(1)

H1. A nyári zöldár levonulásakor a víz egészen az udvar körüli, sűrű orgonasövénnyel szegélyezett kerítésig húzódott föl. Az úton csak úgy lehetett végigmenni, ha az ember belekapaszkodott a dróthálóba. Szerettem a kerítés ringását, ahogy hintáztatott, miközben tíz ujjal kapaszkodtam a sodronyba, és a drótháló lukain átnyúló vesszőkbe. Egész nap figyeltük a harangokat, mikor kongatnak gátszakadást, de a víz végül csendben visszahúzódott. Kora reggeli álom volt, az első hajnali ébredés után. Az ablakok előtt kovácsoltvas rácsozat állt, de csak alul. A valószerűtlenül megemelkedett víz a felső ablakon keresztül sodorta be a hullákat a szobába, ahol aludtam. Amikor fölnéztem, mintha egy színüveg búvárharangban feküdtem volna. Köröskörül víz, és a vízben a nyárfák és a két gesztenyefa lombjai, meg az első terasz faragott fa mellvédjének rajzolata látszódott, mintha rágravírozták volna az üvegbúra falára. A két felső ablak nyitva volt, a víz mégsem hatolt be a szobába, csak a két vízihulla csúszott át a nyíláson, és továbbra is fönn lebegett, közvetlenül a mennyezet alatt. Kiszálltam az ágyból, fölágaskodtam, és le akartam húzni az egyik holttestet. Elkaptam a kezét, de csak a bőr vált le a testről, és úgy siklott át az alkaromra, mintha egy könyökig ér szaténkesztyűt húztam volna.

H2. Vízzel telt, parányi üvegkupola. Fehér, vékony műanyagtalpon áll, boltozata éppen belefér a tenyerembe. Fölfordítom, majd újra talpra állítom. A kavargás lassan elül, és láthatóvá válik a szín. Erdei lak, egy őzike és egy szarvas. Az őzike a jászólba hajtja a fejét, a szarvas a távolba néz, szitáló hóesés. Aztán többször is megismétlem az előbbi mozdulatsort. A tartályban keletkezett miniatűr viharok után függönyként alásüllyedő permetben mindahányszor új szín épül. Képek. Látom, miként nyílik meg a rejtett tapétaajtó, és sápadtan, üres szemüreggel, földig érő, nehéz selyemben elvonul a hosszú, terített asztal mellett egy távoli, szerencsétlen rokon. Látom az arcokra dermedt fagyos döbbenetet, a gyermekek ijedten kikerekedő szemét, a cselédek még mindig tiszteletteljes alázattal megtelt tekintetét. Látom, ahogy az aggastyán kezéből kibillennek az eveszközök, és arccal előre belezuhan a tányérba. Hallom a selyem surrogását, a léptek koppanását, a kézben tartott ezüsttálcákon megrezzent üvegek koccanását, a fiúcska halk, fuvallatszerű szellentését, az ezüstök csengését, a pürébe zuhanó fej puffanását. Képek. Mintha csak ott ülnénk a diványon, a még kellemesen túlfűtött lakásban, szorosan egymás mellett, egymás melegében. Ölünkben vastag, keményfedeles album, szabálytalan fogazatú, apró fotográfiákkal. Árnyékok nélküli, fekete-fehér felvételek. Lencsényi arcok, pálcika figurák, föltűnően sok csoportkép. Innét nézve valószínűtlenül rendezett környezet. Az udvar, a vízpart, a terasz, szinte kivétel nélkül minden felvétel a szabadban készült. Keressük magunkat és a többieket a pillanatban. Csupa sima arc, a sóderes út kétoldalán még teljesen szabályos a kőszegély. A félig földbe süllyesztett, fektetett téglák csak jóval később kezdtek széttöredezni, kidőlni. Némelyik féloldalasan tovább süllyedt vagy hátrafelé bukott, ma már olyan az egész táj, mint egy régi, elhagyott temet. A bokrok, cserjék megtetvesedtek, a gaz vad csomókban burjánzik, a lepusztult, szélütött fák koronája helyén pedig csupán néhány beteg, itt-ott kizöldült karó és nyárs meredezik. Csupa fiatalasszony, büszke arcélű, fiatal férfi, teliszájjal nevető leány és fiú, evezősök, labdajátékosok, bumfordi csecsemők anyáink, nagyanyáink karjában, mindannyian könnyű öltözetben. Egyszer azt álmodtam, hogy iciri-piciri békaembereket fecskendeztem be egy ilyen parányi, üvegtartályba zárt, víz alatti tájba. Majd magam is búvárruhát öltöttem, és a töltőnyíláson keresztül fölúsztam az egyik kis erdei házig. Átsiklottam a kerítés fölött, uszonyaimmal érintve a fenyőfák korallszerű gallyait. Tettem egy kört a ház körül, majd bebújtam az ajtó félig nyitott résén át. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha egy hajóroncsba kerültem volna. De hamarosan nagy-nagy megnyugvás árasztott el. Olyan volt, mintha testem minden porcikáját átjárta volna a könnyű, meleg, olajos folyadék, és éreztem, miként olvad le rólam engedelmesen, lágyan és gyöngéden a bőr, a hús, miként olvadnak föl a csontjaim, és válok eggyé a közeg minden egyes atomjával. Aztán csak a sötétség, a vízfüggöny és az örökké tartó ébredés.

H3. Álmaimban egyidejűleg minden irányból érkezem. A múlt és a jövő emlékei úgy robbannak a felszínre, mint megannyi víz alá nyomott, apró, tömör gumilabda, amelyek megszabadulva a rájuk nehezedő nyomástól, nemcsak a felszínt érík el, hanem fölé is pattannak, és csak ezt követen esnek vissza szinte súlytalan, légies hullással. Az álmodó azonban, mielőtt még visszapottyanhatnának a gömbök a víztükörre, szép sorjában elkapdossa őket. Bűvösen egymásba szerelt, egymástól függetlenül forgatható golyók. Egyszer váratlanul megérkeztem a Kertész utcába, félelem, szorongás nélkül, legálisan. A nagyszobában voltunk mindannyian. Egyszerre beszélgettünk, mohón, hangosan és boldogan. Aztán azt mondták, hogy menjek ki a konyhába, ott van Emő, a nagyanyám, köszönjek neki, hiszen biztos nem hallotta, hogy megérkeztem. Végigmentem a hideg, keskeny, folyosószerű előszobán, és benyitottam a konyhába. Felém fordult, és azt mondta: Hát itt vagy, apám? Átöleltem, szinte eltemettem, olyan kicsike volt. Azt hittem, soha nem látlak viszont, mondtam. Ez a találkozás több mint hét éve volt, de csak most értem meg a kérdést. Igen, itt vagyok. A nagyanyám tíz esztendeje halott.

H4. Dömsödön két nagy víz alatti úszó volt, T. Feri és Z. Pali. A többórás, mezítlábas focicsaták után, mint az őrültek rontottunk neki a víznek. Azt hiszem, nagy szerencsénk volt, hogy egyikünk sem maradt ott ilyenkor. Z. Palinak az volt szokása, hogy egy kissé teátrális fejessel bevetette magát a vízbe, és valószínűtlenül hosszú ideig a víz alatt maradt. Már mindenki rég fölbukkant, ő még mindig valahol a mélyben tempózott, egyre beljebb és beljebb. A lányok izgultak, mikor jön föl, mi meg csak röhögtünk. Egyszer-egyszer azért már igazán vártuk, hogy végre fölbukkanjon. A legkülönösebb az volt ezekben a mutatványokban, hogy amikor Pali feje végre megjelent a felszínen, sohasem kapkodott leveg után, hanem nyugodtan és kissé öntelten mosolygott. T. Feri sem volt rossz víz alatti úszó, de meg sem közelítette Pali teljesítményét. Egyébként soha nem versenyeztek egymásal, nem is volt miért. Azon a napon legalább tizen, tizenöten mentünk neki a pocsolyameleg víznek. Valamelyikünk még a labdát is berúgta a partról, mielőtt fejest ugrott. Talán már a második vagy a harmadik kört járta kezünkben a labda, amikor mindannyian elnémultunk. Mintha különös módon ugyanabban a pillanatban jutott volna eszünkbe: lejárt Pali ideje, innét már nem lehet tovább, a játéknak vége. Csak a hirtelen beállt csendben hallottuk meg a parton álló lányok sikoltozását. Z. Pali húga, szép, nagymellű, fiús arcú lány, elsősztályú pingpongozó, éppen akkor ért be hatalmas karcsapásokkal közénk. Nyilván azt kiabálta, hogy hol a Pali, de mi csak a hatalmasra meg-megnyíló szájat láttuk, és máris a víz alatt voltunk mindannyian. Pontosan emlékszem a víz alatti csend zúgása és a pillanatnyi fölbukkanásokkor fülembe csapodó éles zajok váltakozó ritmusára, a sárgászöld, végtelennek tűnő, alig fodrozódó víztömeg nyugalmára, és a parton imbolygó fák, házak, hadonászó karok összevisszaságára. Csakis képekre emlékszem, semmi belülről fakadó érzésre, még a fáradtságra sem. Aztán körülbelül ötven méterre tőlem megtalálták Palit. Viszonylag könnyen ki lehetett húzni a partra, mert látszólag teljesen élettelen volt. Persze mindannyian körülálltuk, rázogattuk, oldalra fektettük, de egy csöpp víz sem jött ki belle. Nyilván nem ivott semmit. Aztán a húga pofozgatni kezdte, és Pali hamarosan rendesen lélegezni kezdett. Valószínűleg egy kicsit elszámolta magát, és még mielőtt elérte volna a felszínt, elveszítette eszméletét. Már nem emlékszem, mi történt közvetlenül e szerencsétlen kaland után, de annyi bizonyos, hogy délután már újra együtt fociztunk. Pali azonban attól a naptól kezdve nem ugrott be többé a vízbe. Mi pedig tapintatosan úgy tettünk, mintha nem vettük volna észre a változást. Z. Pali közvetlenül az egyetemi felvételi előtt volt lent utoljára Dömsödön. Tulajdonképpen teljesen véletlenül találkoztunk, és éppen azon a helyen ültünk le a parton, ahol két vagy három éve kihúztuk. Beszélgettünk erről-arról, aztán Pali egyszercsak, minden átmenet nélkül mesélni kezdett, pontosabban fogalmazva emlékezni, éppen olyan közönséges manírokkal, ahogy rossz filmekben, úgy a történet derekánál, emlékezni kezd a főhős. Annyira váratlanul ért ez a fordulat, hogy egy pillanatra nem is tudtam pontosan, miről beszél, de aztán rájöttem, és kissé kényszeredetten hallgattam, mert fogalmam sem volt róla, miért éppen nekem adja ki utolsó nagy merülésének titkát. Viszonylag terjedelmes és néha kissé patetikus kifejezésekkel színezett történetének az volt a lényege, hogy ama nevezetes merülés közben egyszercsak addig ismeretlen, varázslatos eufória kerítette hatalmába. Teljesen váratlanul, hirtelen és megmagyarázhatatlanul. De abban biztos, hogy nem az agy oxigénhiánya okozta ezt az érzést, mert a merülés után szinte azonnal elragadta a mámor. Ellenállhatatlan erővel, hiszen még alapvető létfenntartó funkcióit szolgáló ösztöneit is a maga szolgálatába állította. Egyszóval olyan boldogság áramlott szét testében, mosta át szinte egyenként a sejtjeit, hogy elhatározta, nem merül föl többé. Aztán már csak az átláthatatlan, bensőséges, a teljes védettség illúzióját keltő sötétségre emlékezett. És azért nem ugrott be később sohasem a vízbe, mert félt, hogy esetleg újra magával ragadja a mámor, és újra nem akar fölmerülni többé. Ez a magyarázat egy kissé megzavart, mesterkéltnek éreztem, őszintétlennek és logikátlannak. Végig komolyan vettem szavait, de az utolsó mondatok óhatatlanul csökkentették az előzőek hitelét. Mindenesetre figyelmesen végighallgattam ezt a váratlan vallomást, tettem néhány közhelyszerű megjegyzést, amely egyébként kellemesen lekerekítette a helyzetet, aztán semmitmondó szavakkal elváltunk, és én néhány perc múltán meg is feledkeztem az egészről. Ahhoz azonban elég volt ez a szárazföldi kaland, hogy éjszaka, életemben először és egyetlen alkalommal Z. Palival álmodjak. A Duna közepén bírkóztunk, pontosabban fogalmazva megpróbáltam iszonyatos dühvel, hisztérikusan a víz alá nyomni gumilabdaként újra és újra fölbukkanó fejét, miközben zihálva, már-már sírva, fuldokolva a dühtől ordítottam: A kurva anyáddal, a kurva anyáddal szórakozzál. Fogalmam sincs, hogy sikerült-e végre a víz alá nyomnom. Csak a kissé önhitten mosolygó arcra emlékszem, és a rettenetes, már az álomban kezdődő, napokig tartó kimerültségre.

