(2)

H33. Az éjszaka utolsó harmada. Fölnézek. Szemben sötét, fedetlen ablakszem. Esik. Hallom, ahogy az autók söprik a vizet. Kívül, az üvegtáblán egy légy mászik, rövid szakaszokban rohangál le-föl. Amikor megáll, jól látom világos hasát. A szobában csak az asztalra erősített olvasólámpa ég. A légy módszeresen bemássza a duplaüveg, hermetikusan záró ablakot. Az üveg minden pontját letapogatja lábaival, mintha azt vizsgálná, nincs-e valahol rés. De a szigetelés tökéletes. Kapkodó, ideges futkározás a tenyérnyi fénykorong bűvkörében. Onnét nézve valószínűleg teljesen elvakít. Vajon miféle fény ez? Miféle illúzió? Egy pillanatra eloltom a lámpát. Majd hirtelen fölkattintom, és gyors mozdulattal az üveg felé fordítom a búrát, akár egy vallató. Az üveg továbbra is teljesen sötét, még az előbbi, ide-oda csúszkáló fénypontok is eltűntek. Fölkapcsolom a mennyezeti lámpát, semmi változás. Kirontok a szobából, és összegyűjtöm a lakásban föllelhető valamennyi hordozható lámpát. Sorban fölállítom őket az ablakkal szemben, a sugarak azonban nem hatolnak át az üvegen, és nem is verődnek vissza. Mintha valamilyen láthatatlan erő szép sorjában fölszippantaná őket. Kétségbeesetten kapcsolgatom a lámpákat. Hamarosan képtelen vagyok megállapítani, honnét jön a fény és hová tart. Az egyik pillanatban úgy érzem, hogy szemből érkezik, aztán mintha mögülem röpködnének a fénydárdák. A szobában ültem, valószínleg az íróasztal előtt, szemben a mindkét oldalán vaksötét üveggel, és nem mertem megmoccanni. Tisztán hallottam, amint a parányi, de mindent felörlő fogazat lassan és folyamatosan ropogtatni kezdi a vastag, áthatolhatatlan sötétségbe merült üveget.

H34. Először a levegő vált egyre áporodottabbá, nehezebbé, mintha lassan, folyamatosan szivattyúzták volna ki belőle az oxigént. Aztán szépen rádöntöttek a fehér, skájborítású orvosi asztalra, és a nagy, sűrű testű, vastagon kipárolgó nővérkék, akik a fenyegető bőrkötényekben inkább úgy néztek ki, mint hatalmas fertályú mosogatóasszonyok, széles és nedves gézlepleket hoztak, amelyeket szép sorjában, akkurátusan az arcomra borítottak. Majd széles ecsetekkel bekenték valamiféle földszagú, kesernyés kulimásszal, és otthagytak. Ne mozogjon, parancsolta az egyik, de én akkor már egyébként sem voltam képes mozogni. Azt hiszem, többször is elszúnyókáltam, és mindig azt álmodtam, hogy súlyos, vajszínű, kézi horgolású függönyöket terítenek rám. Csak amikor fölébredtem, akkor döbbentem rá: bebetonoztak. Nyitott szemmel, koponyámba repedt szájjal feküdtem és reszkettem. A rettegés szakszerű, precíz mozdulatokkal meghámozta az agyamat, majd markába fogta és kifacsarta. *Újra le szerettem volna hunyni a szememet, de nem voltak szemhéjaim. A pánik mint a lúg futott végig nyelőcsövemben. Nyüszítettem, nyöszörögtem, és minden alázatra kész lettem volna egy pillanat enyhülésért. Félelem és kétségbeesés rikoltozott bennem, mint két fúria, közönségesen és utálatosan, akárha egy lezüllött, mocskos bérkaszárnya belső udvarában üvöltöztek volna egymással, hogy melyikük nem húzta le maga után a folyosó végén lévő, örökké öszefosott WC-t. Én az udvar közepén álltam, a függőfolyosók kövéről szigonyként visszaverődött szavak záporában, mint egy tetves porolóra fölfeszített, külvárosi Szent Sebestyén, és a halálra szomjúhoztam. A viadalnak szegény Stern bácsi vetett véget. Stern bácsi a harmadik emeleten lakott, és népes kanári tenyészete volt a körfolyosóra nyíló konyhában. Akárhányszor fölnéztem, a folyosón állt, a korlátnak támaszkodva, bő szárú sortban, amelynek tölcsérszerűen felém táguló nyílásában, hol az egyik, hol a másik oldalon valószínűtlenül hosszú hímvesszeje csüngött. Igen, valószínleg ő némította el ezt az éktelen tivornyát, mindenesetre hirtelen csönd támadt, és én végre elaludtam.

H35. Hamarosan indulok Hozzátok. Próbálom elképzelni a teret, az utcákat, a házakat, a kapualjakat, a gazdátlan kóborló, leromlott állatokat, a letarolt parkokat, a ligetek helyén maradt erdőirtásokat, a mérgezett kutak nyílásainál rongyokban toporgó, májgyulladásos menekülteket, a föltépett utcaburkolatot, a még élők üres szemgödrében hemzsegő gilisztákat, és a palánkokon túli, lampionos kerti mulatságokat rendező, finom kelmékbe és illatozó selymekbe burkolt társaságokat. Jól ismerem mindannyiótokat. Úgy sétálok köztetek, mint egy rangrejtett, titkon mindőtök iránt gyöngéd atyai érzelmeket dédelgető táborparancsnok. Ismerem neveteket, sorszámotokat, örömeiteket és nyavalyáitokat, rejtőzködő vágyaitokat. Nem csoda, ha betérek ide is, oda is, annyi kedves ismerőshöz. Néha megállok a sugárutak nyitányánál, és széttárom a karomat. Köntösöm függönyként omlik alá. Megemelem tekintetem, a szembejövők végtelen sorban menetelnek szemüregemen át az agyba. Alábuknak, megmerítkeznek az aknák, kamrák medencéiben, majd ahogyan érkeztek, ugyanolyan szakadatlan rendben áradnak vissza az utakra, talán még kissé kábán a rendkívüli utazás, a rituális fürdő élményétől. Minden elfajult. Nézd csak ezt az egykor oly mondén várost. Nem különös, hogy az illatos dámák mindazokat a drágaköveket, amelyeket eddig hamvas keblük fölött viseltek, most végbelükben hordják? Mintha valami elromlott volna a nagy vigasságban. Az egykor pompázatos húsú tribádok szennyes, bűzös rongyokban üldögélnek a csorba járdaszegélyeken, és éles fogaikkal tépik föl a bőrt, harapják ki az összeszáradt, fonnyadt tömlőkből a mirigyeket. Az összezsugorodott aranytojásokat úgy köpködik széjjel, mint neveletlen kölkök a cseresznyemagokat. A csapatokba verődött, kóbor állatok nyivákolva, visongva, csipogva, kaffogva, nyüszítve rontanak rá a prédára, és boldog nemzedékek egész sorát habzsolják föl, majd adják vissza szinte teljesen rágatlanul és emésztetlenül a mozdulatlan, rekedéses csatornáknak. Nem szép idők ezek. Osonok, lopakodok az éjszakákban, kitárt, denevérszárnyú köpenyemmel szökdécselek háztetőről háztetőre, ódon, külvárosi, földszíntes negyedeken át, mozdulatlan üzemek, gyárak árnyékában, egyre beljebb és beljebb, míg el nem érem a nyüzsgő, fényes központot. Monumentális kőépületek, csak az imitt-amott föltornyozott homokzsák torlaszok emlékeztetnek a háborúra, meg egy-két favázas, szekrényes kézikocsi. Békeidben akár fagylaltosé is lehetne. Meglepően nagy a forgalom. Kissé elöregedett jármvek és valószínűtlenül keskeny villamos szerelvények tolonganak mindenfelé. Aztán betévedtem egy szűk sikátorba. A magas, sötét házak között nem volt járda, csak egyetlen sínpár. Amikor elrobogott mellettem egy teljesen zárt villamos, minden ablaküvegen át hosszú, fehér karok meredtek kifelé, mint mozdulatlan gályaevezők. Szorosan a falhoz lapultam, hogy ne érjenek hozzám, aztán kijutottam egy tágas sugárútra. Azt hiszem, esett, legalábbis minden nedvesen csillogott. Fölöttem őrült csattogással vágtattak el a magasvasút hosszú szerelvényei. Ahogy fölnéztem, láttam a vasszerkezet elemei között fehéren villódzó ablakokat. De aztán már csak a koromfekete vastraverzekre emlékszem, és arra, hogy valaki rángatni kezdte a köpenyem szélét. Feléfordultam, hirtelen az egész képet egy izgatottan mozgó ajak töltötte be, de nem hallottam semmit az éktelen hangzavarban.

H36. Óriási, boltíves pincehelyiség. Gyerekkoromban innét hordtuk kézikocsival a tüzelőt. Nyirkos fahasábokat, szenet, brikettet. Szutykos, atlétatrikós emberek mérték ki a fejadagot. Mintha egy gőzhajó kazánházában lettünk volna. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy ezek az óriások valaha fölmerészkednek a felszínre. A terem szinte teljesen üres volt, csak az Elnök volt valamelyest megvilágítva. Velem szemben ült. Az egyik keze és az egyik lába csonka volt. Valami merénylet. Halkan és lassan beszélt, mintha illegális földalatti mozgalom konspiratív találkozóján lettünk volna. Jól ismertem ezt a hangulatot, még az előző évekből. Mert minden évnek pontosan besorolható hangulata volt, magyaráztam kifelé valakinek. Gy. egy falócán feküdt, némán haldoklott. Mindent föl kell jegyeznem, mondtam anyámnak, mert minden rendkívül fontos lehet. Megpróbáltam fölvázolni a helyszín alaprajzát. Amint rajzolni kezdtem, rájöttem, hogy már jártam itt. Egészen bizonyosan, hiszen pontosan tudtam, hogy a terem végéből egy hosszú, keskeny folyosó nyílik. Kétoldalát farácsozatos ajtókkal lezárt, sötét fülkék szegélyezték. A folyosó végén hirtelen újra kitágul a tér. Közepén egy nyílás, mint egy fedetlen lejáró kezdete. És valóban, hosszú, keskeny, meredek tyúklétrán alá lehet ereszkedni a következő szintre, ahonét talán már nincs tovább, legalábbis az emlékezetem nem enged tovább. Azt hiszem, egyedül voltam. Már egyáltalán nem figyelek az Elnök szavaira. Eröltetem a szememet, hátha meglátok valamit a faajtók rácsozatán át. De már késő. Akkor kellett volna figyelmesebbnek lennem. Valami azonban hajtott, űzött, mintha vártak volna rám odalent. Mintha a sietség szándékosan megakadályozta volna, hogy bepillanthassak a kamrákba. Izgatottan kiforgatom zsebeimet, turkálok jegyzeteim között, de csak akkurátusan egymás mellé rendelt, szabályos rendszerbe fűzött szavak. Az első sorok átfutása után azonnal tudom, hiábavaló az igyekezet. Akkor kellett volna valamit rögzítenenem. Gy. mint egy idióta vigyorog a vackán. Valószínleg maga alá csinált, vagy éppen most végzi a dolgát, mert kiállhatatlanul bűzlik. Aztán megnyugszom. Bízom az ismétlődésekben. Megszorítom az Elnök csonka kézfejét. Talán érzéketlen, mert látszólag nem veszi észre mozdulatomat. Rendíthetetlenül lamentál tovább. Tankokról, börtönökről, foglárokról, hamarosan így vagy úgy mennybe menetelő bajtársakról. Még irgalmasan betakargatom Gy.-t. Hálásan vigyorog, apró nyálbuborékokat eregetve a szakállából. Mint egy igazi mozgalmi ember, megemelt, ökölbe szorított kézzel üdvözlöm. Ennek szemmel láthatóan még jobban örül, hehegve, vakkantgatva emelgeti a fejét, és mint egy csecsemő, maga is megkísérli utánozni mozdulatomat. Inkább az undor, a megvetés, mint a részvét az utolsó érzésem iránta. Anyám továbbbra is tapintatos figyelemmel hallgatja az Elnököt, én pedig észrevétlenül távozom. A gyerek, mint egy árnyékként lerázhatatlan személyi követő, kissé hanyag tartással egy vas lámpaoszlopnak támaszkodva várakozik rám. Összébb húzom magamon a köpenyemet, és nekilódulunk a Városnak.

H37. Micsoda pazar szereposztás. Fridolin, Mici néni, Horváthné, Szigmond és a gnóm Irma, Feketéék, a Gombás család és természetesen Stern Mór, és Stern Mór hites kanáritenyésztő préselt növényként alácsüngő, holt fasza. Talán innét kellene folytatnom, a kanáriketrecekkel zsúfolt, napfényes konyhától. Vagy a Dénes bácsival folytatott vérmes kártyacsatáktól, fönn a harmadik emeleten, mitológikus távolságra a lakásunktól, ahol számomra egy teljesen új, másik világ kezdődött, annyira mások voltak onnét az arányok. Próbálom az indulást, a lendületet, de egy érthetetlen, iszonytató mondat ékelődik közém és a Ház közé. Valamelyik nap ezt írtam föl egy cetlire: Nem írhatok róluk, amíg az anyám meg nem hal. Talán enyhébb lenne a tiltás, ha így fogalmaztam volna: Nem írhatok róluk, amíg az anyám él. Ki volt ez a Stern Mór? Mintha csak anyám szeretője lett volna, és e tabu tiltaná az emlékezést mindaddig, amíg az anyám él. Valószínleg jóval súlyosabb bűne volt anyámnak. Engedte, hogy lassan rám ereszkedjen a depresszió lassan keményedő, nyirkos, gipszes gézhálójának első rétege. Amíg emlékezem, nem bocsáthatok meg. És nem akarom nap mint nap, újra és újra legyilkolni az anyámat.

