24.

Soha nem gondoltam, hogy lehet egy álomnak előző álmokban formálódó előkészítése. Nem folytatásos álomról volt szó, hanem egynemű álmokról. Az analógia azonosságáról. Az elsők még viszonylag békések voltak, de már akkor is sejtettem, hogy valami könyörtelen játék kezdődött. És ezen a terepen minden mozdulatnak tétje van. Később egyre jobban eldurvult az egész, lassan és folyamatosan. Így utólag, egy bizonyos időbeli távolságból visszatekintve, teljesen indokoltnak tűnik a katasztrófa. Ma már úgy beszélek róla, mint egy haditudósító. Azt hiszem, hogy a találkozás nem történhetett volna meg másképpen. Mert akkor mindennek másképpen kellett volna alakulnia.

1/23 Talán vasárnap délután volt. Nagy társaság gyűlt egybe, valami családi ünnep alkalmából. Az Apám - tulajdonképpen nem is az Apám volt, csak az arca, a vonásai voltak az övék - fennhangon magyarázni kezdte, hogy két fotóalbumot kell kiadni, és menten egy halom fényképet hozott. Mintha a szekreter, a "lenyitós" egyik apró, fekete belső fiókjából vette volna elő őket, talán a középsőből. Még ma is pontosan emlékszem ezeknek a törékeny, vékony falú dobozoknak a tartalmára. A bal felső fiókban például lottószelvények voltak, több éve érvénytelen, értéktelen papírlapok. Egy másik fiókban Anyám klipszei - majdnem mindegyikben mozogtak a színes kövek -, és mintha az egyik rekeszben valóban régi, kisméretű, fogazott szegélyű fotók is lettek volna. Az Apám, vagyis az Apám arcát viselő férfi ott állt mellettem, kezében egy fotográfiával. Már nem emlékszem, mit ábrázolt a kép, mintha csak egy fényt kapott felvétel lett volna(34), de valószínűleg álmomban sem tudtam megállapítani, mert az Apám állandóan gesztikulált, hadonászott a fényképpel az orrom előtt, így akárhogyan helyezkedtem, mindig csak fölismerhetetlen foltokat láttam. A szobára egyenletes, nyomasztó fény borult. Mintha mindent drapp cipőpasztával kentek volna be, még a levegőt is. Aztán mintha valamire emlékeztetni szerettem volna, de ő csak mondta a magáét, hogy hat őszibarackról kellene egy albumot csinálni. Nyilván sokkal választékosabban és körülményesebben fejezte ki magát, hosszú, súlyos mondatláncolatokban, az álomlétben azonban minden leegyszerűsödött, pongyolává vált, vázlatossá, pusztán jelzésszerűvé. Tulajdonképpen már magában az álomban elfelejtettem, miről is volt szó valójában, ezért nem tudtam emlékeztetni arra, amire eredetileg akartam, miután elhallgatott. Aztán elment. A következő jelenet már a főiskola lépcsőházában játszódott, az első emeleten, pontosan abban a kis kitáguló térben, ahová két egyenes, hosszú lépcsősor vezetett a második, és egyben a legfelső emeletről. Ott ültem az ablakpárkányon, és akkor odajött hozzám Géczi, egy általános iskolai osztálytársam. Nagyon szép fiú volt, kifejezetten bensőséges viszonyban voltunk egymással, talán egy kicsit szerelmes is voltam belé. Mindketten zenét tanultunk, ő csellózott és rettentően szemérmes volt, de mindez nem avatkozott bele az álomba. Teljesen természetesen hatott G. megjelenése, és amint megpillantottam, azt kérdeztem tőle, hogy nem olajos-e az arcom. Először megnézte távolabbról, még az utolsó lépcsőfokon állva, és azt mondta, nem. Aztán közelebb jött, egészen közel. De, itt, mondta, és elkezdte dörzsölni az arcomat. Pont itt, mondta újra, és mintha egészen mélyen benyúlt volna az arcomba, és így próbálta volna kidörzsölni belőle azt a bizonyos olajfoltot. Aztán hirtelen elment, és ahogy távolodott, rettentő szorongás tört rám. Többször is utánaszóltam, hogy ugye, azért találkozunk még háromnegyed kettőig. Nyilván nem hallotta, mert csak úgy magam elé mormogtam a szavakat. Fölfelé ment a lépcsőn, de nem azon, amelyikről lejött, hanem a másikon, a szemben lévőn.

Hosszú ideig kísért ez az álom, és különösen a második rész, a Géczivel való találkozás, folyamatosan nyomasztott. Akkor még nem sejtettem, hogy máris mennyire közel vagyok, és a következő lépés megmásíthatatlanul ráállít arra a pályára, amelynek nyomvonalából már akkor sem léphettem volna ki(35).

25.

Reszketek a fáradtságtól. A szemem ég, borzongok és a gyomrom a torkomig fölcsavarodik. Bárhonnét induljak, ugyanarra a forrásvidékre érek. Hiába vonz, taszít ezernyi cél, az érkezés mindig egy. Rosszkedvű söpredék.

Á/1 A napok: folyamatos halál. Fokozatos leválás. Tárgyakról, élőlényekről, személyekről. Gesztusok föladása, szavak fogyása, szokások elmaradása, és persze a hús-vér halálok, a pornográf átlényegülések. Szüntelen közeledés, folyamatos kapcsolatvesztés. Az én fontoskodón szelektálásról beszél, átcsoportosításról, összevonásról, mintha csak száraz hadi jelentéseket diktálna, és puhán átsiklik a számtani műveletek természete fölött.

Micsoda tarolás csupán egyetlen nap, egyetlen óra. Micsoda irtás! Pontosan kimért mikróadagokban költözik belém a halál, az elhalt szerves vagy szervetlen részecskék helyébe. Ahogy a fecskendő szívja föl a folyadékot és préseli ki magából átellenben a levegőt. Lassú, fulladásos halál. A tapintatos agónia csak az utolsó pillanatban torzítja el az arcot. Pusztán a megátalkodottak rémisztgetik környezetüket és legfőképpen önmagukat egész életükben. Örök ünneprontók, ideggyenge, túlérzékeny aggályoskodók. A halál erezete úgy fut széjjel az arcukon, mintha sűrű szövetű hálót vetettek volna rájuk. Az elrettentés szemléltető keresztmetszetei.

Egyébként szívesen kiáltozzuk: az élet ünnepély. Ki ezt, ki pedig amazt lovacskáztatja a térdén. A pokol cinkoskodó, malackodó előjátékai. Így állunk bosszút apáinkon. Vagy apáinkért? Már elfelejtettem.

Úgy merülnék meg abesszin szeretőm ölében, mint János a Jordánban. És minden alkalommal abban reménykednék, hogy megváltozik a fajsúlyom, és nem kell többé fölbuknom.

Az ünnepélynek vége(36). A zenekar levonult, a csillárokat leengedték, csak itt-ott szendereg a pamlagokon egy-egy kimerült lovag, földúlt frizurájú dáma. Mi pedig egymásba kapaszkodva, egymáshoz fagyva forgunk kőlapokon. Csend. Csak néha-néha koccan össze két csillag. A hideg ilyenkor a fogunkba vásik, és végigfutva az idegeken, át a szemüregen az agyunkba szúr.

Már nem bízom a költőkben.

Á/1 A kapcsolatfogyás törvény, a tan az elkülönülés. Csakis ez adhatja vissza a zsarnoki szerepek után az önbcsülést. (El kell fogadnom az egyiket, el kell sajátítanom a másikat, és legalább sejteni a különbséget.) Fontoskodnunk persze még lehet. Nem akarom leverni a napnyugati doktor íróasztaláról az egykor teátrálisan odahelyezett, megsárgult koponyát. Jó lesz papírnehezéknek.

Á/1 Lehet, hogy egykor tudtam a filozófiát, a tudományok azonban mindent visszavettek.

Most újra rajtam a sor. A tudás ugyan elveszett, a visszavétel gesztusa azonban megmaradt. Kesernyés, angyali fantomfájdalom.

26.

Holtak följegyzéseit olvasom. Rettentő találkozások. Emlékszem, megborzongtam, amikor először láttam viszont képmásomat anyósom családi ereklyéket őrző vitrinében, halott családtagok fényképei között. Banális, primitív, későn érő kapcsolat. Ezt is újra kell tanulnom. Pedig egykor oly természetesen az enyém volt.

Végtelen város. A szövedék úgy borul az agyamra, mint egy sűrű háló. A gondolatok a szálak mentén futnak. Döbbenetes találkozások a pogány dalnokkal, a morfinista költővel, a buzi suhanccal és szifiliszes szeretőjével(37). A tér horizontális háló, az idő a szálak vertikálisan szerveződő szövedéke. Maga az agy sejtek keresztmetszetében épülő, burjánzó térbeli rendszer. A kereszt négy szárnya: lent a halottaké, fönt az eljövendőké, kétoldalt a jelenben szétfutó tereké.

Utolsó pillanatban talán még elrejtheti valaki a térképet egy kő alá, egy fa odvába, esetleg a föld mélyébe.

Halvány lenyomat az űr hajszálvékony üvegfalán. Hol eltűnik, hol újra előjön, míg a pedáns háziúr le nem törli fínom, úri zsebkendőjéve1 vagy fölhúzott ingmandzsettájával. Bár valószínűleg inkább a személyzetre bízza ezt a közönséges, de azért drámai gesztust.

Város. A zártrendszerű katasztrófa előérzete. Ha megfejteném, fényes kasszasiker lenne. De csak az előmunkálatok megörökíthetők. A moítívumkeresés, a rekvizítumok gyűjtése, a díszletépítés, a kosztümök megtervezése. Esetleg még néhány kulcsfontosságú párbeszéd betanulására is lehetőség nyílik, noha a premieren nyilván minden egészen másképpen lesz. Néhány kisebb, de valóságos katasztrófa azért már előzetest adott az egészből. Zártkörű előadás, se be, se ki.

A haláltudat és a halálvágy lakmusz. De egyelőre még csak játszunk, és valójában fogalmunk sincs, mikor csap át a játék gyilkos, öngyilkos végjátékba. Évezredes függőállás, ma már életelemünk.

Á/Á/1 A halál az egyetlen téma. Az Isten háta mögötti bisztrókban éppen úgy, mint az enciklopédikus szóömlésekben.

Á/1 Egyre inkább úgy tekintek az apámmal való találkozásra (találkozásokra?), mint egy tudományos-fantasztikus film kulcsjelenetére. Ez a fantasztikus film azonban nem az előre-, hanem a visszatekintő szellem terméke, és ez a logikai fonákság borzongással tölt el. És/mert nem tudom pontosan, hol a helyem.

27.

A félelem városa. Idegborzoló, egyszerű történetek. A maguk teljességében együtt élni (együttélni) álmainkkal mint életünk, valóságos életünk egyenértékű részeivel. Összeérő dimenziók. Az elkülönülés csalás, mindkét rész lefokozása. Az értéket csakis az egy hordozza.

Á/Á/1 Végighúzni a vonalat, anélkül, hogy fölemelném a ceruzát. Törés nélkül. És szűntelen megbocsátani. Nem ez az örökös úrhatnámkodása az észnek.

Szétrombolt város(38). Kétoldalt porig rombolt házak. Valószínűtlen csend. A roncsok között reszkető, félelemtől tébolyult vadállatok. Medvék, tigrisek, csimpánzok. Némák és rettentő szelídek. Nagypapa napokig bolyongott étlen-szomjan ebben a pokolban, míg végre megtalálta az apám. Fölnyalábolta, és az elszenesedett hullák között hazavitte. Nagypapa egész úton azt kérdezte, mit keresnek itt azok az átkozott négerek.

F.-t vittük a klinikára. Hirtelen mentőautó fékezett a bejárat előtt. Kicsapódott belülről a furgon hátsó ajtaja, és két fehérköpenyes férfi ugrott ki az útra. Szinte még az ugrás közben egy hordágyat húztak ki a kocsiból. Olyan gyorsan és összehangoltan történt az egész, mint egy terrortámadás. A hordágyon három helyen körbeszíjazott, vastag, fehér dunyha. Az egyik végében öklömnyi fej, szinte teljesen kopasz. Csupán a tetején lengedez egy természetellenesen hosszú, valószínűtlenül fehér hajtincs. Csontig beroskadt, hús nélküli arc, mélyében ide-oda ugráló, hatalmas, elvadult gyerekszemek.

