KIMARADT A "VÉGLEGES" VÁLTOZATBÓL

I.

[BELGIUM UTÁN]

(:napra nap:) A napokat elmondani, ahogy napra nap lesz, az elbeszélés idejében, a múltban, a jövőben, egymásra, egymásba csúsztatva az idősíkokat, egyidejűleg három járatban, három szinten, szintben taposva, hiszen a történés egyneműsége érvényteleníti az időt, amely csupán a halál pillanatának innenső pereméről visszatekintve kap föllobannó és menten kihunyó jelentést.

(:mérték:) Bővülő anamnézis, lassuló eutanázia. A fáradtság menete, belterjes magánbeszélgetések, privát lánckörök, egy az egynek, magamtól magamnak. Folyamatos levélváltás két fiktív helyszínen lévő, fiktív partner között. Ez a mérték. Fojtogató, önemésztő, világnyi én. Merő gőg és nyomorúság.

(:történetek:) Történeteket írni. Tágas, biblikus történeteket, kozmikus meséket. Ma sem az egyikre, sem a másikra nem vagyok képes. A történetek belülről sültek rám, ahogy az odaégett tej az edény falára.

(:nincs kegyelem:) Várnom kell, lesütött szemmel, mint a dzsungelvadászok, míg elibém nem sietnek a szavak. Ha rossz helyen ütök tanyát, nincs kegyelem. Még egy észrevétlenül csizmámba sikló kígyó megváltó mérgében sem reménykedhetem. Nem a pusztulás a végzet, hanem a hősi szerepben halálos komolysággal feszítő törpeség.

(:mítosz:) Előretekintve úgy képzeltem, a lehetőségek sora végtelen. De mindez csak visszatekintve vált bizonyossá.

(:mitosz:) A triviális mítoszok barlangokban születnek. Itt másolták a Nagy Üveget, és itt szabdalták össze testemet az üvegszilánkok. Az üvegen áttörő fény úgy roncsolta szét arcomat, mint a lézer. Kár volt magamra gyújtanom a sötétséget. Minden odaveszett, és semmit sem kaptam érte, csak a szakadatlan repetációt.

(:leválás:) A napok: folyamatos halál, fokozatos leválás. Tárgyakról, élőlényekről, személyekről. Micsoda tarolás, micsoda irtás csupán egy óra, egyetlen perc! Ez az egyetlen téma. Az Isten háta mögötti bisztrókban éppen úgy, mint az enciklopédikus szóömlésekben.

(:nem tudom, hol a helyem:) Egyre inkább úgy tekintek az apámmal való találkozásokra, mint egy tudományos-fantasztikus film kulcsjeleneteire. Ezek a jelenetek azonban nem az előre-, hanem a visszatekintő szellem filmjéből valók.

(:az ablakig hátrált:) I. sohasem tett föl lepedőt. Szeretkezés közben mindig véresre horzsolta könyökömet és térdemet a bordázott ágyhuzat. Egyszer egy vadonatúj, gyöngyvászon lepedővel állítottam be. I. az ablakig hátrált, és halkan, de fenyegetően azt mondta: Ha lepedőt hozol, sikítok.

(:végtelen körözés) Nem vadászat, pusztán megrendülés, lehanyatlás, amikor már képtelen tovább tartani magát a test. Aztán a tápászkodás, a roham, végül az elrugaszkodás, és az idült vakremény: lesz még kegyes áramlat, emelő és megtartó.

(:földieim:) Megeszem a halottaimat. Húsomba temetem őket. Itt keringenek testemben mindannyian. Halálukban földieim.

(:távollét:) Nem a hiány, a távollét tablója az album. Talán ezért keresem oly rögeszmésen a helyszíneket, próbálok ráismerni soha nem látott arcokra.

(:arányok:) Hirtelen megváltoztak az arányok. Nem számoltam azzal, hogy időről időre átrendeződik a pálya. De végül megint tanulékonynak és alkalmazkodóképesnek bizonyultam. Újra megszilárdult bennem a hit, amelyben egyébként a lelkem legmélyén sohasem kételkedtem, hogy mégis csak legény vagyok a gáton. Az viszont elkerülte a figyelmemet, hogy miközben halálosan komolyan játszom a szerepemet, a közönség szinte fuldoklik a röhögéstől, és alig bírja visszatartani lelkesültségét, amikor az idomár cinkosan lekacsint a színpadról. Ellenszenves, önhitt, ostoba csőcselék. Mégis szánalmasan bedőltem a komolykodó, feszült figyelmet színlelő arcoknak.