H38. Hatalmas, befülledt gettó, amelynek falain meg-megdöccentek néha a homlokok, dacból, árulásból vagy pusztán pihenésképpen, ahogy egy pillanatra fejünket döntjük az előttünk lévő ablaküvegre, és úgy bámulunk le a mélyben forgó vagy éppen mozdulatlan utcára. Micsoda esély. Itt azonban bemeszelték az ablakokat vagy zsírpapírral ragasztották be, még a kívülről beszűrődőnek vélt hangok sem voltak mások, mint a körfolyosó kútjában eltévedt zörejek. Zárt, pusztuló, önpusztító tenyészet, tárgylemezre helyezett minta, organikus televény, amely lassan átrágja magát a tárgylencsén és fölhúzódik a szemgolyóig, be a szemüregbe, az agyba, az idegekbe, és többé nem enged. Wollner néni a második emeleten lakott, a lépcsház bejárata melletti, komfort nélküli, szoba-konyhás lakásban. Az udvari lakás bejárata a körfolyosóra nyílott. Wollner néni rendkívül tiszta, ápolt öregasszony volt. Teljesen egyedül élt, és senki sem látogatta. Mindig állig begombolt, hosszú, fekete ruhában járt, sohasem hiányzott egyetlen gomb sem öltözetéről, és az sem fordult elő, hogy valamelyik gomb nyitva maradt. Teljesen észrevétlenül élt, haláláról is csak akkor értesültünk, amikor megjelentek az emeleten a hullaszállítók. Kellemetlen arcú, szürke munkaruhás emberek voltak. Egy magas, szikár, és egy valamivel alacsonyabb, testes férfi. Fújtatva, szitkozódva fölvonszolták a második emeletre a koporsót, és kinyitották a körfolyosóra nyíló ajtó mindkét szárnyát. A lakás bejárata azonban olyan közel és annyira szerencsétlenül meredek szögbe esett a lépcsőház ajtajára, hogy a hullaszállítók képtelenek voltak bevinni a lakásba a koporsót. Egy ideig szentségeltek, hol a falat verték le, hol az ajtófélfa szélét, aztán letették a folyosón a nyitott koporsót, és eltűntek a lakásban. Hamarosan újra kinyílt az ajtó, és a két férfi, az egész ház szeme láttára kivitte az öregasszony már megmerevedett, ruhátlan hulláját a folyosóra, és ott tették bele a koporsóba. A lakók némán, egykedven bámulták a történteket. Azt hiszem, azon a reggelen éreztem először tudatos halálfélelmet. De nem a halott, hanem az élők láttán.

H39. A hír futótűzként terjedt el a házban. Egy patkány fölszökött a pincéből, és bevette magát a mosókonyhába. Nem kétséges, Gombásné éppen a porolónál állt, és Stern Mór is látta felülről az állat suhanó árnyékát a mosókonyha alig nyitott ajtajának résében. Horváthné egy vastag kendővel bekötötte a fejét, leoldotta szennyes kötényét, fogott egy husángszerű söprűt, és bemasírozott a mosókonyhába. Az egész ház kint állt a körfolyosón. Hosszú, lármás küzdelem kezdődött. Csak szörnyű zuhogást, döngést és csattogást lehetett hallani a mosókonyhából. Kezdetben néha föltűnt a házmesterné széles háta vagy a seprű lapátnyi feje a mosókonyha üvegezett ajtaján, de hamarosan átláthatatlan vastag por és pára fedte el a belátást. Valószíntlenül hosszú idő telt el, mire hirtelen kicsapódott a mosókonyha ajtaja, és a nyílásban megjelent Horváthné. Egyik kezében a seprű, a másikban az agyonvert patkány teteme. A házmesterné egy ideig mozdulatlanul, diadalmasan állt a küszöbön, majd az udvar közepére hajította a dögöt. Én is ott guggoltam a körfolyosón, arcomat belenyomva a vaskorlát mintázatába. Négy vagy ötéves lehettem. Amikor repülni kezdett a dög, félrerántottam a fejem. Nem sajnáltam különösebben. De attól kezdve évekig nem álmodtam.

H40. Iszonyatos ház. A vakolat vastagon fölszakadó takony. A kapualj összefosva, maró húgyszag, sűrű, sárga köpetek. Mindent a szenny összefüggő filmje borít. Félelmes tájak. Az első emeletre vezető, széles kőlépcsősor alatt bedeszkázott szerszámoskamra. Horváthné ide pakolta be takarítóeszközeit és takarítószereit, málló rongyokat, feslő partvisokat, retkes vödröket, és még ki tudja mi mindent, talán állati dögöket és gyermekhullákat is, amelyek hideg, téli napokon úgy zörögtek a kamra hasában, mint száraz falevelek. Hazafelé tartva mindig átfutottam ezen a szakaszon, de ha a nyitott kaliba sötét torkában ott vesződött Horváthné, földbe gyökeredzett a lábam. Nem kíváncsiságból, hanem valamiért úgy képzeltem, hogy így több esélyem lehet az átjutásra. Sohasem láttam be a lépcsősor alá, mindig csak a félelmetes kalamolást és csoszogást hallottam a sötétségbl. A házmesterné néha meghallotta lépteim csattanását, betolta verítékező, kellemetlen arcát a hálós félhomályba, és rám vicsorgott. Mint az őrült, menekültem föl az emeletre. De nem a gyerekkorról akarok beszélni, nem az emlékezés gennyét akarom fölfakasztani, csupán egy tomográfiai felvételsor összetapadt képeit próbálom szétválasztani, hogy oldódjon az egymásra rétegződött felvételek tömör, fullasztó feketesége. A képek úgy ütnek át a sáros, megereszkedett föld felszínén, mint a fagyott földbe egykor sekélyen elkapart holttestek foszlott, nedvesen földerengő matricaképei. Elfertőződött, homályos tükörlabirintus. Azt hiszem, nem megyek többé a Kertész utcába.

H41. Sivár, szürke utcában gyalogoltam. Egyszer csak egy átjáróház árkádos udvarába kerültem. Aláducolt külső folyosók, málladozó vakolat, hálós félhomály. Egy fölfeszített, összevissza horpadt bádog postaládából kivettem egy kulcscsomót, és elindultam a lépcsház felé. Az előtérben lévő párkányokon és falmélyedésekben hatalmas testű macskák döglöttek. Jámboran és lustán pislogtak felém. Megtorpantam és képtelen voltam továbblépni. Aztán puhán, súlyosan rám ugrottak, és ott csüngtek rajtam, mint valószínűtlen nagyságúra dagadt, szőrös piócák. De nem bántottak. Minden erőmet összeszedve megfordultam, és kivonszoltam magam a kapun. Iszonyatos érzés volt, ahogy ott lógtak rajtam ezek a hatalmas, szőrös húsok, és képtelen voltam szabadulni tőlük.

H42. Amikor végigvezetett a kofakülsejű, valószínűtlenül széles csipőjű felügyelőnő az osztályon, figyelmeztetett. Nézze csak, mondta, és a hínáros félhomályban felém fordította koponyáját, és a fejbőrén lévő, féltenyérnyi, hámló, csupasz foltokra mutatott. Marokszámra tépik ki a hajamat. Aztán hirtelen eltűnt, és én ott maradtam egyedül a kórterem ajtaja előtt. Néma csend volt, mintha minden befelé lélegzett volna, és én lassan kinyitottam az ajtót. Néhány percig mozdulatlanul álltam, amíg a szemem hozzászokott a sötétséghez. Két vagy három vaságy, mozdulatlan, merev, bábuszerű testek. A baloldalon egy lány feküdt, hálóinge a nyakáig fölgyűrve. Óriásra tátott száj, megvénhedt arc. Néhány lépést tettem előre, egészen az ágy széléig, és lassan, visszafojtott lélegzettel az arc fölé hajoltam. És ekkor a fej, mintha a görcsösen eltátott szájon át katapultált volna a magasba, hirtelen nekicsapódott a koponyámnak, és a fél arcomat beszippantotta. Éreztem, ahogy reped, hasad a bőr az orromon, az ajkak körül, ahogy lecsúszik a húsról, és átsiklik az eltátott szájba. És akkor szinte hallottam, miként pattannak föl a szemek, tágulnak hatalmasra, és képtelen voltam szabadulni vonzásuktól. Húztak, szívtak befelé, és tehetetlenül buktam előre, bucskáztam át a szemüregek káváján, és zuhantam megszázszorozódott súllyal lefelé. Sután, kitárt karokkal, fuldokolva kapálództam, karjaim mintha megbénultak volna, képtelen voltam behajlítani őket. Végül mégiscsak sikerült valahogy megragadnom a nő vállát, és eltaszítanom magamtól. A test visszazuhant a matracra, pontosan ugyanabba a tartásba merevedve, ahogyan megpillantottam. Arcomat két tenyeremben tartva kitámolyogtam a kórteremből. A felügyelnő éppen akkor lépett ki a szemközti szobából. Hozzám rohant, betámogatott a nővérszobába vagy egy kezelő helyiségbe, és áttelefonált az ügyeletes orvosnak. Ketten alig tudták lefeszíteni tenyeremet az arcomról. Jól helyben hagyták, mondta az orvos, szinte kedélyesen, és az arcomba világított az asztali lámpával. Reflexszerűen becsuktam a szemem, és amikor hunyorogva újra kinyitottam, a nővér és az orvos fölém hajló, hatalmas fejét láttam. Önkéntelenül elvigyorodtam, és többhelyütt is fölhasadt ajkaim között, mint egy komisz kölyök, kissé elretoltam a nyelvemet. A dagadt, véres húson egy vastag, fekete bogár ült.

H43. Az egyetlen érdem: a megbocsátás. Nem a kápóknak, a besúgóknak, a bujtogatóknak, a sintéreknek, a rémhírterjesztőknek, a harcias, sanda patkányoknak, hanem az út szélén egyszercsak megtorpanóknak, akik nem mernek már többé átvágni a túloldalra. A saját személyi adatait elfelejtőknek, az álmatagon maguk alá csinálóknak, a valószínűtlenül szövevényes történeteket átszellemült arccal előadóknak, a visszaszámláló tudatnak. A megbocsátás a rátarti istenek bizakodón üresen hagyott helyét tölti be. Nem kell hozzá ige, és nem kellenek hozzá helytartók, fölkentek. A csend elvégzi fóliánsok, erős várak és kétes maskarások dolgát. A fertelem, a tragédia hirtelen megoldódik, az elesettség a legcsavarosabb fejtörőnek is tudja a nyitját. Az összes kulcs ott sorakozik az éjszakai portás mögötti szöges falon. Mi előrenyújtjuk kezünket, a fakír ábrázatú alkalmazott tenyerünkbe csúsztatja a kulcsot. Néma, zavar nélkül, már-már szertartásosan lejátszódó jelenet. Persze akadnak nehéz esetek. *Mint amikor G.H. fölment a szobába, az ágyra dobta utazótáskáját, és a fürdszobába indult. Hivatásos utazó volt, mint egy az életét filléres portékákkal elcsencselt, gyomorbajos vándorügynök. Mégis minden alkalommal elcsodálkozott, hogy mennyi szenny rakódik le az ember kezére útközben. Még akkor is, ha semmit sem érint meg. Undorodott ettől a szennytől, rendszerint már a félúttól kezdve ügyelnie kellett rá, nehogy megérintse az arcát, mert bőrén lángoló, laposan szétterülő, viszkető kiütések jelentek meg. Sebészi aprólékossággal lesikálta a kezét, majd a fali tükrös szekrény alatti üres polcon egy nyeles, műanyag fogazatú hajkefét talált. Talán az előző vendégé volt, bár nem valószínű, vadonatújnak látszott. Leöblítette az arcát és megfésülködött. A kefe ritkás fogazata közül kimarkolt hajszálakat apró csomóba pöndörítette, fölemelte a WC-kagyló fedelét, és a hajcsomócskát beleejtette az edény torkába. Automatikusan megnyomta az öblítő gombját, és még egy pillanatra visszalépett a tükör elé. Talán nem pillantott volna oldalra, ha nem zuhog a víz olyan hosszan és kiadósan a csészébe. A vízszint szokatlanul megemelkedett, a szétbomló hajszálak egy ideig ott örvénylettek csillámlón a felszínen, majd a visszahúzódó áradattal eltűntek a lefolyóban. G.H. újra a tartályhoz lépett, és megnyomta a gombot. Amikor a víz megemelkedett, előbb csak egy halvány, rózsaszínű ér futott föl az örvényben, aztán lassan, alulról színeződni kezdett a víz, és mire tetőzött, már csupa vér volt. Ilyenkor persze nincs tovább, marad a bosszú, a megtorlás. *Megtalálsz az iszap alatt, mondja I., mintha csak könnyű légyottra hívna. Szeretek kegyet gyakorolni. Részben természetem, meg sok visszaháramlik belőle rám is. Hallgatni azért még sokszor félek. A hirtelen beálló csendben idült képzetek kínoznak. Aztán megpillantom a mosolyra csücsörítő, süppedt szájat. Egy pillanatra összeérünk az időben. Leteszem az újságot, amiből harsogva, rossz kiejtéssel olvastam föl, és egy rövidke darabon együtt utazunk, ugyanazon a vonalon, egyazon irányban, egymástól galaktikus távolságban. Aztán dezertálok, és valójában már nem érdekel tovább, hová fúrja be a fejét a következő pillanatban. Lazítani szeretnék egy kicsit, de amint kilépek az épületből, máris lecsap rám valami lehetetlen alak. Inkább megsüketülök. Csak sebes ajkait látom, ahogy szépen formálja a szavakat. Pusztán kérdő, fürkész pillantásából sejtem, hogy befejezhette mondókáját. Röviden és határozottan visszautasítom. Még hallom magam mögött sértett, közönséges perlekedését. A lakásban behúzódom éjszakai odumba, és megfogadom: ma csendben maradok. A sötét ablaküveg mögül hirtelen fölcsap egy éjszakai pille. Gyerekesen megriadok. A verdeső szárnyak néhányszor hangtalanul nekiütődnek az üvegnek, aztán eltűnnek. Lustán hátradőlök a széken, karomat bizalmaskodón a mellettem lévő szék támlájára helyezem, és várom a társaságot.

