KIMARADT A "VÉGLEGES" VÁLTOZATBÓL
I.
[BELGIUM UTÁN]
(:napra nap:) A napokat
elmondani, ahogy napra nap lesz, az elbeszélés idejében, a múltban, a jövőben,
egymásra, egymásba csúsztatva az idősíkokat, egyidejűleg három járatban, három
szinten, szintben taposva, hiszen a történés egyneműsége érvényteleníti
az időt, amely csupán a halál pillanatának innenső pereméről visszatekintve kap
föllobannó és menten kihunyó jelentést.
(:mérték:) Bővülő
anamnézis, lassuló eutanázia. A fáradtság menete, belterjes magánbeszélgetések,
privát lánckörök, egy az egynek, magamtól magamnak. Folyamatos
levélváltás két fiktív helyszínen lévő, fiktív partner között. Ez a mérték.
Fojtogató, önemésztő, világnyi én. Merő gőg és nyomorúság.
(:történetek:)
Történeteket írni. Tágas, biblikus történeteket, kozmikus meséket. Ma sem az
egyikre, sem a másikra nem vagyok képes. A történetek belülről sültek rám, ahogy
az odaégett tej az edény falára.
(:nincs kegyelem:) Várnom
kell, lesütött szemmel, mint a dzsungelvadászok, míg elibém nem sietnek a szavak. Ha
rossz helyen ütök tanyát, nincs kegyelem. Még egy észrevétlenül csizmámba sikló
kígyó megváltó mérgében sem reménykedhetem. Nem a pusztulás a végzet, hanem a
hősi szerepben halálos komolysággal feszítő törpeség.
(:mítosz:)
Előretekintve úgy képzeltem, a lehetőségek sora végtelen. De mindez csak
visszatekintve vált bizonyossá.
(:mitosz:) A triviális
mítoszok barlangokban születnek. Itt másolták a Nagy Üveget, és itt szabdalták
össze testemet az üvegszilánkok. Az üvegen áttörő fény úgy roncsolta szét
arcomat, mint a lézer. Kár volt magamra gyújtanom a sötétséget. Minden odaveszett,
és semmit sem kaptam érte, csak a szakadatlan repetációt.
(:leválás:) A napok:
folyamatos halál, fokozatos leválás. Tárgyakról, élőlényekről, személyekről.
Micsoda tarolás, micsoda irtás csupán egy óra, egyetlen perc! Ez az egyetlen téma. Az
Isten háta mögötti bisztrókban éppen úgy, mint az enciklopédikus
szóömlésekben.
(:nem tudom, hol a helyem:)
Egyre inkább úgy tekintek az apámmal való találkozásokra, mint egy
tudományos-fantasztikus film kulcsjeleneteire. Ezek a jelenetek azonban nem az előre-,
hanem a visszatekintő szellem filmjéből valók.
(:az ablakig hátrált:)
I. sohasem tett föl lepedőt. Szeretkezés közben mindig véresre horzsolta
könyökömet és térdemet a bordázott ágyhuzat. Egyszer egy vadonatúj, gyöngyvászon
lepedővel állítottam be. I. az ablakig hátrált, és halkan, de fenyegetően azt
mondta: Ha lepedőt hozol, sikítok.
(:végtelen körözés)
Nem vadászat, pusztán megrendülés, lehanyatlás, amikor már képtelen
tovább tartani magát a test. Aztán a tápászkodás, a roham, végül az
elrugaszkodás, és az idült vakremény: lesz még kegyes áramlat, emelő és megtartó.
(:földieim:) Megeszem
a halottaimat. Húsomba temetem őket. Itt keringenek testemben mindannyian. Halálukban földieim.
(:távollét:) Nem a
hiány, a távollét tablója az album. Talán ezért keresem oly rögeszmésen a
helyszíneket, próbálok ráismerni soha nem látott arcokra.
(:arányok:) Hirtelen
megváltoztak az arányok. Nem számoltam azzal, hogy időről időre átrendeződik a
pálya. De végül megint tanulékonynak és alkalmazkodóképesnek bizonyultam. Újra
megszilárdult bennem a hit, amelyben egyébként a lelkem legmélyén sohasem
kételkedtem, hogy mégis csak legény vagyok a gáton. Az viszont elkerülte a
figyelmemet, hogy miközben halálosan komolyan játszom a szerepemet, a közönség
szinte fuldoklik a röhögéstől, és alig bírja visszatartani lelkesültségét, amikor
az idomár cinkosan lekacsint a színpadról. Ellenszenves, önhitt, ostoba csőcselék.