I. nem használt lepedőt. Szeretkezés közben minden alkalommal véresre horzsolta könyökömet és térdemet a durva, bordázott ágyhuzat. Egyszer egy vadonatúj, gyöngyvászon lepedővel állítottam be. I. az ablakig hátrált, és halkan, de fenyegetően ezt mondta: Ha lepedőt hozol, sikítok. Többé nem próbálkoztam.

1/22 Apám a középső szobában ült az asztalnál, kék, vászon munkásruhában. Leverten, szótlanul bámult maga elé, de látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit. Végül én szólaltam meg előbb, és azt mondtam, hogy adnánk neki egy kis pénzt a háztartásra. K. is helyeselt. Apám azonban csak rázta a fejét, hiába erősködtünk, hogy legalább pár száz forintot fogadjon el. Aztán minden sértettség nélkül, színtelen hangon azt mondta, hogy ha már ilyen messziről eljöttünk, igazán maradhatnánk egy éjszakára. Egy pillanatra zavarba jöttem, mert hirtelen semmi kifogás nem jutott eszembe, csak azt tudtam, hogy ez képtelenség. Majd a következő alkalommal, nyögtem ki aztán, és elfordítottam a tekintetem. Később azon tűnődtem, milyen furcsa, hogy nem az erkélyajtó, hanem az ablak előtt játszódott le a jelenet, ahol valójában sohasem állt az asztal. Apám egyébként csak egyszer járt nálunk. Váratlanul érkezett, mintha valami üzenetet kellett volna átadnia. A szobában büdös volt és valószínűtlen fölfordulás. K. bugyija csomóvá gyűrve, összeragadva feküdt az ágy mellett. Nem mertem kikelni az ágyból, mert szégyelltem vézna, meztelen testemet az Apám előtt. Egy ideig ott állt fölöttünk, néhány szót váltottunk, aztán elment. Utolsó levelét nem sokkal látogatása után kaptam meg. Azt írta benne, hogy siessek, mert az őszibarack nagyon gyorsan érik, minden nap szedni kell. Mire megérkezett a levele, már egy napja halott volt.

28.

Szeretnék fegyelmezett lenni, higgadt és tárgyilagos. Megfontolni minden szót, de nem előre, hanem a leírás folyamatában. Tisztelni a szavakat, ahogy az ősöket tiszteljük kivételes, világos pillanatainkban. Enyhe tompaság, hogy ne ragadhasson el a szenvedély, ne sajátíthassák ki az értelmet az önfertőző érzelmek.

Á/1 Végtelen körözés, amelyből le-lecsapok néha. Nem, nem vadászat. Pusztán hanyatlás, megrendülés, amikor már képtelen vagyok tartani magam. Aztán a megalázó tápászkodás a sárból, a mocsokból, a szánalmas roham, majd a kétségbeesett elrugaszkodás, és az idült vakremény: lesz még kegyes áramlat, emelő és megtartó.

Itt vagyok. És újra itt vagyunk mindannyian.

29.

1/25 Azt hiszem, nyár volt. A felső földdarab szélén álltunk K.-val, éppen indulni akartunk, megkeresni a gyümölcsfák között dolgozó Apámat. Valószínűleg akkor érkezhettünk. Valamiért visszamentem a kocsihoz, mi egyébként nem azzal jöttünk. Az autó ott állt a szokott helyén, az "erdőbe" vágott keskeny tisztáson, csenevész akácok, töredezett bokrok között. Odamentem a kormány melletti ajtóhoz, ki akartam nyitni, és ekkor, éppen csak a szemem sarkából, mintha valami oda nem illőt pillantottam volna meg, körülbelül az első kerék magasságában, de a másik oldalon. Elölről megkerültem az autót, és döbbentem láttam, hogy a karosszéria oldallemezéhez valaki odatámasztotta a vandálul letépett hátsó ajtót. Csak akkor vettem észre, hogy az egész utastér üres. Az ülések kiszakítva, a padló föltépve, a tetőkárpit leszaggatva, csak a fémig lecsupaszított alváz feküdt a tengelyekre, mint valami ásatag, fekete csontváz. Páni félelem tört rám, és az első gondolatom az volt, hogy nyilván elvittek, elraboltak minden szerszámot. Kétségbeesetten visszarohantam az útra, és már futás közben ordítottam K.-nak, hogy kifosztottak minket, mindenünk odavan, rohanjon, keresse meg az Anyámat az alsó darabon, én majd megyek a felsőn, hátha ott találom az Apámat, mert azonnal értesíteni kell a rendőrséget. S máris rohanok, végig a föltört földön, az egyenes gyümölcsfa sorok között. Mindenfelé idegenek. Ellenszenves, rosszindulatot árasztó, primitív, balkáni nyaralók. Meglepetten látom, hogy a föld parcellákra van osztva, de még csak egy-két darabot kerítettek körbe hevenyészve fölállított drótkerítésekkel. Az emberek párosan, magányosan vagy kisebb csoportokban tesznek-vesznek, mindenki a maga szektorán belül, vagy annak közvetlen közelében. Semmi rosszat nem csinálnak, mégis minden mozdulatuk, gesztusuk, pillantásuk, minden szavuk, de még a hallgatásuk is végtelenül ingerlő és ellenszenves. Szinte az egész lényükből árad az elfojtott, kegyetlen agresszivitás, a sandaság. Ott üldögélnek, dolgoznak, falatoznak, nézelődnek, heverésznek, diskurálnak, alsóneműre vetkezve a sorok kétoldalán. Szinte zajtalanul rohanok, és a távolság is elég tetemes közöttünk, mégis mindegyik menten fölfigyel, megfigyel. Amint egyvonalba érek valamelyikkel, megszakítja tevékenységét. Ha beszél, elnémul, ha csupán heverészik az erős napsütésben, felül, és némán, gyanakvóan méreget. Gyűlölködő ellenszenv kísér. Hirtelen fenyegetően föltúráztatja mögöttem valaki egy valószínűtlen külsejű kisteherautó motorját. Nem is lehet egyértelműen meghatározni e mindeféle, egymáshoz egyáltalán nem illő alkatrészből összetákolt masina rendeltetését. Alig tudok félreugrani előle. A füstölő, durrogó gépezet valóságos homok- és porvihart kavarva vágtat el mellettem. A sor végén elkanyarodik az alsó darab, a folyó felé, szerencsére éppen ellenkező irányba, mint amerre én igyekszem. Aztán áttaposok a "Lapos" nádtorzsokkal borított ingoványán, és amikor kiérek a felső darabba, hirtelen leguggolok, mintha éppen futás közben jött volna rám a halaszthatatlan szükség. Végignézek az almafák terebélyes koronája alatt, hátha megpillanthatom Apámat. Aztán újra fölegyenesedem, és nagy ívben befordulok a gledícsia kerítésen túli, faluba vezető út felőli legfelső sorba. A kanyarban úgy dől meg az út, mint egy gyorsasági próbapálya. A testem is megdől, szinte a vállammal súrolom a földet. Ebben a helyzetben érem el azt a bizonyos pontot, különös módon egyidejűleg több irányból is. Már messziről föltűnnek a gledícsia sövény innenső oldalára egymás mellé fölakasztott, ismerős ruhadarabok. A látvány tulajdonképpen nem volt rosszat sejtető, a ruhadarabokat szemmel láthatóan szántszándékkal akasztották oda. Sötét, a használattól kifényesedett, elvékonyodott anyagú szövetnadrág, fehér pamutatléta. Szinte látom benne a felsőtestét, kese, göndör mellszőrzetét, a halványbarna, lencsényi foltokkal teliszórt, napcserzett bőrét. Rohanok tovább, és valahol a sor közepe táján, két gyümölcsfa között, nem, inkább az egyik tövében, a korona félárnyékában, egy ormótlan, aluminiumvázas, összecsukható kempingasztalszerűséget pillantok meg. Azonnal föltűnik, hogy csak úgy tessék-lássék állíthatták oda, még a lábakat sem igazították el rendesen a kemény göröngyök között, és bár teljesen mozdulatlanul állt, ez a mozdulatlanság szembeszökően ingatag volt. Menten látszott, hogy csupán egy pöckölés kellene, és máris fölbillenne az egész. Mellette egy támlás, ütött-kopott kempingszék állt(39). A háttámla egyik oldalán, a fémcső mellett, egészen az alsó varrásig végigszakadt a szinte már teljesen kifakult vászon. A szék, ha nem nehezedett volna bele a súly, valószínűleg éppen olyan bizonytalanul állt volna, mint az asztal. A székben azonban ült valaki. Amint észrevettem, elhomályosult előttem a kép, mint amikor sűrű, vastag pára futja be a szemüveget, a hidegből a meleg szobába lépve, és az első pillanatban valóban arra gondoltam, hogy talán a nyitott számon kidőlő forró lehelet futott széjjel az üveglencséken. Ennek ellenére azonnal úgy éreztem, mintha ő lenne az, bár teljes bizonysággal nem ismertem föl. Zavartan lekaptam a szemüvegem, és idegesen, zihálva törölni kezdtem verítékező homlokomat, arcomat. Mozdulatlanul ült, hátratámaszkodva a szék már majdnem végighasadt vászontámlájára, pontosan ugyanabban a szövetnadrágban és atlétában, amilyet az előbb láttam, és rezzenéstelen, érzés nélküli, de nem üres arckifejezéssel engem nézett. Mintha egy idegen formájú, kissé nőies szemüvegkeret lett volna rajta. Elfogódottan elé léptem, és egészen halkan, szinte suttogva ezt kérdeztem: Hát nem ismersz meg? És ekkor kifejezetten kínosan éreztem magam, mert valójában én sem ismertem föl. Pedig már egészen szorosan ott álltam előtte, térdeimmel a térdét érintve. Ő továbbra is mozdulatlanul nézett, majd végtelenül kimerülten, halványan elmosolyodott. Arca egészen különleges volt. Nem üres, hanem üreges, természetellenesen sima, idült, merev és bamba. De nem egy gyengeelméjűé, hanem egy idegené, halott, bábszerű, jelenlétnélküli vonásokkal. Aztán hirtelen ráborultam, rázuhantam a mellére, és iszonyatosan zokogni kezdtem. Majd föl akartam emelni az arcomat, hogy közelebbről, egészen közelről újra megnézzem, de képtelen voltam mozdulni, mintha ellenállhatatlan erővel szorították, feszítették volna lefelé a fejemet, bele a húsba, és már a föld szagát is éreztem, és így zokogtam, üvöltöttem bele a testbe: Hát hol voltál ennyi ideig? Hol! És mit csináltak ott veled? Aztán egy kicsit összeszedtem magam, fölemeltem a fejemet, és a fájdalomtól fuldokolva, bokákolva köptem magam elé a szavakat: Istenem, nem mehet valami jól a sorod. És újra magam előtt láttam fásult, beletörődött arcát, mintha minden élőt, minden emberit kiszereltek volna belőle. Mégis nyilvánvalóan szenvedett, látszott, neki is szörnyű ez az állapot. De hát ez csalás, üvöltöttem, csalás, csalás, csalás! Hát még ez sem sikerült neked? Mit akarsz tőlem? Miért nem tudtál legalább meghalni rendesen? Miért hetvenkedtél örökké, ugráltattad a muszklidat! Én nem akarok nyomorúságos paprikajancsi lenni! Én nem akarok kemény legény lenni, fasza gyerek, a falu bikája, legény a gáton; én nem akarok a világ csúfjává lenni, kozmikus bohóccá, ordítottam hisztérikusan, és tíz körömmel tépni kezdtem testéről a bőrt, és faltam, habzsoltam, okádtam a húst. A nyaralók lassan összecsődültek a nagy üvöltözésre, nesztelen körénk sereglettek, és némán, megvető gúnnyal figyelték a tombolást. Ma már csak a magányra emlékszem és a félelemre. Félelmünkre.

30.

