(4)

H88. Minden forma, gesztus. Például ahogy az előbb fölálltam, és leemeltem a szerecsenekkel kufárkodó, egykor selymes seggű, részeges, bozontos kölyök apokaliptikus evangéliumát, kézalátétnek, hogy írás közben ne lógjon a csuklóm, tartsa valami. Az előkészület, a rákészülés rejtett, finom szövetű lélektana. Az időhúzás fortélyai. A furfangos kerülési kísérletek. Mert rühelli, de mennyire rühelli a szolgálatot. És még ennél is jobban rettegi. Órákon át tudná sorolni érveit, ha számon kérnék tőle ezt a suta, gyerekes bújócskát. Több kötetes, díszes fedelű jelentésekben számolhatna be felmentési kérelmének jogosságáról, indokoltságáról. Valódi pótkötetek lehetnének ezek. Kiegészítésül és helyettesítésül. Ő azonban a mindenapos megadást gyakorolta be. Talán kötelességtudásból. Hősiességből. Virtusból. Vagy naívságból. Gyengeségből. Belső kényszerből. Ahogy például a kéjgyilkosok engedelmeskednek ösztöneiknek. De az is lehet, hogy hosszadalmas és körülményes latolgatás után belátta, a saját jól fölfogott érdekében kell így cselekednie. A cselekvéshez való viszony elvégre is nem minősíti magát a cselekvést. Az indítékok kutatása a legkülönfélébb, akár egymásnak szögesen ellentmondó lehetőségek végtelen sorát tárja föl. Ez azonban nem szegi kedvét, nem bizonytalanítja el, inkább megnyugtatja. Hiszen akár jóindulatú indítékok is vezérelhetik. Így többnyire türelemmel végzi a szolgálatot, és reménykedik az ismeretlen forrásból táplálkozó jóindulatban. Irónia nélkül. Néha azért fölnéz, és huncut cinkossággal összekacsint a képzeletbeli tettestárssal. Még följegyez néhány alapvető műveletet. Szimulált üresjáratok. Például a távolugró nekifutás - roham! - előtti monoton tánca. Minthacsak a szent könyvet zsolozsmázná. Nemegyszer még az ajkai is mozognak. A dobbantó láb elöl, a másik mögötte, akárha egy félbemaradt lépésben várakozna. A felső test a könyökben behajlított karokkal együtt előre-hátra inog. Valószínűleg itt, ezekben a pillanatokban dől el az elrugaszkodás robbanékonysága, és nem futás közben. Menjünk vissza még tovább. Lődörgés. Háromszor körüljárja a házat, amíg belép a kapun. Vagy még többször. Minden az időzítésen múlik. Mikor határozza el magát. Mikor tud belépni. Mikor enged a kapu. Gyakran kinéz az ablakon. Utcák, fák, járművek, emberek, házak, a legveszélyesebbek a házak ablakai. Néha üresek, erőtlenek, máskor úgy szippantják ki a kapszulából, mintha valaki észrevétlenül megnyitott volna előtte egy zsilipkaput. A feltételes közeledés tehát idejekorán begyakorlandó. Rendrakás az asztalon. Mániákus, de praktikus szakasz. A végtagoknak föltétlenül szüksége van korlátozott mozgástérre. A motorikus levezetés segítheti a pillanatnyi elzáródások által előidézett pánik oldódását. A félelem elhatalmasodása állandósíthatja az elzáródást. Az ülőhelyzet megválasztása szinte animális érzékenységgel történik. Előtte talán iszik, szükségét végzi. Aztán ceruzát hegyez, néhány halaszthatatlan, de szükségtelen avagy nem föltétlenül szükséges feljegyzést tesz, szortírozza a papírlapokat, vélt forrásmunkákat lapozgat, ez akár gyógytorna is lehet. Hetek telhetnek így el, hónapok. Néha sokkal általánosabb, összetettebb gondok kínozzák. Napszakot keres például. Inspirációt. Aztán egy napon, szándék és cél nélkül, véletlenül éppen az íróasztal előtt halad el, talán a szemben álló ruhásszekrényből akar kivenni valamit, de meggondolja magát, és csak úgy leül az asztalhoz, még mindig gyanútlanul, kihúzza a fiókot, elővesz egy mindkét oldalon üres, tiszta árkus ívet, fölemeli a legelső, éppen keze ügyébe eső tollat (írószerszámot), és leírja az első oldalt. Aztán föláll, és aznap már semmit sem ír. Majd minden nap hozzáír egy újabb oldalt. Fog egy szálat, az egyik végét szépen hozzáerősíti az innenső tartórúdhoz, majd átballag a túlsó oldalra. A szálat áthúzza a másik tartórúdon, és addig feszíti, amíg éppen el nem szakad. Akkor ügyesen és fürgén, anélkül, hogy a szál visszaengedne, erős csomót hurkol, majd szépen föltornázza magát a levegőbe. Óvatosan fölegyenesedik, szinte nem is látszik, hogy talpai alatt valami nyílegyenesen átszeli a két rúd közötti légteret, és járni kezd.

H89. Azzal a szándékkal ültem neki immáron két esztendeje az írásnak, hogy az időben, de az időtől függetlenül, napra nap egy halomba hordom a külső világ, a körkörös emlékezés és a pillanatnyi diszpozíciók hordalékát. Magyarázatok, rohamok és nagyjelenetek nélkül, az önmagát szabályozó rendezési elv vonalát követve. Minden nap minden addig leírtat felejtve akartam nekivágni a napi szómennyiség kiadagolásának, hátrálás, visszafordulás nélkül. A bibliai átkok fenyegetését éreztem azokban a pillanatokban, amelyekben a visszatekintés kényszere tört rám, mégis százszor, ezerszer vétkeztem. Valóságos kősivatag támadt a nyomomban. Arra vágytam, hogy a szöveg természeti jelenségként áradjon, mondataim szinte öntudatlanul engedelmeskedjenek a belső ritmusnak. Nem a szellem, hanem a szakadatlan folytonosság összetartó erejében bíztam. A belém sulykolt rohadt kis rögeszmék azonban állandóan megtorpanásra kényszerítettek, hátrálásra, fontolgatásra, mérlegelésre, megannyi kétkedő, korlátolt trükkre, támasztékok, segédeszközök, protézisek kiagyalására, használatára és beültetésére. Szüntelenül a fölszabadulást, a megszabadulást kerestem, miközben újabb és újabb cellákba zártam magam, ahol az önsajnálat adrenalinömléses pillanataiban az édes és idült remény képein andalogtam. Micsoda gyönyörűség lenne áthajolni a nyelven, és csak úgy mutatóujjal, vastagon beletúrni a lekváros bödönbe, majd gügyögve, kéjesen szopogatni a kristályos édességet. Visszatérni az oszthatatlan mezőbe, amelyben minden Egy, ahol a személyes és a kozmikus csend összeér. A kísérletek persze mindig hősiesek. De nézd csak, mennyire szánalmas és kisszerű minden hős. Hiszen bennük az emberi törpeség hatalmasodik föl méretarányosan nagyra. 365 számot akarok szép sorjában lekörmölni, 365-ször kívánom belenyomni ujjamat a fekete vegytintába, és 365-ször akarom hozzáérinteni ujjamat előbb a saját homlokomhoz, majd a tiédhez, hogy lássuk magunkat, lássuk egymást, banális vétkeinket, esendő, és kissé kínos misztériumainkat. Az életösztön őrült beleéléssel szavaló gimnazista lány, akit nem zavar az üveges tekintetű, ellomposodott tanári kar, és az udvaron tolongó, tökmagokat köpködő, vihorászó csürhe. Egyébként igazán remek parádé, csak azt a meggypiros tréningruhás tornatanárt felejteném, ahogy ott állt minden ünnepély kezdetén a színpad szélén, széles terpeszben, mellén összefont karral, és úgy üvöltötte bele a mikrofonba: Halló, figyelem! Halló, figyelem! Majd a harmadik halló után már vele együtt ordítottuk mindannyian és telitorokkal: Figyelem!

H90. *Csupán egy képet őrzök V.-ről. Az utcán áll, csákóban, valami különös, komikus egyenruhában. Úgy emlékszem, kard is van az oldalán, de ebben nem vagyok biztos. A maskara inkább valami akadémiai jelmez lehetett, amelyet talán egy kitüntetés vagy kinevezés alkalmából öltött magára a fotográfián kissé előrehajló, kamerába vigyorgó V. Egyértelműen látszik a testtartásán, az arckifejezésén, hogy elsősorban önmagán röhög, és kissé kínos neki ez az öltözet. Nem a szerep, csupán a kellékek lőttek túl valamelyest a célon. Különösen két részletre emlékszem élesen. A süvegen lévő tollra, és a fotográfián át is szinte érezhetően finom anyagból készült bőrcipőre. Én is így akartam. Egyszerre föltárni és elfedni a fejedelemséget. Áporodott szagú, szellentgető hivatalnokként guggolni hajnalonként a konyhasztalnál, és írni, elmélkedni, kottyantgatni erről-arról. Nyugodt, figyelmes arccal, gesztusok és motorikus kitérők nélkül. Óramű pontossággal, minden harmadik hónap tizenhatodik napján megtelt egy füzet. Az irka repült a sarokban álló ruháskosárba, a már teleírt, rongyos hegy tetejébe. Tulajdonképpen sohasem hitt a bosszúban. Titokban kipúderezte magát, és minden alkalommal diadalmasan végigülte, végigtrónolta az akadémiai üléseket. Egy nemzet, és méghozá nem is akármilyen, terített lába elé szőnyeget. A legfőbb misztérium azonban mégiscsak a Titok volt, a Titok terebélyesedése. Egy reggel aztán pankrátor külsejű, elvadult arcú haramiák rontottak be a cellájába. A földre gyűrték, és vasmarokkal leszorították a karját, lábát, fejét. Majd egy olasz operai hőshöz hasonló férfi lépett hozzá, és egyenként dugdosni kezdte a gúvadt szemű Király kipeckelt szájába a füzetekből kitépett lapokat. Segédei néha-néha bugyborékoló röhögéssel, hatalmas fözőkanalak nyelével tömködték, nyomták le a szájüregből kipúposodó papírgalacsinokat. Órákig tartott e bestiális tor. V. teljesen fölpuffadt már, mint egy vízihulla. Hóhérai valójában csak magukat kínozták, a hőstenor külsejű bandavezér azonban csak tovább szemelgette a lapokat, szinte gyöngéden a fölismerhetetlenségig eltorzult arc fölé hajolva. Aztán egyszercsak, minden átmenet nélkül fölpattant, és dühödten belerúgott a még mindig félig telt ruháskosárba. A kosár átcsúszott a helyiség átellenes sarkába, és nagyot nyekkent a szemközti falon. Avanti, rikkantotta a főnök szolgáinak, és hegyesen beleköpött a hulla görcsösen eltátott, papírfecnikkel félig telt szájába.

H91. Minden egyes alkalommal rendíthetetlenül elhatározom: nyugodt leszek, szépen fogok artikulálni, és világos, tagolt mondatokban beszélek. Szavaim olyanok lesznek, mint egy kiegyensúlyozott szerelvény vagonjai. Semmi sallang, ballaszt, és *írás előtt mindig elolvasok majd néhány oldalt a Vörös és feketéből, vagy ha az nincs éppen kéznél, akkor a Code Civile-ből. Hosszan és kitartóan öblögetek, hogy leváljon a szájüreg faláról minden föltapadt, már bomlásban lévő, régi, túlédesített, túlfűszerezett hajdani csemege maradványa, kiolvadjanak fogaim és az amalgán közül a megszáradt, zsíros foszlányok, szilánkok, és fölszakadhasson végre a torkomon végighasaló, fátyolos slejm. Majd a kemény tartású, magamintás fehér damaszttal akkurátusan fölitatgatom a szám sarkán megűlő nedveket, önbizalommal és elhatározással telve a papír fölé hajolok, és lám, kezdetben minden oly nagyszerűen megy. Aztán a lassú, mélyből, egészen mélyből fölörvénylő szédülés, forróság és hidegrázásrohamok, tompa fejfájás, végül a vegetatív görcsök, amelyek robbanásszerűen pumpálják fölfelé a gyomor tartalmát, és mindent teliokádok. Az alig használt fehér papírt, az asztalt, az írószerszámokat, a kezemet, a karomat, a pulóveremet, belehányok a tintásüvegbe, a hamutartóba, az odakészített teáscsészébe, egész környezetem, életterem összerondítom. Ösztönösen a szám elé kapom a kezemet, mintha csak föl akarnám fogni a kiomló salakot, de aztán megadom magam, és már jól esik az ürülés, a remény, hogy talán nem tart soká, és talán nem lesz több roham. Igen, minden nap józanon és fegyelmezetten ülök neki az asztalnak. Aztán egyszercsak átszakadnak a zsilipkapuk, magam sem tudom mikor, és már csak a tehetetlen, föltartóztathatatlan áradást, sodródást érzem. Némelykor még látom is magam egy-egy pillanatra a tajtékokon, mint egy zsinórról leszaladt pecadugót. Egy ideig talán még megpróbálok védekezni, ellenállni, de innét már csak a kiáltozás, az artikulálatlan, tagolatlan üvöltözés, az örjöngő dobáltság, a hiszti. Aztán az ájult fáradtság, kimerültség, majd a néhány napig tartó száraz, kataton üresség. És újra a könyörgés, a fohász, és újra egy ragyogó, sokat ígérő indítás: *A Nemzeti Könyvtár lépcsőjén egy régi fügemagot piszkált ki lyukas fogából. De mire a mondat végére ér, már tudja, elveszett. És hogy a következő alkalommal újra próbálja.

H92. A férfi és a doktor, délutánonként, a szolgálati idő letelte után, kijártak a tengerpartra. A férfi derékig letolta csuháját, a doktor pedig, váltakozó ritmusban, különböző jeleket rajzolt a homokba. Néha szinte pillanatok alatt elkészült egy ábra, máskor hosszadalmas, aprólékos munkával. A mozdulatsor azonban sohasem szakadt meg. A férfi türelmesen, mozdulatlanul állt a hol lassan, mélázva, máskor lázasan, elragadtatottan dolgozó doktor mellett. A rajzok elkészülte után még várt néhány pillanatig, majd gondosan kikeresve a legmegfelelőbb tartást, komótosan elhelyezkedett fekvő helyzetben. Az ábra fölött körülbelül tenyérnyi magasságban lévő, kissé féloldalra fordított felsőtest azonban sehol sem érintette a földet. E nyilván roppant erőfeszítést igénylő tartást bámulatosan hosszú ideig bírta a férfi. Egyetlen arcizma sem rezdült. Ezt a gyakorlatot szinte minden nap megismételték. A doktor képtelen volt kitalálni, mit akar a férfi azzal a sok süket, fekete lapocskával. Újabban meg azzal próbálkozik, hogy bizonyos könyvek tetejére helyezett papírlapokon ír. Médium, somolyog magában, és titkon abban reménykedik, hogy egyszer sikerül majd hirtelen és nyomtalanul eltűnnie. Mert ott valóban boldog lehetne, hiszen székét mindahányszor odatolják a napsütötte sávba.

H93. *Elkésett, erőszakos ébredés, már belecsúszva az éjszakába. Az egész testet iszapos fáradtság árasztja el. Mintha minden érbe, járatba, üregbe agyagos sarat pumpálnának belülről. Magam elé fektetem a fényképedet, és próbálom kitalálni, hol és milyen alkalomból készülhetett. Vastag szövet öltönyt viselsz, ahogy nézem a felvételt, egyre tisztábban, élesebben látom a zakó valójában láthatatlan mintázatát. Sötétszürke, halszálkamintás, nehéz szövet, az ékalakban összefutó rovátkák feketék. Szerintem kifejezetten elegáns, finom anyag. Alatta mellény, fehér ing, aprómintás, talán fekete nyakkendő. Mindegyik ruhadarab makulátlanul fekszik föl a helyére, csak hónaljnál és a behajlított könyöknél látszik néhány szabályos ránc. Egy asztalnál vagy talán padnál ülsz, összekulcsolt kezed mintha üres papírlapokon nyugodna. A háttér teljesen elmosódott. Ha összehúzom a szememet, mégis mintha szobabelsőt látnék, talán egy képkeretet, valami oszlopszerű lábazat tetején, lehet, hogy a dolgozószobában készült a felvétel. Valamit vagy valakit figyelsz magad előtt, szemmagasságban, gondolom a szemben ülőt. A kép félprofilból ábrázol. Nézem a koponyád, a fejtető közepéig érő, magas, szabályos ívű, boltozatos homlokot, a barlangnyi ember tekintetét, szádat - szerintem ugyanezt a gúnyos-csodálkozó kifejezést láthatta rajtad Martha is, amikor megtalált kora délután a fürdőszobában. Szinte önkéntelenül próbálom agyamba vésni a képet, négyzetmilliméterről négyzetmilliméterre mászik át a fejembe, és ég bele a szivacsos, rostos szövetbe. Szándékosan vártam ezzel a leírással, hogy ne csak lássam, de érezhessem is a teremtmény fáradtságát. Talán ez az egyetlen kész és hiteles állapot az írásra. Eredetileg több felvételről is akartam írni, például a falusias, kissé akvarellszerű fotográfián megjelenő halottas házról, és természetesen a dolgozószobádról, az egyszerű, majdnem négyzetalakú faasztalról, a tonett székről, a vendégeket fogadó, barokkos karosszékről. Még egy tenyérnyi lencséjű nagyítóval asztalodat is átvizsgáltam, és szinte minden tárgyat fölismertem rajta. De erről sem fogok írni, miként a germán hisztériával *szentté avatott repülős nyúlketrec sodronnyal elzárt kamrájáról sem. Még nem tudom pontosan miért, de működik bennem valamiféle eredendő gátlás, és ez nem engedi, hogy írhassak róluk. Tegnap azt álmodtam - nem is álom volt, inkább éberen megélt, látomásos valóság -, hogy az íróasztalnál ülök, és az írókönyv utolsó oldalára írok. Amikor a lap végére jutok, megfordítom a teljesen betelt könyvet, és az utolsó lap másik oldalán folytatom az írást, mitha újrakezdeném vagy folytatnám a füzetet. Sebesen rovom tovább a sorokat, a már ki tudja mikor leírtakra, és ahogy egymásra rétegződnek a mondatok, a tinta teljesen elfeketíti a lapot, és hamarosan csak a megfejthetetlen, egymással párhuzamosan futó, sűrű rácsozat látszik. Csak most veszem észre, banális csattanóként, az előttem maradt fotográfia alatti, kurzívval szedett, szálkás szöveget: Die letzte Aufnahme. Minden állapot alkalmas az írásra.

