KIEGÉSZÍTÉSNEK SZÁNT AZ ELSŐ OLVASATBA

I/1. Bővülő anamnézis, lassuló eutanázia. A fáradtság menete, belterjes magánbeszélgetések, privát lánckörök, egy az egynek, magamtól magamnak. Folyamatos levélváltás két fiktív helyszínen lévő, fiktív partner között. Ez a mérték. Fojtogató, önemésztő, világnyi Én. Merő gőg és nyomorúság.

I/2 Legyen, aki minden pillanatban megbocsát.

I/4 Az ismétlés, amely nem mértéktartó, hanem passzívan mértékletes.

I/7 Bejött valaki a szobába, egészen közel lépett az ágyamhoz, és egy zseblámpával az arcomba világított. Amikor megkérdeztem, hogy mit csinál, azt válaszolta: Csak azt nézem, meghalt-e már.

I/10 Előretekintve, úgy képzeljük, hogy a lehetőségek sora végtelen. De mindez csak visszanézve válik bizonyossá.

I/11 Kár volt magunkra gyújtani a sötétséget. Minden odaveszett, és semmit sem kaptunk érte, csak az örök repetációt.

I/13 Vízben libikókázom. A hinta középpontja pontosan a víz szintjével van egymagasságban. Természetesen sohasem láthatom, hogy ki ül velem szemben, hiszen ha én fenn vagyok, akkor ő éppen a víz alatt és fordítva. De megállás nélkül hintázunk, egyre gyorsabban, és a végén már úgy érzem, mintha a víztömeg is velem együtt emelkedne, süllyedne. Mintha nem is a hinta billegne, hanem maga a meder. Aztán fölébredtem, és egy pillanatra azt hittem, hogy meghaltam.

I/13 Forduló nélküli, szakadatlan süllyedés és emelkedés a zárt, egymással párhuzamos aknákban. Mindkettőben én utazom. Hosszú, vékony zsinórra erősített bábu, egyenletes ritmusban le-föl pörgő faorsó.

I/13 Isten szeret jojózni. Ez az egy benne az emberi. Látnád, hogy toporzékol, amikor mint egy férget, kettévágják a zsinort. A spárga egyik fele hangtalan eltűnik a mélyben, a másik felének vége pedig tekergődzni kezd, mint egy parányi farkinca. Majd hirtelen horoggá görbül és megmerevedik.

I/14 Egy vékonydongájú, szőke fiúcska fényképeket dugdos a szálloda néptelen folyosóján a futószőnyeg alá.

I/25 A halál erezete bőrömre tapadt, sűrű szövetű hálóként fut széjjel az arcomon. Az elrettentés keresztmetszete.

I/30 A Nemzeti Könyvtár lépcsőjén egy régi fügemagot piszkált ki lyukas fogából.

I/32 Nincs szűkülő dimenzió, csupán arányos elosztás.

I/32 Az ismétlés biztonságot ad, mert célszerűséget sugall.

I/36 Nincs burok, amely körülvesz. Magam vagyok a burok.

I/36 A tér oszthatatlan. Minden egyes pontja önmagával és az egésszel azonos.

I/37 Here is a sign.

I/37 Amíg keresnem kell, csak véletlen találhatok.

I/38 Ki megy melletted mindig harmadiknak?

I/43 Minden történet az eltávozás pedagógiájáról szól. Különösen a kalandok tanúlságosak.

I/44 Az arc rezzenéstelen. Mintha minden izmot belülről varrtak folna föl egy feszült pillanatban a koponyára.

I/44 Újra le kell ejtenem a Nagy Üveget, hogy visszatérhessen a földre.

I/45 Azóta különböző állomások föltérképezésével foglalatoskodom, amelyeken ünnepélyes lassúsággal átvonulok. Szomorkás, nosztalgikus találkozások, egy levedlett dimenzió megszáradt anzikszai, amelyek az állomás elhagyása előtti utolsó pillanatokban hirtelen megelevenednek, és kimért, csendes bosszút állnak tán oktalan elpusztításukért.

I/47 Tegnap egész éjjel halottakat hajigáltam egy kútba. Mintha így számoltam volna le egy régi tartozásomat.

I/52 Azt hiszed, mert tombol a csürhe a zsúfolt stadionokban, tényleg áll a harc?

I/54 Kijátszani a folytatás rögeszméjét.

I/54 Nem folytatni, folytatódni.

