(3)

H64. Amikor megérkeztünk Északra, a pompás levegjű földnyelv hegyére, miután varázslóként magamba nyeltem ötszáz kilométernyi sima, robajló betonszalagot, mindenféle tájakkal együtt, egy fémek, műanyagok, kárpitok, üvegek által lehatárolt fél légköbméternyi, önjáró fülkében, és behatoltunk új, alkalmi otthonunkba, majd lepakoltunk, elláttuk magunkat és jobbára gyermekeinket, leültem az L-alakú szoba fekvő szárának jobboldali sarkában, ahonnét rézsutosan elláttam az álló szár legtávolabbi pontjáig, és megszólítottam magam, ahogy nyugodt, elégikus hangvételű, elbeszélő költeményekben szólnak magukhoz a már meglett, hamvazószerdára készülő költők. Mert miközben a csomagokat hordtam be, és fel-felvillantak szemem előtt a belső tér, a berendezés képei, éreztem, hogy bármiképpen is, de meg kell békélnem e rettenetes környezettel. A tárgyakkal, a színekkel, a formákkal, és mindenekelőtt az összhatással, ha nem akarok rövid időn belül mindent ripityára zúzni; ha katasztrófa, de legalábbis kínos botrányok nélkül akarom elviselni a következő napokat. Nézz körül, bíztattam magam, gyújtsd föl a fali lámpát, amelyet talán olvasólámpának szántak, fénye azonban nem volt erősebb az elsötétített termek vészkijáratai fölött derengő jelzőfényeknél. Nézz körül, mondtam magamnak. K. ájult álomba merülve, halkan horkolt a mellettem terpeszkedő fotelban. Nézz körül, és ne magyarázz, ne értelmezz, ne ítélkezz, pusztán készíts leltárt. Mi az, ami lent, ami fent, ami előtted és mögötted van, két oldalt és melletted, és az eközötti hézagokban, üregekben, résekben és beszögellésekben. Légy pontos és szenvtelen megfigyelő, mint egy pusztán vételre állított, organikus szenzor. Tekints végig a szőnyegeken és a kárpitokon, a székeken és a fotelokon, a kőborítású asztalon, a tölgyfa szekrények erezetén, a tapéták mintázatán, a műanyag lambériával borított mennyezet bordázatán, a nylon csipkefüggönyökön, a lámpabúrákon és lámpaernyőkön, a radiátorokon, a lakókonyhai szerelvényeken, a furnérborítású háztartási gépeken, a kilincseken, az ajtótokokon, a falon lévő goblen tájképeken; állj föl, sétálj egyet, érintsd meg a tárgyakat, simítsd végig ujjadat az anyagon, szívd be illatukat, szagukat, kipárolgásukat, hiszen ez a helyszín. És benne a kivilágított akváriumba süllyesztett kor színesen vibráló képe: egy gourmet étterem hátsó udvarán fölakasztott, félig agyonvert, élve megperzselt, egyetlen hangon hörgő farkaskutya vicsorgó vigyora.

H65. A félelem és a halál partitúrái. A téboly, a szenvedély és az ölés librettói. Pátosz és szenvedés, vér és genny, szar és könny. A végtelen mélységű színpadtér áthatolhatatlan sötétségéből lassan a porzó fénybe nyúlik egy vastag, csápszerű emelőkar, tenyerében az isteni mutáns, saruban, tógaszerű köntösben, mellvértben, lűdiai fémsisakban, egyik kezében spirál-labirintus rajzolatú körpajzzsal, a másikban duplahegyű lándzsával. Mozdulatlan, hosszan kitartott kép, a fénykör lassan, szinte a fehérizzásig fölragyog. Előbb a bőr, aztán a hús, majd a vas, végül a stroncium olvad meg. Parányi, szabályos, átlátszó csöpp a tárgylemezen. A káprázat azonban érintetlen, a színpad fölé magasan kinyúló emelőkar, csúcsán a Hérosszal balról jobbra és jobbról balra többször is bejárja a színpad légterét. A közönség feszülten figyel, mintha az óra kismutatójának járását követné. Ez a szinte mozdulatlan, hipnotikus mozgás lassan a révület lepleivel vonja be a zsöllyéket és a páholyokat. A tér észrevétlenül kettős színné alakul, egyik oldalon a mutáns néma nagyáriája, másikon a képtelen álom a boldogok szigetéről, ahol háromszor hoz mézédes termést a lágy föld. Ezek a pillanatok még a sokat próbált, az ajtók mellett és színfalak mögött őrködő jegyszedőket és ügyelőket is magával ragadták. Megindultan törölgették középső ujjukkal szemük sarkát, és szeretetteljes gyöngédséggel cirógatták végig az előttük hosszában és széltében tömött sorokban sorjázó, ősz csecsemőfejeket, mintha csak mindahányat maguk nemzették, szülték volna. Egyetlen spirálból nőtt, roppant család, súlyos, hideg szemhéjaik mint vasfüggönyök zárultak álmaikra. A káprázatról levált hús eközben nesztelenül meglépett. Éppen csak letörölte arcáról a meglágyult festéket, hevenyészve átöltözött, és máris futott tovább pompázatos, klasszikus umbriai kastélyokba, sápatag freskók, geometrikus terek, térségek bűnös udvarába, ahol várták már az utcáról összefogdosott, acélfarú parasztfiúk, érintetlen kelyhű serdülő lányok és kiszemelt mentoraik, démoni, mitologikus kurvák, és persze a kápók, dióverő puskájukkal. Minden készen állt. A hős gálánsan belépett, megoldotta köpenye szívgödör magasságban záruló kapcsát, levette sisakját, vértjeit, és mindezt átadta sétapálcájával, glasszékesztyűjével együtt a hamarosan fejbelőtt, fekete, párductestű komornának, és a terem közepére sietett. A falak teljes hosszukban megnyíltak, és a színre tódult minden szereplő. Megannyi bégető, ugató, nyávogó, kecskefejű, szamárpofájú, disznószemű, bikanyakú, nyerítő, gágogó, bőgő, farkát lóbáló, füleit ingató, nyüszítve, vinnyogva, bömbölve, üvöltve sárló és tüzelő állati alakzat, és a hős ezerféle módon üzekedett velük, hágta meg őket és hagyta magát meghágni, dőlt a vér, a salak, a sperma, és a hatalmas, duplaszárnyú ajtó előtt őrködő legények elképzelni sem tudták, mi ez az apokaliptikus hangzavar. De aztán csend lett a teremben. Az egyik fiú a nagy, dobozos rádió keresőgombját csavargatta, majd odafordult a fiatalabbikhoz, és azt kérdezte: *Tudsz táncolni? Nem, felelte az. Erre a még mindig a rádió előtt guggoló azt mondta: Azért megpróbálhatjuk. A másik elmosolyodott, a fotel oldalához támasztotta a puskát, és azt mondta: Jó, próbáljuk meg. A társa, valamivel késbb, a tánc közben megkérdezte: Hogy hívják tulajdonképpen a barátnődet? Margaret, mondta a fiú. És innét nincs tovább.

H66. Egy szűk, külvárosi mozi előterében álltam. A falakon derékmagasságig bagószagú, töredezett, műanyag lambéria. Halvány, barna fény. Én a szokásos téli szerelésben. Zöld, bélelt ballon és a biciklis hátizsák. Alig vagyunk páran. Aztán egyenként megjelenik néhány beöltözött, festett arcú színész, valami kezeslábasszerűségben. Hajuk letakarva, lila arcukon egészen megbőrösödött már a vékony festékréteg, az embernek az volt az érzése, hogy egészben lehúzhatnák. Rövidesen eltűnnek a teremben, majd teljesen váratlanul elkezdődik az előadás. Én is bemegyek, óriási, sötét hodály, csak alig ülnek néhányan a nézőtéren. Választhatnék jobb helyet is, de egy kicsit így is szorongok, hogy esetleg majd fölállítanak. Néhány perc múlva bejön egy négy-öt tagú társaság, csak akkor veszem észre őket, amikor már a közelemben járnak. Szabályosan körülülnek. A baloldalon lévő, elhanyagolt külsejű, idős férfi állandóan megjegyzéseket tesz, beszél, hangosan és arrogánsan. Éppen arra gondoltam, hogy szólok neki, mert nem hallottam az eladást, amikor az előttem ülő, középkorú asszony hátrafordult, és bocsánatkérő kifejezéssel a szemével felém intett, mintha azt akarta volna jelezni: tudom, hogy ilyen, de mit csináljak? Ez a gesztus föloldotta a helyzet feszültségét, és nem szóltam. A vénember viszont, bár lehetetlennek tűnt, hogy észrevette volna, amint a nővel összepillantottam, hirtelen agresszívan felém fordult és azt mondta: Ha nem tetszik, van elég üres hely másutt a nézőtéren. Amíg beszélt, egyenesen a gyulladásos, vizenyős szemekbe néztem, még a felsőtestemmel is félig felé fordultam, de nem szóltam. Ekkor vezették be a hálóinges öregasszonyt, közrefogva az ápolónőkkel, orvosokkal. Az egyik nővér az infúziós állványt tolta, a másik fehér tálcán ezüstösen csillogó műszereket vitt. Teljesen abszurd volt a jelenet, ahogy egy nagyívű kört tettek a nézőtéren, majd a harmadik, leghátul vonuló fityulás növérke leült közvetlenül mögöttem. Kíváncsian hátrafordultam, a nő arca kissé természetellenesen volt kimaszkírozva. Amikor visszanéztem, a vénasszonyt éppen fölállították egy asztalra, mintha demonstrálni akarnának vele valamit. Aztán egy hengeralakú, öblös fémedényt toltak alá, mire a háttal álló vénasszony csobogva vizelni kezdett. A fény átvilágított a hálóingen, látni lehetett a vízsugár meg-megtör árnyékát a pongyola anyagán.