H5. Vízben libikókázom. A hinta középpontja pontosan a víz szintjével van egymagasságban. Természetesen sohasem láthatom, hogy ki ül velem szemben, hiszen ha én fenn vagyok, akkor éppen a víz alatt és fordítva. De megállás nélkül hintázunk, egyre gyorsabban, és a végén már úgy érzem, mintha a víztömeg is velem együtt emelkedne, süllyedne. Mintha nem is a hinta billegne, hanem maga a meder. Aztán fölébredtem, és egy pillanatra azt hittem, hogy meghaltam.

H6. Nyár vége lehetett, talán augusztus utolsó napjai, amikor az éjszakák már ellenségesen hűvösek, ridegek. Alkonyodott. Dömsödön voltunk, B.-ék háza előtt, a Duna-parton. Egy ismeretlen, rendkívül erotikus testű lánnyal voltam. Bosszantott kihívó viselkedése, mert semmiképpen sem akartam megcsalni K.-t. A lány szüntelenül kacéran hajladozott, forgolódott körülöttem, aztán egyszercsak befutott a part menti utat kettéválasztó keskeny, bokros sávba, mintha bugyuta, évődő fogócskára hívna. Amikor átvágtam az első bokorcsoporton, hirtelen észrevettem, hogy a házunk felől két nagyhangú, félelmetes külsejű alak közeledik. Az egyik gyalog, a másik mellette, egy képtelenül nagy kerek, széles triciklin. Azonnal tudtam, hogy ez a vég. Rémülten belegázoltam a sekély vízbe, de azok máris a nyomomban voltak, ott kurjongattak mögöttem. Tulajdonképpen egy kicsit megkönnyebbültem, hogy sikerült elvonnom a figyelmüket a lányról, mert valószínű volt, hogy őt akarják, csak előbb engem akarnak kikapcsolni. Ahogy közeledtek, átvillant az agyamon, hogy nyilván a vízbe fognak fojtani, és ekkor hirtelen egészen messziről láttam B.-ék házát és a vízparti, bokros sávot, mintha a túloldal mentén lassan elúszó vízibuszról néztem volna a jelenetet. Aztán már csak arra emlékszem, hogy hátulról megragadják a fejemet, és a víz alá nyomják. Egy pillanatra dermesztő, sötét rettenet borult rám, majd nagy felületű, áttetsző foltokat láttam, mintha egy másik világba, egy másik életbe kerültem volna. Újra azt álmodtam, hogy én vagyok a folyóparton meggyilkolt áldozat, akinek torkára hathetes pillangóbábot helyezett a Gyilkos, és most arra vár, hogy az örökre eltátott szájon át hozzá repülhessen a metamorfózis démona. Éjszaka azonban rettentő vihar kerekedett, és az áldozat tarkója nekicsapódott egy vízalatti kőnek. Az ütés összecsapta a megnyílt állkapcsot, és a szárnyra kelt démon azóta is a sötét, zárt üregben rója pokoli köreit.

H7. Egy előadóteremszerű helyiségben ülök. Lépcsőzetes padsorok. Nincs zsúfoltság, de valószínű, hogy minden hely foglalt. Egy filmet vetítenek, a vásznat azonban nem látom. A teremben gyenge, szinte kenhető, mindent egyenletesen megvilágító, sárgásbarna lámpafény. K. ül mellettem, mintha évfolyamtársak lennének. Arca nem idegen, de valójában nem is az övé. Mindenki előre néz, nyilván a filmet figyelik. Én csak úgy nézelődöm erre-arra, kissé unatkozom, nem érdekel különösebben, mi történik, pusztán jelen vagyok, és ennyi elég. Egyszercsak megjelenik egy középtermetű, fekete kutya. Valami korcs. Senki sem lepődik meg, nyilván mindenki ismeri és hozzátartozik a helyhez. Hátulról kerül be a látóterembe. Leporoszkál a sorok közötti lépcsőn, és kibújik az előadó éppen csak nyitott ajtaján. Fölugrom, gyorsan odaszólok a mellettem ülő lánynak, hogy F. kutyája már megint kiszökött. Mindjárt jövök, csak visszahozom. A hosszú folyosón fiatal fiúk és lányok diskurálnak, kisebb csoportokban, hónuk alatt könyvekkel és füzetekkel. A kutyát szinte észre sem veszik. A folyosó végén, jobbfelől, széles, földig érő ablak, mellette üvegajtó, kertszerű udvarra nyílik. Nem különösebben tágas, valószínűleg téglafalak határolják. Közöttük kisebb fák, bokrok, kissé ötletszerűen szétszórva. A növények azonban nem tűnnek elhanyagoltnak. Amikor a folyosó végére ér a kutya, az udvarral szemközti falnál beszélgető két ácsorgó fiú egyike szinte ösztönösen, társalgását meg sem szakítva, résnyire megnyitja a kertajtót, és kiengedi a kutyát. Nem lett volna szabad, mondom kissé zihálva, amikor félig futva odaérek, mert most aztán ki tudja, mikor sikerül visszacsalogatnom. Kilépek az udvarra, a kutya rám néz. Keményen ráparancsolok, hogy azonnal menjen vissza a folyosóra. Erre hasra fekszik, meghunyászkodik. A fiúk egykedven bámulnak az üvegen át. Odalépek az állathoz, megfogom a nyakörvét. És ekkor, két lépés között, megpillantok egy idegen tárgyat a földön. Képtelen vagyok visszatartani a mozdulatomat, és teljes súlyommal rátaposok a sikos, hideg húshalomra. Talpam alól egy tengericsillag- vagy polipszerű élőlény vastag, kemény csápjai csapódnak föl, és rátapadnak a lábfejemre. Érzem, ahogy lassan a talpamba mélyed valami hosszú, fullánkszerű képződmény. Nem fáj, de roppantul kellemetlen érzés. Különösen az, hogy nem tudom, mi hatolt be valójában ellenállhatatlanul és mélyen a testembe. A sarkamra lépek, nem merek ránehezedni a talpamra, félek, hogy még mélyebbre nyomódik a húsba merült csáp vagy fullánk. Így, a fél sarkamon bicegve megyek vissza a folyosóra. Az eladó felé sántikálok, és közben fennhangon kiáltozom: Federiko, Federiko! Szólni akartam neki, hogy kiszökött a kutyája. De ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy F. nem régen halt meg, tegnap vagy ma reggel. Milyen bolond, komikus helyzet, gondoltam, itt sántikálok mezítláb, talpamon ezzel az isten tudja miféle herkentyűvel, közben meg a halott F.-t szólongatom. A gimnazista fiúk és lányok érdekldő csodálkozással néznek utánam, mintha egy pillanatra F. arcát és göndör barkóját is megpillantottam volna közöttük. Végre odaérek a teremhez. A padok szélébe kapaszkodva fölugrálok a lépcsőn. Éppen most fejeződhetett be a film. K. meghatottan mered maga elé. Mellé ülök, mutatom a talpam. F. békája, mondom. Sohasem tudom már leszedni, hiszen F. tegnap vagy ma reggel meghalt. K. erre játékosan szemrehányó pillantással rám néz, szó nélkül, könnyedén lefejti lábfejemről a csápokat, és minden ellenállás nélkül leemeli a fehér, polipszerű testet. Semmi sem volt alatta. Pedig én végig azt hittem, hogy ott lapul a béka, és azért tapadt föl a talpamra, mert nem hagytam kinn a kertben, és többé már soha nem tudok szabadulni tőle.

H8. Amikor beköltöztünk a lakásba, szinte sehol sem volt szegélyléc. A falak és a szőnyegpadló rojtos, tépett szegélye között mindenhol ujjnyi vagy még szélesebb, kiszámithatatlan mélységű nyílások sötétlettek. K. első dolga volt, hogy vásárolt egy szatyor rovarirtó sprayt. Magamban szitkozódtam, mert egy egész vagyonba került ez az akció, és tudtam, engem szemelt ki gázmesternek. Bementem a legkisebb, még teljesen üres szobába, gondosan bezártam az ablakot, gyorsan telepermeteztem azokat az átkozott árkokat, és kimenekültem a szobából. A becsukott ajtó alatt és az ajtó repedésein csak úgy dőlt ki a gáz. Néhány perc múlva visszamentem a szobába. A nyílásokból, a repedésekbl mindenhonnét fejveszetten menekülő bogarak törtek elő. Össze-vissza rohangáltak, forogtak maguk körül, fölbuktak, egymásba gabalyodtak. Hirtelen úgy láttam, mintha az egész szoba megelevenedett volna. Úgy éreztem magam, akárha bevetettek volna egy zárt tenyészetbe, ahonnét nincs menekvés. Szinte a hátamba égett a tárgylencse célkeresztje. Hisztérikusan letéptem testemről az inget, rátekertem a csuklómra, és azzal csapkodtam magam körül. K. egy ideig némán figyelte a küszöbről a tombolást, majd kissé szemrehányó pillantással kitárta az ablakot. Még mindig hallom lépteinek roppanását, ahogy keresztülvonult a szobán. Nem, nem lett volna szabad ennyire kiadnom magamat, a részvét legcsekélyebb reménye nélkül.

H9. Mindannyian itt vannak. Csak úgy omlanak, áradnak, özönlenek kifelé a repedésekbl, miként egykor a szomszéd kismacskájának száján, orrán, fülén dőltek ki a rövid, hófehér giliszták. Kis Tigris - így nevezte K. - szétvetett mellső és hátsó lábakkal, fejét kissé elrenyújtva állt az udvar egyik parányi sárszigetén. Percekig tartott a rettenetes omlás. Kis Tigris látszólag részvétlenül meredt maga elé, mint aki nem érti pontosan, mi történik vele. Aztán oldalára dőlt, és továbbra is nyitott szemmel bámulta a testén áttaposó juhokat, kecskéket, mígnem Vágóné rádobott egy lapát trágyás alommal kevert sárkupacot, és bementünk a házba. Remegve állok a szoba közepén, mintegy védekezésül magam elé tartva a széket, nevetségesen, mint egy egértől megriadt, csúnyácska cselédlány, limonádé, meditterrán filmekben. Aztán ajtók csapódása. Apám jelenik meg a küszöbön, földig érő, uszályként vonszolódó hálóköntösben, és köpenye szegélyével szabályos rovarhalmokat sodorva magával végigvonul a szobán. A szomszéd helyiségben a hamut kaparják ki a kályhából. Valaki belekiált az üres előszoba csőszerű sikátorába, és azt kérdi, megtisztítottuk-e már végre apa kalapját. Egy ismerős, csendre intő pisszegés szinte átfúrja az elszoba túlsó végéből érkező választ. Újra kilincs-zörgés, ajtócsapódás. A falon túl fölerősödik a hangzavar. Már korábban is átsuhant az agyamon, hogy esetleg résnyire nyitom az ajtót, és kígyó módjára a szomszéd helyiségbe kúszom. Mindannyian ott tolonganak, összetorlódva a szűk bejárati ajtó előtt. Először arra gondoltam, hogy csak úgy magamnak, emlékeztetőül nevükön szólítom őket, és felmondom történetüket. De aztán kedvemet szegte lehetetlen viselkedésük, türelmetlenségük, gátlástalan erőszakosságuk, ahogy egymáson áttiporva próbáltak elretörni. Némán öszeszorítottam az ajkamat, és nem szóltam, mintegy hallgatásommal büntettem őket. Végül mégiscsak kirontok a másik szobába. Ez lehetetlen, lehetetlen, motyogom magam elé. Hatalmas, lovagteremszerű csarnok, sakktáblamintás kövezet, óriási, fényes kőlapok, erezet nélküli márvány falak, és a középen álló súlyos trónuson egy vastagon bepólyázott alak ül. Az egész testet szorosan és szakszerűen föltekert géz fedi. Legalább öt-hat réteg látszódik a csíkok szegélyeinek egymást keresztező vonalai mentén. Odafutok és megragadom a trónus kartámláján nyugvó, bepólyázott kézfejet. Részvéttel teljes, olcsó, drámai gesztusok. A testen finom remegés fut végig, majd némán megfeszül. Tartását azonban nem változtatja meg. És ekkor lassan, nagyon lassan, valamilyen zöldessárga, sűrű folyadék kezd belülről átszivárogni a gézen, és egyenetlenül megszínezi az anyagot. De csak a koponya magasságában, szabálytalan erezeteket, elágazásokat, amőbaszerű foltokat alkotva. Lassan az egész fej körös-körül átnedvesedik a folyadéktól. Többször is oda szeretnék nyúlni, de nem merek. Majd hirtelen megfordulok, mint aki megérzi, hogy állnak mögötte. Amikor már szemben álltunk egymással, akkor is még hosszú ideig ott éreztem a tarkómba beleégett szempár perzselését. Pedig valójában szelíd, lágy, szinte gyengéd volt ez a tekintet. Az alak a szoba nyitott ajtajában áll. A férgek nyomtalanul eltűntek mögüle. Én bizonytalan, tántorgó léptekkel felé indulok, és szinte bocsánatkérő rimánkodással motyogom: Csak írni akarok. Írni. Hát írj, veti oda gúnyosan és kissé ellenségesen a másik, majd sarkon fordul. Visszalép a szobába, és bevágja az orrom előtt az ajtót. Hallom, amint vinnyogva-kurjongatva újra kezddik a tivornya.