I/54 Egyforma nagyságú, egyforma súlyú és fajsúlyú kövek. Egyenként kiemelem a kődarabokat a dobozból, és még mielőtt sorban egymás mellé raknám őket a polcra, egy kicsit gyönyörködöm bennük a változó erősségű fényben. Nem annyira a gyűjtőszenvedély, mintsem a túlélési vágy munkálkodik bennem. Mindegyik darab tanúságtétel. Vissza- és kétségbevonhatatlan. A puszta lét mint egyetlen bizonyosság.

I/56 Nincs irány, pusztán törekvés.

I/56 A visszavétel a felszámolás finomkodó körülírása.

I/56 Nap mint nap, óráról órára, percről percre megürülni. Minden egyes sejtet kifordítani és akkurátusan leütögetni, levakargatni a sejtfalak belsejére fölragadt szemcséket. Fölitatgatni a nedveket, és kezdődhet minden elölről.

I/65 Nem az a szofisztika, ahogyan beszélek, hanem az, ahogyan nem hallgatok.

I/66 Nem az erő, a szükség bont falat.

I/70 A két végpont egymás felé fordított macskaszem. Az átellenben lévő meredten nézi a másikat. Az viszont vak. Üres a szeme.

II/1 Le szerettem volna hunyni a szememet, de nem voltak szemhéjaim.

II/3 A visszavétel egyben átadás.

II/3 Egyszer belemártottam egy vöröshangyát a tintába, és szabadon engedtem a papíron.

II/13 A bátyám azt mondta, hogy mindig a lap végéig írom leveleimet. Mert félek a megkezdett, fehérségbe vesző lapoktól, a csendtől.

II/14 Az elmondás, a legalább valahogy elmondás kényszere.

II/14 Nem megérteni, pusztán érteni.

II/14 Mintha egy üres, fejemre szorult bödönbe rikoltoznék.

II/26 Iciri-piciri békaembereket fecskendeztem be egy parányi, üvegtartályba zárt, víz alatti tájba. Majd magam is búvárruhát húztam, és a töltőnyíláson keresztül fölúsztam az egyik kis erdei házig. Átsiklottam a kerítés fölött, uszonyaimmal érintve a fenyőfák korallszerű gallyait. Tettem egy kört a ház körül, majd bebújtam az ajtó félig nyitott résén át. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha egy hajóroncsba kerültem volna. De hamarosan nagy-nagy megnyugvás árasztott el. Olyan volt, mintha testem minden porcikáját átjárta volna a könnyű, meleg, olajos folyadék, és éreztem, miként olvad le rólam engedelmesen, lágyan és gyöngéden a bőr, a hús, miként olvadnak föl a csontjaim, és válok eggyé a közeg minden egyes atomjával. Aztán csak a sötétség, a vízfüggöny és az örökké tartó ébredés.

II/31 Egyszer ráonanizáltam a konyhasztalra. A sok erős ondó úgy terült szét a fekete skájterítőn, mint serpenyőben a tojásfehérje, és úgy véltem, fölfedeztem benne a gyereket, a kiscsirkét, a csimaszt. Az embrióból egy hajszálvékony, piros szálacska kacskaringózott elő, mint egy kurta vérér a szemben. Akkor már sejtettem, nem sok esélyem lehet. Kannibálok.

II/33 Anyám azt mondta, itt szépen kell beszélni.

II/45 A felszálló élet a pengén át végigkígyózik a kézbe.

II/47 Hárman vagyunk. A hóhér, az áldozat és a csaló. A Harcos, a Költő és a Pap. Ölni, alkotni, tudni.

II/51 Félvak, dublini szerzetes. Kissé féloldalasan ül a mély fotelban, keresztbe vetett lábbal, combjára fektetett kéziratlapokkal. Kézfeje arisztokratikus tartásban a papírlapokon. Ujjain a pecsétgyűrük pöffeszkedő levélnehezékek.

II/52 Én megpróbáltam úgy írni a szavakat, hogy ne jelentsenek mást.

II/52 Hátulról, mattüvegre vetített képek. A képek mostantól ott vannak. Ha elveszem az üveget, akkor is.

II/53 A vezetőállás helyén magas katafalk hajózik be. Minden vasból van. A hajófenék alatti tőke szinte fölszántja az üres medret.

II/53 Csend, mozdulatlanság és anyagtalan sötétség. A fájdalom- és félelemnélküliség háza. Osztatlan béke, amelyben a lét és a nem-lét összeér. A libikókázó vízszintező varázsa, a hermetikusan zárt edényben ide-oda úszó buboréké.

II/60 Oszd meg a kenyered halottaiddal.