Mégis szánalmasan bedőltem a komolykodó, feszült figyelmet színlelő arcoknak.
(:a mágus:) Simon, a
mágus: Én a megismerést és a pusztaságot adom.
(:kettős árulás:) Az
író bosszúja az írástudón. Kettős árulás. Az első árulást akkor követtem el,
amikor tollat vettem a kezembe. A másodikat, amikor két írásjel között megállt a
kéz, és a kiagyalt szavak úgy taposták, döngölték le a talajt, mint menekülő,
megvadult csordák a földet, amelyből bármi sarjadhatott volna.
(:a mozdulatlan nyelv:)
Azt reméltem, lehet a szónak természete. A mozdulatlan nyelv alatt
tartva, míg szét nem omlik, és át nem járja a testet és a földet.
-------
Csak gyermekeim születése
óta álmodom közvetlenül a halállal. Korábban pusztán a halálról
álmodtam, és ezek az álmok is rendszerint találkozások voltak halottakkal,
elsősorban az apámmal. Már akkor is mindent a haláltudat szűrőjén át észleltem,
de a klasszikus halálfélelmet, a kapaszkodó, görcsös rettegést nem ismertem. Öntelt
gúnyolódás, lázongás, némelykor egy szép gesztus: így próbáltam együttélni a
halállal.
(:közeledni:) Egyidejűleg
közeledni, minden felől.
(:megadni magam:)
Szeretem megadni magam. Ilyenkor úgy érzem, mintha tudnék.
(befejezni a mondatokat:)
Sokat fogok írni az álmokról. Akkor talán befejezhetem az abbamaradt mondatokat.
(idő:) Az idő
érvénytelenné válik, megszűnik a tempó. A történet a menekülés hisztériája
nélkül szövi be képeivel az álomvilágot, miközben a termesz szorgalmú atomidő
továbbra is királyi étvágyal zabálja a nyers húst.
(:a szó:) A szó
ráadás, a csend gondosan ápolt tupéja. Fáradságos lélekgyakorlatok, aprólékosan
kimódolt túlélési technikák, mindennapos gerillaharcok a semmi néma ragadozói
ellen.
II.
(:tréfa:) Egyszer
lélekszakadva berohantam az udvarról a hátsó teraszra, és színlelt döbbenettel
elújságoltam szüleimnek a pusztán magam mulatságára kitalált hírt: meghalt Nyerges
néni. Apám, anyám és nagyanyám az asztal körül ültek, szemben Nyergesék
portájával, és komikusan megnyúlt képpel néztek össze a hír hallatán.
Valószínűleg azért választottam Nyerges nénit, mert tudtam, hogy szüleim nincsenek
jóba vele, így nyilván ösztönösen arra számítottam, hogy ha netán mégsem lenne
annyira sikeres a tréfám, akkor sem történik semmi különös. Sőt, talán egy kicsit
kedveskedni is akartam szüleimnek Nyerges néni halálával. Nem emlékszem már, hogy
miként derült ki az igazság, mindenesetre apám rettentő dühös volt.
[BELGIUM UTÁN]
(:afrikot zabál a félelem:)
Az arc csak később hullik szét. A vonásokat addig fölfüggesztve tartja a rutin, a
fegyelem. Aztán a kárpitba fúródó fej, az afrikot zabáló félelem.
(:a kudarc:) A Nagy
Tréningek, a tudományosan megtervezett edzőtáborok jól ismert kudarcai.
Örökkévalóságig készülünk egyetlen mozdulatsorra, aztán nekilódulunk, és már
az első pillanatban, az első mozdulatnál kudarcot vallunk.
(:mód a folytatásra:) Arra
gondoltam, hogy ha lesz még mód a folytatásra, akkor már semmi sem mehet
tovább úgy, mint eddig, és nyilván nem véletlen, hogy éppen akkor és ehelyütt
szakadt rám a katasztrófa. Bizonyosan mondani, mondatni akar valamit, és
ezt csakis így teheti meg. Így hiúsíthatja meg, hogy ne némuljak el, ha
rezzenéstelen arccal, résnyire összehúzott szemmel elsuhan mellettem a lobogó hajú,
zsinórszájú, sátorlapból szabott viharkabátot viselő férfi.
