IV. ÁTJÁRÓ
(:egész éjjel repültem:) Reggel, amint fölébredtem, hívtalak. Csupán azt szerettem volna mondani, hogy ma föltétlenül kezdjél el Te is írni, mert hosszú, szinte földtörténeti hosszúságú idő óta először újra azt álmodtam, hogy repülök. Igen, egész éjjel repültem egy széles hídon. Az út teljesen sima és üres volt, mintha egy középen kissé fölpúposodó fémszalag lett volna, korlátok és pillérek nélkül. Mindenre emlékszem és pontosan mindenre emlékeztem álmomban is. Repülés közben állandóan a kezembe tartottam valamit, mintha egy alattam suhanó kerékpár kormánya lett volna. Efölött szálltam, ugyanakkor éppen ezáltal a földhöz kapcsolva, mintegy leföldelve. Boldognak éreztem magam, és tudtam, nagyon régen repültem utoljára. Akkor is két meghatározott pont között szálltam le-föl, a Hajnóczy utcában, de sohasem emelkedtem a házak fölé. Mintha valaki egy láthatatlan zsinórnál fogva tartott volna, vissza-visszahúzva, majd újra megeresztve. De most csak egy irányba repültem, előre, át a másik partra, a budai oldalra, a Gellért-hegy felé. Azért hívtalak, mert úgy emlékeztem, mintha veled repültem volna. Boldog elszántsággal ébredtem. A repülés felajzott és vakmerővé tett. Már nem érdekeltek a gyilkos szándékok, a virtus elbutította bennem a félelemet. És a vágy: elkészülni, ha egyetlen pillanatra is, és hinni az ostoba, de katartikus káprázatban. Aztán átértem a túloldalra. De már nem a híd fölött, hanem a híd meghosszabításaként folytatódó magasút széles, súlyos betonlapjai alatt jártam.
(:nyom:) Pontosan egyvonalban járunk. Ugyanabban a nyomban, még lépteink ritmusa is azonos. Úgy húznak le a holtak, mint rossz rémtörténetekben a föld alól kikapaszkodó kísértetek.
(:nem bocsátok:) Mi közöm hozzátok? Milyen jogon akartok még mindig belém avatkozni? Miért nem nyugodtok bele, hogy megszüntetek? Nem elég a kegyelet? Hogy ápolgatom trágyátok hajtásait? Ki-kijárok hozzátok, igazgatom anyásan dunyhátokat, beszélgetek, diskurálok, bratyizok veletek? Na, mi újság odaát? Nyom a deszka? Vagy kellemesebb fekvés esett a hálóban? Miért nektek kellene megbocsátonotok? Én nem bocsátok. Hiszen ma is egészen jól indult a reggel. Délelőttre sikerült szellős rendet rakni az asztalon, most meg minden egymásra hányva, fölborogatva, széttúrva. Még harmadfél nap sem kellett hozzá.
(:micsoda csalás:) Micsoda csalás ez az eltompult, öreges nyámmogás folyókról, rakpartokról, katonaiskolákról, férfibarátságokról, sarzsiból avanzsált festőkről, éjszakai magömlésekről, M. É. melléről.
(:a bestia:) Mindent magával ránt a bestia. Roppant testével lebucskázik a mélybe, és óriásrájaként terül szét az ártatlan holmikon. Az állig fölfegyverzett figuránsok pedig, mint a patkányok rontanak elő leshelyükről, és rejtjelezett lándzsamércéikkel a földhöz szögelik a meg-meglebbenő lebernyegeket. A hátranyalt hajú intéző, mellén összefont karral, széles terpeszben figyeli a műveletet. Az úr bizonyára elégedett, hiszen még kedvenc vérebeit sem kell eloldania. A lebernyeg meg-megránduló csücskei alól kiiszkoló, slafrogos szent bolondok hamarosan maguktól kullognak vissza a hússátor alá. Mindenki kímélheti magát, és így az elfojtás is kíméletesebb. A hit pedig már-már komikus buzgósággal ragadja magával az egész bagázst. Martalócot, áldozatot egyaránt. És az úr, lelki szemeivel a mindenség legpirinyóbb, fikarcnyi pontját is látva, jó gazdaként meghatódik.
(:függöny:) Apám, Rudolf bácsi látogatásának másnapján kezdte hátraszoktatni a hajamat. Rudolf bácsi az asztalra borulva sírt. Azt mesélte, hogy éjszaka kellett menniük, leponyvázott teherautókon, és csak amikor odaértek, akkor tudták meg, hová küldték őket. Meg azt is mondta, hogy leköpdösték őket az utcán, és a katonák a kenyérbolt előtt sorban álló emberek közé lőttek. Tudtam, hogy Rudolf bácsi onnét jött, ahonnét napok óta feszült csendben füleltük a híreket a bespalettázott, zárt konyhában, a percegő, varázsosan össze-összeránduló, zöldszemű Pacsirta rádió előtt görnyedve. Újra hallottam a recsegő, ropogó dobozból fölerősődő és elhalkuló szavakat. Kiugrottam a függöny mögül, és átrohantam a szobán. Még hallottam anyám fojtott sziszegését: Ugye megmondtam, hogy ne a gyerek előtt. Ugye megmondtam.
(:haj:) Apám bevizezte a hajamat, és hátrakefélte. Attól kezdve minden nap. Szégyelltem kimenni az udvarra. Délelőttönként a ház sarkánál kuksoltam, és onnét lestem a labdázókat meg a partra indulókat. Lenyalt frizurám azonban ebéd utánra mindig kiugrott. A letapadt hajszálak elváltak a fejbőrtől, fölmeredtek, majd előredőltek. Délután már ott tomboltam a többiekkel. Apám aztán egyszercsak abbahagyta a fodrászkodást, és látszólag mindketten megfeledkeztünk a frizurámról.
(:nem akarok hazaérni:) Nem akarok hazaérni. Másutt talán poézist párol a csalás, én úgy érzem, súlyos sarat dagasztanak lépteim és lehúz az alantasság. Mert annyira talmi, földszagú és földízű a visszatérés. Nehéz függönyöket ereszt a távlatok elé, leköt és megköt, és mindent megnevez, mindennek tudja a nevét. A másnap kibetűzhetetlen szavakban jobban bízom. Gyanús a gördülékenység, a világos beszéd. Valaki más.
(:mintha súgnának:) Mintha súgnának, és szándékosan rosszul.
(:új nyelv:) Megtelnek az utcák és a terek ugató, rongyos szörnyetegekkel. Alányúlnak a szűzeknek, leverik nyúlszőr kalapját a fontos embereknek, gyerekfejekkel labdáznak, éjt nappallá téve áll a fergeteges utcabál. Hallom, ahogy éjszakánként kurjongatnak, titkos jeleket váltanak, gyakorolják az új nyelvet, szervezkednek, szövetkeznek, szorgos ujjakkal kötik a hálót, amelyben majd úgy vonszolnak le a színről, ahogy a narancssárga öltönyös utcaseprők húzzák maguk után az aszfalton a kék, szemetes műanyag zsákokat.
(:foglyok:) Az alagutakban egymást tapossák az összezsúfolódott foglyok. Rémülten tekintgetnek hátra, de csak az eltorzult, verítékező arcokat látják, önmagukat, és az arcokon túli áthatolhatatlan, fenyegető sötétséget. Az elsők már megrekedtek, az utánuk jövőket dugattyúfejként préseli össze a sötétség. Nagy űrtartalmú, hermetikusan zárt óriásfecskendő. Parókagyár a tömeg.