H67. Hosszú, alagútszerű szoba. Ledöngölt földpadló. A málladozó vakolaton nyirkos penész, barnászöld, térképszerű rajzolatok. A bádogborítású, hatalmas asztalnál nagydarab férfi ül. Egy verzett, zománcozott lábasból valami moslékszerű ételt kanalaz. Szótlanul, egyenletes mozdulatokal. Egy pillanatra sem néz föl. Oldalról egy valószínűtlenül szennyes, fürge szipirtyó, rongyokba csavart csomagokat hord be. Mintha nyalábokat tartana két karjában, felsőtestével kissé föléjük hajol, szinte meggörnyed. Sorban, egymás mellé rakja a csomagokat. A férfi fekete, vastag kenyérféleséget aprogat a lábosba. Fejét teljesen az edény fölé lógatja, szája kissé nyitva, minta abból hullanának ki a kátrányszínű, szabálytalan alakú gombócok. Megkaptad a pénzt? - kérdi, továbbra sem fordítva el tekintetét a lábos belsejétől. Meg, mondja a szipirtyó, és tovább hordja a csomagokat. Közben új sort kezdett, az elsővel párhuzamosat. Mintha egy körvadászat után gyűjtenék egybe az elejtett állatokat. Aztán a férfi eltolja magától a lábost, mélázik még egy darabig, majd föláll, és az asztal átellenben lévő vége előtt álló hokedlire öblös, zománcozott vájlingot állít. A zománc kívül kék, belül szürkésfehér, fekete pöttyökkel, mintha mákot szórtak volna rá. A férfi bádogvödörben vizet hord, és háromnegyedig tölti a vájlingot. A negyedik vödör alján kétujjnyi víz marad. Lassan odaballag a két sorban kiterített csomagok elé, szétvetett lábbal rágyújt, majd fölemeli az első rongyhalmot, a vájlinghoz viszi, és belenyomja a vízbe. Halk, magashangú, nyivákoló bugyborékolás hallatszik. Az egész nem tart tovább néhány másodpercnél. A férfi még egy ideig mozdulatlanul áll, majd kiemeli a csurgó batyut, és balkézről a hokedli mellé dobja. Hamarosan térdig ér a halom. Az ajakig égett cigarettacsutkákat a vödörbe pöccenti. A vizet lassan megszínezi a csikkekből kiázó nikotin. A szipirtyó hordani kezdi kifelé a csomagokat. Körülbelül egy óra alatt végeznek az egésszel. A férfi kiviszi a vájlingot. Amikor visszajön, az asztal alá teszi az edényt, megtörli a kezét a nadrágjába, és leül a hokedlire. Cigarettázik, és kissé előredőlve sercintget a vödörbe. Most a szipirtyó ül az asztalnál, és a fogát piszkálgatja.

H68. Tegnap, amikor a tampon zsinórja mellett hátulról beléd hatoltam, és jobb mutatóujjamat benyomtam a végbeledbe, rettenetes izgalommal töltöttek el az ánusz nyílásában lévő parányi, bőrkeményedésszerű dudorok. Eddig még soha nem tapintottam őket. Mintha egy állati testet nyomkodtam volna ujjammal, és éppen ez az érzés volt a rendkívül erős gyönyör forrása. Tépni, szaggatni szerettelek volna, beléd vájni, beléd akasztani fogaimat, és az állkapcsommal érezni a kiszakadó hús súlyát. A zsigereket akartam, föltépni a bendődet, és habzsolva falni a lágy részeket, vértől és nyiroktól fuldokolva. Megragadtam valószínűtlenül hosszúra nyúlt hímvesszőmet, és eszelősen ostorozni kezdtelek vele. A következő pillanatban már a sziklafalnál álltál, széttárt, kinyújtott végtagokkal, András-keresztként a kőhöz lapulva. Bármelyik pillanatban elléphettél volna, de nem tetted, és én végigvesszőztem az egész testedet. A híg, vízszínű sperma zuhatagként ömlött rád. Fuldokolva kacagtál, tekergődztél, össze-összerándultál, mintha csiklandana a mindenfelé szétáradó folyadék, aztán lerúgtál magadról. Hörögve maszturbáltál, szádba tömted a párnát, a villódzó monitor felől gépfegyverugatás hallatszott, dobáltad a fejed, egy pillanatra eszelősen kimeredtek szemgolyóid, majd összepréselted szemed, ajkaidat, és embrió formában összerándulva, még mindig combjaid közé szorítva a kezed, elélveztél. Aztán hanyatt fordultam, a mennyezet fautánzatú műanyagborítására pillantottam, és éreztem, ahogy a kézfejemről hasamra csurog a jéghideg sperma.

H69. A nő két óriási mélytányért rakott asztalra, egymással szemben, melléjük pedig két kanalat. Aztán a konyhaszekrényhez fordult, és egy szinte vejlingnyi tálat emelt ki, magasan megpúpozva gyöngyöző, áttetsző, egymáshoz tapadt, kocsonyás aranyszemcsékből álló kásával. Az asztal közepére állította az edényt, leült, és helyet mutatott nekem is. Bőségesen szedett mindkettőnknek, majd csak úgy a szemével intve jelezte: hozzáláthatunk. Először óvatosan kanalazgattam. Szokatlan volt a ragacsos ikrák íze, állaga, ahogy el-el pattant némelyik szemcse a fogam alatt. Hamarosan egyre mohóbbak lettünk mindketten, és úgy faltuk a kását, mintha versenyre keltünk volna egymással. Hajnalra fölzabáltunk mindent. Úgy fénylett az üres kőtál, mint egy gyökérkefével kisikált hasfal.

H70. Az utolsó éjszaka sötét árnyak ereszkedtek le a csatornába. Amikor újra följöttek a felszínre, egy hatalmas, tarka búcsú közepén találták magukat. Minden mozgott, áradt körülöttük, szédületes körhinták, sikongató, copfos lánykákkal, kurjongató fiúcskákkal, színes, villogó karusszelek, rajtuk tükrös hintók, hintázó gondolák, díszes paripák, délceg hattyúk forogtak. A szabadtéri varietében egy hercegi pár keringőzött, fölöttük valódi kristálycsillár csilingelt, mögöttük pedig fehér mellénybe és bordó pantallóba öltözött szalonzenekar játszott. A céllövöldékben csattogtak a puskák, törtek, hasadtak a hurkapálcikák, egy kis körmedencéből gyűrűzött orrú fahalacskákat horgásztak, mellettük vaskecskét löktek, rongylabdával célba dobtak. A tömegben gólyalábakon sétáló, frakkos, cilinderes mutatványosok vattacukrot osztogattak a kimerült, pufók gyerekeknek, és amikor az egyik odaért a csatornából kiszállt, nyomorult roncsokhoz, hirtelen megtorpant, és bár nem szólt egy szót sem, mégis azonnal mindenki odakapta a tekintetét. Az előbb még nyüzsgő, lármás parádés tér egy pillanatra néma mozdulatlanságba dermedt, megálltak a körhinták, ringlispílek, megállt az óriáskerék, a lendülő kéz, a ravaszra illesztett ujj, a táncoló láb, majd e lenyűgöző, monumentális állóképből egy csoport szürke overallos férfi lépett ki, kezükben hosszú, duplahegyű villával és óriási, fekete plasztikzsákokkal, és pillanatok alatt fölszúrták, majd a zsákjaikba tömködték a szennyes rongyokat. És ekkor újra megelevenedett a kép, az overallosok eltűntek, a gólyalábakon járó cilinderes pedig tovább osztogatta a napfényben kristályosan csillogó vattacukorfelhket.