(:lebegés:) Az
ébredés pillanata. Amikor még tart a lebegés, még fodrozódnak a képek.
Gyorsan romló, fényérzékeny lapok. Aztán minden csak esetlegesség és jószerencse
dolga. Mert estére bebüdösödik a lélek a várakozástól, az önsajnálattól, a
komplikált rákészüléstől, és mindent lenyom az ébrenlét málhája.
(:bosszú:) Nem várok
semmit a hamis és háládatlan szerekkel fölajzott éjszakáktól. A bosszú
könyörtelen és kegyetlen. Az áldozat pedig hiábavaló.
(:kődarabok:) Dübörgő
dömperek hálói alól aláhulló kődarabok.
(:mi az üzenet:)
Szeretném tudni, ki suhan el melletem újra meg újra, és szeretném tudni, ki
mellett siet el valójában. És mi az üzenet?
(:helyszín:)
Rohangálok az idő hálóján, keresem a pontot, ahonnét leereszthetem magam. Szakadatlan
rovom a térben egymással párhuzamos, oktogonális köröket, az innét nézve
egyre szűkülő, egymás mögötti, perspektívikus pályákat. Mint egy tölcséres,
egyenes szarv üreges belseje, amelynek tűhegyes pontban végződő csúcsa halálos
pontosággal fúródik bele a vélt helyszínbe. Talán itt rejtették el a rejtjelezett
üzenetet. Az oktogonok azonban csak innét nézve szűkülnek, valójában egyformák,
és az a távoli, egyetlen pontnak tetsző idom éppen akkora, amekkorának onnét
látnám a most hozzám legközelebb esőt.
(:a hangya:) A kötelet
egyetlen mozdulattal vágtam ketté, közvetlenül a csomó alatt. A fonat szálai
sziromként kibomlottak a vágás alatt. A hangya ezeken rohangál föl-alá, hol az
egyiken, hol a másikon, mint óriásra dagadt fűszálon. Keresi az utat, amely az
elveszített bog nyomába, a fészekhez vezet, és neki vannak fantomfájdalmai.
(a grafomán:) A
grafomán mindent leírni kényszerül. A megszünés, a megsemmisülés folyamatát is,
amíg végig nem fut az idegpályákon a visszavonhatatlan parancs a tollat tartó
ujjakig. A hosszan elhúzott, zuhanó vonal is a történet része, a leszállás előtti
pillanat kalligrafikus agóniája.
(:visszakérni a türelmet:)
Arányos, sima mondatokat írni. Átadni magam a mondatépítés liturgiájának, visszakérni
a türelmet, elfogadni és élni vele. Másolni az élet kegyes
pillanatait, talán ezáltal nekem is részem lehet bennük.
(:felhok:) A felhők
után kapkodok, és a vizet csapkodom. A levegőbe hullámveréskor kortyolok bele, amikor
meg elnyugszik a víztükör, úgy préselem össze ajkaimat, mint egy megbántott fruska,
kimenőjétől megfosztott cselédlány.
(:félelem:) A félelem
akkor válik elviselhetővé, amikor önmagát kezdi fogalmazni. De akkor kezdődik,
amikor megjelenik a megfogalmazás esélye.
(:hol vagy kicsikém:)
Mi lenne, ha egyszerűen a fejemre húznám a takarót, mint egy gyermek. Meddig
folytatódna a játék: Nahát, hol vagy kicsikém? Aztán odalépne az ágy széléhez,
és atyaian, csak úgy a takarón keresztül, rákoppintana egyet-kettőt a fejemre.
(:számháború:)
Elegem van a számháborúból. Inkább heverészni szeretnék szűrtfényű, lankás
domboldalon, és békésen szemlélni a tájat, oktalan erők nélkül. (Ki a Gólem?)
(:azurlepkék:) Ki kell
röppentenem torkomból az azúrlepkéket, mielőtt végleg összeragadnak szárnyaik, és
lehúzza őket a torkom kútjában meggyűlt fekete víz.
(:a félelem kóca:)
Vékony gumiszálon le-föl liftező figura, kitömve a félelem kócával. Vajon mikor
fárad el az anyag? Mikor veszíti el rugalmasságát, és nem húzza már többé vissza
a rácsimpaszkodó súlyt. Vagy mikor ún rá a megtartó kéz e monotón jojózásra? És
vajon visszamászhatok-e a mozdulatlan szálon, ha tart még ugyan, de többé nem segít?