(:a mágus:) Simon, a mágus: Én a megismerést és a pusztaságot adom.

(:kettős árulás:) Az író bosszúja az írástudón. Kettős árulás. Az első árulást akkor követtem el, amikor tollat vettem a kezembe. A másodikat, amikor két írásjel között megállt a kéz, és a kiagyalt szavak úgy taposták, döngölték le a talajt, mint menekülő, megvadult csordák a földet, amelyből bármi sarjadhatott volna.

(:a mozdulatlan nyelv:) Azt reméltem, lehet a szónak természete. A mozdulatlan nyelv alatt tartva, míg szét nem omlik, és át nem járja a testet és a földet.

-------

Csak gyermekeim születése óta álmodom közvetlenül a halállal. Korábban pusztán a halálról álmodtam, és ezek az álmok is rendszerint találkozások voltak halottakkal, elsősorban az apámmal. Már akkor is mindent a haláltudat szűrőjén át észleltem, de a klasszikus halálfélelmet, a kapaszkodó, görcsös rettegést nem ismertem. Öntelt gúnyolódás, lázongás, némelykor egy szép gesztus: így próbáltam együttélni a halállal.

(:közeledni:) Egyidejűleg közeledni, minden felől.

(:megadni magam:) Szeretem megadni magam. Ilyenkor úgy érzem, mintha tudnék.

(befejezni a mondatokat:) Sokat fogok írni az álmokról. Akkor talán befejezhetem az abbamaradt mondatokat.

(idő:) Az idő érvénytelenné válik, megszűnik a tempó. A történet a menekülés hisztériája nélkül szövi be képeivel az álomvilágot, miközben a termesz szorgalmú atomidő továbbra is királyi étvágyal zabálja a nyers húst.

(:a szó:) A szó ráadás, a csend gondosan ápolt tupéja. Fáradságos lélekgyakorlatok, aprólékosan kimódolt túlélési technikák, mindennapos gerillaharcok a semmi néma ragadozói ellen.

II.

(:tréfa:) Egyszer lélekszakadva berohantam az udvarról a hátsó teraszra, és színlelt döbbenettel elújságoltam szüleimnek a pusztán magam mulatságára kitalált hírt: meghalt Nyerges néni. Apám, anyám és nagyanyám az asztal körül ültek, szemben Nyergesék portájával, és komikusan megnyúlt képpel néztek össze a hír hallatán. Valószínűleg azért választottam Nyerges nénit, mert tudtam, hogy szüleim nincsenek jóba vele, így nyilván ösztönösen arra számítottam, hogy ha netán mégsem lenne annyira sikeres a tréfám, akkor sem történik semmi különös. Sőt, talán egy kicsit kedveskedni is akartam szüleimnek Nyerges néni halálával. Nem emlékszem már, hogy miként derült ki az igazság, mindenesetre apám rettentő dühös volt.

[BELGIUM UTÁN]

(:afrikot zabál a félelem:) Az arc csak később hullik szét. A vonásokat addig fölfüggesztve tartja a rutin, a fegyelem. Aztán a kárpitba fúródó fej, az afrikot zabáló félelem.

(:a kudarc:) A Nagy Tréningek, a tudományosan megtervezett edzőtáborok jól ismert kudarcai. Örökkévalóságig készülünk egyetlen mozdulatsorra, aztán nekilódulunk, és már az első pillanatban, az első mozdulatnál kudarcot vallunk.

(:mód a folytatásra:) Arra gondoltam, hogy ha lesz még mód a folytatásra, akkor már semmi sem mehet tovább úgy, mint eddig, és nyilván nem véletlen, hogy éppen akkor és ehelyütt szakadt rám a katasztrófa. Bizonyosan mondani, mondatni akar valamit, és ezt csakis így teheti meg. Így hiúsíthatja meg, hogy ne némuljak el, ha rezzenéstelen arccal, résnyire összehúzott szemmel elsuhan mellettem a lobogó hajú, zsinórszájú, sátorlapból szabott viharkabátot viselő férfi.

