III. ÁTJÁRÓ

(:vissza a korba:) Vissza a korba, az ünneplő fehérbe pucoló rothadásba, a hálós félhomályba, a gipsszel vakolt gézlepedők oltalmába, a mozdulatlan csendbe, ahol bármi megtörténhet. Ráhasalni az időre, mint bűvős szőnyegre, és repülni, suhanni tájak és népek fölött, és szemlélgetni a matricákat. Egyiket-másikat fölcsippenteném, magam elé terítném, aztán ha megszáradtak, vastag, bőrfedeles albumba rakosgatnám őket. Mintha létezne Nagy Utazás. Az idő nem a Föld színén avagy fölötte suhan, hanem a mélyben áll, csontzivatarban. Halálfizika.

(:a szó:) Amíg beszélek, távol tartom a Démont. A szó mint a távolságtartás eszköze, előre szegezett tőr.

(:vonzás:) Egymást taszító vasak, pólusok összeillesztése. Émelyítő érzés, ahogy a holtponton egymással szemben imbolyog a kéz. Mintha nem is a taszítóerő, hanem éppen ellenkezőleg, valamiféle áttételesen ható vonzás tartaná egymással szemben az idomokat. Ekképpen tekintve napjában sikerülnek a kísérletek.

(:gyilkos hivatal:) Gyilkos hivatal. Botlábú, pamut harisnyanadrágos gépírókisasszonyok, zsebkendőjüket orrfújás után széjjel nyitó irodafonökök, beszorult álmok, rongyokban fülledő menszeszek, szíjas tízóraik, bedeszkázott tekintetek, pókhálós arcok, irodagépkattogás, előljáróságoknak diktált levelek, hajszálpontosan föltűzött, de sohasem leszúrt pontos kifejezések, émelyítő kétségbeesés, mert minden egyes lelemény a húsból markol ki egy darabot, és hajít át közönséges, kisszerű vázra. A kreautúra nap mint nap növekszik, dagad, követelődzik, már nem várja meg, hogy én adjak, belém váj, és két marokkal meri a húst, a zsigereket, a nedveket. És akkor megtörténik a baleset. Tehetetlenül K. gépírókisasszonyra meredek, aki lehetetlen módon fölélénkül, a székét igazgatja, köhécsel, az asztalt nyiszogtatja, és így természetesen az egész szoba figyelmét fölhívja a történtekre. Aztán végre rátalálok a megbélyegzett szóra és a hozzá tartozó mondatra. K. kisasszony visszahajol a diktált szöveg fölé, és a többiek is megkönnyebbülten folytatják munkájukat. Mindannyiunkkal megesik, súgják oda aztán a kantinban, a futószalag előtt állva, látván még mindig hamúszín arcomat, és cinkos gyengédséggel oldalba böknek könyökükkel.

(:ünnepély:) A sugárutakat kétoldalt szabályosan végigperforálták. A robbantómesterek fúrnak ilyen tökéletesen kerek lukakat a sziklafalba. A lukakba hatalmas zászlórudakat állítottak, ezek csattognak, ahogy fújja őket a szél, rázza őket a közöttük eldübörgő, fullasztó vas, üveg és bakelit lavina. Minden egyes aknában egy parányi emberke ücsörög, nyakszirtjébe döfött zászlórúddal. Szótlanul kuporognak és tartják a folyamatos, irgalmatlan ünnepélyt. Hajnalban szürke overallos ellenőrök jelennek meg, és vastag, ötkilós barna papírzsákokból minden lukba apró, magos eledelt szórnak. Az iciripiciri emberkék vinnyogva-sivítva vetik magukat az eledelre. Mintha láthatatlan ellenséggel küzdenének, oly acsarkodva, marakodva falják a magokat.

(:kopók:) A kopók a vastrónuson döglenek. A trónus vaslábai, mint diadalmas őslényé, irtóztató súllyal préselnek a fagyos kövezethez. Üvöltök, sikoltozom, dobálom a fejemet, rettentő csúnyán viselkedem. Aztán egész testemet törpék lepik el. Bemásznak a fülembe, orrlikamba, számba, a szemgolyóm mögé. Nem merek többé ordítani, mert félek, hogy kitágult orrlikamon esetleg fölszippanthatom valamelyiket, és akkor egyik-másik fölügyeskedheti magát az agyamba, szöges bakancsával utat hasítva a többieknek. Néha elszenderedem. Ilyenkor antik hősnek látom magam, amint fölemelem karomat, kiszabadítom lábamat, és lesöpröm magamról a férgeket. Alattam pedig fergetegként zúdul alá a vastrónus, valóságos kőlavinát sodorva maga előtt. Hogyan lehetnék én a Király, amikor a csorda úgy falt föl, mint páncéljára fordított, isteni teknőst?