H71. Mintha egy földalatti városban lennék. Teljesen zárt rendszer, hosszú, szűk aknákkal, ide-oda kígyózó, beláthatatlan vágatokkal, lüktető üregekkel. A csőszerű folyosók, katakombaszerű utcák hatalmas tereket, elosztó állomásokat kötnek össze. Közöttük mindenfelé tömegszállító eszközök közlekednek. Kötött pályán haladó, zárt, fekete tartályok, lomha autóbuszok, nesztelen sikló trolik. Az egész teret belátom. Óriási, néma tömegjelenet. Téli, hajnali csúcsforgalom. Minden mozgásban van. Ide-oda suhannak, siklanak a jármvek, a tömeg kisebb-nagyobb csoportokban hullámzik, hömpölyög föl-alá, még a megállókban várakozó embermasszák is egy testként, organikusan lüktetnek. A csoportokból kiváló alakok valószerűtlen lassúsággal mozognak, mintha roppant terheket vonszolnának magukkal egy lassított filmben. Körülöttük nehéz, ellenszenves, holt és komor anyagok. Mindent finom szövetű, sűrű homályháló fed, sötét, összefüggő lepedék. Mindenki elfordul a másiktól, igyekszik észrevétlen maradni. A járművek hosszú, lomha ősállatok, óriáshernyók, emeletes testű csúszómászók. A kerekek nem látszódnak, a roppant kocsiszekrények a hasukon kúsznak. A csuklós karosszériák, mint aszfaltból gyúrt, még képlékeny hurkák, görbülve megnyúlnak a kanyarokban. Valószínűleg én is utas voltam, valójában azonban mindig csak várakoztam, pályaudvarokon, megállókon, végállomásokon. Egyszer megszólítottam valakit, és azt mondtam neki, hogy a citybe akarok menni. Erre válaszolt valamit, mozgott a szája és mutogatott, de néma volt. Továbbmentem, de akárhányszor elindultam, mindig ugyanarra a térre érkeztem vissza. Hol az egyik, hol a másik szektorában várakoztam, megállókban vagy végállomásokon. Olyan volt az egész, mint egy társasjáték óriási táblája. Egyszer az egyik mezőn állok, aztán egy másikon, de sohasem kerülhetek le a tábláról, és sohasem jutok se előre, se hátra.

H72. Hosszú, keskeny, tompa fénnyel megvilágított folyosón ülök, az egyik fülke falára szerelt, lehajtható széken, és a szemem előtt elsuhanó, néma feketeséget bámulom. Az ablaktáblán némelykor apró, ezüstösen fehér fények villannak meg. Pontosan érzem a súlyomat, a fény, a levegő súlyát, de semmi sem terhes, semmi sem nehezedik rám. Mintha nem is a szerelvény haladna, hanem egy tengeralatti cső nyúlna be egyre hosszabban és hosszabban a sötétségbe. Aztán ajtócsapkodás, idegen, vakkanó szavak, szuszogás, a csomagtartó rácsaira hajigált poggyászok tompa puffanásai. Nem mozdulok, idáig úgysem érnek el. Lassan oldalra fordítom a fejem, de már csak az előbbi némaság. A folyosóajtót pusztán a víz alatti áramlás lengeti, a nyíláson még ki-be úszik egy-egy vízbefúlt test, puffatag arc. Aztán megrándul a szerelvény, és szemem előtt újra a fényújság feketén futó szalagja.

H73. Vaságyak. Végtelen, mozdulatlan szerelvények, lábtól fejig összetolva. Tíz nyílegyenes, egymástól egyenlő távolságra lévő sor, soronként kétszázötven vagonnal. Megpakolva göröngyös matracokkal, rongybálákkal, matraconként egy-egy verítéktől viruló, sárgás koponyával. Ez a kísérteties rendezettség azonban nem tart sokáig. A takarodó után hamarosan elkezdik összetologatni az egymás melletti ágyakat, és a Királynők hajnalig matracról matracra vándorolnak. Előbb a vaslábak csikorgása a kövön, a fémvázak koccanása, a matracok puffanása, majd a nyirkos, összecsapódó bőrfelületek csattanása. Önkéntelen ürítkezések hangjai, lucskos húsok cuppogása, nyögések, hurutos fújtatás, a hörgő kéj változó erősségű szerenádja. Néha, mint a vadállatok, egymásnak esnek a kanok. Üvöltenek, acsarkodnak, ütik, tépik egymást. Az alattuk lévők nyüszítenek, nyivákolnak, és farkukat verik a matracok dohos odvába. A felügyelők be se jönnek, úgysem tudnák átverekedni magukat a legkiszámíthatatlanabb helyeken eltorlaszolt, amúgyis szűk járatokon. A Mérnök úr szerint mindenhez hozzá lehet szokni, a zsúfoltsághoz, a kipárolgáshoz, a legképtelenebb rohamokhoz, az ágyszomszéd agóniájához, a végnélküli történetekhez, a fantasztikus mesékhez, gettóeposzokhoz, nagyoperai hisztérikákhoz, csak ezekhez az istentelen kantivornyákhoz nem. A Mérnök úr sötétszürke öltönyt visel, krémszínű kalapot és csokornyakkendőt. Évek óta visszajár. Általában a 432-es ágyat kapja. Már ismerik, akkor is a környéken húzta meg magát éjszakánként, amikor még csak tervezgették a sárga szakasz megalakítását. Kérem, itt mindenki elmebeteg, mondta D. a szelektálást végző orvosnak, de örült, hogy végül őt is átirányították a sárga szakaszba. Az első hónapokban csak pár százan voltak, az alagút szinte üres volt. A Királynők is csak később szoktak oda, a fehér port zabáló lidércekkel, és most már nem lehet őket elűzni. Kezdetben még utazni is lehetett. Ha az ember összehunyorította a szemét, csak úgy szívta magába a sötét alagút még üres mélysége. Ma már egy teljes megálló hosszában húzódik az ágyszerelvény. Idővel sajátos szabályok alakultak ki. Az élelmiszercsomagokat például külön erre a célra kiképzett felügyelők adják át. Lassú, óvatos léptekkel, már messziről rázva, zörgetve a papírzsákocskákat közelednek az ágyak felé. Soha nem néznek senkinek a szemébe, és soha nem érintenek meg senkit sem. Az újonnan érkezők rendszerint hamar berendezkednek a matracokon. Éjszakára csak kevesen öltöznek át, de mindannyian leveszik cipjüket, és az ágy lábai alá állítják őket. Valójában szükségtelen ez az elvigyázatosság, mert senki sem hagyja el a katakombát. Szüntelenül mindannyian ott vannak, a baltafejű öreg is, aki már időtlen idők óta ül a háromszázhatvannégyesen. Kissé elrehajolva, szétrakott lábakkal, kezében egy félretaposott sarkú cipővel. Igen, mind itt vannak, mindannyian együtt vannak.

H74. Egy széles, fekete vasúti hídon gyalogoltam. Kétoldalt monumentális zsiliprendszer. A medrekben vagy medencében sötét, sűrű, kissé bebőrösödött felszínű, szinte mozdulatlan nehéz folyadék. Az egyik oldalon majdnem elérte a híd magasságát. A víztömeg e szokatlan közelsége kissé rossz érzéssel töltött el. Az északi városrészbe igyekeztünk, határozott, de még ismeretelen céllal. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan működik a híd kétoldalán lévő duzzasztórendszer. Valahol találtam egy eligazító táblát, fémbe sajtolt felirattal. Eszerint lift vezet a rendszerbe, amelynek kijelölt pontjairól meg lehet figyelni a berendezés működését. Aztán hirtelen őrült sebességgel robogni kezdett velem a híd. Legalábbis így érzékeltem, de később már tisztán láttam a mellettem kétoldalt elrohanó vastraverzeket is. Majd előbbre mentem, mintha a vezetfülkéből figyeltem volna az előttem futó, szabályos villamospályát. De nem volt vezető, a szerelvény valószínűleg teljesen üres volt. A mögöttem lévő teret azonban nem láthattam, és vissza sem nézhettem, mert ahogy fordultam, velem fordult a szemem előtti tér is. Egy kicsit úgy éreztem magamat, mintha panoráma moziban látnám a száguldást. A szerelvény őrült sebességgel vágtatott végig a széles utcán. Sehol sem lassított, néha megrémültem, hogy elütünk valakit, mert viszonylag sok járókelő keresztezte utunkat. Az emberek azonban lazán odébb léptek, mintha ismerték volna már a járatot. Egy sárga, drabális épületnél leszálltam. A portán valami japánt kerestem, úgy hívták, hogy Fudzsimuri. A portás rendkívül udvarias volt, mintha valami fontos személyiség lettem volna. Minden fölvilágosítást előzékenyen megadtak. Fudzsimurit valami tüntetésen tartóztatták le, természetesen minden további nélkül meglátogathatom. Azonnal bevezettek egy hodályszerű csarnokba. Szorosan egymás mellett, köröskörül zárt, gyerekágyra emlékeztető ketrecek voltak. Fehér zománcfestékkel lefestett, kerekes vaságyak. De csak a falak mentén, a terem közepe üres volt, ott nyüzsögtek a látogatók. Viszonylag hamar megtaláltam Fudzsimurit. Közel feküdt az ajtóhoz, hanyatt, hátra tett kézzel. Kiderült, hogy hátra van bilincselve a keze. Ezen szörnyen felháborodtam. Odarendeltem az egyik felügyelőt, a fityulás nővér azonban udvarias, de határozott hangon közölte, hogy ez náluk szabályzat. Erre azt kiáltottam, hogy ez kizárt dolog, és azonnal mondják meg az intézet nevét. A nő hebegni kezdett, aztán nagy nehezen mégiscsak kinyögte az intézet nevét. Biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb el lehet érni a bilincs levételét, noha sejtettem, hogy a nő nem hazudott, amikor a házszabályzatra hivatkozott. Visszaléptem Fudzsimurihoz. Mintha elfekvőben lett volna, fölakadt, merev pupillával feküdt. Egészen közel az arca fölé hajoltam, és tagoltan azt mondtam: mióta letartóztatták, nagy háború volt, rengetegen elpusztultak. Ebben az volt a különös, hogy mindezt nyilvánvalóan megnyugtatásként mondtam. Aztán hozzátettem: jó, hogy itt van, mert legalább biztonságban van. Fölült, beszélgettünk, említettem neki, hogy a bilincset nyilván hamarosan leveszik. Majd azt mondta, elmegy pisálni. Eltűnt egy függöny mögött, ahonnét szüntelenül ismerős csörgést lehetett hallani, mint amikor kórházi tolószékek fémedényébe vizelnek.