II/60 Ma úgy érzem, akkor nem féltem volna a holttestedtől, ha például az ágyban áll meg a szíved, mellettem, és én tovább mozgok benned, hátulról. Csak a hideget nem akarom érezni.

II/61 Minden napot úgy kellene kezdenem, miként a látnok szólt Mithridatész vitézeinek. Kielégítő megfejtést nem tudtam találni. Nem megfelelő ez a mai nap. Homályos valamit láttam. Nem értettem egészen. De véleményem szerint érje be azzal, amije van, a király.

II/63 Miféle idő? Miféle emlékezet?

II/63 Látom, miként nyílik meg a rejtett tapétaajtó, és sápadtan, üres szemüreggel, földig érő, nehéz selyemben elvonul a hosszú, terített asztal mellett egy távoli, szerencsétlen rokon. Látom az arcokra dermedt fagyos döbbenetet, a gyermekek ijedten kikerekedő szemét, a cselédek még mindig tiszteletteljes alázattal megtelt tekintetét. Látom, ahogy az aggastyán kezéből kibillennek az evőeszközök, és arccal előre belezuhan a tányérba. Hallom a selyem surrogását, a léptek koppanását, a kézben tartott ezüsttálcákon megrezzent üvegek koccanását, a fiúcska halk, fuvallatszerű szellentését, az ezüstök csengését, a pürébe zuhanó fej puffanását.

II/64 Az emlékezet tele biblikus bűnökkel, mert hamis bálványokat imád.

II/64 A színpadiasság nem tulajdonság, maga a lény.

III/6 Az emlékezés gennye.

III/7 Amikor egy láthatatlan kéz - természetesen vérbeli hazárdőrként csak az utolsó pillanatban - kirántja az ellentétes irányban fölcsapó, egymás felé vágtató ívek találkozási pontjához helyezett lemezkét. Csakis ez a pillanat számít. Dieser Moment der Panik und nicht eine/die Erklárung desselben.

III/10 Mindenre emlékszem. Ahogy átfutottam az előszobán, a lépcsőház kamrájára, a körfolyosó üres, sötét kútjára, a hidegre, a félelemre és a mai napig folyamatosan bennem erjedő bűntudatra, amikor elfordultam az ajtótól, és nem adtam át az üzenetet. Mindenre emlékszem, csak magára az üzenetre nem.

III/10 Apám szinte üvöltve beszélt. Ez volt beszédjének megszokott, természetes hangereje. Én azonban mindig természetellenesnek éreztem ezt a nyelvről levált zengést. Talán éppen ezért képzelem úgy, hogy valaminek föltétlenül el kellett sikkadnia a mondatokat, szavakat körülvevő hangbúrában. Méghozzá életbevágóan fontos részleteknek, üzeneteknek. Abban reménykedem, hogy hozzám engedi az emlékezet a kimondás zörejétől gondosan megszűrt üzeneteket.

III/13 Mi más lehetnék, mint hű önmagamhoz?

III/13 Nem akarom érteni a szavaimat. Úgy akarom őket, amikor még minden lehetőség bennük rejlik, amikor még bármi megtörténhet velük.

III/27 Készülődöm az áttűnésben.

III/34 Már nem próbálok hallgatni. Még virtusból sem.

III/36 Képtelen vagyok elmenni, vagy csak egyszerűen odébbállni. És simán elhiszem, nincs hová.

III/36 A legalább valahogyan elmondás kényszere. Hallatlan becsvágy.

III/38 Nem, nem emlékszem semmire, hajtogatom konokul. Mert azt akarom, megtörtént legyen.

III/42 A könyvekből, papírosokból, háztartási szemétből összeállt laza halmok egyetlen vonulatként kígyóznak végig a lakáson. Bűnös hagyaték, rendezetlen, elhagyott csatatér. Az érkezők térdig gázolnak az örökségben. Lábszárukkal maguk előtt tolják a zörgő papírosokat, mintha száraz avarban taposnának. Valójában oktalan a nagy járás-kelésük, de gyerekesen élvezik a tapicskolást a puha, szinte ellenálás nélküli hulladékban.

III/43 A sötét ablaküveg mögül hirtelen fölcsap egy éjszakai pille. Gyerekesen megriadok. A verdeső szárnyak néhányszor hangtalanul nekiütődnek az üvegnek, aztán eltűnnek. Lustán hátradőlök a széken, karomat bizalmaskodón a mellettem lévő szék támlájára helyezem, és várom a társaságot.