(:a menet:) A család
hatalmas kézikocsival menekült a városból. Elől az apa és S. néni férje baktatott
fölistrángozva, a család nőtagjai hátul tolták a kocsit. Csak a Dédi ült fönn a
raktéren, málhák, összeszíjazott kofferek, ládák és néhány régi bútordarab
között, egy súlyos, csavaroslábú, egyenes támlájú diófa karosszékben, merev
felsőtesttel, rezzenéstelen arccal, bokáig érő, állig begombolt, fekete
szaténruhában. Úgy tűnt, mintha az utat nézné mozdulatlan, fehér tekintetével, de
már évek óta teljesen vak volt. A menet, mint egy lassan vonuló oltárkép, vállon
körbe hordozott, körmeneti szent jelenet. Egy este érthetetlen nyelven ugató
martalócok fogták körül a kocsit. A férfiakat elhajtották, a nőket
megbecstelenítették. Csak a Dédihez nem nyúltak. Ő továbbra is mozdulatlanul,
szálfaegyenes felsőtesttel ült a trónusán, és kőarccal várakozott az idő
múlására.
(:képek:) Keresem a
képeket. Beletúrtam a lapokba: csupa beteges gyengeség. Az eszelősség agyafúrt
igazolványai. A paralitikus szellem választékos, kellemkedő figurái.
(:mindig én:) Fáradt
vagyok és figyelmetlen, de ezeknek az éjszakáknak is ugyanannyival tartozóm. Most már
nem félek, akár egymás mellé tenni is a mondatokat. A szöveg bármikor és
bármelyik pontján folytatható, mert egy útja van. Hiszen én írom, és mindig
én.
(:megadni magam:)
Szeretem megadni magam. De nem számíthatok gyorstollú, szószátyár, brettli betétre.
(:unalom:) Fáradtság,
de mindenek előtt az unalom. Ez a kitartó, állhatatos régens.
(:kaland:) Fantasztikus
kaland még a legrosszabb mondat is.
-------
(:az elsüllyedt én:)
A gyerek, mint egy formátlan, hatalmas kőtömb gubbaszt a csupasz, megfeketedett
padlón, némán, zártan és súlyosan. Nincsenek végtagjai, nincs nyaka, arca, akár
egy holt, megmunkálatlan természeti képződmény, fosszilia. Előtte réztábla, rajta
a gravírozott eligazítás: Az elsüllyedt Én. A látogatók sorjában, a
végső kegyeletadás áhitatával egy pillanatra megállnak előtte, majd továbbmennek.
A híres mágus, paranormális fenomén azzal a szándékkal rejtőzött el közvetlenül
a zárás előtt az épületben, hogy megpróbál kapcsolatot teremteni a plexifallal
körülvett őslénnyel. Amikor már teljesen elcsendesedett az épület, belopódzott a
terembe, és leült a gyerekkel szemben. Mi történt akkor éjszaka, senki sem tudja.
Mindenesetre a nagy mágus, attól a naptól kezdve, nyomtalanul és végleg eltűnt, a
múzeumban pedig vizsgálatot rendeltek el, ugyanis a kérdéses éjszakán a Gyűjtemény
egyik legértékesebb darabját védelmező plexiüveg kalitkát valaki szakszerűen
szétszerelte, és az üveglapokat a földre fektette. Az archeológusok aprólékosan
megvizsgálták a fossziliát, mielőtt visszaállították volna az üvegkalitkát.
Szerencsére, semmi káros behatás nyomát nem találták. A műkincs vizsgálata azonban
a test hőkisugárzásának emelkedését állapította meg. A tudósok értetlenül
álltak a jelenség előtt, de végül a levegő hőmérsékletének és páratartalmának
módosításával újra visszaállították az eredeti állapotot.
III.