* * *

H44. Meg akartalak ölni. Ez a vértelen szerzdés úgy köt Hozzád, miként a gyilkost köti az elkövetett bűn az áldozatához. Végül nem öltelek meg, és az újra elmozdult idő talán Téged igazolt. A pillanat jogosságát azonban sem Te, sem pedig én nem vonhatom kétségbe. Persze nem akarok ítélkezni, csak az utat szeretném bejárni. A Künstlerbahnhof éttermének bejárata és az autó közötti emelkedőt, a vasúti töltés előtti keskeny erdősáv mentén vezető, alig százméternyi távolságot. Valahol félúton gondoltam arra, hogy behúzlak a lefosztott, kopasz fák közé, és megfojtalak, mint egy macskát. Nem lett volna nehéz dolgom. Holdtalan este volt, a sötétség sűrű masszaként kenődött ránk és körénk. Az utcai lámpák fényei nem érintettek minket, a környék teljesen kihalt volt, csak a Rajnán klaffogott egy-két lomha uszály. Lehet, hogy egy kicsit nyüszítettél volna, de ha még lett volna is a közelben valaki, az sem hallhatott volna semmit. Abban a negyedórában egymás után húztak el az épület mögött, hol az egyik, hol a másik irányban, a lassítás nélkül elrobogó, süvöltő expresszvonatok. Szinte kettéhasították az éjszakát. Egyszer egymás mellett, ellentétes irányban vágtatott el két hosszú szerelvény. Örjítő volt az ablakszemek hisztérikus villódzása. Nem öltelek meg. Kegyelmet adtam magamnak, gyávaságból. Futni hagytalak, tovább, a delírium labirintusában, krepálj be magad. Amikor beléptem az étterembe, azt hiszem egy kicsit elrontottam az estét. Képtelen voltam szólni, csak a szememmel intettem Csabának, hogy indulunk, azonnal, itt nem maradhatunk tovább. Amíg Csaba kissé kelletlenül szedelődzködött, cihelődés közben is rendületlenül zabálva, némán, rezzenéstelen arccal bámultam az asztaltársaságot. Mintha egy akváriumban ültek volna, hálós félhomályban, közvetlenül a szenvedés nélküli, fulladásos halál után. Aztán sarkon fordultam, és nekivágtam a kocsifeljárónak. Mozdulatlan arccal sírtam a kudarctól, a megalázottságtól, a fájdalomtól és a kimerültségtől. Tudod, sok minden eszembe jutott azóta. K.-val azon a szennyes matracon feküdtem le először, ahol Te feküdtél napokon keresztül mozdulatlanul, embrió tartásban, kataton merevségben. Rengeteget láttam sárga, vézna, féreg testedet. Utálatos csimaszburok, soha nem tudtam elképzelni, hogyan volt képes veled bárki is az ágyba bújni. Azzal a természetes, megoldó mozdulattal kellett volna agyonütnöm, ahogyan az apám csapta agyon lapátolás közben a fészekből kiesett verébcsimaszt, a lapát hátlapjával. Én mégis inkább félrefordultam. Azóta folyamatosan egymást éljük túl, és ez láthatatlan szövetséget épít közöttünk. De most már végképp külön-külön kell meghalnunk, ki-ki a maga módján. Nem várhatjuk senkitől sem, hogy ránk fordítsa a lapát hátlapját.

H45. Amikor kiszálltunk a taxiból és a beléptünk a vöröstéglás, hatalmas épületkomplexum fotocellás ajtaján, rögtön tudtam, éreztem, és nemcsak az intézmény neve miatt, hogy ha kikerülünk is innét valaha, akkor is egy véglegesen, hermetikusan zárt rendszerbe érkeztünk. Éjszaka volt, és ez az éjszaka folytatódott az előcsarnokban is. Természetesen senkit sem lepett meg érkezésünk, sőt olyan érzésem volt, mintha vártak volna minket. Néhány halk, rövid eligazító szó a portásnak, aztán egy kis ácsorgás az üres, félhomályba süppedt folyosón. Az orvos civilben volt, és pontosan úgy nézett ki és úgy viselkedett, ahogyan rossz és rosszindulatú filmekben szoktak viselkedni az elmeorvosok. Kissé lehajolt és alulról nézett Gy. arcába, aki semmit sem észlelt a körülötte nesztelenül zajló eseményekből. A debilek derűs nyugalmával nézelődött keresztül-kasul, és éppen ez volt benne a lenyügöző, ahogy sehol sem akadt fönn a pillantása, hanem mindenen áthatolt, lágyan és békésen. Csak amikor már fölfelé ballagtunk az Osztályra, akkor derült ki, hogy Gy. mégiscsak észlelte a találkozást, mert megkérdezte, mit keres itt az apám, aki egyébként már nyolc éve halott. Inkább idegesített, mintsem meglepett a kérdése, hiszen a szállodában például többször is azt hitte, hogy én vagyok a Vera. Idegesített a kérdése, mert valóban: mit keres itt az apám? Fönt átvett minket egy gömbölyded, föltűnően fiatal, kislányos doktornő, végül ő vezette a felvételi vizsgálatot. Egyszer azt kérdezte a folyosón, hogy láttam-e a *Berlin fölött az ég című filmet, mert abban volt az angyaloknak olyan lófarka, mint nekem. Azt hiszem, rögtön észrevette a Gy. és köztem lévő rendkívül szoros érzelmi kapcsolatot, és ezért hálás voltam neki. Akkor éjszaka egyébként, Gy. ágya mellett őrködve, többször is úgy éreztem, hogy benedvesedtem, és nagyon szerettem volna a doktornőt levetkőztetni, de csak alul, és szürcsölve, vedelve, habzsolva kinyalni. Gy. előadott mindenféle lehetetlen történetet, üldözésekről, kínvallatásokról, ávóspincékről, átváltozó szörnyállatokról, szadista, egyértelmen nőnemű démonokról. Az orvos élénk érdeklődéssel hallgatta Gy. apokalipszisait szerény tolmácsolásomban, amelyre azért volt szükség, mert látszólag ugyan mind a hárman egy nyelvet beszéltünk, de a Gy. és köztem zajló kommunikáció egy kívülálló számára csak idegen, artikulálatlan hangzavarnak hallatszódhatott. Aztán felém fordult a doktornő, és azt kérdezte: Honnét vannak a barátjának ilyen hallucinációi? A kérdés, illetve a kérdés iránya egy pillanatra meglepett, de végül teljesen logikusnak tűnt, hogy hozzám intézte. Egyébként velem is úgy beszélt, mint egy beteggel, tudta, hogy ugyanonnét érkeztünk mindketten, és ez, a most már harmincadik órája tartó őrület után, nyilván egyértelmen látszott is. Gy. szerencsére nem akart elmenekülni, ösztönei még működtek, tudta, baj van, és itt segítenek. És nyilván az egész procedúra ismerős volt neki. Amikor átöltöztették pizsamába, a doktornő szemmel láthatón megrendült Gy. testének látványától. Egyértelmű volt, hogy ilyen testet csak a KZ-ekről készült dokumentumfilmekben látott. Oldalról, kissé alulról, sarkosan figyeltem a kislányos, döbbent arcot, és magamban megmosolyogtam ezt a naiv, kissé bugyuta szánalmat, amely ugyanakkor már nem volt mentes a felsőbbrendű ember sajnálatától. Gy. ördögien elvigyorodott gyűrött, szőrös szatír arcával, és azt hiszem - bosszúból vagy komiszságból? -, egy kicsit még belevizelt az utolsó pillanatban az alsónadrágjába.

H46. Amikor odaértem a szállodába, és a recepción ülő kislány szárazon és még indokolatlannak vélt ingerültséggel közölte, hogy P. úr nincs a szobájában, orvoshoz kellett vinni reggel, azt hiszi, tüdgyulladás, már sejtettem, hogy Gy. újra bevagonírozta magát, és hamarosan együtt öntögetjük majd ki a bedrótozott szellőzőnyíláson a lúgmarta, rozsdás kübliket. Gy. egyszer ravaszul kiszólt a résen a sínek mellett ácsorgó pályaőrnek, sőt leszólt, és azt kérdezte: *Ismeri Hölderlint? Mire az természetesen visszakérdezett: Ki volt az? Aki a Hyperiont írta, mondta Gy., és könyökével cinkosan oldalba bökött, miközben kissé hurutosan rötyögött. Ach so, sagte der Wächter, natürlich kenne ich ihn. És gyanúsan megcsillant a szeme. Na baszd meg, ezek ismerik Hölderlint, mondta Gy., és attól kezdve elhúzódott a szellőzőnyílástól. Vacogott a félelemtől, pedig az őr, az előbbi diskurzustól fölbuzdulva, tovább akart beszélgetni. A következő félóra azzal telt el, hogy ide-oda telefonálgattam a recepció melletti telefonfülkéből. Meg akartam tudni, hová vitték Gy.-t, és mikor jönnek vissza. A cellából a szállodához tartozó étterem kerthelyiségére láttam. Az egyik asztalnál, egy tenyérnyi napsávba lapulva G.L. ült, lehunyt szemmel, fölhúzott térdekkel. Nyakát, mint egy lecsúszott turbán, legalább másfél méternyi selyemsál takarta. G.L-t valószínleg a főiskolán láttam utoljára, jó tíz éve, de most is ugyanolyan csigákban kunkorodtak szőke hajtincsei kortalan, érdekesen csúnya cupidó-arcába. Ha átjött írásain az anyag, remekelt. Még aznap este sajátos filológiai kalandba keveredtünk a szobájában. Azt hiszem, az Út Istentől-t javítottam, és az egyik mondatban képtelen voltam megoldani egy apró, stilisztikai pontatlanságot. Jó negyedórát is szöszmötölt vele, de ő sem jutott előbbre. Tudod, mondta kacéran, én az ilyen helyeket egyszerűen átugrom. És kérdőn bámulta döbbent arcomat. De aztán ügyesen elkerültem a magyarázkodást, egyébként sem tudtam volna igazából mit mondani. Amikor kijöttem a telefonfülkéből - senkit sem értem el -, a kislány most már valamivel udvariasabban azt kérdezte, hogy ki fizeti majd ki a vodkákat, merthogy P. úr igen sok vodkát megivott az előző este. Először is, P. úr még visszajön, másodszor forduljon a helyi, kulturális ügyekben illetékes minisztériumhoz, P. úr ugyanis az ő vendége, válaszoltam ingerült szabatossággal. Az alkalmazott ettől valamelyest megnyugodott, nekem pedig délutánig kellett várnom Gy.-re. Előremegyek, mondta a szobája előtt, mert nem tudom, hogy elmentek-e már mindannyian. Kérlek, hagytam rá. Hosszú, keskeny szoba, a helyiség közepén tolóajtós zuhanyozófülkével. Akkor már tudtam, hogy ez a fajta helykihasználás itt helyi specialitás. Leraktam a kabátomat, Gy. eközben ideges terepszemlét tartott, de hamar megnyugodott. Leült az ágy szélére, és megpróbált rágyújtani. Azonnal észrevettem a földúlt szobában a harcok nyomait. Az üres hegedűtokból, a rúzsos cigarettacsikkekből, Rezső bácsi átlőtt ingéből, a sebtében ágy alá rúgott, véres vattacsomóból, a poharakba beleszáradt zaccból, az összeragadt törülközből, az értelmetlen szavakkal telefirkált papírlapból, Ica néni sáros, zacskós tejjel, meg mindenféle konzervekkel kitömött hálójából arra következtettem, hogy csak a szokásos banda játszik kommandóst Gy.-vel. Igyekeztem egy kis rendet rakni a szobában, álcázni, eltüntetni a nyomokat. Nem véletlenül hitte Gy., hogy a Vera vagyok. Aztán hirtelen rám kiáltott, és azt mondta, adjam oda neki gyorsan a kulcsokat. Még elérte az ajtót, de már késő volt. A falak, mint a vagonok megindultak, előbbre jöttek, és úgy keltek ki belőlük a haramiák, akár suhanó szamurájok az átláthatatlan, fóliaszerű esőfüggönyből.

H47. Irtó vad muri volt. Azonnal tudtam, gyorsnak kell lennem, sietnem kell, mert éreztem, gyenge vagyok, borzalmasan fáradt, kimerült. De már végig akartam csinálni, a végére akartam járni. Sejtettem, nem sok lehet hátra, minden alkalmat meg kell ragadnom, ki kell használnom. Gy. felém fordult, és rémülten rám kiáltott: *Who is the third who walks always beside you? Bár valószínű - leglábbis logikus -, hogy az always-t kihagyta. Mindenesetre hitelesebb így. Végtelenül hosszú menet, pedig csak három figura, három szüntelenül önmagában átváltozó alak, megállás nélküli menetelés. És mikor már azt hinnéd, kigyalogolnak végre a képből, hirtelen sztroboszkopikusan megsokszorozódnak, a kép teljes szélességében, majd a haladási irány kezdő pontján lévő szépen fölszippantja az összes előtte lévő fázist, és kezdődik minden elölről, vagyis folytatódik. A Lear-szerű, szikár aggastyán, a haramia és a hájas törpe. Vajon melyik vagyok én? És melyik az a három, egyenként, és melyik megy mellettem éppen harmadiknak? És ki a közbülső? Gy. láthatóan rettegett, pedig nem bántotta senki. Átszaladtam a szoba másik oldalába, ahol Gy. is állt. Vigasztalni akartam, nyugtatgatni, bátorítani, de semmi értelmes nem jutott eszembe, és én is megbabonázva bámultam az állandóan közeledő, majd sztroboszkopikusan visszaugró és újra közeledő menetet, és én is rettentően féltem, mert ugyan tényleg nem bántottak minket, de mozdulataikban, a puszta közeledésükben - mintha futószalag hozta volna őket - volt valami fenyegető, és ez pánikszerű félelmet keltett bennünk. Mint a barlangi emberek, úgy lapultunk egymáshoz, és toporogtunk, makogtunk félelmünkben. Aztán kitéptem magam a kezéből, és visszafutottam a képbe. Gy-t mindig más látószögből és nagyon messziről láttam, mintha egy fordított távcsőn keresztül néztem volna. Tudtam, hol az egyik, hol a másik szemszögből látom, de sohasem tudtam, éppen melyikből, és újra azt kiáltotta: Who is the third, és ekkor rájöttem, hogy azért van olyan távol, mert ő is ott van a menetben, hiszen újra meg újra hangosan számolt, és én megint töprengeni kezdtem, vajon melyik megy mellettem? A Lear-szerű, szikár öreg, rongyos, földet verő kabátban, vagy a kegyetlen arcú, elvetemült, bibircsókos haramia, vagy a hájas gnóm, aki át- meg áttűnt egy cigányképű, pattanásos, vastag sokszoknyáját trágárul emelgető öregasszony képébe. Gy. reszketett, én újra meg újra magamhoz szorítottam, de bármennyire is kapaszkodott belém, a másik oldal mindig expanderként rántotta vissza magához, és remegve ordított és számolt, én meg kétségbeesetten kapkodtam jobbra-balra a fejemet, de csak a csuhás, arctalan figurák, mint pestisjárvány idején. Tudtam, hogy ha egyszer vége szakad ennek az elátkozott menetnek, ide még akkor is vissza kell térnem, és egyenként lajstromba venni az összes csuhást; nemet és arcot adni nekik, folytatva a tablót, átragasztani a fényt kapott vagy éppen szembe csapó villanófényben fölvett képeket. Aztán egyik pillanatról a másikra abbamaradt a hisztéria, néma csend és üresség, és mi még hosszú ideig mozdulni sem tudtunk a fáradtságtól.