H94. Tegnap délután, amikor lehajoltam a könyvekkel és mindenféle papírokkal teletömött, hatalmas, foltos sporttáskáért, mintha valaki hangtalanul szólított volna a szemközti fal felől, vagy még inkább egy halvány, röpke jelzést adott volna. Fölemeltem tekintetem, és egy különös érzéki csalódásban volt részem. Minden tárgy, vonal, fény és árnyék tulajdonképpen a helyén volt, de mintha minden egy parányit elmozdult volna. Nem az elmozdulást érzékeltem, hanem az elmozdultságot, ezt az eddig pusztán az álomlétből ismert, rituális jelenséget. Az egymásba futó vagy egymást metsző vonalak, a falak sík lapjai, a csempeszigeten gubbasztó, ormótlan, mégis barátságosan behemót vaskályha, és rajta az a sok izgalmas ablakszem, ajtók, kallantyúk, a tűzálló gittel kijavított katedrálüvegszem, a salakporral belepett, rosszemlékű feliratok, számsorok, a fölbolyhozódott, rojtosodó padlószőnyeg, a konnektor disznóorrhoz hasonló, tömpe ormánya, a leszerelt tetőantenna ezüstös csatlakozó kapcsolója, és talán még egy-két apró tárgy a földön, egy piros, közönséges, kocsmai plasztik hamutartó, egy szétszakadt, ernyedt, ötös futball labda és egy könyv. Csupán egy pillanat volt az egész, és máris a vállamon zöttyent a nehéz táska. Már fordultam is el, válogattam a kulcsaim között, látszólag megfeledkezve az előbbi látványról, amelyet aztán még többször is megköszöntem, mert egy villanásra visszahelyezett abba a dimenzióba, amelyet hiába hívtam annyiszor az elmúlt napokban. Rendszertelen utazásaim tudattalanul forgattak álomból ébrenlétbe és viszont. Mintha valamit visszakaptam volna a depresszió betonja alatt áramló nedvekből. Hasonló kegyelmet éreztem akkor, amikor először tapasztaltam, miként folytatódhat az álom az ébrenlétben, miként simulhat össze és egybe ez a két, természetszerűleg egymást kizáró dimenzió. Magára az álomra már nem emlékszem, valami megzavart vagy megriasztott, mintha egy dromedár teherautó vagy busz fordult volna be a tér elé, lassan és nyilván zajosan, de a jelenet némán zajlik emlékezetemben, és a forduló jármű fényszórója komótosan végigpásztázza az ággyal szemközti ablakot. A fény lassan végigcsúszik az üvegen, és ekkor merülni kezdtem az álomból az ébrenlét felé, de a fehér fény nem riasztotta el az álom alakjait, csak éppen néhány részlet homályosult el, és a formák szépen rásimultak a szoba tárgyaira, a könyvespolcra, az asztalra, az állólámpára és a székekre, mintha csak az átlátszó légre vetült volna az álomkép, anélkül hogy bármit is elfedett volna. Aztán az ébrenlét felől indulva is megtörtént ugyanez, és az előbbi tárgyak körvonalai lassan beúsztak az álomképbe, anélkül hogy fölsértették volna. Az érzékeny szövet úgy fogadta be a valóság rajzolatát, mintha magából való lett volna. Nem köztes, hanem új állapot keletkezett így, amelyben két, egymástól elfelé tartó dimenzió őrizte egymást. És ezt az állapotot, kétségtelenül illogikusan, erősnek tartottam, és a két dimenzió érintkezésének legsűrűbb pillanataiban átszakíthatatlannak. Tudtam, pusztán a pillanat töredékéról lehet szó, de abban bíztam. Nem a megfelelő betongyűrűt kell tehát megtalálnom, hanem az időnek azt a mikroegységét, amelyben a szövet valóban megtart, bárhonnét, bármilyen magasságból vessem is bele magam. És ha csak egy pillanatra fog föl, akkor is fékezi valamelyest a zuhanást. A nyílt tenger fölött suhanva valószínűleg nem félnék. Alattam azonban a nyitott tenger kútja feketéllik, amelynek érdes peremei között még nem simultak egymásra a megkísértett dimenziók: az emlékezet és az álom, a múlt és az időtlenség.

H95. Alkonyodott. Mintha felülről szennyes vizet engednének egy ragyogón kivilágított akváriumba. Átmentem a másik szobába, csak úgy ruhástól ledőltem, még a szoros, nehéz marhabőr cipőből sem bújtam ki. Már hetek óta így hajózom át az estékbe, éjszakákba, félálomban öblögetve agyamból a nappali órák szennyét. Egy-másfél órát szoktam zsilipelni, sokszor még ki sem nyújtózkodom rendesen. Bal lábam térdben behajlítva a szőnyegre lóg, mintha testem állandó készenléti helyzetben lenne a gyors talpra ugrásra. Ebben a tartásban csúszkálok az álom és az ébrenlét változó szélességű mezsgyéjén. Ha elalszom, rendszerint hiábavaló az egész, mert a mély álom több súlyt rak rám az éber éjszakai órákra, mint amennyit levesz a nappalokról. Talán öt-tíz perce feküdhettem, amikor eszembe jutott egy viszonylag rövid, szintaktikailag egyszerű fölépítés, nem különösebben eredeti megállapítás, amelyet igyekeztem tovább egyszerűsíteni, mert nem volt kedvem fölállni, tollat és papírt keresni. A mondatot azonban meg akartam tartani estére. Természetesen képtelen voltam újra fölidézni, amikor fölébredtem. Erre persze számítottam, mert a legritkább esetben sikerül megőriznem valamit, ha nem jegyzem föl azonnal. Talán e negatív előjelű adottságból ered grafomániám. Szokás szerint egy kicsit bosszankodtam, mert még az sem jutott eszembe, megközelítleg sem, mivel kapcsolatos a keresett mondat. *Még vacsora előtt tovább olvastam Robbe-Grillet könyvét. A történet több okból is húzott magához. A tematikája, a hangvétele, megdöbentő szellemi és szemléleti rokonsága egy korai novellámmal és persze a hajómotívum. Az elmúlt hetekben többször is írtam különböző hajóutazásokról, illetve hajókat megjelenítő képekről. Amikor az ügynök váratlan fordulatként lekési a hajót, és ott áll a mólón a lassan, manőverezve távolodó gőzöst figyelve, a dömsödi vízibusz jutott eszembe. A gyerekkori átkelések Ráckevéről Dömsödre, a hajóbelső, a keskeny, billegő hajóhíd (nemegyszer a kikötő rámpájáról kellett átlépni, szinte beugrani a hajóra, ilyenkor két matróz segített az utasoknak, a kisgyerekeket és az idsőebbeket egyszerűen átemelték a hajótest és a kikötő oldala közötti keskeny nyílás fölött, amelyben feketén, olajosan csillogott a víz), a szűk, zsúfolt előtér, a balkéz felőli, három oldalról fedett, csak a tat felé nyitott, fapados fedélzet, a kétszer két sorban egymással szemben ülő, fölpakolt nyaralókkal. Jobbkéz felé keskeny és meredek lépcsősor vezetett lefelé. Ehhez egy szűk, rövid folyosón át lehetett eljutni, a parancsnoki híd feljárója mellett. (A fülke két-három lépcsőfokkal volt a folyosó felett, az üvegablakos faajtón keresztül látni lehetett az egyenruhás kapitányt és a fa hajókormányt.) A lenti, teljesen fedett, kissé boltozatos, viszonylag tágas, egészen a hajó orráig kicsúcsosodó, félkörben elnyúló belső tér izgalmasan közel volt a vízszinthez. Mintha csónakban ült volna az ember, szinte alulról lehetett látni a szemközti partot. A lépcső melleti, odúszerű fülkében is lehetett bélyegnyi, téglalapalakú, kemény karton jegyet vásárolni, és rendszerint lent is nagy volt a zsúfoltság, elsősorban a szedett-vedett, föltornyozott pakkok miatt. Csak amikor mindez fölmerült emlékezetemben, akkor döbbentem rá a vízibusz és a hatalmas luxus óceánjáró belső tere, belső fölépítése közötti hasonlóságra. És ebben a pillanatban eszembe jutott, mire gondoltam a délutáni félálom első perceiben. Hamarosan a szavak is fölbukkantak, és egyszer csak összeállt az egész, óvatos előrelátásból mégsem teljesen hiábavalóan leegyszerűsített mondat. Fölálltam a vacsora-asztaltól, mert evés közben csúszott össze az olvasmányélmény az emlékkel, és átmentem a másik szobába, hogy leírjam a megtalált mondatot. De mire fölgyújtottam az asztali lámpát, levettem a toll kupakját és papírt kerestem, teljesen elveszítették jelentőségüket és céljukat a megtalált szavak, éppen fölbukkanásuk, felejtésük és újra megtalálásuk által. Visszaállítottam a tollat az írószerszámaimat tartó rácsos, dobozszerű alkotmányba, beraktam a fiókba az üresen maradt papírlapot, eloltottam a villanyt és visszamentem a konyhába. Tudtam, kivételes alkalomban volt részem, amely nem csalt meg és amelyben nem csaltam. Ezt a néhány pillanatot kellene megőriznem, begyakorolnom és bensővé tennem, a szobába lépéstől a villanyoltásig, hogy többé ne érezzem szükségét az asztalbontásnak.

* * *

H96. Mintha egy óriási, káva nélküli kúthoz érkeztem volna. Minden oldalról kristályosan zuhogott alá az áradat. Tudtam, le kell szállnom a mélybe, de rettentően féltem. Hiába bíztattam magam, hogy csak a merülés előtti pillanatok nehezek, csak az elhatározáson és az elrugaszkodáson kell túllennem, és utána már minden rendben lesz. Vacogva, a félelemtől félájultan, milliméterről milliméterre araszoltam a meder pereméhez, majd egy borzalmas talpast ugrottam. Még hallottam a csattanást, de többre nem emlékszem. Aztán bejött valaki a szobába, egészen közel lépett az ágyamhoz, és zseblámpával az arcomba világított. Amikor megkérdeztem, hogy mit csinál, azt válaszolta: Csak azt nézem, meghalt-e már.

* * *

H97. Három hónapig távol voltam, és most boldoggá tesz, hogy nem érzem pontosan, meddig kell merítenem a tollhegyet a frissen bontott tintába. Meglep, de nem idegen ez az elragadtatottság. Valamin átsejlik, de nem az időn, inkább fények, nesztelen mozdulatok, színek összetartozásán. Talán még őrzöm ezt a szövedéket, csak éppen megült rajta súlyosan és vastagon a szavak által fölkavart por. A táj, mint ősállatok formátlanságával földből kitüremkedő, muzeális cementgyárak környéke. Mindent vékonyan, valószíntlen egyenletességgel borít a szürke, fénytelen por. Az ágakat, a leveleket, a fűszálakat, az emberek arcát, szempilláját és haját, a vizek felszínét, és ahogy ott leng a légben, a levegő minden molekuláját egyenként, akkurátusan becsomagolja. Reggel, amint fölébredtem, hívtalak. Csupán azt szerettem volna mondani, hogy ma föltétlenül kezdjél el Te is írni, mert hosszú, szinte földtörténeti hosszúságú idő óta először újra azt álmodtam, hogy repülök. Igen, egész éjjel repültem egy széles hídon. A pálya teljesen sima és üres volt, mintha egy középen kissé fölpúposodó fémszalag lett volna, korlátok és pillérek nélkül. Mindenre emlékszem és pontosan mindenre emlékeztem álmomban is. Repülés közben állandóan a kezembe tartottam valamit, mintha egy mellettem, alattam suhanó kerékpár kormánya lett volna. Efölött szálltam, ugyanakkor éppen ezáltal a földhöz kapcsolva, mintegy leföldelve. Boldognak éreztem magam, és tudtam, nagyon régen repültem utoljára. Akkor is két meghatározott pont között szálltam le-föl, a Hajnóczy utcában, de sohasem emelkedtem a házak fölé. Mintha valaki egy láthatatlan zsinórnál fogva tartott volna, vissza-visszahúzva, majd újra magasabbra engedve. De most csak egy irányba repültem, előre, át a másik partra, a budai oldalra, a Gellért-hegy felé. Azért hívtalak, mert úgy emlékeztem, mintha veled repültem volna. Boldog elszántsággal ébredtem. A repülés felajzott és vakmerővé tett. Már nem érdekeltek a gyilkos szándékok, a virtus elbutította bennem a félelemet. És a vágy: elkészülni, ha egyetlen pillanatra is, és hinni az ostoba, de katartikus káprázatban. Aztán átértem a túloldalra. De már nem a híd fölött, hanem a híd meghosszabításaként folytatódó magasút széles, súlyos betonlapjai alatt jártam.

H98. Vonaton utaztam. Az üres folyosón állok, háttal az ablaknak, céltalanul, egykedvűen és tompán bámulom a furnérborítású falakat. Valószínleg első osztályon utazom. A rázkódástól kinyilik az egyik rézsútosan előttem lévő hálófülke ajtaja. Éppen csak résnyire, majd menten visszacsapódik, de a zár valami miatt nem tart, és újra ott a szemem előtt a fel-feltárulkozó rés. Tekintetem körülbelül térdmagasságban rögzül a sötét nyílásban. Valószínűleg egy szembejövő szerelvény roboghatott el a vagon másik oldalán, ugyanis hirtelen krómacélszínű fémpengék szelik át átlósan a nyílást, némán és szabályos ritmusban. A fénypengék úgy szeletelik föl a sötétséget, ahogy zsonglőrkezű szakácsok késpengéi futnak végig a három ujjal leszorított zöldségen. Nem kétséges, az ezüstös villámsorozat újra és újra egy hulla hátrafelé lógó fejét világította meg. Valószínűleg az ágyon feküdhetett, közvetlenül az ajtónál. A folyosó felé néző, kikerekedett szemek olyanok voltak, mint két hirtelen fölvillanó, majd kihunyó jelzfény. Néhány pillanatig meredten bámultam a gyors egymásutánban rám villanó üveges szempárt, majd hirtelen ellöktem magam a hátam mögötti faltól. Villámgyorsan körülnéztem, és egyetlen mozdulattal beléptem a fülkébe. A jelenet teljesen simán és professzionálisan zajlott le, mintha csak én lettem volna a nesztelenül surranó bérgyilkos. Egyértelmű eset: közvetlen közelről leadott, célzott tarkólövés. Egy kis túró a száj sarkában, parányi rubin a fülben, végleges pillanat, a mellettem lévő vágányon most már harsogva elrobogó kocsik villanófényében megsokszorozva. Mintha pontosan tudtam volna előzőleg, mi hol van, fölkapom az ágy mellett álló, fekete bőrtáskát, és mire elrohant mellettünk az utolsó kocsi, máris a folyosón futok hirtelen fölbukkant üldözőim elől, a táskát két kézzel magamhoz szorítva. Ettől a pillanattól kezdve szakadatlan menekülés az életem. Néhány évvel később, egy rövid tűzharcban leterítenek, és elragadják a táskát. Addig azonban megvédtem, az enyém volt. Sohasem tudtam meg, mi van benne, mert nem nyitottam föl. Ez a kiinduló történet, az alapsztori. Ebből még hiányzik a csere, illetve a felcserélés rendkívül lényeges ritusa. Tehát nem csupán arról van szó, hogy fölkapok egy táskát, a táskát, hanem arról, hogy kicserélem vagy kicserélődik a sajátommal, és ez rendszerint pontosan olyan, mint a másik. A peronok, a várótermek, a hajóhidak azóta zsúfolásig vannak izgatottan toporgó, aktatáskás költőkkel, buzikkal és fegyverkereskedőkkel, akik hol útra kelnek, hol megérkeznek, és szüntelenül fondorlatos vagy véléletlen táskacserélési aktusokat bonyolítanak le, miközben mindannyiuk poggyásza változatlan marad. A gyilkos útra kelhet.