Nem tudom pontosan, honnét ered ez a kényszeres izgágaság. Csupán banális, triviális sejtések. Szeretném végre hallani a csörlők nyikorgását, izgatottan lesni, miként emelkedik föl lassan és méltóságteljesen a roppant függöny, hogyan válik (hasad?) ketté, és szeretném érezni a végtelenül mély, hirtelenül megnyíló, roppant szabad tér fürészporos, enyves szagát. A függönyre festett, egydimenziós képeket már mind kívülről tudom. Bennem vannak. Minden öltés mögött a felhám egy parányi, odafűzött lencséje, mint amikor hímzéskor véletlenül hozzávarrjuk az anyagot az ujjunk hegyén kissé megkeményedett bőrréteghez. Észre sem vesszük munka közben, csak amikor végre le szeretnénk tenni a kézimunkát, de nem enged. Akkor még játszi a szabadulás. És nem ez a húsig érő mélyszántás.

4/91 Minden egyes alkalommal rendíthetetlenül elhatározom: nyugodt leszek, szépen fogok artikulálni, és világos, tagolt mondatokban beszélek. Szavaim olyanok lesznek, mint egy kiegyensúlyozott szerelvény vagonjai(40). Semmi sallang, ballaszt, és írás előtt mindig elolvasok majd néhány oldalt a Vörös és feketéből, vagy ha az nincs éppen kéznél, akkor a Code Civile-ből. Hosszan és kitartóan öblögetek, hogy leváljon a szájüreg faláról minden föltapadt, már bomlásban lévő, régi, túlédesített, túlfűszerezett hajdani csemege maradványa, kiolvadjanak fogaim és az amalgán közül a megszáradt, zsíros foszlányok, szilánkok, és fölszakadhasson végre a torkomon végighasaló, fátyolos slejm. Majd a kemény tartású, magamintás fehér damaszttal akkurátusan fölitatgatom a szám sarkán megűlő nedveket, önbizalommal és elhatározással telve a papír fölé hajolok, és lám, kezdetben minden oly nagyszerűen megy. Aztán a lassú, mélyből, egészen mélyből fölörvénylő szédülés, forróság és hidegrázás rohamok, tompa fejfájás, végül a vegetatív görcsök, amelyek robbanásszerűen pumpálják fölfelé a gyomor tartalmát, és mindent teliokádok. Az alig használt fehér papírt, az asztalt, az írószerszámokat, a kezemet, a karomat, a pulóveremet, belehányok a tintásüvegbe, a hamutartóba, az odakészített teáscsészébe, egész környezetem, életterem összerondítom. Ösztönösen a szám elé kapom a kezemet, mintha csak föl akarnám fogni a kiomló salakot, de aztán megadom magam, és már jól esik az ürülés, a remény, hogy talán nem tart soká, és talán nem lesz több roham. Igen, minden nap józanon és fegyelmezetten ülök neki az asztalnak. Aztán egyszercsak átszakadnak a zsilipkapuk, magam sem tudom mikor, és már csak a tehetetlen, föltartóztathatatlan áradást, sodródást érzem. Némelykor még látom is magam egy-egy pillanatra a tajtékokon, mint egy zsinórról leszaladt pecadugót. Egy ideig talán még megpróbálok védekezni, ellenállni, de innét már csak a kiáltozás, az artikulálatlan, tagolatlan üvöltözés, az örjöngő dobáltság, a hiszti. Aztán az ájult fáradtság, kimerültség, majd a néhány napig tartó száraz, kataton üresség. És újra a könyörgés, a fohász, és újra egy ragyogó, sokat ígérő indítás: A Nemzeti Könyvtár lépcsőjén egy régi fügemagot piszkált ki lyukas fogából(41). De mire a mondat végére ér, már tudja, elveszett. És hogy a következő alkalommal újra próbálja.

31.

Á/1 Az Új-Guinea keleti felföldjén élő Fore törzs tagjai megeszik halott hozzátartozóikat. Húsukba temetik halottaikat. Éppen így én is képtelen vagyok megszabadulni tőlük, itt keringenek testemben mindannyian. Halálukban mindannyian a földieim.

Évek óta hordok magamban két meghiúsult találkozást.

Minden beteljesületlen aktus misztérium. Hiszen ha valami megtörténhetett volna, akkor egyszer mégiscsak bekövetkezhet.

4/117 (<= 16) Egy nagyvárosi metróvonalon utaztunk K.-val. Nem először jártunk már ott, lassanként hozzászoktam a fásult, idegen metszésű arcokhoz, a nyomasztó és félelmet keltő, pattanásig feszülő, ugrásra kész közönyhöz, ahogy mindenki mozdulatlan, részvétlen és mégis bármelyik pillanatban lecsaphat, kegyetlenül és halálosan. Egy véletlen mozdulat, önkéntelen gesztus, hirtelen tágulni kezdő szembogár - a legcsekélyebb, legjelentéktelenebb rezdülés is lehetséges és végzetes provokáció. A kocsi zsúfolt volt, mégis azonnal észrevettem, hogy fölszállt, és ő is menten felém kapta a pillantását. Hosszan és szomorúan néztük egymást, mint akik túl sokat tudnak egymásról. K. a sötét alagutat bámulta, a többiek újságot vagy kihajtott füzetregényt olvastak, magokat rágcsáltak, igazgatták a táskájukat, öltözéküket, piszkálták a karkötőjüket, órájukat. Tulajdonképpen mindenkinek föl kellett volna figyelnie kettőnkre, oly kihívó volt viselkedésünk, és valószínűleg néhányan észre is vettek valamit, és máris idegesen helyezkedtek az ajtó felé, hogy miután befut a szerelvény az állomásra, menten kimenekülhessenek a kocsiból. Az első pillanattól tudtam: vele kell mennem. Igen, kell, mert nincs más esélyem. A szerelvény hirtelen kifutott az alagútból, szemem sarkában az ablaküvegeken elmosodó embercsoportok bemozdult fényképei villództak, aztán megállt a vonat, és ő anélkül, hogy csak egy villanásra is levált volna tekintetemről, hagyta magát kisodortatni a peronra. Bénán álltam az alagút belseje felőli csukott ajtó előtt, és tehetetlenül tűrtem, hogy magával hurcolja arcát a ragadozó tömeg. Évek teltek el azóta, de a szégyen átég az időn. Még ma is úgy érzem, mintha a gyilkosainak adtam volna föl valakit.

A távolban egy kora középkori, délies hangulatú hegyi falucska körvonalai rajzolódtak ki. Egy ideig turista automatizmussal figyeltem a szemem elé táruló, idillikus anzikszot, majd hirtelen teljes bizonyossággal megvilágosodott bennem, mint egy már ki tudja mióta birtokolt, de mindaddig eltemetett tudás, hogy az első leágazásnál le kell térnem az útról, és mindenképpen oda kell mennem, mert valami rendkívüli élményben lesz részem, valami rendkívül fontos dolognak kell megtörténnie. Még csak nem is lassítottam. A megrendültség első percei után azt hittem, hogy a félelem tartott vissza. Pedig csak a gyávaság, a hanyagság.

Mindannyiótoknak adósa vagyok .

32.

A kétség a rezignáció hangján szólal meg lassú, nyugodt hullámokban. A kilengések még mérhetők, de a mutató már nem csap át a vörös mezőbe. Robbanás helyett morajló omlás. A lassított film a vég előkészítése, ráhangolás. Csak előre tekintve látjuk úgy, hogy zsugorodik az idő, szűkül a tér. Ha képesek vagyunk rá, hogy a mögöttünk megnyíló ajtó résén át visszakukkantsunk(42), láthatjuk, nincs szűkülő dimenzió, csupán arányos elosztás.

A rezignáció indokolt és nem bénító. Pusztán át kell rendezni a pályát, és ez már más fajta taktikát igényel, más eszközöket, illetve a régiek más fajta használatát.

Szeretnék érteni, tehát magyarázatokat keresek. A rögeszmés ismétlés a gyereknek tanulás, nekem nyugalmat adó mágia. Az ismétlés biztonságot ad, mert célszerűséget sugall.

Á/1 Szeretnék érteni, mert mi más indokolná életem?

Nem, nem a válaszokról beszélek. Ennyire nem vagyok hajlandó mégegyszer megalázkodni.

Valaha úgy képzeltem, egyszer odalépek az almáriumhoz, és kiemelhetem belőle az albumot. Ujjaimmal gyengéden végigsimítom a fínom tapintású, zsugorított bőrt, az aranyozott minták keskeny, sekély árkait, aztán az asztalhoz ülök, óvatosan magam elé helyezem a vastag kötetet, és egyenként végiglapozom, elmerengve egyik-másik fotográfián, e nagyszerű, monumentális tablón.

Á/1 Amikor fölnyitottam a díszes könyv súlyos fedelét, észrevétlen magam mögé osontam, és én is belepillantottam az albumba. De nem láttam mást, csupán üres (?) kartonlapokat, amelyeknek világítóan fehér, fényes magja, a szélek felé körkörösen haladva, fokozatosan elszürkül, elfeketedik, mintha a film minden egyes kockája erős fényt kapott volna az exponálás előtt.

Á/Á/1 Nem a hiány, a távollét tablója az album. Talán ezért keresem oly rögeszmésen a helyszíneket, próbálok ráismerni soha nem látott, idegen arcokra.

Valaki talán elkalauzolhat e titkos társaság valamelyik spirituális gyülekező helyére.

33.

Minden szó a félelem körülírása.

Szeretnék uralkodni magamon, szeretném fegyelmezni magam. De hiába próbálkozom önmérséklettel, hiába mondogatom magamnak, béke van, ha újra és újra aknák robbannak bennem.

Hosszú ideig ügyesen bántam a folyamatos rettenettel. Aztán hirtelen megváltoztak az arányok. Újra megjelentek a kezelhetetlen félelmek. Nem számoltam azzal, hogy időről időre átrendeződik a pálya. De végül megint tanulékonynak és alkalmazkodóképesnek bizonyultam. Újra megszilárdult bennem a hit, amelyben egyébként a lelkem legmélyén sohasem kételkedtem, hogy mégis csak legény vagyok a gáton. Az viszont elkerülte a figyelmemet, hogy miközben halálosan komolyan játszom a szerepemet, a közönség szinte fuldoklik a röhögéstől, és alig bírja visszatartani lelkesültségét, amikor az idomár cinkosan lekacsint a színpadról.

Ellenszenves, önhitt, buta csőcselék. Én mégis szánalmasan bedőltem a komolykodó, feszült figyelmet színlelő arcoknak. A be(el)fogás technikája egyébként szép gesztust takar. Még hálás is lehetnék, hogy nem aláztak meg annyira, mint amennyire könnyűszerrel megtehették volna. Talán kifűrkészhetetlen eredetű rokonszenvnek, túlzott óvatosságnak, esetleg a tisztelet ilyen módon megnyilvánuló formájának köszönhetem ezt. De azért a legvalószínűbb magyarázat mégiscsak az, hogy minden győzelem ízét elrontja, ha nincs semmi ellenállás. Így magam sem vettem észre jó ideig, hogy rövidül a zsinór(43). Mielőtt megfeszült volna, az utolsó pillanatban mindig egy kicsit utánaengedték. Csak éppen annyira vonták rövidebbre a zsineget, amennyire magától engedte. Mire feleszméltem, már csak a merítőhálót kellett kinyújtani.

Visszatértem oda, ahová először lökött ki a sötétség. Ez a konstelláció azonban már szinte végleges.

A publikumnak hosszan tartó, néma állóképre kell berendezkednie. A hős egy teljesen zárt, csupán elöl nyitott tér közepén áll, és egyszercsak alig hallhatóan megnyílik mögötte egy ajtó.

Á/1 Lassan és mondhatni hivatalból teátrálisan megfordul, és visszanéz. A kép, meghatározatlan időre, ezen a ponton merevedik meg. A félelem innét kezdi írni önmagát.

34.

Mintha sohasem mozdultam volna el erről a pontról. Nyilván ez tesz hisztérikussá. Az alkat.

Szeretek irigykedni ilyen mondatok olvastán: "Többféle magatartás van a karácsonyt illetőleg"(44). Valószínűleg egykor tudtam ezt. De kétséges. Már kora gyerekkoromból furcsa, gyanús emlékek derengenek föl.

Á/1 Egyszer megfenyegettem a nagyanyámat, hogy öngyilkos leszek. Az ágyon ugráltam, nagyanyám a ruhásszekrényben rendezgette a tiszta ruhát. Egy pillanatra megállt két mozdulat közben, felém fordult, és azt mondta: Majd adok én neked! Aztán visszafordult a szekrényhez, és folytatta a dolgát.