H10. A karzaton álltam, egészen közel a korláthoz, és magam előtt egy hatalmas gobelin függöny lógott. Mintha egyenest az égből zuhogott volna alá a súlyos brokát, amelynek rajzolatára már nem emlékszem. Valószínleg nem is érdekelt, az anyag tömege vonzott, ez az őrületes felület. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy fölálljak a kőkorlát széles peremére, és egy rövid, görbe szablyával a kezemben belevessem magam a szőttesbe. Az anyag egy pillanatra megtartana, ahogyan beleakad a penge, de aztán a súly egyre sebesebben húzna le, és ahogy zuhanok, úgy hasadna ketté a függöny. Nem recsegve-ropogva, csupán szisszenve, és amikor becsapódnék a mélybe, szemfedőként omlana rám, mintha csak az istenek engedték volna el ott fönn, a magasban. És ekkor, ahogy alápillantottam a mélybe, csípőig áthajolva a korláton, fantasztikus, démoni kavalkádot pillantottam meg. Noha az alakok egymás mellett, egymás körül, egymás mögött, alatt, fölött feküdtek, álltak, ültek, guggoltak, sétáltak, rohantak, hemperegtek, ugráltak, vagy éppen a legkülönbözbb, lehetetlen tartásokban foglalták el a számukra kijelölt helyet, mégis úgy tűnt, mintha ez az eleven tömeg pusztán egyetlen, ezernyi végtagú, százfejű, húsból, szaruból, mindenféle brokátokból, selymekből, szövetekből, vászonból, nemes és nemtelen fémekből, kövekből, csontból, bőrből, zsírból, szőrből, izzadságból és mindenféle más nedvekből, váladékokból összegyúrt, különféle emberi, állati hangokat és szerves eredetű zajokat vastagon kibocsátó massza lenne. Ennek ellenére - nyilván a széles rálátásnak köszönheten - pontosan fölismertem e pokoli gomolyag alkotóelemeit. És ekkor, mintha egy láthatatlan óriáskar rántott volna le a mélybe, a küzdtérre, magam is ott siklottam, gyúródtam, gyűrődtem, kenődtem, őrlődtem, csapódtam, zúzódtam a tömegben, ugyanakkor azonban e kábító massza egyetlen molekulájával sem érintkeztem. Pusztán a massza rettentő súlyát, terhét, valóságos tömeggé összepréselődő szagát éreztem, amely úgy omlott szét az arcomon, akárha egy sárló óriásnőstény barlangnyi alteste nehezedett volna rám. Hirtelen iszonyatosan fuldokolni kezdtem, hörögtem, a kíntól dobáltam a végtagjaimat, az altestemet, miközben egyre mélyebben és mélyebben, mind nagyobb erővel nyomtam, préseltem bele a fejemet e sűrű, iszamos, forró katlanba, és csak nyeltem, vedeltem, habzsoltam a rettentően megnyíló testet. Szemem előtt szíjra fűzött, tátongó, fel-felhorkanó vadállatok vonultak el, fújtató, dobogó harci mének, súlyos, cifra kosztümökbe öltözött asszonyok és férfiak, fegyverhordók, uniformisok, csuhások, csuklyások, kiborotvált állú polgárok, igyekvők, andalgók; egy magas vastrónuson fekete nősténybálvány ült, nyakig zárt, földig érő, selymesen csillogó taftban, a trónus kartámláján nyúgvó bal kezében egy mozdulatlan sólymot tartott, lábai előtt gnómok párzottak éktelen sivalkodással, egy bölénytestű nő zsarnoki áriát énekelt, a háttérben kitömött, stilizált fantáziaállatokat húztak át, itt-ott tisztes polgárok és polgárnők tereferéltek, lurkók viháncoltak, apróállatok szaladgáltak; az egyik kabinetet különböző, halvány bonbonszínekkel világitották meg, a fülledt helyiségbe két halottas szekeret vonszoltak be, a raktéren viaszkos, ruhátlan női holttestek, kipeckelt szemérmükbl, szájukból szőrmével bélelt, hengeralakú tokok meredtek elő; máshelyütt a társastánc alaplépéseit gyakorolták, házimoziztak, bigét ütöttek, a szükségüket végezték, memorizáltak, ügyintéztek, lazítottak, labdáztak, az egyik mellékszínpadon bűvészek, illuzionisták, tempózsonglőrök próbáltak, mások feszült arccal hajoltak újságok, könyvek, röpiratok fölé, vezekeltek, imát mondtak, szitkozódtak, áldást osztottak, tárgyakkal önfertőztek, vérfertőztek, táplálkoztak, madarakat röptettek, árkot ástak, atlétizáltak, a vasárnapi asztal mellett hazafias érzelmű költeményeket szavaltak, tisztálkodtak, piszkálták az orrukat, izgatott papírzizegéssel ajándékot csomagoltak, középületet robbantottak, kortesbeszédet tartottak, politikai foglyokat villanyoztak, elsőáldoztak, kockára tettek, souvenireket vásároltak, magnéziumot lobbantottak, és ekkor hirtelen kivált egy alak a forgatagból, de éppen csak egy pillanatra, s mint aki váratlanul rég nem látott ismerősét fedezi föl, felém intett. De mire viszonozhattam volna a röpke üdvözlést, addigra már újra egyetlen gomolyagként hömpölygött a karzat alatti tér. A bogár, az az átkozott, erőszakos féreg ekkortájt jelent meg a színpadon. Még nem sejtettem, hogy minden út hozzá vezet és tőle el. Szerettem volna imádkozni tudni.

H11. Üres színpad, hálós félhomály. Egészen hátul álltam, oldalt, szinte kívülről figyeltem az egész színpadot, de önmagamat nem láttam. Tágas, mozdulatlan tér, amely lehet, hogy folytatódott a színpadon túl, az óriási, zárt, egy tömbbe sűrűsödött, áthatolhatatlan sötétségben. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a deszkapallók illesztése közötti egyik keskeny, sötét nyílásból egy kemény test, hosszúkás, fényes bogár mászott elő. Először két, parányi fűrészfogakkal recézett, vékonyka pálcikaláb akaszkodott rá a durván eldolgozott, szinte gyalulatlan deszka felső peremére, és így próbálta magát egyre feljebb tornázni, rúgni, lökni, miközben még láthatatlan potroha nyilván ide-oda hajladozott az erfeszítéstől. Az ékalakban előrehegyesedő fej többször is beleverődött a deszkába, míg sikerült végre hasának bordázatát valahogyan beleakasztani a szegélybe. Ekkor egy pillanatra megpihent az egész test, szinte mozdulatlanná merevedett, mintha mérges gázzal permetezték volna le, és az ember akár arra is gondolhatott volna, hogy innét már nincs tovább, és a test menten visszahullik oda, ahonnét elrugaszkodott. Csupán az alig-alig észrevehetően vibráló, hajszálvékony csápok jelezték, hogy továbbra is ugyanaz az erőfeszítés tartja a testet, amely idáig emelte. Az viszont egyértelműnek tűnt, hogy a rendkívüli energiákat fölemésztő mozgássor holtponthoz érkezett, és a nyers erő már nem emel tovább. A játszma azonban továbbra is kétesélyes maradt, mondhatni tisztán kétesélyes, amelyben hiábavaló a fontolgatás, a helyezkedés, az ügyeskedés, a taktikázás. Nincsenek furfangos cselek, kerülőutak, köztes esélyek, csakis a vagy-vagy könyörtelen, egyenes törvénye diktál, és vagy az ernyedés, az oldás, a zuhanás, vagy a végső erőfeszítés. És akkor valószínűtlenül hangosan odakoppant a fekete bogár teste a deszkához. Ha nem láttam volna az előbbi mutatványt, akár azt is hihettem volna, hogy ez az apró rovar valahonnét a magasból, talán a zsinórpadlásról hullott alá. Azonnal fölismertem őt. Minden reccsenésre egész testemben megremegtem, mert úgy éreztem, az ő teste roppan, mint a lassan süllyedő talp alatt szétmorzsolódó férgeké. Rémülten lerogytam a deszkára, és négykézláb csúszni kezdtem a színpad közepe felé. Amikor elé értem, dühödten lecsaptam a fejem, és megpróbáltam belemarni. *Föl akartam falni, de ahogy kinyitottam a számat, vastag, húsos, fekete testű bogarak omlottak ki belőle, és már nem is a deszkákon, hanem a mindent elborító rovarszőnyegen másztam tovább. Éreztem, ahogy vastagon és forrón kenődik, dagad alattam a hús, a vér, a kiomló belsőségek, és föl szerettem volna állni, de képtelen voltam megvetni a lábamat az eliszamosodott deszkákon. Bőrömet pikkelyként borították be a kitinlemezecskék, és ahogy ott fetrengtem ebben a dagonyában, már magam sem voltam más, mint egy iszonyatos méretűre földagadt bogár, amely lassan, alá-alábukva átvonszolja testét a színpadon, és végül eltűnik valahol a túloldalon, a színfalak mögött. Ezen a napon kértem elször az Istent, hogy ne kelljen végigmennem az úton.

H12. Egy hatalmas, városszéli családi házban voltunk. Valószínűleg szilveszter lehetett. Szedelődzködtünk, biztos voltam benne, hogy valamit ott fogok felejteni. Téli hajnal, sötét, hideg és nyirkos. A két-három utcával arrébb lévő pályaudvarra igyekeztünk. Négyen vagy öten lehettünk, nem tudom, kicsodák. Zsebembe süllyesztett kezemben egy test nélküli, apró öklöt szorongattam, mint egy kődarabot. Félúton eszembe jutott, hogy a házban maradt a zakóm, mindenem benne volt. Mindannyian visszafordultunk. Beléptem a hatalmas, szinte teljesen sötét, bútorozatlan hodályba. A többiek kint vártak. Megtaláltam a zakót, újra elindultunk. Útközben elcsodálkoztam, hogy milyen nagy városban vagyunk. Hosszadalmasan, minden különösebb izgalom nélkül keressük a pályaudvart. Egy óriási üzletházra bukkanunk. Az épület belsejét forgalmas, fényes passzázs szeli át. Kérdezgetjük, hol találjuk a pályaudvart. Az emberek értetlenül bámulnak ránk és a vállukat vonogatják. Miféle pályaudvart, kérdezi némelyik. Még egy térképet is vásárolunk, de nem találunk azon sem semmiféle pályaudvart. Pedig tudtam, hogy a háztól mindössze két-három megálló a pályaudvar, és onnét aztán haza lehet menni.

H13. Nagyanyámmal rohanok, kézen fogva. Már nagyon öreg, de még fürge. Mintha egy nagyvárosi aluljárórendszerben lennénk. Tömeg, üzletek, fényes kirakatok. A pályaudvarra vezető vonalat keressük, de nem találjuk az állomást. Dühösen szitkozódom, mert nincsenek megfelelő útbaigazító táblák. Kérdezgetni kezdem az egyik utcai árust. Szavaiból az derül ki, hogy már csak egy járat van. Talán 1/2 4-kor. Izgatottan Emőhöz fordulok. Mikor is haltál meg, kérdem. Erre mond valamit. Újra az árushoz beszélek. Addigra föltétlenül a pályaudvarra kell érnünk, magyarázom. Végre rábukkanunk egy teljesen közönséges faajtóra. Az ajtón egy ócska tábla jelzi az irányt, de a pályaudvar neve nincs rajta. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy errefelé kell mennünk. Kinyitjuk az ajtót, mintha egy pincelejáróba lépnénk. Nekünk kell fölkapcsolnunk a villanyt. Nagyanyám megállít, és újra mondja: apám, most már nagyon fáradt vagyok. Fulladok, le kellene ülnöm. Jó, felelem, de először meg kell találnunk az állomást. Mintha egy sportcsarnok vagy parkolóház néptelen, sivár lépcsházában gyalogolnánk. Aztán hirtelen egyre több utaskülsejű, szegényes öltözetű emberrel találkozunk. Ez megnyugtat. Emő azt kérdezi, lehet-e majd ott vécézni. Csak kisdolgoznom kell, mondja mentegetődzve. Késbb egy folyosón vágtatunk. Emő már rettenetesen kimerült. Tarts ki, bíztatom, mert muszáj addigra odaérnünk.

