1.
Tulajdonképpen hallgatnom kellene. Nem hallgatni, az ilyesfajta döntések avagy elhatározások csakis a mindenkori egyes szám első személyre tartoznak. Ehhez a kizárólagossághoz a továbbiakban is tartani szeretném magam. Az esetleges vonatkozásokról döntsön mindenki a saját belátása szerint, a pontok közötti összekötő vonalakat nem kívánom meghúzni.
A napokat elmondani, (ahogy 'napra nap' lesz). Az elbeszélés idejében, a múltban, a jövőben. Egymásra, egymásba csúsztatva az idősíkokat, egyidejűleg három járatban, három szinten, szintben taposva, mert a történés egyneműsége másodlagossá teszi (érvényteleníti) az időt, amely csupán a halál pillanatától visszatekintve kap jelentést.
Prózában beszélni. Egyenletesen csöpögtetni a szavakat, mert nincs más választás, nincs más lehetőség, és végre meg szeretném adni magam.
A harc semmiféle dicsőséget nem hozott. Semmit sem foglaltam el, semmit sem hódítottam meg, semmit sem győztem le. Nem vettem, nem kaptam elégtételt. Hiábavaló, elnyújtott tornaóra, csupán a verejték csipős szaga tapadt meg az orrban és néhány megsárgult folt az ingen.
Napok. Egyetlen mozdulatlan pont körül kerengve, változó sugarú körben, de sohasem érintkezve. Ez a működési elv. Nem választott, kicsikart, kért, kiérdemelt, hanem kapott. Kissé misztifikálva: adatott.
Csak úgy motyogni, pötyögtetni a szavakat magunk elé az üres szobában. Kissé talán megszokásból, de nem léhán, mert a tisztesség esztétikai kategória.
A1 Bővülő anamnézis, lassuló eutanázia. A fáradtság menete, belterjes magánbeszélgetések, privát lánckörök, egy az egynek, magamtól magamnak. Folyamatos levélváltás két fiktív helyszínen lévő, fiktív partner között. Ez a mérték. Fojtogató, önemésztő, világnyi én. Merő gőg és nyomorúság.
Csakis én húzhatom meg a határvonalakat. Minden más gyilkossági kísérlet.
Á/Á1 Mindig is történeteket szerettem volna írni. Tágas, biblikus történeteket, kozmikus meséket. Ma sem az egyikre, sem a másikra nem vagyok képes. A történetek belülről sültek rám, ahogy az odaégett tej az edény falára. Helytelenül cselekednék, ha most megpróbálnám lekapargatni őket. Másik edényből merítek, mert nem szeretném, ha szagot fognának ezek a mondatok.
Könnyűséget keresek, hogy könnyűséget kapjak, mert elég volt az erőszakból, a görcsből, a papír előtti diadalmas rosszullétekből. Kinn gyűlhet a temérdek harc, bennem béke épül. Én így készülök a szép halálra.
Vonalzóhoz, körzőhöz többé nem nyúlok. Pedig először nem remeg a kezem. Talán éppen azért, mert nincs szükségem segédeszközökre.
Néha azért föl-fölcsapok még tudós könyveket. Szeretem az arányukat, ritmusukat, szeretem a meséjüket. Hogy lehet itt tudni is. Gyermeki együgyűség, kultúrtörténet.
Bármikor visszaengedhetem ölembe a könyvet, és bármikor magam elé vehetem. Minden szót átsző a folytonosság.
A történet bennem van.
Életem első felét, legalábbis mostantól visszatekintve, végigmoziztam. Volt olyan nap, hogy két, három filmet is megnéztem. Néhány év múltán nem egyszer képtelen voltam eldönteni, hogy mi az, ami velem történt, és mi az, ami a vásznon. Aztán elmaradtak a mozizások, helyükbe az álmok léptek. Ma minden együtt van.
Még keresem az indulást, mert minden elvétett érintés rövidzárlatot okozhat, jóvátehetetlen kisülést.
Á/1 Várnom kell, lesütött szemmel, mint a nagy dzsungelvadászok, míg elibém nem sietnek a szavak. Ha rossz helyen ütök tanyát, nincs kegyelem. Még egy észrevétlenül csizmámba sikló kígyó megváltó mérgében sem reménykedhetem. Mert nem a pusztulás a végzet, hanem a hősi szerepben halálos komolysággal feszítő törpeség.
Egyszer már tévedtem(1). Voltak ugyan benne szép gesztusok, de kis híján csúnyán rámentem.
Engedtem magam kívülről manipulálni. Készségesen aggattam föl végtagjaimat a zsinorra, és szinte észre sem vettem, ahogyan köréjük burjánzott a holt hús. A cérnaszálakat zsigereimnek képzeltem, és nem mertem beléjük vágni. Ennek vége. Talán először megroggyan majd a test, a bozótvágó kés ütötte sebek helyén azonban csak fantomfájdalom.
Újra meg kell tanúlnom éreznem a testet, amelyik az enyém. Évezredes hazugságok kerítenek körül. Agyam úgy kell kivájnom a rontott masszából, mintha csak az ép magot kotornám elő a szétrohadt húsok közül. Nem át- hanem elgondolnom kell az utat.
Belülre se így, se úgy nem juthatok. Bíztatni persze bíztathatom magam, hiszen a hamis remény is kedves. És miért kellene örökkön az ünneprontót játszani, ha nincs semmiféle ünnep.
Szokj le erről az iskolamesteri manírról, ahogy emelkedett pillanatokban mindig egyes szám második személyben beszélsz, mintha Isten lennél.
Felejtsd el az úgy legyen akarnok imperativusát. Elégedj meg azzal, ami szelíden van. Mert nincs módja másképpen lenni.
Á/1 Ha csak egy valami megváltásod lehet, bármi adhat kegyelmet. A szó ráadás, a csend gondosan ápolt tupéja. Fáradságos lélekgyakorlatok, aprólékosan kimódolt túlélési technikák, mindennapos gerillaharcok a semmi néma ragadozói ellen. Nem, barátom, héroszok itt nem születnek.
A dobáltság eszköz, ha van ritmusa. Minden az arány kérdése.
Legyen, aki minden pillanatban megbocsát.
4/102 Azt álmodtam, hogy a gyerekeimmel játszom a földön. Hirtelen megszüntem élni, valószínűleg szívroham végzett velem. Oly hirtelen történt az egész, hogy még földölni sem maradt időm. Ott ültem továbbra is fölhúzott térdekkel, félig nyitott szemekkel, hátamat a kiságy oldaltámlájának vetve. A gyerekek semmit sem vettek észre, továbbra is önfeledten hancúróztak, le-föl mászkáltak rajtam, ide-oda borogattak, és én felülről néztem az egész jelenetet harmadikként, vagyis negyedikként.
Ugyanígy kuksolok minden este a papir fölé görnyedő önmagam fölött, és nézem ezt a morbid, kegyetlen hancúrozást. Ha szólni tudnék, akkor sem szólnék. Mit mondhatnék? Minden csak hazugság lenne. És úgy is csak addig tart az egész, amíg be nem nyit valaki.
Nem emlékszem a mesékre.
Először a filmhősöktől kaptam vissza valamit kisgyermekkoromból. Az álmok pedig már magukkal vittek, időlegesen, mint egy vasárnapi apuka.
Á/Á/1 (Csak sokkal később döbbentem rá, hogy) mindig is a rám erőszakolt éntől akartam megszabadulni. Az elveszett dimenziót kerestem, amelyben minden Egy, amelyben nem létezik elkülönülés, a széthullott világ figuráinak ide-oda tologatása
Nehéz bánni a fogalmakkal, ha nem ember által kialakított állapotokat akarnak leírni.
Á/1 A lényeg, ha megmutatkozik is némelykor általunk, nem értünk van.
A tudatalatti föltárása csak a szerep mellé illesztett instrukciókat finomítja.
Á/1 Engem a tudatelőtti érdekel.
Ahol nincs Én, nincs Világ, csak világegyetemnyi Semmi. Ha efelé törekszem, nincs szükség szavakra.
Á/Á1 Bármivel behelyettesíthetőnek lenni egy jelképek nélküli konstellációban, mert minden önmaga és önmagáért való.
Vajon miből táplálkozik bennem ez az abszurd, esetlen és esztelen lázadás? Agybaj? Vagy bosszú? De kinek a bosszúja? És mit akar megbosszulni rajtam és bennem?
Fölfoghatatlan folyamat.
Egy vastag, durva kéz kiemel az akváriumból, beteker egy újságba(2), és behajítja hullámat a többi háztartási szemét közé. Banális utazás, vaskos tréfákkal, de még mindig isteni küldetés a kukák cethalnyi gyomrában.
Á/Á/1 Megpróbálom eljátszani, hogy visszahelyezem magam az oszthatatlan mezőbe, amelyben a személyes és a kozmikus csend összeér. Aztán megpróbálok ott még egy kicsit élni.