H75. Valaki megfenyegetett minket, hogy elteszi láb alól az egyik gyereket. Így áll bosszút megölt feleségéért. Először nem vettem igazán komolyan a fenyegetést. Aztán egyre feszültebbé vált a helyzet. Bizonyosnak tetszett, hogy a férfi megtalál minket, fölkutat és beváltja ígéretét. Különös színhelyek. Félig valóságosak, félig filmszerűek. Színhelyemlékek keveredése. A legtisztábban az irodaházra emlékszem. Az épület a város hivatali negyedében volt. Bankok, közintézmények, nagy vállalatok irodaházai. A hivatali munkaidő lejárta után mozdulatlan kísértetváros. A tömegközlekedés a föld alatt zajlott, délután öt órától azonban már egyetlen utas sem érkezett ebbe a kerületbe. Hamarosan a parkolóházak is bezártak, csak néha-néha húzott keresztül egy taxi az utcákon. Az épületekben két-három óránként körbejártak a fekete egyenruhás vagyonőrök, övükre akasztott, hatalmas kulcscsomókkal és gumibotszerű, halogén zseblámpákkal. Valami távoli ismerős helyezett el minket az egyik irodaházban, kora este kellett beosonnunk az épületbe. Kinyitotta nekünk a két vagy három szűk helyiségből álló irodát, és a lelkünkre kötötte, hogy távozása után azonnal zárjuk be az ajtót, és másnap reggelig semmi esetre se mozduljunk ki menhelyünkről. Nem gyújtottunk villanyt és csak suttogva beszéltünk. Két-három éjszakát maradhatunk, mondta az ismersünk, és ha lebukunk, az a "bőrébe kerül". Napközben a városban sétálgattunk, az utcán ettünk, és nyilvános WC-kben tisztálkodtunk. Egész nap goromba szél fújt a hatalmas, vasszínű tó felől, de kellemes fénnyel sütött a nap. Néha igazi kirándulóknak, turistáknak érzhettük magunkat, és teljesen megfeledkeztünk arról, hogy menekülünk, országról országra, városról városra, lakásról lakásra. Esténként sokáig álltam a sötét ablakban, és minden rossz érzés nélkül bámultam a megmerevedett, díszletszerű utcákat. Valószínleg az utolsó éjszaka lehetett, már ott feküdtünk a mindenféle ruhadarabokból, rongyokból hevenyészve készített vackunkon, amikor egyszercsak a hatalmas üvegablakban vagy üvegablakon megjelent a fickó, és szó nélkül rám fogta a fegyverét. Fölugrottam, menekülni próbáltam, és ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy a másik helyiségben alszik a gyerek. Az első pillanatban azonban erősebb volt a menekülési ösztön. Tudtam, most nincs idő semmire. Aztán mégiscsak visszafordultam, átrohantam a másik szobába, kikaptam az ágyból a gyereket. Csak a folyosón futottam össze K.-val. A gyerek, a gyerek, üvöltötte. Itt van nálam, mondtam, és az ölemben lévő batyura mutattam. Rohanni kezdtünk a lift felé, és egyszer csak ott álltunk a férfival szemben. Rám fogta a hatalmas revolvert, meghúzta a ravaszt, de csak csattant egyet, és ekkor azt mondtam neki, hogy ne öljön meg, adjon egy lehetséget, egy esélyt a menekülésre. Erre azt felelte, rendben, ad még egy esélyt, de biztos, hogy újra ránk talál. Lépcsőn rohantunk lefelé, teljesen zárt, valószínűtlenül mély, aknaszerű lépcsőház, aztán a Rathenauplatz. Nem mertünk fölmenni a lakásba. Ott volt az idősebbik bátyám is, egy ideig a kivilágítatlan téren tanácskoztunk, egy padon ülve. Aztán taxival valahová falura mentünk, és azt terveztük, hogy vonattal délre menekülünk, ott biztosan el tudunk rejtőzni. Itt túlságosan rendezett, áttekinthető minden. De ha valahol délen keresünk egy kis eldugott falut, biztosan soha nem talál ránk. Aztán mintha mégsem utaztunk volna el. Egy óriási, hodályszerű szobában éltünk. Iszonyatosan nyomorult körülmények között próbáltuk belakni a helyiséget. Mintha egy elhagyott, ablaktalan istálló, vagy valamiféle egykori tömegszállás lett volna. Minden földszínű és földszagú volt. Mécsessel vagy petróleumlámpával világítottunk, sohase mozdultunk ki, és egyre erősebben hittük, hogy itt tényleg nem találhat ránk a férfi. Aztán egyszer elmentünk a gyerekkel egy otthonba. Egy nő fogadott minket, náthás volt, állandóan az orrát törölgette és nehezen lélegzett. Mondtuk neki, hogy itt szeretnénk hagyni a gyereket, mert félünk magunknál tartani, hátha esetleg mégis megtalál minket az a fickó. Meg akarja ölni a gyereket. A nő nem szólt semmit, továbbra is kifejezéstelen arccal törölgette az orrát. Néha majd meglátogatjuk a gyereket, mondtam, de soha, senkinek sem szabad megtudnia, hogy ki ő. A nő egyre megértőbben bólogatott, aztán hirtelen vágás. Mintha egy rádióújságot néztem volna, egészen másutt. Azóta már hosszú idő telt el. Az egyik lapon egyszer csak megpillantottam a férfi fényképét. Valami híres sztár lett belőle, művészpornókat és kvízműsorokat csinál. Ahogy néztem az arcát, megelevenedett a kép az újságban. Egy De Sade-féle tömegjelenet zajlott előttem, egy tágas, sötét, tornateremszerű helyiségben vagy üres filmstudióban. A szereplők hörögve korbácsolták egymást. Mintha mindenki marionettbábu lett volna, és a korbácsszíjak lettek volna a marionettfigurák zsinórjai. Majd hirtelen, szinte egyidejűleg, mindenki élvezni kezdett. A férfiakból percekig sugárban áradt a sperma, mintha vízipisztoly lett volna a farkuk. Ő is ott állt a tömegben, és akkor tűnődve figyelni kezdtem az arcát, és minden különösebb érzelem nélkül arra gondoltam, hogy lám, ez lett belőle, a közönséges gyilkosból. Nem vettem észre, de minden kétséget kizáróan tudom, hogy a saját arcomat láttam.