H14. Nagyanyám a két szoba közötti hatalmas, csukott, duplaszárnyú ajtó baloldalánál álló fotel mély gödrében zokogott. Mellette két oldalról szüleim álltak, némán, rezzenéstelen arccal, mereven előre szegezett tekintettel. anyám jobb kéz felől, apám az átellenes oldalon. Mindketten pontosan ugyanazzal a mozdulattal helyezték kezüket a nagymama vállára. Az egyik kéz szinte teljesen kinyújtva, a tarkó középvonaláig csúsztatva a háton, a másik behajlítva, csupán a kézfej feküdt a vállakon. Mint egy nagy gonddal beállított, hosszan kitartott állókép, amelynek mozdulatlanságát paradox módon nem törte meg nagyanyám egész testét rengető, hangos zokogása. Mi a szobánkban voltuk, a fotellal szemközti csukott ajtó mögött. Testvéreim látszólag egykedvűen az ágyon hasaltak, és valószínűleg olvastak, vagy úgy tettek, mintha olvastak volna. Csak én járkáltam szótlanul, izgatottan föl-alá. Aztán hirtelen megkérdeztem, noha éreztem, hogy ezekben a pillanatokban nem helyénvaló a kérdés, hogy miért sír az Emő? Valamelyik testvérem erre azt mondta: Meghalt a Sanyó. Fogalmam sem volt, mi az, meghalni, de teljesen megnyugodtam.

H15. Úgy tízéves lehettem, amikor szüleim életemben először elvittek a Városligetben lévő, varázslatosan roskatag Vidám Parkba. Kecskét löktem, bolyongtam az elvarázsolt kastély lepusztult szobáiban, görcsösen lehunyt szemmel száguldoztam a hullámvasúttal, kéjes örömmel siklottam le a széles, bárkaszerű csónakban a roppant mélységben lévő medencébe, a legnagyobb élvezetet azonban a kerékpáros ringlispíl okozta. Szüleim figyelemre sem méltatták ezt a primitív, ütött-kopott szerkezetet, és amikor föl akartam ülni rá, apám kissé értetlenül eltanácsolt széndékomtól. Merő pazarlás, mondta, elvégre is annyit biciklizhetem Dömsödön, amennyit csak akarok. Eltökéltségemet látva végül engedett, és én hamarosan ott kapaszkodtam a tengelyrúdtól küllőszerűen elálló, hosszú vasak végére erősített kerékpárok egyikén, és vadul pedálozva róttam a kötött pályán futó köröket. Már a harmadik vagy negyedik kört tehette a szerkezet, amikor a kerékpár hirtelen és teljesen símán levált a tartórúdról, és én szinte repülve siklottam tovább, végig a szemközti, széles betonúton. A látogatók tömege döbbenten nyílt meg előttem, én pedig mámorosan szálltam elfelé. Még éppen annyi időm volt, hogy egy nem teljesen veszélytelen mozdulattal visszaintsek szüleimnek, akik álmélkodva, kissé egymáshoz dőlve, meghatottan integettek.

H16. Augustus 18. Még soha nem volt így, hogy ennyire benne akartam maradni egy álomban. Hatalmas, luxus óceánjáró, legalább hét- vagy nyolcemeletes, amilyet soha az életemben nem láttam, legföljebb csak filmekben. Este volt, toscanai színek, a sienai Campon láttam ilyet, amikor ott ültünk a másnapi ünnepélyre épített tribünön, és órákon át néztük az eget. Tulajdonképpen már az első pillanattól kezdve a hajón játszódott az álom. A hajó ugyan még a kikötben állt, de már semmi kapcsolata nem volt a szárazfölddel. Csak egyetlenegyszer vettem észre a rengeteg ablak egyikén kipillantva, hogy még ott van a szárazföld, ott vannak a hunyorgó fények, és mintha még le-föl járkáltak volna az emberek a fedélzet és a part között. Néma, távoli jelenet, apró, nyüzsgő pontokkal. Enyhe szorongást éreztem, hogy fennáll ez a kapcsolat, mintha attól féltem volna, talán még vissza lehet csinálni az egészet, és esetleg mégsem indul el a hajó. A fedélzeten leírhatatlan sürgés-forgás, amolyan igazi, nagyutazás előtti, kissé bódító, lázas izgalom, amikor az ember még nem is tudja valójában, miféle útra, kalandokra kerekedik föl, mi minden vár reá, és egy villanásra sem ötlik föl benne, hogy esetleg baj is érheti. Föltétlenül nagyszerű, kellemes élményekre számít. Színes rajokban, tablószerűen gyülekeztek az emberek. Úgy tűnt, egyáltalán nincsenek magányos utasok, csak csoportok, és szinte kivétel nélkül mindenki jóval fiatalabb volt nálam. Ebben a szédületes tömegben valójában csak egyetlenegy ismerssel találkoztam, az álom végén, amikor hasonló jelenetek játszódtak le, mint egykor az általános iskolai kirándulásokon, közvetlenül az indulás előtt, az üres busz állomásra érkezésekor. Harsogva fölrontottunk az utastérbe, lökdösdtünk, kiáltoztunk, az ülések között rohangálva törtük a fejünket, hogy ki mellé üljünk, vagy valamelyik ablak mellé kuporodva szorongtunk, hogy esetleg olyan ül mellénk, akit nem kedvelünk. Mi is betódultunk az egyik szintre, és leültünk egymás mellé. Négyen voltunk együtt, de csak a közvetlenül mellettem ülő T.G.-nek volt arca. Rögtön beszélgetni kezdtem vele, nagyon örültem, hogy itt van. Közelsége biztonságot adott, megszilárdította, elmélyítette bennem a nyugalmat. Valamiért az volt az érzésem, hogy ő már megtette egyszer az elttünk álló utat. Meg is kérdeztem tőle, milyen volt az utazás. Sima, mondta. Ennek ellenére is tengeri beteg lett. Olyankor lent maradt a kajütben. Erre elmeséltem neki, hogy én csak egyetlenegyszer jártam nyílt tengeren, közel harmadfél órát tartott az utazás, és mindvégig majdnem kiokádtam a belemet. De valószínűleg nem a hullámzástól, hanem attól, hogy körülöttem minenki rókázott, és bárhová léptem, mindenhol bokákoló utasok támolyogtak, minden össze volt hányva. Ekkor mintha visszaugrott volna az álom néhány jelenetet. Még nem tudtunk egymásról, mindenki föl-alá rohangált a szintek között, csőszerű, meredek csigalépcsőkön. Ekkor találkoztam azzal a különös figurával, valami nővel. Már elég idős volt, mintha ott ismerkedtem volna meg vele a hajón. Valahogy egymás mellé sodródtunk, és akkor szóba elegyedtünk. Teljesen érdektelen dolgokról beszélgettünk, aztán egyszercsak rám csimpaszkodott, és azt hiszem, meg is csókolt, lesmárolt. Iszonyatos volt. Aztán azt mondta, hogy lemegy és ott vár rám. Ettől kezdve a lenti fedélzetet elkerültem, pedig talán az volt a legfényűzőbben berendezett emelet. Aztán valamelyik fönti emelet folyosóján találkoztam T.G.-vel. Bent olyan volt a hangulat, mint egy óriási, gimnáziumi ünnepség előtti díszteremben, vagy egy mozi nézőterén. Minden színes volt, a zsöllyék lehajtott ülőkéjén egyensapkák, tarka egyenszemüvegek feküdtek. Ezek jelezték, hogy ebben és ebben a sorban melyik raj ül, csak még nyilván kint tolonganak a folyosókon. Aztán mi négyen is berohantunk a helyiségbe. Éppen találtunk még négy egymás melletti, üres helyet, méghozzá egy ablak melletti, négyüléses, különálló rövid sort. Rettenten megörültünk. Elégedetten elhelyezkedtünk, és ekkor lassanként ébredezni kezdtem, valószínűleg az utcazajra. Emlékszem, hogy még félálomban is mennyire szerettem volna, hogy elinduljon velem a hajó. És ugyan tudtam, hogy már szinte teljesen fönn vagyok, mégis reménykedtem még, hogy talán folytatódik az álom. Bár sejtettem, ha mégiscsak elindulna a hajó, az már így úgysem lenne az igazi.

H17. Ma már nem tudnám teljes bizonyossággal megmondani: ugrottam-e, taszítottak, vagy csupán elveszítettem az egyensúlyomat. Esetleg háttal a nyílásnak fölültem a kút kávájára, és mint a gumicsónak pereméről hátrabukfencező könnyűbúvárok, belefordultam az aknába. Gyönyörű, tarka virágos, napsütötte mezőre értem. Mentem, mendegéltem, és egyszercsak fiatal, szép, jólöltözött férfiakkal és nőkkel találkoztam. Magányosan, de többnyire párosával vagy kis csoportokban haladtak el mellettem. Mintha egy tavaszi, vasárnap délutáni korzóra kerültem volna. Mindegyikük arca derűs volt, szemmel láthatóan csevegtek egymással, én azonban semmit sem hallottam a szavaikból. Bármerre néztem, kecses mozdulatok, könnyű színek, mosolygós szemek, ápolt kezek, arcok, frizurák. És olyan légiesen lépkedtek, mintha súlytalanná váltak volna. Egyre többen lettek, és ahogy ott sétáltam közöttük, egyszer csak észrevettem, hogy a menet valószínűleg körbejár, ugyanis szabályos időközönként ugyanazokkal a figurákkal találkoztam. Kissé félrehúzódtam, és igyekeztem alaposan megfigyelni az arcokat. És ekkor, ahogy szépen sorjában elhaladtak mellettem, mindegyiket fölismertem, egytől egyig. Iszonyodva és szánalommal néztem a szétroncsolt, föpuffadt, elszíneződött, megvénhedt vagy éppen természetellenesen érintetlenül maradt babaarcokat. Majd közéjük rohantam, és a nevüket kiáltoztam. Rángattam a karjukat, kabátjuk ujját, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon, és egyikőjüket sem érinthettem. Mintha levegő lettem volna, úgy folytatták útjukat, és arcuk újra ugyanaz volt, mint a látomás előtt. Csak akkor vettem észre, hogy mindegyiknek nyitva a kabátja, az inge, mindegyiknek nyitva volt a mellkasa, és abban mindegyik egy gyermekfejnyi kristálygömböt hordott. De akkor már a kút kávájánál álltam, mélyen áthajoltam a kő peremén, és tisztán láttam, hogy lent egy lebegő kontúrú alak fantasztikus zsonglőrmutatványba kezd. Csillogó gömböget hajigált fölfelé, egyre többet és többet. Már legalább egy tucat pörgött egyidejűleg a levegőben, és ahogy nőtt a gömbök száma, egyre magasabbra repültek a tárgyak. Én pedig ott kapkodtam a víz fölé hajolva, és megpróbáltam elkapni a mindig éppen legmagasabbra szálló gömböt. Hiába maradt mindvégig mozdulatlan a víztükör, mégis mindig úgy láttam, hogy csak épp a kezem kell kinyújtani, és máris tenyeremen tarthatom valamelyik csillogó, csöpögő golyót. Valószínűleg lent is észrevették erőlködésemet, mert egyre többen gyűltek a zsonglőr köré, és mindannyian fölfelé emelve tekintetüket, engem néztek. A zsonglőr pedig most már nem is a mutatvány kedvéért, pusztán a kedvemért hajigálta egyre magasabra és magasabbra a gömböket. Azok persze sohasem érték el a felszínt, miközben a lenti horda combját csapdosva dülöngélt a röhögéstől, és mutogatott fölfelé.