(:organikus temető:) Egy pillanatra sem nézek föl, csak olvasom fennhangon a neveket, szünet és kivétel nélkül. A táj üres, csupán a szólítottak végtelen, egyláncú menetoszlopa, ahogy végigmasíroznak az úton, majd elérve a száj vonalát, egyenként átbújnak a hangokat formáló ajkak rései között. Aztán átkelnek a nyelv kráterein, és kezüket, lábukat földobva, némán leszánkáznak a gyomorba. Igen, mindannyian itt vannak bensőmben. Vér a vérben, hús a húsban, időt és teret átszelő, organikus temető.

(:dieser Moment der Panik:) Amikor egy láthatatlan kéz, vérbeli hazárdorként a legeslegutolsó pillanatban kirántja a két vége felől egymás felé fölcsapódó szárny közé helyezett lemezt. Csakis ez a pillanat számít. Dieser Moment der Panik und nicht eine/die Erklärung desselben.

(:kísérlet:) Szeretnék könnyed lenni, de szegény anyám nehezet evett. Hasába kutyaembriót ültettek, azt nevelgette, növesztette nagyra bendőjében. Volt is nagy álmélkodás, lótás-futás fényképészért, spirituszos üvegért, jegyzőkönyvért, amikor előbújtam, és eközben nem vették észre, hogy a fürge, vigyorgó kis jószág megpucolt a lábak közül, ezáltal minden bizonyítékát komiszul eltűntetve egy kétséges kísérletnek.

(:idegenek:) A lenti lakásba idegeneket költöztetnek. Fiatal nők, rosszarcú, idősebb férfiak. Az egyik férfi úgy néz ki, mint egy cigányvajda. Szemüveges. A lencsék helyén apró, színes gyöngyökből fűzött anyag, közepén kék szívminta. Két férfi, mint két tojás, úgy hasonlítanak egymásra. Nyúlszájuk van. Apa és fia. Egyszercsak lemegyek, föl van szedve a fapadlat a linóleum alatt. Fölháborodottan kérdezem: Ki szedte föl a pallókat? Tudom, hogy csakis az idegenek lehettek. Bejön egy nő a másik szobából, és vizsgálgatni kezdjük a födémet. A faváz, mint egy hatalmas hajóváz vagy tetőszerkezet faácsolata. Aztán elkezdjük befedni a nyílást. A nők kedvesek. Tipikusan balkáni arcok. Félek tőlük. Nem tudom, hogyan rakhatnám ki őket. Akárhányszor végigmegy valamelyik a lépcsőházban, mindig tönkre tesz valamit. Aztán egy idegen városban, egy étteremben hagyom a zakóm. Rohanok vissza, nem találom az utcát, útközben betérek egy ékszerboltba. Ellopok egy aranyórát. Megpróbálok elrohanni, de nem jutok ki a boltból. Jön a tulajdonos, ismer. Kérdi, hol az óra. Itt, mondom, és bevallom a lopást. Megbocsát.

(:mindenre emlékszem:) Mindenre emlékszem. A sötét előszobára, a lépcsőház barlangjára, a körfolyosó kútjára, a hidegre, a félelemre, a bűntudatra, ahogy elfordultam az ajtótól, és nem adtam át az üzenetet. Mindenre emlékszem, csak magára az üzenetre nem.

(:tegnap éjjel:) Tegnap éjjel másodszor jöttél értem. Mintha alku kötne, elszámolni valóm lenne veled. Többször követelőztél már így, és én mindig engedtem. Engedett a buntudat, a vágy, a félmunkát végző gyilkosok végzete, akik nem némítják el végérvényesen áldozatukat.

(:bábu:) Embernagyságú, üveg alatt fekvő bábu. Fölé hajolok, lassan közeledik az arcom az üveglaphoz, és mintha csak vízbe merülne, akadálytalanul áthatol az üvegen. Nyitott szemmel érem el ajkammal az ajkakat, és ebben a pillanatban, mint egy horror filmben, fölpattannak a bábú szemei. Képtelen vagyok szabadulni a tekintet vonzásától. Húz, szív befelé, és én föltartóztathatatlanul zuhanok a szemüregek káváján át a mélység felé. Mintha meg akarnék kapaszkodni, bal kézzel belemarkolok az alhasba. Amikor kirántom az ökölbe szorított kezemet, ujjaim között sárga pép préselődik keresztül.