(:arányok:) Teljesen megváltoztak az arányok. Az előbb le akartam ülni, de a szék valószínűtlenül távol volt tőlem, mélyen alattam, mintha egy óriás lettem volna, aki alá tráfából egy gyüszűnyi hokedlit toltak.
(:nincs lejárat:) Tengerparti sétány. Az emberek játékosan bele-bele szaladnak a vízbe. Felülről látom őket. Dagály. Emelkedő víz, majd hirtelen visszahúzódik. Egy valószínűtlenül magas kőpárkányon ülök, és nincs lejárat, nem tudok lejönni.
(:doboz:) Egy nagyvárosi lakás legfölső emeletén. A ház egy széles út mentén áll. Este, hosszú küzdelem után bezárok valakit vagy valamit egy dobozba. Alig nagyobb, mint egy diszkes doboz. Az ablak előtt állok, tenyeremben a doboz, az ujjaimmal szorítom össze alul és felül. Aztán az ablakból látom a dobozt, az utcán fekszik, a járdán. Valószínűleg kidobhattam az ablakon. Egyszercsak óriási erővel kiüti valami belülről a doboz oldalát, ököllel. Ezt a képet viszont közvetlen közelről látom. Páni félelem tör rám, hogy kiszabadult, mindjárt itt lesz a lakásban. Nyilván már jön is fölfelé a lépcsőn. Rettegeve kapom magamra az utcai cipőmet, menekülni akarok, de a félelemtől nem engedelmeskednek ujjaim, nem tudom befűzni a cipőmet. (=> cipőfűzés/meghalás)
(:arc:) Mi történt? Semmi, mondom. És krémezni kezdem az arcomat.
(:kemény idők:) Kemény idők. A letargia és a heveny izgalmi állapot közötti ingázás. Foggal föltépett körömágyak, féktelen onániák, rejtőzködő excesszusok. Konspiratív találkák a Sátánnal, hol gyufárus lánynak öltözve, hol amorosonak, máskor diszpécsernek, kalauznak vagy főellenőrnek. Mindketten különösen kedveljük a szoknyás szerepeket. Gyöngéden, de határozottan benyúlni az anyag alá, kéjgyilkosságokról álmodozni, bibliai bűnökről, megrontásról, incestusról, habzsolásról, önemésztésről, a botrányos áttűnésről.
(:acélgolyó:) A szekrényeket vízszintezővel állítják be. A kilőtt flippergolyók csilingelő robajjal cikáznak a villogó, rugós gombák és plexifalak között. Az ellenőrök fül mögé dugott ceruzacsonkkal járkálnak a szekrények között, és a legváratlanabb pillanatokban rúgdossák ki egyik-másik asztal innenső lábai alól a magasító alátéteket. Az acélgolyók rövid, éles sorozattal zuhannak vissza a szekrény belsejébe. Az előbb még örjöngő gép sötét, mozdulatlan, döglött állat. A játékos ágaskodó, megfeszült teste, arca beroskad, a könyökben enyhén behajlított karok aláhullanak. Néhány pillanatig nem történik semmi, majd a játékos újra kissé előredönti felső testét, kétoldalt, féltenyérrel, mintha a doboz oldalába markolna, az asztal üveglapjára támaszkodik, és halkan, kissé siránkozva megszólal: Miért csinálod ezt? A másik enyhe megvetéssel a hangjában, ugyanakkor ellentmondást nem tűrő hangsúllyal rászól: Csak nem csinálsz jelenetet!? És a játékos engedelmesen tűri, hogy föltűnés nélkül átvezessék a mellékhelyiségbe.
(:hajnali város:) A hajnali város kifordult szemmel, fehéren didereg. Az utcák üresek, csak néhány munkás siet szolgálatba vagy az éjjeli műszakból hazafelé, süketen az álom vagy az álomtalanság agyukon szétkenődött vastag, aranyló barnás zsírjától. Minden lelassul, csak a madarak vonulása gyorsul fel. Ide-oda húzódnak, magányosan vagy csapatokban. Fönn minden egyenletesen szürke, és ez megnyugtat. Este jönnek J.-ék, viszik az éjszakámat. Kénytelen vagyok e szokatlan, különös fényre berendezkedni. Ritka alkalom az ilyesfajta kirándulás. Utoljára a depresszió kettős falait kopogtatva kerültem ekkorát. Félájultan, ráborulva az ismeretlen belső indíttatástól kényszeresen mindig a lap aljáig teleírt írólapokra. Hősi idők, a hétköznapi nyomorúság tragikomikus tanúságtételei.
(:sámánképző:) Valószínuleg most terítik ki a műtőasztalra Szpiseket, számlálják át a zsigereit, ereit, belsőségeit, rakosgatják ide-oda a húsokat, mint festőkádból kiemelt, súlyos rongyokat. Fordított sámánképző.
(:betonlapok:) Az indulás (éppen az indulás!) színhelye. Ugyanaz a nyomasztó, ólmos szürkeség. Ugyanazok az utcák, az utcát szinte súroló, alacsonyan fekvő lakás, a közeli, magas, fekete falak, súlyos fények, mozdulatok. Mintha mindannyian mázsás, hosszú kabátokat viseltünk volna. Viaskodtunk, bírkóztunk a mozdulatainkkal. A légzés minden erőnket fölemésztette. Hiába szívtuk be teli szájjal a levegőt, akárha betonlapok feküdtek volna mellkasunkon.
(:zuhanás:) Lehet, hogy isteni "köcsögök" a kupolában tipegő légtáncosok. És a zuhanás gyorsabb és kegyesebb halál, mint a lassú merülés, az akós tüdők roppanása, a fulladás. Szebb muzsika a pozdorjává törő csont ropogása, mint az iszákos nyeldeklés kluttyogása. Elismerem, az ezüstös flitterpikkelyek alatt szétmált hús sejtése elviselhetőbb érzés, mint a testhez feszülő, kékesfekete iszapblúzos, felpuffadt képű vízihullák látványa. A megváltásnak számos útja lehet. Így ér össze a tengerek mozdulatlan fövénye a manézsok átvérzett fűrészpor szőnyegével.
(:készen állok a mennyegzőre:) Most már tudom, miért tutajoztam le az innenső part nélküli folyón. Miféle hegyeket hordtunk el, hogy megnyíljanak a lagunák, a visszafelé áramló vizek, és ellenállás nélkül bebocsáttassunk a barlangszerű lakásba, fülledt fények, nippek, ódon bútorok, vastag függönyök, kárpitok, szőnyegek közé. Készen állok a mennyegzőre.
(:lebegő kosár:) A csáklyák még tartják a lebegő kosarat. Többször is lekiismeretesen ellenőrzöm a köteleket, és ha szükséges, újabb horgonyt vetek ki. Nyugodtan alszom, végzem dolgomat, és nem veszem igazán komolyan a lent mesterkedő koboldokat. Csak néha gondolok arra, hogy fuldokolva a röhögéstől elnyiszálhatják a guzsalyt, és eloldozhatnak. Ilyenkor látom zsugorodó alakjukat, hallom zúgó csöndbe vesző kurjongatásukat, miközben csúfolódva fölfelé integetnek. De ugyanígy gonoszkodva vissza is tarthatnak, hol megeresztve, hol viszahúzva a kötelet, ahogy a kabátom lecsüngő szárnyát húzogatták az álmaimba belopódzott, beste kölkök
(:csírák:) Egy krumpliszsákokon fekszem, kiterítve. A zsákvászon pólusain átszivárgó hullanedv előbb a gumók héjára száradt földet lágyítja meg, majd lassanként kicsíráztatja az alattam lévő televényt. A csírák, mint koralltelepek ága-bogai burjánzák körül testemet.