H18. Hatalmas vendégsereg, mindenfelé szobák, különböző mellékhelyiségek nyíltak, mindenki evett, ivott, a vendégek kisebb-nagyobb csoportokban hangosan diskuráltak, igazi vidám partyhangulat volt, lezser elegancia, én egész idő alatt föl-alá járkáltam az emberek között, sétáltam egyik helyiségből a másikba, mindenhol ugyanazzal a képpel találkoztam, aztán egyszercsak mintha betévedtem volna egy szűk, fürdőszobaszerű helyiségbe, a zuhanyozótál be volt dugva, de nem volt benne víz, mintha apró hernyók ültek volna benne, parányi, húsos, rózsaszín, meztelen pondrók, szemmel láthatóan osztódtak, meg akartam mutatni őket az apámnak, de nem léptem el a táltól, csak éppen a lábammal tartva az ajtót, mintha attól féltem volna, hogy kiszöknek az állatok, odaszóltam a kíváncsian be-bekukkantóknak, hogy keressék meg apámat és küldjék be, erre hirtelen megjelent K., és mindenáron meg akarta nézni, hogy valóban rovarok vannak-e a zuhanyozótálban, rettentően földühített az erőszakossága, többször is megpróbált benyomulni, én azonban nem engedtem be. Aztán hirtelen megváltozott a szín, egy helyiségben kellett gyülekeznünk, de csak én mentem oda, egy hosszú, ablaktalan kórterem- vagy hálóteremszerű helyiség volt, kétoldalt, a fallal merőlegesen vaságyak sorakoztak, fejtámlájukkal egészen a falig tolva, csak később jöttem rá, hogy már jártam itt egyszer, méghozzá nőként, akkor a terem közepén feküdtem meztelenül, és valamitől egészen benedvesedtem, most mindegyik vaságyban egy életnagyságú, nemtelen baba és egy nő feküdt, szorosan egymás mellett, a nők valószínűleg ruhátlanok voltak, nem lehetett pontosan megállapítani, mert néhol takaró fedte a testüket, és ugyanúgy tekergőztek, mint a hernyók a zuhanyozótálban, csak sokkal lassabban, aztán teljesen mozdulatlanná váltak, már nem lehetett megkülönböztetni, melyik a bábu és melyik az élő test, és akkor hirtelen eszembe jutott, hogy kint felejtettem a fényképezőgépet. Visszarohantam, még mindig óriási tömeg volt, azonnal magyarázkodni kezdtem, hogy nem azért kell okvetlenül megtalálnom a fényképezgépet, mert annyira értékes, hanem mert kölcsöngép. A többiek értetlenül bámultak, mire kissé zavartan elódalogtam. Aztán bort ittunk egy asztali hordóból, miközben valaki figyelmeztetett, hogy a házigazda enyhén neheztel rám, mert nem lehet csak úgy szó nélkül csapra verni más hordóját. Erre nagyon elszégyelltem magam, megijedtem, hogy talán még majd azt hiszik a háziak, hogy meg akartam lopni őket. Azonnal elindultam a házigazdát keresni, de sehol sem találtam. Egyik helyiségből a másikba vándoroltam, aztán egyszercsak betévedtem a ház egy látszólag csakis magáncélokra fönntartott lakrészébe. Szüntelenül az járt a fejembe, hogy mi lesz, ha összefutok a házigazdával, és majd nem tudom megmagyarázni, hogy mit keresek itt, teljesen egyedül. Esetleg azt hiszi, hogy azért kujtorgok a házban, mert el akarok emelni valamit, pedig csak egyszerűen nem találtam vissza oda, ahol a többiek voltak, és ekkor hirtelen egy hátsó kijáraton kijutottam az udvarra. Már mindenki búcsúzkodott, a feljárót havas latyak borította, rettentően sok kocsi indult egyszerre, motorzúgás, zsivajgó kavalkád, öszevisszaság, és ekkor véletlenül rábukkantam a házigazdára. El akar búcsúzni? Milyen kedves, mondta, és amikor megfogta a kezem, kissé félrevontam, és szinte súgva mondtam neki, hogy igen, én bontottam meg azt a kis hordót, elnézést, mire elmosolyodott, hová gondolok, ugyan már, és én még hosszan exkuzáltam magam, egyszeren képtelen voltam abbahagyni, valóságos mentegetőzési roham jött rám. A házigazda egyre türelmetlenebbül hallgatott, láttam, hogy szeretne már menni, félrepillantgat, és ugyancsak kínos volt számára a jelenet, de én csak markoltam a kezét, és nem engedtem. Aztán egy korházi ágyon feküdtem, olyan volt, mintha az előbbi házban lettem volna, teljesen egyedül, egy lefügönyözött szobában. Jobbkéz fell nyitva volt a duplaszárnyú ajtó, tompa fény szűrődött be, és mintha emberek is lettek volna a másik szobában, de a zaj egészen távolról érkezett. Teljesen elszigetelten feküdtem, magamba roskadtan, szinte elsüllyedtem az ágyban, be voltam temetve. Nem tudtam se beszélni, se nyelni, rettenetes hólyagok, kelésszerű tályogok voltak a torkomban. Teljesen föladtam magam, és ekkor egyszercsak belépett egy kedélyes, gazdassszony külsejű, testes doktornő, nézegetett egy ideig, aztán beszélgetni kezdtünk. Azonnal sokkal jobban éreztem magam, szinte újjászülettem. Nyilván attól süllyedtem olyan mély letargiába, mert már napok óta nem beszéltem senkivel. Aztán bekapcsoltam a TV-t, nézni kezdtem, és arra gondoltam, hogy újra elkezdődött az életem, és majd a televízióval fogom lekötni magam, és állandóan nézni fogom a különböző műsorokat. A készülék a lábamnál állt, egy magas szekrényen, és valószíntlenül széles, hatalmas képernyője volt. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és ekkor azt álmodtam, hogy abortuszom volt, és az elhajtott magzatot óriási kerekekre szerelt szekér-katafalkon vitték. Az építmény tetején lévő koporsót pontosan szemmagasságban láttam, pedig az emelvény jóval magasabb volt nálam. Mintha hatalmas panoráma vászonra vetítették volna a jelenetet, én pedig erkélyről néztem volna, de egészen közelről. És ekkor úgy éreztem, hogy valaki szorosan hozzám hajol, és súg valamit.

H19. Az a nő újra és újra fölkeres. Gusztustalan, visszataszító vénasszony. Múltkor, a boltból jövet, szinte leszakított a bicikliről. Megragadta a kezemet, és nem engedte el beszéd közben. Állandóan úgy éreztem, hogy húz maga felé, ezért mereven hátratartottam a felső testemet. Közben esett, és a hátizsákom teli volt mindenféle súlyos holmival. A másik kezével a botjára támaszkodott, és darált, darált szünet nélkül. Aztán elbocsátott. Mentem valakihez, vagy csak küldeni akartam neki valamit. Egy óriási, sivár épület előcsarnokában álltam. Hozzám lépett egy ápolónő, és azt mondta: hiába kopogtat, nem nyit ajtót, de menjek vele, rögtön szól az orvosnak, aki éppen egy női kórteremben vizsgálja a betegeket. Az egyik nő, félig ülve, fölhúzott térdekkel arrébb tette az altestét. Be lehetett látni oldalról a takaró alá, a pongyolája fölcsúszott, lábai között csimbókban lelógott az összeállt szeméremszőrzet. A nővér odasúgott valamit az orvosnak, erre az gyorsan befejezte a vizsgálatot, és már együtt jöttek ki. Csatlakozott hozzájuk egy-két ápolónő, rólam szinte tudomást sem véve rohantak a folyosón, és akkor bementünk. Ő ott feküdt egy szállodaszobaszerű, szűk, kopár helyiségben. Én rögtön, szinte ösztönösen keresni kezdtem a harc nyomát, a fizikai harc nyomait saját testével, de nem vettem észre semmit, csak annyit láttam, hogy ott fekszik a magas dunyha alatt, nekünk háttal, az oldalán, és teljesen nyugodtnak látszott. Amikor az orvos vizsgálni kezdte, hirtelen rongy- vagy talán ruhadarabokat vettem észre a földön. Az orvos azonnal a nyaki ütőeret tapintotta ki, és éppen csak megvonta a vállát, ezzel tudatva: reménytelen, nem él. Meghalt? Kérdeztem. Nem, nem, mondta, és kisietett a szobából. De még a küszöbről felém fordult, és különös hangsúllyal azt mondta, hogy amikor majd lábbal kitolják az ajtón, vegyek magamhoz pár ezer forintot, neki már úgyis mindegy, a lánya meg csak kirabolja. Arra gondoltam, hogy milyen kedves ez az orvos, ugyanakkor meg fölháborodtam, hogy mit képzel. Hullarabló vagyok? Még ha az apámról van is szó. Aztán egyedül maradtam vele a szobában. Oldalt feküdt, a hátához ültem, nem kerültem meg az ágyat. És akkor, csak úgy ösztönösen beszélni kezdtem hozzá, mesélni, hülyéskedni, bohóckodni, mint egy gyereknek, hogy még nem is halt meg, csak a halál szélén van, és ekkor lassan, de iszonyatosan lassan megfordult, halványan elmosolyodott, és úgy láttam, mintha a szemét is megpróbálta volna fölnyitni. Aztán egyszercsak megragadott, és elkezdett húzni. Már szabályosan birkóztunk, mert sehogyan sem akartam hagyni, hogy magával rántson. De rettenetesen húzott, és mintha az orvos is mondta volna, mielőtt kiment, hogy vigyázzak. Mindenáron megpróbáltam kiszabadítani magam, és valószínűleg sikerült is. Ekkor arra ébredtem, hogy egy zseblámpa világít az arcomba. Valami kivágta a biztosítékot, és K. fogót keresett a szerszámos ládában. Maga mellé rakta a zseblámpát, nem vette észre, hogy pont a szemembe világít.

H20. Árnyékkal kettévágott testek. Nem tudok visszaemlékezni, hol láttam ket. Deréktól lefelé fényben állnak, kissé előrehajolnak, felsőtestük átláthatatlan, behatolhatatlan sötétségbe merül. Mintha egy erkély párkányára, korlátjára támaszkodnának, és többé már nem tudnának kiegyenesedni. Így jutottam el az utca végéig, és így hajoltam át a sötétségbe. Talán Dömsödön láttam, ahogy egy kutya keserves erőfeszítéssel vonszolta maga után teste béna felét. Nem is egy test volt, hanem két különálló, zsigerekkel, inakkal, bőrrel úgy-ahogy összekapcsolt torzó. Elöl az erfeszítéstől és kíntól megnyúlt, elkeskenyedett fej, a megfeszült nyak, és a remegve vontató mellső végtagok. A gerincoszlop közepénél aztán élesen megtört a törzs, mintha kettéroppantották volna. A has és a tompor leroskadt a földre, a combnyak elfordult, a rongyként lógó lábak széles és sekély sávot vágtak az apró, zúzott kövek közé. A világosságban álló lábakat figyelve arra gondoltam, mi lenne, ha nesztelenül mögéjük osonnék, és zsupsz, fölkapnám a bokájukat? Vagy csak úgy vakon belemarkolnék a sötétségbe, és a hajuknál fogva visszarántanám a fejeket a fénybe? De hiába tapogattam a sötétségben, csak az üres levegőt markoltam. Mintha valami láthatatlan, csalafinta kobold lekapta volna a kobakokat, és a hóna alá csapva őket, meglépett volna velük. Tegnap éjjel elalvás előtt, az álom és az ébrenlét mezsgyéjén, belépett az ajtón egy magas, széles, határozott kontúrok nélküli, fekete alak. Csak arra emlékszem, ahogy ott állt az ajtóban, egyik lába a szobában, bal keze még a kilincsen, és én azt mondom neki: Jöjj csak bátran, nem félek.

H21. Apa-álom. Az ágyon fekszik, betegen, mint az első trombózisa után. Az a ruha van rajta, amiben temették. Az érettségi öltönyöm. Mellette, a földön saját hullája, kertészruhában. Valahol kettőjük között ültem, talán az ágy szélén. Szüntelenül attól féltem, hogy észreveszi saját hulláját. Valahonét egy hatalmas, barna csomagolópapírt kerestem, és abba próbáltam beletekerni a holttestet. Mindenképpen el akartam csomagolni, de sehogyan sem sikerült. A merev test állandóan kihengeredett belőle, bizarr tartásokban. Egyre kétségbeesettebben bírkóztunk és mind zajosabban, a hatalmas, összevissza töredezett papír átkozottul csörgött. Apám egyszercsak fölkelt, és látszólag tudomást sem véve rólunk, kicsoszogott a szobából.

H21b. Talán másodikos vagy harmadikos lehettem, az is lehet, hogy már valamivel idősebb, amikor az egyik osztálytársam behozta az iskolába az apja ravatalánál készült fotókat. Néma büszkeséggel mutogatta őket, mi pedig ugyancsak némán, kíváncsian nézegettük a felravatalozott, állig betakart holttestet. Semmi különöset nem láttunk rajta, mégis furcsálltuk a képeket. Nyilván szokatlannak, sőt természetellenesnek találtuk a kissé megemelt fekhelyet, a takarón elhelyezett virágokat. Emlékszem, szinte éreztem a nyak merevségét. Valami hasonló érzés lehetett, mint amikor az ember alvás közben elfekszi a nyakát. Ez a merevség egyértelműen átjött a képen. Menyus napokig magával hordta a fotókat, néha-néha megnéztük az órák alatt, aztán eltűntek, másnapra már teljesen megfeledkeztünk az egészről. Az osztályunk az átalakított egykori díszterem hátulsó részében volt. Monumentális, kétszárnyas duplaajtó választotta el a folyosótól. A két ajtó közötti, lépésnyi üregben még ott maradt egy kopott, vöröses, leragasztott szőnyegdarab. Tizenöt, húsz évvel később valami iratot vagy igazolást kellett elhoznom az iskolából. Kora délután mentem be az irodába, teljesen üres volt az épület. Átvettem a papírokat, és fölmentem a régi osztályunkba. Fogalmam sincs miért, hiszen utáltam az iskolát, és azokat a nyomorult, megalázó éveket. Nyilván olvasmányaim hatására tettem ezt a kitérőt. Bementem az osztályba, egykedvűen körülnéztem, aztán kifelé indultam, amikor a két ajtó közötti rekeszben megbotlottam a szőnyeg fölkunkorodott szélében. Ösztönösen vissza akartam simítani lábammal, és ezzel a mozdulattal kilöktem valamit a rothadó anyag alól. Töredezett, fényes papírszélek bukkantak elő. Lehajoltam, és szép sorjában kihúztam a szőnyeg alól Menyus apjának ravatali fotóit. Nem emeltem föl, csak ott, guggolva megnéztem őket, aztán egyenként visszadugdostam mindegyiket a helyére. *Egy pillanatra úgy rémlett, mintha már láttam volna ezt a jelenetet. Egy vékonydongájú, szőke fiúcska fényképeket dugdos a szálloda néptelen folyosóján a futószőnyeg alá.