(:lebegés:) Az ébredés pillanata. Amikor még tart a lebegés, még fodrozódnak a képek. Gyorsan romló, fényérzékeny lapok. Aztán minden csak esetlegesség és jószerencse dolga. Mert estére bebüdösödik a lélek a várakozástól, az önsajnálattól, a komplikált rákészüléstől, és mindent lenyom az ébrenlét málhája.

(:bosszú:) Nem várok semmit a hamis és háládatlan szerekkel fölajzott éjszakáktól. A bosszú könyörtelen és kegyetlen. Az áldozat pedig hiábavaló.

(:kődarabok:) Dübörgő dömperek hálói alól aláhulló kődarabok.

(:mi az üzenet:) Szeretném tudni, ki suhan el melletem újra meg újra, és szeretném tudni, ki mellett siet el valójában. És mi az üzenet?

(:helyszín:) Rohangálok az idő hálóján, keresem a pontot, ahonnét leereszthetem magam. Szakadatlan rovom a térben egymással párhuzamos, oktogonális köröket, az innét nézve egyre szűkülő, egymás mögötti, perspektívikus pályákat. Mint egy tölcséres, egyenes szarv üreges belseje, amelynek tűhegyes pontban végződő csúcsa halálos pontosággal fúródik bele a vélt helyszínbe. Talán itt rejtették el a rejtjelezett üzenetet. Az oktogonok azonban csak innét nézve szűkülnek, valójában egyformák, és az a távoli, egyetlen pontnak tetsző idom éppen akkora, amekkorának onnét látnám a most hozzám legközelebb esőt.

(:a hangya:) A kötelet egyetlen mozdulattal vágtam ketté, közvetlenül a csomó alatt. A fonat szálai sziromként kibomlottak a vágás alatt. A hangya ezeken rohangál föl-alá, hol az egyiken, hol a másikon, mint óriásra dagadt fűszálon. Keresi az utat, amely az elveszített bog nyomába, a fészekhez vezet, és neki vannak fantomfájdalmai.

(a grafomán:) A grafomán mindent leírni kényszerül. A megszünés, a megsemmisülés folyamatát is, amíg végig nem fut az idegpályákon a visszavonhatatlan parancs a tollat tartó ujjakig. A hosszan elhúzott, zuhanó vonal is a történet része, a leszállás előtti pillanat kalligrafikus agóniája.

(:visszakérni a türelmet:) Arányos, sima mondatokat írni. Átadni magam a mondatépítés liturgiájának, visszakérni a türelmet, elfogadni és élni vele. Másolni az élet kegyes pillanatait, talán ezáltal nekem is részem lehet bennük.

(:felhok:) A felhők után kapkodok, és a vizet csapkodom. A levegőbe hullámveréskor kortyolok bele, amikor meg elnyugszik a víztükör, úgy préselem össze ajkaimat, mint egy megbántott fruska, kimenőjétől megfosztott cselédlány.

(:félelem:) A félelem akkor válik elviselhetővé, amikor önmagát kezdi fogalmazni. De akkor kezdődik, amikor megjelenik a megfogalmazás esélye.

(:hol vagy kicsikém:) Mi lenne, ha egyszerűen a fejemre húznám a takarót, mint egy gyermek. Meddig folytatódna a játék: Nahát, hol vagy kicsikém? Aztán odalépne az ágy széléhez, és atyaian, csak úgy a takarón keresztül, rákoppintana egyet-kettőt a fejemre.

(:számháború:) Elegem van a számháborúból. Inkább heverészni szeretnék szűrtfényű, lankás domboldalon, és békésen szemlélni a tájat, oktalan erők nélkül. (Ki a Gólem?)

(:azurlepkék:) Ki kell röppentenem torkomból az azúrlepkéket, mielőtt végleg összeragadnak szárnyaik, és lehúzza őket a torkom kútjában meggyűlt fekete víz.

(:a félelem kóca:) Vékony gumiszálon le-föl liftező figura, kitömve a félelem kócával. Vajon mikor fárad el az anyag? Mikor veszíti el rugalmasságát, és nem húzza már többé vissza a rácsimpaszkodó súlyt. Vagy mikor ún rá a megtartó kéz e monotón jojózásra? És vajon visszamászhatok-e a mozdulatlan szálon, ha tart még ugyan, de többé nem segít?

