1.
Megszólított a Halál. Nem szólított, hívott, hanem mintegy arra jártában vagy arra jártamban odaszólt. Rövid, pontos, kissé zaklatottan elhadart figyelmeztetés, ahogy egy ismeretlen jóakarónk figyelmeztet minket egy baljós helyszín felé közeledve. Szinte összeér a vállunk, amikor elhaladunk egymás mellett. Az ismeretlen alig mozduló ajakkal, de teljesen érthetően beszél. Egyikünk sem lassítja le lépteit. Rezzenéstelen arccal haladok el mellette. Pusztán egy pillanat az egész, ennyi mégis elegendő az üzenet átadásához.
Az arc csak valamivel később hullik szét, a vonásokat addig fölfüggesztve tartja a rutin, az önfegyelem. Befelé fordulok a diványon, néma üvöltésre rándul a szám, és belenyomom az arcomat a kárpitba. Afrikot zabál a téboly. Az üzenet nyilván ugyanaz, mint mindig, de most talán kíméletlenebbül fogalmazták meg, vagy engem ért fölkészületlenül egy erőtlen, szétomló pillanatban.
A Nagy Tréningek, a tudományos alapossággal megtervezett edzőtáborok jól ismert kudarcai. Örökkévalóságig készülünk egyetlen mozdulatsorra, aztán nekilódulunk, és már az első pillanatban, az első mozdulatnál kudarcot vallunk.
Igen, az üzenet ugyanaz, de ezernyi módon átadható. Egykedvűen, elfúló izgalommal, határozottan, kétségbeesetten, dadogva, fenyegetőn, fegyelmezetten vagy éppen így, időzített bombaként, agyba helyezett dumdum lövedékként.
2/34 Először a levegő vált egyre áporodottabbá, nehezebbé, mintha lassan, folyamatosan szivattyúzták volna ki belőle az oxigént. Aztán szépen rádöntöttek a fehér, skájborítású orvosi asztalra, és a nagy, sűrű testű, vastagon kipárolgó nővérkék, akik a fenyegető bőrkötényekben inkább úgy néztek ki, mint hatalmas fertályú mosogatóasszonyok, széles és nedves gézlepleket hoztak, amelyeket szép sorjában, akkurátusan az arcomra borítottak. Majd széles ecsetekkel bekenték valamiféle földszagú, kesernyés kulimásszal, és otthagytak. Ne mozogjon, parancsolta az egyik, de én akkor már egyébként sem voltam képes mozogni. Azt hiszem, többször is elszúnyókáltam, és mindig azt álmodtam, hogy súlyos, vajszínű, kézi horgolású függönyöket terítenek rám. Csak amikor fölébredtem, akkor döbbentem rá: bebetonoztak. Nyitott szemmel, koponyámba repedt szájjal feküdtem és reszkettem. A rettegés szakszerű, precíz mozdulatokkal meghámozta az agyamat, majd markába fogta és kifacsarta. Újra le szerettem volna hunyni a szememet, de nem voltak szemhéjaim(1). A pánik mint a lúg futott végig nyelőcsövemben. Nyüszítettem, nyöszörögtem, és minden alázatra kész lettem volna egy pillanat enyhülésért. Félelem és kétségbeesés(2) rikoltozott bennem, mint két fúria, közönségesen és utálatosan, akárha egy lezüllött, mocskos bérkaszárnya belső udvarában üvöltöztek volna egymással, hogy melyikük nem húzta le maga után a folyosó végén lévő, örökké összefosott WC-t. Én az udvar közepén álltam, a függőfolyosók kövéről szigonyként visszaverődött szavak záporában, mint egy tetves porolóra fölfeszített, külvárosi Szent Sebestyén, és a halálra szomjúhoztam. A viadalnak szegény Stern bácsi(3) vetett véget. Stern bácsi a harmadik emeleten lakott, és népes kanári tenyészete volt a körfolyosóra nyíló konyhában. Akárhányszor fölnéztem, a folyosón állt, a korlátnak támaszkodva, bő szárú sortban, amelynek tölcsérszerűen felém táguló nyílásában, hol az egyik, hol a másik oldalon valószínűtlenül hosszú hímvesszeje csüngött. Igen, valószínűleg ő némította el ezt az éktelen tivornyát, mindenesetre hirtelen csönd támadt, és én végre elaludtam.
Közvetlenül a hosszan tartó és mély kábulat előtt kissé lehiggadtam, és arra gondoltam, hogy ha lesz még mód a folytatásra, akkor már semmi sem mehet tovább úgy, mint eddig, és nyilván nem véletlen, hogy éppen akkor és ehelyütt szakadt rám a katasztrófa. Bizonyosan célja van velem, valamit el akar mondatni, és ezt csakis így teheti meg, így akadályozhatja meg, hogy ne némuljak el, ha rezzenéstelen arccal, kissé összehúzott szemekkel elsuhan mellettem az a lobogó hajú, zsinórszájú, sátorlapból szabott viharkabátot viselő férfi.
A reggeleket megragadni, az ébredés utáni órákat. Az indulást, amikor még nem köpték be a napot a külső világ alattomosságai, zsarnokoskodásai, szakadatlan kiomló hírei, amikor még tart a lebegés, a lebegés emléke, amikor még állnak az álmok tükrös csarnokai. Már leengedték ugyan a csillárokat, homály fut végig az üvegeken, valami azonban megmaradt a tudásból. Gyorsan romló, fényérzékeny papírlapok. Mert hiába hunyorgok most boldogan a Napba, és teli tenyérrrel mérem ki magamból az éjszaka hűvösét, mégis a fény az, ami gyilkol. Szerencsés esetben órák, de többnyire csak percek, pillanatok maradnak, hogy a következő merülésig kitárázzam a napot, hogy az ellensúly ne katapultálhasson a semmibe, ebbe az üres tartályba, amelybe ciklikusan úgy ürítkeznek a kínok, mint végbéltágulásos buzeránsok.
Á/2 A reggeleket megragadni, az ébredés utáni órákat. Az indulást, amikor még nem köpték be a napot a külsé világ szakadatlan kiomló hírei, alantasságai, zsarnokságai, amikor még tart a lebegés, a lebegés emléke, amikor még állnak az álmok tükrös csarnokai. Mert estére bebüdösödik a lélek a várakozástól, az önsajnálattól, a komplikált rákészüléstől, és már képtelen vagyok mozdulni az egész napos ébrenlét málhájától, az idegeket, zsigereket kipányvázó koloncoktól.
Ne várj semmit az estétől, a hamis és háládatlan szerekkel fölajzott éjszakáktól, mert a bosszú kegyetlen és könyörtelen, az áldozat pedig hiábavaló.
Az ébrenlét minden pillanatban megtizedeli a merülésből fölhozott kincseket, ha éppen nem üres marokkal vagy csupán maréknyi homokot szorongatva öklömben rúgom föl magam a felszínre.
Á/Á/2 Nincsenek emlékek. Az álomlét az ébredéssel libikókázik, amikor az egyik alámerül, a másik fölbukkan, és az egymással átellenben ülők sohasem pillanthatják meg egymást.
Nincs lassú szenvedés, kimért és módszeresen adagolt pusztulás, milliméterről milliméterre terjeszkedő fájdalom. Öntetszelgő komédiázás öblögetni a gyalázat és a szégyen torkig fölfutó, híg és keserű levével, miközben szememből föltartóztathatatlnul peregnek ki a kiszáradt, szétrepedezett matricák parányi lemezkéi. A levált lapok úgy zuhognak koponyámban, mintha kőtáblákat hajigálnának egy teherautó platójára. Csakis ennyit érzékelhetek - süket és vak zuhogást. Mégis innét kell indulnom, a nagy bontás kezdetének első pillanatától, mert néhány holmit talán még kimenthetek a romok közül, vagy esetleg éppen elém hullik egy-két ismerős tárgy a gyilkos dübörgéssel elvonuló dömperek hálói alól.
Á/2 Hordják az éjszakát. Néma, barna hasábok.
Gondolod, hogy kétségtelenül itt az időm? Hiszen O. se, meg M. se(4). Állítólag így mondtad. Végül is mindegy.
Á/Á/2 Tudom, hogy létezik Történet, mert elbeszéléseimben fölbukkan a vágy a történet megtalálására és fölfejtésére.
Tökéletes, maradéktalan együttes: oldás és megsemmisülés. Érteni és felejteni, fölfogni és zuhanni hagyni.
A visszavétel egyben átadás.
Minden cselekedettel szemben a türelem szelid tükre áll(5). Amíg látom magam benne, és meg akarom érinteni magam a tükör mögött, élek. De ha két marokkal kapok a sík mögötti térbe, a téboly üt bennem tanyát. És arcom minden egyes szilánkban benne lesz.
Á/2 Szeretném tudni, ki suhan el melletem újra meg újra, és szeretném tudni, ki mellett siet el valójában. Mi az üzenet?
Keresem a helyszínt.
Előre-hátra rohangálok az idő hálóján, keresem a fix pontot, ahonnét el-, leereszthetem magam. Szakadatlan járom a térben egymással párhuzamos, oktogonális köröket, az innét nézve egyre szűkülő, egymás mögötti, perspektívikus pályákat. Mint egy sajátos tölcsér, hosszú, egyenes szarv üreges belseje, amelynek tűhegyes pontban végződő csúcsa halálos pontosággal fúródik bele a vélt helyszínbe(6). A vidám kis cserkészek talán itt rejtették el egy kő alá, a zsombékosban vagy az egyik fa odvában a rejtjelezett üzenetet. Az oktogonok azonban csak innét nézve szűkülnek, valójában egyformák, és az a távoli, egyetlen pontnak tetsző idom éppen akkora, amekkorának onnét látnád a most hozzád legközelebb esőt. Mégis keresem a helyszínt, nincs más esélyem.