H22. Apám a középső szobában ült az asztalnál, kék, vászon munkásruhában. Leverten, szótlanul bámult maga elé, de látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit. Végül én szólaltam meg előbb, és azt mondtam, hogy adnánk neki egy kis pénzt a háztartásra. K. is helyeselt. Apám azonban csak rázta a fejét, hiába erősködtünk, hogy legalább pár száz forintot fogadjon el. Aztán minden sértettség nélkül, színtelen hangon azt mondta, hogy ha már ilyen messziről eljöttünk, igazán maradhatnánk egy éjszakára. Egy pillanatra zavarba jöttem, mert hirtelen semmi kifogás nem jutott eszembe, csak azt tudtam, hogy ez képtelenség. Majd a következő alkalommal, nyögtem ki aztán, és elfordítottam a tekintetem. Később azon tűndtem, milyen furcsa, hogy nem az erkélyajtó, hanem az ablak előtt játszódott le a jelenet, ahol valójában sohasem állt az asztal. Apám egyébként csak egyszer járt nálunk. Váratlanul érkezett, mintha valami üzenetet kellett volna átadnia. A szobában büdös volt és valószínűtlen fölfordulás. K. bugyija csomóvá gyűrve, összeragadva feküdt az ágy mellett. Nem mertem kikelni az ágyból, mert szégyelltem vézna, meztelen testemet az apám előtt. Egy ideig ott állt fölöttünk, néhány szót váltottunk, aztán elment. Utolsó levelét nem sokkal látogatása után kaptam meg. Azt írta benne, hogy siessek, mert az őszibarack nagyon gyorsan érik, minden nap szedni kell. Mire megérkezett a levele, már egy napja halott volt.

H23. Talán vasárnap délután volt. Nagy társaság gyűlt egybe, valami családi ünnep alkalmából. Az apám - tulajdonképpen nem is az apám volt, csak az arca, a vonásai voltak az övék - fennhangon magyarázni kezdte, hogy két fotóalbumot kell kiadni, és menten egy halom fényképet hozott. Mintha a szekreter, a "lenyitós" egyik apró, fekete belső fiókjából vette volna elő őket, talán a középsőből. Még ma is pontosan emlékszem ezeknek a törékeny, vékony falú dobozoknak a tartalmára. A bal felső fiókban például lottószelvények voltak, több éve érvénytelen, értéktelen papírlapok. Egy másik fiókban anyám klipszei - majdnem mindegyikben mozogtak a színes kövek -, és mintha az egyik rekeszben valóban régi, kisméretű, fogazott szegélyű fotók is lettek volna. Az apám, vagyis az apám arcát viselő férfi ott állt mellettem, kezében egy fotográfiával. Már nem emlékszem, mit ábrázolt a kép, mintha csak egy fényt kapott felvétel lett volna, de valószínűleg álmomban sem tudtam megállapítani, mert az apám állandóan gesztikulált, hadonászott a fényképpel az orrom előtt, így akárhogyan helyezkedtem, mindig csak fölismerhetetlen foltokat láttam. A szobára egyenletes, nyomasztó fény borult. Mintha mindent drapp cipőpasztával kentek volna be, még a levegőt is. Aztán mintha valamire emlékeztetni szerettem volna, de csak mondta a magáét, hogy hat őszibarackról kellene egy albumot csinálni. Nyilván sokkal választékosabban és körülményesebben fejezte ki magát, hosszú, súlyos mondatláncolatokban, az álomlétben azonban minden leegyszerűsödött, pongyolává vált, vázlatossá, pusztán jelzésszerűvé. Tulajdonképpen már magában az álomban elfelejtettem, miről is volt szó valójában, ezért nem tudtam emlékeztetni arra, amire eredetileg akartam, miután elhallgatott. Aztán elment. A következő jelenet már a főiskola lépcsőházában játszódott, az első emeleten, pontosan abban a kis kitáguló térben, ahová két egyenes, hosszú lépcsősor vezetett a második, és egyben a legfelső emeletről. Ott ültem az ablakpárkányon, és akkor odajött hozzám G. Laci, egy általános iskolai osztálytársam. Nagyon szép fiú volt, kifejezetten bensőséges viszonyban voltunk egymással, talán egy kicsit szerelmes is voltam belé. Mindketten zenét tanultunk, csellózott és rettentően szemérmes volt, de mindez nem avatkozott bele az álomba. Teljesen természetesen hatott G. Laci megjelenése, és amint megpillantottam, azt kérdeztem tőle, hogy nem olajos-e az arcom. Elször megnézte távolabbról, még az utolsó lépcsfokon állva, és azt mondta, nem. Aztán közelebb jött, egészen közel. De, itt, mondta, és elkezdte dörzsölni az arcomat. Pont itt, mondta újra, és mintha egészen mélyen benyúlt volna az arcomba, és így próbálta volna kidörzsölni belőle azt a bizonyos olajfoltot. Aztán hirtelen elment, és ahogy távolodott, rettentő szorongás tört rám. Többször is utánaszóltam, hogy ugye, azért találkozunk még háromnegyed kettőig. Nyilván nem hallotta, mert csak úgy magam elé mormogtam a szavakat. Fölfelé ment a lépcsőn, de nem azon, amelyikről lejött, hanem a másikon, a szemben lévőn.

H24. Mindannyian utáltuk a földrajztanárnőt. Igazából nem is utáltuk, inkább kegyetlenül szántuk, és ez a szánalom fordult át némelykor utálatba, tehetetlenségből, rejtett bűntudatból. Az asszony valóban szánalmas jelenség volt. Minden porcikájában visszataszító. Ha beszélt, akaratlanul is inkább csak rikácsolt, örökké szennyes volt az orra, szájszaga volt, a füléből gyanús árnyalatú vattacsomók meredtek elő, az ajkai közé pedig némelykor vékony nyálfonálkák tapadtak, amelyek beszéd közben hol kinyúltak, hol öszehúzódtak, mintha ezek mozgatták volna a szájat. A tekintetéből szüntelen kétségbeesés és félelem sugárzott. Mi persze nem sokat értettünk ebből, pusztán ösztönösen irtóztunk tőle. Az asszony nem bántott, nem bűntetett, erőtlen zsörtöldéseire egyébként sem figyelt senki, ha pedig elragadta a düh, inkább nevetséges volt, mint félelmetes, és ettől még kiszolgáltatottabbá, szánalmasabbá vált. Egyszer valamelyikünk egy tenyérnyi, színes pléhbékát hozott be az osztályba. Ha összenyomták a hátát meg a hasát, vihogásszerűen brekegett, vagy inkább csak kattogott. Amikor a tanárnő belépett az osztályba, mi szokás szerint kelletlenül föltápászkodtunk, már aki fölállt, mert sokan sportot űztek abból, hogy pimaszul ülve maradtak. A tanárnő föllépett a katedrára, szemével intett, hogy mindenki leülhet, aztán ő is lekuporodott, szorosan magára húzta a tanári asztalt, és fölnyitotta az osztálynaplót. Egy pillanatra sem nézett föl. Mi ilyenkor rendszerint már hangosan beszélgettünk, dobálóztunk, ettünk, zörögtünk, ezúttal azonban néma csönd volt. Feltehetően ez a tanárnőt is megzavarta, hosszasan körmölt valamit a naplóba, szinte elveszett a lapok fedezéke mögött. Aztán egy pillanatra gyanakvón fölnézett, és máris folytatni akarta a jegyzetelést, amikor hirtelen, az osztályterem hátuljában valaki csattogtatni kezdte a pad alatt a békát. Az asszony egy alig látható, keserű grimaszt vágott, majd megadón hátradőlt a széken, és csak annyit mondott: Kérem. Nem lehetett pontosan tudni, hogy mit akart kifejezni ezzel az inkább óhajtó, mintsem parancsoló hangsúllyal kiejtett hiányos mondattal, de a kattogás természetesen nem szűnt meg. Egy ideig némán bámulta a szemközti falat, mintha csak szórakozottan nézelődne, aztán hirtelen fölállt, tétován elrenyújtotta az egyik kezét, és most már egyértelműbb hangsúllyal megismételte az előző felszólítást. Hasztalan. Erre lelépett a katedráról, és a padsorok között elindult a hang felé. Éppen mire körülbelül egyvonalba ért volna a hangforrással, a kattogás abbamaradt. Önkéntelenül megtorpant, és a következő pillanatban máris újra hallani lehetett a brekegést, de most már elölről, a terem átellenes oldalából. Az asszony odafutott, de megismétlődött az előbbi eset. Mire odaért, a béka már egészen másutt kattogott. Pillanatok alatt fergeteges, pokoli játékké fajult a csíny. A tanárnő ide-oda futkosott, a béka pedig egyre sebesebben vándorolt a padok alatt. Az asszony hamarosan teljesen elveszítette önuralmát, és magából kikelve, zokogva vágtázott a padok között, a könyörtelen tekintetek és a pukkadozó arcok sűrűjében, mígnem hirtelen föltépte az osztályajtót és kimenekült a teremből. Néhány perc múltán az igazgató kíséretében tért vissza. Az igazgató köpcös, szinte teljesen kopasz, kis mitugrász figura volt. Mindig csukaszürke, rosszul szabott öltönyben járt, gyűrött nyakkendben és megsárgult, fehér ingben. Dühödten, egyenként fölállított mindenkit, rárontott, és mutatóujját szinte az előtte állló mellébe fúrva, komikusan éneklő hangsúllyal ráüvöltött: Te voltál az? Amikor rám került a sor, én is rettegve fölálltam, de mire elhangzott a kérdés, már csak a vörösen verítékező, fényes arcot láttam magam előtt, az előbb még mulatságosan artikuláló, ide-oda ugráló szájmozdulatokat, és agyamban, mint egy zárt hangbúrában, rettentően fölerősödve, megsokszorozva zengett a kántáló kérdés. Egy ideig némán, egymásra szögezett tekintettel álltunk. Kétségbeesetten éreztem, hogy rekeszizmaim egyre följebb és följebb pumpálják gyomromból, tüdőmből a levegőt, hogy megtelik a szám és fölfúvódik az arcom. Aztán ellenállhatatlan erővel kirobbant belőlem a röhögés. Az igazgató döbbenten hátrább lépett, de már csak azt látta, hogy kétrét görnyedve, egész testemben rázkódva, görcsösen okádok.