A halálelőkészítő ötlete akkor jutott eszembe, amikor gyereket vártunk K.-val. Az utolsó hónapokban minden héten kétszer elsétáltunk a közeli klinikára, hogy ismerkedjünk a környezettel, a műszerekkel, az instrumentekkel, és tanuljunk helyesen lélegezni. Ismeretterjesztő filmeket néztünk, cinkoskodtunk és vártuk a nagy eseményt. Arra, hogy K. ebbe akár bele is halhat, csak akkor gondoltam először, amikor a műtőben levették róla az ékszereket, és kiadták a műtő ajtaján. Ez az átadási ceremónia elbizonytalanított és félelmet keltett bennem.
Á/Á/1 Csak a gyermekeim születése óta álmodom közvetlenül a halállal. Addig pusztán a halálról álmodtam, és ezek az álmok is rendszerint találkozások voltak halottakkal, elsősorban az apámmal. Már akkor is mindent a haláltudat szűrőjén át észleltem, de a klasszikus halálfélelmet(3), a kapaszkodó, görcsös rettegést nem ismertem. Öntelt gúnyolódás, lázongás, némelykor valami szép gesztus: így próbáltam együttélni a halállal. Ma elsősorban a fölkészületlenségtől félek(4). Amolyan háziasszonyos aggódással. Hogy amikor megérkezik a látogató, ne maradjanak elől a szennyes edények. Vagy micsoda szégyen egy száradó fehérnemű a fürdőszoba radiátoron.
Most jó higgadtnak lenni. Valószínűleg a higgadtság az egyetlen módja a tisztázásnak, és nem a hisztéria, a barokk. Az ismétlés, amely nem mértéktartó, hanem passzívan mértékletes.
Ügyelni az arányokra, mert éppen az aránytévesztés alacsonyít le.
Minden nap megkísérlem magam levágni a csapdáról, mintha a kelepce kívülről akaszkodna belém. Aljas szerkezet. Nem azért, mert nem enged, hanem mert packázik velem. Állandóan zrikál, heccel, én pedig gyűlölködöm.
Rettentő lenne, ha lenne esélyem a halállal szemben, de ez a megalázó, örök esélytelenség mégis lázadásra kényszerít.
Bohóccá tesznek, mert komolyan vesznek. Ugyanakkor mélységesen únnak, hiszen nincsenek történeteim, és a szégyen átüt minden gesztuson.
Megpróbálok egyidejűleg mindenfelől közeledni. De egy tapottat sem mozdulok, mert mindig ugyanoda érkezem.
Néha lecsapom tollamat, és mint egy sértett primadonna kirobogok a színpadról. Ezerszer megfogadtam már, hogy visszaadom a szerepemet. Kapkodva lapozgatok előre-hátra a szövegkönyvben, de sehol sem találom ezt a részt. A többiek eközben tapintatosan úgy tesznek, mintha éppen valami más elfoglaltságuk lenne. Az egyik a ruháját igazgatja, a másik a frizuráját. Senki sem türelmetlen, hiszen tudják, rájuk is sor kerül. Régi, összeszokott csapat. Ismerjük már egymás rigolyáit. Aztán minden folytatódik ott, ahol abbamaradt.
Egyikünk sem ugyanaz már, mégis zökkenőmentesen folytatódik a játék. Ez megnyugat. A helyi robbanások, a következő jelenet távolságából visszatekintve az illeszkedés sajátos formái. Tartalmi szempontból jelentéktelenek. És így mindaz, ami egykoron oly szövevényes hálózat volt, hirtelen egyetlen ponttá sűrüsödik össze.
A1b (?). Egyszer azt álmodtam, hogy kézbe vettem egy üveggolyót, és ezen keresztül figyeltem a dolgokat. Valójában semmi sem volt a kezembe, csak a hegyénél összeért hüvelyk- és mutatóujjam karikáján kukucskáltam át. Erre akkor jöttem rá, amikor fölébredtem. Mert láttam álmomban.
Á/1 Sokat fogok írni az álmokról. Így talán befejezhetem az abbamaradt mondatokat.
H1/3 Álmaimban egyidejűleg minden irányból érkezem. A múlt és a jövő emlékei úgy robbannak a felszínre, mint megannyi víz alá nyomott, apró, tömör gumilabda(5), amelyek megszabadulva a rájuk nehezedő nyomástól, nemcsak a felszínt érík el, hanem fölé is pattannak, és csak ezt követően esnek vissza szinte súlytalan, légies hullással. Az álmodó azonban, mielőtt még visszapottyanhatnának a gömbök a víztükörre, szép sorjában elkapdossa őket. Bűvösen egymásba szerelt, egymástól függetlenül forgatható golyók. Egyszer váratlanul megérkeztem a Kertész utcába, félelem, szorongás nélkül, legálisan. A nagyszobában voltunk mindannyian. Egyszerre beszélgettünk, mohón, hangosan és boldogan. Aztán azt mondták, hogy menjek ki a konyhába, ott van Emő, a nagyanyám, köszönjek neki, hiszen biztos nem hallotta, hogy megérkeztem. Végigmentem a hideg, keskeny, folyosószerű előszobán, és benyitottam a konyhába. Ő felém fordult, és azt mondta: Hát itt vagy, apám? Átöleltem, szinte eltemettem, olyan kicsike volt. Azt hittem, soha nem látlak viszont, mondtam. Ez a találkozás több mint hét éve volt, de csak most értem meg a kérdést. Igen, itt vagyok. A nagyanyám tíz esztendeje halott.
Az idő jelentéktelenné, érvénytelenné válik, megszűnik a tempó. A történet a menekülés hisztériája nélkül szövi be képeivel az álomvilágot, miközben a termesz szorgalmú atomídő továbbra is királyi étvággyal zabálja a nyers húst.
Igen, szabadság ez. Bár meglehet, bolond szabadság. De a halál be van kalkulálva. Ez is a szabadság része. Nem győzöm eleget ismételni, hogy szokjam, érezzem. Évezredes neveltetésem ellen kell éreznem, hogy kihajolhassak végre génjeim árnyékából.
Nem a szabadulás, csak pillanatnyi ébredés.
Nincsenek állandó törvények. Az Örökkévaló is emberi léptékkel szabatott ki, tehát valahol megszakad. Ha én nem láthatom is a szakadás helyét.
Nem tudom, mire vagyok képes, hiszen azt sem tudom, mire nem vagyok képes. Ezért nem szabok magamnak határokat. Korlátaimat azonban elfogadom.
Á/Á/1 Szeretem megadni magamat, mert ilyenkor úgy érzem, mintha tudnék. (=> 12)
Á/1 Minden szót csak egyetlen egyszer lenne szabad kimondani, leírni az életben.
Á/1 Minden szó ugyanarról szól. Minden szó az egyetlen megjelölésére, körülírására tett szekvenciális kísérlet. A nyelv egyetlen szó milliószoros artikulációs gyakorlata.
Félelem és reszketés(6). Torkig a hamis kauzualitásokkal, a civilizációs métellyel. Nem Akrisios volt a gyilkos, hanem Diktys és a becsvágyó Zeus, mert nem hallgatták meg a fohászt: Aludj gyermekem, aludjon a tenger, s aludjon a szörnyű veszedelem(7).
Perseust az embertelen hiúság bérelte föl, hogy kihasítsa Medusából Pégasust, hogy örökké legyen valaki az Istenek dicsőségét zengeni.
Senki sem mert Gorgó testőrének szegődni. Mindenkit űzött a becsvágy, a halhatatlanság iszapos méze, az isteni vurstli, teli szépen faragott, festett egekig szárnyaló falovacskákkal. A szellem színejava gyiapacikázik ott évezredek óta, véresre tört üleppel. Alig győzik a hintáslegények adagolni a plasztikkorongokat. Remek mulatság, s a nagyérdemű sem marad hoppon, mikor bekapcsolják a színesen villogó lámpafűzéreket vagy leszédül valaki a karusszelről. Kéjes sikkantgatások, álmélkodó tekintetek, ragyogó arcok. Az ünneprontók kútmérgezők, évezredes szabályok megszegői, istentelen haramiák.
Hagyjuk a hisztériát. Éveim mentek rá, mint allergiás rohamok.
A tisztulás belülről indul el, a tünetek azonban maradnak. Csak a lefolyásuk már nem oly elviselhetetlenül heveny.
Aranyszabály: lobbot nem vetünk. De azért továbbra is melegen tartjuk a torkot a nagyáriákhoz.
Á/Á/1 Éveken keresztül a zeneiskola ugyanabban a szobájában vettem hegedűórákat. Az emeleten csak énekszakosok gyakoroltak. Állandóan hallottam skálázásukat. Hosszan kitartott alaphang, majd egyre gyorsuló, fölfelé szökő hangsorív. Aztán parányi szünet, és újra előlről az egész, de most már fél, esetleg nagyedhanggal magasabbról, órák hosszat. Énekelni egyiküket sem hallottam.
Egy idő után összesűrüsödött bennem a sok száz hegedűóra hangkulisszájának emléke, és a szemem előtt egyetlen hangjegy képe jelent meg. Megpróbáltam leénekelni, de csak szörnyű gajdolás lett belőle. Törmelék. Ha ezzel töltöm föl az ingoványt, szerencsés esetben talán átlábolhatok rajta. De tanyát aligha üthetnék ott.
Szégyellem magam. Nem a gyengeségért, hanem az ellenállás hiányáért, hogy leírhatok ilyen szajha mondatokat.
