Nemcsak a megszólalás negatív gesztus, az elgondolás is. Mert amiről hallgatok, amiről képes vagyok hallgatni, arról akár beszélhetnék is. (IV/61. )

BEVEZETŐ

1990 és 1994 között, Napra nap (NN) címmel, hosszú prózát írtam, azzal a szándékkal és tudattal, hogy (úgynevezett) nagyepikát írok. Eredetileg öt, hetvenhárom passzusból álló pentádát terveztem, hogy végül - nem csekély számmisztikai hajlandósággal - 365 szakasz legyen. Gyakorlatilag mindennapos rendszerességgel írtam - ha nem írtam, akkor is -, és 1994 közepéig, az első leirat abbahagyásáig, egyetlen egyszer sem olvastam vissza. A szöveget hirtelen és bizonyos mértékig váratlanul szakítottam meg, pontosabban fogalmazva a szöveg váratlanul szakította meg önmagát. A IV. pentáda utolsó harmadától sejtettem, nincs tovább. Az utolsóelőtti passzus utolsó mondata, ehhez az asztalhoz nem ülök vissza többé, nem ingerült, türelmetlen, sértett felkiáltás, hanem egy tárgyilagos megállapítás. Hogy mit jelent valójában ez a megállapítás, milyen alapvető metodikai, magatartásbeli, szemléleti változások előérzete szűrödött be a mondatba és látszólag igen konkrétnak tűnő szövegkörnyezetébe (A lineáris vonal véget ért...),  magam sem tudtam. Azt ellenben határozottan tudtam, hogy ehhez az asztalhoz valóban nem ülök vissza többé. Egyszerűen felálltam és ez a gesztus teljesen természetesnek tűnt. Talán ezért nem éreztem úgy, bár a tervezettnél előbb "zártam le a szöveget", hogy abbahagytam. Aztán félretettem a füzeteket, és a szöveget csak egy évvel később, a kézirat gépelésével egyidejűleg olvastam el először. A gépelés közben még viszonylag jól tartotta magát a szöveg, és rendületlenül bíztam a nagyepikában. A teljes kudarcérzés és kétségbeesés a kinyomtatott szöveg első javításakor árasztott el. Mert még mindig a legcsekélyebb mértékben sem értettem az utolsó mondatok okait és következményeit. Pusztán azt láttam, és ez a látvány teljesen elvakított, hogy elhibáztam az eredeti, mindaddig egész írói létemet kimondva, kimondatlanul meghatározó, tradicionális becsvágyon alapuló célt. Csak lassan, a szöveg fokozódó fizikai mozgásával egyidejűleg kezdett derengeni, hogy addigi írói tevékenységem legfőbb kerékkötője a zsigerig bennem dolgozó vágy és igény volt: megfelelni a XIX-XX. századi, klasszikus irodalmi hagyományoknak, reflexeknek. Ez nem csupán írói tevékenységemet korlátozta, hanem magára a szkriptuális létre, állapotra, magatartásra is fullasztó súllyal telepedett. Fogalmam sem volt róla, hogy gyakorlatilag kisgyerek korom óta - mióta mániákus módszerességgel építgetem íróságomat -, folyamatosan a legtermészetesebb szellemi, alkotói, művészeti ösztöneim ellen dolgoztam. Oly erősen tartott az iskola, az olvasmányok, a hagyományok és a mentorok által rám vasalt szellemi abroncs, hogy föl sem merült bennem ezen a téren a gondolatok át-, újrarendezésének vágya és lehetősége. Írói alapállásom éppen olyan magától értetődőnek tűnt számomra, miként az, hogy például a fű zöld vagy a vas kemény. Körülbelül 18 éves koromtól folyamatosan ott érezhető írásaimban a töredékességre való hajlam (és kedv!), a stakkatószerű fogalmazás, az elhallgatás. Mindezt azonban nem stilisztikai jellegnek tekintettem, ne adj isten, hasznos eszköznek, leleménynek, hanem elégtelenségnek, ügyetlenségnek, az írói tehetség és erőnlét fogyatékosságainak. Talán ezért robbant az NN, hiszen évtizedekig halmozódott az erőszakkal összepréselt anyagban az energia. Így, amikor szétrobbant, valóban elemeire, a lehető legkisebb elemeire hullott széjjel. A többszáz oldalas szövegmassza nem fejezetekre, szakaszokra, részekre, passzusokra, mondatokra esett szét, hanem szavakra, szótagokra; legszívesebben betűnként raktam volna ki újra, mint egy monumentális nyelvi játék építőelemeit. Természetes, hogy mélységesen kétségbeestem, kiváltképp mert az NN előtt ugyancsak évekig dolgoztam egy másik, másfajta csődben végződő szövegen (Keller Helén, ebből vált ki az Agyregény), és ez is már csak a folytatódása volt az első tudatosan megélt epikai-írói kudarcnak (KEJ avagy Kelet-Európai jelentés). Nem különösebben kedélyes helyzet. A lesújtottság, csüggetegség kútjából lassan fölmerülve, derengő tudatossággal, már engedtem a szöveg belső energiájának, és hagytam, hogy az anyag a saját feszültségeinek engedelmeskedve