Vagy amikor csontig belevágtam a kisujjamba krumplihámozás közben, szánt szándékkal, mert nem akartam segíteni anyámnak.

Á/Á/1 Szeretnék visszaemlékezni arra a korra, amelyben még képes voltam közvetlenül megnyilvánulni. Innét azonban nincsenek fölhívható emlékeim, mert a tudatos emlékezés csakis fogalmak köré épülhet. Vajon miért gondolom akkor, hogy egykor tudtam bármit is abból, amit ma tudásnak képzelek?

Minden manír.

Szívesen játszom a csodáló kétséges szerepét, és ilyenkor úgy képzelem, megértettem valamit, amire egyedül nem voltam képes.

A képtelenség igaz, a megértés érzete csalóka, de némelykor intellektuális kéjt okoz. Így élvezhetnek a transzformált nemű lények, görcsösen, kicsit rájátszva, a múlt emlékei nélkül. De szükségszerűen, és a túlélés a tét.

Ami maradt: félelem és hisztéria(45). Nehezen tűrhető kettős. Idővel azonban megtanulhatok vele élni, mint az epilepsziás rohamokkal. Környezetem persze csak az elfajzott szimulánst látja bennem és nem bocsát. De miért tenné? A nyomorékok erőszakos életben tartása nemcsak természetellenes, de embertelen is. Így duplán vétkezem környezetem és önmagam ellen.

A túlélés céltalan, tehát fölösleges a kiválasztottság gondolatával ámítanom magam. Persze föltehetem magamnak az ilyen-olyan poklokat túlélők végül is logikus, de hiábavaló kérdését, amely mögött rendszerint inkább az öncsodálat, mintsem az önvád áll. Ez azonban nem különösebben gyümölcsöző időtöltés. Arra viszont alkalmas, hogy magamba fojtsak néhány más, egyszerűbb és egyenesen megválaszolható kérdést. Például: Kin keresztül? A gondviselés, a kiválasztottság, a szerencse (stb.) hazugsága persze jóval sterilebb. Amikor ezekkel a fogalmakkal szórakozom, nem kell bőrkötényt kötnöm magam elé, és a múlt kloákájában vazelinos gumikesztyűvel vájkálnom.

Á/1 Mintha létezne múlt. Csakis felejtés van. Minden egyéb egyidejűleg jelenlévő, az agy elefántiázisa. Különös gulagyakorlat, sajátos tájban. Végül is logikus, hogy az ajtó csakis mögöttünk nyílhat meg.

Micsoda nyugalmas, ázsiai bölcsesség, hogy minden másról ösztönös alázattal hallgatnak. Csak mi ugatunk bele szűntelen az éjszakába.

35.

Á/1 Létezésem színtere egy zárt, többfedeles doboz, és ennek eltérő nagyságú rekeszeit csapóajtók választják el egymástól. A rekeszek egyszer vertikálisan, másszor horizontálisan nyílnak egymásba, így a dobozon belüli közlekedést hol a szándék, hol pedig a nehézkedési erő határozza meg. A tiszta esetek ritkák, bizonyos dimenziókban pedig egyszerűen érvényüket veszíthetik az alapvető fizikai és egyáltalán bármiféle törvények. A legkézenfekvőbb példa erre az álom. Rendkívüli pillanatokban a doboz egyetlen, egységes tér is lehet, válaszfalak és csapóajtók nélkül. Valószínűleg ezekben a mérhetetlen időegységekben történnek meg a misztériumok, a jelenlét és a távollét, az eszmélet és az eszméletlenség, az ébrenlét és az álom mezsgyéjén, avagy e ködös határvonal mindkét oldalán, egyidejűleg.

A "senki" földje, a halál, legföljebb a szenzorok időleges süketsége. Spekulatív topográfia, éppen annyira kiagyalt, mint maga a nyelv. Ezt a belépőt mégis innét szeretném elmondani, bizonyosság nélkül.

4/105 Egy motoros halászhajó fedélzetén álltam, széles terpeszben, és egy ágyúszerű építményre támaszkodtam. A kép megjelenésével egyidejűleg szinte azonnal tüzeltem. Egy ideig tisztán láttam a fokozatosan, lassan merülő szigony sötéten fodrozódó, tovaszökő árnyékát a víz felszínén, aztán csak a csörlőről vadul lerohanó kötél zuhogása jelezte a tengerbe belelőtt acél útját, mígnem egy pokoli erejű rántás az egész hajótestet megremegtette. A kötél, akár egy hirtelen fölágaskodó tengeri szörny, több száz méter hosszúságban a felszín fölé emelkedett, és szinte pattanásig megfeszült. A hajó a fedélzet pereméig az oldalára dőlt. A mélyből mintha sűrű, vörös füstöt fújtak volna fölfelé, és az üres fedélzetet hamarosan hússzínű hullámok mosták át. Ekkor már egy teljesen üres, zárt, hideg teremben feküdtem. Fehér csempe borította a falakat, a padlót, és talán a mennyezetet is, ha volt egyáltalán. Ezt nem tudtam pontosan megállapítani, mert mindent csak felülről láthattam, magamat is. Az első szín utolsó képe szinte azonos síkba került a következő jelenés első képkockáival, így viszonylag pontosan láthattam, hogy szemgolyóim, körülbelül a szigony becsapódásával és a hajó valószínűleg végzetes erejű megrázkódásával egyidejűleg, túltöltött luftballonként, hatalmasan, de még vakon kitágultak, szinte kipattantak üregükből, majd hirtelen, száznyolcvan fokos fordulattal befelé fordultak, és menten be is kattantak, mintegy jelezve újonnan elfoglalt poziciójuk tartósságát. A látszat ellenére teljes mértékben eszméletemnél voltam, méghozzá olyannyira, hogy eszméletemnek szabályos geometriai alakzatban épülő formáját, mint egy szertári, térbeli szemléltető tárgyat láttam magam előtt, mintha átvilágították volna a koponyámat(46). E forma tengeri kagyló alakban, egyre táguló kerületű, de soha össze nem érő vertikális körpályán képződött, és meghökkentő módon éppen a hegyes felével csatlakozott az agyhoz. Alakot öltött eszméletem tehát úgy fúródott bele a szürkeállományba, mintha csak valaki ezzel akarta volna fölszögezni a falra függesztett parafatáblácskára halaszthatatlan elintéznivalóit. Így egy igencsak bizarr anatómiájú egyszarvúhoz hasonlítottam, amelynek szarva egy kettős (hármas?) génhiba következtében nem a homlokcsontból, hanem egyenest az agyból meredt elő, méghozzá fordítva. Ezáltal mintegy az egész test az agynál fogva függesztetett föl, akárcsak egy elhordandó ruhadarab. A kagyló öblös szája pedig sűrű fűrészfogacskáival kiharapdált egy öklömnyi nyílást a homlokcsonton. E művelet megkezdésétől kezdve már nem láttam többé önmagam, és hossszú ideig csupán csak áthatolhatatlan sötétség lebegett a szemem előtt, miközben úgy éreztem, hogy lassan vízzel töltődik föl a körülöttem lévő tér. A testem fokozatosan elveszítette súlyát, és amikor újra föltisztult a szemem előtti kép, különös, vadregényes, mélyvízi tájképeket láttam magam előtt. Szinte megrészegültem a hirtelen elém táruló gazdag látványtól. És ekkor - talán éppen a látvány túlzott bujaságától - hirtelen szörnyű gyanút fogtam, hogy e nagyszerű, monumentális mélység tulajdonképpen nem más, mint a tekintetem és az arcom közötti búvárszemüveg ovális ablaka között megszorult, ritka levegőjű, sekély tér, és bár meglehet, hogy a szemüvegen túli mélység végtelen, én azonban csakis a kissé bepárásodott ablak belső felére vetített képeket láthatom, és mindannak, ami a mélyből árad, legfeljebb csak a nyomását érezhetem. Kétségbeesetten arcomhoz kaptam, és megpróbáltam letépni magamról a búvárszemüveget, de bárhol ragadtam is meg, mindig csak a koponyámba martam.

36.

Az én visszahelyezése az Egészbe. Csupán visszavétel létezik. Felszámolás.

Az ismeretlen körülírhatatlan, utalni sem tudunk rá, maga az ősfélelem. Évezredes tévedéseinkről, hazugságainkról, félreértéseinkről persze gyakran úgy hisszük, róla szólnak.

Nincs burok, amely körülvesz. Magam vagyok a burok.

Bejutásról, áttörésről szónokolok, mint valami fafejű hadvezér. Rimánkodom, acsarkodom, ügyeskedem - minden próbálkozás csupán az akarnok szellem szánalmas mutatványa.

Kedvelem a tragikus érzületeket, a szomorú, intellektuális férfiarcokat, a beszéd közben némelykor féloldalasan lefelé hajló ajkakat.

Szeretnék legalább egyetlenegyszer magam mögé lesni. De akárhogy fordulok, ördögi összhangban velem fordul a háttér is. Ravasz testcselekkel próbálkozom, beijesztek balra, aztán jobbra lendülök, hajlongok, szökdécselek. Majd taktikát változtatok, és inkább a gyorsaságra ügyelek. Hiába. Némelykor kétségbeesem, vitathatatlanul ezek a leghitelesebb gesztusaim. Ahelyett hogy veszteg maradnék, míg áttetszővé nem válik a test.

Évezredes hazugságainkról azt képzeljük, róla szólnak, jogunk van tehát azt hinni, tudunk valamit. Kivételesen világos - tisztességes - pillanatainkban sejtésről beszélünk. De ennél alább nem adjuk. Nem az a kérdés, hogy ide akarnék-e bármit is visszahelyezni, hanem az, miként?

Agyam valahányezer grammos transzformátor állomás, hogy ne rettegjek annyira a villámtól, szélzúgástól, az érthetetlen tárgyaktól. De ne feledjem a barlangrajzokat sem. Csak éppen a sablonok hamisak. Szabad kézzel pedig már eleve nem tanultam meg rajzolni, mert már első alkalommal sablont nyomtak a kezembe.

A körnek mindegy, hogy szabad kézzel húzzák-e meg vagy körzővel. De én azért rajzolok kört, mert ezt a sablont tartom a kezemben.

A tér oszthatatlan. Minden egyes pontja azonos önmagával és az egésszel.

A tétet nem nyerhetem el, és így vesztes sem lehetek.

Semmi esélyem. Még az asztalhoz sem engednek leülni. Hiába csörgetem zsebeimet, tudják jól, zsetont se kaptam. Csupán a második, harmadik sorból követhetem a játékot, akárcsak a többi lézengő pancser.

Valószínűleg mégiscsak jobb lett volna, ha inkább tovább megyek a folyóparton, a sodrás ellenében, mint a kétéltű pisztrángok. Mert képtelen vagyok szabadulni a hazugságtól. Mert képtelen vagyok szabadulni a vágytól.

37.

Here is a sign(47).

A kajüt kerek (ovális) ablaka néma diaporáma. Némelykor hozzáütődik valami a törhetetlen üveghez(48).

Á/1 Folyamatos vételre állított készülék és várakozás. Ahogy egykor a Mester a fekhelye mellé helyezte a maszatos fatáblát és a rövid krétát. Némelykor lázas vagy éppen álmatag mozdulattal maga elé vette instrumentáriumát, és megpróbálta átmásolni a töténetet a táblácskára. Lehet, hogy sikerült, lehet, hogy nem. Mindenesetre egyszercsak befejezte, abbahagyta, megszakította tevékenységét, visszahelyezte fekhelye mellé szerszámait, és vénült (révült) tovább. Aztán újra elölről kezdődött az egész szertartás. Ezernyi jel, vonal, mindenféle krikszkraksz rétegződött már egymásra. Néha, csak úgy kézfejjel vagy az inge mandzsettájával beletörölt a képekbe. A kréta pedig, csak úgy mesébe illően, mindig újra nőtt a kezében. Szent ember, mondták, enyhén lenéző mosollyal a szájuk szegletében és nem különösen barátságos hangsúllyal, de azért nyiltan gúnyolódni nem mertek.