(:méreg:) Kissé oldalra fordulva, félrefordított fejjel szívom magamba az éjjeli szekrényre készített mérget. A folyadék néha megáll a szalmaszálban. Mintha egy hatalmas, a párnák közül kissé fölemelkedő, félrehajló rovar nyújtaná hosszú szívócsápját a tölcséres virágkehelybe. Ha nem látnám az arcot, csak a tartást és a kellékeket, akár egy mondén szertatásra is gondolhatnék.
(:éjszakai autópálya:) Üres, éjszakai autópálya. Lekapcsolt lámpával, zajtalan száguldok. Hirtelen hatalmas, barna tömb jelenik meg előttem. Talán egy teherautó kivilágítatlan háta. Tudom, nem lehet elkerülni az ütközést. Semmit sem érzek, szinte unottan félrefordítom a kormányt. A kocsi nyilván belerohan a teherautóba, én azonban a pályán kívül állok. Mintha megszakította volna az automata a játékot, és most várni kell, amíg kattogva leszámolja a bűntetőpontokat, és újra kezdi a futamot. De az is lehet, hogy kiszálltam, és átadtam a vastag sportkormányt a mögöttem állónak.
(:valami növekszik a fejemben:) Valami növekszik a fejemben. Néha rosszul fekszik, nyomja egyik-másik féltekét, kamrát vagy ducot. Ilyenkor nehezen mozgok, sok mindent elfelejtek, és állandó, tompa nyomást érzek a homlokom mögött, mintha az űrtartalmánál valamivel több anyagot töltöttek volna egy zárt edénybe.
(:mérni kezdik a húsokat:) Nekicsapódom a rácsoknak. Testembe csáklyaként horgadó markok. Előbb csak tartanak, majd lassan, rettentő erővel húznak befelé. A rács azonban nem enged. Aztán kiszakad az első marok, majd utána a többi. A hátsófelükre huppant törpék csalódottan forgatják mancsaikban a véres cafatokat. Duzzogva pillognak hol egymásra, hol az iszamos rácsokra. Hiszen ők nem ezt akarták, nem ezeket a szövet- és vászondarabokkal átszőtt, bőnyelékes tépéseket. Aztán hirtelen lázas sürgés-forgás támad. A ketrecekben díszes, régi fadobozokat vesznek elő, mintha pisztolypárbajra készülnének. Fölnyitják a lapos, hosszúkás ládikókat, és a bársonybélésű tokokból csillogó patikamérlegeket és apró súlyokat emelnek ki. A műszereket az előttük álló, magas posztamensekre helyezik, és rendkívül figyelmesen mérni kezdik a húsokat.
(:kutyák:) A kutyások az egész tanyát átkutatják. Ököllel betapasztott füllel, görcsösen összeszorított szemekkel kuporgok a fészerben. Amikor kinyitom a szemem, a kukoricagóré rácsain keresztül, pontosan szemmagasságban, az egyik véreb vöröses lében forgó, borostyán szemét látom. A kutya egy ideig néz, aztán hangtalanul továbbvonszolja gazdáját.
(:a látogató:) Igyekszem csak akkor engedni, ha már végképp nem tudom tovább tartani az ajtót. Ilyenkor egyszerűen félreállok, szinte udvariasan átengedem a terepet. Máskor azonban úgy töröl képen az ajtó, ahogy a nagy bunyós komédiákban, csak úgy menet közben, kézfejjel osztja szét lórúgásnyi csapásait a másfél mázsás főhős. A látogató megáll a küszöbön, és sarkán hintázva, lovaglópálcáját tenyeréhez csapkodva, pimasz képpel méreget.
(:a démon háziállata:) Az én a démon háziállata. Idővel összenőnek, hasonulnak egymáshoz, kölcsönösen gondozzák egymást, ismerik a másik rigolyáit, és nagyokat sétálnak a friss a levegőn, mert az öregség egyre rossz szagúbb.
(:táj:) Mint egy kajla kamasz ugrálok a napozó palánkja előtt, és azt remélem, az emelkedés és süllyedés közötti szemvillanásnyi holtponton megpillanthatom a titokzatos, pompázatos tájat. Föl sem merül bennem a gondolat, hogy talán csak horpadt combok, pohos hasak, laposan szétterülő húsok szárítgatják magukat a rákkeltő dicsfényben. De mindig csak ugyanaz a vigasztalan kép, a szürke eternitfal. A végső kimerültség előtti percekben néha lázas, néma matricákat húz föl a falra az oxigénben úszó agy, de ezek a képek is hamar elpattannak, és az oxigénszint lassú csökkenésével együtt minden visszasüllyed a merev, száraz letargiába.
(:a hiányzó szavak:) Az agg B. írja, hogy már a legegyszerűbb dolgok neve sem jut az eszébe. Azóta egyre többet beszél, mert körül kell írnia a hiányzó szavakat.
(:utazás:) Gyere, kedvesem, csináljunk úgy, mintha még zsúfolásig lennének a karzatok dús, forró húsokkal, ételekkel, szavakkal. Mintha a fekete, üres vastraverzek még mindig tartanának, és nem süvítene közöttük a jeges szél, örvénylőn pörgetve lábunk körül a zörgő leveleket. Gyere, hajtsd vállamra, mellemre arcodat, omolj rá karomra, és én kivezetlek a lobogó hajnalba, a gigászi vascsontváz előtt óriás tengerjáróként várakozó, lefüggönyözött ablakú cirkálóhoz. A sötét szemüveges, rezzenéstelen arcú testőrök ünnepélyes mozdulatokkal kinyitják a kocsi ajtaját, besegítenek minket az utastérbe, és alig hogy elhelyezkedünk az ülés vánkosai között, máris megkezdődik az utazás. Arcodhoz hajolok, szinte érintés nélkül megcsókolom a szemedet, és inkább csak lehelem, mintsem mondom: Drága, drága Constantine. És börömön érzem a halálosan meg-megvonagló test gyengülő áramát. A felszálló élet a pengén át végigkígyózik a kézbe.
(:színek:) Egy nő jön le a hegyről. Azt mondja, elhoztam neked a színeket. És a különböző színek úgy zuhognak alá a kezéből, karjáról, mintha csak letekert, széles szöveteket mutatna. Nézd csak, mondja, és ide-oda dobálja a lepedőszerűen szálldosó színeket, mint egy rövidárú kereskedő.
(:megfeneklett bárkák:) Hosszú gerendákkal próbáljuk visszatuszkolni a tengerbe a megfeneklett bárkákat. Társaim ide-oda ugráló tekintetében félelem és kétségbeesés. Csupán e roppant mélyvízi herkentyük szárítgatják nyugodtan a hasukat a fövényen. És miközben ott nyögünk, fújtatunk, vezényszavakat vakkantunk a szélbe, úgy nézünk össze, mint egymásra valló gyilkosok.
(:csetlőbotló figurák:) A bejárat előtt ormótlan, rejtélyes tartalmú dobozokkal csetlőbotló figurák ideje végképp lejárt. A közönség bamba közönnyel bámulja a főhőst, aki mulatságosan túlméretezett mozdulatokkal forgatja a kezében lévő, az ajtónyílásnál nagyobbnak tetsző tárgyat. Valamelyik oldalon mindig fönnakad. A próbálkozások éppen annyira unalmasak, mint a megoldás. A főhősnek mégiscsak sikerül az átjutáshoz szükséges egyetlen lehetséges helyzetbe hoznia poggyászát, vagy pedig egyszerűen leteszi a bejárat előtt, elégedetten leporolja tenyerét, és diadalmasan átmasíroz a nyíláson. Ma már rögtön szedelődzködni kezdek, ha meglátom a távolból közeledő, jellegzetesen kacsázó, felpakolt alakot.
