok a mozdulatlan sivatagba, mert tudom a rejtély nyitját, amin a filológusok könyvtárnyi hosszan babrálhatnak.

Á/A2 Ott talán egyetlen lendülettel tollba tudnám mondani mondataimat. De akkorra már túlleszek rajtuk. Senki sem hoz hírt felőlem. Kezdetben keresni fognak körözőleveleken, nyomtatványokon, mert a hivatali ügymenet így kívánja. Fényképem alatt rövid, tárgyszerű leírás, mintha egy ásvány vagy valami különleges növény lennék. De ahová értelme lenne eljuttatni ezeket a körözőleveleket, ott nem ismerik az írást.

Fölöttem telihold, az utcáról el-elhúzó gépkocsik zúgása és változó erősségű beszédfoszlányok hangjai szűrődnek be. A papírlapon talán csak néhány óráig élő, apró muslincák rohangálnak, miközben a dandy buzi könyvét lapozgatom(51). A lapok már annyira megbarnultak, mintha megégtek volna.

Fenn, az ünneplős égbolton, sokáig kóválygott egy tétlen felhő.

Némelykor, fulladozva az unalomtól, egy-egy ponty bukott föl a vízből, nyugtalan lélegzetvétellel. Ez volt az uzsonna órája.

Á/2 Valószínűleg megtaláltam az időleges nyugalmat, míg újra el nem ragad a ösztönös, de most már valamelyest begyakorolt idegbaj. És végre ráleltem a könyvre, amelyre írás közben rátámaszthatom a tollszárat tartó kézfejemet. 343 számozott oldal, és mérete szinte pontosan megegyezik az írófüzetemével(52). Ma nem féltem.