Harmadszor találkoztunk. Az
első két alkalommal lent beszélgettünk. A lenti beszélgetések mindig szertartásosak
a hideg, a korlátozott mozgástér, az ugyanott álló székek miatt. Én az íróasztal
előtt, kissé beszorítva két fémpolc, a földön lévő irattartók, kéziratos
dobozok, föltornyozott magnókazetták közé. Rendszerint féloldalra fordulva ülök,
szembe kerülve az írósztaltól balkézre eső, térelválasztó fal előtt
elhelyezkedő beszélgetőpartneremmel. A körülmények minimálisra redukálják a test,
a végtagok mozgáslehetőségét. Csakis a feszült szellemi koncentráció állapotában
alakulhat ki értelmes beszélgetés. Ellenkező esetben csupán hebegünk vagy kínosan
hallgatunk. R. már első alkalommal határozott, hosszú léptekkel előttem haladva
átvágott a szobákon, mintha már járt volna a lakásban. Megállt a látogatóknak
elhelyezett szék előtt, diplomata táskáját a szék lábához támasztotta, és kissé
körülményesen letelepedett. Azonnal beszélni kezdett. Ritkán nézett rám, és úgy
mozgott, mint egy óriás marionett figura. Hangosan, szabatosan, terjedelmes mondatokban
beszélt. A szavak között néha kissé félrebillentete a fejét, és melankólikusan
lebiggyesztette az ajkát. Egy régi utazásról beszélt, távoli fürdőhelyen, szinte
még gyereklány unokahúgával.
[BELGIUM UTÁN]
(:hallgatni:) Nem tudok
hallgatni. Még virtusból sem.
(:folytonosság:)
Elképesztő talány a folytonosság.
(:égi jelek:)
Hiányoznak az égi jelek. A hirtelen kiválasztani kezdő domborművek, a holtukban
elmozduló tetemek. Minden a föld felé mutat, az alvilágba.
(:az út:) Túlbuzgó
alpinista, aki a csúcsra érve az ég tükrébe pillant, és lelkesen
visszakiált: Még hosszú az út!
(:idő:) Az időt a
tudatlanság és a félelem méri.
(:a lét természete:)
A fény kinyitotta a szememet, és elvakított befelé. A szem pedig, mert látott, de vak
maradt, megtanult félni, és a félelem megtanított beszélni. Félek. Mi ezzel
szemben a Lét természete?
(:nézem a holdat:)
Nézem a holdat, a bogarakat, a leveleket, a köveket, az éjszakát. Valahogy minden a
helyén van.
(:emlékezet:) Az
emlékezet: menetiránnyal szemben gyalogolni, robogó vonatban.
(:a tudat:) A
szellemben minden ott lakik. A tudat innét szívja szalmaszálon át kincseit, mint béna
nagybeteg a megváltó halált. A nyelv a visszaáramló levegő buborákai a felszínen.
(:idő előtti halál:)
Félek a korai, az idő előtti haláltól. Nincs kedvem egy hűdéses hajnalon
végérvényesen fölöklelni az asztalon kiterített, nyitott füzetet. Nem bízom sem az
özvegyekben, sem a barátokban. A disznófejű utókor úgyis moslékká dagaszt tömpe
orrával minden jószándékot.
(:keresem a párhuzamokat:)
Keresem a párhuzamokat. Például Gy. rokkant, szakállas manóarcában a szűrt fénybe
kitolt csecsemő tekintetét, ahogy a feje felett billegő, apró leveleket nézi.
(:semmit sem remélek:)
Az őrülettől semmit sem remélek. Végleg elmulasztottam, hogy díszes
cukorkásdobozban átnyújtsam agyamat a legdelejesebb tekintetű kisasszonykának.
(:fád bagzások:)
Terhesek már ezek a fád bagzások. Nem panaszkodhatsz, fütykösöm úgy áll benned,
mint a köcsögtartó rúdja, amikor hátratolt, teli tomporoddal eltartva
magadtól, összeszorított fogakkal, gyorsuló tempójú hörgéssel mégiscsak
elélvezel.
-----
(:B.-re mentünk:)
Balatonra mentünk. El akartam vinni a TV-t, az olimpia miatt. I. nem akarta. Még a
lépcsőházban is hisztériázott. Nem segített, mindenhol csomagok, szatyrok fürtjei
lógtak rajtam. Gyűlölködve szitkozódtunk. I. már a kapunál állt, de még bent a
lépcsőházban. Én a lépcsőn vergődtem lefelé. I. gúnyosan figyelt, és ekkor
kicsúszott valamelyik szatyorból a napszemüvege. Pontosan az előttem lévő
lépcsőfokra. Éppen lépés közben voltam, képtelen voltam már lefékezni vagy
megváltoztatni mozdulatom irányát, és teljes súlyommal rátapostam a szemüvegre. A
keret és az üveg valószínűtlenül hosszú recsegéssel ripityára tört. Úgy
éreztem, valóban szörnyeteg vagyok, és már megbántam, hogy ennyire ragaszkodtam
ahhoz a rohadt dobozhoz. De most már végig kellett játszanom ezt a lealacsonyító
játékot. Ez, I. kevés győzelmeinek egyike volt.