(:néma sereg:) Fegyelmezetten üldögélő, néma sereg. Csupán a démonok ordítanak, csattognak, dobognak, hogy távol tartsák a tűztől a fenevadat. Aztán előlép a sötétségből egy bilgercsizmás, bikanyakú, disznófejű alak. Hüvelykjét széles, vastag ővébe akasztva, szétterpesztett lábakkal megáll, gúnyosan végignéz a lapító, kezét tördelő bagázson, majd gorombán szétrúgja a tüzet, pöffeszkedve a kör közepébe áll, kigombolja sliccét, és hatalmas krinolinjával a fel-felszisszenő parázsba hugyoz. Az öregek meghunyászkodva, alázatos szeméremmel nyomkodják a szemüket. Egy idióta vihogva zsebkendőjébe trombitál, a démonok pedig kussolva visszahúzódnak a sötétségbe.
(:homályos folt:) Koponyám úgy nyílt ketté, mint egy vadgesztenye tüskés, zöld héja. Alatta a barna csonthéj tetején fehéres lepedékként szétterülő, homályos folt. Mindent ezen keresztül látok.
(:olajképek:) Kertész utcai szoba, ahol gyerekként aludtunk. Tompa, szürkésbarna fény. Az ablak nyitva, szemben hatalmas, fekete tömb, szinte bedől az ablakon. Nagyméretű olajképeket festek. Vastagon fölvitt, harsogó színek. Először ecsettel dolgozom, aztán kézzel kenem a festéket. Csak egy kép sikerül. Mondom K.-nak, vigye le az ószeresnek. Jörn menni készül. Kimegy a középső szobába. Emő mélyen alszik a megvetett ágyban. Jörn tapintatlanul elvesz valamit a takaró mellől vagy alól. Talán a kulcscsomóját. Emő megriad a csörgésre, és az alsó, teljesen fogatlan állkapcsa görcsösen rángatózni kezd álmában. Mellé ülök, átölelem a vállát, és úgy csititgatom. Jól van, nincs semmi baj. Nincs semmi baj, mondom.
(:illeszkedés:) Kétségtelenül léteznek tökéletes pillanatok, amikor a figurák rövid tüskéi egyszercsak illeszkednek a tábla lukacskáiban. Könnyen és akár véglegesen elronthatom a játékot, ha türelmetlenkedve, erőszakoskodva akarom kikényszeríteni az illeszkedést. A fogacskák elgörbülhetnek, letörhetnek, és akkor hiába találom meg a megfelelő helyzetet, a darabok legföljebb érintkezhetnek, kapcsolódás nélkül. A pillanat viszont csakis akkor tökéletes, ha rögzít és rögzül, ha megsejtet valamit az állandóság biztonságából. Valószínűleg jóval többször jön létre e kegyelmi állapot, miként észlelni tudom. Legszerencsésebb pillanataim gyakran nélkülem zajlanak le.
(:szerelvény:) Szikrázó napsütésben rohanó, zsúfolt szerelvény. A pálya mellett fasor. A redőnyök melleti réseken apró fényszigonyok csapodnak be. Az üléseken elnyúlt koboldok. Gúvadt szemgolyójuk tűpárna. Fejükre vizes tömlőt szorítanak. A zsákocskák mint hatalmas, ernyedt emlők folynak alá homlokukra, tarkójukra. A stewardok és stewardesek hűsítőket és csillapítókat szolgálnak fel. Ha a lehúzott, viaszosvászon redőny meg-megzörrenő széleinél nem villanna meg egy-egy keskeny, fehér fénysáv, azt is hihetnénk, a föld gyomrában lévő otthonukba térnek vissza e fényérzékeny kis koboldok.
(:teleírt lapok:) Tintával teleírt, hatalmas lapokon fekszem. A papírok lassan átnedvesednek, és a tinta vékony érben szivárogni kezd a szőnyegre. Aztán kis üvegcsékbe próbálom félfogni a lecsorgó tintát. Vajon mit tudnék visszaolvasni belőle?
(:szekrények:) Az utcán fogdossák össze az embereket. Egy férfit, két oldalt egyenesen hátra feszített karral, futva vezetnek a rendőrök. A két kar, mintha szárnyak lennének. Egy rádió van nálam, kihúzott antennával. Abban van a plasztikbomba. A rendőrök nem tudják. Megengedik, hogy még otthonról elhozzak valamit, de velem jönnek. A ház, mint egy nagy szálloda. Fölmegyek, egyedül vagyok. Sötét szoba. Amint belépek, csöng a telefon. Fölkapom, a középsó bátyám. Azt hiszi, otthon vagyok. Csak azért telefonál, hogy ha jön a Slifi, akkor mondjam meg neki ezt meg azt, stb. Közbevágok: Ne szóljon senkinek, de letartóztattak az oroszok. Lehet, hogy többé nem jövök vissza. A következő kép, hogy valakinek félig kétségbeesetten, félig röhögve mesélem: Még azt sem tudtam megmondani K.-nak, mit, hol talál. Teli vannak a szekrények. Lesz dolga, mindent szétválogatni.
(:ringe, ringe reihe:) Anyám, kislánykorában találkozott Sz.E.-vel. A korzón sétált, karonfogva Katóval. Nyár volt, szépen föl voltak öltözve, talán egy zenés matinéről jöttek. Vihorásztak, hajladoztak ide-oda, és akkor egyszercsak szembejött velük egy nagyon előkelő külsejű, középkorú férfi. Rögtön fölismerték Sz.E.-t. Egy pillanatra elnémultak, mire a híres költő rájuk mosolygott, és éneklő hangon odaszólt: Ringe, ringe reihe. És már el is haladtak egymás mellett.
(:színpad:) A kikötőben celofán zörög, a kalózbárkának halenyv szaga van, a párbeszédek, monológok, félreszövegek plébekről mennek. Mintha bádogkannákba beszélnének a szereplők, mindannyiuk hangja egyforma. Különböző kifejezéseket használnak, mondataik mégis egybevágók. Nincs törés, a végtelennek tűnő folyamat a legcsekélyebb fennakadás nélkül zajlik. Mégis minden másodpercben merő képtelenségnek tűnik, hogy a következő pillanatban is történhet valami. A közönség már rég ügyet sem vet a színpadon történtekre. Köpködnek, sörért mennek vagy vizeldébe, tereferélnek, harsányan udvarolnak szomszédjuknak, vagy ásítozva nézegetik az órájukat. Nem mintha az előadás végét várnák, hiszen már rég megfeledkeztek a színpadon történtekről. Inkább csak unalomból vagy megszokásból. A társulat tagjai kezdetben értetlenül és ijedten néztek össze. Nem mertek kilépni a darabból, hátha csak tévesen értelmezik a nézőtéren történteket. A falusi turnékon már amúgyis hozzászokhattak a surmó publikum viselkedéséhez. Most azonban már az első köhhentések, grimaszok, ártatlan mozdulatok is szokatlanul fenyegető, feszült légkört teremtettek, és ez az előadás kezdetétől fogva buraként borult az egész térre. Az első komolyabb kilengések még ebben a zárt rendszerben történnek. Aztán a színpad hirtelen leválik a nézőtérről, és mint egy vízbe pottyant fölhúzható játék, lassan süllyedni kezd, miközben a légmentesen zárt üvegbúra alatt tovább mozognak a figurák, szól a verkli, láthatatlanul és némán.