H99. Széles, parttalan vizeken siklottunk. Valószínűleg a dömsödi holtágban hajózhattunk, szerelvényként egymáshoz kapcsolódó, különös, vízi alkalmatoságokon. Fölöttünk hatalmas futószalagok szabályos téglatest alakú, hegynyi kőtömböket szállítottak, lomhán és nesztelenül, talán valamiféle bontásból. A futószalagok között, felül nyitott, emeletnyi vaskonténerek álltak, ebbe hullottak bele a tömbök, ugyancsak hangtalanul. Lassú, nyugodt, néma kép. Az úszó test, amelyben álltam, olyan volt, mint egy hosszú, keskeny vályú. Oldalai körülbelül mellig értek. A vályú végében álltam. Előttem, viszonylag nagy távolságra tőlem, férfiak dolgoztak. Néha egy-két szót váltottak egymással. Hozzám azonban nem szóltak. Egyértelmű volt, hogy nem tartozom közéjük. Az idegenek feszélyezettségét éreztem, akiknek számon tartják ugyan a jelenlétét, de egy pillanatra sem vonják be maguk közé. A hangulat nem volt ellenséges, talán csak egy kissé gyanakvó. Nem tudtam, ismerik-e jelenlétem okát. Néha úgy láttam, lopva felém tekintenek, de valószínűleg rám se hederítettek. Aztán lassan manőverezni kezdtünk. Hangszórókon különböző utasítások hallatszottak. Ebből és a férfiak szavaiból megtudtam, hogy valami rendkívüli zóna felé haladunk. Mintha arról beszéltek volna, hogy újra levegőt kell tisztítaniuk. Mindenesetre már ismerhették a helyet, mert dohogtak a ránk váró, orrfacsaró bűz miatt. Megint a saját taknyunkban úszhatunk, morgott az egyik, de nem tűntek igazán mérgesnek. A hangszóró fölszólította a legénységet, hogy vegyék föl az arcmaszkot. Kicsit nyugtalankodni kezdtem, mert nálam nem volt semmi védőfelszerelés, bár úgy emlékszem, a férfiak sem vettek végül magukra semmit. Egyszer csak besiklottunk egy hátborzongatón nyomasztó térbe. Talán egy laguna bejáratán haladtunk át, és amint ezt elhagytuk, teljesen zárt területre kerültünk. Mint egy hatalmas épület sivár, tágas előtere. A víz eltűnt, de még nem érzékeltem, milyen közegben haladunk. Mégis azonnal tudtam, hová érkeztünk, és már sejtettem, miért hoztak magukkal. Hiszen innét való vagyok, ismerem valamelyest a helyi szokásokat, és beszélem az itteniek nyelvét is. Aztán bejutottunk egy lakásba. Lepusztult, divatjamúlt bútorok, zsúfoltság, mintha évtizedekkel csúsztunk volna vissza az időben. Nehéz, sűrű, sötétbarna fény. A szoba két hosszanti falánál, egymással szemben két televízió működött. ősrégi, már-már muzeális dobozok. A hatvanas években játszódó és valószínűleg akkor is készült filmeket adtak. Mindegyikben szinte megszakítás nélkül, csoportosan közösültek. Na, gondoltam, ezek most biztosan egész nap ezt nézik, hogy behozzák a lemaradásukat. A szoba átellenes oldalán egy ajtó körvonalai rajzolódnak ki. Talán valamelyik mellékhelyiségbe nyílhat. Úgy közelítjük meg, mintha meg akarnánk rohamozni. És valóban, az első pillanattól kezdve, hogy beértünk az épületbe, rendkívül óvatosan haladunk előre, mintha állandóan valami rajtaütésszerű támadástól félnénk. Az én mozgásomat is ez a koreográfia határozza meg, de félelem nélkül, hiszen én pontosan tudom, hol vagyunk. Az ajtó két oldalát két férfi biztosítja, én középen állok. Nyilván azt várják, hogy mint eddig, berúgom ezt az ajtót is, és úgy törünk be a helyiségbe. De csak kopogtatok. Azonnal hallatszik a tompa válasz, mintha több falon keresztül érkezne, egy foglalt fürdőszobából vagy WC-ből. A hang nyugodt, minden meglepetés nélküli, ahogy egy családtagnak vagy ismerősnek szólunk ki, akiről tudjuk, hogy a lakásban tartózkodik. És mi ugyanolyan természetességgel, türelmesen várakozunk. Az egyik férfi egy nővel van. A vízen még nem láttam, csak az épületben. Hallom, amint a fejével felém bökve azt kérdi: Ki ez? A másik, tapintatosan lehalkított hangon mondja, valami itteni, tud beszélni velük. Az ajtó mellett ismerős formájú komódszerűség áll, rajta egy fehér, szögletes cseréptányérban tésztaféleség, talán briós. Egyszercsak megmozdul, mintha mocorogni kezdene benne valami. Az egész tészta belülről remegni kezd, föl-fölszakad a teteje, az oldala. Egy hatalmas fekete bogár ül benne. Iszonyatos sebességgel, belülről falni kezdi a tésztát, és eközben önmagát is fölzabálja. Amint eltűnt, a mennyezetről nagy, fekete, teljesen egyforma bogarak hullanak az edénybe, és falják tovább a tésztát, ömagukkal együtt, míg teljesen üres nem lesz a tányér. A szobában közben megelevenedik az egyik adás, a már ismert tömegjelenet ott zajlik a szemünk előtt, de még hallom a bemondó szövegét. Mintha egy fölvilágosító film pedagógiai célzatú aláfestése lenne. Valószínűtlenül kicsik a kopuláló szereplők. A férfiak félmeztelenül, pantallóban térdepelnek, a nők előttük, többnyire négykézláb. Meztelenek, fehérek és hájasak, csak úgy reng testükön a hús meg a zsír. Aztán hirtelen valószerűvé növekednek. Az egyik meztelen alak odalép az ajtó előtt várakozó férfihoz, aki az előbb rólam beszélt, és nagyon kedvesen mesélni kezdi, hogy tulajdonképpen férfi, csak átoperáltatta magát. A többiekkel ellentétben roppantul vonzó jelenség. Megejtően kislányos, alig pelyhedző szeméremnyílása van. Aztán felém fordul, és azt kérdezi, nem akarnám-e megdugni. Zavarba ejt a kérdése. A mellettem álló, talán mégiscsak hozzám tartozó nőre pillantok. Beleegyezően mosolyog. De valójában nem miatta voltam zavarban, hanem mert feszélyezett, hogy a másik férfi, vagyis egykor férfi volt. Aztán mögé állok, meg sem mozdul, és máris minden ellenállás nélkül, valószínűtlenül hosszan testébe siklik a hímvesszőm.

H100. Ott áll a lakás egyik mellékhelyiségében, mi kívül várakozunk egy oldott, természetesen csengő "mindjárt" után, miközben mindannyian tudjuk, irtózatos fenevad készíti toalettjét a tükör előtt. Micsoda parvenű, hiszen a következő pillanatban talán nagy kaliberű lövedékek tucatjai égetik szét a testét. Miféle iszonytató párbaj készül itt? Tudom, minden áron be kell jutnom, és a másik is tudja, hogy be kell várnia a találkozást, mert út nem vezet kifelé. Valójában megnyugtat, hogy most ennyire egyszerű, komplikációktól mentes a helyszín, elfogadható és elviselhető. Így talán könnyebben magunkra találunk szerepünkben. Két kiszolgáltatott, egymásnak kiszolgáltatott szerencsétlen flótás, a nyomorúság egyazon meséjében. Még nem tudjuk, ki a másik, csak a visszaható rettenet egy. Próbállak elképzelni a valószínűleg szűk, szegényes környezetben. Itt-ott repedezett csempék, a fugákban fakó penészmoha, régivágású, szögletes mosdótál. A szifon néha poshatag csatornaszagot böffent föl a lefolyón keresztül, talán most éppen fölé hajolsz, két tenyereddel a vastag és hideg cseréptál két oldalára támaszkodva. Hajad előre omlik, alsó ajkad lefittyed, mintha okádhatnékod lenne, vagy épp a lefolyó fekete hajszálakkal hálózott torkát bámulnád. A tükör? Sokféle lehet. Teliszórva apró, barnásfekete pöttyökkel vagy nagyobb, fillérnyi hályogokkal. Kicsi, közepes, de semmi esetre sem mutathatja testedet. Esetleg borotválkozol, mondjuk késsel. Ezek a kis könnyű, színes műanyag alkalmatosságok eléggé anakronisztikusan mutatnának ujjaid között. Mire készülsz? Valószínűleg Te is csak várakozol, talán unod is ezt a maga módján tétlen állapotot. Pedig nincs egyéb dolgod a puszta létezésnél. Az elvégzendőket elvégezted vagy nem, mindenesetre kialakult az a kettős konstelláció, amelyben a többi, már ami a cselekvő részt illeti, az én dolgom. Lehet, hogy pusztán egyetlen lépés, egyetlen mozdulat az egész. Én türelmes vagyok. Kivárom, hogy fölpattanjon az ajtó. Kibírom, bárhogyan is, csak Te bírd ki valahogy, Édesem, ahogy ott guggolsz a ganéban, a jeges csempének vetve lemeztelenített hátadat, öledben a ricsajozó, ragadozó törpefenevadakkal.

H101. A harminchatodik óra. Puffanó vízcsöppek a krómacélon, a gázbojler kattogása, borzongás. Láthatod, én itt vagyok, minden órán. Apró, szürke bogár cikkan át a fehér asztallapon. Mert már sohasem lehetek egyedül. Fogalmam sincs, hogyan bírom még ki ezt a napot. Jó lenne elhagyni magamat, csak úgy földőlni és ott maradni, játszani a Nagy Halottat. Hatalmas, egyetlen szem az üvegtáblán. Túlságosan érzem a testem. A szív bedagadt a bordák közé, beszorult, fájdalmak és görcsök nélkül, csak éppen viselni, elviselni kell, míg nem csökken a nyomás. Úgy lászik, nem ébred föl többé a város. Most nem hajolok előre, félek, hogy leesne a fejem. Egyszerűen lebucskázna a nyakról, aztán legurulna az asztalról, és görögne tovább a székek, a bútorok alatt, és én űzném, kergetném, mint egy lecsúszott gombolyagot. Valamikor két éve, lent, ugyanebben az órában, de már ébredés után, hasonló állapotban voltam. És a szoba, a falak mentén mennyezetig zsúfolva volt egyforma kanáriketrecekkel. Iszonyatos ricsaj, bűz, de erről nem tudom megállapítani, hogy a madarak szaga-e vagy Stern bácsié. Szerintem tudja, hogy ki nem állhatom a madarakat, és ezért eldugott valamit az egyik ketrecben. Végig kell nyitogatnom az összeset, beletúrnom az alomba, de nem találok semmit. Nem szabad lecsuknom a szemem, megtiltották, acélpálcikákkal támasztották ki a szemhéjamat, vagy kivarrták a homlokomra. Minden csupa írisz. Ma ki jön értem? Ott vagy még? Bent vagy még? Olyan távolról jött a hangod, tompán, mintha vastag falakon át szóltál volna. Ugye, nem csupán valami trükk az egész? Vajon meddig tudod folytatni? Mintha vérdíjat tűztünk volna ki egymás fejére. Ki sír? Vagy csak nyüszít? Harangoznak. Miért? Megpróbáljuk kilopni magunkat egymás elől, szőnyegbe csavarva, álruhában, más halmazállapotban. Két béna útonálló, egymás elől kitérni nem tudó, csukaszürke egyenruhás teremőr. Némák, mint üres, kifosztott sírok.

H102. Azt álmodtam, hogy a gyerekeimmel játszom a földön. Hirtelen megszüntem élni, valószínűleg szívroham végzett velem. Oly hirtelen történt az egész, hogy még földölni sem maradt időm. Ott ültem továbbra is fölhúzott térdekkel, félig nyitott szemekkel, hátamat a kiságy oldaltámlájának vetve. A gyerekek semmit sem vettek észre, továbbra is önfeledten hancúróztak, le-föl mászkáltak rajtam, ide-oda borogattak, és én felülről néztem az egész jelenetet harmadikként, vagyis negyedikként.

H103. Jól vagy? Kérdeztem Gy.-t az utolsó napok egyikén, már jóval a feltisztulás után, de még a klinika zárt, belső folyosóján. Gy. jellegzetes szatír mosolyával kapirgálta szakállát, mintha rühes lenne, és azt mondta: Jól. Szerettem ezt a meleg, vigyorgásszerű, bensőséges grimaszt. A jóság és a kegyetlenség sajátos keveréke sugárzott belőle. A koboldok és a szörnyetegek tehetsége. Gy. a szobája előtt állt, én már indulni készültem, vissza a Városba. Azt hiszem, mindenem megvan itt, mondta még, mint aki hosszú tartózkodásra számít, noha tudta, hogy talán már másnap elbocsátják. Csak innét nem tudok kijönni, tette hozzá, és bizonytalan, imbolygó mozdulattal, az egész kézfejével a feje felé mutatott. Csodáltam a szervezetét. Szinte a teljes összeomlás, a véglegesnek tűnő lebomlás legmélyén is képes volt írni. A terjedelmes, elégiaszerű vers már a harmadik napon ott feküdt az éjjeliszekrényen. Hosszú, kiegyensúlyozott mondatok. Vajon honnét kapták a ritmust és az arányt, az omlás, a fertelmes züllés óráiban, amikor épp csak makogni, gügyögni tudott a test, és ürítkezni, önkéntelen. Ahogy egy megdermedt, vánnyadt légy vonszolja magát a húgyszínű, keskeny pásztáig. Odaér, egy kicsit izeg-mozog benne egyhelyben, aztán hosszan elalszik. Szinte nem is javított a kéziraton. Vera és K. a konyhában cigarettáztak, kávéztak, amíg mi a szomszédos szobában ültünk. Gy. diktált, én meg gépeltem. Nem tudom, sejti-e Gy., miből írta ezt a verset, és visszatérhet-e még egyszer oda, ha már akkor nem pucolt meg. Vasárnap reggel volt, amolyan igazi áldott, napfényes, gyermekkori vasárnap. Mindenki otthon volt, sokáig heverésztünk. Derűsen lustálkodtunk, beszélgettünk az ágyban, amikor egyszercsak lassan kinyílt a magas, ütött-kopott, duplaszárnyú ajtó egyik oldala, és a nyílásban megjelent egy fiatal, értelmes, nyílt tekintetű, hatalmas testű, idegen farkaskutya. Mindhárman csodálkozva elnémultunk, de egyikünk sem ijedt meg. Semmi félelmetes nem volt a jelenetben. A kutya puha léptekkel beügetett a szobába, és végigszaglászott mindannyiunkat. Mi értetlenül nevetgéltünk, aztán bejött az Apám, kifakult, darázsmintás, kék frottirköpenyben, és jókedvűen a kutyához fordult. Hát te meg? Mit keresel itt, kérdezte. A kutya okos szemével fölnézett, és nesztelenül kiszaladt a szobából. Így szeretnék meghalni.