H76. *Előttem egészalakos, ikonszerű fotográfiád. Óvatosan közelítek. Talán a raszterpontok számlálásával kellene kezdenem, hogy minden egyes szemcse fölszívjon valamit a rettenetes indulatból, nehogy én kerüljek a számadás végén a kép közepére. Téged egyelőre megpróbállak kitakarni a térből. A háttérben egybegyűlt csoportot figyelem. Fiatal, jóvágású férfiak, már amennyire innét meg tudom állapítani. Akár az apám is köztük ácsoroghatna. Talán egy futballmérkőzés eredményét vitatják meg, vagy alkalmi munkára váró, pantallós napszámosok. Az ott, jobb kéz felől, szemellenzős sapkában, inkább proletárféle. A középső, a bal kezét állához emelő viszont tanáros arc, bár ahogy jobb kezében a cigarettát tartja, akár külvárosi vagány is lehetne. Baloldalon két gimnazista külsejű nagyfiú. Velük szemben, profilból, ellenszenves agitátorarc. A koponyáját sebhelyként metszi ketté az éles hajválaszték. Az agitátor és a diákforma sihederek között széles, fehéringes hát. Gazdája legalább egy fejjel kimagaslik a tömegből, a képből is kilóg. Ez az egyetlen fenyegető alak. Nem a nagysága, hanem a beállás, a rosszul szabott, trottyos nadrág miatt. A háttérben lévő, két csákószerű katonasapka ártalmatlan jelmeznek tűnik. Nem tudom, hogy ha csak az előtérben fekvő férfiakat látnám, gondolnék-e arra, hogy ezek holttestek. A képmezőnek ezt a részét a fehér uralja. Az ingek világos foltjai és a fotográfián kifehéredett hajak. A középső mintha csak elszúnyókált volna a földön. Hason fekszik, fejét a karján nyugtatva. A föld, igen, a föld az első bizonyosság. A rossz talaj, amelyre önként nem fekszik ember. A szenny innét húzódik föl az ingek erőszakos gyűrődéseire. Hullák, nem vitás. Az első, a hanyatt fekvő szinte már egyberoskadt a földdel. Valójában négy szintből illeszkedik össze a jelenet. Az elkülönült háttér (talpmagasságban még egy fekvő, rúdszerű tárgy is kiemeli, erőteljesebbé teszi a metszésvonalat), egy friss tömegsírra emlékeztető, de még a föld tetején nyugvó hullahegy, a hóhér alakja, és vele egyvonalban a teljesen különálló képként megjelenő, szinte földből kinőtt vasdorong. Amikor először rád pillantottam, bizonyos voltam benne, hogy lány vagy, markos, északi szépség. Nemrég hagytad el a faludat, sőt ha üres lenne körülötted a föld, azt is hihetném, hogy a tanya udvarán állsz. Éppen csak visszafordulsz munka közben, valami évődő legényszóra, amelynek gazdája talán nagydobozos, varázslatosan villámló masinájával kérkedik. Az északi mitológiák jeleneteit a Te arcoddal népesíteném be. Valójában nemtelen, pontosabban fogalmazva kétnemű az acod, és ez már maga mitologikus, sőt isteni, és nem zavar meg alakod egyöntetűsége sem. Annyira a teljes szexus sugárzik vonásaidból, tekintetedből, hogy az ember már nem is kérdezi a testet. Miféle lánc domborodik pulóvered alatt? És milyen függő csüng rajta? Úgy állsz ott, mint egy népmesei hős, féllábszárig érő, puha csizmában, betűrt nadrággal, széles övvel, és még abból is a legkisebb fiú hetykesége árad, ahogy megigazítod az övedet. Próbállak megismerni, fölismerni. Vizsgálom a szemedet, kissé megnyílt szádat, vastag ajkaidat. Pusztán egyvalami természetellenes rajtad. A koponyádon fehér szőrsapkaként, szorosan megülő haj. Nem is szőrzet, inkább fölbolyhozott, kötött anyag. Bekeretezett fotográfiádat odaállítom a komódra, a többi relikvia mellé, a mediterrán, vékonydongájú, siheder táncosok képe közelébe, újabb taggal egészítve ki a lassan beteljesedő antropológiát.

H77. Tágas, nyugtalan bulvárokon rohantunk. A város fölé mint zárt alakzatban szeszélyesen ide-oda cikázó madárraj, úgy borult az izgatott, komor sisegés. Hirtelen egy hatalmas tér nyílt meg előttem, amelybe széles sugárútak torkolltak. A téren néma tengerként hullámzott a tömeg. Ezernyi színes, teljesen átlátszó műanyag koponya, s bennük, akárcsak valami primitív, mechanikus játék, nagyfogú fogaskerekek őröltek. Hát nem nagyszerű? - kiáltottam elragadtatottan a magam nyelvén, és mintha láttam volna minden gondolatot. Erre a mellettem álló lassan felém fordította arc nélküli fejét, robotszerű mozgással vállmagasságig emelte jobb karját, és szaggatott mozdulatokal a nyakszirtemig vezette kezét. A nyitott tenyér hirtelen rácsapódott a nyakamra, és szinte ezzel a mozdulattal egyidejűleg az öt ujj, mintha csak szöget vertek volna a tenyér közepébe, összerándult és belemarkolt a húsba. Ekkorra már iszonyatosan üvöltöttem, legalábbis kétségbeesetten kitátottam a számat, és görcsösen préseltem ki tüdőmből a levegőt, saját hangomat azonban nem hallhattam, mert váratlanul örjöngő pánik tört ki a téren. Mindenki üvöltött, sikoltott, de senki sem mozdult, és ez még félelmetesebbé tette a jelenetet. Tébolyult ordításba belefagyott állókép. Szemeim a rémülettől és az erőfeszítéstől kigúvadtak, ahogy megpróbáltam ellenállni a vasmarok húzásának, de hiába, arcom lassan és folyamatosan közeledett a támadó fejéhez. Előbb a zakatoló, örjöngő háttér képe tűnt el a szemem elől, majd a sötét csuklya ovális kerete, és a következő pillanatban már éreztem is, ahogy a két koponya hidegen és szilajon összepréselődik. Tán egy villanásnyira meg is nyugodtam, hogy vége, ennyi, barbár rítus ugyan, de én kerestem a találkozást. A húzás azonban nem szűnt meg, a kéz ugyanazzal az erővel markolt nyakamba, és már hallani is lehetett a koponyacsontok roppanását, ahogyan az egyik fej behatol a másikba, és mindaddig ellenállhatatlan erővel préselődik előre, míg bele nem ütközik a szemközti koponyafalba. A szörnyeteg marok ekkor hirtelen lehullik a tarkómról, és mire fölnyitom szememet, a monstrum már nincs sehol.

H78. Mióta elment I., állandóan szederjes, felpuffadt arcát látom, a bedagadt, mélyen ülő szemeket, és a gyönyörű M.B.-t, Pitcairn szigetén, kék, napszítta munkásnadrágban és a hozzátartozó ingszerű, rövid vászonkabátkában. A földön ül, végeláthatatlan ugaron. A távolban mintha zöld hegyláncok hullámzanának. M.B. körül mozdulatlan, egymás hegyén-hátán összezsúfolódott sertések, szinte fekszenek rajta. A férfi az állatok hatalmas testén nyugtatja kezét, és mint egy büszke idomár mosolyog ki a képből. Alakja talán a régi, nem lehet egyértelműen megállapítani ebben a helyzetben, az arca azonban megkérgesedett. Már nem a lázadó szépfiú, inkább keménykötésű, markáns, völgyi ember. Láttam már valahol ezt a felvételt, legalábbis a beállítást, talán egy olcsó, kihajtott képesújság közepén. A tekintetet azonnal megragadja az arc keménységét feloldó rokonszenves, lágy mosoly. A kép alatt valami együgyű, riportszerű történet az egykori bálványról, fenegyerek sztárról, a hanyatlásról, a fenyegető csődről, majd a sikeres, újra biztos révbe kormányzó vállakozásról. Aztán néhány megbarnult, kisméretű amatőrfelvétel, amint M.B. egy kihegyezett karót ver a földbe, rajta hevenyészve fölszögelt deszkatábla, cirkalmas betűkkel rajzolt felirattal: Ádámváros. Aztán egy másik képen lenge öltözetű, teliszájjal vigyorgó bennszülött lányokkal pózol, ifjan és erőtől duzzadón, ahogy az idősebb olvasók még bizonyára jól emlékeznek rá. Majd az elesett vagy trópusi betegségben elpusztult bajtársak sírja fölött állva láthatjuk, lehajtott fejjel, maga előtt összekulcsolt kézzel. Ezután már csak néhány mondat következik, majd rövid utalás a jelzett napon és időpontban újra műsorra tűzött, örökzöld sikerfilmre. Gyűlöllek. Emlékszem, ahogy kissé mesterkélt kéjjel, elragadtatott tekintettel mesélted, hogy ezek a drága bestiák még a moslékba keveredett, eleven emberi húst is fölfalják. Aztán vigyázz, öcsi, nehogy túl közel merészkedj a vályúhoz, mondtad, és játékosan megfenyegettél mutatóujjadal. Majd belemarkoltál az egyik nőstény valagába, és egy marék ürüléket toltál az orrom alá. Sose leszek ilyen egészséges trágya, mondtad gyűlölködő megvetéssel.