(:aranytojás:) A Keresztanyáméktól kapott csomagokban minden télen ott feküdt, vöröslő kolbászágyban, májfoltos hurkavánkosok között a megkopasztott, mesebeli szárnyas, hájas hasában az aranytojással. Sohasem rágtam szét, hanem nyelvemmel élvetegen fölkentem szájpadláspmra, mintegy kikentem a szájüregemet. Úgy hittem, amíg nem olvad szét e bűvös pástétom, rendkívüli dolgok történhetnek velem. A férgek és rovarok csak jóval később jelentek meg, és parányi rögökként elhordták az aranytojás belsejét.
(:üvegtartály:) A vénember, mint egy kifordított, összerogyott üres zsák kuporog középen. Úgy tartják, Katari Babának hívják, és szakadatlan egyetlen, érthetetlen szót motyog maga elé. Az emberek egymás hegyén-hátán tolonganak a ketrece előtt. Kordont kellett húzni köré, mert mindenki meg akarta érinteni. A látogatókat fehér köpenyes, lazúrozott arcú teremőrök vezetik végig a helyiségben. A látogatás után mindenki kap egy félgömb alakú, kis üvegtartályt A műanyag talpon álló, zárt edényben Katari Baba ül, pontosan úgy, mint a ketrecben, csak itt éppen víz alatt. Az emberek mosolyogva forgatják a kis üvegtartályt. Katari Babát ilyenkor varázslatos hószakadás függönyén át lehet látni. Egyszer, az egyik látogató, teljesen váratlanul elhajította a tartályt. Az éppen indulni készülő emberek megmagyarázhatatlan okból, fejveszetten bemenekültek a ketrec mögé, és befogott füllel, görcsösen összeszorított szemmel lapítottak.
(:kődarab:) Hatalmas, szinte teljesen sötét, bútorozatlan hodály. A falak mentén kőkemény, csikorgó gumimatracok. A gumi teljesen lehorzsolja a bőrt a könyökömről. Mintha egy-két szóló fiú is lenne. Az egyik a sötétség mélyén jajgat, tejért könyörög. Aztán elnémul. Később megjelenik az ajtóban M. Miklós. Aztán egy kivilágítatlan, hajnali utcán megyünk. Négyen vagy öten. Zsebembe süllyesztett öklömben egy tárgyszerű, test nélküli, apró öklöt szorongatok, mint egy kődarabot. Nyirkos hideg, csontig hatoló didergés, a kimerült test üressége. Az utca végén aztán nyoma veszik az éjszakának.
(:fürdővendégek:) Gyors léptekkel előre-hátra aprózó, magasba bámuló figurák. Kezük ide-oda rángatódzik. Az egykor fenyegető zúgással cikázó idomok azonban már rég leszakadtak a zsinorról, és a nyílt vizek fölé szállva összetörtek vagy a tengerbe csapódtak. A fürdővendégek üres kézzel sasszéznak előre-hátra a száradó fövényen.
(:nem félek:) Tegnap éjjel, elalvás előtt, az álom és az ébrenlét mezsgyéjén, belépett az ajtón egy magas, széles, határozott kontúrok nélküli, fekete alak. Csak arra emlékszem, ahogy ott állt az ajtóban, egyik lába a szobában, bal keze még a kilincsen, és én azt mondom neki: Jöjj csak bátran, nem félek. Kitöltöm időm, mint apám a bátyám érettségiző öltönyét.
(:galambok:) Biciklivel megyek a járdán. Nem pedálozok, csak lábbal lököm magam. A járda teli nagy testű galambokkal. Megpróbálnak fölszállni, de nem érik el a megfelelő magasságot, túl súlyosak, nekem ütköznek, kabátom szárnyába gabalyodnak, és ott vesződnek alatta.
(:férfias idők:) Únom már a viadalokat, az örökrangadókat. Elegem van a tornazsákszagú öltözőkből, a harsányságból, a keskenyen megnyíló, szőrös valagakból, a gőzből. Únom a kapuk mögött álló lányok túldramatizált sikongatását, a be- és kiszólásokat, a salak ízét, a lefürdés utáni, édes kimerültségben végzett, lusta keféléseket. Elegem van a férfias időkből.
(:a szöveg:) A szöveg folyékony kátrányként mássza be az üveget, mintha egy kérlelhetetlen óriás hajolna fölé.
(:személyi lap:) Mégiscsak jobb lett volna ügyvédbojtárnak szegődni, kissé eszelős tekintetű, gyomorbajos fogalmazónak, akinek az irodafőnök el-elnézi némelykori hóbortjait. Elvégre is a kézírása gyöngy, nyelvi fordulatai pedig bravúrosak. És ami még a külcsinnél és a leleményességnél is fontosabb: példásan megbízható. Excesszusai könnyen kezelhetők, jegyezte föl személyi lapjára egyik elöljárója, nem tudni pontosan, milyen alkalomból.
(:buntetőszázad:) A bűntetőszázad nyugovóra tér és álmodni szeretne. Mint mesebeli királykasasszonyok, mélységesen mély álomba merülve, szusszantva, szellentgetve, kegyesebb légáramalatokban reménykedve.
(:a híd alatt:) A híd alatt kígyó formájú halak. Egyhelyben lebegnek a pillér tövénél, sekélyen a víz alatt, ezüstös hátukkal a felszínt tükröztetve. Hirtelen nyílegyenesen átsiklik közöttük egy magányos árnyék. Talán a mélyből úszott föl, vagy a híd tulsó oldala felől, egyszer csak megjelent, aztán egy szemvillanás alatt eltűnt. "Láttad? Láttad?" Hajtogattad feldúltan. Nem tudtam megállapítani hangodból, idegebajosan ide-oda röpködő tekintetedből, hogy a félelem, az önigazolás, a rögeszme vagy a beletörődés daráltatja-e veled a szavakat. Alig tudtam palástolni. közönyömet.
(:szavak:) Szavak. Rövid, pipaszerű fúvócsővel lebegtetett pingponglabdák, pehelysúlyú légtornászok. Se leesni, sem elszállni nem tudnak. Bájos alkalmatosság, jutányos áron, cs. k. 1.20.
(:hír:) K. kora reggel hozta a hírt. Fölakasztotta magát a festő. Gyakran találkoztam vele. Hol az egyik trafikban, hol a másikban ácsorgott, és ivott, sört meg rövidet. Mindig ugyanazt a munkaruhát hordta. Fehér vászonnadrágot, ingszerű, fehér vászonkabátot és hetyke kalapot. Vörösesen csillogott a szeme és mosolygott. Itt lakott a közelben, minden nap láttam a létrákkal, festékes vödrökkel telepakolt kocsiját. Néha egy jóval fiatalabb, rókaképű, alkoholista seggéddel vándorolt házról-házra, különböző aprómunkákat elvégezve. Néhány hónappal ezelőtt szakállt növesztett, ápolt, nyírt szakállt. Ez bohémossá tette külsejét, és egyre többet láttam ünneplőben, széles karimájú, csúcsos, kissé különcködő, fekete kalapban. Vasárnaponként szinte mindig találkoztunk. Már messziről köszöntöttük egymást. Én a munkából jöttem, ő pedig mintha mindig vendégségbe tartott volna.