H104. A polc előtt áldogáltam, húzogattam, tologattam a könyveket, olvasmányt kerestem, mert újra fejemre húztam a takarót, újra nem hagytam kijáratot a vattás barlangfalra köröskörül fölvetített képeknek, és kezdtek elhatalmasodni a zárt rendszeren belüli anyagcsere közönséges mérgezési tünetei. Sz. mindig is émelyített, mintha ricinust vagy csukamájolajat kanalaznék. Most a borítón lévő festményreprodukció bűvölt meg és győzte le undorom a vén pozőr portréja láttán, a borító átellenes oldalán. Persze, hogy testvér. Túlédesített húsának ízét mindig is ínyemen érzem. Középszerűségét, földszagúságát azonban nem tudom megbocsátani. Hiszen szüntelen istenképekben ripacskodott, és elkövette a legfőbb bűnt: hitt ezekben a képekben, elhitte őket. Megbabonázta a felszín, a horizontális mező határtalanság igézetét keltő tágassága. Nem a számára oly kedves bíborpalást, hanem a kissé vásári bűvészsüveg volt igazi jelmeze. *A festmény azonban nem eresztett. Az enervált, befelé erjedt bujaságot árasztó vastag ajkak, a sémita metszésű nőstény arcélek, a paraltikusan kiforduló kézfej és a bársonyköntös toxikus zöldje. Láttam alatta a kilúgozott, csontfehér bőr fényét, e túlvilági, tompa sugárzás belülről átszűrődött, élettelen lazúrját, és ez valóságos testi kéjt ébresztett bennem. Bogárként másztam be a holt testet, valószínűtlen simaságát, és mozdulatlan arccal, mozdulatlan testtel folyamatosan élveztem, váltam minden ízemben cseppfolyossá, és a Lény, mint a kőedény peremébe harapó kígyó pofájából kiomló, a serleg falán térképes alakzatban lecsurgó méreg, lassan gyűlni kezdett a kehely alján. Nyilván ismerted ezt a félmediterrán, félig kelta misztikust, halott Opheliák szerelmesét, aki délszaki éjszakák színeit megidéző kísértetórákon síremlékek kőaktjait gyalázta meg, mindenféle szőrmékkel, vágóhídi húsokkal kitömködve a kövek közti bemélyedéseket, réseket. Olvasmányt, lektűrt kerestem, és Te vérbeli komédiásként az én árnyék-maszkomat húztad fejedre, és azzal csábítottál el. Én is ott ültem a többi bohócsegéd mellett a könyvtárszobában. Csak Te trónolhattál, szónokolhattál széken, nekünk kuporognunk kellett a földön, vánkoson, szőnyegeken. Nyilván úgy képzelted, ebben a rálátási szögben hathat leginkább démoni mimikád. Mert minden a hatás volt, a másokra gyakorolt, rád visszaháramló, és így önmagadra tett hatás, és az ezáltal kiváltott öregkori kéj. Erre duplán szükséged volt, most már kárpótlásként is. A kezes rabszolgák néha aprósüteményt, remek angol teákat szolgáltak föl. Némelykor, amikor már csak úgy megszokásból testük körvonalain felejtetted a szemed, gyűlöletet láttam a tekintetedben. Azon kevés nyilvános - ugyan tudattalan - megnyilvánulásaid egyikét, amelyet őszintének éreztem. Azt ellenben nem tudtam egyértelműen meghatározni, kit vagy mit gyűlölsz valójában. Impotenciádat? A körülötted mozgó száraz húsokat? Zsarnokságodat? Képmutatásodat? A diadalpohárt emelni készülő zseni serlegébe félrefordulva beleköpő törpét? Nem hiszem, hogy ne tudtad volna, mire készül. Éppen Te! Ismerned kellett természetét. Hiszen rajongtál Bizáncért, és magad is bíborpalástot öltöttél. Lenyűgözőn áradó, pompázatos szóáradataidban volt valami végtelenül közönséges, akárcsak a barokkban. Némelykor fizikailag émelyegtem, úgy éreztem egyidejűleg tolul föl a gyomrom egész tartalma. Egyszer el is okádtam magam, diszkréten, szinte belenyomva fejem a finom fajansz valóban illatos, talán rózsillatot árasztó búrájába. Amikor ráeszméltem a helyzet abszurdságára, megfékezhetetlen röhögés tört rám, és így rókáztam teli a csészét, röhögve, öklendezve, egész testemben rázkódva, miközben teljes erővel zuhogott a víz a mosdóba, hogy tompítsa valami e tivornya zaját. Undorodtam tőled, mert sorsom, sorsunk, mindannyiunk végzetét láttam elhatalmasodni rajtad, ahogy ott ültél, hanyagul keresztbe vetett lábakkal, arisztokratikusan lecsüngő kézfejjel, mint egy mélyvízi búvár, súlyos vasszerelésben. Fejeden ablakos, immárom csontjaidba csavarozott hatalmas, zárt vasbúra. A sisak belső lapjára föltapadó mérgezett levegő vastagodó iszapja lassan eléri és teljesen befedi az arcodat. Egy ideig sikerül még a finom szövetű üledék szemcséi közül kiszívnod valami kevéske oxigént, de aztán száradni, merevedni, kötni kezd az anyag, amelyben belülről végre megpillanthatnád önmagad, ami vagy, ami valójában voltál. Különös temetkezési mód, gondolhatnák évezredek, évmilliók múltán, ahogy ott állunk a föltárt sírokban, feszes vigyázban, végtelen armadába rendeződve, fejünkön azokkal a muris, bumfordi UFO-sisakokkal.

H105. Egy motoros halászhajó fedélzetén álltam, széles terpeszben, és egy ágyúszerű építményre támaszkodtam. A kép megjelenésével egyidejűleg szinte azonnal tüzeltem. Egy ideig tisztán láttam a fokozatosan, lassan merülő szigony sötéten fodrozódó, tovaszökő árnyékát a víz felszínén, aztán csak a csörlőről vadul lerohanó kötél zuhogása jelezte a tengerbe belelőtt acél útját, mígnem egy pokoli erejű rántás az egész hajótestet megremegtette. A kötél, akár egy hirtelen fölágaskodó tengeri szörny, több száz méter hosszúságban a felszín fölé emelkedett, és szinte pattanásig megfeszült. A hajó a fedélzet pereméig az oldalára dőlt. A mélyből mintha sűrű, vörös füstöt fújtak volna fölfelé, és az üres fedélzetet hamarosan hússzínű hullámok mosták át. Ekkor már egy teljesen üres, zárt, hideg teremben feküdtem. Fehér csempe borította a falakat, a padlót, és talán a mennyezetet is, ha volt egyáltalán. Ezt nem tudtam pontosan megállapítani, mert mindent csak felülről láthattam, magamat is. Az első szín utolsó képe szinte azonos síkba került a következő jelenés első képkockáival, így viszonylag pontosan láthattam, hogy szemgolyóim, körülbelül a szigony becsapódásával és a hajó valószínűleg végzetes erejű megrázkódásával egyidejűleg, túltöltött luftballonként, hatalmasan, de még vakon kitágultak, szinte kipattantak üregükből, majd hirtelen, száznyolcvan fokos fordulattal befelé fordultak, és menten be is kattantak, mintegy jelezve újonnan elfoglalt poziciójuk tartósságát. A látszat ellenére teljes mértékben eszméletemnél voltam, méghozzá olyannyira, hogy eszméletemnek szabályos geometriai alakzatban épülő formáját, mint egy szertári, térbeli szemléltető tárgyat láttam magam előtt, mintha átvilágították volna a koponyámat. E forma tengeri kagyló alakban, egyre táguló kerületű, de soha össze nem érő vertikális körpályán képződött, és meghökkentő módon éppen a hegyes felével csatlakozott az agyhoz. Alakot öltött eszméletem tehát úgy fúródott bele a szürkeállományba, mintha csak valaki ezzel akarta volna fölszögezni a falra függesztett parafatáblácskára halaszthatatlan elintéznivalóit. Így egy igencsak bizarr anatómiájú egyszarvúhoz hasonlítottam, amelynek szarva egy kettős (hármas?) génhiba következtében nem a homlokcsontból, hanem egyenest az agyból meredt elő, méghozzá fordítva. Ezáltal mintegy az egész test az agynál fogva függesztetett föl, akárcsak egy elhordandó ruhadarab. A kagyló öblös szája pedig sűrű fűrészfogacskáival kiharapdált egy öklömnyi nyílást a homlokcsonton. E művelet megkezdésétől kezdve már nem láttam többé önmagam, és hossszú ideig csupán csak áthatolhatatlan sötétség lebegett a szemem előtt, miközben úgy éreztem, hogy lassan vízzel töltődik föl a körülöttem lévő tér. A testem fokozatosan elveszítette súlyát, és amikor újra föltisztult a szemem előtti kép, különös, vadregényes, mélyvízi tájképeket láttam magam előtt. Szinte megrészegültem a hirtelen elém táruló gazdag látványtól. És ekkor - talán éppen a látvány túlzott bujaságától - hirtelen szörnyű gyanút fogtam, hogy e nagyszerű, monumentális mélység tulajdonképpen nem más, mint a tekintetem és az arcom közötti búvárszemüveg ovális ablaka között megszorult, ritka levegőjű, sekély tér, és bár meglehet, hogy a szemüvegen túli mélység végtelen, én azonban csakis a kissé bepárásodott ablak belső felére vetített képeket láthatom, és mindannak, ami a mélyből árad, legfeljebb csak a nyomását érezhetem. Kétségbeesetten arcomhoz kaptam, és megpróbáltam letépni magamról a búvárszemüveget, de bárhol ragadtam is meg, mindig csak a koponyámba martam.

H106. Tudod, nagyon különösen érzem magam, hogy ennyire közel kerültünk egymáshoz. Nem akarok ízetlenkedni, de mondhatnám azt is: közelállók lettünk. Lehet, hogy ez oldotta meg nyelvemet, vagy mégis egy bizonyos fajta rutin, az elhelyezkedés a helyzetben, az állapotban. Tudom, nem helyénvaló így beszélni, de mégis: annyira végérvényesnek tűnik minden. Most nyilván mosolyogsz, somolyogsz, csak úgy magadnak, befelé, szinte látom az arcodat, alakodat, tartásodat, és megkísérlem elképzelni nemedet, a szexust. *Egyszer azt mondtad, kilencbetűs rejtvény vagyok. Szép, egyáltalán nem ideges feladvány, valójában nem is illik Hozzád. Aztán megértettem, nem általad, talán e rendkívül hosszú folyamatban, hogy a feladvány személytelen. Alaposan el lehet rágódni rajta. Kilenc kocka, a megoldási avagy variációs lehetőségek sora végtelen. Kedvelem ezeket a játékokat. Abban a folyóparti házikóban például tudtuk ezt. És még sok mást, amit ma már nem tudunk. Egyedül vagyok, csendesen elüldögélek, mint egy szinte örökké néptelen őslénymúzeum teremőre. Nagy ritkán megjelenik egy-egy tudós- vagy diákféle, télvíz idején beűz egy-két párocskát az eső, a hideg. Leginkább iskolai csoportok jönnek, lármás, izgága csapatok. Betoppanva a terembe rendszerint meglepődnek a váratlan látványtól, és néhány pillanatig érdeklődve vizsgálgatnak, mint egy szépen kipreparált, különleges példányt. Egyedül vagyok. A szobában nincs senki, talán végleges állapot. Mondhatnám: összébb húzódzkodtam egy kicsit a házban. Nagy hideg készül, úgysem tudnám kifűteni a többi helyiséget, és igazából nincs is semmi keresnivalóm ott. Már régóta megfigyeltem: szívesen gyűjtöm magam köré a dolgokat. Szinte körbeépítem magam, és egyáltalán nem kívánkozom e körön kívülre. Valószínűleg akkor kezdtem el megtanulni, hogy nincsenek helyszínek, amikor heteket töltöttem el a lefüggönyözött, elsötétített lenti lakásban. Rendszerint a hideg kályha előtt üldögéltem egy kinyiható, fémvázas székben, pufajkában, egymásra húzott két vastag posztónadrágban, síharisnyában. Talán, ha akkor mondtad volna, hogy "nagyon nehezen őrül meg az ember", hamarabb följövök. Mindenesetre megváltoztatta ez a néhány hét a helyszín fogalmáról alkotott képzeteimet. Egy kicsit olyan most, mintha beszélőn lennénk vagy járványkórházban. Itt ülünk, félig egymás mellett vagy egymással szemben. Közöttünk válaszfal és az ajtó, és mint két bizalmas ismerős, halkan beszélgetünk. Azonos hangerővel, hangszínnel és hanglejtéssel. Mondataink összeérnek, egymásba folynak, szakadatlan, recsitatív monológba. Egy kívülálló bizonyára nem tudná megmondani, melyikünk beszél éppen. Igazán kitartó vadászok vagyunk, heverészünk a fa alatt, napokig, hetekig, míg aléltan le nem szédül a fáról a fölkergetett, kiéhezett vad. Unom a metaforákat. Ezért inkább visszacsúsztatom az ajtó alatt feladványodat. Kötögesd csak továb a tenyérnyi kis rékliket. Fáznak a melletted álló komód repedéseibe szúrt, hurkapálcikákra tűzött embriók. Hát így élünk. Egymás udvarában, a császár és a császárné.

H107. *Minden napot úgy kellene kezdenem, miként a látnok szólt Mithridatész vitézeinek. Kielégítő megfejtést nem tudtam találni. Nem megfelelő ez a mai nap. Homályos valamit láttam. Nem értettem egészen. De véleményem szerint érje be azzal, amije van, a király. Vajon mit felelt erre a zsarnok, a kannibál? A hírvivő nyilván kereszten végezte, hacsak nem volt annyi esze, hogy átköltse az üzenetet. Uram, a látnok már félig rokkant, elméjében is, beszéde zavaros volt és rossz szagú, valami lándzsáról hadovált, nemes ősök árnyairól, homokba karcolt, mentő mondatokról, alig értettem szavát. A zsarnok megnyugodott. Lándzsa, nemes ősök, mentő mondatok - megannyi bíztató jel. Menj tovább, Mithridatész, olvasta ki az üzenetből, és elégedetten elbocsátotta magától a ravasz tisztet. A látnok, a király és a katona, léha kamaradráma. A királyt és a katonát legyilkolják, így van rendjén. Csak a féleszű fűzi tovább napjait, rituális egyformaságban. A fényt talán szereti - egykor bizonyosan szerette, mostanra már nem bírja. Mulasztásaira emlékezteti, az eljövendő keserves órákra, a kudarcra. Ezért későn kel, jóval a többszöri ébredés után. Néha nehezen viseli el a forró hempergést, de nem meri kilökni a kaliba ablakát, ahhoz ki kellene másznia rongyai közül, és fél, hogy nem talál vissza. Talán nincs is ébren, tűnődik félálomban, egyébként is csak a hőség tolulna be az eldeszkázott nyíláson. Hiszen látja, szakadatlan tűz az az átkozott Nap. Dehogy melenget, csak éget, perzsel, mint a forró szurok. Fülét nyomja, feszíti a viasz, de utálja a reggeli, csörömpölő zsivajt. A legszívesebben kirontana a viskó elé, és szétparittyázná az ujjongó, önfeledten füttyögő bagázst. Még rettenetesebben belegabalyodik a vánkosba, és dunsztolódva reménykedik egy-egy talán elfogható álomban. Azóta a kínos baleset óta azonban olyan üresek a reggelek, mint egy kiszáradt kút. Mintha egy fensőbb hatalom egyszerűen megtiltotta volna, hogy emlékezzék éjszakai álmaira. Néha elcsíp egy-egy foszlányt, érdektelen cafatok. Aztán nagy nehezen föltápászkodik, kivájja füléből a gyurmákat, nekiáll a napnak. Minden mozdulata, cselekedete a virrasztást szolgálja. Ez ugyanis a fő attrakció. Hajnali, izzadt rongyait más rongyokra cseréli, kábán tesz-vesz, egyik sarokból a másikba csoszog, elrágcsál valami maradék kenyérhéjat, aztán kiballag a mezőre. Itt azért valamelyest ösztönösen felfrissül, mozgékonyabbá válik. Néhány óráig különféle növényeket, magvakat, gubókat, esetleg használható kő- és fadarabokat gyűjtöget, aztán hamarosan újra elgyengül. Unja a hivalkodó színeket, a forgalmas eget és a barázdákat, szinte menekül vissza odújába, fekhelyére, hogy kirázza magából a sok zavarosságot. A késő délutáni szunyókálásokat kedveli. Úgy érzi, most már nem történhet semmi rendkívüli, senki sem veheti el tőle az estét és az éjszakát. Csupán az időre kell ügyelnie, mert a túl hosszú alvás ledorongolja. Napokra fölrúghatja a menetrendet. Virrasztás előtt, ha túl erős benne a feszültség, gyakran onanizál. Gyorsan és ütemesen, majd odatelepszik az asztalhoz, és olvasgatva bevárja a sötétséget. Négy-öt könyve van, koszosak, szakadtak, de szereti őket. Ezeket kívülről is tudja. Aztán komótosan kihegyezi tollait, nehéz, sárga papírt húz elő, és hajnalig virraszt. Néha iszonyatos erőfeszítésbe kerül, hogy ne bukjon rá az asztallapra. A kötelességtudat és némi rutin azonban ébren tartja. Néha megtörik a rend, egy valami azonban változatlan. A látnok minden hajnalban gonddal borítva kimegy az emelkedő fénybe, valamiféle érthetetlen üdvözlési ceremóniát végez, és fennhangon elismétli pontosan ugyanazokat a mondatokat, amiket már ki tudja mióta, minden hajnalban, komolykodó arckifejezéssel elszaval. Aztán visszamegy a kalyibába, lezöttyen a fekhelyére, és mint egy agyalágyult, vigyorogva göcög maga elé, míg le nem pottyan az álla csontos mellére. A király kedvelte ezt a vidéket.