Az egykor talán daliás, de funkciótlan csomóban végződő kötelet egyetlen mozdulattal vágtam ketté, közvetlenül a csomó alatt. A vágásnál arasznyi hosszan elváltak egymástól a fonat szálai, és sziromként kibomlottak. A hangya ezeken szaladgál föl-alá, hol az egyiken, hol a másikon, mint ujjnyi vastag fűszálon. Keresi az utat, amely az elveszített bog nyomába, a fészekhez vezet, és neki vannak fantomfájdalmai. Amíg kémiájának engedelmeskedik, hacsak nem falják fel útközben, van esélye az életben maradásra.
Egyszer belemártottam egy vöröshangyát a tintába, és szabadon engedtem a papíron.
Á/2 A grafomán mindent leírni kényszerül, nincs más választása. A megszünés, a megsemmisülés folyamatát is, amíg végig nem fut az idegpályákon a visszavonhatatlan parancs a tollat tartó ujjakig. Így a hosszan elhúzott, zuhanó vonal is a történet része, a leszállás előtti pillanat kalligrafikus agóniája.
Á/2 Arányos, sima mondatokat szeretnék írni, átadni magam a mondatépítés liturgiájának, visszakérni a türelmet, elfogadni és tudni élni vele. Másolni az élet kegyes pillanatait. Talán ezáltal nekem is részem lehet bennük.
Nem félek az édességtől. Emelt fővel lépek be közönséges helyekre. Mi lenne a létezésnél nagyobb banalitás? Édes-szomorkás operettbetét, parádés díszletekkel, a legalantasab érzelmekre számítva.
Rá szeretnék feküdni a vízre, mert át akarom ringatni magam más mezők felé. Végtagjaim azonban szakadatlan kapálnak, rángatják őket a hamis ösztönök. Képtelen vagyok vállalni, amiért nap mit nap elüvöltöm az invokációt. A reflexek túl mélyen akaszkodnak idegeimbe, lehúznak, terrorizálnak, ahelyett hogy végre engednének, elengednének, és simán kiúsztatnának új vizekre.
A felhők után kapkodok és a vizet csapkodom. A levegőbe hullámveréskor kortyolok bele, amikor meg kifeszül a víztükör, úgy préselem össze ajkaimat, mint egy megbántott fruska, kimenőjétől megfosztott cselédlány.
Á/Á/2 A félelem akkor válik elviselhetővé, amikor önmagát kezdi fogalmazni. De akkor kezdődik, amikor megjelenik a megfogalmazás esélye.
Miért vagyok képtelen elengedni, elhagyni magam? Avagy őrízni, de átadni. Mi közöm az ostoba slágerek okvetlenkedő refrénjéhez: who am I?
Rossz kulcs a fürkészőé. Hiába kapjuk ezt évezredek óta. Mindenki zárat épít hozzá, országos és világnyi vetélkedőkön, az ördög meg röhög a markába, belerondít feleségünkbe, szíjat hasít gyermekeink hátából, majd pedig foszforeszkáló antianyagot húgyoz a kulcslyukba, hogy engedelmes médiumként kövessük a világító folyadék útját. Az eszmélet szerencsétlen pillanataiban pedig önelégülten lapogatjuk egymás térdét és hátát, hiszen lám, mégiscsak van aranyzsinór, selyemfonál, fénylő ösvény, és szeretnénk együtt úszni, a szemléletesség kedvéért, színes árban.
Nem akarom a maskarákat, amelyeket a faj aggat rám, hogy hazudjam magam másnak, minden ízemben a vággyal, hogy az álcák mögött talán elbújhatok a Nagy Mítosz elől.
Á/ Atommáglyát rakunk, kémiánkkal pókerezünk, digitalizált sarzsikat ültetünk a planéták közé, amikor az is elég lenne, ha mint a gyermek, pusztán a takarót húznánk a fejünkre. Egy ideig talán még menne a játék. "Nahát, hol vagy kicsikém?" Aztán odalépne az ágy széléhez, és atyaian rákoppintana egyet-kettőt a fejünkre, a takarón keresztül. És mi máris engedelmesen követnénk.
Á/2 Nincs kedvem a számháborúsdihoz. Inkább heverészni szeretnék szűrtfényű, lankás domboldalon, és békésen szemlélni a tájat, oktalan erők nélkül.
Azért persze mulattat az árusok pillantása, amikor szirénre alkuszom a halasnál. Zavart, gyankvó, olykor kissé riadt tekintetek, mert valószínűleg már nekik is jóideje gyanús ez a nemtelen lubickolás.
Igen, szeretném tudni, ki suhant el mellettem, ki ez az arctalan, szinte testetlen lény. Tán valóban csak egy szertefoszló ködlepel, mégis folyamatosan agyamben kopognak a léptek. Ezeket a lépteket szeretném utolérni. A poros, sápadt fiúkat, a hervadt, fáradt lányokat, az elmefogyatékos Icát és elkurvult hugát, a fiús K. G.-t, a tüdőbeteg Bandikát, a mackós G. Zs.-t, akiből aztán remek nő lett, és hétmérföldes csizmát húzva menekült el a gettóból, hogy aztán Vieanna mellett szitává lője egy őrült.
2/37 Micsoda pazar szereposztás. Fridolin, Mici néni, GTI, Csalogány, Szigmond és a gnóm Irma, Feketéék, a Gombás család, H.-ék és természetesen Stern Mór, és Stern Mór hites kanáritenyésztő préselt növényként alácsüngő, holt fasza. Talán innét kellene folytatnom, a kanáriketrecekkel zsúfolt, napfényes konyhától. Vagy a Dénes bácsival folytatott vérmes kártyacsatáktól, fönn a harmadik emeleten, mitológikus távolságra a lakásunktól, ahol számomra egy teljesen új, másik világ kezdődött, annyira mások voltak onnét az arányok. Próbálom az indulást, a lendületet, de egy érthetetlen, iszonytató mondat ékelődik közém és a Ház közé. Valamelyik nap ezt írtam föl egy cetlire: Nem írhatok róluk, amíg az Anyám meg nem hal. Talán enyhébb lenne a tiltás, ha így fogalmaztam volna: Nem írhatok róluk, amíg az Anyám él. Ki volt ez a Stern Mór? Mintha csak Anyám szeretője lett volna, és e tabu tiltaná az emlékezést mindaddig, amíg az Anyám él. Valószínűleg jóval súlyosabb bűne volt Anyámnak. Engedte, hogy lassan rám ereszkedjen a depresszió lassan keményedő, nyirkos, gipszes gézhálójának első rétege. Amíg emlékezem, nem bocsáthatok meg. És nem akarom nap mint nap, újra és újra legyilkolni az Anyámat.
Ti, Mindanyian. Innét kellene folytatnom, a kanáriketrecekkel zsúfolt, napfényes konyhától. Milyen szokatlanul sárga volt ott minden, a mi első emeleti, ólomszínű konyhánkhoz képest. Innét tovább lépni. Dénes nénitől és Dénes bácsitól, akikkel vérre menő kártyacsatákat vívtam a harmadik emeleti lakásukban, miközben a legyilkolt nagypapára hordták a földet.
1/14 Nagyanyám a két szoba közötti hatalmas, csukott, duplaszárnyú ajtó baloldalánál álló fotel mély gödrében zokogott. Mellette két oldalról szüleim álltak, némán, rezzenéstelen arccal, mereven előre szegezett tekintettel. Anyám jobb kéz felől, Apám az átellenes oldalon. Mindketten pontosan ugyanazzal a mozdulattal helyezték kezüket a nagymama vállára. Az egyik kéz szinte teljesen kinyújtva, a tarkó középvonaláig csúsztatva a háton, a másik behajlítva, csupán a kézfej feküdt a vállakon. Mint egy nagy gonddal beállított, hosszan kitartott állókép, amelynek mozdulatlanságát paradox módon nem törte meg nagyanyám egész testét rengető, hangos zokogása. Mi a szobánkban voltuk, a fotellal szemközti csukott ajtó mögött. Testvéreim látszólag egykedvűen az ágyon hasaltak, és valószínűleg olvastak, vagy úgy tettek, mintha olvastak volna. Csak én járkáltam szótlanul, izgatottan föl-alá. Aztán hirtelen megkérdeztem, noha éreztem, hogy ezekben a pillanatokban nem helyénvaló a kérdés, hogy miért sír E.? Valamelyik testvérem erre azt mondta: Meghalt a Sanyó. Fogalmam sem volt, mi az, meghalni, de teljesen megnyugodtam.
Aztán a Dénes bácsival folytatott kártyacsaták, fönn, a harmadik emeleten, mitológikus távolságra a lakásunktól, ahol számomra egy teljesen új, másik világ kezdődött, annyira mások voltak onnét az arányok. Ha végigrohantam a körfolyosón, mintha nem is dőltek volna már rám a falak, csak az ég volt fölöttem, és ez borzongatóan új volt.