III/45 Ki nem állhatom a márványtükrös toalett-szentélyekben torkukra vascsövet eresztő veszteseket, a nyúltagyukat falra fröccsentő, kétes ízlésű freskófestőket.

III/45 A derékhadak esztétikája a tenyérbe fújt orr.

III/46 Fölkéredzkedni a vak varázslók hajójára, akárcsak egyetlen idézetben, lábjegyzetben, ajánlásban, hogy ne merüljön el menten a lélek.

III/46.b. Mindenért ő a hibás. A száműzetésért, a küldetésért, a nemtelen szerelemért, a bódulatért, a kétségbeesésért, a függésért, az ezerszeres halálért, a holt húsok, holt szaruk, csontok, száraz bőr imádatáért, az üvegszemfedőn/-re lebegő/vetített, hűségesen őrzött, kettős arcképért.

III/47 Háromszor hét lépés széltében és hosszában. Zárt és teljes rendszer. Tizennyolc köbméterben emelkedő iszony. Hamarosan hol egymás, hol magunk ellen fordultak ragadozó ösztöneink. Ami megmaradt: az üledék, a seprűje, a makacskodó alja.

III/48 Befelé hulló szemgolyók koppanása.

III/49 A visszatérés visszavétel (I/56, II/3).

A visszatérés, a visszavétel tétovazása. A lógázó eszmélet leakasztása diófáról és a Házba vitele.

III/49 Szeretek állni a zuhatagban, és révetegen sikálni magamról a korszakos szennyet.

III/51 Újra apróságokra lelni, mint egy kifordított zsebben.

III/54 Untatnak a törvények. A lét nem törvénykezik.

III/54 Nem vesztem el, mert sohasem voltam.

III/54 A csend nem kasszasiker. A publikum jobban kedveli a levegőben pörgő, roncsolt végtagokat, a megperzselt hús, a vér szagát.

III/54 Túlbuzgó alpinista, aki a csúcsra érve az ég tükrébe pillant és lelkesen visszakiált: Még hosszú az út.

III/56 Az évezredeket az ember számlálja. A tudatlanság és a félelem.

III/61 Sokféleképpen lehet hallgatni. Nekem ez a módja adatott meg.

III/68 Vajon melyikőtök siet elibém, túl a félúton?

III/68 Nem vesztem el, mert sohasem voltam.

III/70 Pontosan látom magam előtt a városból kivezető utcákat. Táskám tömve papírosokkal, okmányokkal. Senki sem tartóztathat föl. Ha kell, embert ölök.

IV/2 Kiválaszt a szöveg.

IV/3 Kiugrottam a függöny mögül, és sírva kirohantam a szobából. Még hallottam anyám fojtott hangját: Ugye megmondtam, hogy ne a gyerek előtt. Ugye megmondtam.

III/26 What is behind the curtain?

IV/4 Nem gyanús, hogy mennyien élnek az aranykorból?

IV/6 Tudok várakozni. Amíg megszólalhatok, amíg érthetek, amíg elnémulhatok.

IV/6 Végzem a fizikai túlélés gyakorlatait. Várakozom.

IV/6 A törpéknek a szellem az ész elefántiázisa. Nyomorékság, vásári mutatvány, mint a szakállas nő vagy a frakkos gnóm.

IV/6 Az áldozat öldöklő tisztulás.

IV/7 Minden jelentés bennem van.

IV/7 Minden jel benem van.

IV/9 Nem szeretem a slágfertig, szavakész embereket. Érthető.

IV/11 Irtózom a létezéstől, mert képtelen vagyok elengedni.

IV/15 A szavak, mint jóllakott piócák hullanak le az emlékezetről.

IV/15 Teljesen megváltoztak az arányok. Az előbb le akartam ülni, de a szék valószínűtlenül távol volt tőlem, mélyen alattam, mintha egy hórihorgas óriás lettem volna, aki alá tréfából diónyi hokedlit toltak.

IV/16 Mi történt? Semmi, mondtam. És krémezni kezdtem az arcomat.

IV/20 Halkan bekopogtattam a baloldali ajtón, és mivel nem jött válasz, benyitottam. Jellegtelen, odúszerű, homályos szállodai szoba, amolyan egyszemélyes éjjeli menedékhely. Szemben egy viszonylag nagy, háromrészes, üvegajtós ruhásszekrény állt. Egy pillanatra megálltam a csukott középső ajtó előtt, szemben szürke tükörképemmel, majd valemelyest oldalt léptem, a befelé nyíló, félig kitárt ajtó felé, és noha szinte pontosan egyvonalban voltam vele, csak a háttér látszott. Tükörképem teljesen eltűnt, mintha hirtelen fölszívódtam volna a szobában. És ekkor, mintha a szekrény mögül szólna, meghallottam valaki hangját. Itt vagyok, mondta kissé öreges, reszelős, de kellemes orgánumán. Kerülj beljebb!