H108. Olyan, mintha egy tükör két átellenes oldalán ülnénk. Kötögetünk, olvasgatunk, eszegetünk, vagy csupán kifejezéstelen tekintettel bámuljuk a megalvadt félhomályt. Többnyire csend, hacsak éppen nem fennhangon olvasunk, emlékezünk, gondolkodunk, egymásnak, magunknak. A hang ilyenkor minden törés nélkül, természetesen úszik ki a csendből, és ugyanolyan simán foszlik el. A közeg (az állapot) minden formájában egyazon szövetű. Az idő nem mozdul. *Az ünnepi asztal körül ott ül a teljes, nagy család. A tárgyak zajtalanul suhannak, ütődnek össze, lassan úszó, súlytalan mozdulatok, sima, rezzenéstelen arcok. Aggastyánok, ifjak, gyerekek, férfiak, nők, ránctalan, választékos öltözetben. Hangtalanul diskurálnak egymással, hamarosan hordani kezdik az ételeket. Az ezüst tálcákon festői fogások, minden gesztus pontosan kimért. Az ünnepi társaságot láthatatlan üvegfal veszi körül, érinthetetlenek és megszólíthatatlanok. Ahogy a magzaton ejtett vágások nyomtalanul behegednek, a halottak arcáról is eltűnnek a sebek. Ó, hát őzfilét esznek! És a vén csont, Johann is ott hajlong a magas támlájú, súlyos faszékek között, egyensúlyozza tálcáját körbe-körbe. Próbálom felismerni az arcokat, hiszen mindegyik régi jó ismerős. A mindig gavalléros Stanislaus úr és az egyre többet kornyadozó Irene asszony mellett az ifjú Karoline kisasszony ül, állig fölgombolt, vakítóan fehér atlaszban. A villa domború oldalának elülső végén éppen egy falatka gyönge húst egyensúlyoz kecsesen, majd a szájához emeli. Az ajkak parányit és érzékien megnyílnak, a mozdulat egy pillanatra abbamarad, és Karoline kisasszony, mintha csak szólították volna, kinéz a képből. Tekintete azonban nem juthat szembogara üvegén túl, és ez különösen vonzóvá teszi az arcot. Őrületes gerjedelem támad bennem, elragadni, birtokolni, magamévá tenni ebben az állapotban, csókolni, simogatni a szobormerev, hűvös testet, áramot engedni, életet a vértelen húsba. És ekkor folytatódik a mozdulat, a hús elolvad a nyelv alatt, az üres szájban. Palackokat hoznak, a léptek nyomán meg-megrezzen a vitrinben álló porcelán, szinte lebegnek a polcok fölött az áttetsző csészék, tányérok, tálak, hattyúnyakú és tömzsi edények. Csupán az üvegen meg-megcsillanó parányi fénytörések jelzik a tárgyak rezdüléseit. Egy csöpp nehéz bordói hullik a fehér damasztra, de nem hagy nyomot, miként a fogyatkozás sem. A tányérok érintetlenek maradnak, az evőeszközök makulátlanul ragyognak, minden megtörténik, de kapcsolatok, érintések, érintkezés nélkül. Minden mozdulat, gesztus pusztán önmaga. Nincsenek előzmények, következmények, csupán a mozzanatok mindvégig pontos, töretlen sorrendje. Igen, itt ülünk a tükörüveg két oldalán, tekintetünkben összefut az idő, de nincs bebocsáttatás. Sohasem lehetsz az enyém. Sem a falon innét, sem a falon túl.

H109. Itt ülünk, bambán és tanácstalanul, mint egy nadrágba bújt, már csak hivatalból is letargikus bohócok. Végezzük az ilyen helyzetekben szokásos mutatványokat, kellemetlenül izzadunk a festék és a posztó alatt, és magunkban különböző haditerveket eszelünk ki a dezertálásra. Ebben például nagyok vagyunk. Akárcsak a gyűlölködésben. A felvonások, az előadások közti szünetekben sem válunk el egymástól, ott ülünk egymás mellett a rövid, keskeny fapadon, és kifejezéstelen tekintettel bámulunk magunk elé, mint a távolsági járatok ingázó utasai. Mozdulatlan némafilm. Régebben még egészen jó történeteink voltak. Aztán rájuk untunk. Nem a történetekre, hanem magára a mesélésre. Egyre gyakrabban zökkentünk ki a társalgási stílusból. A modor modorossággá vált, eldurvultunk, elvadultunk, napirenden voltak a kínos hisztik. Az állandó aránytévesztés természetünkké vált. Eközben nagyokat hallgattunk, duzzogva, sértetten és vakon bámultuk a szutykos ablaküvegen rázkodó koponyánkat. Eltűntek a tájak, az állomások, az utazás két üvegtábla közti fülkében folytatódott. Gyengültünk, mint dupla ablak közé szorult legyek. Éppen csak gurnyasztottunk. Nem tudom, folytatható-e a mutatvány, ha a bűvésznek nincs köze többé hozzá, és pusztán rutinból, megszokásból, jólneveltségből vagy kötelességtudásból próbálja meg előhúzni a cilinderből a még beigért nyulakat. Engedelmeskedik-e a kéz, engedelmeskednek-e az idomított, delejezett állatok, vagy hirtelen érvényét veszti a parancs, szétpattan a varázs, és mint riadt, apró halak spriccelnek szerte-széjjel a közvetlenül felszín alatt egybegyűlt, szinte egyhelyben hemzsegő, áttetsző fantomok. A nagyérdemű kezdetben zavartan, kínosan fészkelődik a zsöllyékben, össze-összesúgnak, de tekintetükben még ott az együttérzés, az aggodalmaskodó szánalom. Hamarosan azonban zúgolódás támad, türelmetlen füttyszavak csattannak, egy-két közönséges, faragatlan fickó harsányan beleröhög a még mindig visszafojtott elégedetlenségbe, de aztán egyik pillanatról a másikra elszabadul a pokol. Az emberek fölugrálnak a helyükről, ordítanak, visítoznak, hadonásznak, papírpoharakat, ülőpárnákat, üres cigarettásdobozokat hajigálnak a manézsba. Valahonnét egy üres üveg repül. Pontosan halántékon találja a mutatványost, a bőr alig egy-két milliméter hosszan fölreped, talán kevéske vér is serken. A férfi inkább csodálkozva, mélázva odanyúl, mintha csak most vette volna észre, milyen helyzetbe került, mi történik vele. Szinte kérdőn megemeli a tekintetét. A csürhe most már minden mozdulatot nyílt provokációnak tekint. Egymást tolva, nyomva, taposva, csaholva zúdul le a manézsba. Röhögve hajkurásszák az ijedten menekülő apróállatokat. Ha sikerül valamelyiket nyakon csípniük, ide-oda hajigálják őket kézről kézre, vagy a hátsó lábuknál fogva pörgetik a fejük fölött, és kereplőként csattognak hozzá a nyelvükkel, hacsak nem tekerik ki rögtön a nyakukat. Egy pillanatra még a tér közepén állóról is megfeledkeznek, de aztán egyre szűkülő, gyorsuló köröket vonva, fenyegetően kerülgetni kezdik a fölsült mutatványost, majd nekirontanak. Mérhetetlen idők telnek el, mire a csürhe megelégeli a tivornyázást, és kurjongatva, törve-zúzva lekotródik a már rég elsötétített porondról. Mozdulatlanul, hanyatt feküdtem az összeganézott fűrészporban, és merev pupillával bámultam a kobaltkék kupolát. Aztán valahogy föltápászkodtam, és visszavonszoltam magam az öltözőbe. Társaim aggodalmasodó kíváncsiságal kérdezték: Mi történt? Semmi, mondtam. És krémezni kezdtem az arcomat.

H110. Hatalmas acélcsarnok, manierista vastraverzek, a pillérek között fütyül a szél, sodorja a lábunk körül forgolódó, száraz, barna leveleket. A zenekar fönn játszik a magasban, a zenészek nem láthatók, hallani sem lehet őket. Mégis mindannyian pontosan érezzük az ütemet, a dallamokat. Lakájszerű pincérek, stewardok hordják föl az italokat, és valóban, mintha útközben lennénk, és lassan, hangtalanul, velünk együtt gördülne maga a csarnok is. Aztán ellankadunk, fölülünk az alacsony, tágas karzatra, és onnét nézzük a peronszerű táncparketten sikló, úszó, vonagló, egymást marcangló, vonszoló, földön fetrengő táncosokat. Féktelen hely. Még zihálunk az előbbi tánctól, bele-belekortyolunk a forró, gőzölgő grogba. A folyadék kellemesen égeti a torkunkat, forró cukormázzal vonja be nyelőcsövünket, beleinket. Újra cinkosan egymásra mosolygunk, jó kis hely. Hálásak vagyunk egymásnak, amiért mindent tudunk egymásról. A kölcsönös beavatottság összenyitja a szobákat, hirtelen föllélegzünk, talán mégis megmenekültünk. *Kissé előrehajolok, az asztal fölé, felöltőm hajtókája halkan összecsendíti az üres poharakat, és megérintem Constantine kezét. Hosszú, szépen kitartott pillanat. Alig láthatón megrebben az ajkam, de érthetetlen bénaság támadja meg hangszálaimat, és az emlékezet, mint egy fölfújt buborék, hirtelen szétpattan. Ajkaim köré cukros, áttetsző cafatok tapadnak. Néhány vékonyka szál még az orrom hegyére is fölkenődik. Zavartan elhúzódom, csápszerűen kiöltöm a nyelvemet, és így próbálom meg visszahalászni a számba a hideg édességet. Costantine, kétségbeesett erőfeszítésemet látva, ártatlanul fölkacag, aztán együtt nevetünk.

H111. Tegnap hajnalban, amikor már képtelen voltam tovább elviselni, ahogy húz az ablak, hiába terítettem combomra a gyerekek gyapjútakaróját, amikor már a legkisebb zörejre összerezzentem, a fölhördülő vízvezetéktől pedig szabályosan megrettentem, és elegem volt a szokásos, gonoszkodó, gyermekded játékokból a tükrökkel és tükröződésekkel, a mozduló, elmozduló árnyakkal és arányokkal, a fáziskéséssel, megkettőződött képekkel és hasonlókkal, betámolyogtam a szobába, fölgyújtottam a kisvillanyt, a köpenyt és a pizsamát az ágyra dobtam, a takaróra, pontosan a lábfejednél, és vetkőzni kezdtem. Levettem a pulóvert, és tulajdonképpen nem is az arcod, fejtartásod tudatosult benem először, hanem az, hogy végiggombolom az ingemet. Mindig csak a legfölső két vagy három gombot nyitom meg, és kibújok belőle. Most azonban tudattalanul időt kért a látvány. Hanyatt feküdtél, állig betakarva, fejed szokatlanul magasan megemelve a párnával. Volt valami természetellenes a tartásodban, mintha egy kissé hasizommal tartottad volna magad. Azt hiszem, a nagybetegek fekszenek így, véglegesített helyzetükben ingázva ébrenlét és rossz, tompa álmok, ájulatok között. Arcod sima volt, mozdulatlan, merev, álomnélküli és teljesen üres. Erősen lélegeztél. Megakadtam két mozdulat közben, és mereven bámultam arcodat. És ekkor különös dolog történt. Körülbelül egy perc múltával teljesen abbamaradt a szuszogásod, szoborszerűen, kipreparálva feküdtél előttem, mintha megöltelek volna. A halált láttam benned. A sötét árnyék lassan átúszott arcodon, mint vékony jég alatt lassan, lomhán vonuló halak. Aztán hirtelen az oldaladra fordultál, én pedig mégiscsak kibújtam az ingemből. Folytatódtunk.

H112. Pontos, egymást biztosan érző nyelvezetet, magatartást alakítottam ki a fizikai halál előterében türelmesen várakozókkal. A test, a burok, a hüvely a maga ilyen-olyan nyomorúságaiban még nem halt el, minden más azonban már levált arról a közegről, amelyet mi, tanácstalan jelentéssűrítéssel, életnek nevezünk. Olyan, mint amikor kikísérünk valakit a pályaudvarra, és mi ugyan nem utazunk el, de fölszállunk vele a vonatra, segítünk kiválasztani a fülkét, elrendezni a csomagokat, elhelyezkedni, és talán marad még egy kis idő néhány kurta mondatra is. Aztán visszalépünk a peronra, és borongva, tűnődve elvegyülünk a fényárban úszó, óriási, száraz medencéhez hasonló csarnok tarka, zsivajgó forgatagában. Egyre kedvesebbek a fenti, halkszavú, lassított találkozások, és mind idegenebb, érthetetlenebb a lenti, lázas forgalom. Lassan és csak egyetlenegyszer megbillenő libikóka, két végén egyforma, azonos űrtartalmú üvegtartály, színültig teli átlátszó folyadékkal. Az egyik zárt, a másik nyitott. Tested szinte nem volt ott a takaró alatt, már felszívódott az ágyneműbe, a vizelet- és verejtékcsöppekkel együtt. Csak félig béna arcod, bizarrul át-átforduló bal szemed volt jelen. Ennyi csapás sok egy embernek, mondtad, de nem biblikus hangsúllyal, hanem csak mintha egy meteorológiai jelenséget állapítottál volna meg. És ahogy mereven, egykedvűen kibámultál az ablakon, még csak nem is pusztán magadra gondoltál. Ilonka halála, öcséd tragédiája és a Te kínjaid csapódtak le ebben az egyetlen, száraz mondatban. Azt hiszem, túl sokat beszéltem. Még mindig él bennem az a szokásos, ostoba kényszerképzet, hogy ilyenkor sokat kell beszélni. Elnézően hallgattál. Csak amikor kikísértél a folyosóra, és a lépcsőnél állva elbúcsúztunk egymástól, és még mindig nem tudtam elhallgatni, akkor vettem észre, hogy már egy kicsit terhellek, és most már jobb lenne, ha tényleg mennék. Persze elnéztem egy rohadt, alattomos elágazást, félóráig ellenkező irányban robogtam, sötétedő, kanyargó erdei műúton. Mint az őrült hajtottam visszafelé, megállás nélkül a forgalmas, sötét autópályán. Amikor kiszálltam a forró, fülledt utastérből, újra azt a különös, álomszerű, a megállás nélküli, végtelen éjszakai utazások utáni részegséget éreztem. Hosszú idő óta először, most volt újra hajnaltól hajnalig érő, teljes napom.

H113. Vékony test, hosszú, keskeny arc, kissé fölhúzott, csapott vállak, teljesen lapos mellkas. Kifinomult nemtelenség. Szelíd egzaltáltság sugárzott belőled, a túltenyésztett faj enerváltsága. Lényed levált az eredeti alakról, bőrödön laboratóriumok színét és szagát hordtad, a helyes arányokat még nem pontosan ismerő kísérletek túlzásait. Tükrös lencséjű, sötét szemüvegben jártál, ez csak fokozta idegenszerűségedet, megjelenésed már-már konspiratív jellegét. Ma kétszer tűntél föl, bonyolult, sűrű képek mélyéből. Mindkétszer meghitt, talán testi közelségben voltunk egymással, tested érintését azonban nem éreztem. Érthetetlen volt heterogén összetartozásunk, mert tudtam, valójában elképzelhetetlen lenne ilyen jellegű kapcsolatunk, külsőd miatt. Nem tudtam szabadulni attól a közönséges érzéstől, hogy két különböző égitestről származó lény vagyunk. Még sohasem tapasztaltam ezt az érzést, a kissé olcsó, science-fiction hangulatú, hideg és egzakt idegenséget. Az ébredés után módszeresen kutattam emlékezetemben, a szexus átváltozása azonban hosszú ideig félrevezetett. Aztán egyszer csak megpillantottalak a hosszú, egyenetlenül megvilágított intézeti folyosón. A kantin felől jöttél, mint általában. Hosszú ideig egyébként is azt hittem, hogy a konyhán dolgozol. Mert vagy a tálalóablak, vagy a söntés mögött álltál. Csak röviddel elutazásunk előtt tudtam meg, hogy nem a személyzethez tartozol. Szereped, hovatartozásod azonban mindvégig tisztázatlan maradt. Bécsi, mondták, és sziderikus ingával kísérletezik. Mindez tökéletesen beleillett abba a valóban fantasztikus, apokaliptikus, szétomló tájba, ahol hét napon át végeztük beteg szertartásainkat, mint egy kitelepülés előtt álló rezervátum lezüllött lakói. Rettentő romlást lélegeztünk be és vittünk magunkkal haza a szennyes ruhák ráncai között, poggyászaink aljába ragadva, cipőtalpakon, és mindenek előtt emlékezetünkben, amelynek falára úgy rakódott föl egy hét váladéka, mint a kikent tepsik aljára a zsiradék. Alexander hamarosan visszatért Bécsbe. Egy külvárosi antikváriusnál dolgozott néhány hónapig, és miként később megtudtam, valamilyen titokzatos betegség tört ki rajta. Egész testét irtózatos és szakadatlan viszketés árasztotta el. A bőr felületén semmiféle elváltozás nem látszott, állapota azonban minden beavatkozás ellenére változatlan maradt. Csupán egy valamit lehetett kétséget kizáróan megállapítani, hogy a viszketés fény hatására fokozódik. Alexander egész nap ruhátlanul bolyongott a lefüggönyözött, sötét szobákban. A lakás legkülönbözőbb pontjain mindenféle hintőporok és púderek álltak. Ezekkel néha beszórta magát, anélkül, hogy hozzáért volna a bőrhöz. Aludni egyáltalán nem tudott, a bútorokat, a függönyöket, a szőnyegeket lassanként belepték a világos árnyalatú gyógy- és testápoló porok. Alexandert az utolsó stádiumban már csak egy régi iskolatársa látogatta. Évekkel később, teljesen véletlenül össszefutottam vele egy társaságban. Az első pillanatban azt hittem, Alexander az. A meghökkentően kortalan férfi finoman mosolygott, és később elmesélte, hogy Alexander idővel egyre áttetszőbbé vált, szinte teljesen egybeolvadt a lakásban kavargó, finom szemcsékkel. Aztán egy alkalommal el kellett hagynia Alexandert néhány napra. Vidékre kellett utaznia, és mire visszatért, A. már nem volt sehol.