(:sétány:) Egy tenger- vagy tóparti város mondén sétányán lófrálok K.-val. Minden szürkeségben ázik, mintha nedves cementpor borítaná a növényzetet, a korlátokat, a kövezetet, az éttermek, kávézók teraszán kifelé fordított székeken ülő embereket. Egyszercsak megtorpan K., visszafordul, és azt mondja: Te, ez R. volt. Egy pillanatra elcsodálkozom, hiszen nem is ismeri R.-t. Aztán megállok, és visszanézek. Tényleg R. az. Utána szaladok, hosszan és némán összeölelkezünk.
(:ismeretlen környék:) Trolin utazom. Minden ülőhely foglalt, de nem áll senki. Egy lány ül mellettem. Amikor elbúcsúzunk egymástól, már állva, szorosan magamhoz ölelem az egész testet. Kellemes melegség árad belőle. Végigcsókolom az arcát, száját. A lány német, de teljesen hibátlan magyarsággal, évődő hangsúllyal, kissé ingerlőn elnyújtva a magánhangzókat ezt mondja: Faaarkaaas. A nem sokkal előttünk ülő gyerekek felé pillantok. Félek, hogy esetleg meglátják az előbbi jelenetet. Amikor elmegyek mellettük, lopva figyelem őket. Rám se hederítenek. Aztán leszállok. Ismeretlen környék, külvárosias hangulat. Minden idegen, de tudom, jártam már itt, méghozzá álmomban. Most azonban rossz helyen szálltam le, egy vagy két megállóval elobb.
(:nem akarok ilyen csúnya halott lenni:) Nem tudom, miért kellett apámnak még napokig, hátrafeszített fejjel hörögnie, ide-oda görgetnie az embóliát ereiben, játszania a fenegyereket, a verhetetlen lélegeztető gépet. Talán, ha láthatta volna, amint a bakfis nővérke egykedvűen belelökte töppedt pöcsét a kacsába, nem csinálja mindezt. Én nem akarok ilyen csúnya halott lenni.
(:a műfaj:) Nem tudom, miért kellett a kikötőben mászkálnotok, tuskó matrózokkal alkudoznotok, kofakülsejű kalóznőknek jegyajándékot osztogatnotok. Próbálom elképzeni, mi járhatott a fejetekben a fövényen lépkedve, majd egyre beljebb és mélyebben taposva a vízben. Végsősoron következetesen viselkedtetek, hiszen a kudarc maga volt a műfaj. Az operetthősök, tinglitanglizók inkább puffogtattak, mérget zabáltak, öltögették földagadt, kék nyelvüket a világra, de legfőképp önmagukra.
(:várom a császárt:) Szótlanul és alázatosan várom a Császárt. Nem tudom pontosan, mikor és milyen alakban érkezik. Úgy képzelem, óriási, kerek feje van, húsos, joviális arca, boltozatos, fényes homloka, széles csattal összefogott, kaftánszerű alabástromot visel, és vastagtalpú sarut. Elől összekulcsolt kezekkel, elégedetten szemlélgeti a képet, nem néz rám, nem is szólít meg. Roppant megindultságot érzek, testem szinte elomlik a gyönyörűségben, és akkor átlépek az ösvényre.
(:minden sikerül majd:) Előre szólok, hogy toporzékolni fogok, belecsinálok az ágyba, idiótán forgatom a szemgolyómat, öltögetem a nyelvemet, és rendszeresen össze-vissza beszélek. Semmit sem fogok megbánni, és boldog leszek. Rám sem fogtok ismerni! A régiek megcsodálnak, az újak rögtön befogadnak. Minden sikerül majd, és nem fogom érteni a múltamat.
(:a gyerekkor:) Persze, a gyerekkor. Kiapadhatatlan métely. A folyamatos, gátlástalan megrontás medencéje. Minden szennyet beleeresztünk, talán majd földerítik az enyvezett szárnyú tündérek. A visszaélés mérgezett kútja. Úgy bújunk be a finom, jószagú paplan alá, miként riadt tízéves lánykák mellé, és elcsuklik a hangunk, mikor megérintjük a fölcsúszott hálóingecske forró szegélyét.
(:nehéz idők:) Mint őrtornyokban kigyúlt, füstölgő fényszórok pásztázom végig a tájat. Mozdulatlan, elzuhanva alszik a tábor. Csak a villanypásztor ciripel, és az árkokból vadászatra induló sündisznók szuszogása hallik. A magas, óriás platójú kézikocsik is pihennek, előrebillenve, a földbe fúrva hosszú, egyenes szarvukat. Hol vannak a szökevények? A kerítések ága-bogán fönnakadt gyolcsok, tépések szikkadt, régi lombok, ottragadt levélmúmiák. Tél van, a szinte mozdulatlanságig lelassult vegetáció korszaka. Lemászom az őrtoronyból, megigazítom derékszíjamat, zubbonyomat, és szemlézni indulok. Mindenütt rongyok, kócok, hústalan jelmezek. A tátott szájakból előkotort kenetek nehéz időkről tanúskodnak. Gyanús ez a csend.
(:az első mondatok:) Pontosan emlékszem, mikor írtam le az első mondatokat, micsoda pokoljárás után. Fuldokoltam a görény munkaadók által elém tolt, teli csajkában. Hol az egyik tartotta lenyomva fejemet a küblibe, hol a másik. Bőrzekés, veretes szájú, törpe erőművészek. Csak akkor engedték föl a fejem, ha már gejzírként rotyogott az edény. Bátorítón megpaskolták pofácskámat, aztán szépen visszanyomták üstökömet. Tüdőmből úgy szakadt föl a levegő, mint az üzemi szirénák sivítása. És éppen egy ilyen pillanatban, még mielőtt ezernyi hajszálvékony vonalban megroppantotta volna szemem tükrét az emelkedő frekvencia, leírtam tizenkét rövid, áttetsző, de még soha meg nem közelített pontosságal megszólaló mondatot. Észlelni már nem tudtam őket, de végig belőlük lélegeztem, míg el nem bocsátottak a kényurak. Ez volt a bosszúm, hogy éppen akkor szólaltam meg, amikor rettenetes valagukkal a számra telepedtek. Előtte hónapokig ültem az üres, lefüggönyözött lakásban. Goromba tél volt, a ruhám bádoggá keményedett rajtam. Nem voltak napszakok, napok, órák. Sehol sem voltam. Úgy éreztem, nem szólalhatok meg többé, miközben tudtam, képtelenség az érzés. Számot kellett vetnem a szégyennel, a megfutamodással, a hitelét vesztett drámával, az árulással. Nem tudtam nem élni, és nem ismertem ennek sem az okát, sem a magyarázatát.
(:tisztulás:) Szép volt lobogó hajatok, kalaplengetésetek. És én is igazán kitettem magamért, ahogy fáradhatatlanul integettem. Mintha egy felhúzható szerkezet mozgatta volna a csuklómat. A szél néhol megbontotta a pillérekre tekert nemzeti szalagokat, és a vásznak vitorlaként csattogtak a levegőben. Aztán irtózatos viszketegség, átgennyesedő kötések. A lágyuló gyolcsok jelezték, lassan vége a múltnak, jöhet a tisztulás.
(:mi által ismerszik meg az örző:) Mi által ismerszik meg az őrző? És ha nem szörnyeteg? Nem sörtés, fogait csattogtató ebfajzat? Lépfene? Surranó, sanda gáz, méla sugár? De nem is rejtőzködő testű szirén, hanem merő jóakarat, ragyogás és segítőkészség? És ha huszonegy tükrös ajtóra találok? Nekirontok az üvegnek? És mi van akkor, ha mint egy őrült robot, nem elvégzem a feladatsort, hanem előre-hátra robogok a műveleten belül, sohasem érintve a két végpontot, amíg szét nem égnek a vezetékek? Mi a biztosíték?