H48. Nem emlékszem, miként kerültem oda. Talán elbújtam a lépcső alatt, egy szekrényben vagy szűk kamrában, felmosó vödrök, partvisok és rongyok között, esetleg besurrantam valamelyik öltözőfülkébe, és onnét lestem az ajtó rése alatt a sietősen tovatűnő árnyékokat, majd az első őrjárat zseblámpa-fényeinek elsuhanó pásztáit. Biztosra akartam menni, noha valójában magam se tudtam pontosan, mi a szándékom, mi ez a gyerekes bujdokolás. Tudtam, hogy az első őrjárat elvonulása után hosszú ideig nincs mitől tartanom. Óvatosan kinyújtóztattam meggémberedett, roppanó ízületeimet, résnyire megnyitottam az ajtót, és mint egy haramia, lopva kilestem. Mozdulatlan, sötét, tágas nyugalom. Nesztelenül kiléptem, és a széles, vastag szőnyegekkel borított márványlépcsőn fölfutottam az emeletre. A hatalmas, hűvös, csarnokszerű terem teljesen üres volt. Az előbbi félhomályhoz képest szinte sötét, talán egy percig is eltartott, amíg a szemem valamelyest hozzászokott a változáshoz. Egy pillanatig azt hittem, eltévedtem, vagy idő előtt érkeztem. Lassanként azonban, pontosan középen, derengeni kezdtek egy magas, oszlopszerű talapzat körvonalai. Először közvetlenül a kövezet fölötti részt ismertem föl. Az imbolygó, a háttérből csak részben kiváló kontúrok mintha a földből sugároztak volna fölfelé. Nem kétséges, sugárzásszerűen öltött testet a megközelítőleg embernagyságú, valószínűleg kő posztamentum, mert minél magasabbra ért a tekintet, annál világosabbnak látszott az építmény. Tetejében egy nagyfejű, tömzsi kőmadár gubbasztott. Pontosan velem szemben, mintha közvetlenül a talapzatból nőtt volna ki. Hatalmas, dülledt szemekkel, de pupilla nélkül meredt előre, és mintha a csőr vastag kávái között vicsorgott volna. A lény lenyűgöző méltóságot árasztott. Csodálattal léptem előre, de ekkor megpillantottam a terem mennyezetének két szemközti sarkában a tenyérnyi riasztódobozok közepén vibráló apró, vörös gombszemeket. A lézer minden bizonnyal csak az építményt őrízte, és a teremben szabadon lehetett közlekedni, én mégsem merészkedtem tovább. A lény, ebben a távolságban, pontosan szemmagasságban trónolt a csarnok közepén. Mélységes megindultság uralkodott el rajtam. Ezekben a pillanatokban teljesen védtelen voltam a külvilággal szemben. A lény és a köztem lévő teret láthatatlan erők tömörítették össze, megbonthatatlannak tűnő, mindentől különálló, és semmivel sem érintkező tömbbé. Veszélyesen elveszítettem időérzékemet, perceket, talán egy teljes órát álltam ott mozdulatlanul, megbűvölve. A révületből halk, előbb csak öntudatlanul érzékelt zúgás ébresztett föl. Képtelen voltam behatárolni a zúgás irányát, hol elölről hallottam, hol magam mögül, végül már köröskörül. Egy pillanatra elragadott a páni félelem, azt hittem, egy véletlen mozdulatommal mégiscsak működésbe hoztam a riasztót, és szinte már hallottam magam mögött a lépcsfokokra zuhogó nehéz bakancsok csattanásait. De nem fordultam meg, nem kerestem búvóhelyet, nem menekültem, hanem visszafojtott lélegzettel, megmerevedve várakoztam. A zúgás hirtelen abbamaradt, majd néhány pillanatig tartó szünet után újra kezddött. De most már azonnal tudni lehetett, hogy elölről hallatszik, a terem közepe felől. Mintha meg-megrebbentek volna a lény kőszárnyai, és a következő pillanatban az egész figura megremegett. Dülöngélni kezdett, mint egy nyugalmi állapotából hirtelen kibillenő, öblös váza, majd a szárnyak elváltak a lény oldalától, és erősödő zúgással, propellerszerűen pörögni kezdtek, miközben a nehéz test minden fordulatra új alakot öltött. De bárhogyan meresztgettem a szememet, ebben az állapotban képtelen voltam követni a valószínűtlen gyorsasággal, folyamatosan zajló változást. Aztán hirtelen abbamaradt a zúgás, a pörgés, és a madár újra szobormereven gubbasztott a terem közepén. Csak akkor vettem észre, hogy a lény egy velem szemben hason fekvő emberi alak hátán ült. A hasaló figura feje, mint egy faragott hajóorr-építmény, a szinte láthatatlan testre merőlegesen meredt fölfelé, az óriásmadár melle alatt, a csőr alsó káváját érintve. A durva, mély vonásokkal metszett, nem nélküli arcon a fájdalom, a közöny és a mosoly közönséges, mégis titokzatos ötvözete tükröződött. Nem lehetett pontosan megállapítani, hogy a madárformájú lény edényként, támaszként vagy csónakként használja az alatta lévő testet. Az épületet egyébként minden nehézség nélkül, észrevétlenül sikerült elhagynom. Hajnaltájt visszabújtam már jól bevált rejtekembe, közvetlenül nyitás után pedig kisurrantam, és elvegyültem a látogatók népes csoportjában. Nem volt türelmem nézelődni, eszembe sem jutott, hogy visszamenjek az emeletre. Amilyen gyorsan csak lehetett, elhagytam az épületet. Kellemesen langyos, koranyári napsütés fogadott. Kissé hunyorogva, derűsen álldogáltam a oszlopok között, majd elindultam a múzeumi parkba vezető, széles lépcsősoron. Hirtelen hozzám lépett egy elhanyagolt külsejű, zilált tekintetű, korosodó férfi, fenyegetően rám mutatott, és ezt mondta: Akkor megyek be a fejedbe, amikor akarok. Megrökönyödve rápillantottam, mire is komikusan döbbent arcot vágott, mintha csak csúfolódna, majd durván és közönségesen fölnevetett. Egy pillanatig értetlenül néztem ezt az ellenszenves, kótyagos vénembert, aztán én is nevetni kezdtem. Mire visszanéztem a lépcső aljáról, már sehol sem volt.

H49. G. Zsuzsa rettenőten ideges volt, félt, hogy kútba esik az este, vagy valami botrány lesz. A többiek is percenként bejöttek, Gy. hogyléte felől érdeklődtek, és tapasztalt bokszbíróhoz hasonló manírokkal, kissé alulról fürkészték az arcát, szemét. Mit láthattak volna ezek a vakok? Ez a kis nyomorúságos, szánalmas pszichopata küldöttség egyébként is csupán önmaga kondicionálásával volt elfoglalva. Kutasi előkelően ücsörgött az egyik sarokban, szlávos sértettségét álcázva kissé dacosan fölszúrva kecskeszakállát, és csak bohóccá nevelt, golyhó kamasz fiának vakkantgatott néhány szót, amerikaiul. A gyerek a berlini amerikai iskolába járt, hátul fölnyírt kefefrizurát viselt és terepszín vászondzsekit. Először azt hittem, hogy Kutasi csak ironizál, amikor arról beszélt, hogy a gyereknek ez az új "identitása". De aztán láttam, itt minden halálosan komoly, és az a szerencsétlen, vastag kisállat nem más, mint egy porig alázott, rokkant elme tragikomikus teremtménye. Lili néni a botjára támaszkodva, idült mosollyal topogott ide-oda, senkit sem ismert meg, de amikor a színpadról szembesült az első sorba ültetett kápók kölkeivel, hirtelen megkeményedett, de nem szólhatott anyanyelvén, és ha szólt volna is, akkor sem értette volna senki. Gy.-t beültettem egy üres szobába, hozattam két deci vodkát, két pohárban, és szóltam Zsuzsának, ne engedjen be senkit, minden rendben lesz, a nyitányra pontosan ott fog ülni Gy. is a pódiumon. Gy. már nagyon rossz állapotban volt, de még tudtam, mivel lehet a felszínen tartani. Dömsöd, Kertész, az Eötvös utca, de akkor már egy kicsit félt tőlem. Pedig még nem sejthetett semmit, én pedig úgy dolgoztam, mint a profi bérgyilkosok. Egyszer áthajolt az asztalon, megfogta a karomat, és egészen közel húzott magához, és azt kérdezte, bele az arcomba: Te, tulajdonképpen hányan vagyunk? Meg foglak ölni, mondtam száraz, színtelen hangon, rezzenéstelen arccal, vagyis ezt akartam, ezt kellett volna mondanom, azonban hallgattam. Ő viszont úgy nyúlkált az agyamban, mintha marékkal enné a tejfölt. Egy pillanatra kétségtelenül megijedtem, amikor szatír tekintetével rám nézett, és ökölbe szorított kezének kinyújtott hüvelykujjával a torka felé bökött. Zavartan elvigyorodtam, és elétoltam a vodkát. Ő azonban nem csapott le rá rögtön, hanem kissé gunyoros, cinkos tekintettel nézett, mint aki nem szól, de átlátja a másik selmáskodását, majd rekedten, darabosan fölnevetett, mintha valami apró, szilárd, rögzítetlen tárgy lett volna mélyen a torkába süllyesztve. Tudtam, gyorsan kell cselekednem, véget kell vetnem a nagy mutatványnak, még mielőtt az örökre körülöttünk sündörgő végrehajtók át nem rendezik a tárgyakkal együtt az időt is. Az est simán, a terveknek megfelelően zajlott le. Gy. szertartásosan a szemüvegemmel olvasott fel. Szereplése után azonnal távoztunk egy oldalajtón, tíz percen belül máris a hotelszobában voltunk. Gy. nem védekezett. A folyosón, egy nyitva felejtett személyzeti szekrényben találtam egy nagy, erős, nyilván a szennyes ágynemű szállítására használt nylonzsákot. A szobában rendet raktam, összecsomagoltam Gy. holmiját egy kis bröndbe, aztán beraktam a zsákba Gy. hulláját A zsákot pedig behúztam a mosdó alá. Amikor elengedtem, a fej visszhangosan koppant a krómacél szifonon. Ezen meglepődtem, mert jó vastag zsák volt. Az ajtót kétszer kulcsra zártam, kívülről, a recepción kifizettem a vodkaszámlát, és áttelefonáltam a szervezőknek a faluba, hogy Gy. idő előtt elutazott. Mikor kiértem a határba, bedobtam a szőlőtáblák közé a táskát, és igyekeztem szaporázni a lépteimet. Tudtam, Gy. bármikor újra fölébredhet, kivághatja a zsákot belülről, és utánam eredhet.

H50. Azt hiszem, teljesen indokolt, hogy innét Hozzád érkeztem. Tegnap éjszaka, közvetlenül az elalvás előtt, amikor lassan emelkedni kezdtek azok a furcsa, nehéz képek, még nem értettem, miért ez a látszólag hatalmas idő- és térbeli ugrás. Csak később, jóval késbb vettem észre, hogy az idő valójában és újra - folytonosan? - egy. A helyszínek összeérnek, egymásba csúsznak vagy egymásra, és ilyenkor különösen megkettőzödnek, megsokszorozódnak a körvonalak. A megszokott fények és árnyékok új tónust kapnak, továbbra is minden pontosan ugyanaz, csak minden egy parányit elmozdult. Itt vagyok, és ez nem hely- csupán helyzetváltoztatás. A felső test áthajol az egyik képsíkból a másikba, pusztán az alak negatívja marad vissza, mint amikor ellépünk árnyékunk elől. A sötét foltot azonban hamarosan fölszívja a háttér. Az az igazság, hogy már fogalmam sincs róla, hogyan kerültem hozzád akkor. Ami egyetlen éjszakának tűnik, valószínűleg több, időben különálló epizódból illeszkedik össze. Tulajdonképpen Évát látogattam meg, már hetek óta alig mozdult ki a lakásból, egész nap összezárva feküdt idegbeteg, klimaxos anyjával. Miközben beszélgettünk, benyúltam a takaró alá, és végigsimítottam lábán a gipszet, bokától a combtőig, és amikor a kezem elérte a gipsz peremét, ujjaim mélyen becsúsztak a lába közé, a lucskos, forró húsba. Éva arca azonban rezzenéstelen maradt, változatlan hangon beszélt tovább. Az anyja tőlünk karnyújtásnyira ült, az üres ablakkal szemben, nekünk háttal. Valamivel matatott az ölében, mintha kézimunkázott volna. Én még soha nem érintettem meg addig Éva testét, és akkor is tulajdonképpen csak egy önkéntelen mozdulat vezette tovább kezemet a holt, merev anyagról. Éva szeméremnyílása valószínűtlenül kitágult, és szinte az egész öklömet magába nyelte. Úgy turkáltam a lüktető, duzzadt húsok között, mintha dagasztottam volna, és Éva végig, folyamatosan beszélt, kiegyensúlyozott, hosszan elnyúló kijelentő mondatokban, és egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy az anyja nem vett észre semmit, már csak azért is, mert hirtelen sűrű, nehéz nőstényszag árasztotta el a szobát. Éva szemöldöke és orrcimpái körül lassan apró, gyöngyöző izzadtságcseppek jelentek meg, és én csak akkor fordítottam el egy pillanatra a tekintetemet, amikor két mondat között kissé hosszabb szünetet tartva elélvezett. A test egyetlen pontjába kényszerített orgazmus mint a szökőár öntötte el a kezemet, és ekkor a szemközti ablaküvegen összefutott a pillantásom Éva anyjának tekintetével. Éva röplabdázó volt, első osztályú játékos. Az egyik edzésen kifordult a térde. Amikor elterült a földön, még sikoltani sem tudott a fájdalomtól. Játékostársai azt hitték, hogy csak megcsúszott. Aztán megpillantották a bal lába melletti, öklömnyi csomagot, a térdét. A mentőorvos nem merte visszatenni. Évát úgy rakták föl a hordágyra, hogy az egyik játékostársa külön tartotta a térdkalácsot. Az összes szalag elszakadt. Éva látogatásom napján kapott járógipszet. Még telefonon megbeszéltük, hogy meglátogatjuk néhány utcával arrébb lakó barátnőjét, akit én nem ismertem. Tulajdonképpen nem is az én barátnőm, hanem anyué, mondta Éva, egyik oldalon a botjára, másikon a vállamra támaszkodva, amikor kiléptünk a kapun. Akkor még nem gondoltam, hogy ez az elvadult, nyomasztó, mélységesen primitív színhely hosszú évekre életem színtere lesz.