H114. Valami kellemetlen, színes zagyvalékot ittunk. Szemerkélni kezdett a koszos eső, a vendégek, jobbára vékonypénzű turisták, tünedezni kezdtek a teraszról. A pincérek kedvetlenül vették föl a rendeléseket, fenyegetően lóbálva gyanús fehérségű, alkarjukól leemelt kendőiket. Aztán mi is ráuntunk a borzongásra, cihelődni kezdtünk. Gyorsan odakanyarítottad a címedet egy apró kockás, tépett fecnire, és mint konspiratív üzenetet, a csészealj mellé csúsztattad. Néhány olcsó, udvariaskodó mondat után mindenki a maga útjára indult. Nehezemre esett a járás, herém valamilyen gyulladástól alma nagyságúra dagadt. Szotyós volt és perzselt, minden lépés kínszenvedés volt. Biztos voltam benne, hogy kikezelhetetlen bajt szedtem össze valamelyik szutykos matracon. Végigtelefonáltam az elmúlt hetek mindahány színhelyét, és kínos köntörfalazás után kiböktem a kérdést. A válasz mindig ugyanaz a sértett elutasítás volt. A ragacsos, büdös folyás estére rendjén fájdalmasan hozzáragasztotta csupasz makkomat a kissé megkeményedett fehérneműhöz. Szinte minden pénzem erre az értelmetlen telefonálgatásra ment el. Előző reggel érkeztem, még sötét volt, mintha alagútba futott volna be a vonat. A peronokat elárasztották a rosszul öltözött, kedvetlen, már hajnalban halálosan kimerült ingázók. Az egész városon a mosdatlan ébredés rosszízű lehelete érződött. Edit és Ákos jött ki elém. Ákosnak az éjszaka fölvágták az ínyét, valamelyik ügyeleten. Edit putriszagot árasztott, szép, finom arcából csak a rossz cigányvonások látszódtak. Ormótlan tengerész-zsákomat mint valami dögöt vonszoltam magammal, vagy méginkább magam után. Az arab negyedben laktunk, a házzal szemben egy lóhússal kereskedő mészárszék állt. A lejtős utcában, a járda mellett szüntelenül szennyes ér szivárgott, ismeretlen úticéllal. A sikátor egy kis térbe torkollott, itt állt a telefonfülke. Ezüstös háza palotának hatott a háromszögletű járdasziget közepén. Idáig kellett minden nap eljutnom ahhoz, hogy bízzak az aznapi túlélésben. A keskeny, meredek lépcsőház mellett szűk folyosó vezetett a kútszerű hátsó udvarba. Innét a hátsó lépcsőházon keresztül lehetett följutni a második vagy harmadik emeleti odúba. A padlószőnyeg megszívta magát állati ürülékkel, mintha puha, enyhén cuppogó fövényen lépkedett volna az ember. Fáni egész nap habokósan hancúrozott ebben a trágyában, szemmel láthatóan ragyogóan érezte magát, és valójában neki sem volt túl nagy hajlandósága a hideg, bizonytalan veszélyekkel járó sétára. Eszter és András is itt lakott. Egész nap úton voltak, a legvalószerűtlenebb nevű segélyszervezetektől gyűjtötték be a különböző juttatásokat, járandóságokat. Nyilván ebből éltünk mindannyian, kiváltképp én, hiszen én még a státusztalanoknak kiutalt adományokra sem számíthattam. Bizonytalan jogi helyzetem elrendezésénél egyelőre jobban elfoglalt perzselő herém, rendszertelen folyásom, esztelen makacsságom, és az állandó telefonálgatás. Fogalmam sem volt, hogy ki az a vénember az asztalunknál. Először azt hittem, valahová utazik. Talán nemsokára kikísérjük mindannyian a közeli pályaudvarra. Kézi poggyásza, botja, az egész magatartása erre engedett következtetni, noha egy szavát sem értettem. Egész délután bámult, stírölt, mint valami vén kecske egy fiatal kurvát. Nem fordítottam félre a tekintetem. Először csak lustaságból, aztán kiderült, mindkettőnknek még így a legelviselhetőbb ez a nyomorult délután. Harmad- vagy negyednap, a zsebemben kiszóródott savanyúcukorkák közé ragadva megtaláltam a kockás cetlit, a meglepően határozott kezű írással. Különös módon azonnal rátaláltam az utcára, noha az arab negyed két-három sikátorán és a telefonfülkén kívül semmit sem ismertem a városból. Egy szegényes, de viszonylag takaros kis hotel volt. Rögtön nekivágtam az üvegajtóval szemközti, egyenes falépcsőnek. Hirtelen egy házmester külsejű asszony rontott ki egy oldalhelyiségből. Harciasan rám kiáltott, természetesen egy kukkot sem értettem szavaiból. Egy pillanatra megtorpantam és visszanéztem. Erre váratlanul lehiggadt, mintha ismerne. Szinte anyásan intett a szemével, és visszahúzódott az odújába. A lépcsőház, az első emeletre érve valamelyest kiszélesedett. A szűk, négyzetalakú térségből kétoldalt egy-egy, a lépcsővel szemben pedig két ajtó nyílt. Közülük az egyik az emelethez tartozó mellékhelyiségé volt. Halkan bekopogtattam a baloldali ajtón, és mivel nem jött válasz, benyitottam. Jellegtelen, odúszerű, homályos szállodai szoba, amolyan egyszemélyes éjjeli menedékhely. Szemben egy viszonylag nagy, háromrészes, üvegajtós ruhásszekrény állt. Egy pillanatra megálltam a csukott középső ajtó előtt, szemben szürke tükörképemmel, majd valemelyest oldalt léptem, a befelé nyíló, félig kitárt ajtó felé, és noha szinte pontosan egyvonalban voltam vele, csak a háttér látszott. Tükörképem teljesen eltűnt, mintha hirtelen fölszívódtam volna a szobában. És ekkor, mintha a szekrény mögül szólna, meghallottam J.G. hangját. Itt vagyok, mondta kissé öreges, reszelős, de kellemes orgánumán. Kerülj beljebb!

H115. Egy hosszúkás, keskeny helyiségben voltunk. Mintha egy kút, vagy méginkább egy szurdok alján ültünk volna, olyan magas volt a helyiség. A falak szinte egymáshoz dőltek fölöttünk. A mennyezeten egy meztelen, talán huszonötös égő világított, egyenletes, barnássárga fénnyel kenve be a gödrös falakat, a kő- vagy inkább cementpadlót, arcunkat, a levegőt. Az ajtóval szemközt, jóval a fejünk fölött magas, keskeny ablak volt. Az ablakszem színéből következtetve, nagyon közeli tűzfalra nézhetett. A cellaszerű helyiség a Kertész utcai WC-re hasonlított, sőt minden bizonnyal az volt, csak éppen a WC-csészét nem lehetett látni. És valamivel szélesebbnek is kellett lennie, mert a hosszanti falnál ültünk egymásal szemben, talán sámlin, és sakkoztunk. A sakktábla valószínűleg a WC-csésze lehajtott fedelén volt, nem lehetett pontosan megállapítani. Annyi bizonyos, hogy szinte összeért a térdünk, olyan közel ültünk egymáshoz, és alaposan összegörnyedtünk, ahogy a régi fatábla és fafigurák fölé hajoltunk. Nyugalmas, lassú parti volt. Mintha már órák óta tartott volna. Endre hosszan gondolkodott minden lépésen, volt időm megfigyelni mozdulatait, gesztusait. Néha összetalálkozott tekintetünk, de ezt ő sohasem érzékelte. A sakktáblán kívül nyilvánvalóan semmit sem fogott föl környezetéből. Belső világa csakis a fekete-fehér mezőkkel és a bábukkal érintkezett. Valószínűleg egyetlen szót sem váltottunk, nem tett semmi különöset, viselkedésében semmi rendkívüli nem volt, mégis egyértelmű bizonyossággal tudtam: megőrült. Rettenetesen nyomasztott a tudat, és szomorú fájdalommal figyeltem az arcát, mozdulatait, tekintetét. Kísérteties volt, ahogyan ott ültünk, görnyedtünk abban a jól ismert helyiségben. Csak jóval később jöttem rá, hogy a valóságban közel sem annyira mélyen barázdált az arca, mint ahogy akkor láttam, és ritkás, szőke haja ugyancsak nem az övé volt.

H116. Hónapokig készültem a találkozásra Constantine-nal. Amikor megérkeztünk a csarnokba, fölmentünk a karzatra, átnyújtottam kabátjainkat a szolgálatkészen várakozó garçon-nak, és leültünk a ragyogó, fehér szalvétasüvegek elé. Pedig az első pillanattól kezdve tudtam, a kocsi előállt, a sofőr már járatja a motort, és az épületnek nincs másik kijárata. Elüldögélhetek még fecsegve vagy némán, az idő már nem játszik semmiféle szerepet, előbb-utóbb úgyis föl kell állnom, el kell hagynom a körülzárt házat, és mélyen meghajolva be kell bújnom az utastérbe. Miközben Constantine rendkívül finom vonásait, kissé fáradt, porcelán madonnaarcát nézem, a kivonulás jelenetére gondolok. Próbálom elképzelni tartásomat, arckifejezésemet, ahogy kilépek a kapun, mozdulataimat, ahogy a kocsi felé közeledek. Híres banditák, dívák, popsztárok, üldözött politikusok, elhurcolt szentek jutnak eszembe, bukott közéleti személyiségek nyegle mozdulatai. Velük már sokszor láttam ezt a jelenetet. Föltétlenül meg szeretném őrízni nyugalmamat, uralkodni szeretnék magamon, és méltósággal végigvonulni a hosszú, széles lépcsősoron. Valójában teljesen érthetetlen számomra ez a monumentális architektura, stílustörés, de nem foglalkozom vele, csak az utolsó métereknél gyorsítom föl kissé lépteimet. Az utastérbe viszont már újra kimért mozdulatokkal szállok be. Végignézek a csarnokon, inkább szórakozottan, mint kíváncsiságból, de aztán föltűnik, hogy már csak alig-alig vannak a helyiségben. Hirtelen elviselhetetlenné válik a csend, a mozdulatlanság, a vakítóan fehér világítás. Éles robajjal fölugrom, a karjánál fogva durván fölrántom Constantine-t, és túszként félig magam mellett, félig magam előtt tolva kirohanok vele az utcára. Vakító, kékes villanások záporában érjük el a kocsit, majd két rövid, éles csattanás és újra csend, de most már nyugalmas és állandó, mintha egy búvárharangban ülnénk. Néhány pillanatig látom még az ablaküvegre rá-rátapadó torz arcokat, gúvadt szemeket, némán tátogó szájakat, a hadonászó kezeket, könyököket és a közöttük föltűnő lencséket, magnézium villanásokat, aztán kimerülten hátrahanyatlok az ülés párnájára, lehunyom szememet, és ölembe veszem Constantine karcsú, meleg kezét. Tudtam, meg fogom ölni, és akkor nem kell többé megszólalnom.

H117. Egy nagyvárosi metróvonalon utaztunk K.-val. Nem először jártunk már ott, lassanként hozzászoktam a fásult, idegen metszésű arcokhoz, a nyomasztó és félelmet keltő, pattanásig feszülő, ugrásra kész közönyhöz, ahogy mindenki mozdulatlan, részvétlen és mégis bármelyik pillanatban lecsaphat, kegyetlenül és halálosan. Egy véletlen mozdulat, önkéntelen gesztus, hirtelen tágulni kezdő szembogár - a legcsekélyebb, legjelentéktelenebb rezdülés is lehetséges és végzetes provokáció. A kocsi zsúfolt volt, mégis azonnal észrevettem, hogy fölszállt, és ő is menten felém kapta a pillantását. Hosszan és szomorúan néztük egymást, mint akik túl sokat tudnak egymásról. K. a sötét alagutat bámulta, a többiek újságot vagy kihajtott füzetregényt olvastak, magokat rágcsáltak, igazgatták a táskájukat, öltözéküket, piszkálták a karkötőjüket, órájukat. Tulajdonképpen mindenkinek föl kellett volna figyelnie kettőnkre, oly kihívó volt viselkedésünk, és valószínűleg néhányan észre is vettek valamit, és máris idegesen helyezkedtek az ajtó felé, hogy miután befut a szerelvény az állomásra, menten kimenekülhessenek a kocsiból. Az első pillanattól tudtam: vele kell mennem. Igen, kell, mert nincs más esélyem. A szerelvény hirtelen kifutott az alagútból, szemem sarkában az ablaküvegeken elmosodó embercsoportok bemozdult fényképei villództak, aztán megállt a vonat, és ő anélkül, hogy csak egy villanásra is levált volna tekintetemről, hagyta magát kisodortatni a peronra. Bénán álltam az alagút belseje felőli csukott ajtó előtt, és tehetetlenül tűrtem, hogy magával hurcolja arcát a ragadozó tömeg. Évek teltek el azóta, de a szégyen átég az időn. Még ma is úgy érzem, mintha a gyilkosainak adtam volna föl valakit.

H118. Utoljára Genfben találkoztunk. Akkortájt halt meg M. Magda. Hosszú ideig ott volt a fényképe a cipősszekrényből átalakított íróasztalon. Nézett és cigarettázott. Én azonban még mindig a veranda előtti udvaron láttam, ahogy moslékos vödörből önti meztelen testére a vizet. Szerettem ezt a testet, mert annyi jó emléket idézett föl. Nemegyszer elképzeltem az ötödik emeletről alázuhant, szétmállt húst is, de még akkor sem tudtam iszonyodni. Inkább étvágy gerjedt bennem, és mint egy kutya, habzsolva lefetyeltem volna föl a nedves aszfaltról. Aztán eltűnt a fénykép. Fogalmam sincs hová, az egész lakást fölforgattam, kiráztam a könyveket, de nem találtam meg. Azóta már féltucat városban és lakásban laktam, de sohasem került elő. Néha megborzadok, ha arra gondolok, lehet, hogy még mindig itt van valahol a közelemben. Teljesen váratlanul érkeztél. Örjítően sokat beszéltél, egy pillanatra sem hagytad el a lakást, valósággal rám csimpaszkodtál. Visszataszító volt kéjsóvár dörgölődzésed K.-hoz is. Rányitottál a fürdőszobában, próbáltál a testéhez férkőzni, nyilván többször is onanizáltál. Egyre terhesebb volt a ragaszkodásod. Még mindig szerettelek, de már nehezen tudtam elviselni érzéseinket. Este arra kértél, hogy olvassak föl valamit. Én a cipősszekrénynél ültem, elfordulva az asztaltól, veled szemben. Te a falnál guggoltál, hátadat nekivetetted a ragyás tapétának, és alulról fölnyesett tekintettel hallgattál. Gépiratból olvastam a Századvégem passzusait, fesztelenül és jóleső érzéssel. Egy ideig rezzenéstelen arccal hallgattál, aztán fölugrottál és ordítozni kezdtél, hogy azonnal hagyjam abba, nem vagy hajlandó tovább hallgatni. Hogy jövök én ahhoz, hogy csak úgy neked rontok ezzel a szöveggel. Nem értettem pontosan, mitől vadultál meg ennyire. Rosszul esett, hogy fölrúgtad a dramaturgiát, viselkedésedet azonban állapotoddal magyaráztam. Valószínűleg másnap elmentél, visszautaztál Hertfordba. Azt mondtad, hamarosan jössz. Azóta nyolc év telt el. Se nem jöttél, se nem írtál. Nem szívesen engednélek be újra a lakásba. Ma is úgy érzem, hogy azért az estéért még leszámolnivalód van velem.