(:a menet:) A család hatalmas kézikocsival menekült a városból. Elől az apa és S. néni férje baktatott fölistrángozva, a család nőtagjai hátul tolták a kocsit. Csak a Dédi ült fönn a raktéren, málhák, összeszíjazott kofferek, ládák és néhány régi bútordarab között, egy súlyos, csavaroslábú, egyenes támlájú diófa karosszékben, merev felsőtesttel, rezzenéstelen arccal, bokáig érő, állig begombolt, fekete szaténruhában. Úgy tűnt, mintha az utat nézné mozdulatlan, fehér tekintetével, de már évek óta teljesen vak volt. A menet, mint egy lassan vonuló oltárkép, vállon körbe hordozott, körmeneti szent jelenet. Egy este érthetetlen nyelven ugató martalócok fogták körül a kocsit. A férfiakat elhajtották, a nőket megbecstelenítették. Csak a Dédihez nem nyúltak. Ő továbbra is mozdulatlanul, szálfaegyenes felsőtesttel ült a trónusán, és kőarccal várakozott az idő múlására.

(:képek:) Keresem a képeket. Beletúrtam a lapokba: csupa beteges gyengeség. Az eszelősség agyafúrt igazolványai. A paralitikus szellem választékos, kellemkedő figurái.

(:mindig én:) Fáradt vagyok és figyelmetlen, de ezeknek az éjszakáknak is ugyanannyival tartozóm. Most már nem félek, akár egymás mellé tenni is a mondatokat. A szöveg bármikor és bármelyik pontján folytatható, mert egy útja van. Hiszen én írom, és mindig én.

(:megadni magam:) Szeretem megadni magam. De nem számíthatok gyorstollú, szószátyár, brettli betétre.

(:unalom:) Fáradtság, de mindenek előtt az unalom. Ez a kitartó, állhatatos régens.

(:kaland:) Fantasztikus kaland még a legrosszabb mondat is.

-------

(:az elsüllyedt én:) A gyerek, mint egy formátlan, hatalmas kőtömb gubbaszt a csupasz, megfeketedett padlón, némán, zártan és súlyosan. Nincsenek végtagjai, nincs nyaka, arca, akár egy holt, megmunkálatlan természeti képződmény, fosszilia. Előtte réztábla, rajta a gravírozott eligazítás: Az elsüllyedt Én. A látogatók sorjában, a végső kegyeletadás áhitatával egy pillanatra megállnak előtte, majd továbbmennek. A híres mágus, paranormális fenomén azzal a szándékkal rejtőzött el közvetlenül a zárás előtt az épületben, hogy megpróbál kapcsolatot teremteni a plexifallal körülvett őslénnyel. Amikor már teljesen elcsendesedett az épület, belopódzott a terembe, és leült a gyerekkel szemben. Mi történt akkor éjszaka, senki sem tudja. Mindenesetre a nagy mágus, attól a naptól kezdve, nyomtalanul és végleg eltűnt, a múzeumban pedig vizsgálatot rendeltek el, ugyanis a kérdéses éjszakán a Gyűjtemény egyik legértékesebb darabját védelmező plexiüveg kalitkát valaki szakszerűen szétszerelte, és az üveglapokat a földre fektette. Az archeológusok aprólékosan megvizsgálták a fossziliát, mielőtt visszaállították volna az üvegkalitkát. Szerencsére, semmi káros behatás nyomát nem találták. A műkincs vizsgálata azonban a test hőkisugárzásának emelkedését állapította meg. A tudósok értetlenül álltak a jelenség előtt, de végül a levegő hőmérsékletének és páratartalmának módosításával újra visszaállították az eredeti állapotot.

III.