Ebben a misztériumban nem szedem rá az ördögöt. A gondviselés mégsem fordított hátat. Csak éppen ilyen házias természetű, praktikus szabályozások formájában nyilvánul meg. Ha nem erőszakoskodom, hálás közeg. De ezek ritka pillanatok. Pedig csupán egy gesztusra lenne szükség, ahogy például az arcunkat fordítjuk a melengető napfény felé. Szinte ösztönös, közvetlen mozdulat. Sorsdöntő banalitás.

Amíg keresnem kell, csak véletlen találhatok.

A kajüt kerek (vagy ovális) ablaka néma diaporáma. Némelykor hozzáütődik valami a törhetetlen üveghez.

Á/Á/1 A képek úgy lifteznek bennem, szabályos ütemben, mint a kotróhajók vertikális üzemű, kanalas futószalagjai. És a nyikorgó óriáskerék minden kanalában én magam csücsülök. A szüntelen körforgás és nyomásváltozás természetesen alaposan megterhelheti a szervezetet. Nem véletlen olvasható a pénztárablak fölé akasztott táblácskán: Nem nyámnyila legényeknek való. Aztán lecsöngetik a menetet, szépen, egyenként beállítanak minden kosarat a rámpával egyvonalba, és kisegítik vagy kiemelik a kedves vendégeket, szükség szerint. Az újak komoly vagy csupán komolykodó szorongással, esetleg vihorászva elfoglalják a helyüket, izgatott várakozással összenéznek, aztán máris megrándul a kocsi, újra villódznak, cikáznak a fények, csikorognak a fogaskerekek és harsog a zene. És amikor lenézek, látom, ahogyan a Mester a vándorbúcsúsok lakókocsija mögött a földre rókázik.

38.

Ki megy melletted mindig harmadiknak(49)?

Surrogó gumiszalag. Kétoldalt, csipőmagasságban korlát. A szalagot lépteimmel hajtom, ez mozgatja a díszleteket is. Hol gyorsabban, hol lassabban, attól függően, milyen iramban taposok. Koponyámon fillérnagyságúra kiborovált, világos foltok. A bőr alá vezetett elektródákat parányi ragasztószalaggal rögzítették. A különböző színű vezetékek innét kígyóznak a surrogó készülékekhez. Néha kissé ingerülten megrázom Gorgó-fejemet. A személyzet tagjai ilyenkor félrefordítják tekintetüket, és a monitorokon keresztül figyelnek. A készülékek némák, mégis mintha némelykor halk csilingelést közvetítenének. Akár parányi harangocskák csendülnének meg(50). A tárgyak és a személyek elrendeződése egyébként nem utal egyértelműen funkciójukra. Nem lehet például pontosan tudni, hogy megfigyelés, ellenőrzés vagy pedig irányítás történik-e. Az alany és a tárgy, továbbá a cselekvések irányultsága ugyancsak nem meghatározható egyértelműen. Csupán az egyidejúség bizonyos.

39.

Újra kérdem, mert félreértettél, sőt egyáltalán nem értettél, és újra az iskolamestert állítottad a hordóra, aki még a trágyadombot is katedrának képzeli, vagy mit tudom én, talán maga is kétkedik, de üzletszerűen térít, mert ő erre az alkura kapott jogosítványt. Akarnok mitugrász, bátor, mert fél. Ezeknek iskolájában akarok szolga lenni?

Ne vessetek meg. Érteni akartam, és ez tett bénává, szószátyárrá, bűnössé, kiállhatatlan paprikajancsivá.

Nem mondta-e a szemfényvesztő Simon, a mágus, a kettős csaló: Én a megismerést és a pusztaságot kínálom föl(51).

Nincs üdvösség, nincsenek csodák. Csak szemfényvesztők, nyavalyatörősök, onanizáló zsarnokok(51b), szószátyár, kiállhatatlan paprikajancsik.

Minden "plébekről" megy, még a kalapácsütések robaja is.

A megalázottak, az örökösen hátrányos helyzetűk lázadása ez, a baromemberé. Lázadása egyben bűntetése is. Mert nem bír magával.

A kérdés először töprengő, csak később válik ellenségessé, fenyegetővé: Ki megy melletted mindig harmadiknak?

3/77 Tágas, nyugtalan bulvárokon rohantunk. A város fölé mint zárt alakzatban szeszélyesen ide-oda cikázó madárraj, úgy borult az izgatott, komor sisegés. Hirtelen egy hatalmas tér nyílt meg előttem, amelybe széles sugárútak torkolltak. A téren néma tengerként hullámzott a tömeg. Ezernyi színes, teljesen átlátszó műanyag koponya, s bennük, akárcsak valami primitív, mechanikus játék, nagyfogú fogaskerekek őröltek. Hát nem nagyszerű? - kiáltottam elragadtatottan a magam nyelvén, és mintha láttam volna minden gondolatot. Erre a mellettem álló lassan felém fordította arc nélküli fejét, robotszerű mozgással vállmagasságig emelte jobb karját, és szaggatott mozdulatokal a nyakszirtemig vezette kezét. A nyitott tenyér hirtelen rácsapódott a nyakamra, és szinte ezzel a mozdulattal egyidejűleg az öt ujj, mintha csak szöget vertek volna a tenyér közepébe, összerándult és belemarkolt a húsba. Ekkorra már iszonyatosan üvöltöttem, legalábbis kétségbeesetten kitátottam a számat, és görcsösen préseltem ki tüdőmből a levegőt, saját hangomat azonban nem hallhattam, mert váratlanul örjöngő pánik tört ki a téren. Mindenki üvöltött, sikoltott, de senki sem mozdult, és ez még félelmetesebbé tette a jelenetet. Tébolyult ordításba belefagyott állókép. Szemeim a rémülettől és az erőfeszítéstől kigúvadtak, ahogy megpróbáltam ellenállni a vasmarok húzásának, de hiába, arcom lassan és folyamatosan közeledett a támadó fejéhez. Előbb a zakatoló, örjöngő háttér képe tűnt el a szemem elől, majd a sötét csuklya ovális kerete, és a következő pillanatban már éreztem is, ahogy a két koponya hidegen és szilajon összepréselődik(52). Tán egy villanásnyira meg is nyugodtam, hogy vége, ennyi, barbár rítus ugyan, de én kerestem a találkozást. A húzás azonban nem szűnt meg, a kéz ugyanazzal az erővel markolt nyakamba, és már hallani is lehetett a koponyacsontok roppanását, ahogyan az egyik fej behatol a másikba, és mindaddig ellenállhatatlan erővel préselődik előre, míg bele nem ütközik a szemközti koponyafalba. A szörnyeteg marok ekkor hirtelen lehullik a tarkómról, és mire fölnyitom szememet, a monstrum már nincs sehol.

A tér néma és üres. Csupán a kupola tetején sütkérezik szemérmetlenül egy undorító, böfögő, fingó, nyáladzó, ivarszervét nyaldosó korcs, a terror.

40.

Éveken át nem merészkedtem közel ehhez a rekeszhez. Néha lámpalázasan kilestem a kukucskán, mint ahogy a színészek vetnek egy kapkodó pillantást a vasfüggöny kémlelőnyílásán át a zsivajgó, benépesedő zsöllyékre. Valójában mindig csak arról akartam megbizonyosodni, hogy igen, ott van, még mindig ott van, és türelmesen várakozik a megértés pillanatára, amikor végre magához enged.

Némelykor persze meghiúsult a találkozás. Az okokat nem mindig ismertem. Bizonyos dolgok egyszerűen elfelejtődtek, leváltak rólam avagy kiváltak, kiválasztódtak belőlem, mert vagy már eleve nem voltak különösebben fontosak, vagy pedig az idő kiolvasztotta az érintkezési pontok fémvarratait. Máskor a sietség, az oktalan türelmetlenség metszette el a tartószálakat. Ez, valószínűleg, az én ösztönös önvédelmi reakciója volt.

Ha a tárgylemezen rögzült képet idő előtt akartam előhívni, a parányi lapocska váratlanul organikus anyagként kezdett viselkedni, és még mielőtt rácsöppenthettem volna bármiféle reagenset, kiválasztott magából egy adag gyilkos szert, amely vékony filmréteget képezett az anyag felületén, és mint a sósav, mindent megsemisített, amihez csak hozzáért.

Anélkül, hogy elfordítottam volna tekintetemet a keresőlencsétől, ösztönösen a tárgylemez felé nyúltam. De menten visszarántottam a kezem, amint megéreztem az anyag pusztító erejének kisugárzását. Nyilvánvaló, hogy ez semmiféle fizikai kárt nem okozhatott volna bennem, a tárgylemezen lezajló villámgyors reakció hevessége azonban egy pillanatra visszariasztott. Ez a röpke tétovázás viszont elég volt ahhoz, hogy mire újra a tárgylemez felé nyúltam, már csak az üres üveglap csillogott előttem.

Bizonyos képek, történetek olyanok, mint az elkényeztetett, szeszélyes kurvák. Ki kell várnom, hogy magukhoz engedjenek.

Tanulnom kell a cselekedetnélküliséget, az éntompultságot, a helyben hagyást, a természetes nyolc vegyértéket, az időtlenséget.

A hosszadalmasan és keservesen elért pontokról gyakran azt képzelem, hogy éppen ezek a legfontosabbak. Mintha a hozzávezető út bármit is minősítene.

Pökhendi, öntetszelgő babonáinktól nem szabadulhatunk egykönyen. Kiváltképp akkor nem, ha már törvénnyé emelte őket az arrogancia.

Újra fölcsaptam a vasfüggönybe vágott kukucskát, és újra izgatottan belestem, mintha csak mindkét oldalról lehetséges lenne a leskelődés.

A bizonytalanságból még sok megmaradt. Ez már nem a vesztés, a fogyatkozás félelme, hanem a megőrzésé, a bejutásé, az újonnan érkezőé.

Nyilván mindenkivel megesett már, hogy elérte az utcát, a házat, a kaput, már csak az a bizonyos mozdulat hiányzott, de az utolsó pillanatban mégis visszarántotta a kezét. Esetleg néhány másodpercig még ott toporgott a kapu előtt, de aztán hirtelen sarkon fordult, és tett még egy kört a háztömb körül. Aztán még egyet, esetleg többet is, vagy csak az utcában lófrált föl-alá. Az is meglehet, hogy akárhányszor a kapu elé ért, mindannyiszor újabb kísérletet tett, de mozdulatai sehogyan sem akartak engedelmeskedni szándékának. Így aztán ki tudja meddig tart még a körözés, hogy mire elhangzik az utolsó, a legeslegutolsó hívás, addigra megoldódjanak a gátlások, a félelmek, enyhüljön a láz. Talán akkor elviselhetőbb az akár véglegesen, de mindenképpen huzamosabb időre becsapódó kapu dördülése.

41.