A harmadikon egy gyerek sem lakott. Csak látásból ismertem az ottaniakat, az udvarra nyíló konyhaajtók is mindig csukva voltak, kivéve Stern Mórét. Néha, fogocskázás közben fölosontam a sötét, katakombaszerű, fenyegetően rothadó hátsólépcsőn a harmadikra, de csak ritkán merészkedtem ki a körfolyosóra. Meglapultam a hátsólépcső két emelet közötti dohos, ólomkamraszerű pihenőjén, és inkább beletörődtem, hogy leüssön a mosokonyka melleti falon a fogó, mintsem hosszú ideig ott maradjak e fenyegetően idegen, zárt terepen. Lentről nézve egyébként nem volt sem félelmetes, sem borzongató e felvilág. Dénes bácsit szerettem, Stern bácsin pedig sokat mulattunk és kedveltük madarai lármázását.
Próbálom az indulást, a lendületet, de egy érthetetlen, legalábbis egyelőre érthetetlennek látszó, iszonytató mondat ékelődött közém és a Ház közé. (Valamelyik nap ezt írtam föl egy cetlire...)
Idővel időt nyerek.
Kosz, mocsok és vér. Bocsáss meg, Mama, de nem hallgathatok.
Á/2 Ki kell röppentenem torkomból azokat a félelmetes azúrlepkéket, mielőtt még végleg összeragadnak szárnyaik, mielőtt lehúzná őket a torkom kútjában meggyűlt fekete víz(7).
2/40 Iszonyatos ház. A vakolat vastagon fölszakadó takony. A kapualj összefosva, maró húgyszag, sűrű, sárga köpetek. Mindent a szenny összefüggő filmje borít. Félelmes tájak. Az első emeletre vezető, széles kőlépcsősor alatt bedeszkázott szerszámoskamra. Horváthné ide pakolta be takarítóeszközeit és takarítószereit, málló rongyokat, feslő partvisokat, retkes vödröket, és még ki tudja mi mindent, talán állati dögöket és gyermekhullákat is, amelyek hideg, téli napokon úgy zörögtek a kamra hasában, mint száraz falevelek. Hazafelé tartva mindig átfutottam ezen a szakaszon, de ha a nyitott kaliba sötét torkában ott vesződött Horváthné, földbe gyökeredzett a lábam. Nem kíváncsiságból, hanem valamiért úgy képzeltem, hogy így több esélyem lehet az átjutásra. Sohasem láttam be a lépcsősor alá, mindig csak a félelmetes kalamolást és csoszogást hallottam a sötétségből. A házmesterné néha meghallotta lépteim csattanását, betolta verítékező, kellemetlen arcát a hálós félhomályba, és rám vicsorgott. Mint az őrült, menekültem föl az emeletre. (A lefelé út sem volt sokkal veszélytelenebb...) De nem a gyerekkorról akarok beszélni, nem az emlékezés gennyét akarom fölfakasztani, csupán egy tomográfiai felvételsor összetapadt képeit próbálom szétválasztani, hogy oldódjon az egymásra rétegződött felvételek tömör, fullasztó feketesége. A képek úgy ütnek át a sáros, megereszkedett föld felszínén, mint a fagyott földbe egykor sekélyen elkapart holttestek foszlott, nedvesen földerengő matricaképei. Elfertőződött, homályos tükörlabirintus. Azt hiszem, nem megyek többé a Kertész utcába.
A lefelé út sem volt sokkal veszélytelenebb. A lépcsősor pontosan szembenézett a belső udvarra nyíló, hályogos ablakszemmel. Így már messziről látni lehetett az udvarról, ki jár a lépcsőházban. A legközelebbi lakás a házmesteré volt, mellette pedig a Csalogány lakott, egy lecsúszott népdalénekes, elvénhedt, lárvarcú anyjával. Csalogány naftalinszagú, metszőhangú vénlány volt, aki a házmesternével együtt állandóan föltűnésünket leste, hogy ránk boríthassa valamelyik, többnyire képzelt bűnünkért kijáró szitokzáporát. Mégis szinte csak ezt a két lakót szántam a házban. Horváthnét gyengeelméjű lánya, Ica miatt, akitől féltem és méginkább undorodtam. Szerencsétlen állatot fölcsinálta valaki, aztán anyja halála után elpusztították egy zárt intézetben. Csalogányról mindig elhittem, hogy egykor szép volt, és rajongtak a hangjáért. Még a róla szóló újságcikkeket is elhittem neki. Ezek egyébként, valószínűleg, az anyjáról szóltak.
Dehogy vádollak, Mama, bocsáss meg, ha fölsebeznek szavaim. Hiszen mit tehettél róla, hogy éppen ez a nagyoperai pokol nyomta szét életünket, mint egy gennyes pattanást? Hogy nyitott bicskával páternosztereztek bennünk a lakók, és szegény Makrai Évát úgy erőszakolták meg egy este a lépcsőházban a Kolompár fiúk, és verték ki a fogait, hogy mi eközben fölöttük ültünk a nagyszobában, a kályha előtt, és derűsen eszegettük a még pár perccel ezelőtt Makrai Évával együt majszolt krumplispogácsa maradékát.
É. kezdetben védekezett, kiabálni nem tudott, csak éppen nyöszörögni a szájára szorított nyirkos öklök alól. Míg ki nem verték a fogait, közülük legalább kettőt le is nyelt, igazán derekasan védekezett. Aztán hirtelen megadta magát, és szépen, csendben tűrte, hogy végigmenjenek rajta a Kolompár-fiúk, akik igazából nem is értették, miért rúgkapálódzott úgy kezdetben É., amikor most sem csinált mást, mint máskor, és egyébként is jól ismerték egymást a térről. A Kolompár fiúkat másnap elvitték a rendőrök, még mielőtt É. följelenthette volna őket, ha egyáltalán föl akarta. Állítólag kirámoltak egy suszter műhelyt, a mestert meg fölszögelték a falra. Mindenesetre azóta sem jöttek vissza, akárcsak a férfi szabó, Fazekas fia.
Az öreg állítólag még mindig ott lakik a házban, de már nem dolgozik. Az ujjai köszvénnyel lettek teli, már a tűt sem tudja tartani.
A nyomozók éjszaka jöttek. Ketten megálltak a kapunál, és végig ott maradtak, legalábbis így mesélték a szemközti házból. A körfolyosók bejáratánál is állt egy-egy ember, minden emeleten, még a hátsólépcső bejáratait is őrízték. Fazekasék az emeletünkön laktak, tőlünk jobbra, a Heitlerék mellett, egy szoba-konyhás, penészes, udvari kamralakásban. Késő éjjel volt, de apám nem parancsolt vissza minket az ágyba. Az előszoba udvarra néző ablakán át, a redőny résein keresztül lestük az eseményeket. Valójában semmit sem láttunk, mert a lakáson kívül csak annyi történt, hogy hajnalban, bilincsbe verve elvezették a Fazekas fiút, de erről is lemaradtunk. Az özvegy szabó attól kezdve senkivel sem beszélt a házban. Csak a másodikon lakó Wollnerékkel váltott néha egy-két szót. Tőlük tudtuk meg, hogy a Fazekas-fiút ipari kémkedésért vitték el. Senki sem kételkedett a hírben.
Igen, nem egyszer valójában úgy képzeltem, hogy egy rosszul sikerült nagyoperai előadás szereplője vagyok, hiszen minden végzetes és teátrális volt, csak éppen ebben a környezetben és ezekkel a szereplőkkel vált olyan nyomorsúságossá és közönségessé az előadás. A ház rothadó, beteg falain belül egy ország, egy egész birodalom kelt életre, játszotta újra önmagát.
2/38 Hatalmas, befülledt gettó, amelynek falain meg-megdöccentek néha a homlokok, dacból, árulásból vagy pusztán pihenésképpen, ahogy egy pillanatra fejünket döntjük az előttünk lévő ablaküvegre, és úgy bámulunk le a mélyben forgó vagy éppen mozdulatlan utcára. Micsoda esély. Itt azonban bemeszelték az ablakokat vagy zsírpapírral ragasztották be, még a kívülről beszűrődőnek vélt hangok sem voltak mások, mint a körfolyosó echójában eltévedt zörejek. Zárt, pusztuló, önpusztító tenyészet, tárgylemezre helyezett minta, organikus televény, amely lassan átrágja magát a tárgylencsén és fölhúzódik a szemgolyóig, be a szemüregbe, az agyba, az idegekbe, és többé nem enged.
Á/2 Parányi, rétegelt tömbök. A rétegek mint egymás fölé tolt tepsik ki-be húzhatók. Mikroszkópikus lemezkék, szorosan egymás fölött, szinte összeérnek. Ha átnézek rajtuk, csupán tömör feketeség, de mindegyik lemez egy képet, egy lenyomatot őríz, amelynek bármelyik, tetszőlegesen kiválasztott pontja azonos az egésszel.
Á/Á/2 Valószerűtlen képomlás, képszakadás. Ahogy a magas löszfal válik el a parttól. Előbb csak megcsúszik, aztán zuhan, hömpölyög, mindent maga alá temetve, lazán és véglegesen.
Ájult pillanat, a fájdalom fedezékéből: szűrt, tompa valóság. Most jó ez így. T.G. azt írta, hogy emigrálni kellene, mégpedig kifelé, mert befelé nincs már pofája, meg aztán mihez képest? Én úgy gondolom, hogy amíg megszólalunk, csak kacérkodunk a belső emigrációval. Mindaddig pusztán hamiskodás, játék, önmagunk és környezetünk kissé gyermekies ijesztgetése.
Á/2 Visszahúzódni csakis a Csendbe lehet, és ennek hitele a véglegesség.