H79. Talán elhiszem Neked, amikor a Károly-hídról beszélsz. Nem értem pontosan, hiszen szemedben az idegbajos öngyilkosok bogarai röpködnek, ide-oda csapódnak a porzó lámpások búrája alatt. Mégis hiszek neked, és egy kicsit irigyellek is rokonszenves ostobaságodért. Én azonban képtelen vagyok veled tartani. Ott ülsz az asztalnál, kezedben a fotográfiával, és idült vigyorod rácsorog a folyó fölötti naplementére. Melletted ülök, együtt bámuljuk az anzikszot. Valaki azonban mintha egy cigarettával, hátulról kiégette volna a papírt, és én már nem a fotót látom, hanem a lukon keresztül föltáruló tájat. Hatalmas, falra akasztott disznófejek, szabályosan sorakozó trófeák. Rajtuk a képek, mint óriási, szétterülő férfizsebkendők, leáztatott emulziósrétegek. Az asztal körül vidám, népes társaság. Bakancsos, térdharisnyás, bricseszes banda. Vadászkalapjuk hetykén félrecsapva, némelyikük oldalán vaskos, zsabós, csecses asszonyság. Emelgetik a poharakat, kurjongatnak, sercintgetnek, vastagon húzzák az orrukat. Koponyájuk réstelen, ránctalan, szőrtelen, fénylő csontgolyó, mintha duhaj kedvükben mindannyian földobták volna arcukat a fölöttük sorakozó, címeres trófeákra.

H80. Két napja készülődik fejemben a fájdalomállat. Ezúttal a gerincoszlop mentén mászik, kúszik fölfelé, a harmadik, negyedik csigolya tájékától, és mintha valami roppantul feszes, gumírozott anyagot vonszolna magával. Ez megnehezíti haladását, de föltétlenül föl kell jutnia, és tudom, ha majd sikerül beakasztania a rugalmas anyag horgas végét valahol a nyúltagy egyik szegletébe, és pattanásig feszül a két végén ekképen rögzített csáklya, iszonyatos erővel egymás felé húzva a mozdíthatatlan pontokat, akkor fog szétrobbani testemben a fájdalom. Délután Békésiéknél voltunk, az új házukban, mélyen a völgyben. Mint két ostya közé fogott, lapos töltelék. Citromsárga padlósznyeg, lambériás falak. A hatalmas teraszon két világvevő, radarernyős antenna. K. cigarettázni szeretne, a hodályszerű lakószoba teli ordító és zabáló gyerekkel, a teraszra azonban nem tudunk kilépni, nem férünk ki, vagy csak egyszeren félünk azoktól az óriásira eltátott pofájú monstrumoktól. Újra remekül viselkedtem. Barátin lapogattam Zoli bácsi és a többiek hátát, mosolyogtam, magasztaltam életük hitványságát, lealjasító köznapiságát, miközben halomra kellett volna gyilkolnom őket, hogy ne lássam bennük a magam hitványságát, köznapiságát. Tulajdonképpen csak annyit kellene följegyeznem minden nap, hogy mikor ébredek, mikor és hogyan étkezem, miként működik emésztésem, és néhány szót a napi, ügyes-bajos dolgokról. Az utolsó esemény, ami életemre emlékeztetett, három vagy négy nappal ezelőtt történt, amikor véletlenül szabályosan kiharaptam egy parányi húsdarabot a mutatóujjam begyéből.

H81. A háztól nem messze egy sebes víz, kis hegyi patak futott. Tisztán látom magam a víz mentén, ahogy kissé előrehajolva figyelek valamit. Talán egy távoli, barlangszerűen megnyíló, hatalmas fa odvát, mintha az alól törne fel a víz. A kép néma, és én többször is olyan mozdulatot teszek, mintha azt jelezném a távolba: Nem hallok semmit. És miközben kissé féloldalra fordítom a fejemet, egyre följebb megyek a patak mentén. Hirtelen teli lesz az út kirándulókkal, és megbotránkozással vegyes döbbenettel bámulnak utánam. Rosszallón csóválják a fejüket, talán néhány csodálkozó vagy fölháborodott szót is váltanak egymással, miközben én újra és újra jelzem különféle gesztusokkal, hogy hiába, semmit sem hallok. Micsoda pimaszság, csattan föl a patak másik oldalán egy teljes menetfelszerelésbe öltözött turipajtás. Hagyjad! Hagyjad csak! Menjünk!  - mondja riadt aggodalomal a mellette álló asszony, és odább lökdösi a dohogó, egyre dühösebben fújtató férfit.

H82. Egy hatalmas, ligetes városi erdben sétáltam. Félelmetes, durva alakok jöttek mindenfelől, harsogó csordákban. Emberformájú, vadállati lények, urbánus jelmezben. Ugatva kötözködtek, lökdösődtek, mindegyiknek hatalmas koponyája volt, rövidre nyírt haja, bikanyaka, szinte reccsent bőrükön a vászon, ahogy mozdultak. Férfiak, nők vegyesen, együtt azonban mégis egyneműek voltak. Kisebb-nagyobb csoportokban letanyáztak, hangoskodva zabáltak, vedeltek és emésztettek, mozdulni is alig lehetett tőlük, úgy elterpeszkedtek. Mesterséges lankák, ápolt mezők, gyepszőnyegek, szabályos alakzatban kialakított erdősávok, visszavágott aljnövényzet, mozdulatlan tavak, a víz felszínén ide-oda sikló, alábukó, fölbukkanó életképekkel. Minden valószínűtlenül zöld, élő és duzzatag volt. A tisztásokat elárasztó, belepő és fölverő csürhe viszont kék. A cipőjük, a nadrágjuk, a kabátjuk, az overalljuk, mintha egyenruhát hordtak volna, állig begombolt, durva szövésű vászon vagy posztó öltözetet. Szorongva és utálkozva kerülgettem őket, próbáltam észrevétlen maradni, belesimulni a környezetbe, bármelyikbe, csak nehogy ki-, föltűnjek. Egyre szaporáztam lépteimet, szerettem volna már minél előbb kijutni ebbl a nyomasztó közegből, de mintha csak körbejártam volna a változó tájban, mindig ugyanazok a jelenetek kísértek, ugyanazokba a képekbe ütköztem. Majd a táj hirtelen teljesen átalakult, levált az előbbi képsorról, és egy viszonylag magas, széles partoldal tetején álltam. Fejem fölül erős motorzúgást hallottam, egy pillanatra úgy láttam, mintha egy helikopter suhant volna el a fák között. Lenéztem az elvadult, gazos, meredek partoldalba, mintha egy óriási bogár moccant volna a vízben vagy a víz felszínén. Aztán már teljesen tisztán lehetett látni a víz alatt lebegő piros helikoptert. Értetlenül bámultam a víz tetejére matricaszerűen fölúszott képre, hiszen az előbb még a fejem fölött volt, nem zuhanhatott le egy másdoperc alatt, méghozzá hangtalanul. És ekkor egy kicsit megemelkedett, és a propellerjei is mintha tétován megmoccantak volna. A hatalmas test azonban sehol sem merült föl, én mégis arra gondoltam, hogy ez talán egy amolyan hidroplánszerűség, és a vízről is tud startolni, és ekkor éles szirénázással kikanyarodott valahonnét a partra egy mentő rohamkocsi. A szirénázás abbamaradt, csak a kocsi tetején villogó kék lámpa forgott tovább. Néhány pillanatig mozdulatlan volt a kép, majd a kocsitól alig pár méterre egy védett, alacsony, de sűrű náddal körülvett, parányi öblöt fedeztem föl, amelynek teljesen lapos partján, mint egy rengő kolosszus, két nemtelen, összetapadt, csupasz hústömeg tornyosult. A mentőkocsi doktornője és a helikopter pilótája. A két test teljesen szőrtelen volt, és úgy összetapadtak, egymásba folytak, mintha egyetlen hatalmas test lett volna. A nő benne ült a férfiban, a nemiszerveket csak akkor lehetett látni, ha a két test lassan, lomhán megmozdult egymásban. Valamit kiáltottam nekik, a nő fölnézett, és ő is mondott valamit, de semmit sem értettem belőle. Majd anélkül, hogy hátranéztem volna, visszaléptem. Mintha fal lett volna mögöttem, úgy ütköztem bele a mögöttem hangtalanul egybegyűlt, összetömörödött kékruhások seregébe. De egy pillanatra sem vettek rólam tudomást. Vigyorogva, kacsingatva lökdösték egymást, aztán mintha egy láthatatlan jelre indultak volna, nagy kurjongatások közepette, mindannyian lezúdultak a partoldalon és térdig belegázoltak a vízbe. És ekkor egészen finoman rezegni kezdett a víz, majd egyre erősebben fodrozódni, és a mélyből tompa zúgás hallatszott. Mindannyian elnémultak, és meredten bámulták a már hullámokat vető és többhelyütt gejzírként föltörő víz sistergését. Majd hirtelen szélesen, völgyszerűen megnyílt a víz, és a mélyből, mint egy roppant test, lomha ősállat, lassan, méltóságteljesen fölmerült a helikopter. Amikor az egész test kiemelkedett a vízből, a monstrum még néhány pillanatig egyhelyben lebegett, közvetlenül a felszín fölött, majd kissé oldalazva, orrát valamelyest előrebuktatva fölemelkedett, és visszhangos dübörgéssel elhúzott. Mindannyian ott álltunk a térdig érő vízben. A kékruhások, a doktornő, a pilóta és én is, és kisimult arccal csodáltuk a még mindig csöpögő, tovatűnő Nagy Vörös Madarat.