Harmadszor találkoztunk. Az első két alkalommal lent beszélgettünk. A lenti beszélgetések mindig szertartásosak a hideg, a korlátozott mozgástér, az ugyanott álló székek miatt. Én az íróasztal előtt, kissé beszorítva két fémpolc, a földön lévő irattartók, kéziratos dobozok, föltornyozott magnókazetták közé. Rendszerint féloldalra fordulva ülök, szembe kerülve az írósztaltól balkézre eső, térelválasztó fal előtt elhelyezkedő beszélgetőpartneremmel. A körülmények minimálisra redukálják a test, a végtagok mozgáslehetőségét. Csakis a feszült szellemi koncentráció állapotában alakulhat ki értelmes beszélgetés. Ellenkező esetben csupán hebegünk vagy kínosan hallgatunk. R. már első alkalommal határozott, hosszú léptekkel előttem haladva átvágott a szobákon, mintha már járt volna a lakásban. Megállt a látogatóknak elhelyezett szék előtt, diplomata táskáját a szék lábához támasztotta, és kissé körülményesen letelepedett. Azonnal beszélni kezdett. Ritkán nézett rám, és úgy mozgott, mint egy óriás marionett figura. Hangosan, szabatosan, terjedelmes mondatokban beszélt. A szavak között néha kissé félrebillentete a fejét, és melankólikusan lebiggyesztette az ajkát. Egy régi utazásról beszélt, távoli fürdőhelyen, szinte még gyereklány unokahúgával.

[BELGIUM UTÁN]

(:hallgatni:) Nem tudok hallgatni. Még virtusból sem.

(:folytonosság:) Elképesztő talány a folytonosság.

(:égi jelek:) Hiányoznak az égi jelek. A hirtelen kiválasztani kezdő domborművek, a holtukban elmozduló tetemek. Minden a föld felé mutat, az alvilágba.

(:az út:) Túlbuzgó alpinista, aki a csúcsra érve az ég tükrébe pillant, és lelkesen visszakiált: Még hosszú az út!

(:idő:) Az időt a tudatlanság és a félelem méri.

(:a lét természete:) A fény kinyitotta a szememet, és elvakított befelé. A szem pedig, mert látott, de vak maradt, megtanult félni, és a félelem megtanított beszélni. Félek. Mi ezzel szemben a Lét természete?

(:nézem a holdat:) Nézem a holdat, a bogarakat, a leveleket, a köveket, az éjszakát. Valahogy minden a helyén van.

(:emlékezet:) Az emlékezet: menetiránnyal szemben gyalogolni, robogó vonatban.

(:a tudat:) A szellemben minden ott lakik. A tudat innét szívja szalmaszálon át kincseit, mint béna nagybeteg a megváltó halált. A nyelv a visszaáramló levegő buborákai a felszínen.

(:idő előtti halál:) Félek a korai, az idő előtti haláltól. Nincs kedvem egy hűdéses hajnalon végérvényesen fölöklelni az asztalon kiterített, nyitott füzetet. Nem bízom sem az özvegyekben, sem a barátokban. A disznófejű utókor úgyis moslékká dagaszt tömpe orrával minden jószándékot.

(:keresem a párhuzamokat:) Keresem a párhuzamokat. Például Gy. rokkant, szakállas manóarcában a szűrt fénybe kitolt csecsemő tekintetét, ahogy a feje felett billegő, apró leveleket nézi.

(:semmit sem remélek:) Az őrülettől semmit sem remélek. Végleg elmulasztottam, hogy díszes cukorkásdobozban átnyújtsam agyamat a legdelejesebb tekintetű kisasszonykának.

(:fád bagzások:) Terhesek már ezek a fád bagzások. Nem panaszkodhatsz, fütykösöm úgy áll benned, mint a köcsögtartó rúdja, amikor hátratolt, teli tomporoddal eltartva magadtól, összeszorított fogakkal, gyorsuló tempójú hörgéssel mégiscsak elélvezel.

-----

(:B.-re mentünk:) Balatonra mentünk. El akartam vinni a TV-t, az olimpia miatt. I. nem akarta. Még a lépcsőházban is hisztériázott. Nem segített, mindenhol csomagok, szatyrok fürtjei lógtak rajtam. Gyűlölködve szitkozódtunk. I. már a kapunál állt, de még bent a lépcsőházban. Én a lépcsőn vergődtem lefelé. I. gúnyosan figyelt, és ekkor kicsúszott valamelyik szatyorból a napszemüvege. Pontosan az előttem lévő lépcsőfokra. Éppen lépés közben voltam, képtelen voltam már lefékezni vagy megváltoztatni mozdulatom irányát, és teljes súlyommal rátapostam a szemüvegre. A keret és az üveg valószínűtlenül hosszú recsegéssel ripityára tört. Úgy éreztem, valóban szörnyeteg vagyok, és már megbántam, hogy ennyire ragaszkodtam ahhoz a rohadt dobozhoz. De most már végig kellett játszanom ezt a lealacsonyító játékot. Ez, I. kevés győzelmeinek egyike volt.