Képtelen vagyok az alázatra, a másolásra. Nem bírom elviselni, hogy lehajtott fővel végezzem dolgomat. Írás közben újra és újra fölvetem a fejemet, értelmezni akarok, módszerről beszélek, és nem engedem áramolni a szavakat.
A felügyelők csipős pálcával járkálnak le-föl a padsorok között, és jaj annak, aki megszegi a szabályokat. Néha elsáncolják magukat a katedrán, és beszedetik a füzeteket az első padokban ülőkkel. Ilyenkor feszült, várakozó csend. Olykor meg-megcsúszik a piros postairon a papíron. Vajon kinél tartanak most? Aztán visszadobják a füzeteket, és mintalektűröket olvasnak föl a Nagy Szöveggyűjteményből. Látjátok? Így kell ezt, cseng ki minden mondat hangsúlyozásából, és amikor véget ér a fölolvasás, mi is megpróbálunk szemléletes jelképeket kovácsolni, hiszen fogalmunk sincs, miről van szó tulajdonképpen. A kötelező anyagként föladott tételmondatokat úgy követjük, mint a műnyulat. Minden porcikánkkal csakis a vélt zsákmányra összpontosítunk, a futam lecsöngetése után alig tudnak befogni minket az idomárok. Néha sikerül valamelyikünknek elcsípni a csalit, dühödten tépi, szaggatja, ide-oda lóbálja fogai között, habzik a szája. A közönség önfeledten sikolt, ugrál, tapsikol, aztán újra fölkeresik a fogadóirodákat. A büfében megvitatják az esélyeket, kielemzik az új vagy az éppen lezajlott futam résztvevőinek mozgástechnikáját, fejtartását, stílusát; dicsérik, csepülik a versenyzőket, de alapjában véve mindig a rokonszenv hangján szólnak róluk. Minden órán ugyanaz a feladat, ugyanazok az olvasmányok, ugyanazok a tételmondatok, csak a kápók változnak és a hangfekvés. Mi pedig szorgalmasan ügetünk, galoppozunk, vágtázunk az irkafüzetben az előre megszabott járatban, és csak kivételes alkalmakkor próbálkozunk meg kicsenni tollunk hegyét a barázdából, hátha mégis létezik másik pálya. De alig rajzolunk egy-két jelt, még éppen csak próbálgatjuk tollunkat, máris lesújt csuklónkra a csipős pálca, és ez rögtön vissza is zökkenti vonalvezetésünket az eredeti járatba. Kicsit berzenkedünk ugyan, de a lelkünk mélyén hálásak vagyunk, hogy újra és újra visszakapjuk a fegyelem erejét. Csak a legmegátalkodottabbak csapják le ilyenkor a tollat, és úgy rohannak ki az osztályteremből, mint egy kivénhedt diva, akitől éppen most vették el a főszerepet. Az ajtó, kérem, mindenki előtt nyitva áll, dörgi a teremőr, és fenyegetően végignéz a megszeppent bagázson. Természetesen senki sem mozdul, és hamarosan csak még serényebb tollsercegés szántja végig a csendet. Vajon ki lesz a következő? És lesz-e egyáltalán? Mert amíg csak egy is lesz, nem reménytelen. Bár senki sem tudja, hogy mi történik odakint, hiszen hír nem érkezik. Néha kísérteties kopogást lehet hallani a falakon túlról, mintha befalaztak volna valakit, de rendszerint csak az ujjunkkal dobogunk a füzetlapon. Tompa, üres puffanások, a lankadó szabadságvágy szórakozott morzejelei.
4/96 Bejött valaki a szobába, egészen közel lépett az ágyamhoz, és egy zseblámpával az arcomba világított(8). Amikor megkérdeztem, mit csinál, azt válaszolta: Csak azt nézem, meghalt-e már.
Á/1 Szüntelen hallom a motozásukat, ahogy osonnak, piszmognak, adják tovább a híreket. Hallom a tollhegyek sercegését a papíron, csámcsogásukat, telipofájú röhögésüket; látom a körkörös, útszéli fényjeleket, ahogy mindahányszor megállásra kényszerítenek.
Aztán egy pillanat feloldás, harangszó, zsivaj a szomszéd lakásból, erős ételszag, kutyaugatás, kulcszörgés, valaki becsapja az ajtót. Latinos pillanat. Teli szentimentális nosztalgiával. Nekem, az északról jött, még csak nem is kíváncsi idegennek terhes és undorító. De kizökkent, és ezért hálás vagyok, mert így visszafordulhatok.
Olyan vagyok, mint a hazatérő Öreghalász. Hiába sikálom magam, örökké bűzlöm a halszagtól. Nem csoda, hogy állandóan rossz a gyomrom, mindig csak tologatom a tányéron az ételt. Ki tudja honnét való?
A történet rám ragadt, belenőtt húsomba, mint a beszáradt géz.
3/66 Egy szűk, külvárosi mozi előterében álltam. A falakon derékmagasságig bagószagú, töredezett, műanyag lambéria. Halvány, barna fény. Én a szokásos téli szerelésben. Zöld, bélelt ballon és a biciklis hátizsák. Alig vagyunk páran. Aztán egyenként megjelenik néhány beöltözött, festett arcú színész, valami kezeslábasszerűségben. Hajuk letakarva, lila arcukon egészen megbőrösödött már a vékony festékréteg, az embernek az volt az érzése, hogy egészben lehúzhatnák. Rövidesen eltűnnek a teremben, majd teljesen váratlanul elkezdődik az előadás. Én is bemegyek, óriási, sötét hodály, csak alig ülnek néhányan a nézőtéren. Választhatnék jobb helyet is, de egy kicsit így is szorongok, hogy esetleg majd fölállítanak. Néhány perc múlva bejön egy négy-öt tagú társaság, csak akkor veszem észre őket, amikor már a közelemben járnak. Szabályosan körülülnek. A baloldalon lévő, elhanyagolt külsejű, idős férfi állandóan megjegyzéseket tesz, beszél, hangosan és arrogánsan. Éppen arra gondoltam, hogy szólok neki, mert nem hallottam az előadást, amikor az előttem ülő, középkorú asszony hátrafordult, és bocsánatkérő kifejezéssel a szemével felém intett, mintha azt akarta volna jelezni: tudom, hogy ilyen, de mit csináljak? Ez a gesztus föloldotta a helyzet feszültségét, és nem szóltam. A vénember viszont, bár lehetetlennek tűnt, hogy észrevette volna, amint a nővel összepillantottam, hirtelen agresszívan felém fordult és azt mondta: Ha nem tetszik, van elég üres hely másutt a nézőtéren. Amíg beszélt, egyenesen a gyulladásos, vizenyős szemekbe néztem, még a felsőtestemmel is félig felé fordultam, de nem szóltam. Ekkor vezették be a hálóinges öregasszonyt, közrefogva ápolónőkkel, orvosokkal. Az egyik nővér az infúziós állványt tolta, a másik fehér tálcán ezüstösen csillogó műszereket vitt. Teljesen abszurd volt a jelenet, ahogy egy nagyívű kört tettek a nézőtéren, majd a harmadik, leghátul vonuló fityulás növérke leült közvetlenül mögöttem. Kíváncsian hátrafordultam, a nő arca kissé természetellenesen volt kimaszkírozva. Amikor visszanéztem, a vénasszonyt éppen fölállították egy asztalra, mintha demonstrálni akarnának vele valamit. Aztán egy hengeralakú, öblös fémedényt toltak alá, mire a háttal álló vénasszony csobogva vizelni kezdett. A fény átvilágított a hálóingen, látni lehetett a vízsugár meg-megtörő árnyékát a pongyola anyagán.
Számtalanszor végiggondoltam már ezt a jelenetet, mert minden életbevágóan fontos lehet. De nagyon kell vigyáznom.
H-né mesélte, hogy amikor New Yorkban voltak, gyakran át kellett utazniuk Haarlemen. Egyszer velük utazott egy nyilvánvalóan idegen, fehér matróz. Eltévesztette a megállót(9), és rossz helyen szállt le, egy állomással előbb. Szinte azonnal észrevette végzetes tévedését, de addigra már bezárult előtte a busz ajtaja. Képtelen vagyok szabadulni a férfi üvegen szétkenődött, kétségbeesett arcának látványától.