(:minden rám vall:) Mindegy, hogy mit írok, hogy révületben vagy józanon, az ihletettség kegyelmi állapotában vagy fásultan, könnyedén vagy kínokban; mindegy, hogy a tudat melyik állapotában és melyik szintjén. A nagyívű szerkezet és az összefüggéstelen gagyogás ugyanaz. Az éjszakai őrület és a nappali józanság ugyanaz. Minden rám vall, és minden vallomás ugyanarról szól.

(:fotográfiák:) Tenyérnyi fotográfiák. Ez az egyetlen hiteles méret. Éppen akkora, amekkora az agy belső falára fölvetítődik. A többi kiállítási tárgy, hiú, érvénytelen harsogás.

(:katonák:) Fülledt, nyári éjszaka, délszaki színek. Hátul ülünk a gépkocsiban, szótlanul. Végig üres országúton robogunk. Kétoldalt kilométerkövek, előttünk csóvában kavargó fénypor. Néha éjszakai bogarak örvénylenek fel benne, míg a fény magábam nem szippantja őket. Egy kihalt, mediterrán kisváros négyszög alakú főterére érünk. A sofőr lassítás nélkül vág keresztül a városon. Amikor behajtunk a térre, bénultan meredek ki az ablakon. Tűz a nap, a tér zsúfolva katonákkal és helybéliekkel. A tömeg, három oldalról, egy szűk arénát zár körül. Középen tiz, tizenöt férfi áll egy sorban. Velük szemben katonák. Döbbenten C. felé fordulok, aki remegő ajakkal, egész testében reszketve kuporog mellettem. Képtelen megszólalni, csak a szemével int, igen, ő is lájta.

(:az izzószál percegése:) Az ablak alatti sötét mélységben hirtelen részeg gajdolás támad. Betegesen megriadok. Először fogalmam sincs, mi ez a durva zaj, és honnét ered. Elnémítom a zenét, kikapcsolom a zúgó bojlert, és feszülten fülelek kifelé. Aztán egy kicsit megnyugszom. Csend. Majd újra mindenféle apró zajok. Motorzúgás, a födém reccsenései, hűlő fémek pattogása, a villanykörte izzószálának percegése. Már napok óta hallom, valószínűleg hamarosan kiég.

(:rekeszek:) Emeletes, automata csomagmegőrző szekrények. Mintha temető urnákat őrző betonfalak között járnék. A rekeszeket elől lezáró, gravírozott márványlapok bizonyos idő elteltével automatikusan fölpattannak. Nincs irgalom. Nem csoda, hogy kissé zavartan és tanácstalanul ácsorognak az emberek a szekrények előtt. Fontolgatva számolják a markukba izzadt érméket. Többször is módosítják elhatározásukat, sőt titkon talán még oldalra is lesnek, vajon miként dönt a mellettük álló. Rendszerint ellenséges pillantásokkal találkoznak, mire megszégyenülten elkapják tekintetünket, és tovább topognak a szekrény előtt. Aztán hirtelen, gyors, határozott mozdulatokkal, kissé somolyogva az orruk alatt adagolni kezdik az előkészített érméket. Természetesen több is átesik, de előrelátóan jóval több érmét készítettek elő a szükségesnél. Én is lepakolok, aztán betérek az újságárushoz. Veszek két-három olcsó magazint, úgysem tudnék később mit kezdeni az idegen apróval, majd továbbállok. Néhány lépés után az újságokat beleejtem egy bádog szemétládába, és visszatérek a szekrényfalak közé. Szinte derűs, nyílt kíváncsisággal állok meg a bérelt rekesz ajtaja előtt. Vajon mi van mögötte?

(:nem én cselekszem:) Nem én cselekszem. Ha hallgat, hallgatok. Ha örjöng, örjöngök. Próbálom játszani az organikus tükörkép szerepét.

(:folyosó:) A folyosó egyik oldalán néha karszalagos, csősz külsejű járőr bukkan föl, szögesvégű bottal. Ha éppen jókedvében van, játékosan megfenyeget vele. A bot rövid hegyén átszúrt, töpörödött hulladékcsomók, mint apró, megfonnyadt farsangi fánkok. Az öreg általában egy kicsit piszkálgatni, bökdösni szokta a lába előtti galacsinokat, mustrálgatni, mintha a föltűzéshez legmegfelelőbb tartást keresné. Némelykor azonban parádés riposzttal fölkapja a csomócskákat, és orra elé emelve, elégedetten szemlélgeti a zsákmányt. A folyosó átellenes oldalán, elől nyitott, ugyancsak plexifalú fülkék sorakoznak. Bennük szörmékbe, kucsmákba burkolódzott bírák ülnek, ölükben lapozható táblácskákkal. Amikor elhaladok mellettük fölpattannak, és mindkét kezükben egy-egy rövid nyeles táblácskát szorongatva magasra tartják a pontszámokat.