H25. Azt hiszem, nyár volt. A felső földdarab szélén álltunk K.-val, éppen indulni akartunk, megkeresni a gyümölcsfák között dolgozó apámat. Valószínűleg akkor érkezhettünk. Valamiért visszamentem a kocsihoz, mi egyébként nem azzal jöttünk. Az autó ott állt a szokott helyén, az "erdőbe" vágott keskeny tisztáson, csenevész akácok, töredezett bokrok között. Odamentem a kormány melletti ajtóhoz, ki akartam nyitni, és ekkor, éppen csak a szemem sarkából, mintha valami oda nem illőt pillantottam volna meg, körülbelül az első kerék magasságában, de a másik oldalon. Elölről megkerültem az autót, és döbbentem láttam, hogy a karosszéria oldallemezéhez valaki odatámasztotta a vandálul letépett hátsó ajtót. Csak akkor vettem észre, hogy az egész utastér üres. Az ülések kiszakítva, a padló föltépve, a tetőkárpit leszaggatva, csak a fémig lecsupaszított alváz feküdt a tengelyekre, mint valami ásatag, fekete csontváz. Páni félelem tört rám, és az első gondolatom az volt, hogy nyilván elvittek, elraboltak minden szerszámot. Kétségbeesetten visszarohantam az útra, és már futás közben ordítottam K.-nak, hogy kifosztottak minket, mindenünk odavan, rohanjon, keresse meg az anyámat az alsó darabon, én majd megyek a felsőn, hátha ott találom az apámat, mert azonnal értesíteni kell a rendőrséget. S máris rohanok, végig a föltört földön, az egyenes gyümölcsfa sorok között. Mindenfelé idegenek. Ellenszenves, rosszindulatot árasztó, primitív, balkáni nyaralók. Meglepetten látom, hogy a föld parcellákra van osztva, de még csak egy-két darabot kerítettek körbe hevenyészve fölállított drótkerítésekkel. Az emberek párosan, magányosan vagy kisebb csoportokban tesznek-vesznek, mindenki a maga szektorán belül, vagy annak közvetlen közelében. Semmi rosszat nem csinálnak, mégis minden mozdulatuk, gesztusuk, pillantásuk, minden szavuk, de még a hallgatásuk is végtelenül ingerlő és ellenszenves. Szinte az egész lényükből árad az elfojtott, kegyetlen agresszivitás, a sandaság. Ott üldögélnek, dolgoznak, falatoznak, nézelődnek, heverésznek, diskurálnak, alsóneműre vetkezve a sorok kétoldalán. Szinte zajtalanul rohanok, és a távolság is elég tetemes közöttünk, mégis mindegyik menten fölfigyel, megfigyel. Amint egyvonalba érek valamelyikkel, megszakítja tevékenységét. Ha beszél, elnémul, ha csupán heverészik az erős napsütésben, felül, és némán, gyanakvóan méreget. Gyűlölködő ellenszenv kísér. Hirtelen fenyegetően föltúráztatja mögöttem valaki egy valószínűtlen külsejű kisteherautó motorját. Nem is lehet egyértelműen meghatározni e mindenféle, egymáshoz egyáltalán nem illő alkatrészből összetákolt masina rendeltetését. Alig tudok félreugrani előle. A füstölő, durrogó gépezet valóságos homok- és porvihart kavarva vágtat el mellettem. A sor végén elkanyarodik az alsó darab, a folyó felé, szerencsére éppen ellenkező irányba, mint amerre én igyekszem. Aztán áttaposok a "Lapos" nádtorzsokkal borított ingoványán, és amikor kiérek a felső darabba, hirtelen leguggolok, mintha éppen futás közben jött volna rám a halaszthatatlan szükség. Végignézek az almafák terebélyes koronája alatt, hátha megpillanthatom apámat. Aztán újra fölegyenesedem, és nagy ívben befordulok a gledícsia kerítésen túli, faluba vezető út felőli legfelső sorba. A kanyarban úgy dől meg az út, mint egy gyorsasági próbapálya. A testem is megdől, szinte a vállammal súrolom a földet. Ebben a helyzetben érem el azt a bizonyos pontot, különös módon egyidejűleg több irányból is. Már messziről föltűnnek a gledícsia sövény innenső oldalára egymás mellé fölakasztott, ismerős ruhadarabok. A látvány tulajdonképpen nem volt rosszat sejtető, a ruhadarabokat szemmel láthatóan szántszándékkal akasztották oda. Sötét, a használattól kifényesedett, elvékonyodott anyagú szövetnadrág, fehér pamutatléta. Szinte látom benne a felsőtestét, kese, göndör mellszőrzetét, a halványbarna, lencsényi foltokkal teliszórt, napcserzett bőrét. Rohanok tovább, és valahol a sor közepe táján, két gyümölcsfa között, nem, inkább az egyik tövében, a korona félárnyékában, egy ormótlan, aluminiumvázas, összecsukható kempingasztalszerűséget pillantok meg. Azonnal föltűnik, hogy csak úgy tessék-lássék állíthatták oda, még a lábakat sem igazították el rendesen a kemény göröngyök között, és bár teljesen mozdulatlanul állt, ez a mozdulatlanság szembeszökően ingatag volt. Menten látszott, hogy csupán egy pöckölés kellene, és máris fölbillenne az egész. Mellette egy támlás, ütött-kopott kempingszék állt. A háttámla egyik oldalán, a fémcső mellett, egészen az alsó varrásig végigszakadt a szinte már teljesen kifakult vászon. A szék, ha nem nehezedett volna bele a súly, valószínleg éppen olyan bizonytalanul állt volna, mint az asztal. A székben azonban ült valaki. Amint észrevettem, elhomályosult előttem a kép, mint amikor sűrű, vastag pára futja be a szemüveget, a hidegből a meleg szobába lépve, és az első pillanatban valóban arra gondoltam, hogy talán a nyitott számon kidőlő forró lehelet futott széjjel az üveglencséken. Ennek ellenére azonnal úgy éreztem, mintha ő lenne az, bár teljes bizonysággal nem ismertem föl. Zavartan lekaptam a szemüvegem, és idegesen, zihálva törölni kezdtem verítékező homlokomat, arcomat. Mozdulatlanul ült, hátratámaszkodva a szék már majdnem végighasadt vászontámlájára, pontosan ugyanabban a szövetnadrágban és atlétában, amilyet az előbb láttam, és rezzenéstelen, érzés nélküli, de nem üres arckifejezéssel engem nézett. Mintha egy idegen formájú, kissé nőies szemüvegkeret lett volna rajta. Elfogódottan elé léptem, és egészen halkan, szinte suttogva ezt kérdeztem: Hát nem ismersz meg? És ekkor kifejezetten kínosan éreztem magam, mert valójában én nem ismertem föl. Pedig már egészen szorosan ott álltam előtte, térdeimmel a térdét érintve. Ő továbbra is mozdulatlanul nézett, majd végtelenül kimerülten, halványan elmosolyodott. Arca egészen különleges volt. Nem üres, hanem üreges, természetellenesen sima, idült, merev és bamba. De nem egy gyengeelméjűé, hanem egy idegené, halott, bábszerű, jelenlétnélküli vonásokkal. Aztán hirtelen ráborultam, rázuhantam a mellére, és iszonyatosan zokogni kezdtem. Majd föl akartam emelni az arcomat, hogy közelebbről, egészen közelről újra megnézzem, de képtelen voltam mozdulni, mintha ellenállhatatlan erővel szorították, feszítették volna lefelé a fejemet, bele a húsba, és már a föld szagát is éreztem, és így zokogtam, üvöltöttem bele a testbe: Hát hol voltál ennyi ideig? Hol! És mit csináltak ott veled? Aztán egy kicsit összeszedtem magam, fölemeltem a fejemet, és a fájdalomtól fuldokolva, bokákolva köptem magam elé a szavakat: Istenem, nem mehet valami jól a sorod. És újra magam előtt láttam fásult, beletördött arcát, mintha minden élőt, minden emberit kiszereltek volna belőle. Mégis nyilvánvalóan szenvedett, látszott, neki is szörnyű ez az állapot. De hát ez csalás, üvöltöttem, csalás, csalás, csalás! Hát még ez sem sikerült neked? Mit akarsz tőlem? Miért nem tudtál legalább meghalni rendesen? Miért hetvenkedtél örökké, ugráltattad a muszklidat! Én nem akarok nyomorúságos paprikajancsi lenni! Én nem akarok kemény legény lenni, fasza gyerek, a falu bikája, legény a gáton; én nem akarok a világ csúfjává lenni, kozmikus bohóccá, ordítottam hisztérikusan, és tíz körömmel tépni kezdtem testéről a bőrt, és faltam, habzsoltam, okádtam a húst. A nyaralók lassan összecsődültek a nagy üvöltözésre, nesztelen körénk sereglettek, és némán, megvető gúnnyal figyelték a tombolást. Ma már csak a magányra emlékszem és a félelemre. Félelmünkre.

H26. Az utolsó vízibusz minden nap háromnegyed kettőkor érkezett. Először a távoli, tompa zúgást lehetett hallani, majd a kanyarban föltűnt a vezetállás tetején lévő zászlórúd üres csúcsa. Az állomás és a kanyar között álló körtefa tetejét pontosan három fogással értem el. Amikor a hajó kibukkant a kanyar mögül, már mindig a vastag, villás ágon ültem, némán fölujjongó boldogsággal. Egyszer azt álmodtam, hogy a vezetőállás helyén magas katafalk hajózik be. Minden vasból volt, és a hajófenék alatti tőke valóságosan fölszántotta az üres medret.

H27. *Április. A kegyetlen hónap. Próbálom fölidézni a tájat. Mintha nyugodtan mehetnék az úton. A csapdák fölszedve, halomba rakva a kamrában. Sima, egyenes vonalak. Sehol egy törés, egy kifeslett, parányi szál. Nincsenek árnyékok. Látom a félig elszáradt diófát, a törzsétől merőlegesen elálló, rúdszerű, kopasz ágat, amelyen függeszkedni, tornászni, hintázni lehetett. Látom a ház sarkát, ahonnét elindultam a diófa felé. Gyanús ez a nagy kedvezés. Apám az udvar közepén állt. Atlétában és sötétkék, kopott vászonnadrágban. Derekán kétujjnyi széles, barna bőrszíj. Kezében vasvilla. Mosolyog. Soha nem mosolygott. Lassan leemelte széles, rongyos karimájú szalmakalapját. Verítékezett. Jól láttam, mintha celofán tapadt volna a homlokára. De nem törülte le. A kalap kihullott kezéből, a lába előtt kis halomba összegereblyézett avarra. Azt hittem, rosszul van. De gyanakodtam, mert még mindig mosolygott. Aztán a vasvillát is kiejtette a kezéből. Ijedten bámultam, hiszen most már bizonyos, csakis rosszul lehet. De képtelen voltam mozdulni. Mintha színpadon állna, egy némajáték szereplője lenne. Majd fölemelte a jobb karját, könyökbe bahajlította, és kezével maga felé mutatott, úgy gyomorszáj magasságban. Tágra nyitott szemmel rám nézett, erőteljesen fölvonta szemöldökét, akárha azt mondta volna tekintetével, "figyelj csak". Persze semmit sem mondott, bár mintha enyhén csücsörített volna. Kissé berogyasztotta és széjjelrakta térdeit, de úgy, hogy sarkai továbbra is összeértek. Ökölbe szorította a kezét és könyökben behajlította a karját, mintha két karót akarna a földbe ütni. Egész testében megfeszült. Egy pillanatra teljesen megszűnt a félelmem, nevetnem kellett ezen a groteszk pózon. És bár sohasem csinált ilyet, mégis arra gondoltam, hogy talán egy jókorát akar reccsinteni. Atlétája megfeszült, pontosan középen, szinte kipúposodott, majd hirtelen fölhasadt, és a nyíláson át valószínűtlenül szennyes, tépett, kormos, olajos galambok kezdtek ömleni, gurulni, bukdácsolni a földre. Nem lehetett pontosan megállapítani, hogy dögök voltak-e már, és pusztán a zuhanás lendületétől pördültek meg a földön, csapták föl szárnyaikat, vagy még éltek. Annyi bizonyos, repülni, menni egyik sem tudott. Némelyik bukfencezett egyet-kettőt, ahogy földet ért, aztán mozdulatlanul elterült. Hamarosan a fél udvart egymásra hullott galambtetemek lepték el. Ő még mindig az előbbi pózban állt, és csak nyomta ki magából a dögöket, egyre derűsebben vigyorogva. Aztán hirtelen odaugrottam, fölkaptam a vasvillát, és eszelősként csépelni kezdtem a galambdögöket, mintha a föld alá akarnám verni őket. Erre, kitárt karokkal, védelmezőn rájuk vetette magát. A vasvilla lapja most már az átizzadt atlétán csattant. Láttam az egyre erősebben rázkodó vállakat, a lecsupaszodó hátat, a húsmoslékba egyre mélyebben merülő arcot, és hallottam a tollak alól tompán fölbugyborékoló röhögést. Szabályszeren vonítani kezdtem, fölcsapott orral, csücsörítve. K. rémülten rontott ki a szobából a folyó felőli verandára. A mellvédhez rohant és bosszúsan lekiáltott. Megőrültél? Mire én felé fordultam, színpadias tartással előrenyújtottam jobb kezem, fejem fölvetettem és szavalni kezdtem: Lady, three white leopards sat, under a juniper-tree,/ In the cool of the day, having fed to satiety/ On my legs my heart my liver and that which had been contained/ In the hollow round of my skull. And God said/ Shall these bones live? shall these/ Bones live? And that which had been contained/ In the bones (which were already dry) seid chirping:/ Because of the goodness of this Lady/ And because of her loveliness, and because/ She honours the virgin in meditation, /We shine with brightness. Bohóc, mondta K. undorodva, pedig csak az első szót értette. Gyűlöltem ezért. Mindkettőjüket.