IV/23 Otthon érzem magam a holtak udvarában.

IV/24 Lassú, fokozatos visszatérés. Áldozatok és elfogadás. Újra megnyitása az átjáróknak, a vezetők, révkalaúzok arcának fölfedése (fölismerése?).

IV/25 Hamleti tartásban pózoló hős, kezében egy lenyakazott hóember kobakjával. Vajon mit látnék abból a szemszögből?

(Lehet, hogy egykor tudtam a filozófiát, a tudományok azonban mindent visszavettek.)

IV/31 Az agg B. írja, hogy már a legegyszerűbb dolgok neve sem jut az eszébe. Azóta többet beszél, mert körül kell írnia a hiányzó szavakat.

IV/33 Nincs bejutás, csupán két part, átjáró nélkül.

IV/37 Jó emlékezni az elmúlt éjszakára. A hús békéjére, a csendre, a visszhangtalanságra, az érzésre, hogy nem kell/szükséges föltétlenül megölnöm magam.

IV/37 A hús békéjének kiterjedése.

IV/37 A háborgó kémia lecsillapítása. Különbéke doktor Dzsekil és Hájd boszorkánykonyhájával.

IV/41 Minden érintkezhet. Minden elem rendelkezik, bizonyos konstellációban, mindegyik elemmel összekapcsolható, illeszkedő részecskével.

IV/42 Az induláshoz elég, ha pusztán van átjáró az univerzumok között.

IV/42 Lassan kitöltöm időm, mint apám a bátyám érettségíző öltönyét.

IV/43 Tegnap éjjel elalvás előtt, az álom és az ébrenlét mezsgyéjén, belépett az ajtón egy magas, széles, határozott kontúrok nélküli, fekete alak. Csak arra emlékszem, ahogy ott állt az ajtóban, egyik lába a szobában, bal keze még a kilincsen, és én azt mondom neki: Jöjj csak bátran, nem félek.

IV/44 Nem mondtam, hogy próbáld meg túlélni magad. Elegen gyűlölnek már.

IV/44. Hét éve várják. Még végigcsinálja a programot. Már volt odaát, találkozott velük. Ne nyúljanak hozzám, láttam, milyen az, ha valakihez hozzányúlnak. Ilyesféléket mondott.

IV/47 Átégetni a tudatot. Vajon ki húz át a nyíláson?

IV/48 Egymással átellenben ülünk, kettős árny, két egybevágó, síkban fölvetülő, homályos szövedék. Közöttünk fal, a szálak mégis összeérnek. A hajszálcsövekben ide-oda áramló nedvek. Suttogunk, mint a szerelmesek. Minden szavunk vallomás, bensőséges hallgatásunk is. Nem tudom elképzelni, hogy valójában ellenségek lennénk.

IV/50 Hogyan juthatok ki onnét, ahova nem hatolhatok be?

IV/50 Magabiztossá tesz a tudat, hogy őket minden igazolhatja, engem viszon semmi.

IV/53 Nem ismerem pontosan a szavak értelmét.

(IV/55) Wake up. Time to die.

IV/57 Az első a Halál. A második a Melankólia, a harmadik a Téboly, a negyedik az Áldozat. Négy fenevad. Az ős, a Feketeember, a Süket és a Gyilkos. Az átváltozás négy stációja, hogy kiröppenhessen torkomból a maszkos imágó. Nyílj meg Föld, ki akarok jutni.

IV/61 A tudás nem válasz.

IV/64 Meg szeretnélek szólítani. Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy Te is ott ülsz az üveg előtt, a másik oldalon, velem szemben, és Te is ugyanazt a feketeséget bámulod.

IV/65 Kiszívták homlokszemet, mint irgalmas papok a rothadó fekélyt.

IV/70 Szemlélem magam, de nem férkőzhetek hozzá magamhoz.

Az emberek helyét (?) az jelezte, hogy ott megszünt a fény. Átsétálhatott, átnyúlhatott rajtuk, és ezek a sötét, amorf foltok ide-oda mozogtak, hajladoztak.

Azt ígérted, ha tudnád az átjárót, megpróbálnád, akár a visszatérés, a túloldal bizonyossága nélkül is.