(:faj:) Köpök a Vecsernyére. Az elmaradt vagy mindig pontosan érkező vérzésekre. A teozófikus mutatványokra, a mellékvesék ömléseire. Maradj meg magnak. Oszthatatlan, szórabírhatatlan egynek. Ne tudd meg, mi az, hinni, ismerni, ráismerni lélekre, szellemre. Elég, ha addig létezel, amíg meggyűlsz, összegyűlsz. Míg lassan elalél a Faj. Hogy ne lásson többé virágözön-anyát. Ne halljon füzesből zengő sípot, ligetekből zúgó szélhárfát, zsongást; ne olvashasson semmiféle üszkös álmot. Elpusztulok. Ez az egyetlen, amiért nem szégyenkezem.

(:kandisznó:) B. hosszú pórázon fölvezeti a kandisznót. A kiéhezett szörnyeteg örjöngve ront neki a hosszú asztalnak, és röfögve-csámcsogva falja az ételmaradékot. Dülöngélünk a hahotázástól, fölugrálunk az asztaltól, és egymást taszigálva, markolászva vonaglunk a röhögés görcseiben. A szörnyeteg fölhág az asztal tetejére, az ingatag alkotmány nem bírja a súlyt, és összeroskad. A hústömeg esetlen korcsolyázik a szétdúlt moslékban. Mi pedig hirtelen kedvet kapunk egymásra, mászunk bele mi is a húsba, dagonyába, majd bűnbánó szenteskedéssel ájtatos énekbe kezdünk. Aztán ólmos fáradtság omlik ránk, és hamarosan egymás hegyin-hátán hortyog az egész társaság.

(:záradék:) Az "Élj egészségben" záradékot jó olvasni. De kínos leírni.

(:túl a félúton:) Vajon ki siet elibém, túl a félúton?

(aranypatkányaim) Gyertek, gyermekeim, engedelmes aranypatkányaim. Ledobtam már tarka ruhámat, tollas, hetyke kalapomat. Helyébe ujjas vászoninget, zekét, bőrnadrágot húztam, lábamra rövid, feszes csizmát, fejembe pedig puha, vörös posztósüveget nyomtam, mint a nyalka vadászok. Tudom, vártatok rám hűségesen. Vecsernyekor, mikor megtelnek a templomok, odatelepedtek az ablakok alá, és lázasan fülelitek a delejes furulyaszót. Itt van-e már? És titkon összeesküdtetek, nem nőttök fel, míg az ígéret valóra nem válik. Atyáitok és anyáitok nem értették, miért kóboroltok a folyó menti ártérben, mi ez a koraérett, sosem apadó hűség. És gondolatban ezerszer körülültök a közöttünk guggoló hegykupok árnyékában, és hallgatjátok meséimet. És én látom az elnéptelenedett várost, mert pusztulnia kell, aki nem tudja a számadást, aki azt hiszi, csak úgy föl lehet ébreszteni a patkányokat, az átok beteljesedése nélkül lehet cicázni, tivornyázni a démonokkal, miközben a csapat eleje már torkig az iszapos mederben tapos.

IV.

(:reggel írtam:) Ha úgy dukál, üssenek agyon Petrarca olvasásakor. De alább nem adom.

(:a cél:) Minden áldozat bemutatására készen vagyok, ami közelebb visz a célhoz, a cél megszüntetéséhez.

(:az ész elefántiázisa:) A szellem az ész elefántiázisa. Nyomorékság, vásári mutatvány, mint a szakállas nő vagy a frakkos gnóm.

(:háborgó kémia:) A háborgó kémia lecsillapítása. Különbéke doktor Dzsekil és Hájd boszorkánykonyhájával.

(:agyamban vájkál:) Az agyamban vájkált, mint egy jószemű gazda, aki kézzel kotorja ki a beteg baromból a megrekedt (belesült) salakot.

[BELGIUM UTÁN]

(:zsugorodnak a napok:) Zsugorodnak a napok és a beléjük varrt én. Erőszakoskodik a halál.