töredezzen szét. Mintha súlyos bálákat pakoltak volna le a testemről. Mint amikor az embernek hosszú ideig iszonyatos fizikai, idegi feszültségben kell élnie, majd hirtelen, egy külső körülmény hatására, egy pillanat alatt feloldódig ez a feszültség. Így szabadultam föl én is a kilencvenes évek közepén a literarizált terror alól. És ez - különös módon - nem elsősorban szellemi, hanem fizikai, pszichikai fölszabadulás volt. Ettől kezdve a szöveg sokkal inkább érdekelt módszertani, mint irodalmi szempontból. Ugyanakkor egyre idegenebbül csengett az NN-ben megszólaló hang, és egyre idegenebbül tekintettem vissza magára a megszólalóra. A tartásra, a modorra; a pátoszra, az öngyűlöletre, az önsajnálatra, a gyakran csaknem önmaga parodiájába forduló tragikus hajlamra. Alig győztem megpihenni az irónia, önirónia parányi szigetein, enklávéin. Miközben pontosan tudtam, akkor csakis így, e mértékvesztő modorosságban lehettem hiteles. Eközben a külső és személyes körülmények úgy alakultak, hogy lehetőség nyílott - gyakorlatilag először - hivatalos magyarországi publikálásra. Rögtön nyilvánvaló volt, hogy az NN első leirata nem alkalmas publikálásra sem terjedelmi, sem tartalmi okokból. A kanonizált irodalmi szabályrendszeren alapuló, esetleges "minőségi" kifogások nem érdekeltek volna különösebben. Akkor is úgy gondoltam, hogy a totális szöveghez éppen úgy szervesen hozzátartoznak a formális ismétlések, töredékek, abbamaradt mondatok, miként a reménytelenül elhibázott mondatok. Ezenkívül magánál a szövegnél is fontosabbnak tartottam az anyagon belül működő utalásrendszert. Ez - korlátozott mértékben - persze már a gépelés közben és az anyag széttöredezésével sokhelyütt fölfeslett. Körülbelül 1995 végén nekiálltam (az ollóval szétvágott részeket valóban állva, felülről rálátva a passzusokra tologattam ide-oda) az NN "lektűrösítésének", tehát kiemeltem a szövegből a terjedelmesebb, összefüggő részeket, és megkíséreltem őket újabb és más rendszerbe szervezni. Közben számos rövidebb passzus is kivált az ősszövegből, amely a lektűrösített anyagba formai, stiláris vagy dramaturgiai okokból nem illett bele. Ugyanakkor mégis mintegy folyosóként, méghozzá mindkét irányban járható folyosóként működtek az eredeti szövegmassza és a hamarosan (a digitalizált net fogalmától teljesen függetlenül) Háló-nak nevezett rendszer között. Körülbelül ebben az időszakban ismerkedtem meg a hipertextuális módszerrel, és ez a találkozás a második nagy felszabadulást jelentette számomra. Triviálisan kifejezve: az első az volt, amikor rádöbbentem, egész életemben kizárólag elölről kellett szeretnem, noha minden porcikám, idegszálam berzenkedett e pozitúra ellen. A második pedig az volt, amikor a bizonytalanság kínzó szakasza után - akkor miképp szeressek tovább; az önmegtartóztatás lehetősége, mint élet-, létesély még nem merült föl - rájöttem: hát persze, hátulról is lehet. Ez volt a hipertext. Arra most nem kívánok kitérni, hogy természetesen már akkor sem volt semmi kétségem afelől, hogy pusztán a tevékenység fenntartásáról van szó, és a pozitúra váltás semmilyen formában és semmilyen módon nem érinti - mert nem érintheti - a tevékenységgel összefüggő, abszolut értelemben tartalmi törvényszerűségeket, meghatározottságokat (lásd szellemi nekrofília, Gólem, etc.). Kézenfekvő volt tehát, hogy tűnödni kezdtem az NN megjeleníthetőségén hipertextuális közegben. A Háló összeállítása eközben igen hosszadalmas és a reméltnél bonyolultabb vállalkozásnak bizonyult. Az NN-ből kiemelt és/vagy a kiemeléssel egyidejűleg kivált szövegrészek mindig újabb és újabb formációban álltak össze, mint a vasreszelék a helyzetét változtató vaspatkó vonzáskörében. A Háló rendezésével egyidejűleg a "folyosó-passzusok" is "önálló" egységbe rendeződtek, mintegy átjárót képezve a Hálozat-ból a Háló-ba és vissza. 1996-ban megjelent a Háló könyvalakban (Jelenkor), 1997-ben pedig elkezdtem a Gólemet, életem első, hipertextben írt "nyitott szövegét". Az első pillanattól kezdve tudtam: a Gólem módszertani (ellen)párja az NN-ből szerkesztett Hálózat lesz, mert amíg a Gólem eleve hipertextben íródik és a gondolati nyomvonalai nyitottak, addig a Hálózat, módszerét tekintve hagyományos formában keletkezett, zárt szöveg, amelyet utólag rendeztem, szerveztem át hipertextbe.

2002. október