Amikor legutoljára itt járt Gy. P. Marival és Bálinttal, magától értetődő könnyedséggel, szinte csak úgy félvállról vetette oda, amikor írásképtelenségemről beszéltem neki, hogy ugyan már, mik azok a hónapok, ő nyolc évig nem írt. Ott ült, mint egy zsugorított fejű aggastyán, kiszikkadt szatír, maga alá gyűrve végtagjait, valahol az ébrenlét és a delírium mezsgyéjének távolabbi peremén, el-elforduló tekintettel, és döcögve, vigyori grimaszba torzult arccal döcögött maga elé.
Azt hiszem, én nem bírnék ki nyolc évet, mert nem akarnék ennyit kibírni. A gyalázat, a porig alázás pillanatokra, percekre, akár még hónapokra is elviselhető, de nem nyolc esztendőre kiszabott magánzárkában. Még ha netán holnaptól végleg fölhagynék is ezzel a véres, flagelláns játékkal.
Vissza kell térnem a múltba, mert csak ahhoz van közöm, aminek múltja van. Más esetleg megérint, de menten le is válik rólam.
Azt hittem, hogy többé nem sodródom erre a tájékra, hogy innét már csak az álom vagy néhány indokolatlannak látszó gesztus, mozdulat hoz transzformált, esetleg rejtjelezett üzenetet. Pedig éppen ennek az ellenkezője a logikus, de úgy látszik, hogy már öntudatlanul éreztem, ide gyilkosságon keresztül vezet az út. És ez a tabu, a legszörnyűbb bűnt, az anyagyilkosságot rejtőztető, minden eszközzel és erővel igyekezett megfékezni a hétköznapi logika hatalmát, amely könyörtelenül és kegyetlenül leemeli a gézpárnácskákat a fertőzött felületekről, majd szépen kinyomkodja a kifényesedett, vörösre érett duzzanatokat, végül pedig kis műanyagkanálkával megtisztítja a sebeket, mielőtt újra befedné. És ettől a pillanattól kezdve ott ragad a félelem, hogy az előbbi kéz újra, bármikor megnyithatja az árkokat, hiszem lám, eleddig sem volt hatalmam fölötte.
Azt hittem, hogy többé nem sodródom erre a tájékra, hogy innét már csak az álom vagy néhány indokolatlannak látszó gesztus, mozdulat hoz transzformált, esetleg rejtjelezett üzenetet.
Á/Á/2 A melankólia könyörtelenül leemeli a gézpárnácskákat a fertőzött felületekről, majd szépen kinyomkodja a kifényesedett, vörösre érett duzzanatokat, és kis műanyagkanálkával megtisztítja a sebeket, mielőtt újra befedné. A félelem azonban ott ragad, hogy az előbbi kéz újra, bármikor megnyithatja az árkokat. Szüntelen hallom, miként percen a kanál az eleven sebben, miként karistolja a fém a fölfehérlő csonthártyamezőket.
Á/2 A történetek kutak száját kipeckelő, vetített képek, pontosan a káva magasságában. A pusztaságban úgy sorakoznak ezek a kutak, mint a földalatti rakétakilövő silók nyílásai. A fénynyaláb magasból, nyílegyenesen zuhan beléjük, vagy éppen a mélységből tör fel. Úgy emlékszem, létezik olyan képháló, amelyik megtart. Odalépek minedegyik kúthoz, előrehajolok, belemerítem a kezem, koponyám a fénybe, keresem a tartást. Majd fejest ugrom az egyikbe. Véget érni nem akaró zuhanás, hosszan tartó ájulat, végül a nem mindig boldog véget ígérő fölmerülés. Aztán minden újra kezdődik elölről.
Szeretném tudni, létezik-e olyan kép, amelynek szálai, ha nekifeszülök, valóban tartanak. Esetleg fenyegetőn megnyúlnak, de nem engednek, felfognak, és egy kicsit végignyúlhatok, nyugovóra térhetek bennük.
Végeláthatatlan, monotón vándorlás, várakozás és kétségbeesés.
Á/2 Vékony gumiszálon le-föl liftező figura, kitömve a félelem kócával. Vajon mikor fárad el az anyag? Mikor veszíti el rugalmasságát, és nem húzza már többé vissza a rácsimpaszkodó súlyt? Vagy mikor ún rá a (meg)tartó kéz e monotón jojózásra? És vajon visszamászhatok-e a mozdulatlan szálon, ha tart még ugyan, de többé nem segít?
4/94 Tegnap délután, amikor lehajoltam a könyvekkel és mindenféle papírokkal teletömött, hatalmas, foltos sporttáskáért, mintha valaki hangtalanul szólított volna a szemközti fal felől, vagy még inkább egy halvány, röpke jelzést adott volna. Fölemeltem tekintetem, és egy különös érzéki csalódásban volt részem. Minden tárgy, vonal, fény és árnyék tulajdonképpen a helyén volt, de mintha minden egy parányit elmozdult volna. Nem az elmozdulást érzékeltem, hanem az elmozdultságot, ezt az eddig pusztán az álomlétből ismert, rituális jelenséget. Az egymásba futó vagy egymást metsző vonalak, a falak sík lapjai, a csempeszigeten gubbasztó, ormótlan, mégis barátságosan behemót vaskályha, és rajta az a sok izgalmas ablakszem, ajtók, kallantyúk, a tűzálló gittel kijavított katedrálüvegszem, a salakporral belepett, rosszemlékű feliratok, számsorok, a fölbolyhozódott, rojtosodó padlószőnyeg, a konnektor disznóorrhoz hasonló, tömpe ormánya, a leszerelt tetőantenna ezüstös csatlakozó kapcsolója, és talán még egy-két apró tárgy a földön, egy piros, közönséges, kocsmai plasztik hamutartó, egy szétszakadt, ernyedt, ötös futball labda és egy könyv. Csupán egy pillanat volt az egész, és máris a vállamon zöttyent a nehéz táska. Már fordultam is el, válogattam a kulcsaim között, látszólag megfeledkezve az előbbi látványról, amelyet aztán még többször is megköszöntem, mert egy villanásra visszahelyezett abba a dimenzióba, amelyet hiába hívtam annyiszor az elmúlt napokban. Rendszertelen utazásaim tudattalanul forgattak álomból ébrenlétbe és viszont. Mintha valamit visszakaptam volna a depresszió betonja alatt áramló nedvekből. Hasonló kegyelmet éreztem akkor, amikor először tapasztaltam, miként folytatódhat az álom az ébrenlétben, miként simulhat össze és egybe ez a két, természetszerűleg egymást kizáró dimenzió. Magára az álomra már nem emlékszem, valami megzavart vagy megriasztott, mintha egy dromedár teherautó vagy busz fordult volna be a tér elé, lassan és nyilván zajosan, de a jelenet némán zajlik emlékezetemben, és a forduló jármű fényszórója komótosan végigpásztázza az ággyal szemközti ablakot. A fény lassan végigcsúszik az üvegen, és ekkor merülni kezdtem az álomból az ébrenlét felé, de a fehér fény nem riasztotta el az álom alakjait, csak éppen néhány részlet homályosult el, és a formák szépen rásimultak a szoba tárgyaira, a könyvespolcra, az asztalra, az állólámpára és a székekre, mintha csak az átlátszó légre vetült volna az álomkép, anélkül hogy bármit is elfedett volna. Aztán az ébrenlét felől indulva is megtörtént ugyanez, és az előbbi tárgyak körvonalai lassan beúsztak az álomképbe, anélkül hogy fölsértették volna. Az érzékeny szövet úgy fogadta be a valóság rajzolatát, mintha magából való lett volna. Nem köztes, hanem új állapot keletkezett így, amelyben két, egymástól elfelé tartó dimenzió őrizte egymást. És ezt az állapotot, kétségtelenül illogikusan, erősnek tartottam, és a két dimenzió érintkezésének legsűrűbb pillanataiban átszakíthatatlannak. Tudtam, pusztán a pillanat töredékéról lehet szó, de abban bíztam. Nem a megfelelő betongyűrűt kell tehát megtalálnom, hanem az időnek azt a mikroegységét, amelyben a szövet valóban megtart, bárhonnét, bármilyen magasságból vessem is bele magam. És ha csak egy pillanatra fog föl, akkor is fékezi valamelyest a zuhanást. A nyílt tenger fölött suhanva valószínűleg nem félnék. Alattam azonban a nyitott tenger kútja feketéllik, amelynek érdes peremei között még nem simultak egymásra a megkísértett dimenziók: az emlékezet és az álom, a múlt és az időtlenség.
Mert minden illeszkedhet, mi Istentől való.
Ma egészen másról akartam írni. Napok óta készültem rá. Tegnap és tegnapelőtt este is itt feküdt az íróasztalomon a kurta jegyzet, amelyből kibontani reméltem a következő passzust. Egy kettétört, kifulladt nap emléke. Még nem adom föl a reményt. Nyilván egyszer majd ez is sorra kerül, de egyelőre hagyom tovább hallgatni.
Különös, hogy az előbb a remény szót használtam, amikor éppen egy-két órával ezelőtt taszítottam el magamtól ezt a kifejezést, más esetben elviselhetetlenül banális érvekkel. T. a véleményemre volt kíváncsi egyik fotósorozata címéről. "Hopes in Nothing", mutatta egy papírlapra írva, mire én azt mondtam neki, talán kissé túl könnyedén, meggondolatlanul bánva a szavakkal, hogy ehhez nem tudok hozzászólni, mert nekem semmi közöm sem a reménytelenséghez, sem pedig a reményhez.