1/32 Hárman voltunk és én. A gyerek(53), a férfi (a színész?), a tigris és az alakját változtató én. A szín: teremszerű szoba. A tárgyakat, a szereplőket, illetve a tárgyak és a szereplők közötti légmezőket a fátyolos fény áttetsző, sápadt, mozdulatlan lepelfoszlányai borítják. Nincsenek körvonalak, a felületek, testek, formák egymásba olvadnak, szétválnak, hol teljesen, hol csak részlegesen. Ez teremti meg a mozgást, avagy a mozgás illúzióját. A berendezés egyébként valóságos, szinte kézzelfogható, de bizonyosan érinthetetlen. A tárgyak nyugodt, ódon hangulatot árasztanak, meleg ünnepélyességet, de semmi esetre sem meghittséget. Érezhető a berendezés díszletszerűsége. A mélyben hatalmas ablakkeret, talán kettő is egymás mellett, a sötétben szinte nem is látható, de sejthető. Akárcsak a két oldalt félrevont és kissé teátrálisan fölfogott sötét, súlyos függönyök. A színpadtér hosszanti vonalára majdnem merőlegesen egy hatalmas, súlyos, faragott faírósztal áll. A férfi rendesen az előtt ül. Mintha olvasna vagy írna, az asztallap azonban sötét, sűrű fonatú hálóba vész, nem lehet látni, hogy mi van rajta, van-e rajta egyáltalán valami. Az írósztal a színpad középvonalától valamelyest jobbra áll, viszonylag elöl, de nem a tér szélén. A férfi háta mögötti tér a legvilágosabb, valószínűleg külön reflektorral van bevilágítva, meleg, porzó fénysátor. A színpad balszélén hatalmas, stilizált, duplaszárnyú ajtó, monumentalitása és stilizáltsága azonban harmonizál az egész képpel. Az alakok nesztelen, rugalmas léptekkel közlekednek, egyébként is teljesen néma, zajtalan a szín. Nem lehet megállapítani, hogy mi borítja a színpadot, olyan, mintha a deszkákon két-három ujjnyi vastagon, lazán összeállt, vattás sötétségben lépkednének. A gyerek az ajtón keresztül közlekedett, hol bejött, hol kiment. A férfi egyetlen pillanatra sem hagyta el a helyiséget. Az idő múlása érzékelhető, de az idő múlásának mértéke nem. Csupán annyi bizonyos, hogy a gyerek rendszeres megjelenése és eltűnése között, mindig hoszabb idő telt el. A cselekmény tulajdonképpen egy lassan emelkedő intenzitású szekvenciasor. Minden fázis középpontjában, minden pillanatban a tigris áll. Bármi történjék, avagy ne történjék semmi. Minden szál a tigris alakjában fut össze, és minden vonal innét indul ki. Egy pillanatra sem győződhettem meg soha a tigris általános értelemben vett létezéséről, mivel mindvégig a játéktéren tartózkodtam, hol a gyerek, hol pedig a férfi képében, de egyiknek sem a szerepében. Így képtelen voltam kívülről szemlélni az eseményeket, nézőként. Ebben a minőségben talán megállapíthattam volna: létezik-e a tigris, miként létezett a férfi számára, vagyis ő végig úgy viselkedett, mintha létezne; avagy nem létezik, miként nem létezett a gyerek számára, aki viszont végig úgy viselkedett, mintha nem létezne a tigris, csak a férfi rögeszméjében. A férfi kezdetben az írósztal előtt ült, és foglalatoskodott valamivel. Egyszercsak hirtelen megmerevedett két mozdulat közben, mint amikor az ember a tarkóján érzi meg valakinek a jelenlétét, de nem mert megfordulni. Tudta, a tigris az. Lehunyta szemét, és megpróbált uralkodni magán, újra a félbeszakított tevékenységére koncentrálni. De képtelen volt tűrtőztetni magát. Kirúgta maga alól a széket, és odarohant, szinte menekült a tigrishez. A lény a férfi érintésétől mindig emberformájúvá siklott, de mindig csak ott, ahol megérintették, és mindig csak az érintés idejére.

(A szüntelen, de örökké máshol történő átalakulás pusztán sejthető volt, és sohasem lehetett pontosan konkretizálni az átalakulás milyenségét. A tényleges, pillanatnyi átváltozások önmagukban értelmetlenek és összefüggéstelenek voltak. Csak egy lezárult mozdulatsor egészét tekintve vált feismerhetővé a mindenféle specifikuságot nélkülöző, általános emberi forma. Elképzelhető, hogy a mozdulatsor nem egymásutániságban, hanem egyidelűleg zajlott le. Valószínúleg ez tette lehetővé a mozdulatsor egésze által kiváltott átváltozás észlelését. Pontosan sohasem lehetett megállapítani, hogy mi történik valójában a férfi és a tigris között.)

A férfi és a tigris súlytalanul lebegett, hullámzott, forgott egymás körül, akárha valami rituális násztáncot jártak volna. A férfi minden elengedett mozdulattal ottveszejtett magából valamit. Érezte, hogy mind kevesebb és kevesebb lesz, de sohasem tudta hol és miben. Amikor megjelent az ajtóban a gyerek, rémülten visszaiszkolt az írósztalhoz. Nem egyszer átfutott az asztal másik oldalára is, és ijedten, lopva pislogott hol maga mögé, hol pedig a gyerekre: vajon rajtakapták-e? A gyerek azonban látszólag ügyet sem vetett a férfira, akárcsak egy bejárónő, hivatásszerűen rendezgetett a szobában, rakosgatta a holmikat, és kevélyen járt-kelt a tárgyak között. Soha, semmiféle említést nem tett a tigrisről, csupán némelykor vetett egy-egy szemrehányó, feddő pillantást a férfira. Mielőtt azonban elhagyta volna a színt, oktatóan magyarázni kezdett, és finom utalásokkal sejtetni engedte a férfinak: tud róla. De sohasem nyilvánult meg erőszakosan vagy sértőn. Inkább úgy viselkedett a férfival, mint egy beteggel. Időleges eltűnése előtt pedig rendszerint különféle tanácsokat osztogatott, hogy miképpen próbálja elvonni a figyelmét a másik, hogyan uralkodjon magán. A férfi, a gyerek távozása után igyekezett megfogadni a tanácsokat, és iszonyatos erőfeszítéseket tett, hogy ellenálljon, de mindig szörnyű és megalázó kudarcot vallott. Rettenetes meghasonlottság és a szüntelen fogyatkozás félelme kínozta mindvégig. Aztán egyszercsak hirtelen azonosultam álombeli önmagammal, keresztülrontottam a szobán, és mintha csak egy holt kirakati baba lett volna, a hónom alá kaptam a férfit, és kirohantam vele a lakásból. A város a feje tetején állott

42.

Szüntelen azt kérdem, mit, de mindig a mivel kérdésre felelnék, mert úgy hiszem, az eszköz megmutatja magát a tárgyat. Esetleg a magyarázatok, a képes történetek is segíthetnek. A klasszikus példameséket viszont szeretném elkerülni, a közhelyeket, a csábítás azonban erős és észszerű, hiszen mégiscsak bevált képletekről van szó. Akár engedhetnék is.

Úgy gondolod, létezik áttekinthetőbb felállás a kivégzőosztag és a kivégzendő konstellációjánál? Tisztább jelkép a falra fröccsent agyvelő Rorschach táblájánál?

A1. Fejemen folyamatosan üzemelő kép- és hangbúra.

Naprakészen és betéve tudjuk a heti tömegsírszámokat. A kipreparált erekre közvetlenül rákötött digitalizált horror infúzióként kering a húsunkban. Személyzet nincs, a csöpögtetés ütemét magunk szabályozzuk. Az átfolyás lassítható, de nem megszüntethető.

Talán valóban minden csepp átjár, mégsem érint meg sehol.

Kétségbeesés, megrendültség, harag. Kötelező növendékgyakorlatok. Hozzátartoznak a mesterség elsajátításához, akárcsak a helyes légzéstechnika vagy a kiművelt énekhang.

A szöveg nagyszerűen megy már, de csak szajkózom. Gesztusaimat akár egy robot is elvégezhetné.

Magáról a szerepről semmit sem tudok. Túlságosan hosszú ideig bíztam a szövegben és a hozzáfűzött instrukciókban.

Néha súlyos, hínáros kimerültség csimpaszkodik belém. Légzésem kihagy, hebegek, egész szövegrészek esnek ki a fejemből. Görcsösen bámulok a súgoluk felé, máris föladtam, megadtam magam a kudarcnak, a bukásnak. De aztán lehiggadok, a gyomromban is enyhül a görcs, és újra uralkodni tudok a hevesen rám törő ingereken. A gyakorlatlanabb szemű nézők talán észre sem veszik a hosszabb-rövidebb ideig tartó üzemzavarokat. Vagy azt hiszik, ezek is az előadáshoz tartoznak. Majd hirtelen visszafordulok a táblához, és rohanva egy újabb képletbe fogok. A közönség öntudatlanul megnyugszik. Én pedig sebesen sikálom tovább a fekete deszkát.

F., amint lecsatoltam róla a pórázt, szokás szerint előre rohant, és berontott a nyitott kapun. A házmester macskája ezúttal későn szimatolta meg az ellenség közeledtét, és már nem volt ideje kimenekülnie az udvarra. Mire én is beléptem a kapun, látszólag visszavonhatatlanul megpecsételődött a macska sorsa. F. néhány villámgyors mozdulattal teljesen beszorította az állatot a magasföldszintről induló csigalépcső alatti, félköralakú beugróba [itt volt a pincelejáró => G. bagoly- vagy denevérfal-jelenet (IV/67)]. F. ide-oda szökdécselt, mint egy támadásra készülő bokszoló, és kifejezetten derűsen figyelte meleg, barna szemeivel a nyilván csupán játékszernek és nem ellenségnek tekintett áldozatot. A macska egész testében reszketett. Néha megrándultak a lábai,  meg-meglódult a teste, helyéről azonban nem mozdult el. Aztán váratlanul lecsillapodott, izmai ellazultak, és mintha hirtelen teljesen kivált volna az előbbi helyzetből. Halálos nyugalommal leült a földre, pontosan F.-fel szemben és egy hatalmasat ásított.

Talán, ha ilyenkor megszólalhatna, ha valamiféle megfejthető jelet adhatna a kizökkent komédiás. De csak a mozdulatlan, néma, megadó várakozás.

Az idomár végül magához füttyenti a fenevadat, és minden megy tovább a maga rendjén, mintha valóban semmi sem történt volna. Nehéz elhinni, egészen másképpen is alakulhatott volna. A közönség lelkesen tapsol, csak néhányan gubbasztanak savanyú, enyhén csalódott arccal a zsöllyékben. Igen, ezúttal így végződött a kaland.

43.

Talán, ha átutazó és nem bentlakó lettem volna. Mert amúgy szép a táj, lankás és nem áruló. Itt csak az csal, aki nem mehet tovább, és bizony vagyunk elegen. Ezért oly kibírhatatlanul ellenszenves a környezet. De ez is csak kapkodó nagyotmondás.

Még a legapróbb mozdulat is beláthatatlan következményekkel járhat. Egy fölrúgott kübli, a napi fejadag elpocsékolása, egy ártalmatlan szándék halálos félreértelmezése, az egész szakasz keservesen kialakított elhelyezkedési rendjének megbontása - bármi előidézheti a szakadatlan kipárolgó pánik sújtólégrobbanását. A vagon falai áttörhetetlenek, a léglökések ilyenkor ezerszeres mandínerrel pattognak össze-vissza, és villámgyors, rövid sorozatokkal taglózzák le az utasokat. Aztán hosszabb-rövidebb ideig tartó csend. A kápók elégedetten belesnek a szögesdróttal benőtt, szűk ablak résein át, megnyálazzák a fülük mögül előhúzott ceruzákat, és akkurátusan megírják a napi jelentést. A "rendkívüli közlendő" című rovatot ezúttal is üresen hagyják. Minden az előzetes tervek szerint működik.

Minden történet az eltávozás pedagógiájáról szól. Különösen a kalandok tanúlságosak.

Üveglapon rohangáló bogarak. Hátsó lábukon damilszerű madzag, ez azonban a legcsekélyebb mértékben sem zavarja őket a szabad mozgásban mindaddig, amíg hol az egyiket, hol a másikat nem kezdik lassan, kiméletesen visszafelé csörlőzni az istállóba. Kezdetben persze rövid a pálya, de aztán egyre hosszabb, a szoktatási szakasz sikerétől függően. A többségnél előbb-utóbb akár el is enghedhetnék a pórázt. Az egyedek ugyanis nemcsak önként visszatérnek a kiinduló pontra, de végül el sem indulnak. Sokan persze erősködnek egy ideig, megpróbálják lerázni lábacskájukról a hurkot, igyekeznek ügyesen kibújni a kelepcéből. Némelyik leleményessége szinte határtalan. A legmegátalkodottabbak még az öncsonkítástól sem riadnak vissza, és előre megfontolt szándékkal hagyják, hogy kiszakadjon foglyul ejtett lábuk a testükből. Másokat pusztán hisztérikusságuk vagy ügyetlenségük juttat ugyanerre a sorsra. Ezek azonban hamarosan úgyis elveszítik egyensúlyukat, és dicstelenül visszacsúsznak ugyanoda, ahonnét elindultak, és többé már képtelenek fölkaptatni a síkos mezőn. Ha a pályamester megúnta a futamot, egyszerűen élire állítja az üveglapot, és szépen beleütögeti puttonyába az elbitangolt kis kalandorokat. A karbantartó munkások fürgén legöngyölített slaugjaikkal letisztítják a nagy erőlködéstől, oktalan reményektől összemocskolt pályát, aztán máris fölengedhetik a következő csapatot. Egyes útvonalak különösen kedveltek. Ezeket már annyiszor végigjárták, hogy pályájukat szabályos kis barázdarendszer jelzi. A technikusok néha alulról átvilágítják az üveglapokat, és így vizsgálgatják a keletkező barázda hálózatokat. Ezek kialakulásáról, föltérképezéséről egész könyvtárak tudósítanak. "Kultúrkincs", emlegetik néha tiszteletteljesen a kápók, aztán pukkadozva, cinkosan összenéznek, és mutatóujjukkal kissé följebb bökik a fülük mögé tűzött tintaceruza csonkokat. Mintha tisztelegnének ilyenkor. Pedig csak azt nézik, nem vesztették-e el valahol plajbászukat a sok hajladozásban.