H51. Beléptem a szobába. Az ágy egészen közel állt az ajtóhoz, párhuzamosan a bejárattal. Sivár, viszonylag szűk, kopott helyiség. Egy lerobbant szállodai szobára vagy még inkább egy kollégiumi szobára emlékeztetett. Az ágyban feküdtél, aludtál, csak a fejed látszott ki. Az ágyra merőlegesen volt egy másik fekhely is. Viszonylag közel, de azért kényelmesen el lehetett menni a két bútordarab között. A másik ágy is meg volt vetve, a lepedő, a párna és a félrehajtott dunyha gyűrődéseiből arra lehetett következtetni, hogy nem régen keltek ki belőle. Egy pillanatra megijedtem, hogy talán a férjed alszik ott, csak WC-re ment, és bármelyik pillanatban visszajöhet. Nyomasztó, rossz érzéseim támadtak, de végül leültem melléd az ágy szélére, és nézni kezdtelek. Aludtál. A takaró mozdulatlan volt, mintha dobozban feküdtél volna. Nem voltál szép. A hajad fénytelen volt, piszkos és rendezetlen, mintha csak odadobták volna a párnára, a fejed mellé. Az ajkad szinte összeolvadt a sárgásbarna, beteges színű bőrrel. Egyenletes félhomály borított mindent. Koszos, sárgás fény. Simogatni kezdtelek, az arcodat, és akkor megmozdultak szemhéjaid, lassan és asszimetrikusan, le-föl csúszkáltak jelenlétnélküli, eszméletlen szemgolyódon. Tovább simogattalak, és vártam, hogy felébredj, észrevedd, hogy itt vagyok, hogy itt ülök melletted, ilyen valószíntlenül hosszú idő után, és azt szerettem volna, ha jelenlétem álomnak hiszed. Aztán valami tompa motozást hallottam az ajtó felől, majd bejött az anyád. Tulajdonképpen csak most vettem észre először, hogy milyen primitív megjelenésű volt, olyan igazi fűszeres, bizományiból öltözködő, lerobbant lábú, örökké halálosan kimerült, magányos asszony, és azonnal megéreztem, hogy ellenséges viszony van köztetek. Pedig nem szólt egy szót sem, még félre sem pillantott, csak ahogy átment a szobán, az ablakhoz, és talán behúzta a függönyt. Aztán rögtön megfordult és kiment. Nem vett észre, vagy úgy tett, mintha nem látott volna. Én teljesen összekushadtam ültömben, szinte belebújtam az ágyneműbe. Mindenképpen el akartam kerülni a nyilván kényelmetlenül, kínosan lezajló találkozást. Ekkor vettem észre az ágy fejtámlája mögötti, körülbelül egy méter magas, ládaszerű, ütött-kopott faszekrényt. Tetején mindenféle csomagok voltak, szürke kartondobozok, szakadozott, barna vagy megbarnult csomagolópapírba göngyölve. Valójában régi, kézel írott leveleimet láttam, amelyek általában arról szóltak, hogy nem felejtettelek el, és újra meg újra visszatérsz bennem. Aztán megint simogatni kezdtelek, egyszer fölemeltem egy kicsit a takarót, úgy derék magasságban, meg akartam nézni, vagy méginkább lesni a testedet. Semmi erotikus vágy nem volt ebben a szándékban, inkább csak az alkalom kissé gépies kihasználása. Áporodott, kellemetlen szag csapta meg az orromat, mintha már ki tudja mióta feküdtél volna ott mozdulatlanul. A lepedőn egy vézna, paralízises, meztelen testet láttam, amelyen valószíntlenül egészségesen és buján burjánzott a sötét szeméremszőrzet. A bőröd nyirkos volt és kellemetlen tapintású. Szemhéjad újra lassan hol megemelkedett, hol visszacsúszott, aztán egyszercsak mindkét szemed teljesen egyformán nyitva maradt. A holt szemgolyók rezzenéstelenül meredtek rám. De teljes bizonyossággal tudtam, hogy élnek, mert egyre ellenségesebbé vált a tekintetük. Többre nem emlékszem, csak a K. ingerült és erőszakos szólítása előtti utolsó jelenetre. Én még mindig az ágy szélén ültem, melletted, fejeden pedig valamilyen aránytalanul nagy, teljesen zárt sisakszerűség volt, talán egy régi búvársisak, de leginkább a kohászok arcvédőjére emlékeztetett, és középen egy viszonylag szűk, karcos üvegablak, pontosan a szemek előtt, és ezen keresztül láttam, ahogy lassan és teljesen hangtalanul szétporlad, szétmorzsolódik az arcod, mint egy marék császármorzsa.

H52. Akkor este feküdtem le először I.-vel, miután hazakísértem Évát. Mielőtt elindultunk volna, I. odaadta a kulcsot, hogy be tudjak menni a kapun, ha netán bezárná valaki időközben. Amikor visszaértem, I. a monitorszerű TV képernyője előtt ült, az ajtónak háttal. Nem vette észre, hogy ott állok mögötte. Akkor még nem sejtettem, hogy egy kis híján ugyanígy lejátszódó jelenetnek milyen óriási jelentősége lesz később, eszelős kapcsolatunkban. A TV-ben egy amerikai film ment. Velem szemben G.H., az egyik kedvenc színészem ült, és ugyancsak TV-t nézett, a készüléket azonban nem lehetett látni. Egy fotelban ült, valamit rágcsált és közben ivott. Hátulról, a félhomályból kilépett egy nő, megérintette G.H. vállát, és azt kérdezte: Ki nyer? Senki, mondta a férfi. Itt mindenki veszít. Csak az egyik előbb. Elmosolyodtam. G.H.-t ezekért a mondatokért szerettem. Én is szerettem volna ilyeneket mondani. De mit kezdtem volna ezekkel a férfias mondatokkal egy külvárosi, lepusztult, egykori tiszti lakótelepi ház 23 m²-es lakásában, ahol az elszobában volt a zuhanyozó és a W.C.-csésze, hogy ne a folyosó végére kelljen járnunk mosakodni és szarni. I. hamarosan berúgott, és mindenáron föl akart varrni egy melltájékon hiányzó gombot karcsúsított, szűk ingemre. Nem engedte, hogy levegyem, szinte biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb a bőrömhöz varrja majd a kifakult, sárga vásznat. Varrás közben kislányosan vihorászott, össze-vissza beszélt, aztán megágyaztunk és lefeküdtünk. Ő a kinyitható heverőre, én egy fekete szkájjal behúzott, alacsony, széles díványra, a szoba másik oldalán. Kénytelen voltam maradni, az utolsó busz már órákkal azelőtt elment, taxira nem volt pénzem, egyébként is már jóval előbb mindketten a kora hajnali halk, de szinte begyakorlottnak hangzó párbeszédet készítettük elő. Ébren vagy? - kérdezte I. Ébren, mondtam. Gyere ide hozzám, mondta. I. asszonyos teste szokatlan volt Sári gyerekteste után. Különösen apró, gömbölyű hasa, bár ezt alig lehetett érezni fekvő helyzetben. A gyerek az apjánál volt, így csak néhány nappal később kezdődtek meg a néma, szinte mozdulatlan közösülések.

H53. Akkor még eljöttem. Azt hiszem vasárnap volt, I.-nek nem kellett bemennie az üzletbe, még ágyban maradt. Nem szívesen keltem ki a lágy, egyenletes melegséget árasztó test mellől. Dolgoznom kellett, egy kicsi, lepusztult, csőszerű moziban. Úntam a filmjeit, az örökké ecetszagú, szellemi fogyatékos takarítónőt, törpe főnökömet. Aznap ketten üzemeltettük a mozit. Az első délelőtti előadás közönsége rendszerint néhány nyugdíjas, hajléktalan és iskolából lógó kamaszgyerek volt. Beengedtük a gyerekeket is, noha nem lett volna szabad. Már nem emlékszem pontosan, mit játszottunk, talán valami háborús filmet, mindenesetre a közepén volt egy körülbelül negyedórás jelenetsor, egy lerobbant zuhanyozó hodályban. Jó testű, meztelen nők szappanozták magukat, aztán egyszercsak katonák jöttek vagy csendőrök, egyenruhában és fegyverrel, és a szappanos, zsíros gőzben megerőszakolták a nőket. A közönség többsége e jelenet után rendszerint otthagyta a filmet. Az üzemvezetői szoba a gépházzal szemben volt, mindig tudtuk, hol tart a film, mikor kell beszólni a gépésznek, ha elaludta a váltást. A szűk, levegőtlen főnöki szobában egy széles íróasztal állt, egyik oldalán a fönököm ült, átellenben én. Általában semmi tennivalónk nem volt, órák hosszat szótlanul bámultunk magunk elé, ettünk, cigarettáztunk és néha beszélgettünk. A főnököm alacsony, kopasz, ötven körüli férfi volt, ritkás, keskeny ősz bajuszt viselt, kellemetlen szájszaga volt és sokat zsidózott. Egyszer elmesélte, hogy színész szeretett volna lenni, állítólag nagyon tehetséges volt. Fölugrott az asztaltól és énekelni kezdett, átkozottul rossz kuplékat, és táncolt közben. Komikusan forgatta szemeit, idétlenül dobálta a végtagjait és asztmásan zihált. Szerencsére többé nem ismétldött meg ez a kínos közjáték. Esténként üzemi kultúrotthonokban tartottam öt-tízperces bevezető eladásokat, újhullámos francia filmek előtt. Ledaráltam a szöveget, aztán ittam a büfében valamit, és néha kemény asztalifoci csatákat vívtam a helyi surmókkal. Kapcsolatom Sárival végleg kimúlt, Esztertől már végképp nem remélhettem semmit, napjaim üresek voltak és ellenszenvesek, mint a körülöttem lévő világ. Újra vasárnap volt, az előtte való nap estéjén mocskosul berúgtam. Soha nem lettem rosszul az italtól, de akkor éjszaka még a saját hányadékomból sem tudtam kiemelni a fejem, ahogy ott feküdtem az egyik ifjúsági ház alagsori mellékhelyiségének összehugyozott kövezetén, a piszoár-csészék alatt. Délutánig ájultan aludtam, a szám büdös volt és lepedékes, egy falat sem ment le egész nap a torkomon. A bevezetőt a szokottnál is rövidebbre fogtam, aztán lementem a pinceklubba, és noha sohasem ittam rumot, két decit rendeltem. Üres gyomorra, egy perc alatt fölhajtottam az egészet, majd kimentem a Bartók Béla útra, és végigsétáltam azon a szakaszon, ahol két nappal azelőtt levágták egy középkorú nő fejét. A koponyát a sarkon lévő telefonfülkében találták meg, hajnalban, újságpapírba csomagolva. Amikor olvastam a hírt, önkéntelenül arra gondoltam, hogy a gyilkos biztos halárus volt. A Körtéren leintettem egy taxit, beültem a sofőr mellé, bemondtam egy isten háta mögötti, külvárosi címet, és teljesen szabatosan hozzáfűztem: Kérem, siessen, mert körülbelül egy fél óra múlva nem leszek beszámítható állapotban. A nő kifejezéstelen arccal rám nézett, már indulás közben lenyitotta a kesztyűtartót, és az ölembe dobott egy spirálkötéses térképfüzetet. Keresse meg, mondta. Úgy gyorsabban megy. A kulcsok még mindig nálam voltak, véletlenül nálam maradtak. Először úgy gondoltam, hogy majd visszaküldöm Évával, ha újra meglátogatom. Fölmentem a második emeletre, és csöngetés nélkül bementem a lakásba. I. egyedül volt, a gyerek mindegyik hétvégét az apjánál töltötte. A sötét szobában a TV előtt ült, ugyanabban a frottírköpenyben. A képernyőn egy hatalmas, zsúfolt terem látszódott, mint egy lepusztult, falusi színház nézőtere, teli székekkel, de szinte senki sem ült. Mindenfelé durva arcú, rosszul öltözött emberek rohangáltak, vagy egyhelyben ugrálva az öklüket rázták és ordibáltak. Arckifejezésükből, gesztusaikból következtetve valószínűleg szitkozódtak valami különös, ugatásszerű nyelven. A pódiumon, mint iskolai ünnepélyeken, hosszú, sötét terítővel letakart asztal állt. Mögötte fegyveres katonák ültek, és néha rövid, éles mondatokat üvöltöttek a mikrofonba. Az egyik sarokban, kissé hátrébb, egy fegyvertelen katona állt, másmilyen egyenuhában. Szemei ide-oda ugráltak, valószínűleg egy szót sem értett a körülötte csattogó ugatásból. Aztán végigvezették egy pórázon a teremben, az emberek leköpdösték, és igyekeztek belerúgni. Nem éppen jó nyitás, gondoltam kissé cinikusan, és megérintettem I. vállát. Csak nehogy sikoltson, villant át az agyamon rémülten, de akkor már késő volt. Aztán lassanként hozzászoktam ezekhez az ébredésekhez, noha még évek múltán is úgy rántottam vissza ilyenkor a kezemet, mintha szögbe nyúltam volna. I. elzárta a TV-t, azonnal látta, hogy valami baj van, és nekiállt ennivalót készíteni. Én ráültem vele szemben a mély ülőkád peremére, és ott billegtem hajnalig. Közben kihánytam a rumot és sokat beszéltem. Az utolsó busz persze megint elment, én meg ottmaradtam tíz évig.