Napok óta újabb epizódokat, történeteket keresek magamban a mostanában bebarangolt forrásvidékről. De mindig csak a tájak szomorúságát érzem, amelyet akkor, valószínűleg a magány terített rá a dolgokra. Miféle szomorúság volt is ez valójában? Nem a későbbi, sűrű és letaglózó, amely bebetonozta érzelmeimet, inkább lebbenő, fátyolszerű érzés, amely ugyanakkor teljesen beborította, belepte mindennapjaimat. Nem tragédiák, csalódások, konkrét helyszínek, megnevezhető események táplálták ezt az érzést - a szomorúság folytonosság volt, inkább lebegtető, mintsem mélybe húzó. Finom házi porként lepett be mindent, mint régóta elhagyott bútorokat. Az érzés soha nem nevezte meg önmagát, tudattalan azonban pontosan érzékeltem jelenlétét. Ösztönösen akár védekezhettem is volna ellene. Azt hiszem, nem tettem. Inkább megadtam, kiszolgáltattam magam, és ez édes, andalító érzés volt. Talán már akkor élt bennem valami a későbbi, erős önsajnálatból, önsanyargató természetemből. Kétségtelen, hogy valamiféle kéjjel társult ez az állapot. Gyermeki, de már koraérett mazochizmussal.
Apám anyámmal együtt vidéken dolgozott. Anyai nagyanyámmal és bátyáimmal laktam a Kertész utcában. Talán a kopott, nyomorúságos állapotban lévő, sötét, antik bútorok, a fekete padló, az örökös félhomály, az alig szivárgó lámpakörték, a fölém tornyosuló duplaszárnyú ajtók, az előszoba alagútja, a lépcsőházzal határos fal hálózatos repedései miatt, kétségbeejtőn elveszettnek éreztem magam.
Tél, sötét délután. Anyám és nagyanyám dinsztelt krumplit főzött, bátyáim nem voltak otthon. Úgy emlékeztem, hogy apám aznap este jön, és bár nem mondtam, szerettem volna megvárni, mert sosem hittem el igazán, hogy tényleg megjön. Ha bejelentették érkezését, mindig úgy éreztem, csak hitegetnek. Megvacsoráztunk, anyám és nagyanyám kint maradtak a konyhában, engem meg beküldtek az előszoba hosszú, fagyos alagútjának túlsó oldalán lévő szobába, játszani. Nem ettem meg az összes krumplit, a megmaradt vacsorát a tányéromon hagyva beloptam a szobába, és elrejtettem a keskeny komód legfelső fiókjában. Már akkor sejtettem vállalkozásom lehetetlenségét, hiszen a krumpli, amíg átvittem az előszobán, szinte máris belefagyott a zsírba. Nyilván tudtam, hogy az ennivalót úgysem adhatom oda apámnak, bármikor érjen is haza. Mert neki szántam a maradékot. Egyszerűen meg kellett osztanom vele a vacsorámat, el kellett rejtenem a maradékot, mert úgy éreztem, csakis akkor várhatom haza.
Azt hiszem, a K. utcában nem (mégsem) voltak álmaim. Az éjszakák szárazak és tömörek voltak. A félelmek és a foszló idő az álmok, az álom kegyelme nélkül járta át, zilálta szét az ébrenlétet.
Tegyük pontosabbá a konkrét időt. Nem hamis kegyeletből, hanem mert hálátlanság lenne, ha ugyanazt a hálót akarnám rávonni a későbbi évekre is, amelyekben kétségtelenül sok mindent visszakaptam kora gyerekkorom eltemetett, fullasztó korszakaiért. És egyébként is, az álomtalanság élménye csakis egy színhelyre telepedett rá. A dömsödi hónapokból már hoztam magammal álomemlékeket, még ha többnyire fenyegető, brutális képsorokat is.
Álmomban agyonrúgdostam szüleimet. Iszonyodva ébredtem. Nem az ölés ténye miatt, hanem a gyilkosság elkövetésének bestialitásától. Nem kezet emeltem rájuk, hanem halálra rúgdostam őket, hidegen, a hisztéria és az állati gerjedelem legcsekélyebb megnyilvánulása nélkül, szinte rutinszerű elvetemültséggel, amelynek eredetéről akkor még nem sokat tudhattam.
1/1 A nyári zöldár levonulásakor a víz egészen az udvar körüli, sűrű orgonasövénnyel szegélyezett kerítésig húzódott föl. Az úton csak úgy lehetett végigmenni, ha az ember belekapaszkodott a dróthálóba. Szerettem a kerítés ringását, ahogy hintáztatott, miközben tíz ujjal kapaszkodtam a sodronyba, és a drótháló lukain átnyúló vesszőkbe(8). Egész nap figyeltük a harangokat, mikor kongatnak gátszakadást, de a víz végül csendben visszahúzódott. Kora reggeli álom volt, az első hajnali ébredés után. Az ablakok előtt kovácsoltvas rácsozat állt, de csak alul. A valószerűtlenül megemelkedett víz a felső ablakon keresztül sodorta be a hullákat a szobába, ahol aludtam. Amikor fölnéztem, mintha egy színüveg búvárharangban feküdtem volna. Köröskörül víz, és a vízben a nyárfák és a két gesztenyefa lombjai, meg az első terasz faragott fa mellvédjének rajzolata látszódott, mintha rágravírozták volna az üvegbúra falára. A két felső ablak nyitva volt, a víz mégsem hatolt be a szobába, csak a két vízihulla csúszott át a nyíláson, és továbbra is fönn lebegett, közvetlenül a mennyezet alatt. Kiszálltam az ágyból, fölágaskodtam, és le akartam húzni az egyik holttestet. Elkaptam a kezét, de csak a bőr vált le a testről, és úgy siklott át az alkaromra, mintha egy könyökig érő szaténkesztyűt húztam volna.
A harmadik, éveken át kísérő álmom jóval később, úgy tizenhárom éves korom körül volt. A faluból három úton lehetett megközelíteni házunkat. Az egyik közvetlenül a folyó mentén vezetett, a másik a folyó egyik elmocsarasodott holt ága mellett, a harmadik pedig a kettő között, kétoldalt elvadult kertek sűrűjében rejtőző nyaraloktól szegélyezve. Általában kerültem ezt a nyomasztóan keskeny utat. Akkor azonban mégis erre tértem rá, kerékpárral. Úgy emlékszem, vizet hoztam a faluból, demizsonokban. Amint rákanyarodtam az útra, kutyák vettek üldözőbe. A falka pillanatok alatt beért, hiába tapostam a pedált. Lerántottak a kerékpárról, és összevissza harapdáltak. Aztán egyik pillanatról a másikra nesztelenül eltűntek, mintha ott sem lettek volna. Legalább két számmal nagyobb, vastag, sötétkék tréningruha volt rajtam. Amikor fölálltam, láttam, ahogy a nadrágom és a tréningfelsőm elfeketedik a ruha alatt forrón és vastagon szétömlő vértől.
A Kertész ucai labirintusban elveszítették ezek az álmok jelentőségüket. A hátsó lépcső alvilági járataiban, a pince rothadó, csipogó útvesztőiben, a belső udvar barlangjában minden vonal, mozdulat könyörtelenül a helyén volt. Semmit sem mozdított el az álom túlvilági esélye.
2/39 A hír futótűzként terjedt el a házban. Egy patkány fölszökött a pincéből, és bevette magát a mosókonyhába. Nem kétséges, a Csalogány éppen a porolónál állt, és Stern Mór is látta felülről az állat suhanó árnyékát a mosókonyha alig nyitott ajtajának résében. Horváthné egy vastag kendővel bekötötte a fejét, leoldotta szennyes kötényét, fogott egy husángszerű söprűt, és bemasírozott a mosókonyhába. Az egész ház kint állt a körfolyosón. Hosszú, lármás küzdelem kezdődött. Csak szörnyű zuhogást, döngést és csattogást lehetett hallani a mosókonyhából. Kezdetben néha föltűnt a házmesterné széles háta vagy a seprű lapátnyi feje a mosókonyha üvegezett ajtaján, de hamarosan átláthatatlan vastag por és pára fedte el a belátást. Valószínűtlenül hosszú idő telt el, mire hirtelen kicsapódott a mosókonyha ajtaja, és a nyílásban megjelent Horváthné. Egyik kezében a seprű, a másikban az agyonvert patkány teteme. A házmesterné egy ideig mozdulatlanul, diadalmasan állt a küszöbön, majd az udvar közepére hajította a dögöt. Én is ott guggoltam a körfolyosón, arcomat belenyomva a vaskorlát mintázatába. Négy- vagy ötéves lehettem. Amikor repülni kezdett a dög, félrerántottam a fejem. Nem sajnáltam különösebben. De attól kezdve évekig nem álmodtam.
A halállal, elsősorban az ösztönélet szintjén, szoros kapcsolatom volt. Idegrendszerem és tudatom ebből a kapcsolatból rajzolt magának még jószándékúan rejtjelezett matricákat. A képek még nem akartak föltétlenül rémisztgetni a mögöttük várakozó tartalommal. Bizonyos fajta, többnyire banális és természetes szorongásaim a halálfélelem ösztönvilágából fakadtak. Hasonló jellegű szorongások ébredtek a halál felé úszó nagyanyámban is. Amikor az idős, de még nem aggastyán nagyanyámat öngyilkossággal fenyegettem(9), már egészen másnemű szorongások ették be magukat pólusaimba. Néha úgy éreztem, hogy megfulladok a bőrömet belepő szennytől. Mintha az egész testem teli lett volna aprófejű, fekete miteszerekkel.