44.

A fejemen hatalmas madárfej ül(54), és nyitott koponyámból csipeget. Semmi gonoszság nincs merev tekintetében. Nyugodtan, szinte szomorúan néz. Ha nem buktatná előre a csőrét ritmikus, rövid mozdulatokkal, akár holt tárgynak is hihetném.

Ajkaim összepréselve, szemem helyén két szkarabeusz ékszer, két lapos kő, a titok nehezéke.

Ejtőernyős célba ugrás a szkarabeusz pajzsok mögé.

Hátha elgörgetik a barlang szája elé gurított, évezredes sziklatömböket. Mert a kőfalakon még a türelem sem rágja át magát.

A fegyelmezett bölcsesség csupán a kudarc, a hiábavalóság euthanásiája.

Az arc rezzenéstelen, mintha minden izmot belülről varrtak folna föl egy feszült, de semleges pillanatban a csontokra.

Sima, nem nélküli fej. Minél tovább nézem, annál inkább hasonlít a tetejében ülő, most már mozdulatlan démonra. A csőr tompa vége éppen a szemöldök magasságában nyugszik, pontosan középen. Véglegesnek tűnő állapot.

A spirálrugó kiengedett, a szerkezet lejárt. Ettől kezdve nem a mozgásé, hanem a koponyatetőre nehezedő súlyé a történet. Nem teher, hanem más fajta nehezék. A süllyedő elbeszélés nehezéke.

Újra le kell ejtenem a Nagy Üveget, hogy visszatérhessen a földre(55).

Az eddigi kísérletek azt jelzik, nagyobb teret képes átmosni a szabályos áradás, mint az esetleg akár még kasszasikerrel is kecsegtető gátszakadás, szökőár.

Megtanultam bízni a beavatkozások hasznosságában, és nem próbálom magamra csalni az egykor elveszített gúnyát, amely talán sohasem volt az enyém.

Ma már ingerültté tesz az állatbőrbe bújtatott, pimasz hencegés.

Csakis a végleges veszteség bevallása hiteles. És csakis ennek örökös és szekvenciális ismétlése emlékeztethet minket az elveszített avagy soha nem birtokolt létezés ritmusára, arányaira.

A kettétört vonal tetszőleges irányban történő meghosszabbítása mentén esetleg visszatérhetünk egy pillanatra a még meggyújtatlan, sötét máglyához. Körülötte félig majom, félig emberlények ágálnak, és úgy aprítják bele a szálegyenes gallyakat, ahogyan Nagyanyám törte bele a vékony, tűszerű tésztákat a fortyogó kondérba. Puhára főtt, kiadós papi. Mindannyiunknak jutott belőle.

45.

Éveken keresztül az indulásról írtam. Hőseim szüntelenül menekültek, és ettől a duplafedelű hazugságtól hosszú ideig képtelen voltam szabadulni. Csakis erőltetett menetben tudtam haladni, mint a kerékhez kötözött mókusok. Ezernyi formáját agyaltam ki a látványos indulásoknak, és tényleg hősnek hittem magamat. Szomorú arcú, méla tekintetű, hajszolt, intellektuális hősnek, és némelykor még élveztem is ezt az alulról táplált szerepet. Gyönyörködtem egy-egy különösen jól sikerült megoldásban, és még az sem rontotta el a játék ízét, hogy előbb-utóbb be kellett látnom: nincs elmozdulás, a hősi futam egyetlen pontban zajlik. Igazán mulatságos látványt nyújthat, ha valaki ilyen körülmények között csatol föl magára viharszemüveget, húz szöges bakancsot, avagy minden átmenet nélkül hirtelen bedől egy nem létező hajtűkanyarban(56).

Mutatványosként persze derekasan megállhattam volna a helyem, hiszen valóban lélegzetelállító, már-már természetfölötti teljesítményekre voltam képes. A kompasz mutatóját például bármikor ki tudtam mozdítani nyugalmi helyzetéből, pusztán hagymázos tekintetem spirituális erejével. Mások az ilyen tipusú gyakorlatokkal vagyonokat keresnek. Aztán szertefoszlott az indulás, a menekülés illúziója, és beszőtte agyamat a távolodás, a távozás banális érzete.

Különböző állomások föltérképezésével foglalatoskodom, amelyeken ünnepélyes lassúsággal átvonulok. Szomorkás, nosztalgikus találkozások, egy levedlett dimenzió megszáradt anzikszai, amelyek az állomás elhagyása előtti utolsó pillanatokban hirtelen megelevenednek, és kimért, csendes bosszút állnak tán oktalan elpusztításukért.

Meglehet, hamis ez a részvét, de az újra föllobbantott képek örök emlékeztetőként függenek agyamon, mint parafatáblára föltűzött, rendkívül fontos elintéznivalók.

A másolás alázata esetleg megválthat az elvarázsolt hercegek és királykisasszonyok átkaitól. Ez a legtöbb, amit megtehetek az eliszaposodott kutak tövében. Én már úgy sem válthatom meg egyikőjüket sem.

A hamis áldozat még a csaláshoz sem lenne elég. Ez is bosszújuk része.

Csak jóval később bukkantam rá az Átjáróra. Ehhez viszont nem volt szükségem semmiféle műszerre. Ezt az égtájat egyébként sem mutatta volna egyik sem.

Kétségtelen, az áttűnés nem volt zökkenőmentes. Meglehet, hogy a zsilipeléssel volt a baj, a helytelenül megválasztott adaptációs idővel. Esetleg elmulasztottam egy szükséges műveletet, avagy éppen megdupláztam valamelyiket, de az is elképzelhető, hogy így volt rendjén az átszállás, és a kellemetlen kísérőjelenségek az átváltozás törvényszerű velejárói voltak.

Most már elmondhatom: túl vagyok rajta. Ez megnyugvással tölt el, mert úgy érezhetem, letudtam valamit, elvégeztem. És ennek tudata igazán nem csekélység ebben a kultúrkörben.

46.

A jelmez és a manírok egy tájképfestőé. Vagy még inkább egy piktortanoncé, aki letanyázott a pusztaság közepébe vert egyik kút tövében, hogy fölhúzott combjaira kihajtott, kemény fedelű vázlatkönyvébe néhány bravúros rajzot készítsen. Néha arra téved egy-egy vándor, magányos pásztor, máskor meg daliás lovasok léptetnek el mellette, tisztázatlan küldetéssel a tarsolyukban. Különösen forró, tikkasztó napokon az is megesik, hogy mitológikus porfelhőt kavarva begördül valahonnét egy légkondicionált, színezett ablaküvegű, vegyi emésztővel fölszerelt, emeletes kirándulóbusz, amelyből lógó mellű, szalmakalapos, átizzadt hónaljú, vizelet és hagymaszagú turisták özönlenek elő nagyokat vakkantva, nyújtózva és rutinosan vakarózva. Főhősünk föl se néz, tudja, hogy hamarosan mindannyian megállnak mögötte hosszabb-rövidebb időre, és megpróbálnak belelesni munkafüzetébe. A turistacsoport tagjai éppen úgy, mint a pásztor vagy a lovas. De az álnok mindig úgy fordul, hogy hol a kézfejétől, hol a plajbászától, máskor pedig művésziesen fölhúzott vállától vagy fejének árnyékától sohase lehessen látni, mit őríznek a merített árkusok. Nem mintha titkolná, egyszerűen mulattatja ez a pimasz bújócska. Természetesen nem mindenki reagál egyformán. A többséget persze fölingerli a fiú incselkedése, egyik-másik majd megpukkad mérgében. De különösen a magányos kibicek már-már megértő közönnyel fordulnak el a látszólag feszült figyelemmel, serényen szorgoskodó piktornövendéktől. Hosszú ideje figyeltem már, viszonylag távolról és mozdulatlanul, mintha egy mozifilm nagytotálba fölvett jelenetét néztem volna. Hamarosan nemcsak úntatott, de roppantul ellenszenvessé is vált a beállítás. Megpróbáltam elfordítani a tekintetem, de képtelen voltam rá. Úgy éreztem magam, mint egy nagy leszámolás áldozata, akit előbb lefognak kétoldalról, és csak utána osztanak ki a némán és szakszerűen dolgozó pribékek, miközben megbízójuk egy hatalmas, fekete limousine lefüggönyzött utasterében, enyhén illatosított szivarkát szív. Csak gyűlt bennem a tehetetlen düh, és tudtam, ezt a ruhát mindvégig éber eszmélettel kell elviselnem. (=> 12 Példázat)

Hosszú ideig tűnődtem, hogy mitől utálkoztam ennyire. De képtelen voltam meghatározni az undor kizárólagos, egyértelmű okát. Talán a táj primitívsége, az ellenszenves csönd, az emberek szinte minden egyes pólusát eltömő, fojtógató por, vagy azok a provinciális optikai játékok, közönséges beugratások, a színen néha-néha átcsörtető bugrisok. Undorom azonban máshonnét táplálkozott. Talán a kút, gondoltam, és amint félhangosan magam elé mormogtam ezt a tétova, kérdésbe hajló mondatot, máris gyűlölködve néztem a kút tövében kuporgó alakot, aki a rajzpapír fölé hajolva, állandóan olyan arcot vágott, mintha kuncogna, és nem akartam elhinni, hogy egyszer újra(?) helyet kell cserélnünk, mert a kurzus még nem ért véget.

47.

2/51 Beléptem a szobába. Az ágy egészen közel állt az ajtóhoz, párhuzamosan a bejárattal. Sivár, viszonylag szűk, kopott helyiség. Egy lerobbant szállodai szobára vagy még inkább egy kollégiumi szobára emlékeztetett. Az ágyban feküdtél, aludtál, csak a fejed látszott ki(57). Az ágyra merőlegesen volt egy másik fekhely is. Viszonylag közel, de azért kényelmesen el lehetett menni a két bútordarab között. A másik ágy is meg volt vetve, a lepedő, a párna és a félrehajtott dunyha gyűrődéseiből arra lehetett következtetni, hogy nem régen keltek ki belőle. Egy pillanatra megijedtem, hogy talán a férjed alszik ott, csak WC-re ment, és bármelyik pillanatban visszajöhet. Nyomasztó, rossz érzéseim támadtak, de végül leültem melléd az ágy szélére, és nézni kezdtelek. Aludtál. A takaró mozdulatlan volt, mintha dobozban feküdtél volna. Nem voltál szép. A hajad fénytelen volt, piszkos és rendezetlen, mintha csak odadobták volna a párnára, a fejed mellé. Az ajkad szinte összeolvadt a sárgásbarna, beteges színű bőrrel. Egyenletes félhomály borított mindent. Koszos, sárgás fény. Simogatni kezdtelek, az arcodat, és akkor megmozdultak szemhéjaid, lassan és asszimetrikusan, le-föl csúszkáltak jelenlétnélküli, eszméletlen szemgolyódon(58). Tovább simogattalak, és vártam, hogy felébredj, észrevedd, hogy itt vagyok, hogy itt ülök melletted, ilyen valószínűtlenül hosszú idő után, és azt szerettem volna, ha jelenlétem álomnak hiszed. Aztán valami tompa motozást hallottam az ajtó felől, majd bejött az anyád. Tulajdonképpen csak most vettem észre először, hogy milyen primitív megjelenésű volt, olyan igazi fűszeres, bizományiból öltözködő, lerobbant lábú, örökké halálosan kimerült, magányos asszony, és azonnal megéreztem, hogy ellenséges viszony van köztetek. Pedig nem szólt egy szót sem, még félre sem pillantott, csak ahogy átment a szobán, az ablakhoz, és talán behúzta a függönyt. Aztán rögtön megfordult és kiment. Nem vett észre, vagy úgy tett, mintha nem látott volna. Én teljesen összekushadtam ültömben, szinte belebújtam az ágyneműbe. Mindenképpen el akartam kerülni a nyilván kényelmetlenül, kínosan lezajló találkozást. Ekkor vettem észre az ágy fejtámlája mögötti, körülbelül egy méter magas, ládaszerű, ütött-kopott faszekrényt. Tetején mindenféle csomagok voltak, szürke kartondobozok, szakadozott, barna vagy megbarnult csomagolópapírba göngyölve. Valójában régi, kézel írott leveleimet láttam, amelyek általában arról szóltak, hogy nem felejtettelek el, és újra meg újra visszatérsz bennem. Aztán megint simogatni kezdtelek, egyszer fölemeltem egy kicsit a takarót, úgy derék magasságban, meg akartam nézni, vagy méginkább lesni a testedet. Semmi erotikus vágy nem volt ebben a szándékban, inkább csak az alkalom kissé gépies kihasználása. Áporodott, kellemetlen szag csapta meg az orromat, mintha már ki tudja mióta feküdtél volna ott mozdulatlanul. A lepedőn egy vézna, paralízises, meztelen testet láttam, amelyen valószínűtlenül egészségesen és buján burjánzott a sötét szeméremszőrzet. A bőröd nyirkos volt és kellemetlen tapintású. Szemhéjad újra lassan hol megemelkedett, hol visszacsúszott, aztán egyszercsak mindkét szemed teljesen egyformán nyitva maradt. A holt szemgolyók rezzenéstelenül meredtek rám. De teljes bizonyossággal tudtam, hogy élnek, mert egyre ellenségesebbé vált a tekintetük. Többre nem emlékszem, csak a K. ingerült és erőszakos szólítása előtti utolsó jelenetre. Én még mindig az ágy szélén ültem, melletted, fejeden pedig valamilyen aránytalanul nagy, teljesen zárt sisakszerűség volt, talán egy régi búvársisak, de leginkább a kohászok arcvédőjére emlékeztetett, és középen egy viszonylag szűk, karcos üvegablak, pontosan a szemek előtt, és ezen keresztül láttam, ahogy lassan és teljesen hangtalanul szétporlad, szétmorzsolódik az arcod, mint egy marék császármorzsa.