H54. Napok óta úgy teszem be a zárba a kulcsot, úgy lépek be a lakásba, úgy gyújtom föl a villanyt, hogy esetleg ott talállak a szobában. Talán a fotelban ülsz, az ablaknál, nekem háttal. Az első pillanatban nem is látom, hogy ott vagy, aztán felém fordulsz a székkel vagy fölállsz, mit tudom én, ezernyi módja lehet a találkozásnak, a viszontlátásnak. Mit akarsz? Annyit már most mondhatok - persze ezt neked is tudnod kell -, nem én hívtalak. Mindannyian csak úgy jöttök, jöttetek, előzetes bejelentés nélkül, mégis mintha összebeszéltetek volna, egymás után, zajosan, harsányan és kissé követelőzőn. Biztosan arra gondoltatok, csináljunk egy amolyan igazi bankettet, táncos mulatságot, maszkabált, finálét, csapjunk egy jó kis murit. Túlságosan hozzászoktatok, hogy bármikor jöhettek, még ilyenkor is, sőt ilyenkor aztán igazán. Rendben, játsszuk el, hogy ez egy régi hely, nyitott, jól ismert és tágas, akár mindannyian összejöhetnénk, egybegyűlhetnénk itt. Mindanyian. Élők, holtak, őrültek, világnak mentek, ottragadtak, megvénhedtek, szépek és beroskadtak, a sztárok és a csütörtököt mondottak, a lompos anyák és a kacér, még mindig kikapós asszonykák, a hallgatagok és a szájaskodók, a soványak és az elhízottak, az okosok és a bambák, a magánzók és a tisztviselők, a frigidek és a kéjsóvárak, a nyelvzsenik és a hebegők, a régi szerelmesek és az idegen arcúak, a nagyivók és a józanok, a gázcsapnyitogatók és a körfolyosó artisták, a gyilkosok és a magándetektívek, a kitartottak és a pünkösdi dámák, a neurotikusok, a kolerikusok, a gyomorbetegek, a bohócok, a rossz ripacsok, a lovagok, a szendék és a sandák, a kisaranyosak, a házmesterek, a gagyizók, az entellektuelek, a hipszterek, a kokósok, az igazak, az elkurvultak, az elátkozottak és a boldogok, a roppant fazonok, az oltári dumások, az őrjítő kis seggek, a frottírtörülközőket osztogatók, az ördöngős labdajátékosok, a kádba hánytatók, a jegyszedőnők, a kártyások, a megpattantak, a hűségesek, az állhatatosak. Remek zene, valószínűtlen mennyiségű szesz, igazi vajaspogácsa, vájlingszámra, és mindenki többször is elsütötte már a történetet, hogy egyszer a sötétben, félrészegen, véletlenül a csikkel teli poharat hajtotta föl az itala helyett. Jó kis történet. Habzsoló és gyilkos. A töpörödött kis mandrók mint ott kotyognak a gyomrunkban. Azt hiszem, már a vége felé járhattunk az alkalmi bankettnek. A tömegtől, a szerektől, a fülledt bezártságtól teljesen elveszítettem időérzékemet. Valószínűleg késő délután lehetett, kora este, már teljesen sötét volt, amikor kikísértelek a hosszú, csőszerű előszobába. Csak úgy sütötték a falak a hideget, mintha mély gödörben álltunk volna. Nem gyújtottam villanyt, hiszen éppen csak az ajtót akartam becsukni utánad. Fölvetted a kabátodat, de nem gomboltad be. Amikor visszafordultál a megnyíló ajtóból, nyilván szemből akartál elbúcsúzni, megragadtam a jobb csuklódat, teljesen magam felé fordítottalak, és nekilöktelek az ajtó bereteszelt szárnyának. Jobb kézzel, felülről benyúltam a nadrágodba, és szinte belevájtam a nemiszervedbe. Nyilván a fájdalomtól följajdultál, de nem védekeztél. Bal lábbal berúgtam az ajtót, és két ujjal durván dörzsölni kezdtem a csiklódat. Pillanatok alatt, teljesen szárazon és némán elélveztél. A hüvely görcsösen összerándult, majd szinte kiköpte az ujjamat. Nem láttam az arcodat, nem is érdekelt. Kihúztam a kezem a nadrágodból, és valószínűleg még mondani akartam valamit, de mire fölemeltem a fejemet, már nem voltál sehol. Csak azon csodálkoztam, hogy nem gyújtottál villanyt a szinte vaksötét lépcsházban. Arra gondoltam, hogy talán már többször is jártál a házban, és ismered a lépcsőket. Különösnek éreztem, hogy esetleg már évek oda idejársz, mégis éppen most kellett elször találkoznunk. Amikor másnap este fölhívott N.G. és elmondta, hogy éjszaka fölakasztottad magad a Sváb-hegyen, nem volt kétséges számomra, hogy szándékosan időzítetted aznapra a látogatásodat. Bármilyen képtelen volt is ez a feltételezés, biztos voltam, hogy előre megfontolt szándékkal így akartad, készültél rá, és pontosan tudtad, mi zajlik majd le a lakásban. Nem éreztem szomorúságot, nem vádoltalak, csak egészen egyszeren gyűlöltelek ezért a szemét dramaturgiáért. Egyszer azt álmodtam, hogy újra ott állunk az ajtóban. Benyúlok a nadrágodba, és mint egy bűvész, a hüvelyk- és a mutatóujjam között tartva egy apró, szabályos aranytojást húzok el. Pontosan olyan volt, mint a gyerekkori karácsonyok előtt keresztanyámtól kapott, tyúkhasából kivágott, még teljesen csupasz tojás. Tenyerembe csúsztattam a puha, tömör golyóbist, és ökölbe szorítottam a kezem. A sárga pép lassan átpréseldött az ujjaim között.

H55. Nem, még nem fejeztem be. Anna írja az egyik levelében, hogy az egész lakásba beköltöztek a rágcsálók. Mindent elözönlenek, látja, amint ide-oda mászkálnak a tapéta meg a szőnyegpadló alatt. Esténként ezeket az apró kidudorodásokat nézi a falon. Hallja a papír reccsenését, amikor elválik a ragasztó a faltól. A szőnyeg is telisteli van hosszúkás, mozgó kipúposodásokkal. Nem is nagyon mer már fölkelni az ágyból, mert retteg attól, hogy bármennyire vigyáz is, valamelyiket széttapossa, és egyszerűen elviselhetetlen számára a gondolat, hogy ezek a húsos férgek ott rohadjanak szét a sznyeg alatt. Ha mégis föl kell kelnie, sohasem tudja, hogy a gerendák reccsennek-e talpai alatt, vagy valamelyik bogár. És már az ágya is teli van, az egyik éjszaka például megharapta a karját egy menyét. Azóta nem mer elaludni, és egyébként is megfigyelte, hogy éjszakánként, amikor alszik, rendszeresen idegenek járnak be a lakásba. Semmit sem visznek el, de mindent fölforgatnak, össze-vissza dobálnak. Úgy érzi, hogy nem sokáig bírja már, mert ettől egyszeren meg kell őrülni. Anna nem először roppan össze. Egyszer, még évekkel ezelőtt, becsöngetett hozzánk éjszaka a lánya. Riadt volt és zavart, éppen csak egy pongyolát kapott magára, és félig sírva eldadogta, hogy az anyja rosszul van, össze-vissza beszél, nem tudja, hogy mit csináljon. Talán ha az apám átmenne az anyjához, de nem akar visszamenni, mert fél. Erika tíz-tizenegy éves lehetett, de csak hatnak látszott. Apám áthozta Annát, bevezette a lakásba, és leültette az ágyra. Anna szaggatottan beszélt, halkan és panaszosan. Tudja, hogy hamarosan meghal, nem akar meghalni, de muszáj meghalnia. Ő a hibás, hogy a gyerek nem kapta meg azt, amit meg kellett volna kapnia. Csakis ő tehet erről. Kínosan ügyel minden szavára, nehogy őrültnek gondoljuk. Adjunk neki egy cigarettát, adjuk oda neki az utolsó cigarettát. Rágyújt, reszket a keze, fázik, aztán sírva fakad. A gyereknek nincs haja? Nem őrült Erika? Mert úgy látta, mondja, aztán hirtelen lecsillapszik, majd elölről kezdi. Megőrül ettől az állandó kopogástól. Éjszaka fölébredt, nagyon kimerült volt, de félt elaludni. Ki akar menni az erkélyre, pongyolában, hiába mondjuk neki, hogy fagy és térdig ér a hó. Ő akkor is ki akar menni, Frank is ott van, ott áll az ablak mögött, és mutatja. Én már nagy vagyok, ugye? - kérdezi. Csak nem lett öngyilkos Erika? Sehol sem találja. Nem? Akkor jó. Mi ez a zaj? Bántják Erikát? Azonnal hagyják abba! Megőszülök ettől a kopogástól. Éjszaka, amikor fölébredt, és nem mert újra elaludni, fölkeltette Erikát, és lementek az utcára. Erika mesélte, hogy órákon keresztül bolyongtak a kihalt, sötét városban, és rettentően félt. Aztán elvitték Annát, karonfogva, kétoldalt vezették, az ajtóból még visszanézett, úgy félt, mint egy állat. Napokig altatták, valószínleg sokkolták is, a szája tiszta seb volt, amikor először meglátogattam, még hálóban volt. Miután kiengedték a klinikáról, otthagyta az állását, és a városi kertészetnél helyezkedett el. Egész nap kint dolgozott a szabadban, a nyilvános parkokat gondozta, ásott, gereblyézett, avart égetett, egyre jobban érezte magát, és hamarosan teljesen felgyógyult. Soha többé nem tértek vissza a panaszai. Látszólag teljesen megfeledkezett betegségéről és évekkel azelőtti összeroppanásáról. Abban a hátborzongató levélben egyébként még azt is írta, hogy az egyik éjszaka egy hatalmas kakas nézett be az ablakon. Különös, hogy ezt sohasem felejtette el. Ez volt az egyetlen megmaradt emléke azokból az időkből. Egyszer el is mesélte nekem kakasos látomását, és nevetett rajta. Micsoda őrültség, mondta, egy kakas, a negyedik emeleti ablakban. Tudok róla, mondtam, hiszen írta a levélben. Hirtelen hatalmasra tágultak pupillái, rettentő izgatott lett, és szinte kiáltva, hadonászva kérdezte: És? És mit írtam még? Megijedtem, azt hittem, valami nagy bajt követtem el a levél szinte önkéntelen megemlítésével. Semmit, mondtam erőltetett hanyagsággal, Anna azonban szinte rám mászott, és követelni kezdte a levelet. Értsd meg, mondta, tudnom kell, hogy mi következett utána, hiszen tényleg ott volt. Rettenten dühös voltam magamra, hogy ennyire félreismertem az állapotát. Megfogtam a kezét, nyugtatgatni akartam. A levél egyébként is valahol elkallódott, és valóban úgy emlékszem, hogy a kakas megjelenésével lezárult a beszámoló. Anna azonban már újra teljesen higgadt volt, mintha semmi sem történt volna. Egyszer egy társaságban, valami zavaros figura, különös, kakasos látomásokról beszélt. Kezdetben unottan hallgattam, aztán hirtelen eszembe jutott az Annával esett, évekel ezelőtti, szerencsés kimenetelű incidens. Kissé félve Annára pillantottam. A. előredőlt felsőtesttel, kezében cigarettával, feszülten figyelte a magyarázó férfit. Egyértelmen láttam rajta, hogy valóban semmire nem emlékszik már.

H56. Anna egyetlen egyszer írt levelet Franknak. Fekete tintával, mártogatós tollal egy téglaalakú, rajzlapszerű, törtfehér papírra. A tintatartóban már alig volt tinta, amikor belemártotta a tollat. Anna egyedül volt a lakásban, sokáig körmölte a levelet, aztán fölállt és kiugrott az ablakon, az üvegen keresztül. Mindannyian tudtuk, hogy Frank a városban lakik, de sohasem tudtuk, hol. Szakadatlanul vándorolt, ágyról ágyra, lakásról lakásra, és mindig, minden nyomot eltüntetett maga után. Úgy élt, mint egy nomád. Nyughatatlanul rótta a labirintus járatait, de nem az átjárókat kereste, hanem a zsákutcákat, amelyeknek három oldalról zárt tokjaiban megpihenhet. Néha hónapokig nem láttam, nem hallottam felőle, aztán egyszercsak betoppant, borostásan, kócosan, porladó, csomóra kötött selyemsállal a nyakán, és mintha csak minden nap nálam vendégeskedett volna, olyan magától értetődő fesztelenséggel terült el a fotelban vagy az ágyon, és mosolyogva mesélni kezdett. Mindenféléről, szünet nélkül. Aztán amilyen váratlanul érkezett, éppen olyan hirtelen szedelőzködni kezdett. Csak úgy mellékesen, beszéd közben, szinte észre sem lehetett venni, hogy indulni készül, csak amikor már ott állt, kalapban, kabátban. Gyöngéden megfogta a tarkómat, és homlokon csókolt. Ebben a mozdulatban mindig volt valami teátrális kétértelműség. Sohasem tudtam, hogy komolyan gondolja-e, vagy csak bolondozik. Sohasem csókolta meg az arcomat vagy a számat, mindig csak a homlokomat. Aztán megint eltűnt, hónapokra. Az utolsó években mániákusan változtatta külsejét, néha a leglehetetlenebb öltözékekben és maszkokban jelent meg. A testén nem egyszer szennyes, átvérzett kötések voltak, és teljesen elveszítette a nemét. Egy időben gyakran és rendszeresen találkoztunk, többször is lementünk autóval a szülvárosába. Sohasem látogattunk meg senkit. Frank azt mondta, nincsenek és nem is voltak rokonai, de ezt ne tekintsem jelképnek. A város olyan volt, mint egy elhagyott, lepusztult, világvégi díszletváros, ahol a kocsma nyikorgó csapóajtaja alatt csak a száraz avar örvénylik ki-be. Egyszer kimentünk a városszéli, már régóta nem üzemelő kőbányába. Frank sokat mesélt róla, gyerekkorában itt végezte első repülési kísérleteit, míg a munkások végleg el nem veszítették a türelmüket és elzavarták. Frank minden évben kétszer-háromszor böjtölt, ilyenkor tizennégy napig nem evett és nem ivott semmit. Az első hallucinációi általában a tizedik napon kezdődtek meg. Egyszer a böjt idején látogattam meg, valószínűleg már az utolsó napoknál tarthatott. Bementem a lefüggönyözött, levegőtlen lakásba, minden ajtó nyitva volt. Egy földre dobott, csupasz matracon, rongyokba tekerve feküdt valaki. Körülötte mindenfelé széjjelszórt papírlapok. Itthon van Frank, kérdeztem. Frank már huszonöt éve halott, mondta egy kissé ingerült hang a rongyok közül. Frank fokozatosan ment el. Abban az időben Anna minden nap meglátogatta. A lakás már teljesen üres volt, csak egy fehérre mázolt vaságy volt benne, matraccal. Annának egyszer el kellett utaznia egy napra, csak másnap tudott újra menni. Nem kopogott, volt kulcsa a lakáshoz. Frank egyébként sem nyitott ajtót senkinek. A fiú a földön feküdt, teljesen csupaszon, és mélyen aludt. Anna az első pillanatban nem ismerte meg. Frank minden szőrzetét leborotválta, néhol szabályosan megnyúzta magát. A sebeket imitt-amott átnedvesedett WC-papír darabkák takarták. Anna két ujjal, borzongva megérintette a csupasz koponyát, az összevissza szabdalt szemöldököt, a mellkas üregeiben megsokszorozódott vérrögöket. Frank fölyitotta a szemét és bágyadtan elmosolyodott. Mit csináltál? - kérdezte Anna. Vártalak, mondta a fiú, és mosolyát komisz vigyorra húzta. Egyébként amikor Anna levelet írt Franknak, Frank már jó tíz éve halott volt.