H119. *Arcodat nézem, ezt az egykor szekercével formázott koponyát. Most feldőlt totem, bepólyázott madárfej, és próbálom megfejteni, mit látsz. Előttem kiterítve a vékony, füzetszerű kötet. Képed az utolsó előtti lapon, bal oldalon, és hogy a hátsó borító belső oldalára rakott nehezékül Rimbaud-t választottam, éppen ő nem engedi összecsukódni a könyvet, nyilván öntudatlan szándékossággal irányított, kissé teátrális véletlen. A vánkos mélyen besüpped koponyád alatt, mintha egy fordított boltív villájában feküdnél, vagy egy feje tetejére állított barlangnyílásban. Hajadat, fejed búbjánál nem simították koponyád alá, mint egy apró kontycsomó vagy inkább kakastaréj fekszik a mély ráncok ékében. Állad alatt, mélyen a szegycsont kezdetéig, vastag, összecsavart frottírtörülköző. Egyre jobban hasonlítasz önmagadra, egyre inkább hasonlítasz Apámra, és én Téged látlak. Reggel óta, mióta tudom, hogy ma Rólad írok. Téged látlak, különös módon a föld alatt, mintha egy sír oldalról nyitott keresztmetszetében figyelnélek. Közvetlenül a földben fekszel, egy szűk, teljesen egyenes oldalú, szabályos téglatestüreg belsejében. Az első pillanattól olyan érzésem volt, mintha elevenen temettek volna el. Kerestem arcodon a páni félelem, a rettenet torz vonásait, de éppen olyan nyugodtan feküdtél, mint ő, csak a fejed látszott átellenes oldalról. Csak most pillanthatom meg Apám halott arcát. Akkor nem akartam látni. Amikor a többiek odaléptek a katafalkhoz, és visszahajtották a leplet, inkább ellenszenvet éreztem irántuk. Feleslegesnek és túljátszottnak éreztem a gesztust. Udvariasan fölajánlottam Anyámnak, hogy ha látni akarja ő is Apámat, odakísérem. Megkönnyebbülten vettem tudomásul Anyám elhárító fejmozdulatát. Különös, hogy a halál elcsórta mindannyiótok koponyáját, és helyükben ragadozómadarak gubbasztanak a vánkoson. Tudom, ostobán hangzik, de van valami irigylendő férfiasság arcéletekben. Szádat figyeltem, teljesen egyenes, zárt vágás. Mintha mozdíthatatlan követ ültettek volna torkodra, szorosan az áll alá. Próbálom elképzelni, amikor először elakadtál beszéd közben, ahogy egyre riadtabban igyekszel összetartani, összeilleszteni a széthulló szintaxis elemeit, de minden mozdulatoddal csak a bajt növeled, sietteted az omlást. Kapkodó igyekvéseddel még azt is össze-vissza borogatod, ami talán állva maradna. Így buzgalmad is csak a rombolás kaján eszköze. Próbálom elképzelni arcifejezésed, ahogy rádöbbensz, képtelen vagy kiigazodni a paradigma rendszerekben. Kétségbeesetten dobálod magad elé az összefüggéstelen szavakat, a veled szemben ülő pontosan ugyanezzel a kétségbeeséssel tekintetében bámulja veled együtt az üveglapra hullott, szétguruló gyöngyöket. Valójában egyikőtök sem érti még, mi ez az átkozott, kegyetlen játék. Próbálom elképzelni a szembogaradban kútként megnyíló félelmet, amikor először megmerevedett kezed egy milliószor leírt betű rajzolása közben, mert egészen egyszerűen elfelejtetted, kihullott, végérvényesen kihullott agyadból, merre kell tovább húznod a vonalat. Dühödten sírva öklözted a papírt. A tinta szérfröccsent, a tollhegy hosszában kettéhasadt, és mint két rövid, görbe drótszál meredezett elő a bepiszkolt tollszárból. Ismerem ezt a dührohamot, Apám éppen így öklözte az asztalt, félig béna tenyerében a tömör, izomerősítő gumikarikával, amelyet képtelen volt összenyomni. Abszurd ez a lázongás. Nem a hiábavalósága, hanem naívsága miatt. Hogy daganatok, frottírtörülközőkből csavart gátak kellenek e meddő, önfertőző áramlás megszüntetéshez. Tetszik nekem ez a dacosan összeszorított ceruzaszáj.

H120. A kabinban csak ketten alusszuk mély és nyugodt álmunkat, az elmebetegek magabiztosságával, miközben mindenfelől, mint valami roppant hadigépezet csattog felénk a katasztrófa. Dobálja, ropogtatja a hajót, ide-oda görgeti a fohászkodó, rettegő, okádó utasokat. Hanyatt dőlve, testünkhöz szorítva festékes ládánkat, kissé tátott szájjal alszunk, mint a szenteste bőkezű mámorától kimerült gyerekek. Félelem nélkül, hiszen miféle baj érhetne minket ilyen batyuval? Csak nem hiúsíthatjuk meg a történelmet? A hullámok egyik-másik nagyobb rúgására azért mi is fölriadunk, és félálomban, résnyire nyitott szemünk sarkából mustrálgatjuk csodabogár ágyszomszédunkat. Nem vagyunk igazán bizonyosak benne, hogy nem vagyunk-e egyedül. De mire elmerülnénk a vizsgálódásba, újra mélyen alszunk. Egyszer valamelyikünk azt álmodta, hogy egy különös, androgűn lény jelent meg a kajüt ajtajában. Világos, fénylő haja, arca és bőre volt. Odaült valamelyikünk priccséhez, és türelmes, gyöngéd hangon, már-már anyásan ezt mondta: *Wach auf - Zeit für Sterben.

H121. Lesújtva és tűnődve baktattam a ház felé. Sohasem jártam ott, mégis egyre több ismerős képpel találkoztam útközben. Ezek a képek azonban megragadhatatlanok, megnevezhetetlenek voltak. A ház zsúfolva volt. Amikor beléptem a kapun, az emberek fölkapták a fejüket, és nyílt meglepetéssel és rosszallással néztek. Hihetetlenül sok és sokféle arc, mégis valahogy mind kísértetiesen, nyugtalanítóan egyforma. Nem számítottam ilyen terebélyes rokonságra. ő a nagy szobában volt kiterítve. Mellettem néhány vénasszony suttogott élete utolsó napjairól. Önkéntelenül közéjük hajoltam, éreztem fanyar, rosszízű leheletüket. A ráncok úgy mozdultak, ugráltak izgatott, rosszindulatú sustorgásuk közben a szemem előtt, mintha a pergamenszerű bőr akkor repedezett volna be az arcukon. Egy ideig ügyet sem vetettek rám, aztán tüntetően elhallgattak, és félrefordították fekete kendővel fedett madárfejüket. A legszívesebben fölrúgdostam volna őket. Nem akartam botrányt okozni, és kissé arrébb húzódtam. Akár mehettem volna is, de nem tudtam magam rászánni az indulásra. Átfurakodtam a folyosón, egészen a nagy szoba kitárt, duplaszárnyú ajtajáig, és lábujjhegyre állva belestem a vállak fölött a szoba mélyébe. Úgy láttam, mintha lassan, nehézkesen fölemelte volna a fejét. Egészen eltorzult az arca az erőfeszítéstől. Akárha odaragasztották volna a koponyáját az asztallaphoz, szinte látni lehetett a tarkója és az asztal között kinyúló kulimász sűrű, áttetsző foszlányait. Cinkos, gúnyos tekintettel rám pillantott. Hirtelen mindenki felém fordult, és szótlanul, fenyegetően meredtek rám. Gyors léptekkel hátrálni kezdtem, és ebben a pillanatban rájöttem, hogy mi volt olyan hátborzongatóan különös megérkezésemtől kezdve. A halott rokonai rám hasonlítottak. Rémülten cikázott tekintetem az arcok erdején. Sarkon fordultam, és ekkor a tömeg ékalakban összezárult előttem. A szoba felől édes tömjénillat szállt, és az ajtóban megjelent egy csapat ájtatos képű maskarás. Lehunytam a szemem, és megadón hallgattam közeledő éneküket.

H122. A nagyszobában vagyok, de az ágy az átellenes oldalon áll. A szoba berendezése ebben a formájában egy kicsit a Hajnóczy utcai lakásra emlékeztet. A megvetett ágyon fekszem, mellettem valami szarkofágszerű, hosszú és viszonylag keskeny, tokszerű tárgy. Egyedül vagyok, mégis úgy érzem, mintha az ágy másik oldalán is lenne még valaki, és ez az idegen, sötét, hengeres test közöttünk lenne. Ruhában vagyok. Elkezdjük kipakolni a dobozt, mintha letekernénk róla valamit. Összeaszott, múmiaszerű test, gyereknagyságú vagy valamivel nagyobb, nedves, sárszínű, agyagos, de szilárd. A jellegzetesen zsugorított fej apró és viszonylag ép. Fogalmam sincs, miből gondolom, de bizonyosan tudom, hogy ő a norvég királynő, és pontosan tizenhat fontot nyom. Teljesen mozdulatlan, élettelen. Amint egy bizonyos távolságra megközelítem, hirtelen megragad és nem enged. Szorít, húz magához, megpróbál összeroppantani. Irtóztató viaskodás, igyekszem szabadulni, de rettenetes erővel tart, valahogy azonban mégis mindig sikerül kifejtenem magam fullasztó öleléséből. Amint egy bizonyos távolságra kerülök tőle, újra mozdulatlan, holt tárggyá válik. Ennek ellenére újra és újra kényszeresen megközelítem, belépek a vonzáskörébe. Mindig egyetlen hirtelen mozdulattal ragad meg, aztán csak tart némán és megbonthatatlanul. Támadásai sunyik és elháríthatatlanok. Mindig egy teljesen merev, mozdulatlan testtel birkózom, harcunk ezáltal kissé börleszkszerűnek hat, hiszen látszólag én nem engedem el őt. Rendszerint a derekamat ragadja meg, szétszakíthatatlan kulcsot képezve gerincemen. Ölelése nem fájdalmas, mégis úgy érzem, menten összeroppant. Az arctalan testnek csak a nyers fizikai erejét érzem. Nincs érintése, miként én sem érinthetem. Tárgyi sajátosságain kívül az egyetlen tulajdonsága a pusztító, démoni erő. A derekamra záruló abroncs fölpattinthatatlan, valahogy mégis mindig sikerül kisiklanom a szorításából. Talán azért, mert a bábu mindig csak egyetlen mozdulatra képes. A bilincs holt és merev, a kötést nem tudja szorosabbra fogni, ha a rugalmas és hajlékony test egy pillanatra elválik a rávasalt abroncsról. Kiáltozni kezdek, hívom K.-t, hogy segítsen. Bejön Fábián is, pizsamában. Mintha vasárnap délelőtt lenne. Fábián teljesen természetes kíváncsisággal kezébe veszi a bábut, mint egy tálcát tartja maga elé, de nem látszik a kezében semmi, a figura láthatatlanná vált. Fábián élénk, derűs érdeklődéssel figyeli a történteket, én meg izgatottan hajtogatom K.-nak: Látod? Látod? A gyereket nem bántja. Aztán Fábián eltűnik a szobából, és én újra harcolni kezdek a bábuval. K. távolról nézi, kétségbeesetten kiabál, hogy engedjem el, de nem tudom. Öld meg, öld meg, kiáltja. Meg kell ölnöm, üvöltöm én is, és próbálom az erkélyajtó felé vonszolni a szörnyeteget. Őrült birkózás, végre kijutunk az erkélyre. Hátával nekiszorítom a mellvédnek, át akarom lökni a falon, és ekkor még sohasem látott tisztasággal megpillantom arcában a saját, teljesen sima, ránctalan arcomat. Rettenetes rémültséggel bámul rám. Én továbbra is teljes erővel szorítom neki a testet a falnak, próbálom átnyomni a mellvéd pereme fölött, miközben állandóan ordítom K.-nak: Én ugye belül vagyok? Ugye az erkélyen állok? A bábú arcán lévő rettentő félelem valójában az én félelmem. A bábu már a mélység fölött lóg, tekintetében a végső kétségbeesés őrült rettenetével. Iszonyatosan félek, hogy nem én vagyok-e valójában kívül, aztán valami súlyos tárggyal ütöm a fal peremébe kapaszkodó ujjakat, miközben továbbra is üvöltöm: Ugye, én vagyok belül? Ugye, én állok az erkélyen? Aztán lezuhan a test. Nem látom a zuhanást, már a szobában ülök, kimerülten, onnét, belülről hallom az erős, súlyos puffanást.

H123. Hétszáz órája vagyok ébren, és semmit sem végeztem. Hamarosan kihordom a balkonra keményfedelű, enyvezett gerincű írófüzeteimet, szépen föltornyozom őket magam mellett a földön, kényelmesen elhelyezkedem a fémvázas, összecsukható vászonszékben, és olvasni kezdem, rád olvasom e hétszáz óra szemetjét, miközben te mellettem függeszkedsz, heroikus akrobata mutatványként. Néha kissé megemelkedem ültömben, és kivülre lesek, ott vagy-e még. Noha nem kételkedem, hiszen mindvégig látom a kőmellvéd párkányába akaszkodó, vészesen fehéredő ujjaidat. Vajon meddig bírod önmagad óráról órára, napról napra növekvő súlyát? Meddig tart, amíg a megkettőzött teher alázuhan, és az erkélyen nem marad más, mint egy üres kempingszék, benne fedelével fölfelé fordított, nyitott füzet, mintha éppen csak hűsítőért ugrottál volna be a szobába.

H124. Az összeragasztott lapok, mintha csak egy folyamatosan növekvő kihajthatós játék részei lennének, egyre terjeszkednek. Hamarosan teljesen beterítik a dunyhát, mindenfelé lelógnak. A hűséges házvezetőnő úgy igazgatja anyásan a gyűrődéseket, egymásra csúszott íveket, behajlott széleket, mint valami rendkívül előkelő öltözet ráncait. Akkor sem tudnék már mozdulni alóluk, ha akarnék. A tömött sorok benőtték, átszőtték a huzatot, a vastag bélést, testemet, bőrömet. Még gyűlnek ugyan a polcokon a pompás rendben tornyosuló hernyóselyemingek, a rózsafa talapzaton pihenő, csokros lakkcipők, az úriszabó fejedelmek helyett azonban már csak a közönségesebb mozgású dekoratőrök bejáratosak a lakásba. A surranva gombolyodó centimétereket fölváltották a fenyegető mérőrudak, a kimért mozdulatokat a hadonászások. A hatalmas ablaknyílások elé hét réteg súlyos brokátfüggönyt akasztottak, az ajtókra vastag kárpitokat szereltek. A lakás minden oldala felől lassan és egyenletesen növekedő hangszigetelő párnák hamarosan elérik a toll-, damaszt- és betűbunkerré átalakított ágyat, amelynek egyik végében egy szüntelen verítékező, csillogó szemű csirkefej billeg, szakadatlanul hajlongva a papírosok fölött, mintha sovány arcából csőrként kihegyesedő orrával akarná fölcsipkedni a kendermagos betűket. Csak néha-néha marad abba e különös és jobbára mulatságos balett, míg éktelen harákolások közepette véres köpet nem toccsan az ágy mellé készített, kancsószerű, öblös porcelánedényben.

H125. Egy ismeretlen város utcáin mentem biciklivel. Az utcák teljesen néptelenek voltak. Kora reggeli, vasárnapi hangulat. Gyorsan és nagy erővel pedáloztam. Hirtelen egy hosszú, beláthatatlan végű, enyhén jobbra kanyarodó feljáróhoz érkeztem. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, féltem, hogy az út rávezet a hídra és átvisz a túlpartra. De nem lassítottam. Szinte már rajta voltam a hídon, amikor jobbkéz felé egy ugyancsak hosszú és keskeny lejárót vettem észre. Megkönnyebbülten rákanyarodtam, továbbra is erősen pedálozva. Csak félúton tudatosult bennem, hogy egy viszonylag meredek lejtőn haladok. Felesleges hajtanom, sőt pedálozás nélkül is egyre gyorsabban gurulok lefelé. Hamarosan egy rendkívül széles, tengeröbölnyi, nyugtalan folyót pillantottam meg balkézről. Csak lassan fogtam föl, hogy a folyó elöntötte a rakpartot, és ezért láttam ennyire szokatlanul szélesnek. A lejáró vége ugyancsak vízben állt. Az út még mindig magasan a víz fölött vezetett. Fentről néhány sötét, homályos körvonalú, apró alakot vettem észre a vízben vagy a víz mentén. Ebből arra következtettem, hogy az út vízben álló végétől jobbra még szárazon áll a rakpart. A kőfal mentén csillogó vizet csak a ki-kicsapó hullámok nyomának véltem. Úgy emlékeztem, hogy a rakpart és a tér közötti első utcában laktunk. Nagy sebességgel zúdultam le a lejáróról, és szinte nyakig süllyedve beleálltam a valószínűleg mindenhol egyformán magas, jéghideg vízbe. Valahogy kievickéltem, és följutottam a városba. Csontig fagyva rohangáltam mindenfelé. A ruha hideg gipszként kötött a testemre. Az utcát azonban nem találtam sehol, sem a teret. Az egész város idegen volt, ellenséges és teljesen üres. Aztán egy óriási, fekete limuzin fékezett a ház előtt. Csak én szálltam ki belőle, és mint valami filmsztár, sietve eltűntem a kapualjban, pedig senki sem volt az utcában. Kettesével- hármasával szedve a széles csigalépcsőt, fölrohantam a harmadik emeletre. Térdig vagy valamelyest térd alá érő, hófehér gyolcsing volt rajtam, vagy inkább köntös. Nem lehetett összekapcsolni, és alatta anyaszült meztelen voltam. Nem emlékszem pontosan, de mintha a lépcsők két oldalán is álldogáltak volna, talán a második emelettől, ünneplőbe öltözött, halkan beszélgető nők és férfiak, kezükben pohárral, desszerttel vagy kis tányérkával. Annyi bizonyos, hogy a lakás előtti, udvar felé nyitott rövid folyosószakasz már teli volt vendégekkel. Ahogy fölértem, sietősen bemutatkoztam mindenkinek. Ünnepélyesen köszöntöttek, némelyek jóindulatú kíváncsísággal méregettek. Aha, ez a vőlegény. Aztán már kissé zavart, hogy szinte teljesen meztelen vagyok. Berohantam a lakásba, kihúztam a nagyszoba baloldali hosszanti fala mentén álló szekrénysor egyik alsó fiókját, és kapkodva kotorászni kezdtem benne. Féltem, hogy nem találok semmi alkalmas ruhaneműt, hiszen évekkel ezelőtt jártam itt utoljára, a gyerek meg talán még nem nőtt meg annyira, hogy fölvehetném valamelyik ruháját. Egyszer csak színes, mintás alsónadrágok kerültek a kezembe. Előbb azt hittem, Norberté, de aztán észrevettem, hogy a láb közötti részben jellegzetes női betét van, tehát ez mégiscsak I.-é lehet. Női alsóneműt azonban nem vehetek magamra! Kirohantam a folyosóra, rögtön megláttam I.-t. Ott sürgött-forgott a vendégek között. Egy kicsit elfogódottan léptem hozzá, hiszen évek óta nem láttam. Most már egy övvel összefogott frottírköpeny volt rajtam. Mondom neki, mire van szükségem, erre kissé meglepődött izgalommal azt kérdi: Teljesen meztelen vagy alatta? Igen, mondom, éppen úgy, mint István király a felavatáson. És ahogy ezt kimondtam, rettentően ünnepélyes hangulat szállt rám. Majd hirtelen mindenki szétszaladt, és csak mi ketten mentünk egy hatalmas, tágas mezőn. Erős ellenszél fújt, lobogott a hajunk, selyem köntösünk elöl teljesen a bőrünkre tapadt, és messziről éles, erőszakosan ismétlődő kiáltások hallatszottak: Hol a vőlegény?