Tegnap egész éjjel halottakat hajigáltam egy kútba. Mintha így számoltam volna le egy régi tartozásomat.

48.

Gondolataimba merülve sétálgatok a teremben. Szakavatottan igazgatom hártyavékony gumikesztyűmet, és néha megérintek egy kis üvegcsét a falak mentén sorakozó fémállványokon. Mélán végigzongorázom ujjaimmal a hatalmas, bádogborítású munkasztalon szétszórt, gondterhelt jegyzeteimen, és a levegő bár kellemetlenül nyirkos és hűvös, mégis jóleső, melengető bizsergés jár át.

Á/1 Horrorisztikus táj. Szakszerűen preparált metszetekből, szövetmintákból, spirituszban lebegő gesztusokból, szófoszlányokból, leplombált üvegekben őrzött szagmintákból. A sötétkamrákban kifeszített, hajszálvékony acéldrótokon száradó emulzióhártyák lógnak. Akkorák, mint a Mester fapriccse mellé esténként odakészített vázlatfüzet lapjai(59). Úgy tizenkétszer tizenegy incsesek. Mennyi is egy hüvelyk? Kiáltottam oda neki egyszer, mert mindenképpen hüvelykben akartam megadni a méretet. De ő csak mosolygott, és kissé lekezelően fogadta közeledési kísérletemet. Először azt hittem, bizonyítanom kell, erőt kell mutatnom, gyilkos és öngyilkos eltökéltséget, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg félreértelmeztem egyszerű gesztusait, és amit fölényeskedésnek hittem, nem volt más, mint értékítéletmentes, szánakozó együttérzés. Ez a szánalom mindkettőnk sorsa feletti megrendülést fejezett ki, és így nem volt megalázó. Ezért hálás voltam neki.

Fájdalom. Szeretném elkerülni ezt a langyos, nyálkás kifejezést, amelynek olyan a tapintása, mint egy forgalmas kupleráj sohasem váltott törülközőjé.

A hangok egyre nehezebben képződnek az eliszaposodott szájüregben. Aztán csak a csend és az ajkak résén át kipárolgó szájszag. A kín méltóságát megzápítja a pátosz és a kifejezés súlytalansága. De miként lehetne egyetlen szó hegyére föltűzni azt a nyomorult érzést, amely újra és újra elborít, ha csillapítanom kell a bestia förtelmes vágyát?

Talán újra(?) föl kellene keresnem valamelyik jutányos utazási irodát, és jegyet kellene váltanom egy istenien léha, zseniális társasutazásra. Két hét az Élni az élet él nevű, buja közhelyen, teljes ellátással, föltétlenül tengerre néző ablakokkal, vámmentes bevásárlással és megannyi rendkívüli programmal. Ez lenne a Rimbaud-rejtély nyitja?

A válasz csakis onnét érvényes. Szép is lenne, ha minden bugris kupec fölkéredzkedhetne a hajóra! Egyelőre csak üldögélek a vastuskón, és a szemem előtti óriásposzteren latolgatom esélyeimet. Egy halott álmodja az életet. Ehhez igazán illik a környezet. Pedig Proustot akartam olvasni, ezt a kifinomult, túltenyésztett buzit, hogy higgadt és arányos legyek.

49.

4/98 Vonaton utaztam(60). Az üres folyosón állok, háttal az ablaknak, céltalanul, egykedvűen és tompán bámulom a furnérborítású falakat. Valószínűleg első osztályon utazom. A rázkódástól kinyilik az egyik rézsútosan előttem lévő hálófülke ajtaja. Éppen csak résnyire, majd menten visszacsapódik, de a zár valami miatt nem tart, és újra ott a szemem előtt a fel-feltárulkozó rés. Tekintetem körülbelül térdmagasságban rögzül a sötét nyílásban. Valószínűleg egy szembejövő szerelvény roboghatott el a vagon másik oldalán, ugyanis hirtelen krómacélszínű fémpengék szelik át átlósan a nyílást, némán és szabályos ritmusban. A fénypengék úgy szeletelik föl a sötétséget, ahogy zsonglőrkezű szakácsok késpengéi futnak végig a három ujjal leszorított zöldségen. Nem kétséges, az ezüstös villámsorozat újra és újra egy hulla hátrafelé lógó fejét világította meg. Valószínűleg az ágyon feküdhetett, közvetlenül az ajtónál. A folyosó felé néző, kikerekedett szemek olyanok voltak, mint két hirtelen fölvillanó, majd kihunyó jelzőfény. Néhány pillanatig meredten bámultam a gyors egymásutánban rám villanó üveges szempárt, majd hirtelen ellöktem magam a hátam mögötti faltól. Villámgyorsan körülnéztem, és egyetlen mozdulattal beléptem a fülkébe. A jelenet teljesen simán és professzionálisan zajlott le, mintha csak én lettem volna a nesztelenül surranó bérgyilkos. Egyértelmű eset: közvetlen közelről leadott, célzott tarkólövés. Egy kis túró a száj sarkában, parányi rubin a fülben, végleges pillanat, a mellettem lévő vágányon most már harsogva elrobogó kocsik villanófényében megsokszorozva. Mintha pontosan tudtam volna előzőleg, mi hol van, fölkapom az ágy mellett álló, fekete bőrtáskát, és mire elrohant mellettünk az utolsó kocsi, máris a folyosón futok hirtelen fölbukkant üldözőim elől, a táskát két kézzel magamhoz szorítva. Ettől a pillanattól kezdve szakadatlan menekülés az életem. Néhány évvel később, egy rövid tűzharcban leterítenek, és elragadják a táskát. Addig azonban megvédtem, az enyém volt. Sohasem tudtam meg, mi van benne, mert nem nyitottam föl. Ez a kiinduló történet, az alapsztori. Ebből még hiányzik a csere, illetve a felcserélés rendkívül lényeges gesztusa. Tehát nem csupán arról van szó, hogy fölkapok egy táskát, a táskát, hanem arról, hogy kicserélem vagy kicserélődik a sajátommal, és ez rendszerint pontosan olyan, mint a másik. A peronok, a várótermek, a hajóhidak azóta zsúfolásig vannak izgatottan toporgó, aktatáskás költőkkel, buzikkal és fegyverkereskedőkkel, akik hol útra kelnek, hol megérkeznek, és szüntelenül fondorlatos vagy véléletlen táskacserélési aktusokat bonyolítanak le, miközben mindannyiuk poggyásza változatlan marad. A gyilkos útra kelhet.

50.

Újra a városban voltam. Úgy tűnik, mintha a város nem engedne, pedig Te nem eresztesz. Különös módon Benned sűrűsödik össze mindaz, aminek valójában semmi köze Hozzád. Engem viszont újra meg újra megtalál, bemássza testemet, agyamat, lebont, fölépít, átszervez.

A test ma televény. Apró, fehér lárvák hemzsegnek benne. Néha fölemelek egy-egy példányt, és ráhelyezem a bőrömre. Menten fenevadakká változnak. Azonnal megérzik a táplálék szagát, és mint gyilkos robotok indulnak útra a húsban, és mindaddig nem nyugszanak, míg degeszre nem zabálják magukat. Aztán kitüremkednek a pólusokon át. Némelyikük azonban annyira megdagad, hogy nem fér ki a nyíláson, úgy kell kihúzni csipesszel. Ilyenkor előfordul, hogy egyik-másik beleszakad a bőrbe, kínzó, hosszadalmas gyulladásokat okozva. De a többit épségben vissza lehet hajítani a dobozba, egymáson hemzsegő társai közé. Kétségtelenül különös kifutása egy szinte kamaszkori, de gyorsan megromlott lávsztorinak.

2/58 Már megint egész éjjel Téged kerestelek. Mintha visszatértünk volna a Városba, talán ketten, K.-val. De egy teljesen idegen városdzsungel volt. Senki sem várt minket, mi sem vártunk senkit. Éppen csak lepakoltunk a lakásban, és én máris nekivágtam az utcáknak, egyedül, hogy megkeresselek. Beszálltam egy taxiba. A sofőröknek ebben a városban az volt a szokásuk, hogy megkérdezték az utast, hová megy, majd rögtön kiszálltak a kocsiból, odamentek a járda szélén türelmetlenül toporgó emberekhez, és bemondták nekik a címet. Ha valaki ugyanabba az irányba igyekezett, magukkal vitték. Én ugyan pontosan tudtam, hogy hova akarok menni, de az utca nevére már nem emlékeztem annyi idő után. Így azt mondtam a sofőrnek, hogy a Fehérvári út környéke. A férfi kiszállt, de egyedül jött vissza, szerencsére senkinek sem volt jó az irány. Az első pillanatban kicsit féltem, hogy ha majd nem tudom a pontos címet, akkor esetleg el se indulunk. A sofőrt azonban látszólag a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte a dolog. Én ennek ellenére sietve magyarázni kezdtem neki az utat, nehogy azt gondolja, hogy valami aszfaltbetyárral van dolga. Az útra már nem emlékszem. A következő kép: belépek egy teljesen idegen lakásba, rögtön a szobába. Szellőzetlen, túzsúfolt helyiség, bár alig volt benne bútor. Te középen ültél vagy térdeltél, nem nélküli, kortalan, elhízott gyengeelméjűként, és talán kártyalapokat vagy valamilyen színes, elkoszlott, repedezett, szögletes kartonlapokat rakosgattál szabályos alakzatokba (=> pasziánsz). Vastag nyelved kibuggyant az ajkak közül, a nyál néha lecsurgott az álladra, miközben a boldog debilek egykedvű, idióta derűjével követted mozdulataidat. Néha elégedetten röffentettél egyet. Úgy láttam, hogy észrevettél, de nem ismertél meg. A kifakult, egyszerű kötényruha a combod tövéig fölcsúszott. Két rózsaszín, vastag húsrönk. Ahogy hajladoztál, be lehetett látni, és én akkor rettentően megkívántalak. Vissza szerettem volna térni Hozzád, Beléd, de nem mozdultam. Tudtam, csakis akkor lehetek a Tiéd, ha elnémulok. Azóta velem vagy, és várok az átváltozásra.