H57. Este odaültél a párnám felső csücskére, a fülemhez hajoltál, és folyamatosan, kissé gunyorosan beszéltél, halkan monologizáltál. Értettem minden szavadat, de amint végeztél eggyel, máris elfelejtettem. Ki akartam nyitni a szemem, de nem engedted. Csak a rossz, az íny és a fogak találkozásánál megfeketedett fogsorodat láttam. Éppen ennyi maradt meg rólad utolsó találkozásunkból. Különös módon már tizenöt éve megpillantottam ezt a fogsort a szádban, pedig akkor még a nikotin is csak egészen vékony, halvány sárgásbarna lepedéket vont a fogaidra. A szokásos ágyjeleneteink egyike lehetett, már nem emlékszem pontosan az előzményekre, csak a fojtott agresszivitásra, a gyűlölködő pillantásokra. Te csak szórakozol! Mindig csak szórakozol velem, sziszegted, és az ágyból kihajolva hozzám vágtad megmaradt félpár gumipapucsodat. Ekkor megtorpantam, lassan visszafordultam az ablaktól, és az ágyhoz mentem. Jobb kézzel, mellközép magasságban megragadtam a hálóingedet, magamhoz húztalak míg arcunk szinte össze nem ért, és simán, de nagyon simán ezt mondtam: Ide figyelj! Ezt ne csináld mégegyszer! És úgy visszalöktelek az ágyba, hogy csak úgy nyekkent a tarkód és a hátad a csupasz matracon. Torz arccal elvigyorodtál, és szádban pontosan ugyanazt a fogsort láttam, amit tizenöt évvel később. Aztán tíz évig nem láttuk egymást. Találkozásunk szinte véletlen volt, már amennyire ten years after véletlenül találkozhat az ember, ezervalahány kilométerrel arrébb, egy mindkettőnk számára idegen országban, abban a városban, ahol Te sohasem laktál. Néhány pillanattal ezelőtt már elbúcsúztunk egymástól. Ott álltunk a szupermárketben, én a pénztárnál várakoztam. Te valamit kerestél a polcok között a gyerekkel, vagy úgy tettél, mintha keresnél. Körülbelül tíz méterre állhattunk egymástól. Semmi és senki nem volt közöttünk akkor, de nem fordultam meg. Féltem a színpadias gesztusoktól, noha valószínűleg éppen mozdulatlanságom volt teátrális.

H58. Már megint egész éjjel Téged kerestelek. Mintha visszatértünk volna a Városba, talán ketten, K.-val. De egy teljesen idegen városdzsungel volt. Senki sem várt minket, mi sem vártunk senkit. Éppen csak lepakoltunk a lakásban, és én máris nekivágtam az utcáknak, egyedül, hogy megkeresselek. Beszálltam egy taxiba. A sofőröknek ebben a városban az volt a szokásuk, hogy megkérdezték az utast, hová megy, majd rögtön kiszálltak a kocsiból, odamentek a járda szélén türelmetlenül toporgó emberekhez, és bemondták nekik a címet. Ha valaki ugyanabba az irányba igyekezett, magukkal vitték. Én ugyan pontosan tudtam, hogy hová akarok menni, de az utca nevére már nem emlékeztem annyi idő után. Így azt mondtam a sofőrnek, hogy a Fehérvári út környéke. A férfi kiszállt, de egyedül jött vissza, szerencsére senkinek sem volt jó az irány. Az első pillanatban kicsit féltem, hogy ha majd nem tudom a pontos címet, akkor esetleg el se indulunk. A sofőrt azonban látszólag a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte a dolog. Én ennek ellenére sietve magyarázni kezdtem neki az utat, nehogy azt gondolja, hogy valami aszfaltbetyárral van dolga. Az útra már nem emlékszem. A következő kép: belépek egy teljesen idegen lakásba, rögtön a szobába. Szellőzetlen, túlzsúfolt helyiség, bár alig volt benne bútor. Te középen ültél vagy térdeltél, nem nélküli, kortalan, elhízott gyengeelméjűként, és talán kártyalapokat vagy valamilyen színes, elkoszlott, repedezett, szögletes kartonlapokat rakosgattál szabályos alakzatokba. Vastag nyelved kibuggyant az ajkak közül, a nyál néha lecsurgott az álladra, miközben a boldog debilek egykedvű, idióta derűjével követted mozdulataidat. Néha elégedetten röffentettél egyet. Úgy láttam, hogy észrevettél, de nem ismertél meg. A kifakult, egyszerű kötényruha a combod tövéig fölcsúszott. Két rózsaszínű, vastag húsrönk. Ahogy hajladoztál, be lehetett látni, és én akkor rettentően megkívántalak. Vissza szerettem volna térni Hozzád, Beléd, de nem mozdultam. Tudtam, csakis akkor lehetek a Tiéd, ha elnémulok. Azóta velem vagy, és várok az átváltozásra.

H59. Már használtunk lepedőt. Mindig összegyűrdött, kellemetlen hurkákba, ha nem mozdultunk, akkor is. Nyirkos kötelek, pedig mindig száraz volt a testünk. Kezdetben őrültnek képzeltelek. Aztán azt hittem, én őrültem meg. Talán, ha egyszer, egyetlenegyszer elélveztél volna. Én mindig. Beléd. Mint egy holt állat kipreparált bőréből készült hüvelybe, amelyben valamiféle közönséges, hétköznapi szerszámot tart az ember. Közben lehunytad a szemed, összeszorítottad a szádat, ajkad két keskeny, hosszú vonal, és különösen, gyengéden mosolyogtál. Anyásan tűrted a döfköldést, és minden alkalommal megbocsátottál. Undorodnom kellett volna, de tapintatlan voltam és öntelt. Azt hittem, ennek így kell lennie. Arcul kellett volna ütnöm. Meg kellett volna erőszakolnom. Brutálisan és könyörtelenül. Szét kellett volna szakítanom a végbeledet. Újra az ágyban. És újra a párnán ülsz, a fejem fölött. És megint nem értem, mit súgsz. Valószínűleg el se hinnéd, mennyi mindenre emlékszem azokból az időkből. Ágyban voltunk, valami éjszakai filmet néztünk. Vagy csak én néztem. A falnál ültem, törökülésben, hátam mögött párna, lábamon, hasamon takaró. Te mellettem feküdtél, fejed oldalra fordítottad, a képernyő felé. Nem láttam az arcodat, talán nyitva volt a szemed, de valószínűleg aludtál. Csak a fal és az ágy alacsony fejtámlája közé szorított olvasólámpa égett. A felénk fordított búra eltakarta a fényt, a negyvenes mignonégő a fehér falat világította meg. A fényben szőkének láttalak. Pedig akkor már visszafestetted eredeti hajszínedet. A kis képernyős, fehér műanyagdobozos, hordozható TV közvetlenül az ágy mellett terpeszkedő, hosszú, alacsony asztalon állt. Az asztal a hosszanti oldalával párhuzamosan szinte nekidőlt az ágynak, mintha csak a matrac meghosszabbítása, illetve kiszélesítése lett volna. Mindenre emlékszem! Egy amerikai krimi ment, fekete-fehérben. Fantasztikus nagyvárosi jelenetek, szédítő tempó. Majdnem az egész film éjszaka játszódott. Egyáltalán nem érdekelt a cselekmény, nem is figyeltem rá, csak az utcákra, az épületekre, az emberekre, a torokszorító sodrásra. Akkor, onnét, abból az ágyból, abból az utcából, abból a városból. Csak egy jelenetre emlékszem pontosan. Külvárosi éjszaka, kevés fény, eső, tágas utcák vagy tér. Egy férfi szaxizik, bluest, hosszú, kigombolt, meg-meglebbenő ballonkabátban. Előre-hátra hajladozik, csipőből, lassan, a zene ritmusára. Csukott szemmel játszik. Lába előtt nagy, fekete, csukott doboz, nyilván a hangszer tokja. Egyedül áll az utcán, majd föltűnik egy férfi és egy nő. Talán együtt jöttek, de az is lehet, hogy külön, röviddel egymás után. Megállnak a zenész előtt, hallgatják. Esik. A vizes felületek néha ezüstösen meg-megcsillannak. Néhány perc után a férfi abbahagyja a játékot. Leakasztja magáról a hangszert és fölnyitja a tokot. A doboz nyitott fedelétől nem lehet látni, mit csinál. Nyilván el akarja pakolni a hangszerét. Aztán fölegyenesedik, kezében pisztoly, és némán lelövi az előtte állókat. De akkor már megint csak a várost figyeltem, és szinte sírtam a vágytól és a bizonyosságtól: hamarosan kiszabadulhatok erről a nyomorult, gyilkos menhelyről, és én is eljuthatok a Városba.

H60. A lakás üres volt. I. körülbelül egy órája mehetett el. A mosógép a program végén járt. Vizet engedtem a kádba, ledobtam magamról a ruhámat, és beleereszkedtem a vízbe. Jóleső érzéssel nyújtóztattam ki a tagjaimat, egész éjjel utaztam. Hirtelen sistergésszerű robaj tört föl a kád aljából, és néhány pillanat múltán feketedni kezdett a víz, alulról. Rémülten fölugrottam, és csak akkor pillantottam meg a kád peremére akasztott gumicsövet, amelynek szája mélyen a víz alá merült. Mire fölfogtam a történteket, az automata máris szivattyúzta magába a tiszta vizet, és hamarosan öblíteni kezdett. Undorodva kiszálltam a hideg vízből, magamra rángattam gönceimet, és kimenekültem a lakásból.

H61. Súlyos, nehezen mozduló ajtó. Egész testsúlyommal neki kellett feszülnöm, mintha egy páncélterembe nyomultam volna be. Egyenletes világosság, akárha a kövezet, a mennyezet, a csempék szórták volna a fényt. Minden felület valószíntlenül sima volt és makulátlan. A terem közepén feküdtél, magas, tömör lábazaton álló kőasztalon. Az asztal lapját nem lehetett látni, mert teljesen elfedte a testedet takaró lepel. Legalábbis úgy hiszem, hogy ott volt a tested. A fehér lepel az álladig ért, még a nyakad sem látszódott ki alóla. Az anyag éle szabályosan kettévágta a testedet. Olyan volt, mintha fedetlen fejedet külön fektették volna az asztalra. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy talán már széttrancsírozták a testedet, és ha megemelném a lepedőt, csak egy halom belsőrészt meg a hevenyészve elrendezgetett végtagokat találnám az asztalon. Rettenetesen néztél ki. Ajkad merő, száraz seb volt, bőröd teli májfoltokkal, szinte fekete, lencsényi bevérzésekkel. Hajad szennyes volt és nyirkos, de szépen hátrafésült, mint a fiatal orvosra váró, hosszú láztól kiszikkadt, tüdővészes betegeké. A fejed mellé álltam, és hosszan, megrendülten néztem arcodat. Próbáltam átnézni csukott szemhéjadon, és a dermesztően hideg, kék rettenetet láttam. Pedig valójában csak egyvalami maradt ott. Az elégtétel az arcodon. Ezt még utoljára fölmutattad, majd ügyesen megpucoltál mögüle. Nem mondom, hogy nem irigyellek néha ezért. Te már túl vagy rajta, és ennyivel kétségtelenül előnyben vagy. Tétován előrenyújtottam a balkezem, talán meg akartam érinteni a homlokodat, a bőrödet, de teljesen elveszítettem az önuralmamat, és valószínűleg egy pillanatra az eszméletemet is. Képtelen voltam uralkodni mozdulataimon. Végtagjaim, a testem groteszkül és hevesen rángatózni kezdett. Az egész nem tartott tovább néhány másodpercnél, és máris újra ugyanúgy álltam az asztal mellett, szinte pontosan visszatérve a roham előtti tartásba, mozdulatba. A tudatvesztés vagy elhomályosulás viharos pillanataiban azonban egy kis baleset történt, és lesodortam valahogy a testedet az asztalról. Megrémültem, el akartam szökni, de mindenáron el akartam vinni a fejedet. Átnyúltam a hónod alatt, fölültettelek, hátadat a lábamhoz támasztottam, csak mindig lecsúsztál és oldalra dőltél. Ingerülten rángattalak össze-vissza. Végül sikerült megragadnom az álladat, a másik kezemmel a homlokodat tartottam, és iszonyatos erőfeszítéssel kihúztam testedből a fejedet. Kapkodva beletekertem valami durva, nedves rongyba, és mint egy tolvaj, elrohantam vele. Egyenes, hosszú, kihalt hajnali utcákon lopakodtam. Már világos volt. A batyut erősen a hasamhoz szorítottam. Ahol a rongy az ingemhez ért, egy kerek, sötét, egyre terjedő folt keletkezett, mintha átvéreztem volna az anyagot. A férfi, mintha csak a földből emelkedett volna ki, hirtelen elém toppant. Elmosolyodott, de csak a szája mozdult. Ragyás arca mozdulatlan maradt. Megismersz? - kérdezte. Kissé félszegen bólintottam, és megpróbáltam én is mosolyogni, aztán iszkoltam tovább, egyre sietősebb léptekkel. Ő azonban követett. Egyáltalán nem fenyegetően, de rendíthetetlenül. Egy pillanatra sem szakadt le, és én már szaladtam, futottam, eszeveszetten rohantam. De akárhányszor visszapillantottam, ott volt mögöttem. Még a fejet is elhajítottam, hogy semmi se akadályozzon a futásban. Hiába, nem tágított. Ha megtorpantam, ő is megállt, ha lelasítottam lépteimet, ő is lassabban jött, ha leültem egy kicsit kifújni magam, ő is leült. Sohasem nőtt és sohasem csökkent a kettőnk közötti távolság. Úgy szeltük át többször is, különböző útvonalakon a várost, mint kötött pályán haladó, egymástól változatlan távolságban közlekedő, két önjáró vagon.