1/19 Az a nő újra és újra fölkeres. Gusztustalan, visszataszító vénasszony. Múltkor, a boltból jövet, szinte lerántott a bicikliről. Megragadta a kezemet, és nem engedte el beszéd közben. Állandóan úgy éreztem, hogy húz maga felé, ezért mereven hátratartottam a felső testemet. Közben esett, és a hátizsákom teli volt mindenféle súlyos holmival. A másik kezével a botjára támaszkodott, és darált, darált szünet nélkül. Aztán elbocsátott. Mentem valakihez, vagy csak küldeni akartam neki valamit. Egy óriási, sivár épület előcsarnokában álltam. Hozzám lépett egy ápolónő, és azt mondta: hiába kopogtat, nem nyit ajtót, de menjek vele, rögtön szól az orvosnak, aki éppen egy női kórteremben vizsgálja a betegeket. Az egyik nő, félig ülve, fölhúzott térdekkel arrébb tette az altestét. Be lehetett látni oldalról a takaró alá, a pongyolája fölcsúszott, lábai között csimbókban lelógott az összeállt szeméremszőrzet. A nővér odasúgott valamit az orvosnak, erre az gyorsan befejezte a vizsgálatot, és már együtt jöttek ki. Csatlakozott hozzájuk egy-két ápolónő, rólam szinte tudomást sem véve rohantak a folyosón, és akkor bementünk. Ő ott feküdt egy szállodaszobaszerű, szűk, kopár helyiségben(10). Én rögtön, szinte ösztönösen keresni kezdtem a harc nyomát, a fizikai harc nyomait saját testével, de nem vettem észre semmit, csak annyit láttam, hogy ott fekszik a magas dunyha alatt, nekünk háttal, az oldalán, és teljesen nyugodtnak látszott. Amikor az orvos vizsgálni kezdte, hirtelen rongy- vagy talán ruhadarabokat vettem észre a földön. Az orvos azonnal a nyaki ütőeret tapintotta ki, és éppen csak megvonta a vállát, ezzel tudatva: reménytelen, nem él. Meghalt? Kérdeztem. Nem, nem, mondta, és kisietett a szobából. De még a küszöbről felém fordult, és különös hangsúllyal azt mondta, hogy amikor majd lábbal kitolják az ajtón, vegyek magamhoz pár ezer forintot, neki már úgyis mindegy, a lánya meg csak kirabolja. Arra gondoltam, hogy milyen kedves ez az orvos, ugyanakkor meg fölháborodtam, hogy mit képzel. Hullarabló vagyok? Még ha az apámról van is szó. Aztán egyedül maradtam vele a szobában. Oldalt feküdt, a hátához ültem, nem kerültem meg az ágyat. És akkor, csak úgy ösztönösen beszélni kezdtem hozzá, mesélni, hülyéskedni, bohóckodni, mint egy gyereknek, hogy még nem is halt meg, csak a halál szélén van, és ekkor lassan, de iszonyatosan lassan megfordult, halványan elmosolyodott, és úgy láttam, mintha a szemét is megpróbálta volna fölnyitni. Aztán egyszercsak megragadott, és elkezdett húzni(11). Már szabályosan birkóztunk, mert sehogyan sem akartam hagyni, hogy magával rántson. De rettenetesen húzott, és mintha az orvos is mondta volna, mielőtt kiment, hogy vigyázzak. Mindenáron megpróbáltam kiszabadítani magam, és valószínűleg sikerült is. Ekkor arra ébredtem, hogy egy zseblámpa világít az arcomba. Valami kivágta a biztosítékot, és K. egy fogót keresett a szerszámos ládában. Maga mellé rakta a zseblámpát, nem vette észre, hogy pont a szemembe világít.
Igen, a színház termékeny, hálás kulcsszó. Az előadás végtelenített szalagon fut.
Amikor a rövid reklámfilmeken fagylaltot kezdenek nyalogatni, már tudom, hogy hamarosan fölgyújtják a villanyt, és egy amolyan gyufaáruslányszerű alkalmazott lép be a terembe hatalmas hűtőtáskával, és üvöltve megkérdezi, kér-e valaki fagylaltot. Katharzis.
Mennyi lelkesültség, mítosz, megvillanó elmeél. Milyen ragyogóan tudunk aforizmákban beszélni, és még szellemi fáradtságunkat is kiválóan tudjuk kamatoztatni, a kegyelmi állapot e sajátos, szelíden termékeny formáját.
A kezdet nyitott, a vég egyforma. Előretekintve úgy képzeljük, hogy a lehetőségek sora végtelen. De mindez csak visszanézve válik bizonyossá.
Az út telesteli elgázolt dögökkel, amelyekről egytől egyig úgy hisszük, hogy mindegyik a szolgálatunkba szegődött volna, mindegyiket ott dajkálhattuk volna az ölünkben.
Szeretünk eljátszani a szabadság gondolatával, hisz oly kedvesek szívünknek a nagy költők, és igazán nem szeretnénk megbántani őket, uram bocsá', csalódást okozni nekik. De valójában fogalmunk sincs játékaink értelméről.
Egyre laposabbak vicceink és egyre kiismerhetőbbek cseleink. Igazán már magunk sem bízunk bennük. Ezt persze nem kell szüntelen bevallanunk se másnak, se magunknak.
A tapintat már sok kapcsolatot átsegített a válságos időkön.
Így élek, mondogatom magamnak, és némelykor még tiszteletreméltónak is találom állhatatosságomat. Kétségtelen, derekasan megállom a helyemet. Körbe forgó gombszemecskéim lelkiismeretesen pásztázzák a teret, de hiába változik a látószög, mindig ugyanazt az üveget mászom be.
Á/Á/1 Nincsenek emlékek. Agyam egynemű szövet. A szálak nem egymásra csúsznak, hanem egymásba. Ha az idő nyomát keresem, e szövetbe metszem bele. A szálak elválaszthatatlanok, kipreparálhatatlanok. Minden beavatkozás rombolás, sejtírtás, amputáció.
A gondolat ezerképpen fut át az agyamon. Kegyelmi állapotban meg sem érint, csak leng a légüres térben, majd simán, minden érintkezés nélkül elmúlik, nem is tudok róla. Vagy csak közvetlenül a felhám alatt suhan végig, meg-megérintve a sejteket. Máskor azonban, mint a tigrisboxer karmai, csontig szántanak a húsba. Hallom, ahogy karcolódik a kálcium. Ha belülről fényképezném koponyámat, talán különös rajzolatú térképeket találnék a boltozatos, érdes falakon. Más léptékek között akár idegen bolygóról itt járt, titokzatos lények üzenetének is képzelhetném, kultikus helynek.
A triviális mítoszok barlangokban születnek(12). Itt másolták a Nagy Üveget, és itt szabdalták szét testünket az üvegszilánkok. Arcunk azonban vértelen, az üvegen átömlő fény úgy törte szét vonásainkat, mint a lézer. Kár volt magunkra gyújtani a sötétséget. Minden odaveszett, és semmit sem kaptunk érte, csak az örök repetációt. (=> KH, barlangjelenet)
Évekkel ezelőtt be szerettem volna zárkózni egy hermetikusan zárt térbe. Magammal akartam vinni egy színészt, és el szerettem volna vele játszatni az élet alaphelyzeteit. Én a spontán szövegkönyvet rögzítettem volna, esetleg diktafonra. Nyilván az lett volna a leghatékonyabb módszer, ha az egész teret behálozom mikrofonokkal, vagyis magát a helyszínt állítom vételre. Rendkívül fontosnak gondoltam, hogy ne értsük egymás nyelvét, és ne érinthessük egymást. Ezt nem külső gátak segítségével valósítottuk volna meg, hanem önfegyelemmel.
Egy délelőtti születésnapi partyn futottam össze B.-vel. Nem ismertük egymást, soha nem is hallottunk egymásról. Vezetéknevét nem értettem a bemutatkozásnál, de kemény akcentusából és szláv keresztnevéből arra következtettem, hogy orosz. Csupán évekkel később tudtam meg, hogy anyanyelvét beszélte és német. Egymás mellé sodródtunk a konyhában, a zsúfolt és ínycsiklandó hidegtálak előtt, és valahogy egymás mellett is maradtunk. Azokban az időkben még kikapcsoltam, ha valaki németül beszélt hozzám, mert tudtam, úgyis csak töredékesen érthetem meg szavait. Születésnapi partykon egyébként sem érdemes odafigyelni, miről beszélnek. Fogalmam sincs, miért vágott bele azonnal abba a bizonyos történetbe, és azt sem tudom igazán, mit is mondott valójában, mert tényleg csak keveset értettem belőle. A történet mégis belém égett.
B. az elutazása előtt egy békát fest. A munka befejezése után el kell utaznia. A helyszín különös, távoli, idegen világként jelenik meg számára, noha egy közönséges, máshelyütt már ezerszer látott hegyi falu. Itt véletlenül találkozik egy idegennel. A férfi meghívja magához. A könyvtárszoba íróasztalán egy óriási, kézzel írott, kódexszerű fóliáns fekszik, egy díszes, duplaoldalas illusztrációnál fölcsapva. B. döbbenten veszi észre, hogy a könyv lapjain látható ábra hajszálpontosan megegyezik az általa festett békával. (13). Amikor másnap hajnalban kilép a házból, lábai előtt pontosan az a béka ül.
Szüntelen hatalmas teherautók dübörgését hallom, ahogy túráztatják a motort, fenyegetnek, meg-meglódulnak. Minden más zajt mintha vastag falakon keresztül hallanék, egy másik világból vagy egy másik világban.
Á/1 Félelmetes, nyomasztó közeg. Az ég szakadatlan zúg, morajlik, mintha a távolban végtelen szerelvények haladnának, kimért, egyenletes tempóban. Hordják a soha szűnni nem akaró éjszakát. Súlyos bazaltkövek, néma, vagonnyi tömegek.
Á/1 A testeknek csupán tömege valóságos. A legképtelenebb málhák vonszolódnak a térben. Hátamon tunyán és levethetetlen terpeszkedik a kajla, élősködő halál. Ha nyújtózom, velem nyújtózik ő is, mintha csak gúnyolna. Obszcén megjegyzéseket teszünk egymásra, szeretünk zsörtölődni, de jeleneteket már nem rendezünk.