Á/2 Egyszer azt álmodtam, hogy a fájdalomig visszatartom a levegőt, majd hatalmasra fölfújom az arcomat, és emberfeletti erőfeszítéssel megpróbálom kipréselni magamból a szennyet. És ekkor arcom minden pólusán át, mint parányi, hajszálvékonyan előkunkorodó, fehér giliszták, miteszerek másztak elő bőrömből, mintha csak a krumplitörő öblös kosarának apró nyílásain nyomultak volna kifelé. Mindvégig csak undort és iszonyatot éreztem, a legcsekélyebb megkönyebbülés nélkül. Ugyanakkor valami meghatározatlan eredetű kéjérzés is átjárt, a test ezerszeres megnyílásának öröme. Az undor és a kéj komplementáris élménye a későbbiekben gyakran alapvetően meghatározta érzéseimet.
Amikor a testvéreim hancúrozás közben a fejemre borították a dunyhát, nem elsősorban a sötétségtől rettegtem, hanem a fulladástól. Ez félelemmel vegyítette a rejtőzködés, különösen a testközeli burkon belüli rejtőzködés utáni vágyat. A sötétség pedig nem a visszanyert idő emlékének nyugalmát borította rám, hanem fölzaklatott.
A halál fogalmával természetesen nem tudtam mit kezdeni. A nyelv még nem dobott föl a legmegalázóbb és leglealjasítóbb félelmek kampójára (horgára?).
A ravatali fotók, a halálhírek közömbösen érintettek vagy pusztán viszolyogtam a fényképekből, a hallottakból felém áramló természetellenességtől. Már gyerekként föltűnt, hogy hiába nyugszik Menyus édesapjának valószínűtlenül hatalmas feje aránytalanul kis párnán, a huzaton mégsem látszik egyetlen ránc, horpadás sem. Minden túlságosan merevnek, mesterkéltnek, valószerűtlennek látszott. Hosszan, figyelmesen szemlélgettem én is a felvételeket, de azt hiszem, nem vettem komolyan őket.
Egyszer lélekszakadva berohantam az udvarról a hátsó teraszra, és színlelt döbbenettel közöltem szüleimmel a pusztán magam mulatságára kitalált hírt: meghalt a Nyerges néni. Apám, anyám és nagyanyám az asztal körül ültek, szemben Nyergesék portájával, és komikusan megnyúlt képpel néztek össze a hír hallatán. Valószínűleg azért választottam Nyerges nénit, mert tudtam, hogy szüleim nincsenek jóba vele, így nyilván ösztönösen arra számítottam, hogy ha netán mégsem lenne annyira sikeres a tréfám, akkor sem okozok túlságosan nagy galibát. Sőt, talán egy kicsit kedveskedni is akartam szüleimnek Nyerges néni halálával. Nem emlékszem már, hogy mikor és miként derült ki az igazság, mindenesetre Apám rettentő dühös volt.
2/38 Hatalmas, befülledt gettó, amelynek falain meg-megdöccentek néha a homlokok, dacból, árulásból vagy pusztán pihenésképpen, ahogy egy pillanatra fejünket döntjük az előttünk lévő ablaküvegre, és úgy bámulunk le a mélyben forgó vagy éppen mozdulatlan utcára. Micsoda esély. Itt azonban bemeszelték az ablakokat vagy zsírpapírral ragasztották be, még a kívülről beszűrődőnek vélt hangok sem voltak mások, mint a körfolyosó kútjában eltévedt zörejek. Zárt, pusztuló, önpusztító tenyészet, tárgylemezre helyezett minta, organikus televény, amely lassan átrágja magát a tárgylencsén és fölhúzódik a szemgolyóig, be a szemüregbe, az agyba, az idegekbe, és többé nem enged. Wollner néni a második emeleten lakott, a lépcsőház bejárata melletti, komfort nélküli, szoba-konyhás lakásban. Az udvari lakás bejárata a körfolyosóra nyílott. Wollner néni rendkívül tiszta, ápolt öregasszony volt. Teljesen egyedül élt, és senki sem látogatta. Mindig állig begombolt, hosszú, fekete ruhában járt, sohasem hiányzott egyetlen gomb sem öltözetéről, és az sem fordult elő, hogy valamelyik gomb nyitva maradt. Teljesen észrevétlenül élt, haláláról is csak akkor értesültünk, amikor megjelentek az emeleten a hullaszállítók. Kellemetlen arcú, szürke munkaruhás emberek voltak. Egy magas, szikár, és egy valamivel alacsonyabb, testes férfi. Fújtatva, szitkozódva fölvonszolták a második emeletre a koporsót, és kinyitották a körfolyosóra nyíló ajtó mindkét szárnyát. A lakás bejárata azonban olyan közel és annyira szerencsétlenül meredek szögbe esett a lépcsőház ajtajára, hogy a hullaszállítók képtelenek voltak bevinni a lakásba a koporsót. Egy ideig szentségeltek, hol a falat verték le, hol az ajtófélfa szélét, aztán letették a folyosón a nyitott koporsót, és eltűntek a lakásban. Hamarosan újra kinyílt az ajtó, és a két férfi, az egész ház szeme láttára kivitte az öregasszony már megmerevedett, ruhátlan hulláját a folyosóra, és ott tették bele a koporsóba. A lakók némán, egykedvűen bámulták a történteket. Azt hiszem, azon a reggelen éreztem először tudatos halálfélelmet. De nem a halott, hanem az élők láttán.
Szeretném elfogadni a képeket. Nem értelmezni, magyarázni. Egyenként a hüvelyk- és mutatóujj közé illeszteni a képkockákat, a pontosan adagolt - kapott? - fény felé fordítani őket, és átnézni rajtuk, hogy mint egy rétegfelvételt, egyidejűleg lássam a képet és ami mögötte van. Nem tudom, meddig ér a fogyó fényben sikló tekintet, létezik-e behatolás, vagy csupán rásimul a fekete szövetre. Vagy nekicsapódik a sötétség torlaszának - esetleg visszapattan az agyig -, és mint folyadékkal töltött tasak robban szét a falon. Gyakran érzem szememben és amögött ezt a roncsoltságot, az önsajnálat, a hőssé válni mégsem tudó szellem kérkedő, tetszelgő fantomfájdalmát.
Nyugodt, önmagáról mit sem tudó, rettenetté fajuló folyam. Az áldozat én vagyok, hiába visszhangzik bennem a homályos intés: Ha magamagát sosem ismeri meg(10). Micsoda hiábavaló, hitegető szavak, mintha létezne bármiféle lehetőség.
Minden ökölcsapás kérdés, és minden válasz visszavetett kérdés. Iszonyatos bűntetés az elfelejtett, elhallgatott avagy soha nem kapott szavakért. Megcsalt szerelmes sohasem mérhet ilyet a csalóra, hiszen az továbbra is szeret. Csakis egy fensőbb, hideg, rátarti és idegen hatalom róhat ki ilyen penitenciát, akinek nincs köze az emberhez, és az embernek sincs köze hozzá. Ez nem bűntetés, fenyítés, hanem nyers, perverz bosszú.
A vezeklés nem az Isten, hanem az ember által önmaga ellen elkövetett bűn önsanyargató, zajos és zivataros színjátéka. A flagelláns önmagára kérdez és nem a másikra, hiszen önmagából vett el valamit, és nem mást - akár földi, akár égi hatalmat - csonkított meg.
Vissza az előhívott, pozitívba átfordított felvételekhez. Az együttlátáshoz, a celluoid-idő és a plasztik mögötti idő összesimulásához, a celluoid-tér és a mögöttes tér egymásra rétegződéséhez. A három sík egyetlen lemez. Minden atomja azonos az egésszel. Minden látható és minden takarásban áll. Ezernyi áttetsző hártyafal, hártyafüggöny, és ami mögöttük áll, talán nem is létezik, pusztán a mattüvegre hátulról fölvetített képek fény- és árnyékszövetei. És amiről azt hisszük, elfed, egyben az elfedeztetett is, és amit elfedettnek vélünk, maga a fínom muszlin, tüll, üveg, gézlepel, vagy akár súlyos brokát, vas, kő, a fény akkor is áttörik rajtuk, és a szemünkbe szökik, hogy reménykedjünk föltárni a kútba rejtett kincset (tűzszerszám).
Kincset? Miféle romantikus fantáziálás - már nem is barokk, rokokó szédület. Persze jó hinni. Megnyugtat, célt és értelmet rajzol, épp azáltal, hogy érintetlenül hagyja az értelmet.
Nem tudom, mi lehetne a kincs. Salak vagy netán valóban drágaságos arany? Nem tudom, miképpen kell nézni. Nem ismerem az anyag (a szellem?) próbáját. Egyszerűen kinyújtom a kezem, mert el szeretném fogadni egykor némán a kapottat. Kifelé és befelé is hallgató némasággal. A mozdulat keserves, fájdalom, kétségbeesés vagy téboly vezet hozzá, többnyire teátrális, túlméretezett alakítások, nagy ritkán gyanús könnyűség. A legragyogóbb az ív, ha egyszerű a sor, ez azonban ritka ajándék, éppen oly nehéz észrevenni, mint megragadni.
Á/Á/2 Néha megemelem a tollszárat, a fény felé fordítom - vajon mit őríz a tollhegyben megülő, fekete iszap?
Nem az előhívás a fontos, pusztán a lenyomat, a nyom, amely mint a hideg prés formál, alakít. Láthatatlanul, mert a fényérzékeny rétegbe alászálló színek, árnyak, fények, terek és egymásba csúszó idők egyetlen síkban feküdnek föl a megmerevedett zselatinra.