H62. Elhagyott, használaton kívüli mellékpálya. Pokoli, száraz meleg. Minden kiégett, a levegő szinte fehéren, üresen izzik. Sehol egy épület, egy fa, csak végtelen, kopár, lángoló pusztaság. Tudom, hogy ott vagy az egyik üres, félretolt, veszteglő vagonban. Talán már napok óta, étlen-szomjan, elcsigázva, a saját mocskodban. Látom a kíntól kiégett szemeidet, elkoszlott, összeállt, szőke hajadat, kisebesedett arcodat, szádat, de nem nyitom ki a vagon ajtaját. Nem tudom, hogy észrevettél-e. Hosszú ideig álltam a kocsi mellett, és néztem a vörhenyes deszkákat. Talán órák teltek el, szinte már alig kaptam levegőt a forróságtól. Aztán kinyitottam a marmonkannát, és föllocsoltam benzinnel a földet, a sínek mentén, a vagon teljes hosszában. Majd hátraléptem, és egy égő gyufát hajítottam a földre. Sütött a forróság, de nem mozdultam. Valószínűtlenül gyorsan leégett a vagon, és teljesen hangtalanul. Egykedvűen és tompán bámultam a roncsokat. Néma, egydimenziós állókép, fölszögelve az idő falára.

H63. *Az utat Bolond Pierrot, az ollós gyilkos mutatta meg. Keresztül rohantunk a fölfordított, csatatérhez hasonló lakáson. Mindenfelé lemészároltak hullái és széthajigált, világító fehér, gyolcsszerű ruhadarabok vagy csupán cafatok. A törpe egy habos, csupa csipke, patyolat baldachinos franciaágyban feküdt. A fátylak nem voltak kioldva, csak úgy lazán az oszlopokra tekerve. Pierrot a nővel volt, fiús alakú, kölyökarcú, de már érett asszony, erősen festett, kissé lefelé görbülő, erőszakos szájjal. Mindkettőjük kezében fegyver volt, lőfegyver, valószínűleg egycsövű, egyszerű vadászpuska. Pierrot jókedven, hetykén fütyörészett, széles, dobált mozdulatokkal lépkedett a rezzenéstelen arcú, komoly asszony mellett. Mellközépig kigombolt fehér apacsinget viselt, és karcsúsított, hosszú, lengő szárnyú, kaftánszerű zakót. Szótlanul, szinte futva mentek át az egymásba nyíló szobákon. A hullák, mint ottfelejtett, szétdobált tárgyak, a leglehetetlenebb pózokban ültek, feküdtek a kecses, finom eleganciát sugárzó, klasszicizáló kereveteken, díványokon, asztalok alatt, székek között, a kandallóba bukva, vagy csak egyszerűen a hatalmas perzsaszőnyegen végignyúlva. Amikor a baldachinos ágyhoz értek, Pierrot ajkai közé szorította a félig égett szivarkát, és a két bokájánál fogva fölemelte, szinte fölcsippentette a törpét, és átemelte az ágy lábtámláján. A vékonydongájú, sötét öltönyös holttest mint egy döglött szárnyas lógott a kezében. A zakó két szárnya előrehullott az apró fej kétoldalán, a nyakszirt azonban szabadon maradt. Közvetlenül a tarkó tövéből egy hosszú, ezüstszínű, félig nyitott papírvágó olló meredt ki. A pengéken egészen a fogóig felspriccelt, már megalvadt vér. Pierrot egy félfordulatot tett a törpével, majd egyszerűen beleejtette az ajtó mellett álló, hatalmas fotelbe. A test nem dőlt föl, hanem kissé félrebicsaklott nyakkal a háttámlához támaszkodva, szabályosan fejen állt a hímzett párnán. Többre nem emlékszem, csak erre a derűs, vágtaszerű szemlére, a törpére, és a törpe nyakszirtjéből előremeredő, hosszú papírvágó ollóra. Pierrot-val késbb rendszeresen összejártam, és amikor hosszabb ideig nem találkoztunk, akkor sem hagytuk el egymást. Azt hiszem, törvényszerű volt, hogy ő vezetett ki a városból, és mutatta meg nekem a pályát. Egy kicsit hitetlenkedve és gyanakodva méricskélt egész úton, és állandóan azt mondogatta, hogy vigyázzak, mert túlságosan összeillenek a kontúrok, túlságosan fedik egymást a képek, és ő bizony nem szereti az ilyesmit. Higgyem el, ez olyan, mintha nem is álom lenne. Persze ne értsem félre, maga sem tudja, miért jött ez rá éppen most. Vigyorogva rám kacsintott, és sercintve kiköpte szájából a szétrágott szivarcsutkát. O.K., mondtam, minden rendben, értem én, aztán már nem is szólt többet, csak egyetlenegyszer, kissé félvállról, de mégis fenyegető komolysággal: Azt persze nem igérem, hogy egyvégtében végigbírom az utat. Sivár, élettelen külvárosi utcákon haladtunk. Minden épület ép volt, mégis úgy éreztem, hogy egy lerombolt városban járunk. Az égbolt, az egész égbolt egyenletesen szürke volt, nem lehetett megállapítani, hogy reggel van, dél, délután vagy kora este. A levegő nem mozdult, semmi sem érintette a bőrömet. Idegen, kevert táj volt, a külvárosokhoz fűződő emlékeimhez képest szokatlan rekvizítumokkal. Az út kétoldalán például barnára festett, T-alakú fa villanypóznák álltak, a tövüket valamilyen okból vastagon bekenték kátránnyal. Mintha egy széles, de teljesen sima földúton haladtunk volna. Lépteink térdmagasságig fölverték a port. Egyébként az egész úton, közvetlenül a föld felett, finom, fehér por szállongott. A fénytelen szemcsék csak néhol vetettek bukfencet, vagy csináltak egy váratlan kacskaringót. Az volt az érzésem, mintha két veszternhős sétált volna végig egy elhagyott kisváros futcáján. Nyilván Pierrot egyénisége is hozzájárult e már többször átélt illúzió kialakulásához. Észre sem vettem, amikor megérkeztünk. Itt vagyunk, mondta Pierrot. Felém fordult, az egyik lábát föltette egy ott felejtett kerékvető kőre, és egyik kezével rágyújtott, a másikkal pedig följebb bökte homlokáról széles karimájú kalapját. Úgy hatott, mint egy cigarettareklám, éppen csak a nyereg hiányzott a lába elől, meg egy kis Sziklás Hegység, napraforgószínű alkonyattal. A pálya északnyugati irányban futott ki a városból, és a szemünk előtt lévő szakasz tulajdonképpen egy könyökben meghajló kar alsó szára volt. A felső részt teljesen eltakarta egy elhanyagolt, gazos aljnövényzetbe tekeredő, csupa értéktelen fafajtából álló, satnya erdő. Kétségtelenül ideális terep, gondoltam, és egy pillanatra eszembe jutottak Pierrot hitetlenkedő szavai, és magam is gyanakodni kezdtem. Túl élesek voltak a körvonalak, és túlságosan egyértelműek a gondolataim. Pierrot egy vékony, füzetszerű könyvecskét húzott elő a zakója zsebéből és felém nyújtotta. 6 óra 12 perckor jön az első, aztán szinte óránként érkeznek a szerelvények, mondta. Az éjszakák hidegek, a föld szinte megfagy hajnalra, figyelmeztetett. Aztán középső- és mutatóujját tisztelgésszerűen halántékához érintette, és fütyörészve visszafordult. Lepakoltam a szerelésemet, a térdemet verdeső tengerészzsákot, a kinyitható, fémcsővázas, kifakult vászonnal behúzott kemping karosszéket, és teli talppal a sínek mellé guggoltam. Hosszú ideig mozdulatlanul ültem a sarkamon, aztán lassan munkához láttam. Először fehér krétával egészen a kanyar könyökéig megjelöltem a talpfákat, majd a kiindulópontnál egyenletesen szétterítettem a néhol kupacokba összerázódott, szürke, hegyes zúzott köveket. Aztán kigöngyöltem a hálózsákomat, beállítottam az ébresztórát és elaludtam. Egyetlen emlékem, hogy alvás közben folyamatosan tudtam: nem álmodom. Az első napon a szerelvények, illetve a mozdonyok zakatolásának hangszínét, ritmusát és változó hangerejét figyeltem. Másnap a hangerőváltozás és a megtett távolság viszonyát próbáltam meghatározni, harmadnap pedig a közeledő fémtömegtől rengeni kezdő föld rezgésritmusát igyekeztem kiismerni. Csak ezután állítottam föl a sínek között a könnyűvázas, apám szerszámos kamrájában talált kempingszéket. A rövidszárú, puha bőrcsizmám helyett rétegelt talpú futócipőt húztam, és körülbelül az érkezési idő előtt tizenöt perccel, háttal a menetiránynak, kényelmesen beletelepedtem a karosszékbe. Még néhány percig a szék lábainak és cipőm sarkának gondos elhelyezésével voltam elfoglalva, majd kissé teátrálisan megemeltem a fejemet, lehunytam a szememet és egyenletesen, mélyeket lélegezve vártam. Először a sínek szólaltak meg, alig hallhatón, finoman zúgva, ciripelve, aztán kocogni kezdtek a lassú rezgéssel, ellenségesen hegyes sarkukkal egymás felé forduló zúzott kövek. A föld maga csak jóval ezután bocsátotta ki az első, erőteljesebb rezgéseket. Amikor a mozdony befutott a könyökbe, már az egész szakasz rengett. Az első kísérletek során tagadhatatlanul igazi tankpánik tört rám, és csak komoly erőfeszítések árán sikerült újra összeszednem magamat, hogy újra minden idegszálammal a megfelelő pillanatra összpontosítsak, amikoris egy már jó előre begyakorolt mozdulattal fölkapom a kempingszéket, és egy hatalmas ugrással félrevetem magam a mesebeli bölényként rám rontó fémkolosszus elől. Körülbelül mindig tudtam, hogy az ugrás pillanatában melyik talpfát éri el először a mozdony. Egy kicsit kifújtam magam, majd odasétáltam a szék és az előbb elrobogó szerelvény közti legkisebb távolságot jelző talpfához, és egy kis noteszba bejegyeztem a talpfára rajzolt jelet. Már a harmadik vagy a negyedik lapot írtam teli, amikor egy rendkívüli esemény egyszer és mindenkorra véget vetett a már-már befejezéséhez közeledő kísérletnek. A pályán ugyanis egy új, ismeretlen paraméterekkel rendelkező szerelvény jelent meg. A mozdony nagy sebességgel, alattomosan közeledett, csak amikor már harmadszor számoltam az ütemes kerékcsattogásba hét tizenhatodot, ami egyértelműen nagyobb sebességet jelzett az eddig ismertnél, akkor döntöttem az azonnali ugrás mellett, és a következő pillanatban máris mintha szecskázógép falta volna föl a kempingszéket, úgy röpködtek ki a szilánkjai az acélkerekek sikító, fejhangon őrlő kerekei közül. Már a repülés pillanatában üvöltöttem, és amint földet értem, menten talpra ugrottam, és vaktában rohannni kezdtem. Először végig az alacsony töltés mellett, majd át a mezőkön, szántókon, a néptelen, külvárosi utcákon, üres, elvadult grundokon, düledező, üszkösödő ipartelepeken, miközben görcsösen téptem, markolásztam koponyámat, ugyanis az az őrjítő, metsző zakatolás egy pillanatra sem akart enyhülni. Bárhogyan rohantam, üvöltöttem, mintha csak a fejemre borítottak volna egy kaptárnyi gyilkos afrikai méhet, és ezeket akartam volna valahogy lerázni. A szuperszonikus zúgással bepörgött parányi repülők azonban nem tágítottak, sőt hamarosan egyenként elkezdtek bemászni koponyám nyílásain, a fülembe, az orrlikamba, a szájamba, de még a szemgolyóm és szemüregem közötti parányi réseken is átfurakodtak, és most már végleg képtelen voltam szabadulni attól a többszáz tonnás robajtól. Aztán belépett a szobába Pierrot, hosszan és erősen rázta a vállamat. Először meg se ismertem, aztán kábán, kimerülten rámosolyogtam. Visszanézett, úgy festett, mint egy hegyek közé menekült partizán. Izmos felsőtestén, kereszt alakban átkötve, láncba fűzött dinamitrudak voltak. Atyaian megpaskolta az arcomat, és ezt mondta: Ne vedd a szívedre, fiú! Hát nem emékszel, hogyan volt a Nagy Krokodilussal? Ezek a nagy szavak, én mondom neked, mind csak káprázat, mondta, és teli tenyérrel, erősen megfogta hátul a koponyámat, és egy gyors mozdulattal belenyomta arcomat a vastag párnába. Mint a kloroform, úgy bűzlött megtorlódott leheletem. Aztán újra elaludtam.