H126. Kiléptem a fürdőszobából, és úgy láttam, hogy egy hatalmas, szürke madár ül a széken. Olyan volt, mint egy odadobott, vastag gyapjúpokróc. Beszélni kezdtem hozzá és ő figyelt. K. kijött a szobából, nyilván kíváncsi volt, hogy kivel diskurálok az üres szobában fennhangon. Megállt mellettem, egy ideig velem játszott (vagyis úgy hitte, valami játék részesévé vált), ő is abba az irányba fordult, amerre a szavaimat intéztem. Néhány perc vagy pillanat múltán aztán megelégelte e gyanús szerepet, rám nézett, kissé rézsútosan, alulról fölfelé, és még mindig inkább játákos cinkossággal, mintsem komolyan azt kérdezte: Jól vagy? Hallottam a hangját, de nem éreztem szükségét a válaszolásnak. Teljesen elfoglalt a magam monologizálása. Nyugodt, szabatos mondatokban beszéltem, teljesen folyamatosan, nem is lett volna alkalmam a válaszra. Gondoltam, hogy meg fog ijedni, ha nem hagyom abba, ha továbbra sem veszek róla tudomást, de képtelen voltam felé fordulni, vagy akár egyetlen szóval, gesztussal jelezni: nincs semmi baj, minden rendben, észlelem jelenlétét, most azonban jobb lenne, ha magamra hagyna. Igen, mindent pontosan észleltem magam körül, ennek azonban képtelen voltam jelét adni. Eszméletem két különböző, egymással nem érintkező síkon mozgott. Láttam, hogy K. kétségbeesetten rohangál föl-alá a lakásban, a pánik és a görcsös önuralom hullámai között hánykolódva. Hallottam a telefonkönyv lapjainak ideges zörgését, a gázbojler kattogását és az elektromos óra percegését; a bekapcsolva maradt rádióból halkan szüremlő szimfonikus zenét, az éjszakai utcán néha el-elsuhanó járművek zúgását, és különös módon mindez jóleső nyugalommal töltött el, akárcsak K. riadt arcának némelykori, hirtelen föltűnése szemem előtt. Ilyenkor megpróbálta tekintetével elfogni tekintetem. Gyakran össze is néztünk, kapcsolat azonban nem jöhetett létre keresztező pillantásaink metszéspontjában. Úgy rémlik, mintha órákon át beszéltem volna, szünet nélkül, egyazon hangfekvésben. Aztán különböző ismerősök jöttek. Egyenként beléptek látóterembe, gondterhelt arccal méregettek, aztán rövidesen elúsztak a szemem elől. Mintha egy rendkívüli kiállítási tárgy lettem volna valamilyen mutatványos sátorban, ahová az érdeklődők megszabott időre bepillanthatnak. Kissé komikus volt ez a jövés-menés. Valójában most éreztem először a kapcsolatteremtés, legalábbis a kiszólás vágyát. Szerettem volna egy szóval, egy gesztussal kifigurázni, kigúnyolni nagy igyekezetüket. De nem szakíthattam meg monológomat, talán csak az arcomon suhant át a fojtott kuncogás lopakodó derűje, mint amikor a padok között mulatozó gyerekek próbálják meg nevetésre ingerelni a katedrán leckéjét fölmondó társukat. Hamarosan újra teljes nyugalom vett körül. Minden mozgás, zaj megszűnt közelemben. Talán magamra hagytak, vagy távolabbról figyeltek. Ez nyugtalanított, de képtelen voltam a fejemet megmozdítani, hogy körülnézzek. Valószínűleg megbénultam, állapítottam meg részvétlenül. Feltételezhető bénultságom semmiféle testi fájdalommal, izommerevséggel vagy egyéb kínzó panaszzal nem járt. Bizonyos testrészeim egyszerűen mozgásképtelenné váltak. Azt hiszem, teljesen tisztában voltam helyzetemmel, és ezzel a helyzettel nem voltam elégedetlen. Próbáltam legalább csekélyke együttérzést kicsalogatni magamból, legalább K. sorsa iránt, de teljesen érzéketlen maradtam. Pedig pontosan tudtam, ez az állapot, miközben akár még évtizedekig is fönntarthatom alapvető életfunkcióimat, végleges. Tragédia, állapítottam meg már-már komikus szenvtelenségel. K.-t nem láttam többé, miként az idegen vagy ismerős arcokat sem. Pusztán teljesen sima, fényes és üres, tojásdad foltokat láttam, többé-kevésbé szabályszerű időközönként fölhatalmasodni szemem előtt. Rendszerint pillanatokra, néha azonban bántóan hosszan látóterembe nyomultak, szinte fullasztott közelségük. A külső zajok, zörejek teljesen elapadtak, mégsem borult rám a csend néma búrája. A puszta lét hangtalanul is képes volt hallani önmagát, nyugodalmas, telt áramlásban. Sohasem gondoltam, hogy ennyire békés és komplikációktól mentes lesz a távozás. Ahogy egy tapintatos háziasszony vonul vissza az estély forgatagából hálószobájába, észrevétlenül és megbontatlanul hagyva a tovább időző társaságot. Azt hiszem, felesleges volt jelenetet rendezned, gorombáskodnod, hisztérikukusan fölkapni a fejetlen partvisnyelet, és mint egy fúria nekirontani a széken gubbasztó rongyhalomnak. Nevetséges és hiábavaló riposzt volt. A madár kabátom alatt gubbaszt, szelíden, megértőn és türelmesen.

H127. Úgy érzem, elérkezett az idő, indulnunk kell. Ne félj, kicsim, kíméletes hóhérod leszek, könnyű, kegyes halált eszeltem ki Neked. Roppant gyengédség árad szét testemben. Föl kellene ugranom és menekülnöm kellene, keresztül taposva, át mindenen, össze-vissza borogatva magam mögött a tárgyakat, testeket, hogy ne érhessen utol, ne foghasson be senki és semmi. De miért tenném? Mi értelme lenne? Gyere, karolj belém, simulj hozzám, a kocsi előállt, kezdődhet a Nagy Utazás. Eredetileg úgy képzeltem, hogy egy esős, nyárvégi, fénytelen éjszakán kirobogunk a városból. Hosszú, sötét távolodás, csak a motor egyenletes zúgása és az ablaktörlő gumijának nedves, ritmikus csattogása hallatszik. Keskeny, csőszerű, porzó alagút az országút. Egyre valószerűtlenebbül hosszú ideje vagyunk már úton. A monotónia lassan elandalítja, eltompítja érzékeinket, az időn és téren kívül futunk, nem szólunk egymáshoz, nem pillantunk egymásra, mint két mozdulatlan tárgy, guggolunk az utastérben. Először vagyunk együtt és először vagyunk valójában egyedül. Pontosan tudjuk, mit kell elintéznünk. Az affekció belülről szárad rá arcunkra, agyunk üres, robogunk. Nehezen rekonstruálható pillanat. Minden eshetőség valószínűsíthető. Ostorként hirtelen szemembe csapodó fény, vagy ennek éppen ellenkezője, egy kivilágítatlan, fekete, tömör tömb váratlan fölbukkanása, szinte közvetlenül a fényszórók előtt. Vagy csak egyszerűen, látszólag minden ok nélkül jobbra rántottam a kormányt, és nagykaliberű lövedékként becsapódtunk az út szélén álló egyik hatalmas fába. A kocsi, mint egy szimatot fogott kotorékeb, mélyen a földbe túrta orrát, farát pedig a magasba nyomta. Pontosan emlékszem a motorból magasan kilövellő gőzgejzír hosszan tartó, éles sivítására. Tisztán éreztem: semmi sem ért hozzá testemhez, pusztán belső szerveim fájtak, egyenletes tompasággal. Mintha teljesen rendjén értük volna el utazási célunkat, kiszálltunk az autóból, egy kicsit megnyújtóztattuk törődött tagjainkat, majd a hátsó ajtóhoz léptünk, és belestünk az ablakon. A csomagtartó fedele bizarr formában fölgyűrődött a hátsó ablakra és a tetőre, így nem kellett bajlódnom a zárral. Kotorászni kezdtem a sötét csomagtartóban, végül találtam két ék alakban végződő vasat. Fogalmam sem volt, milyen célból tettem oda, az is lehet, hogy a kocsival együtt vettem, és már évek óta utaztattam a többi, ismeretlen vagy elfeledett eredetű lim-lom között. Az egyik vasrudat neked adtam és kifeszítettük a hátsóajtókat. Viszonylag könnyen sikerült kihúznunk a hullákat az ülésről, valójában kidőltek maguktól, csak az alsó lábszáruk akadt föl a küszöbnél. Aztán sétálni mentünk, elállt az eső, teljesen felhőtlen, gyönyörű kék volt az ég, mint egy nyíltszíni fejtésnél föltárt, hatalmas drágakő asztallap. Mélyen magunkba szívtuk az illatos levegőt, és azt hiszem, boldogok voltunk. Megfogtuk egymás kezét, néhány lépés után megálltunk, egymás felé fordultunk, megfogtam a másik kezedet is, majd átöleltelek, erősen és szenvedélyesen lehunytam a szememet, *és rettenetes vággyal megcsókoltalak. A szám légmentesen tapadt ajkaidra, mozdulatlanul és mozdíthatatlanul. Szinte egész testedet befonva szorítottalak magamhoz. Éreztem, amint remegni kezd a tested, ahogy a bőr alatt megfeszülnek izmaid, majd a lassú ernyedést és a közben egyszer-egyszer még reflexszerűen megránduló izmok lökéseit. Aztán hirtelen teljesen üressé vált a szád. Fölnyitottam a szemem, szinte a pupillámat érintette óriásira dagadt, megfeszült, merev szemgolyód. És ekkor lassan, botladozva átmászott szádból a számba egy nagytestű, hosszúkás, keményhátú bogár.

H128. Mentem valahová, vagyis valószínűleg mentünk. Három férfi és egy nő. A három férfi közül az egyik én voltam, a másik kettő talán N.G. és T.G. Lepusztult, omladozó utcák, külvárosi, proli hangulat. Aztán hirtelen bekanyarodtunk a Dob utcába. A Fészeknél rengeteg autó parkolt. Az egyik pontosan a sarkon állt, szinte teljesen eltorlaszolva a kanyart. Talán egy barna kombi volt, a karosszéria hol sötéten, hol világosan csillogott. A szélvédő közepén valami parkolócédula volt, talán engedélyféle, belülről az üvegre ragasztva, és az volt ráírva: M.ZS. A többiekhez fordultam, és azt mondtam: Ez az M.ZS. mindig ilyen szabálytalanul parkol, állandóan ki akar lógni a sorból. Aztán bementünk egy házba, egy emeleti lakásba. Tulajdonképpen csak egyetlen helyiség volt az egész. Azért jöttünk ide, mert öngyilkosok akartunk lenni. A sivár, talán csak egy huszonöt vagy negyven wattos égővel megvilágított, ablaktalan szobában már várt minket egy orvos, aki azt mondta, hogy ciánnal elaltat minket, és az egész csak egy pillanatig tart. Fogalmam sincs miért, de mindenkit megvizsgált. Én voltam az utolsó, és miközben várakoztam, rettenetes dilemma kínzott. Nem kétséges, öngyilkos akarok lenni, vagyis szépen, nyugodtan, méltósággal el akarok menni, ugyanakkor viszont szörnyű volt a gondolat, hogy mindent itt kell hagyni. Nem az élet hétköznapi dolgaira gondoltam elsősorban, hanem arra, hogy még nem fejeztem be a Regényt, semmit sem készítettem össze, rendeztem el, K. még azt sem tudja, mi van a szekrényekben. Mi lesz így a dolgokkal, teljesen magukra hagyva, gazdátlanul? És ekkor megpróbáltam beleélni magam a gondolatba, hogy talán mégis maradnom kellene, hiszen mennyi mindent nyújthat még az élet. Ezek a gondolatok azonban teljesen közömbösen érintettek. Aztán sorra kerültem, az orvos azt mondta, hogy a tüdő fantasztikusan jó, az orromban ugyan valamiféle zárványok vannak, de ennek ellenére tökéletesen működik. Mondani akartam, hogy valószínűleg a karambol következményei ezek a zárványok, de teljesen lefoglaltak kínzó gondolataim. Aztán egyszer csak újra az orvos hangját hallottam. Feküdjön föl az asztalra, mondta. Teljesen hagyományos, átlátszó műanyaggal behúzott, fehér vizsgálóasztal volt. Már az asztalon feküdtem, amikor éreztem, hogy egy könnycsepp csurog végig az arcomon. Fölültem, és kisujjammal egy kissé teátrális mozdulattal lesimítottam. Tisztán hallottam, ahogy a többiek összesúgnak és mondogatják egymásnak: Ez igen, ez még most is milyen kemény legény. Kicsit féltem, hátha csak nekem adják be a szert, és a többiek életben maradnak. Aztán visszafeküdtem, az orvos valami maszkot borított az arcomra, mint amilyet a mesterséges lélegeztetésnél meg az altatásnál használnak. Meg akartam még kérdezni, minek ez a maszk, hát mégsem csak egy másodpercig tart az egész? És ekkor eszembe jutott, hogy még mindig lerúghatnám magamról ezt a gyilkos berendezést, de szégyelltem magam, hogy mások előtt megváltoztassam eredeti elhatározásomat. Az orvos máris mintha egy kicsit gúnyosan nézett volna, ahogy szorította arcomra a maszkot, én meg készségesen mély lélegzeteket vettem, hogy minél előbb hasson a szer, és azt mondogattam magamnak, hogy nem kell annyira félnem, hiszen csak szépen elalszom, és majd álmodni fogok. Már egészen kábult voltam, amikor újra, minden eddiginél hevesebben tört rám a kétségbeesés: mi lesz, ha rosszat fogok álmodni? Hirtelen teljesen éber lettem, egész tudatomat hatalmába kerítette a rettegés, és tudtam, hogy ezt a halál előtti pánikot, pontosan ugyanígy, éreztem már valamikor.

***

H129. A dömsödi holtág, a túlpart közelében voltunk, valószínűleg az Apámmal. Mintha kisgyerek lettem volna. Egyszercsak föltűnt egy óriási, bárkaszerű vitorlás. Integetni kezdtünk, hogy be akarunk szállni. A bárka lomhán manőverezni kezd, látom a fölém tornyosuló, lassan közeledő oldalát, a sötét, barna bordázatot. Belekapaszkodunk a hajó oldalának peremébe, erőlködve húzzuk föl magunkat. Tudom, senki sem fog segíteni, sem lentről, sem föntről. Kicsit félek, lesz-e elég erőm a fölkapaszkodáshoz. Mintha egy hatalmas, fedett csarnokban lennék. Bent gubbasztok a bárka óriási, teljesen üres gyomrában. Félek az úttól, nem leszek-e rosszul, ha elindulunk, kibírom-e az utazást.