Egy kapcsolat ellomposodását jelzi, ha egyre gyakrabban szellentenek egymás társaságában, és elfelejtik lehúzni maguk után a WC-t. Nem hanyagságból, unalomból.
Mindig pontosan tudjuk, hányadán állunk egymással. A kapcsolatrendszer pontosan és megbízhatóan működik, mint egy jól beállított emésztés.
Nem, nem akarok halhatatlan lenni. De egy kicsit félek a magánytól, a borzongástól. Mert nem szeretem a nyirkos hideget. De aztán belátom, hogy mindez gyerekes aggodalom.
Érzelem nélkül, nyugalommal tekintek a rutinra. Néha gépiesen megállapítom: ezt azért nem gondoltam volna. De ez a legcsekélyebb mértékben sem hoz ki a sodromból. Nesztelen megadom magam.
Á/Á/1 A Harcost, mint egy fölfújható gumibabát, szépen leeresztem, helytakarékosan összehajtogatom, még a hajtásokból is kipréselem a levegőt. Aztán gondosan elrakom a szekrénybe a többi kiszolgált, elhasználódott kellék mellé(14).
Gyönyörű, nagy család, terméketlen és kegyetlen.
Alig észlelhető, ahagy az akváriumból lassan szívják le a vizet, hiszen amúgyis zsugorodunk. Szerencsére csak néha bomlik meg az összhang, ha egy pancser elvéti az ütemet. Ilyenkor egy kicsit levegőért kapkodunk, prüszkölünk, rendszerint azonban nincs ok a panaszra.
1/5 Vízben libikókázom(15). A hinta középpontja pontosan a víz szintjével van egymagasságban. Természetesen sohasem láthatom, hogy ki ül velem szemben, hiszen ha én fenn vagyok, akkor ő éppen a víz alatt és fordítva. De megállás nélkül hintázunk, egyre gyorsabban, és a végén már úgy érzem, mintha a víztömeg is velem együtt emelkedne, süllyedne. Mintha nem is a hinta billegne, hanem maga a meder. Aztán fölébredtem, és egy pillanatra azt hittem, hogy meghaltam.
Miért nem beszélsz inkább a kézművesekről? És miért nem csak beszélsz?
Nem vágysz arra a ragyogóan kidolgozott archaikus jelenetre, amikor valamelyik hű tanítványod, a Félreértés Apostola, feléd nyújtja a bürokpoharat(16)? Micsoda remek pillanat, amikor a két ujj véletlen vagy szándékosan összeér. Az egyik még rákulcsolódna a serleg oldalára, a másik éppen megérintve azt, átvéve-elfogadva és egyben tovább adva a mérget, amelybe te hamarosan belehalsz, a másiknak azonban sanda elixir. Egy pillanatra talán megrebbensz, mint a fullánkját odahagyó darázs, de majd a másik sem tesz másképpen, ha rá kerül a sor.
Görcsök, epileptikus koreográfia. Pedig megfogadtad, hogy símán játszol. Égre-földre esküdöztél - igaz, hogy csak magadban, kerülve az esetleg számonkérésré alkalmat adható feltűnést -, most meg rókatáncot jársz, és újra kiéhezetten fölkeresed hisztériáid színhelyét. Közbejött valami? Vagy képtelen vagy fegyelmet parancsolni a magukat ösztönnek hazudó rögeszméknek?
Különös paternoszter. Ugyanazt az aknát járja, mégis mindig mások az állomások. Vagy csupán a képek változnak? Nem kellene megpróbálni egyszer kiszállni? De mi van akkor, ha minden oldalon zárt az akna? Vagy papírmasé? Miért nem hasítom át fejemmel és tekintek széjjel derűsen egy új, ragyogó világ mesés kellékei között?
Aggályoskodó vagyok és türelmetlen. E két tulajdonság nemigen fér össze. Forduló nélküli, szakadatlan süllyedés és emelkedés a zárt, egymással párhuzamos aknákban. Mindkettőben én utazom. Le-föl pörgő, simára esztergált faorsó.
Isten szeret jojózni. Látnád, hogy toporzékol minden alkalommal, amikor mint egy férget, kettévágják a zsinórt. A spárga egyik fele hangtalan eltűnik a mélyben, a másik felének vége pedig tekergődzni kezd, mint egy parányi farkinca. Majd hirtelen horoggá görbül és megmerevedik.
Nyugodtan eldobhatom a gombolyagot, mindig ugyanaz a szál pereg le róla. Lehajolnom sem kell érte. Egyetlen csettintésre, mint egy nyálasan lihegő pincsikutya pattan az ölembe.
1/21 Apa-álom. Az ágyon fekszik, betegen, mint az első trombózisa után. Az a ruha van rajta, amiben temették. Az érettségi öltönyöm(17). Mellette, a földön saját hullája, kertészruhában. Valahol kettőjük között ültem, talán az ágy szélén. Szüntelenül attól féltem, hogy észreveszi saját hulláját. Valahonét egy hatalmas, barna csomagolópapírt kerestem, és abba próbáltam beletekerni a holttestet. Mindenképpen el akartam csomagolni, de sehogyan sem sikerült. A merev test állandóan kihengeredett belőle, bizarr tartásokban. Egyre kétségbeesettebben bírkóztunk és mind zajosabban, a hatalmas, összevissza töredezett papír átkozottul csörgött. Apám egyszercsak fölkelt, és látszólag tudomást sem véve rólunk, kicsoszogott a szobából. Talán másodikos vagy harmadikos lehettem, az is lehet, hogy már valamivel idősebb, amikor az egyik osztálytársam behozta az iskolába az apja ravatalánál készült fotókat. Néma büszkeséggel mutogatta őket, mi pedig ugyancsak némán, kíváncsian nézegettük a felravatalozott, állig betakart holttestet. Semmi különöset nem láttunk rajta, mégis furcsálltuk a képeket. Nyilván szokatlannak, sőt természetellenesnek találtuk a kissé megemelt fekhelyet, a takarón elhelyezett virágokat. Emlékszem, szinte éreztem a nyak merevségét. Valami hasonló érzés lehetett, mint amikor az ember alvás közben elfekszi a nyakát. Ez a merevség egyértelműen átjött a képen. Menyus napokig magával hordta a fotókat, néha-néha megnéztük az órák alatt, aztán eltűntek, másnapra már teljesen megfeledkeztünk az egészről. Az osztályunk az átalakított egykori díszterem hátulsó részében volt. Monumentális, kétszárnyú duplaajtó választotta el a folyosótól. A két ajtó közötti, lépésnyi üregben még ott maradt egy kopott, vöröses, leragasztott szőnyegdarab. Tizenöt, húsz évvel később valami iratot vagy igazolást kellett elhoznom az iskolából. Kora délután mentem be az irodába, teljesen üres volt az épület. Átvettem a papírokat, és fölmentem a régi osztályunkba. Fogalmam sincs miért, hiszen utáltam az iskolát, és azokat a nyomorult, megalázó éveket. Nyilván olvasmányaim hatására tettem ezt a kitérőt. Bementem az osztályba, egykedvűen körülnéztem, aztán kifelé indultam, amikor a két ajtó közötti rekeszben megbotlottam a szőnyeg fölkunkorodott szélében. Ösztönösen vissza akartam simítani lábammal, és ezzel a mozdulattal kilöktem valamit a rothadó anyag alól. Töredezett, fényes papírszélek bukkantak elő. Lehajoltam és szép sorjában kihúztam a szőnyeg alól Menyus apjának ravatali fotóit. Nem emeltem föl, csak ott, guggolva megnéztem őket, aztán egyenként visszadugdostam mindegyiket a helyére. Egy pillanatra úgy rémlett, mintha már láttam volna ezt a jelenetet(18). Egy vékonydongájú, szőke fiúcska fényképeket dugdos a szálloda néptelen folyosóján a futószőnyeg alá.
A pályák körbe érnek. Valójában el sem mozdulok. A szédülés pusztán tartalmatlan mellékhatás, egy kis szemfényvesztés, még kábulathoz sem elég. Hiába járom be a terepet, ugyanazon a ponton gubbasztok. Elég egyetlen mintát vennem a szektor tetszőleges pontjából, kész a teljes anamnézis. Mégis kényszeresen megbolygatom mindegyik pontot, ahogy a hangyászmedve fordít föl minden egyes útjába eső követ. Talán a következő alatt lapul a zsákmány. Néha lecsap hatalmas, széles mancsával, bele a nyüzsgő foltba, és mohón lapátolja szájába a mancsán, pofáján szerte-széjjel futó állatkákat. Néhány pillanat múltán már nem is lehet megállapítani, hogy az otromba mancs hányja-e befelé őket, vagy éppen kifelé iramodnak szájon, orron át.