(:faj:) Köpök a
Vecsernyére. Az elmaradt vagy mindig pontosan érkező vérzésekre. A teozófikus
mutatványokra, a mellékvesék ömléseire. Maradj meg magnak. Oszthatatlan,
szórabírhatatlan egynek. Ne tudd meg, mi az, hinni, ismerni, ráismerni
lélekre, szellemre. Elég, ha addig létezel, amíg meggyűlsz, összegyűlsz.
Míg lassan elalél a Faj. Hogy ne lásson többé virágözön-anyát. Ne halljon
füzesből zengő sípot, ligetekből zúgó szélhárfát, zsongást; ne olvashasson
semmiféle üszkös álmot. Elpusztulok. Ez az egyetlen, amiért nem szégyenkezem.
(:kandisznó:) B.
hosszú pórázon fölvezeti a kandisznót. A kiéhezett szörnyeteg örjöngve ront neki
a hosszú asztalnak, és röfögve-csámcsogva falja az ételmaradékot. Dülöngélünk a
hahotázástól, fölugrálunk az asztaltól, és egymást taszigálva, markolászva
vonaglunk a röhögés görcseiben. A szörnyeteg fölhág az asztal tetejére, az ingatag
alkotmány nem bírja a súlyt, és összeroskad. A hústömeg esetlen korcsolyázik a
szétdúlt moslékban. Mi pedig hirtelen kedvet kapunk egymásra, mászunk bele mi is a
húsba, dagonyába, majd bűnbánó szenteskedéssel ájtatos énekbe kezdünk. Aztán
ólmos fáradtság omlik ránk, és hamarosan egymás hegyin-hátán hortyog az egész
társaság.
(:záradék:) Az
"Élj egészségben" záradékot jó olvasni. De kínos leírni.
(:túl a félúton:)
Vajon ki siet elibém, túl a félúton?
(aranypatkányaim)
Gyertek, gyermekeim, engedelmes aranypatkányaim. Ledobtam már tarka ruhámat, tollas,
hetyke kalapomat. Helyébe ujjas vászoninget, zekét, bőrnadrágot húztam, lábamra
rövid, feszes csizmát, fejembe pedig puha, vörös posztósüveget nyomtam, mint a
nyalka vadászok. Tudom, vártatok rám hűségesen. Vecsernyekor, mikor megtelnek a
templomok, odatelepedtek az ablakok alá, és lázasan fülelitek a delejes furulyaszót.
Itt van-e már? És titkon összeesküdtetek, nem nőttök fel, míg az ígéret valóra
nem válik. Atyáitok és anyáitok nem értették, miért kóboroltok a folyó menti
ártérben, mi ez a koraérett, sosem apadó hűség. És gondolatban ezerszer
körülültök a közöttünk guggoló hegykupok árnyékában, és hallgatjátok
meséimet. És én látom az elnéptelenedett várost, mert pusztulnia kell, aki nem tudja
a számadást, aki azt hiszi, csak úgy föl lehet ébreszteni a patkányokat, az
átok beteljesedése nélkül lehet cicázni, tivornyázni a démonokkal, miközben a
csapat eleje már torkig az iszapos mederben tapos.
IV.
(:reggel írtam:) Ha
úgy dukál, üssenek agyon Petrarca olvasásakor. De alább nem adom.
(:a cél:) Minden
áldozat bemutatására készen vagyok, ami közelebb visz a célhoz, a cél
megszüntetéséhez.
(:az ész elefántiázisa:)
A szellem az ész elefántiázisa. Nyomorékság, vásári mutatvány, mint a szakállas nő
vagy a frakkos gnóm.
(:háborgó kémia:) A
háborgó kémia lecsillapítása. Különbéke doktor Dzsekil és Hájd
boszorkánykonyhájával.
(:agyamban vájkál:)
Az agyamban vájkált, mint egy jószemű gazda, aki kézzel kotorja ki a beteg baromból
a megrekedt (belesült) salakot.
[BELGIUM UTÁN]
(:zsugorodnak a napok:)
Zsugorodnak a napok és a beléjük varrt én. Erőszakoskodik a halál.