H83. Az emberek elözönlötték az utcákat. Derűs arccal, szinte futva siettek, mind egyetlen irányba. Így képzeltem a forradalmak első, még vértelen óráit. Szinte észre sem vettem az érkezést. Csak az tűnt föl, hogy a tömeg eleje hirtelen elvész a magas és szélesre tárt kapuk mögötti mélységben. Ez lenne az a dicsőséges, isteneket és fejedelmeket estéről estére bekvártélyozó épület? Inkább egy kastély mögötti hátsó épületre emlékeztetett, úrhatnámkodó cselédszállásra, istállóra. Meghökkentett a falak szürkesége, dísztelensége, az egész tömb földközelisége. Mindent vastag porréteg borított, mintha egy közeli cementgyár ontotta volna magából a finoman szemcsézett szürkeséget, vagy a város mögötti hegyek gyomrából kifordult hamu ömlött volna szét a téren. Érthetetlen volt ez a por, a mindent belepő szárazság. A kocsifeljárók hirtelen kiszélesedtek, ahogy rájuk léptem, a kapu pedig olyan tágas volt, hogy amikor áthaladtam rajta, nagyobbnak éreztem, mint az előbb magát az épületet. Lenyűgözött az előcsarnok pompája, méltósága és monumentalitása. Mindez azonban pusztán kisszerű, talmi varázslat volt a színházterem roppant méreteihez, mélységéhez és magasságához képest. Csak azt tudtam elképzelni, hogy a kagyló alakú nézőtér földszintjét mélyen a föld gyomrában alakították ki, és innét húzták fölfelé az erkélyek, karzatok sorát, hat vagy hét emeletnyi magasságban. A kristálycsillárok, mint cseppkőbarlangok kápráztató fürtjei függtek alá, szikrázva, lobogva, és akármerre fordult a tekintet, mindenütt brokátok, kelmék, selymek, kárpitok, egzotikus faburkolatok, drágakövek, színes üvegek és mozaikok. Már-már bűnös volt a művészetek, a szépség, a ragyogás, a gazdaság e túláradása. Hamarosan az egész térség megtelt a zsibongó tömeg zajával, parfümök és édességek illatával. Szinte az egész színpadot elfoglaló, több emelet magas, színüveg medencét rejtett fényforrásokkal, belülről világították meg, a legkülönfélébb bonbonszínekkel. Az első kis puttókat a nyitány után hajították be a vízbe. Hamarosan teljesen megtelt az akvárium ficánkoló, rúgdalozó gyerekekkel, faltól falig, a medence aljától, egészen a víz felszínéig. Az ezertagú zenekar elnyújtott, zivatarozó tust húzott, majd egy hatalmas, vastag üveglappal lefedték az akváriumot, és színültig töltötték. A közönség elragadtatottan ült a helyén. Az anyák gyöngyöző szemmel rágták a szájukba gyűrt zsebkendőiket, az apák büszke megindultsággal, merev tartásssal ültek mellettük. Némelyek nem tudták magukba fojtani elragadtatott felkiáltásaikat. Nézd csak, azt a szöszkét, éppen olyan, mint a mi Gombócunk, lelkendezett az egyik. Mások pedig, szinte önkívületi állapotban, föl-fölugráltak helyükről. Halacskák, suttogta aléltan egy sápatag fiatalassszony, és szemérmesen urára pillantott, miközben mélyen a szájába helyezett egy, a hüvelyk és középső ujja közé fogott, a forró bőr érintésétől máris enyhén olvadozni kezdő, gesztenyekrémmel töltött mignont.

H84. Egy Kávéház karzatán ültünk. Szűk, levegőtlen járatok. Az árnyak idegbajosan kapkodják fejüket a lecsüngő félhomály hínáros hurkai elől. Alacsony, kényelmetlen asztalok, billegő székek. Közöttük hidrogénezett hajú, táskásszemű, kimerült felszolgálónők vonszolják magukat. Eldeformálódott, kékeslila hálós lábukon letaposott, magasszárú, kifakult vászoncipő. Sötét szoknyájuk fölött fehér, csipkeszegély, pecsétes köténykék. Zsúfolt asztalok, szétrágott, megszopott csikkhegyek, pohártemetők, porrá száradt pogácsa halmok. Vizeletbűz, hideg nikotin, mosatlan szájak szaga. Talán kevertet ittam, vagy valami bűzös pálinkát, amikor hirtelen végigsurrant a széles, finom ornamentikával gravírozott üvegajtón egy árnyék. Letettem a poharat, és megbűvölten lestem a belépőt. Pompázatos, nagyvilági jelenség volt. Drága prémgallért viselt és mély dekoltázst. Bőre áttetsző volt, mint egy kínai porcelán, és hamarosan már a lépteit is hallottam, hegyes, magas sarkak kopogását. Önkéntelenül megemelkedtem, tettem is talán néhány lépést előre, majd kissé táncoló léptekkel odavezettem az asztalhoz. Leült, keresztbe vetette a lábát, és lassú, kecses mozdulattal rágyújtott. A felszolgálónő megilletődötten várta a rendelést. Alig észlelhető, gyors mozdulattal jeleztem ujjammal, hogy menjen, tűnjön el, mert lehetetlen, pánikszerű félelem árasztott el, hogy esetleg észreveheti a másik, hol is van tulajdonképpen. Szinte áthajoltam az asztalon, hogy érezzem bőre illatát, ízét. Szórakozottan körülnézett, és csak úgy mellékesen odavetette: Kedves hely. Azt hittem, gúnyolódik, de aztán láttam, hogy egyszereűn csak nem figyel, vagy nem érdekli, hová is került valójában. Igen, dadogtam, és majdnem belecsuklottam izgalmamban az utolsó hangba. És ekkor a mellettem ülő oldalba bökött, és fejével a nő felé intve slejmosan azt kérdezte: És milyen az ágyban? Szavai úgy loccsantak szét az asztalon, mintha odaturhált volna. Dühödten fölugrottam, a gallérjánál fogva fölrántottam a székről, és kis híján ledobtam a galériáról. De ekkor észrevettem, hogy halott. Egy rongyos koldus gúnyájába öltöztetett, vénségesen vén, eldurvult arcú halott. Utálkozva visszalöktem a székre, és undorral rázogattam a kezem, úgy éreztem, teli lettek az ujjaim szétfoszlott, lemált bőrcafatokkal. Az asszony elnézően intett a szemével. Ugyan, hagyd már, mondta. Mit akarsz tőle? Hiszen csak egy szerencsétlen vénember, egy halott. Mire az lassú, teátrális mozdulattal a kezébe temette arcát, könyökét a térdére támasztva előredőlt, és hosszan, tragikusan zokogni kezdett, mintha csak ekkor tudta volna meg, hogy tényleg halott. Az asszony hidegen és megvetően elmosolyodott, és kissé felém fordult. Mélyen be lehetett látni a dekoltázsába, és ezt nyilván maga is jól tudta. Egy pillanatra hátrahőköltem, de ekkor már késő volt. Polipszerű ujjaival villámgyorsan bemászta az asztal alatt a combomat, és éppen föl akartam ugrani, amikor erősen és fajdalmasan a lábam közé markolt. Tehetetlenül visszazökkentem a székre, mire az asszony közönségesen fölnevetett, és halkan, de egészen halkan csak ennyit mondott: Hát hová mennél, bogaram? Mondd csak szépen a mamának, hová? És hatalmas, vastag nyelvével hosszan a számba túrt. Kigúvadt szemekkel, mozdulatlanul ültem, míg le nem vált rólam. Az utolsó pillanatban kinyitotta szemét, és még szinte az ajkaival érintve ajkaimat élvetegen suttogta: Te vagy az én kis békakirályom.