Csakis az a fontos, ami a kondenzorlencse és a tárgyasztal között a pillanat egy adott, gondosan kimért vagy ösztönösen adagolt töredékében megtörténhet. A befogadás (átvétel) egyedülvaló, minden további művelet azoban már reprodukálás, attól a pillanattól kezdve, hogy a papír elmerül az első tálkába.
Víztükörre fölvetített mélyvízi történetek, töredezett matricák, a gyermekkori mítoszok visszafogása a hétköznapokba.
A bátyám azt mondta, hogy mindig a lap végéig írom leveleimet. Mert félek a megkezdett, fehérségbe vesző lapoktól, a csendtől.
Á/2 Azt hiszem nincs már bennem személyes közlés. Túl fontossá csaltam a nyelvet, mert minden pillanatban az életem múlik rajta.
Az elmondás, a legalább valahogy elmondás kényszere.
A kíváncsi archeológus lapátja nekikoccan valaminek, sekélyen a föld alatt. Erre maga mellé fekteti az ásót, és kézzel kapar tovább, míg elő nem bukkan egy enyhén boltozatos tárgy. Mint egy állva eltemetett csecsemő koponyájának föld és csontszínű teteje (fedele?). A tudósember négykézlábra áll, és kis bumszlifejű ecsettel söprögeti a homokot, törmeléket a hőn vágyott kincsről. Én viszont, mintha csak a vasárnapi sütit szórnám meg porcukorral, finoman morzsolom a föltárt leletre a homokot.
Hamarosan megtelik a szám, agyaggá köt benne a nyállal keveredett homok, elhallgatok. Agyamban másik (újabb) formát éget a némaság, aztán fetrengve kiadom magamból a belém sült salakot. És minden kezdődhet előlről.
Nagy menet. Én már aligha, de esetleg más lehordja majd a kultikus edényekre ősmasszívumként lerakódott rétegeket. Igaz, még tanú sem lehetek, de talán esélyt adtam, és ez némelykor enyhíti szégyenemet.
Kétségtelenül pökhendi, rátarti szerep. Sétálgatni az elíziumi mezőkön, hátul összekulcsolt kézzel, gondterhelten, tanárosan, és néha rámutatni egy-egy pontra. Vagy csak felé inteni pillantással, állcsúccsal. És elképzelni, miként kaparnak a kurta, fürge mancsok, formátlan csonkok, amelyekkel még saját testünket sem érjük el. Micsoda komédia, éppen ezekkel kapkodni Istenek felé!
Nem megérteni, pusztán érteni. De csak a vadak artikulálatlan kurjongatása.
Mi vezeti a kezemet?
Itt vagyok. Mindig másutt és mindig ugyanott.
Örökké ismétlődő kérdések, egyazon semmitmondó választöredékekkel (-repeszekkel). Mintha csak egy fejünkre szorult, üres bödönbe rikoltoznánk.
Á/2 Nekem édes mindegy, hogy némák-e a válaszok vagy én vagyok süket.
A végtelen avagy vég nélküli spirál minden lánckörén végig kell pörögnöm, ugyanazzal a szövegkönyvvel a hónom alatt. Végre sutba kellene vágnom ezt a klasszikus erezetű mappát, de nem enged, végzetesen összenőtt már a bőr a bőrrel.
Minden helyszín esély lehetne, ha nem forognék szüntelenül vissza az időben.
Kénytelen vagyok újra és újra tagadni, hogy rákérdezhessek.
A kötélen gumiember imbolyog. Minden zuhanás visszatart valamit a rugalmasságából. Ott fog a földön, a földben. Így gyűjt össze apránként, míg végleg földhöz nem teremt a tehetetlenség. Hiú remény, ha azt hiszem, ez a halál, és azt képzelem, legalább addig tartja magát a test.
Újra következetlen vagyok és hisztérikus, mert újra nem látom a folytatást, és a tudás kevés, mert pontatlan és idegen, mint egy értelem nélküli, más kedvéért bebiflázott lecke.
Valójában egészen mást szerettem volna elmondani és legfőképpen másként. Körbe akartam húzni ujjammal a ház körvonalát, mintha vakírást olvasnék. Gyöngéd, gyakorlott mozdulatokkal, teli hálaérzettel, hogy mégsem hagytak teljesen magamra, bárhová jutottam is. És abban reménykedem, hogy ha nincs tovább visszafelé az út, akkor olyan mezőre érhetek, ahol még semmi sem történt meg, ahol a lehetőségek rajtam kívül állók, én mégis szabadon választhatok közülük. Másnak, de leginkább önmagamnak.
Míg fel nem old az Isten, míg el nem old.
Félelem. A teremtmény félelme, a fénybe lépő félelme, a hús, a súly, a tömeg félelme. Az egyetlen bizonyosság, a lét hordozója. Szüntelen jelenlévő és mérhetetlen.
Á/2 Félelmeim megnevezése esélyt adhatna, hiszen ha van mitől félnem, van mit kioltanom is. A félelem azonban, a teremtmény félelme oszthatatlan, miként a lét. Félelmeim egyazon jelenség színeváltozásai, egyazon forrás szerteágazása. Minden cselekedetemmel e forrásvidéktől szököm, miközben képtelenség az elmozdulás, hiszen létem e forrás feszített tükre.
Mindig ugyanabban a képben merítkezem, míg le nem takarják a tükröket.
A halál esetleg átveszi kezemről a vékony fonálból hurkolt, egyetlen szálból álló, szabályos alakzatú, térbeli szövedéket, és akárcsak a gyerekjátékban, az átvétel itt is átrendeződést jelenthet és ezúttal talán az én javamra. De az is lehet, hogy letépi, leszaggatja, lerántja kezemről a hálót, mint egy utálatos hisztérika. Vagy hurokként szorul csuklómra a szövedék, és úgy vonszolnak végig a járatokban, mint dzsiphez kötözött foglyokat.
Leold magáról a félelem, mert félni csakis az egyarcú lét képes. Most már tudom, a hajó a halálvágy megjelenése volt. Könnyen értelmezhető, szép és nagyszerű válasz az előtte való hónapok poklára. Valódi, eredeti értelmét semmi sem kapja meg egyidejűleg.
Messziről érkeztem. Rettentő mélységben zajlottak a jelenetek, nyomasztó, pokoli tájakon, sötét, katakombaszerű utcákban.
3/71 Mintha egy földalatti városban lennék(11). Teljesen zárt rendszer, hosszú, szűk aknákkal, ide-oda kígyózó, beláthatatlan vágatokkal, lüktető üregekkel. A csőszerű folyosók, katakombaszerű utcák hatalmas tereket, elosztó állomásokat kötnek össze. Közöttük mindenfelé tömegszállító eszközök közlekednek. Kötött pályán haladó, zárt, fekete tartályok, lomha autóbuszok, nesztelen sikló trolik. Az egész teret belátom. Óriási, néma tömegjelenet. Téli, hajnali csúcsforgalom. Minden mozgásban van. Ide-oda suhannak, siklanak a járművek, a tömeg kisebb-nagyobb csoportokban hullámzik, hömpölyög föl-alá, még a megállókban várakozó embermasszák is egy testként, organikusan lüktetnek. A csoportokból kiváló alakok valószerűtlen lassúsággal mozognak, mintha roppant terheket vonszolnának magukkal egy lassított filmben. Körülöttük nehéz, ellenszenves, holt és komor anyagok. Mindent finom szövetű, sűrű homályháló fed, sötét, összefüggő lepedék. Mindenki elfordul a másiktól, igyekszik észrevétlen maradni. A járművek hosszú, lomha ősállatok, óriáshernyók, emeletes testű csúszómászók. A kerekek nem látszódnak, a roppant kocsiszekrények a hasukon kúsznak. A csuklós karosszériák, mint aszfaltból gyúrt, még képlékeny hurkák, görbülve megnyúlnak a kanyarokban. Valószínűleg én is utas voltam, valójában azonban mindig csak várakoztam, pályaudvarokon, megállókon, végállomásokon. Egyszer megszólítottam valakit, és azt mondtam neki, hogy a citybe akarok menni. Erre ő válaszolt valamit, mozgott a szája és mutogatott, de néma volt. Továbbmentem, de akárhányszor elindultam, mindig ugyanarra a térre érkeztem vissza. Hol az egyik, hol a másik szektorában várakoztam, megállókban vagy végállomásokon. Olyan volt az egész, mint egy társasjáték óriási táblája. Egyszer az egyik mezőn állok, aztán egy másikon, de sohasem kerülhetek le a tábláról, és sohasem jutok se előre, se hátra.
Esik. A vízcsöppek egyetlen, teljesen sima, összefüggő vízfelületet képezve csúsznak le az üveglapon. A süllyedő vízfüggöny és a mozdulatlan üveg egyetlen, azonos felület. A szemből érkező fénysugarak szétterülnek az üveglap hátán, minden egyes pontot azonos erővel bevilágítva. A fényszemcsék behatolnak az üveg atomjaiba, szinte belülről világítják ki a tejfehér, kristályos részecskéket, de tovább nem sugároznak. Közvetlenül az üveglap előtt guggolok, a barlang kapujában, egybeolvadva a mögülem vastagon kiáramló sötétséggel. Csak tudom, hogy ott vagyok, de nem érzékelem. Elmozdulni nincs hová. Csupán türelmes várakozás, mikor jár le az adagolt idő, mikor engedik le halk berregéssel az üveg előtti (vagy mögötti) vaskaput. A pénztáros átváltja az aprópénzt zsetonokra, az őrfülke melleti kis kirakatban számozott anzikszok, a szabad akarat igazolásai, ha éppen nem orozta már el valaki előlünk a kiválasztott tájat. Kijelölt helyünk a mattüveg és a barlang gyomra közötti, szinte vonalnyi sáv.