K. gyűlöli a bogarakat, irtózik, retteg tőlük, ezért szüntelen megfigyel és menekül.
1/8 Amikor beköltöztünk a lakásba, szinte sehol sem volt szegélyléc. A falak és a szőnyegpadló rojtos, tépett szegélye között mindenhol ujjnyi vagy még szélesebb, kiszámithatatlan mélységű nyílások sötétlettek. K. első dolga volt, hogy vásárolt egy szatyor rovairtó sprayt. Magamban szitkozódtam, mert egy egész vagyonba került ez az akció, és tudtam, engem szemelt ki gázmesternek. Bementem a legkisebb, még teljesen üres szobába, gondosan bezártam az ablakot, gyorsan telepermeteztem azokat az átkozott árkokat, és kimenekültem a szobából. A becsukott ajtó alatt és az ajtó repedésein csak úgy dőlt ki a gáz. Néhány perc múlva visszamentem a szobába. A nyílásokból, a repedésekből mindenhonét fejveszetten menekülő bogarak törtek elő. Össze-vissza rohangáltak, forogtak maguk körül, fölbuktak, egymásba gabalyodtak. Hirtelen úgy láttam, mintha az egész szoba megelevenedett volna(19). Úgy éreztem magam, akárha bevetettek volna egy zárt tenyészetbe, ahonnét nincs menekvés. Szinte a hátamba égett a tárgylencse célkeresztje. Hisztérikusan letéptem testemről az inget, rátekertem a csuklómra, és azzal csapkodtam magam körül. K. egy ideig némán figyelte a küszöbről a tombolást, majd kissé szemrehányó pillantással kitárta az ablakot. Még mindig hallom lépteinek roppanását, ahogy keresztülvonult a szobán. Nem, nem lett volna szabad ennyire kiadnom magamat, a részvét legcsekélyebb reménye nélkül.
Csendes, kitartó áradás. A törleszkedő, hősi idők elmúltak. Folyamatos szintemelkedés, a tartály azonban sohasem telik meg, hiába érzem úgy, hogy bármelyik pillanatban lerobbanhatnak a falak. A külső és a belső feszültség szövetsége összetart. Ördögi paktum, kettős teher, amely nem enged robbani. Csak a tűrés. Céltalan, hiábavaló tréning, elfogadható indokok nélkül.
Á/1 A közönség hálás, imádja a mutatványokat, rajongva tapsol, ha sikerül a produkció. Titkon azonban abban reménykedik, hogy a főhős mégiscsak lezuhan. Mert csakis a kudarc emberi, csakis ezzel képes azonosulni. A siker lelkesíti, de nem hatol belé. Mindig valami emberfelettit lát benne, egy másik dimenziót, és ehhez nincs köze. A sikerült ugrás után kezét kinyújtó, meghajló figura, ott, fönn a kupolában pusztán hérosz, parányi, csillámló pont, amelyet ha sokáig nézünk, lassanként szétporlad a reflektorok fénycsóváinak porviharában. A manézsban szétmált test viszont az övék. Erről még hosszú ideig beszélnek, ezt képesek fölfogni. Az ott fönn csaló. Nem érte váltottak jegyet.
Ödémás, ellenséges város. Gigantikus freakstown. Koszos hátsólépcső, vizeletszagú padlószőnyeg, cellahelyiségek és ólmos fáradtság. Ennyi maradt belőle. Vele csak később találkoztam a metrón(20) (=> párizsi lány, 31). Felismertem ugyan, de nem követtem. A gyávaság már stratágiai elem volt az életemben. Aztán egész éjszaka vonaton utaztam. Szinte mindvégig a folyosón ültem, két fülke közötti, falra erősített, lehajtható pótszéken, és a fekete ablaküvegen bólogató fejemet bámultam (21).
2/60 A lakás üres volt(22). I. körülbelül egy órája mehetett el. A mosógép a program végén járt. Vizet engedtem a kádba, ledobtam magamról a ruhámat, és beleereszkedtem a vízbe. Jóleső érzéssel nyújtóztattam ki a tagjaimat, egész éjjel utaztam. Hirtelen sistergésszerű robaj tört föl a kád aljából, és néhány pillanat múltán feketedni kezdett a víz, alulról. Rémülten fölugrottam, és csak akkor pillantottam meg a kád peremére akasztott gumicsövet, amelynek szája mélyen a víz alá merült. Mire fölfogtam a történteket, az automata máris szivattyúzta magába a tiszta vizet, és hamarosan öblíteni kezdett. Undorodva kiszálltam a hideg vízből, magamra rángattam gönceimet, és kimenekültem a lakásból.
Mennyi cseles legenda. Még a legjelentéktelenebbnek tűnő pillanat is alkalmas lehet az adott helyzetben életmentésre. Kifogyhatatlan eszköztár, amíg bánni tudok vele. Csak egy katedra kell hozzá és képzelt sereg. Ártalmatlan és számonkérésre képtelen.
Egyedül vagyok, és ez törvény.
Négyszer négy arc(23). Ravasz, zsarnoki parancs. Ha követni tudom, segít. Az együttgondolkodás meddő. Minden magyarázat megegyezik önmagával és tárgyával. Lehet, hogy nem érdemeltem ki az életet, én akkor is inkább törvényszegő leszek.
A saját szememmel szeretnék látni, a saját arcomat akarom fölismerni. A magam titka érdekel, nem az övé. Ehhez kevés, ha csak a hatodik naptól számolhatok. Az én agyamba az Isten se radírozzon bele.
Mert nincs tapasztalás, csak belátó lehetek.
Megpróbálhatok persze történetet, jelentést adni az Elsőknek is, megpróbálhatok teret csúsztatni az arcok mögé, ezek azonban az én történeteim, az én jelentéseim, az én tereim.
Á/1 Fogalmazványok a fogalomnélküliségről.
Én egyetlen kaput sem viszek föl a hegyre, ajtófélfástul, pántostul. Pedig micsoda nagyszerű, szédítő ünnep lehetne ott a csúcson. Ki-be járnék a fellegek, az egek között, és nem akarnék már lejönni többé sohasem a hegyről.
Á/Á/1 Az első pillanattól minden kész bennünk. Ami ezután jön, a szerep kínosan aprólékos kidolgozása, átfordítása. Elhúzódó adaptáció.
Á/Á/1 Az ajtóban állok, szemben a kisággyal. Kifejezéstelen arccal, minden szándék nélkül bámulom a hanyatt fekvő, mozdulatlan gyereket. Egyszercsak tétován fölnyitja a szemét. Nincs ott, de valahonnét néz, belülről és befelé, és eközben mintha némán hahotázna, meg-megnyitva egy pillanatra üres száját. Aztán az újra átforduló szemgolyók, és a rájuk húzódó szemhéjak. Haldokló Apám arcában ugyanezt az arcot láttam. Miféle reflexek rántják így össze a születés utáni pillanatokat a halál előtti öntudatlan lebegés perceivel?
Á/1 A tudat a létezés minden pillanatában azonos fajsúlyú.
Á/1 Árgus szemekkel figyeljük a vizen lebegő dugót, a horgászszenvedély kiapadhatatlan. Néha megpróbáljuk a bot hegyével alányomkodni az úszót, és ilyenkor izgatottan kiáltozzuk: Kapás, kapás! Amikor már nem bírjuk tovább a mesterségesen gerjesztett feszültséget, teátrális mozdulattal bevágunk. Ha kivételes beleélő képességgel rendelkezünk, akkor a másik kezünk felé lóbáljuk az üres horgot. Szakavatott mozdulatokkal leakasztjuk róla a képzelt zsákmányt, és bedobjuk a lábunk melletti üres vödörbe, a többi nem létező dög mellé. Csak a bűz valóságos. Lehet, hogy némelykor ezt értjük félre.
Előbb-utóbb minden példázattá válik. Az érvek aforizmákká satnyulnak, én pedig a szabályozott sóvárgás titkárává. Kukacoskodó, unalmas munka. De miközben egész életemet végigelőszobázom, úgy érezhetem, hogy a központban vagyok, és az én kezemben futnak össze a szálak. Csak éppen mindig a szál másik oldalán lévő kéz az erősebb. Jelentéseim ennek hiábavaló cáfolatai. Hiszen nem én írom őket.
Az Apámmal való találkozást már többször megírtam, de újra és újra elölről kell kezdenem, mert miként az álom egy bizonyos pillanatában, valóban egyidejűleg, mindenfelől közeledtem hozzá. Ezt a rekonstruálhatatlan egyidejűséget, akkordot azonban csakis úgy idézhetem föl, még ha töredékesen is, ha szétbontom elemeire, vagyis ha az álom e pillanatának szövetéhez az egyes szálak pályáján át próbálok meg közelíteni. Így, Apám hulláján keresztül talán eljuthatok önmagamhoz. Iszonyatos tabló, iszonyatos keresztút.