H85. A középső bátyámmal mentem a Hajnóczy utcában. Teljesen üres, élettelen, nyomasztó, hajnali utca. Talán szürkült, alkonyodott, mintha egy mosógép leszivattyúzott, híg szennyvízében úsztunk volna. Számomra szokatlan irányból, a Vérmező felől közeledtünk a házhoz. Szótlanul, egymás mellett gyalogoltunk, mindketten egy erős, vastagvázú túrabiciklit toltunk. Amikor odaértünk a házhoz, előbb a falhoz akartuk támasztani a kerékpárokat, de aztán meggondoltuk magunkat, a vállunkra emeltük a gépeket, és beléptünk a tágas kapualjba. A lépcsházhoz hét vagy nyolc lépcsfok vezetett fölfelé. A pincelejáróhoz mentünk, és elindultunk lefelé a szinte teljesen sötét aknában. Viszonylag széles fa csigalépcső, kétoldalt rothadó, nedves vakolat, érezni lehetett a penész és a dohos szenny szagát. Valóságos terembe jutottunk, égett már a lámpa, egy vagy két halvány, szivárgó barna fény. Amint leléptem az utolsó, magas lépcsőfokról, rögtön leemeltem vállamról a kerékpárt, és odatámasztottam a baloldali falhoz. Alig engedtem el a fémvázat, megmozdult az egész széles és magas faltelevény. Mintha nem is téglafal lett volna, hanem ujjnyi vastag vesszőkből font, sárral tapasztott, eleven építmény. Az egész falat hatalmas, denevér- vagy inkább bagolyszerű élőlények lepték el. Ott gubbasztottak szorosan egymás mellett, és óriási, sötét szemükkel kissé komikusan pislogva bámultak. Aztán valahogy leszálltak vagy leugráltak, körém sereglettek, alig voltak kisebbek nálam. Barátságosan totyorogtak, olyanok voltak, mint különös, vaskos színházi jelmezek, kicsit emberformájúak, a tetejükbe nyomott busa fejekkel, furcsa, vénasszonyos arcokkal. Aztán elindultunk visszafelé a lépcsőn, az óriási, emberszabású baglyok pedig utánunk. Kezdetben még barátságosan, kissé incselkedve bíztattuk is a lomhán, nehézkesen totyogó lényeket. Gyertek, gyertek csak, mondtuk, de aztán két-három lépcsőfok után megtorpannak. Nem lehet, mondják, meg kell kérdeznünk a fődenevért, és máris fordulnak vissza. Egy szemvillanás alatt eltűnnek a lenti sötétségben, majd iszonyatos, velőtrázó rikoltozás hallatszik a mélyből. Rémülten rohanunk fölfelé. Nem lett volna szabad megszólítanunk őket, most már kiszabadultak, átkot szabadítottunk magunkra, meneküljünk, hadarom el-elfulladva bátyámnak. Aztán a dömsödi házban vagyunk, a TV előtt ülök, éppen most mondják, hogy ma éjszaka ismétlik meg a filmet. Látom a vérfagyasztó, apokaliptikus jeleneteket, ahogy hatalmas, tömött rajokban támadnak, és mindenen átrágják magukat. Akárcsak Hitchcock filmjében, az egész család izgatottan készülődik, tologatjuk a bútorokat, barikádokat emelünk az ajtó elé, bedeszkázzuk az ablakokat, de nincs elég anyag. Bemegyek a városba, a város mint egy nyitott, roppant csatornarendszer, mindenki beszerző körúton, szervez valamit, fenyegető, feszült hangulat, lótás-futás, a rikkancsok már az első támadások rémhíreivel kínálják a legfrissebb újságokat. Mindenki tudja, hogy már elindultak, jönnek. Elszántan készülődöm én is, pedig pontosan tudom, egy pillanat alatt átrágják magukat mindenen. Kilépek a lakásból, be akarok hozni valamit a bejárati ajtóval szemközt lévő, lépcsőházról nyíló WC-ből, talán a porszívót. Kinyitom a WC-ajtót, a bal kéz felőli, körülbelül fejmagasságban lévő ablak kitárva. Az ablakkeret tőlem távolabbra eső sarkától rézsutosan egy damilszerű, vékony, áttetsző zsinórt feszítettek ki. Egy-két világos rongy lóg rajta. Egy kicsit késve veszem észre, hogy a külső párkány teli van mocskos, tépett galambokkal. Rémülten bevágom az ablakot, a galambok hangos szárnycsapkodással, szennyes port kavarva szárnyaikkal szétrebbennek. Egy azonban valahogy belülre szorul. Kimenekülök a szűk, kamraszerő helyiségből. Megtorpanok az ajtó előtt, és mintha egy üvegfal előtt állnék, látom, ahogy a galamb össze-vissza röpdös a szűk cellában, többször is nekivágódik a falaknak, porzik, foszlik, szakadozik a tollazata, a húsa, minden egyes ütközés szinte lerobbant a testéről egy darabot. A véres foszlányok meg-megcsúsznak az üvegfal belsején, és én meredten, bénultan bámulom ezt az émelyítő, foglyul ejtett örjöngést.

H86. Magda mesélte, hogy amikor egyedül hagyták a házban, kiment az udvarra, a bezárt fakapu mögé állt, és éktelen sivalkodásba kezdett. Eközben ki-ki lesett a hatalmas kulcslyukon, visszafordul-e a nagyanyja. A vénasszony rendszerint vissza is fordult. Kinyitotta a kaput, és szó nélkül elverte a gyereket. Aztán újra elment. Később elmaradtak a sivalkodások és a kapu rúgdosások. Az öregasszonynak nem kellett többé visszafordulnia. Egyszer ugyanis, amikor Magda kilesett az útra, egy hatalmas, teljesen mozdulatlan, idegen szem meredt vissza rá a kulcslyukon. Attól fogva soha többé nem csinált jelenetet.

H87. Úgy éreztem, mintha egy hosszú, majdnem teljesen sötét alaguton át érkeztem volna. Nem értettem igazán, miféle ünnepély ez, milyen bankett. Valójában fogalmam sem volt, milyen minőségben vagyok itt, mi a szerepem. Viselkedésem mégis magától értetődő, gördülékeny, minden komplikációtól mentes volt. Valamiféle, számomra ismeretlen forrásból származó állandó feszültség szüntelenül arra figyelmeztetett, hogy föltétlenül uralkodnom kell magamon, mert a földúltság jelenlétem értelmét tenné kétségessé. Sejtettem, hogy hermetikusan zárt térben vagyunk, és az aláomló függönybrokát zuhatagok inkább csak dekorációnak szolgáltak, mintsem takartak valamit. Egyébként is minden tárgyon egy megszűnt forma fönntartásának görcsös kényszerét éreztem. Ez nem lepett meg, elvégre is pontosan tudtam, láttam, mi zajlik a bunker falain kívül. Inkább csak az volt valószínűtlen, hogy léteznek még illeszkedő falak. Rossz érzéseim támadtak, amikor észrevettem, hogy a társaság egyik-másik tagja nyomtalanul és végleg eltűnt. Sohasem láthattam az eltűnés körülményeit, mindig csak a fogyatkozást észleltem, utólag. Pontosabban fogalmazva egy addig jelenlévő hiányát, fogyatkozás nélkül, mert a társaság létszáma, sűrűsége kétségtelenül változatlan maradt, noha senki sem érkezett újólag. Akárkivel érintkeztem, mintha mindenki várna tőlem valamit, mintha hirtelen egy titkos társasjáték részese lettem volna, amelyben mindenkinek megvan a maga előre kijelölt feladata, szerepköre, amelynek elvégzése, teljesítése után leléphet. Ahogy erre rájöttem, kissé banálisnak, sőt egyenesen kínosnak éreztem jelenlétemet. Feszélyezett az alkalom olcsósága, és már nem érdekelt különösebben, mi áll e kissé idétlen eltűnősdi, fontoskodó titkolódzás mögött. Egyszerűen ízléstelennek és hamisnak éreztem ezt a műmitoszt, és közönségesenek a jelenlévők viselkedését, ahogy hivalkodón, körülményes gesztusokkal leplezték beavatottságukat, miközben nem hagytak kétséget afelől, hogy valójában mindent tudnak. Mégis képtelen voltam magam kivonni ebből a bűvös körből. Tudtam, én is meg fogok felelni szerepemnek, ha rám kerül a sor. Én is elvégzem a rám osztott műveleteket, minden külső kényszer és hiba nélkül, mintha már ezredszer játszanánk újra a játékot. Szótlanul és azt hiszem elég savanyú, ünneprontó ábrázattal ácsorogtam az egyik kandalló vagy kerevet előtt, amikor egyszer csak hozzám lépett egy erősen kifestett alak. A nemét nemigen lehetett kétséget kizáróan meghatározni. Cinkosan megfogta a könyökömet, néhány lépéssel félrevont, majd mintha hatalmas termeken siettünk volna át. Odavezetett az egyik magas, széles, üres falhoz, és szótlanul, pusztán a tekintetével intve, egy hosszú, keskeny hasítékra mutatott a drága selyemtapétán. A másfél, kétarasznyi vonal úgy csipőmagasságban húzódott végig a falon, mintha egy könnyű kéz szikét húzott volna végig a finom mintázaton. Kíváncsian lehajoltam, a középső- és mutatóujjammal kissé széjjelhúztam a hasítékot, és belestem a nyíláson. De hát ez képtelenség, suttogtam magam elé, és leginkább az lepett meg, hogy hátulról láttam a szoba szegélyléceit. Álmélkodva fölegyenesedtem, és tekintetemmel vezetőm kerestem, de már senki sem állt mellettem. Újra odahajoltam a nyíláshoz, majd visszatértem a társasághoz. Nem sokkal később újra fölfedeztem a festett képűt, amint pontosan ugyanazokkal a mozdulatokkal megérintett a terem egy másik parányi, magányos szigetén álló, réveteg tekintetű vendéget. Kissé szánakozó, megvető mosollyal követtem a bohóc és áldozata sebes léptű suhanását az intarziás márványlapokon, és sejtettem, hamarosan rajtam a sor.