(:nincs szabadulás:) Úgy tettem, mintha csak odatévedtem volna, és nem szántszándékkal heveredtem volna le a mezőre, szétterítve hajamat, akár egy díva vagy luxus kurtizán, és alvást színlelve, résnyire nyitott szemem sarkából lestem, miként piszmognak körülöttem a törpék. Amikor már bizonyos voltam, nincs szabadulás, sopánkodva rángatni kezdtem a fejem, kipányvázott loboncomat, módfelett nagy riadalmat keltve a nyüzsgő hangya armadában. Egy ideig mulattatott a széles gesztusokkal dirigáló hadvezérek hangoskodása, majd megszeppent visszakozásuk, és ahogy később újra óvatosan, meg-meglódulva, curikkolva, megint nekiveselkedve bemászták testemet. Szinte egyidejűleg döbbentünk rá: nincs szabadulás. Nehéz lett volna megmondani, melyikünk lepődött meg jobban. És melyikünk rettent meg inkább. Hiszen mit kezdjünk egymással? Rossz kaland. Pusztán az ürülékem a fél országot elárasztotta. Kiégtek a földek, megáradtak a folyók, összeömlöttak a tavak. Egyetlen éjszakai magömlésemmel egy egész tartomány lányait és asszonyait termékenyítettem meg álmukban. Szüntelen úgy festettem, mint akit össze-vissza vernek, pedig senki nem bántott. De minden mozdulattal falakba, kövekbe, hegyoldalakba, erdőségek rácsozatába ütköztem. A legközönségesebb tennivalók elvégzését is irdatlan erőpóbává tették az arányok. Bármilyen halkan beszéltem, regimentek süketültek meg. Ha meg csak némán tátogtam, nem tudtak elég messze menni, hogy olvashassanak a számról. A kölcsönös tragédia egyre szorosabban láncolt egybe minket. Úgy éreztük, tartozunk egymásnak a közösen elszenvedett és kölcsönösen okozott katasztrófáért. Teli voltam segítő buzgósággal, jóakarattal. A törpék növekedni igyekeztek, én zsugorodni. A tudósok, felcserek, mérnökök mindenféle praktikákkal próbálkoztak, a ráolvasástól a csontátültetésig, az artikulációs bázis átalakításától a mértékegységek módosításáig. Később azonban elmérgesedett a viszony. Vádaskodások és alpári jelenetek tanúja lett az ország.
(:homokzsák:) Testem lágy agyaggal töltött homokzsák. Csak lassan mászik elő az éjszaka szarkófágjából, válik újra mozgékonnyá, kezdi meg a nappali működés eröltetett iramban végrehajtandó gyakorlatait.
(:az alkalmas pillanat:) Nem az emberekkel, pusztán áttetsző sziluettjükkel, buborékszerű, hártya alakjukkal érintkezem. Beszélnek, megérintenek, én is szólok hozzájuk, én is megérintem őket, időbeliség és kapcsolat nélkül. Az érintkezés létrejötte egyben a kapcsolat megszűnésének pillanata is. Látom magam a reggeli utcákon, az üzletekben, hivatalokban, emlékezetemben. Szememben minden színhely pontos topográfiája. Körülöttem ápolt és elhanyagoltabb külsejű férfiak és nők, valójában élettelen, üres rongyhalmazok, önjáró jelmezek, tetejükbe szúrt fejekkel. Aztán újra a lakás, követelődző zajaival. Folytonos zaklatás, kattogás, ajtócsapkodás. Az önuralom erőmutatványai. Majd a közös, terheléses étkezés. Kint gázt és sárt eregetnek az utcák, lassan elengedem magam. Várom az alkonyt, a rövid visszatérést az álom és ébrenlét közötti lagunákba, a készülődést, a tisztulást, a nappal fokozatos felejtését. A délelőttből már csak néma, egydimenziós matricák maradtak. Igyekszem fegyelmezetten viselkedni. Az egész nap hiábavaló, ha most feladom vagy gyenge vagyok. Aztán átváltok a gondosan kiválasztott meditációs szövegre, és várom az alkalmas pillanatot. Innét még két-három óra, néha valamivel több. Mostanában ritkán tör rám a gyorsan és ellenállhatatlanul érkező rosszullét. De ilyenkor is viszonylag biztonságosan érem el a másik szobát.
(:képek:) Megszokásból még magam köré készítem a könyveket, de nem érdekelnek. Csupán egy-egy szókapcsolat, megvillanó gondolat éle ragad meg röpke pillanatokra. Inkább a természeti könyveket lapozgatom, rácsodálkozom az akváriumként fölkéklő képekre, a költöző madarak vonulását szemléltető ábrákra, a fürtökben fejjel lefelé lógó repülőkutyák hatalmas, barna szemére. Szeretnék én is könnyű búvárbőrbe bújni, és pacsálni, pipálni melegvízű tengerekben.
(:a történeten kívül:) Egyedül vagyok a történeten kívül, mint a visszahúzódott tenger sivatagában elengedett gyerek. Mintha lassan húznák a talpam alatti fövenyszőnyeget, és én képtelen lennék lelépni róla.
(:ereszkedés:) Egész napos száguldás, éhezés. Átkelés ködbefúlt hágókon, hófoltos átjárókon, majd ereszkedés a katlanban. Mélyülő kékség, rohanás a sűrű hőségben, látási zavarok, aztán sötétbarna, földfalszerű képződmények. Nem lehet pontosan megállapítani, hogy hegyoldalak táblái vagy már maga a város. Majd sötét, egyre zsúfoltabb sikátorok. Irányjelző táblák, kanyargó lépcsők, aztán mintha egy szűk, meredek pincelejárón rohannék. Hirtelen kitágul a tér. Fölötte fantasztikus, még sohasem látott kékség, alatta hömpölygő, egyetlen hangon áradó tömeg. Roppant fényár, ezerszeresen vibráló hallucináció. Rendkívüli önuralomra van szükségem, hogy ne veszítsem el az eszméletem a kimerültségtől, az éhségtől, a hőségtől, a látomástól. Aztán Sybille déli metszésű arca, Anna sudár alakja, a nyaktörő, sötét szerpentin, az óriási ház hosszú, belső folyosója, és végre a hűvös, hodályszerű szoba. Hanyatt fekszem az ágyon, egyedül, nyitott szemmel, teljesen üresen.
(:jégmadár:) Az út addig tart, amíg sikerül mozgásban tartanom az elhajított babát, amíg elég fürgén dörzsölöm partvisommal a jeget. Kétségtelen, a dobás és a siklás eleganciája után kissé nevetséges ez a fűrészelő rángatozás és a vánszorgás. Pedig az út hosszát csakis a két pont közötti távolság méri. Nem vitás, a jégstadionból tovaszálló vastuskó meséje mindig megtölti a lelátókat. Néhány, a várakozástól felhevült szurkoló még látni is véli a szikrázó ezüstköntösben tovaszálló jégmadarat. Ilyenkor izgatottan felugrálnak, hadonásznak, integetnek, gyakran magukkal ragadják izgalmukkal a közelükben ülőket is, aztán egyik pillanatról a másikra elcsitulnak, és a továbbiakban újra, akárcsak a hosszabb-rövidebb ideig tartó incidens előtt, az alkalomhoz illő módon viselkednek, és a verseny végére rendszerint meg is feledkeznek a közjátékról. Csak a legmegátalkodottabbak mesélik még napok múltán is, hogy az egyik bábu igenis elszállt, és némelyik még azt is hozzátódítja, a jégmadár visszaintett neki.