Nem örülünk ennek az állapotnak, de nem is szenvedünk tőle. Ha lehetséges, nem gondolkodunk róla. Igyekszünk nyugodtan kivárni, hogy körbe nőjön, majd hangtalan csámcsogással bekebelezzen minket a sötétség. Úgy véljük, nincs mitől föltétlenül félnünk, és ez nem nyegleség. Megpróbálunk csendbe maradni, hogy kerüljük a felfuvalkodottság látszatát. Sejtjük, hogy ebben a rendkívüli helyzetben - még ha nincs is más helyzet -, minden szó kétértelművé válhat, akaratunkon kívül visszájára fordulhat. Vagy csupán éppen egy parányit elmozdulhat a kivánt jelentéstől, megcsúszhat, elveszítheti egyensúlyát és lezuhanhat.
A csend egyébként is jobban illik az ilyen drámai helyzetekhez. A csend, amely úgy bugyolálja körül a pillanatot, mint a finom, puha pamutok a különlegesen érzékeny, sérülékeny tárgyakat.
Örökké a vihar kapujában guggolva, a szakadatlan monszumesőbe bámulva, és csak udvariasságból végighallgatva a változó kimenetelű, példázatszerű meséket. Ha bármikor visszakérdeznének, mindig fölsülnénk, mert valójában csak az esőcseppek nesztelen neszezését halljuk. Mintha bársonyt terítettek volna végig a földeken. Kedvezőbb feltételek mellett talán kedélyesen elházimozízhatnánk az időt. Hiszen a képminőség remek. Nyilván a belső ráhangoltság hiányzik, a diszpozíció, az együttműködési készség.
Tenyérnyi, gömbölyű üvegbe zárt, víz alatti táj(12). Ha megrázzuk vagy a feje tetejére állítjuk és visszafordítjuk, szitálni kezd a hó. Lassan, ünnepélyesen úsznak a parányi hópelyhek. A kis tartályok hivogatón sorakoznak a polcokon, a kirakatokban.
1/2 Egyszer azt álmodtam, hogy iciri-piciri békaembereket fecskendeztem be egy ilyen parányi, üvegtartályba zárt, víz alatti tájba. Majd magam is búvárruhát öltöttem, és a töltőnyíláson keresztül fölúsztam az egyik kis erdei házig. Átsiklottam a kerítés fölött, uszonyaimmal érintve a fenyőfák korallszerű gallyait. Tettem egy kört a ház körül, majd bebújtam az ajtó félig nyitott résén át. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha egy hajóroncsba kerültem volna(13). De hamarosan nagy-nagy megnyugvás árasztott el. Olyan volt, mintha testem minden porcikáját átjárta volna a könnyű, meleg, olajos folyadék, és éreztem, miként olvad le rólam engedelmesen, lágyan és gyöngéden a bőr, a hús, miként olvadnak föl a csontjaim, és válok eggyé a közeg minden egyes atomjával. Aztán csak a sötétség, a vízfüggöny és az örökké tartó ébredés (=> II/63).
1/4 Dömsödön két nagy víz alatti úszó volt, T. Feri és Z. Pali. A többórás, mezítlábas focicsaták után, mint az őrültek rontottunk neki a víznek. Azt hiszem, nagy szerencsénk volt, hogy egyikünk sem maradt ott ilyenkor. Z. Palinak az volt szokása, hogy egy kissé teátrális fejessel bevetette magát a vízbe, és valószínűtlenül hosszú ideig a víz alatt maradt(14). Már mindenki rég fölbukkant, ő még mindig valahol a mélyben tempózott, egyre beljebb és beljebb. A lányok izgultak, mikor jön föl, mi meg csak röhögtünk. Egyszer-egyszer azért már igazán vártuk, hogy végre fölbukkanjon. A legkülönösebb az volt ezekben a mutatványokban, hogy amikor P. feje végre megjelent a felszínen, sohasem kapkodott levegő után, hanem nyugodtan és kissé öntelten mosolygott. F. sem volt rossz víz alatti úszó, de meg sem közelítette P. teljesítményét. Egyébként soha nem versenyeztek egymásal, nem is volt miért. Azon a napon legalább tizen, tizenöten mentünk neki a pocsolyameleg víznek. Valamelyikünk még a labdát is berúgta a partról, mielőtt fejest ugrott. Talán már a második vagy a harmadik kört járta kezünkben a labda, amikor mindannyian elnémultunk. Mintha különös módon ugyanabban a pillanatban jutott volna eszünkbe: lejárt P. ideje, innét már nem lehet tovább, a játéknak vége. Csak a hirtelen beállt csendben hallottuk meg a parton álló lányok sikoltozását. Z. Pali húga, szép, nagymellű, fiús arcú lány, elsőosztályú pingpongozó, éppen akkor ért be hatalmas karcsapásokkal közénk. Nyilván azt kiabálta, hogy hol a Pali, de mi csak a hatalmasra meg-megnyíló szájat láttuk, és máris a víz alatt voltunk mindannyian. Pontosan emlékszem a víz alatti csend zúgása és a pillanatnyi fölbukkanásokkor fülembe csapodó éles zajok váltakozó ritmusára, a sárgászöld, végtelennek tűnő, alig fodrozódó víztömeg nyugalmára, és a parton imbolygó fák, házak, hadonászó karok összevisszaságára. Csakis képekre emlékszem, semmi belülről fakadó érzésre, még a fáradtságra sem. Aztán körülbelül ötven méterre tőlem megtalálták P.-t. Viszonylag könnyen ki lehetett húzni a partra, mert látszólag teljesen élettelen volt. Persze mindannyian körülálltuk, rázogattuk, oldalra fektettük, de egy csöpp víz sem jött ki belőle. Nyilván nem ivott semmit. Aztán a húga pofozgatni kezdte, és P. hamarosan rendesen lélegezni kezdett. Valószínűleg egy kicsit elszámolta magát, és még mielőtt elérte volna a felszínt, elveszítette eszméletét. Már nem emlékszem, mi történt közvetlenül e szerencsétlen kaland után, de annyi bizonyos, hogy délután már újra együtt fociztunk. P. azonban attól a naptól kezdve nem ugrott be többé a vízbe. Mi pedig tapintatosan úgy tettünk, mintha nem vettük volna észre a változást. P. közvetlenül az egyetemi felvételi előtt volt lent utoljára Dömsödön. Tulajdonképpen teljesen véletlenül találkoztunk, és éppen azon a helyen ültünk le a parton, ahol két vagy három éve kihúztuk. Beszélgettünk erről-arról, aztán P. egyszercsak, minden átmenet nélkül mesélni kezdett, pontosabban fogalmazva emlékezni, éppen olyan közönséges manírokkal, ahogy limonádé filmekben, úgy a történet derekánál, emlékezni kezd a főhős. Annyira váratlanul ért ez a fordulat, hogy egy pillanatra nem is tudtam pontosan, miről beszél, de aztán rájöttem, és kissé kényszeredetten hallgattam, mert fogalmam sem volt róla, miért éppen nekem adja ki utolsó nagy merülésének titkát. Viszonylag terjedelmes és néha kissé patetikus kifejezésekkel színezett történetének az volt a lényege, hogy ama nevezetes merülés közben egyszercsak addig ismeretlen, varázslatos eufória kerítette hatalmába. Teljesen váratlanul, hirtelen és megmagyarázhatatlanul. De abban biztos, hogy nem az agy oxigénhiánya okozta ezt az érzést, mert a merülés után szinte azonnal elragadta a mámor. Ellenállhatatlan erővel, hiszen még alapvető létfenntartó funkcióit szolgáló ösztöneit is a maga szolgálatába állította. Egyszóval olyan boldogság áramlott szét testében, mosta át szinte egyenként a sejtjeit, hogy elhatározta, nem merül föl többé. Aztán már csak az átláthatatlan, bensőséges, a teljes védettség illúzióját keltő sötétségre emlékezett. És azért nem ugrott be később sohasem a vízbe, mert félt, hogy esetleg újra magával ragadja a mámor, és újra nem akar fölmerülni többé. Ez a magyarázat egy kissé megzavart, mesterkéltnek éreztem, őszintétlennek és logikátlannak. Végig komolyan vettem szavait, de az utolsó mondatok óhatatlanul csökkentették az előzőek hitelét. Mindenesetre figyelmesen végighallgattam ezt a váratlan vallomást, tettem néhány közhelyszerű megjegyzést, amely egyébként kellemesen lekerekítette a helyzetet, aztán semmitmondó szavakkal elváltunk, és én néhány perc múltán meg is feledkeztem az egészről. Ahhoz azonban elég volt ez a szárazföldi kaland, hogy éjszaka, életemben először és egyetlen alkalomal Z. Palival álmodjak. A Duna közepén bírkóztunk, pontosabban fogalmazva megpróbáltam iszonyatos dühvel, hisztérikusan a víz alá nyomni gumilabdaként újra és újra fölbukkanó fejét, miközben zihálva, már-már sírva, fuldokolva a dühtől ordítottam: A kurva anyáddal, a kurva anyáddal szórakozzál. Fogalmam sincs, hogy sikerült-e végre a víz alá nyomnom. Csak a kissé önhitten mosolygó arcra emlékszem, és a rettenetes, már az álomban kezdődő, napokig tartó kimerültségre.