1/10 A karzaton álltam, egészen közel a korláthoz, és magam előtt egy hatalmas gobelin függöny lógott. Mintha egyenest az égből zuhogott volna alá a súlyos brokát, amelynek rajzolatára már nem emlékszem. Valószínűleg nem is érdekelt, az anyag tömege vonzott, ez az őrületes felület. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy fölálljak a kőkorlát széles peremére, és egy rövid, görbe szablyával a kezemben belevessem magam a szőttesbe. Az anyag egy pillanatra megtartana, ahogyan beleakad a penge, de aztán a súly egyre sebesebben húzna le, és ahogy zuhanok, úgy hasadna ketté a függöny. Nem recsegve-ropogva, csupán szisszenve, és amikor becsapódnék a mélybe, szemfedőként omlana rám, mintha csak az istenek engedték volna el ott fönn, a magasban. És ekkor, ahogy alápillantottam a mélybe, csípőig áthajolva a korláton, fantasztikus, démoni kavalkádot pillantottam meg. Noha az alakok egymás mellett, egymás körül, egymás mögött, alatt, fölött feküdtek, álltak, ültek, guggoltak, sétáltak, rohantak, hemperegtek, ugráltak, vagy éppen a legkülönbözőbb, lehetetlen tartásokban foglalták el a számukra kijelölt helyet, mégis úgy tűnt, mintha ez az eleven tömeg pusztán egyetlen, ezernyi végtagú, százfejű, húsból, szaruból, mindenféle brokátokból, selymekből, szövetekből, vászonból, nemes és nemtelen fémekből, kövekből, csontból, bőrből, zsírból, szőrből, izzadságból és mindenféle más nedvekből, váladékokból összegyúrt, különféle emberi, állati hangokat és szerves eredetű zajokat vastagon kibocsátó massza lenne. Ennek ellenére - nyilván a széles rálátásnak köszönhetően - pontosan fölismertem e pokoli gomolyag alkotóelemeit. És ekkor, mintha egy láthatatlan óriáskar rántott volna le a mélybe, a küzdőtérre, magam is ott siklottam, gyúródtam, gyűrődtem, kenődtem, őrlődtem, csapódtam, zúzódtam a tömegben, ugyanakkor azonban e kábító massza egyetlen molekulájával sem érintkeztem. Pusztán a massza rettentő súlyát, terhét, valóságos tömeggé összepréselődő szagát éreztem, amely úgy omlott szét az arcomon, akárha egy sárló óriásnőstény barlangnyi alteste nehezedett volna rám. Hirtelen iszonyatosan fuldokolni kezdtem, hörögtem, a kíntól dobáltam a végtagjaimat, az altestemet, miközben egyre mélyebben és mélyebben, mind nagyobb erővel nyomtam, préseltem bele a fejemet e sűrű, iszamos, forró katlanba, és csak nyeltem, vedeltem, habzsoltam a rettentően megnyíló testet. Szemem előtt szíjra fűzött, tátongó, fel-felhorkanó vadállatok vonultak el, fújtató, dobogó harci mének, súlyos, cifra kosztümökbe öltözött asszonyok és férfiak, fegyverhordók, uniformisok, csuhások, csuklyások, kiborotvált állú polgárok, igyekvők, andalgók; egy magas vastrónuson fekete nősténybálvány ült(24), nyakig zárt, földig érő, selymesen csillogó taftban, a trónus kartámláján nyúgvó bal kezében egy mozdulatlan sólymot tartott, lábai előtt gnómok párzottak éktelen sivalkodással, egy bölénytestű nő zsarnoki áriát énekelt(25), a háttérben kitömött, stilizált fantáziaállatokat húztak át, itt-ott tisztes polgárok és polgárnők tereferéltek, lurkók viháncoltak, apróállatok szaladgáltak; az egyik kabinetet különböző, halvány bonbonszínekkel világitották meg, a fülledt helyiségbe két halottas szekeret vonszoltak be, a raktéren viaszkos, ruhátlan női holttestek, kipeckelt szemérmükből, szájukból szőrmével bélelt, hengeralakú tokok meredtek elő; máshelyütt a társastánc alaplépéseit gyakorolták, házimoziztak, bigét ütöttek, a szükségüket végezték, memorizáltak, ügyintéztek, lazítottak, labdáztak, az egyik mellékszínpadon bűvészek, illuzionisták, tempózsonglőrök próbáltak, mások feszült arccal hajoltak újságok, könyvek, röpiratok fölé, vezekeltek, imát mondtak, szitkozódtak, áldást osztottak, tárgyakkal önfertőztek, vérfertőztek, táplálkoztak, madarakat röptettek, árkot ástak, atlétizáltak, a vasárnapi asztal mellett hazafias érzelmű költeményeket szavaltak(26), tisztálkodtak, piszkálták az orrukat, izgatott papírzizegéssel ajándékot csomagoltak, középületet robbantottak, kortesbeszédet tartottak, politikai foglyokat villanyoztak, elsőáldoztak, kockára tettek, souvenireket vásároltak, magnéziumot lobbantottak(27), és ekkor hirtelen kivált egy alak a forgatagból, de éppen csak egy pillanatra, s mint aki váratlanul rég nem látott ismerősét fedezi föl, felém intett(28). De mire viszonozhattam volna a röpke üdvözlést, addigra már újra egyetlen gomolyagként hömpölygött a karzat alatti tér. A bogár, az az átkozott, erőszakos féreg ekkortájt jelent meg a színpadon. Még nem sejtettem, hogy minden út hozzá vezet és tőle el. Szerettem volna imádkozni tudni.
Á/1 Jó lenne elveszíteni a lapokat. Gondosan elrakni a paklit, amúgy háziasszonyosan, aztán megfeledkezni róla, nyomtalanul és véglegesem. A félelemről, a szorongásról, nem vétem-e el a sorrendet. Megfeledkezni a rítusok jelentéséről, hiszen amint jelentést tulajdonítok nekik, meghamisítom őket.
Hálátlan, kényszerpályán mozgó szerep, amely nem enged, ha már átbújtam a nyíláson. A fordulathoz szűk a keresztmetszet, a mögöttem összesűrüsödő levegő pedig, mint a beton. Csakis előre úszhatok, míg a két enyészet össze nem ér.
Hiába csapom össze a szövegkönyvet, és üvöltözöm föl-alá száguldozva a szobában, hogy ezt nem csinálom tovább, nem ezért szerződtettek, keressenek valaki mást a helyemre, visszaadom a szerepet. Nem értem, miért ül oly nyugodtan és némán az egész társulat. Még csak nem is ingerültek, sőt némelyik elnézően rám mosolyog vagy cinkosan csippent egyet a szemével. Mások zavartan, lesütött szemmel babrálgatnak egy papírgombóccal vagy gyufásdobozzal. Valószínűleg ők már tudják, hogy miről van szó, hogy rettentő felindultságomban elsiklottam egy apróbetűs lábjegyzet fölött, miszerint amint összecsapom a könyvet, menten újra lerogyok az asztal elé, és újra keservesen átrágom magam minden mondaton, minden soron, és a szavakhoz ezernyi kiegészítést, instrukciót fűzök, hogy így tegyem elviselhetőbbé, eljátszhatóbbá a szerepet. A temérdek betoldástól azonban hamarosan olvashatatlanná válik a szöveg. És noha éppen tőle menekültem, most mégis rettentő, vallásos félelem szakad reám, mintha ki tudja miféle szent iratokba firkáltam volna bele. Gyorsan megpróbálom leradírozni a betoldásokat, velük együtt azonban az alapszöveg is halványodni kezdett. Végül úgy döntök, hogy a pusztulást esélynek tekintem, és teljesen fehérre törlöm a lapokat. Felbuzdulva újra megmártom a tollamat az előttem lévő, kissé már bebőrösödött felszínű tintába, és máris nekikezdek egy új, avagy egy másik szövegkönyv megírásának. Mintha fogalmam sem lenne róla, hogy nemcsak az üres lapok, hanem az üressé vált, üressé tett lapok is megmásíthatatlanok, ugyanis a jelek körvonalai láthatatlanul, mintegy mélynyomatként már eleve benne lapulnak a papírban, és ezek mikroárkai zsarnokian vezetik tollam hegyét(29).
Egyszer elloptam a tanári asztalról a minden bűnömet magában rejtő osztálynaplót. Becsúsztattam a tornazsákomba, és hazanyargaltam vele. Alkonyodott már, amikor óvatosan kicsomagoltam a zsákmányt, ráfektettem a térdemre és izgatottan lapozgatni kezdtem. Nem emlékszem már az okára, de egyszercsak kétségbeesetten, teljes erővel összecsaptam a hatalmas könyvet, amely akkorát csattant, hogy az egész család rémülten futott be a másik szobából. Másra nem emlékszem. De ma is elcsodálkozom, mekkorát képes szólni egy összecsapott könyv.