(:piócák:) A szavak, mint jóllakott piócák hullanak le a testemről.

(:ahol nincs stílus:) Lehatolni, ahol nincs stílus, ahol a mondat nem tapasztalat és képzelet, hanem zsiger dolga.

(:györnyörű a hold:) Gyönyörű a Hold, és csak egyetlen mozdulat kellene, hogy elérjem. Mint a tükrös fövényre kiúszó bálnák. De én mindig a part felől érkezhetem.

-----

(:négy fenevad:) Négy fenevad. Az első a Halál, a második a Melankólia, a harmadik a Téboly, a negyedik az Áldozat. Az ős, a Feketeember, a Süket és a Gyilkos. Az átváltozás négy stációja, hogy az ötödikben kiröppenhessen a torkomba rejtett, maszkos imágó. Nyílj meg Föld, ki akarok jutni.

(:csomagok:) Le akarom tenni csomagjaimat (nem poggyászok!) a ravaszul beprogramozott, remélhetőleg a megfelelő pillanatban fölpattanó ajtajú automata csomagmegőrzőkbe. Szinte látom magam előtt a megrökönyödött csavargókat, amint bárgyún bámulják az egyszercsak maguktól fölkattanó ajtókat. A tanácstalan rendészeket, a veritékező tűzszerészeket, ahogy lélegzetvisszafojtva emelik be a pakkokat a homokkal teli faládákba. Persze csak vaklárma az egész. A rossz fogazatú, elhanyagolt külsejű fickók hamarosan visszakapják a röviddel ezelőtt még tiszteletet és félelmet keltett, nyomorúságos batyukat.

(:visszarendeződés:) Itt ülünk egymással szemben, és cserélgetjük a lapokat. Egyetlen hibás mozdulat, és leszakad a pókerarc, és újra kezdődik a fájdalmas építkezés, visszarendeződés. Nem tudom, meddig tart az anyag, a szál, hiába pontosak a mozdulatok.

(:korona:) Egyenes derékkal viselem a koronát, amelyet tucatnyi kar alig bírt a fejemre emelni. Nem én vagyok őrült, hanem az erő. Amely megformált és életre keltett, és amelynek pusztítania kell, hogy ne legyek rabszolga.

(:kapaszkodom fölfelé:) Szétterpesztett, falnak feszített végtagokkal kapaszkodom fölfelé a csőben. Olyan lehetek így, mint egy dróton rángatott András-kereszt. Talán sikerül följutnom, és a kéménybe pottyant, pórul járt ebfajzat szelid füstkarikákban bodorodik ki a kürtő fekete torkából. Megjárta ugyan, de sikerült megmentenie az irháját. Vihog kajánul, pimaszul riszálja magát a légben, és máris újabb gazságokon töri a fejét.

(:forgó parkett:) Egyszer vágtató huszár vagyok, máskor velencei gondolás vagy sétakocsikázó herceg. Aranyos hintóm előtt tűzoltókocsi csörömpöl, mögöttem pofáját nyaldosó kandúr billeg. Révülten szorítom az öklömbe izzadt zsetonokat. Előre figyelmeztetlek: toporzékolni fogok, üvölteni, ha indulni akarsz. Levetem magam a földre, és a szám úgy habzik majd, mintha vattacukor foszlányok szálldosnának ajkaim körül. Szép vagy, ahogy ott szaladsz mellettem a forgó parkett körül. Hajad kibomlott, kipirult arcodon verejték gyöngyök. Mindig így képzeltelek magam elé. Ilyen gondoskodón, anyásan.

(:kiírom a nyelvet:) Kiírom magamból a nyelvet. A szavak, a leírásukkal egyidejűleg, végérvényesen megsemmisülnek.

(:zuhanok:) Alávetem magam az oromról, elragadva a falra hágó zászlaját, és nagyszerű csukafejessel, kezemben a lobogóval zuhanok, szállok a mélységbe. Az ostromlók egy pillanatra megtorpannak az égigérő létrák fokán, és eltátott szájjal nézik véget érni nem akaró röptömet. Némelyik elismerően csettint nyelvével, de aztán tapintatosan félrefordítják tekintetüket.

Homlokszememet úgy szívták ki a démonok, mint rothadó fekélyt az irgalmas papok.