(:a főhős félútról vsszanéz:) A főhős félútról vsszanéz. Nem egészen félútról, de ravaszul tudja, a visszatekintés is közelítés. Összemosódik szeme előtt a táj, mint ahogy a rossz filmekben usztatják át a képeket az emlékezetbe. Fél. Szinte észrevétlenül, de folyamatosan és egyenletes erősséggel. Valamit mond, inkább csak motyog maga elé. Aztán újra lépkedni kezd. Az alany visszatér.

(:semmi nem véd:) Semmi nem véd. Mintha mesebeli átok ülne a körülöttem lévő tárgyakon és élőlényeken. Minden a megszokott helyén, pillantásomra azonban eltűnnek, szétfolynak, összefolynak a képmezővel. Mindig éppen csak annyi, amennyit be-, elfog a szem. Egy kézfej, egy arcvonás, egy faldarab - ahogy csúszik a tekintet, úgy törli a testet. Semmit nem tudok megtartani.

(:pince:) Tüzelőanyag lerakat, pince. Zsíros, barnásfekete fény. Csak az elnök van erősebben megvilágítva. Átellenben ül, az egyik keze és az egyik lába csonka. Valami merénylet. Csak ő beszél. Alig érthetően motyog. Gy. haldoklik, oldalt, egy lócán fekve, rongyok között. 78-as, 79-es hangulat. Mert minden évnek besorolható hangulata van, magyarázom az anyámnak.

(:az erkélyajtó mögött:) Az erkélyajtó mögött. Nézem a fekete utcát, a vizes aszfalton korcsolyázó fényeket, a csupasz ágak légbe karcoló, fekete rovátkáit, és ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy villámgyors, rövid mozdulattal, pontosan fejtetővel áttörjem a vastag üveget. Ott állok mozdulatlanul, és látom a szabályos kör alakú nyílást, akár egy nagy kaliberű lövedék csapódott volna be az ajtón. A kör pereme olyan sima, mintha gyémántfej járta volna körbe. Talán még a fejem is átférne rajta.

(:földalatti hodályok:) Alacsony, földalatti hodályok. A helyiségeket hosszú, vágatszerű folyosók kötik össze, a különböző szinteket rozoga falépcsők. Döngölt, egérszagú föld. Az alácsüngő, tompa fények szakadozott fölmosó rongyok. Ugyanazok a helyszínek, ugyanazok a gesztusok, hangulatok. Lassú, nehéz mozdulatok, mintha a testnek, a végtagoknak nagyobb légellenállást kellene legyőzniük. Ernyedtség és melankólia. De nem a föld, betonlapok súlya, hanem vastag, horgolt kendőké, takaróké, függönyöké. A súlyos, egytömbű meséké, az elnyújtott, nehéz fajsúlyú történeteké.

(:rossz emlék:) Féltem a látogatásodtól. Még bennem volt a nyári rossz emlék, lassan induló, de aztán egyre gyorsabb elborulásod a színpadon. A legszívesebben bőgtem volna, hogy ennyire odavagy. Mint egy pufók, vérig sértett gyerek toporzékoltál, aztán már csak a neoncsövek őrjítő sugarait bámultad, és pereltél a fehér fénnyel ótestamentumi, keserű hisztériával. Igazi jelenetet csináltál. A zsöllyékből zavart, ellenséges tekintetek figyeltek. Hamarosan ingerült pusmogás támadt. Mielőtt fölerősödött volna a zúgolódás, szerencsére, lerohantál a színpadról, és kirontottál a teremből. Se én, se más nem ment utánad. Állítólag még aznap éjszaka hazarepültél, csuklódra tekerted M. hosszú hajfonatát, és úgy csapkodtad koponyáját a fürdőszoba csempéhez. Másnap én is elutaztam. Elegem volt a lakatlan irodaházakban eltöltött éjszakákból, az osonásból, a gerilla trükkökből.

(:hangbúra:) Mindig üvöltött. Ez volt beszédjének természetes hangereje. Én azonban természetellenesnek éreztem ezt a nyelvtől elvált zengést. Talán ezért képzelem úgy, hogy valaminek föltétlenül el kellett sikkadnia a mondatokat, szavakat körülvevő hangbúrában.