(:piócák:) A
szavak, mint jóllakott piócák hullanak le a testemről.
(:ahol nincs stílus:)
Lehatolni, ahol nincs stílus, ahol a mondat nem tapasztalat és képzelet, hanem zsiger
dolga.
(:györnyörű a hold:)
Gyönyörű a Hold, és csak egyetlen mozdulat kellene, hogy elérjem. Mint a tükrös
fövényre kiúszó bálnák. De én mindig a part felől érkezhetem.
-----
(:négy fenevad:) Négy
fenevad. Az első a Halál, a második a Melankólia, a harmadik a Téboly, a negyedik az
Áldozat. Az ős, a Feketeember, a Süket és a Gyilkos. Az átváltozás négy
stációja, hogy az ötödikben kiröppenhessen a torkomba rejtett, maszkos imágó.
Nyílj meg Föld, ki akarok jutni.
(:csomagok:) Le akarom
tenni csomagjaimat (nem poggyászok!) a ravaszul beprogramozott, remélhetőleg a
megfelelő pillanatban fölpattanó ajtajú automata csomagmegőrzőkbe. Szinte látom
magam előtt a megrökönyödött csavargókat, amint bárgyún bámulják az egyszercsak
maguktól fölkattanó ajtókat. A tanácstalan rendészeket, a veritékező
tűzszerészeket, ahogy lélegzetvisszafojtva emelik be a pakkokat a homokkal teli
faládákba. Persze csak vaklárma az egész. A rossz fogazatú, elhanyagolt külsejű
fickók hamarosan visszakapják a röviddel ezelőtt még tiszteletet és félelmet
keltett, nyomorúságos batyukat.
(:visszarendeződés:)
Itt ülünk egymással szemben, és cserélgetjük a lapokat. Egyetlen hibás mozdulat,
és leszakad a pókerarc, és újra kezdődik a fájdalmas építkezés,
visszarendeződés. Nem tudom, meddig tart az anyag, a szál, hiába pontosak a
mozdulatok.
(:korona:) Egyenes
derékkal viselem a koronát, amelyet tucatnyi kar alig bírt a fejemre emelni. Nem én
vagyok őrült, hanem az erő. Amely megformált és életre keltett, és amelynek
pusztítania kell, hogy ne legyek rabszolga.
(:kapaszkodom fölfelé:)
Szétterpesztett, falnak feszített végtagokkal kapaszkodom fölfelé a csőben. Olyan
lehetek így, mint egy dróton rángatott András-kereszt. Talán sikerül följutnom, és
a kéménybe pottyant, pórul járt ebfajzat szelid füstkarikákban bodorodik ki a
kürtő fekete torkából. Megjárta ugyan, de sikerült megmentenie az
irháját. Vihog kajánul, pimaszul riszálja magát a légben, és máris újabb
gazságokon töri a fejét.
(:forgó parkett:)
Egyszer vágtató huszár vagyok, máskor velencei gondolás vagy sétakocsikázó herceg.
Aranyos hintóm előtt tűzoltókocsi csörömpöl, mögöttem pofáját nyaldosó kandúr
billeg. Révülten szorítom az öklömbe izzadt zsetonokat. Előre figyelmeztetlek:
toporzékolni fogok, üvölteni, ha indulni akarsz. Levetem magam a földre, és a szám
úgy habzik majd, mintha vattacukor foszlányok szálldosnának ajkaim körül. Szép
vagy, ahogy ott szaladsz mellettem a forgó parkett körül. Hajad kibomlott, kipirult
arcodon verejték gyöngyök. Mindig így képzeltelek magam elé. Ilyen gondoskodón,
anyásan.
(:kiírom a nyelvet:)
Kiírom magamból a nyelvet. A szavak, a leírásukkal egyidejűleg, végérvényesen
megsemmisülnek.
(:zuhanok:) Alávetem
magam az oromról, elragadva a falra hágó zászlaját, és nagyszerű csukafejessel,
kezemben a lobogóval zuhanok, szállok a mélységbe. Az ostromlók egy pillanatra
megtorpannak az égigérő létrák fokán, és eltátott szájjal nézik véget érni nem
akaró röptömet. Némelyik elismerően csettint nyelvével, de aztán tapintatosan
félrefordítják tekintetüket.
Homlokszememet úgy szívták ki a démonok, mint rothadó fekélyt az irgalmas papok.