1/11 Üres színpad, hálós félhomály. Egészen hátul álltam, oldalt, szinte kívülről figyeltem az egész színpadot, de önmagamat nem láttam. Tágas, mozdulatlan tér, amely lehet, hogy folytatódott a színpadon túl, az óriási, zárt, egy tömbbe sűrűsödött, áthatolhatatlan sötétségben. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a deszkapallók illesztése közötti egyik keskeny, sötét nyílásból egy kemény testű, hosszúkás, fényes bogár mászott elő. Először két, parányi fűrészfogakkal recézett, vékonyka pálcikaláb akaszkodott rá a durván eldolgozott, szinte gyalulatlan deszka felső peremére, és így próbálta magát egyre feljebb tornászni, rúgni, lökni, miközben még láthatatlan potroha nyilván ide-oda hajladozott az erőfeszítéstől. Az ékalakban előrehegyesedő fej többször is beleverődött a deszkába, míg sikerült végre hasának bordázatát valahogyan beleakasztani a szegélybe. Ekkor egy pillanatra megpihent az egész test, szinte mozdulatlanná merevedett, mintha mérges gázzal permetezték volna le, és az ember akár arra is gondolhatott volna, hogy innét már nincs tovább, és a test menten visszahullik oda, ahonnét elrugaszkodott. Csupán az alig-alig észrevehetően vibráló, hajszálvékony csápok jelezték, hogy továbbra is ugyanaz az erőfeszítés tartja a testet, amely idáig emelte. Az viszont egyértelműnek tűnt, hogy a rendkívüli energiákat fölemésztő mozgássor holtponthoz érkezett, és a nyers erő már nem emel tovább. A játszma azonban továbbra is kétesélyes maradt, mondhatni tisztán kétesélyes, amelyben hiábavaló a fontolgatás, a helyezkedés, az ügyeskedés, a taktikázás. Nincsenek furfangos cselek, kerülőutak, köztes esélyek, csakis a vagy-vagy könyörtelen, egyenes törvénye diktál, és vagy az ernyedés, az oldás, a zuhanás, vagy a végső erőfeszítés. És akkor valószínűtlenül hangosan odakoppant a fekete bogár teste a deszkához. Ha nem láttam volna az előbbi mutatványt, akár azt is hihettem volna, hogy ez az apró rovar valahonnét a magasból, talán a zsinórpadlásról hullott alá. Azonnal fölismertem őt. Minden reccsenésre egész testemben megremegtem, mert úgy éreztem, az ő teste roppan, mint a lassan süllyedő talp alatt szétmorzsolódó férgeké. Rémülten lerogytam a deszkára, és négykézláb csúszni kezdtem a színpad közepe felé. Amikor elé értem, dühödten lecsaptam a fejem, és megpróbáltam belemarni. Föl akartam falni, de ahogy kinyitottam a számat, vastag, húsos, fekete testű bogarak omlottak ki belőle, és már nem is a deszkákon, hanem a mindent elborító rovarszőnyegen másztam tovább. Éreztem, ahogy vastagon és forrón kenődik, dagad alattam a hús, a vér, a kiomló belsőségek, és föl szerettem volna állni, de képtelen voltam megvetni a lábamat az eliszamosodott deszkákon. Bőrömet pikkelyként borították be a kitinlemezecskék, és ahogy ott fetrengtem ebben a dagonyában, már magam sem voltam más, mint egy iszonyatos méretűre földagadt bogár, amely lassan, alá-alábukva átvonszolja testét a színpadon, és végül eltűnik valahol a túloldalon, a színfalak mögött(30). Ezen a napon kértem először az Istent, hogy ne kelljen végigmennem az úton.
Már nem emlékszem pontosan, mi volt azelőtt. Talán az eseményeket, a történést még föl tudnám idézni, néhány hangulatot, de ez már csak utóízesítés, kettős csalás. Inkább hagyom őket, csendben, szótlanul, fertőzés nélkül. A mániákusan emlékező idő úgyis ellenükre játszik. De erős a vonzás. Letolt nadrággal túrkálni a múltban - nem szabad.
Egymásra torlódott, egymásra csúszott képek. Egyetlen sötét képkocka(31). Magam elé veszem, és magyarázkodni kezdek. Színekről, beállításokról, arányokról, figurákról, történetekről, mint egy született vak, aki megpróbálja leírni a maga világát.
Hol kezdődik a hazugság? És a valóság, amelyről nem tudom, érdemes-e róla tudósítani.
A kép akkor vált fontossá, életbevágóan fontossá, amikor elsötétült. Előtte tudomást sem vettem róla.
Szemem elé tartom a kátránnyal összekent, átláthatatlan üvegdarabot, és úgy csinálok, mintha a Nap lenne mögötte. Nem tudom, mi van mögötte. És azt sem, van-e az üvegen, az árnyékon túl valami. És már soha nem fogom megtudni, mert hiába veszem el szemem elől a cserepet, a kép ugyanaz.
A sugárzás egyetlen nyomvonalon halad, belülről belülre, faltól falig. Reng a koponyám, amikor irányt vált. Probálok fölugrani erre is, arra is. Vasútas szerencse.
A városból délnyugati irányban kivezető vasúti pálya a házunk mögött futott végig(32). Az üres, tágas mezőség közepén két egyenes vasrúd, mint egy kifordított keréknyom. A fácánok reggelente a sínek közé mentek szárítkozni, mert a kő jobban tartja a meleget, mint a harmatos fű. Pontosan ki tudták számítani a vonatok sebességét, így sohasem történt baleset, csak ha új mozdonyokat állítottak be. Az első héten ilyenkor úgy nézett ki a sínek környéke, mint egy parasztudvar tollfosztáskor.
Már megint egész éjjel téged kerestelek. Mintha visszatértünk volna a Városba. Senki sem várt minket, mi sem vártunk senkit. Éppen csak lepakoltunk a lakásban, és én máris nekivágtam az utcáknak, egyedül. Meg akartalak keresni. Csak úgy vaktában indultam el, minden támpont nélkül. Azt hiszem, pontosan tudtam, hogy nem találhatlak meg, mégis ellenállhatatlan erővel hajtott valami. Bolyongásomnak csakis egyetlen célja és indítéka volt, a keresés. Így adtál jelt magadról, hogy ott vagy. Mi mást tehettem volna?
Á/Á/1 Az emlékezés alibit keres. Ezért térek vissza régi, idegenné vált, eltávolodott színhelyekre. Jóvá akarok tenni valamit, keresem a kapcsolatot, a csatlakozást. De mint két egymás fölé befúrt alagútcső, sohasem találkozhatunk.
Szüntelen igazolásokat keresek okos idézetekben. Ha találok végre egyet, elégtételt érzek.
Nem keresek magamban szabályszerűségeket, pusztán követem őket, értelmezés, magyarázat nélkül. Talán ez a bölcsesség. Nem restség, inkább lassú kitartás. Sohasem hittem, hogy mindez szégyen nélkül elgondolható.
Az én egyetlen folyamatos lázadásom, hogy írok. Magányos, rohadt gladiátorharc.
Üresek az amphiteátrumok padsorai, üres a manézs, és talán nem tör rám orvul a pusztulás. De minden más kiszámíthatatlan.
Á/Á/1 Mindannyian agyamban munkálkodtok. Miként irányíthatnám én az agyamat? Csupán egy vagyok benne magam is, és nem ismerem részesedésemet.
A sejteket számtalan meghatározatlan anyag alakítja. Minden csakis ezeken a változásokon keresztül pillantható meg, hívható elő. De fogalmam sincs, hogy milyen irányúak, milyen természetűek ezek a változások. És azt sem tudom mikor, melyik pillanatban és melyik szektorban történnek meg, ha egyáltalán megtörténnek. Csakis e kiszámíthatatlan folyamatok, esetlegességek vaktükrében vizsgálódhatom.
Megfutottam egykor a történetek elől. Rágalmaztam és ítélkeztem, mert a gyenge csak törvénykezni tud, prédikálni és kiszabni.
Á/1 Azt gondolod, hogy a hiúság leleplező, és Isten hiú, képtelen lenne elviselni, hogy ne beszéljen önmagáról. Lehetetlen, hogy nem kotyogott el valamit.
Itt az öklöm. Szétnyitom, üres. A seb akár festett jel is lehetne. Nincs letéteményes. A foglalat üres. Hiába kaparod csontig a húst. Örök ripacs.
Hiába a kerülés, a veríték, a szájszag - csupán önhitt hazugság a megérkezés. Gombostűhegynyi pontban vergődöm, mint parafára élve föltűzött bogár, kifejlett, pompás példány, pellengérre nyársalt példa.
A tömeg, a föltüzelt tömeg nem azért csőcselék, mert széjjelszaggatja a költőket, hanem mert nem hagyja élni őket és hisz nekik. Ostoba hisztéria, vérgőzös gajdolás. Csak húgy buzog az ámpolnákban, vastagon és habosan.
A nebulók szórakozott unalommal satírozzák a maguk elé fektetett jegyzetlapokat. Nem veszik észre, hogy már rég feketék az ívek. Csak úgy porzanak a lapok.
Süket akrobatika. Ezért fölösleges behódolni a cápafejű agronómusoknak. Tudjátok, én azért ülök ide mindennap - szinte restellem bevallani -, hogy napról napra "lökjek egyet" a dolgon(33).
A minap arra gondoltam, hogy fogok egy hosszú zsinort. Ezer csomót kötök rá, és minden gyakorlat, mutatvány után lenyisszantok belőle egyet. Szép, szabályos halomba rakom őket, ahogy a régi katonák a nehéztűzérségi municiót. Aztán ha fölkerül a tetejébe az utolsó, bekapom valamennyit. Vagy inkább kihúznék egyet a legalsó sorból, hadd roskadjon össze, omoljon magába az egész építmény, iramodjon szerteszéjjel 999, szifiliszes könyörgés.
Óh, termékeny expressió! Hány lobogó képet őrzök magamban! És napra nap új tüzek lobbannak bennem, és én táltosként nyargalok föl-alá a szűzies papírlapokon... Seggfej! Szánalmas Jancsi bohóc! Hiába lógatod ki a nyelvedet, minden csak holt kóc, afrik, te bolond - HALLOD-E?!