H28. Félálomban fekszem az ágyban, a dömsödi ablakkal szemben. Ugyanazok a fények, ugyanazok a színek, ugyanazok az érzések. A dömsödi reggelek boldogsága, a mindig teljesen egyforma, napfényes ébredéseké. Az ablak csukva. Édes, szendergő pillanatok. Aztán meglátom a galambokat az üveg mögött, a keskeny betonpárkányon. Tépettek, szennyesek. Nem értem, hiszen Kocsis néni galambjai fehérek és tiszták voltak. Kissé megemelem a fejem, és ekkor döbbenten észreveszem, hogy ezek a galambok az ablaküveg innenső oldalán toporognak. Az egyik félig bénán vesződik a párkányon. Minden mozdulatra az egész test megbillen, mintha menten lezuhanna a földre.

H29. Újra a Kertész utcai lakás. A szobák másképpen rendeződtek el, alig homoruló, hosszan elnyújtott félkör alakban. Legalább hat-hét magas helyiség nyílott egymásba. Sehol sem égett villany, kívülről ólmos szürkeség hatolt be a szobákba. Az utca másik oldalán lévő magas, fekete falak szinte bedőltek az ablakon. Sokan voltunk, a többiek jelenléte azonban csak jelzésszerű volt, mindaddig az enyém is. Súlyos léptekkel gázoltam át a szobákon. Szinte hangtalan zajlott a tivornya. Nem lehetett látni pontosan, mi történik, minek válok egyidejűleg tanújává és részesévé, azt azonban tudtam: rettenetes bűnöket követünk el. Mindenfelől erős nyögések hallatszottak, a levegő megtelt a füllesztő kipárolgások vaskos szagával. Igyekeztem minél előbb átjutni ezen a bűnbarlangon, és amikor végre elértem a legbelső, az utolsó szobát, hirtelen fölbukkant a balkézre eső, széles és magas ablakkeretben apám fekete árnyéka. Rémülten próbáltam meglapulni, elbújni, lebukni a párkány alá, nehogy észrevegyen, és rettentőn szégyelltem magam, mert tudtam, mindent látott. Az árnyék lassan elhaladt az ablaktábla mögött, de amint eltűnt, visszalépett, szembe fordult velem. Alakja hatalmasra nőtt, és ragyogó, aranyló dicsfény vette körül, miközben az üvegen keresztül felém nyújtott egy trombitát. Remegve átvettem a hangszert, és bőgve, nyüszítve zokogtam, hogy mégis nekem adja, pedig mindent látott, és bizonyára mélységesen megveti szégyentelen, bűnös viselkedésemet.

H30.Tulajdonképpen csak a sokadik ittléted után, visszamenőleg vettem észre első látogatásaidat is. Nem, nem takartad el az arcodat, nem hordtál maszkot. Talán éppen ezért nem vettelek észre, nem tűntél fel kezdetben. De az is meglehet, hogy egy volt az arcunk, és ugyan éles volt az elkülönülés, mégsem láttalak, ahogy az álmodó sem látja önmagát. Mindig egyként jelentél meg, és ez a kép egyre erősödik bennem. Forró nyár volt, ártatlan és még teljesen ártalmatlan, a legeslegmélyebb bensőmig tápláló. Még előtte voltunk az elsötétített konyhában fenyegetőn percegő híreknek, egymás nagy mészárlásainak, a fortélyos bomlásnak. Szinte még mindennek előtte voltunk. A Város viszont, sikoltozó és gajdoló bérkaszárnyáival már akkor sem őrzött semmit ezekből az áramlatokból. A szennyes lépcsházakban már ott lopakodtak a markos, széles csipőjű, gonosz ábrázatú nővérek, és hordták a gipszbe, cementporba megforgatott, hatalmas, nedves gézlepedőket. Valószínűleg még kora reggel lehetett, mert anyám a szobában mondta, minden különösebb hangsúly nélkül, hogy menjek ki a Somlyóba, mert apám beszélni akar velem. Meghatározhatatlan, szokatlan előérzet támadt bennem. Talán mégiscsak kicsengett valami fenyegető a szavakból. De az is lehet, hogy csak akkor tudatosult bennem apám távolléte, akit több napja nem láttam. Fölugrottam a biciklire, és mint egy őrült tapostam a pedált. Apám ott ült a föld bejáratával szemközti hatalmas germersdorfi fa alatt, mozdulatlanul és némán. Leszálltam a bicikliről, és hozzáléptem. Szorosan magához vont, talán átölelt vagy az ölébe ültetett. Csak a frissen borotvált, teljesen merev arcára emlékszem, és az addig még sohasem érzett szomorúságára. Egy ideig némán tartott, majd megcsókolt, én meg hazamentem. Aztán már csak arra emlékszem, hogy a középső szobában, a bevetett ágyon fekszem, ruhástól, pedig kint ragyogón záporoztak a napsugarak a vadgesztenyefa lombjai között. Rettenetesen zokogtam. anyám valamit pakolt a szekrénybe vagy a szekrényből, és azt mondta, majd meglátom, sokkal jobb lesz így, és apámat is gyakrabban fogom látni. Életemben elször bizonyos voltam benne, hogy amit mondanak nekem, hazugság. Sohasem láttam többé.

H31. Kora esti buszpályaudvar, szegényes, inkább kisvárosias. A busz már ott várakozott a megállóban, mi előtte tolongtunk. Körülöttünk ideges cipekedés, lökdösdés, sietős búcsújelenetek. Mintha mindannyian menekültek lettünk volna. Cselédarcok, cselédpakkok, amolyan mezővárosi, falusi járat. Mint amikor Dömsödre utaztunk. Anyám sírt, én vigasztaltam. Teljesen nyugodt voltam és kicsit tompa. Nem volt közvilágítás, koszos, szürke derengés terjengett a melegtől összesűrűsödött levegőben. Az utastérben azonban égett a villany, gyenge, de egyenletes, barnás fény. Nem voltunk sokan, pedig az állomáson, az ajtók körül rengeteg utaskülsejű nő és férfi tolongott. Gyerekeket és öregeket nem lehetett látni. Anyám is középkorú volt, mint mindannyian. Az utastérben nem a szokásos ülések voltak, hanem középen, hosszanti irányban elhelyezett, egyszerű asztalok. Kétoldalt padok vagy székek, ezeken ültünk, viszonylag nagy távolságban egymástól. Az asztalokat és a székeket nyilván rögzítették, mert meg se moccantak induláskor. Még a motor által keltett rezgést sem vették át. Teljesen nesztelenül suhantunk, mintha vitorláztunk volna. Velem szemben idősebbik bátyám ült, ő volt az egyetlen ismerős. Halkan beszélgettünk. Azt hiszem, valami olyasmit mondhattam neki, hogy nagyon örülök, hogy együtt utazunk és ez megnyugtat. Aztán hirtelen erős, fullasztó nyomást érzek a mellemen, mintha vastag, súlyos horgolt kendőket, takarókat, függönyöket pakoltak volna rám. Vagy irgalmatlanul hosszú mondatokat kellene fölmondanom egyfolytában, lélegzetvétel nélkül.

H32. Hárman voltunk és én. A gyerek, a férfi (a színész?), a tigris és az alakját változtató én. A szín: teremszerű szoba. A tárgyakat, a szereplőket, illetve a tárgyak és a szereplők közötti légmezőket a fátyolos fény áttetsző, sápadt, mozdulatlan lepelfoszlányai borítják. Nincsenek körvonalak, a felületek, testek, formák egymásba olvadnak, szétválnak, hol teljesen, hol csak részlegesen. Ez teremti meg a mozgást, avagy a mozgás illúzióját. A berendezés egyébként valóságos, szinte kézzelfogható, de bizonyosan érinthetetlen. A tárgyak nyugodt, ódon hangulatot árasztanak, meleg ünnepélyességet, de semmi esetre sem meghittséget. Érezhető a berendezés díszletszerűsége. A mélyben hatalmas ablakkeret, talán kettő is egymás mellett, a sötétben szinte nem is látható, de sejthető. Akárcsak a két oldalt félrevont és kissé teátrálisan fölfogott sötét, súlyos függönyök. A színpadtér hosszanti vonalára majdnem merőlegesen egy hatalmas, súlyos, faragott faírósztal áll. A férfi rendesen az előtt ül. Mintha olvasna vagy írna, az asztallap azonban sötét, sűrű fonatú hálóba vész, nem lehet látni, hogy mi van rajta, van-e rajta egyáltalán valami. Az írósztal a színpad középvonalától valamelyest jobbra áll, viszonylag elöl, de nem a tér szélén. A férfi háta mögötti tér a legvilágosabb, valószínűleg külön reflektorral van bevilágítva, meleg, porzó fénysátor. A színpad balszélén hatalmas, stilizált, duplaszárnyú ajtó, monumentalitása és stilizáltsága azonban harmonizál az egész képpel. Az alakok nesztelen, rugalmas léptekkel közlekednek, egyébként is teljesen néma, zajtalan a szín. Nem lehet megállapítani, hogy mi borítja a színpadot, olyan, mintha a deszkákon két-három ujjnyi vastagon, lazán összeállt, vattás sötétségben lépkednének. A gyerek az ajtón keresztül közlekedett, hol bejött, hol kiment. A férfi egyetlen pillanatra sem hagyta el a helyiséget. Az idő múlása érzékelhető, de az idő múlásának mértéke nem. Csupán annyi bizonyos, hogy a gyerek rendszeres megjelenése és eltűnése között, mindig hoszabb idő telt el. A cselekmény tulajdonképpen egy lassan emelkedő intenzitású szekvenciasor. Minden fázis középpontjában, minden pillanatban a tigris áll. Bármi történjék, avagy ne történjék semmi. Minden szál a tigris alakjában fut össze, és minden vonal innét indul ki. Egy pillanatra sem győződhettem meg soha a tigris általános értelemben vett létezéséről, mivel mindvégig a játéktéren tartózkodtam, hol a gyerek, hol pedig a férfi képében, de egyiknek sem a szerepében. Így képtelen voltam kívülről szemlélni az eseményeket, nézőként. Ebben a minőségben talán megállapíthattam volna: létezik-e a tigris, miként létezett a férfi számára, vagyis végig úgy viselkedett, mintha létezne; avagy nem létezik, miként nem létezett a gyerek számára, aki viszont végig úgy viselkedett, mintha nem létezne a tigris, csak a férfi rögeszméjében. A férfi kezdetben az írósztal előtt ült, és foglalatoskodott valamivel. Egyszercsak hirtelen megmerevedett két mozdulat közben, mint amikor az ember a tarkóján érzi meg valakinek a jelenlétét, de nem mert megfordulni. Tudta, a tigris az. Lehunyta szemét, és megpróbált uralkodni magán, újra a félbeszakított tevékenységére koncentrálni. De képtelen volt tűrtőztetni magát. Kirúgta maga alól a széket, és odarohant, szinte menekült a tigrishez. A lény a férfi érintésétől mindig emberformájúvá siklott, de mindig csak ott, ahol megérintették, és mindig csak az érintés idejére. A férfi és a tigris súlytalanul lebegett, hullámzott, forgott egymás körül, akárha valami rituális násztáncot jártak volna. A férfi minden elengedett mozdulattal ottveszejtett magából valamit. Érezte, hogy mind kevesebb és kevesebb lesz, de sohasem tudta hol és miben. Amikor megjelent az ajtóban a gyerek, rémülten visszaiszkolt az írósztalhoz. Nem egyszer átfutott az asztal másik oldalára is, és ijedten, lopva pislogott hol maga mögé, hol pedig a gyerekre: vajon rajtakapták-e? A gyerek azonban látszólag ügyet sem vetett a férfira, akárcsak egy bejárón, hivatásszeren rendezgetett a szobában, rakosgatta a holmikat, és kevélyen járt-kelt a tárgyak között. Soha, semmiféle említést nem tett a tigrisről, csupán némelykor vetett egy-egy szemrehányó, feddő pillantást a férfira. Mielőtt azonban elhagyta volna a színt, oktatóan magyarázni kezdett, és finom utalásokkal sejtetni engedte a férfinak: tud róla. De sohasem nyilvánult meg erőszakosan vagy sértőn. Inkább úgy viselkedett a férfival, mint egy beteggel. Időleges eltűnése előtt pedig rendszerint különféle tanácsokat osztogatott, hogy miképpen próbálja elvonni a figyelmét a másik, hogyan uralkodjon magán. A férfi, a gyerek távozása után igyekezett megfogadni a tanácsokat, és iszonyatos erőfeszítéseket tett, hogy ellenálljon, de mindig szörnyű és megalázó kudarcot vallott. Rettenetes meghasonlottság és a szüntelen fogyatkozás félelme kínozta mindvégig. Aztán egyszercsak hirtelen azonosultam álombeli önmagammal, keresztülrontottam a szobán, és mintha csak egy holt kirakati baba lett volna, a hónom alá kaptam a férfit, és kirohantam vele a lakásból. A város a feje tetején állott.