(:a paraván mögött:) Újra itt ülök a paraván mögött. Számolom a napokat, mintha tudnám, meddig kell számolnom. Ez az egyetlen lehetőség, legalábbis addig, amíg föl nem állsz, és nem jössz elibém, megkerülve a paravánt. Akkor majd fölállok én is, és kissé megindultan várom, hogy mellém lépj, szótlanul és gyengéden belém karolj, és átvezess a túloldalra. Példát a Te türelmedről veszek, ahogy ott ülsz mozdulatlan, összezárt térdekkel, szinte súlytalanul a combodra fektetett tenyerekkel. Látom nyugodt, rezzenéstelen arcéledet. A várakozásban próbálok azonosulni veled.
(:trónus:) Fáradt vagy? Kérdezte a kapuban a ravasz vénember. Persze, hogy fáradt vagyok, feleltem. Ha fáradt vagy, ülj ide a helyembe, míg vissza nem térek, mondta. És én letelepedtem a trónusra, magam elé nyújtva a vassaruban ronggyá szakadt lábamat. Azóta képtelen vagyok fölállni. És most itt ülünk a paraván két oldalán, félúton, és várom, hogy arcunk összeérjen.
(:zsonglőrök:) Az igazi zsonglőrök felvarratják arcukat. Csak a pancserek és a svihákok riogatják a zsöllyéket, míg menekülniük nem kell a behajigált ülőpárnák zápora elől. És persze néhány háborodott. Őket azonban nem üldözik el. Miként a gnómoktól, tőlük is kéjesen lehet irtózni. Valójában azonban senki sem tudja, hogy a tér melyik oldalához tartozik.
(:féktelen omlás:) A szemüregek puskatussal koponyába szakított, fekete odvak. Ömlenek a képek. Sűrű, féktelen omlás. Az idő, az álmok, a félálom és az ébrenlét napkitörésszerű viziói. Nincsenek gesztusok, hangok, pusztán képek, kezdet és végnélküli, gyilkos áradás. Az áradat lassan, amőbaszerűen szétterül, majd emelkedni kezd, mígnem minden oldalról lezárja a teret. A folyadék lassan besűrusödik, elnehezül, néhol még végigszalad egy-egy levegőbuborék a masszában, hamarosan azonban teljesen megmerevedik, megszilárdul az anyag, és az én végleg bezárul az épeszű őrület képekből tömörített bunkerébe.
(:örvény:) Bízzál bennem. A döntő pillanatokban nem fog remegni a kezem. A kín, mint a holtpontot elérő kéj, amikor a pillanat mérhetetlen töredékén a megsemmisülés örvényébe tekint. Te azonban most a túlparton landolsz, elsőként teljesítve be az egyesülést. Tudom, szemedben a rettenet könyörgése lesz, ne engedjelek, ne bocsássalak el. De én erős leszek. És miközben összeszorítom torkodat, együtt vonítunk, mint halálos szerelmesek.
(:homokba fojtott hősök:) Láttam már hátra feszített karral homokba fojtott hősöket. Úgy hajoltak meg, mélyen, derékból, mint őfelsége kissé szétterpesztett lábakkal pukedliző, udvari muzsikusai. Kezüket kétoldalt kitárták, akárha csak combközépig érő kaftánjukat fogták volna föl. Aztán magukra maradtak, és e kissé komikus tartásba merevedve, lassan oldalra dőltek, majd a hátukra zuhantak, homokba préselt képmásuk mellé.
(:a ragadós szék:) Az Öreg igazán jól beleültetett a ragadós székbe. Lassan azonban megérkezik a váltás, és én nesztelen mozdulatokkal a paraván mögé lépek, karodat kérem, és szótlanul kivezetlek a táncparkettre. Egy pillanatra megállunk, talán cinkosan összemosolygunk, majd egymásba kapaszkodunk, és mintha csak támogatnánk egymást, egymás vérét vesszük. Némán zuhog a sötétség a végtelen szalagként futó üvegfalon.
(:a vonalak:) A vonalak közvetlenül az agyamba karcolódtak, amikor egy hegyes kaviccsal fölrajzoltad a térképet. Egy partra vetett ólomdarab fölé hajolva, guggolva dolgoztál. Talpad alatt át-átkúsztak a hullámok. Azt viszont nem árultad el, kivel kell végeznem. Amikor megkérdeztem, fölálltál, elmosolyodtál, és azt mondtad, még túl lágy vagyok, és az egész koncepciót elronthatja az irgalom. Az utolsó szavakat leplezetlen megvetéssel mondtad. Erősen összenéztünk, és gyűlöltük egymást. Tudtam, hazudsz, és valójában Te vagy gyáva, félsz a kimondott szó visszavonhatatlanságtól. Mindketten tudtuk, nincs viszaút. De ha lenne is, végtelenül elcsigázottak voltunk. És ez elég volt, hogy megbocsássunk egymásnak. Ott álltunk a rakparton, mint két kisstílű, szánalmas bérgyilkos, és undorodtunk egymástól, önmagunktól, az egész szervezettől, a koncepciótól, pitiáner, beragadt életünktől.
(:csönd:) Lesújtani a falon araszoló hatalmas, fekete pókra, az önmagát agyamon nap mint nap átrágó kereszteshadjáratra. Nehezen viselem (el) a Csöndet. Istennek nem nőtt nyelve.
(:a szégyellt rokon:) Az őrült az agy betontuskókkal körülzárt szigetén gubbaszt, vizeletszagú matracon, darócköntösben. Egyik öklét a lába közé szorítva, másikat a szájába nyomva ingatja felsőtestét. Pontosan úgy, ahogy a triviális képzeletben megjelenik a távoli és szégyellt rokon.
(:mélység:) Egyszer túl mélyre úsztam be. Amikor szembe fordultam a távolsággal, egyszerűen fölmondta a szolgálatot vegetatív idegrendszerem, és mint egy kiütött fenekű tartály, beleürítkeztem a vízbe. Néhány percig bójaként lebegtem, majd egyenletes csapásokkal kitempóztam a partra.
(:parádézó bábu:) Látom, amint vállamhoz emelem a fegyvert. Féloldalra dőlve, gyengéden ráhajtom arcomat a puskaagyra, és ráhelyezem ujjamat a ravaszra. Hosszan célzok, majd tüzelek. Szinte ezzel egyidejűleg megnyílik a céltábla középpontja, és süvöltve mindent magába szív. A fegyvert, a fegyvertartó kezet, a lőállásban ólomkatonaként parádézó bábut, az egész lőteret.
(:maradj:) A watton vagyok. Egy hosszú bot van nálam. Azzal mérem a keskeny árkok mélységét, mielőtt átgázolnék rajtuk. Már eléggé kint járok. Egyszercsak egy széles, sebes folyású árokhoz érek. Belemerítem a botot, nem ér le a meder aljáig. Érzem, ahogy viszi, sodorja az áram a bot víz alatti végét. Csodálkozom, nem gondoltam, hogy ennyire mély a víz. Kihúzom a botot, és körülnézek. Mögöttem már mindenütt víz van. De nem tenger, inkább folyó. Ekkor észreveszem szemben az apámat. A túloldalon áll, messze. De teljesen tisztán látom az arcát. Át akar jönni. Kétségbeesetten kiáltom: Maradj! Maradj!