(:üzenetek:) A padsorokban egyetlen ember ül, vörös kabátban. A bejáratnál kétoldalt imazsámolyok, előttük kis asztalkán meggyújtott, ételmelegítő mécsesek. A baloldali oszlop mögött egy lakkozott fakereszt a földre állítva, nekidöntve az oszlopnak. Mellette kis asztalka, rajta vékonyka jegyzettömb és asztal lábához madzagolt golyóstoll. Fölötte, a falra erősítve, néhány soros cetli: Írják föl a hívek gondjaikat, kívánságaikat, ragasszák föl a keresztre, hogy a lelkipásztor belefoglalhassa imáiba. Föl szeretnék jegyezni néhányat a keresztre erősített, pársoros üzenetekből. Éppen körmölni kezdek, amikor észre veszem: mindegyik papíron egyforma az írás. Visszasüllyesztem zsebembe a ceruzát és a papírt, és kimenekülök az utcára. Émelyegtem a gondolattól, hogy nekem is ilyen a kézírásom. Jó lenne felejteni, ahogy egy fejsérülés fújja ki az agyat, mint egy húsvéti tojást.

(:egy ismeretlen lakásban:) Egy ismeretlen lakásban fekszem. Az ágy a szoba rövidebbik oldalára merőlegesen, pontosan középen. Júlia a tőlem jobbkéz felé eső mosdónál áll. Hosszú, lebernyegszerű, nyitott köntös van rajta. Alatta nyilván meztelen, mert mosakszik. Közben beszélgetünk. Egyre akkurátusabban mossa a pináját. Többször is leöblíti egymás után. Még az egyik lábát is fölteszi a mosdókagyló peremére. Kicsit csodálkozom, hogy mit mos rajta annyit. Megpróbálok a köntös meg-meglebbenő szárnyai mögé lesni, de nem látok semmit. Csak Júlia beszél. Megfontoltan és lassan. Aztán valahogy a fejemhez kerül. Egy pillanatra oldalra pillantok. André a másik szobában fekszik, velem párhuzamosan. Közöttünk egy sötét, átjáró helyiség. Júlia az arcom fölé guggol, és én nyalni kezdem. Amikor elélvez, mintha sűrű, lekvárszerű, kellemetlen ízű pasztával telne meg a szám.

(:száguldás a semmibe:) Frontális ütközés a vasfallal. Robbanó, befelé roskadó anyag, sújtólég által kivágott csapóajtó, néma inalás a növényi békébe. Addig tűrés, szavakból tömörített, vert falak magasítása, izgága várakozás. Szótorlasz. Száguldás a semmibe

(:vissza a fedezékbe:) Nem vitás, egyre kevésbé lenne türelmem macskaszemű, orosz festőnökhöz. Csak éppen egymásnak esni, hörögve, vinnyogva csapkodni, dagasztani a földagadt, vérrel telt húsokat, aztán vissza a fedezékbe, a bunkerba, a kútba, a csatornába, az oduba.

(:a nagy történet:) Gyűlölöm a Bölcs Tanácsokat, Szent Városokat, amikor Törzset vagy Birodalmat emlegetnek. Nem bírom a Kiválasztottak szagát. Úntat nyavalyáik sora. A Nagy Történet: remek és leginkább aprólékos kórtani enciklopédia. Krónikus emésztési zavarok, hólyagbántalmak, asztmatikus tünetek, allergiák, virulens hajlamok. Kortörténeti fejezetek épülnek húgycsőszükületekre, végbélrenyheségekre.

(:szerep:) Csak szerepben tudok beszélni.

(:zsinórok:) Hosszú, magas szoba, világos, üres falak. Széltében, egymástól arasznyira, fekete zsinórokat feszítek ki a két fal közé, lépcsőzetesen. Nem kapkodok, de tempósan dolgozom. Begyakorolt, összehangolt mozdulatok. Mintha nem lennék egyedül, valaki a kezem alá dolgozna. Vagy én dolgoznék valakinek a keze alá. Egyetlen folyamatos, sima mozdulatsor. Ahogy járnak a szerszámok, süllyednek a csavarok, feszülnek a zsinórok

(:átkelés:) Az út üres. A csapdák fölszedve, halomba rakva a kamrában. Kézen foglak, és sétálunk meghitten. Boldog, szerelmes idők. Semmi sem űz. Minden a javunkra van. Lágy, súlytalan lég, ellenállás nélküli és melengető. Élünk. És nem kell tudnunk róla. Finom, tiszta vonalak. Sehol egy törés, egy szilánk, kifeslett, parányi szál. Nincsenek árnyékok. Káprázat nélküli fény. Testünk egyetlen, két azonos fajsúlyú folyadékot hordozó edény. Nincs szükségünk egymásra, és nem is tudunk egymásról. Nincs nyoma lépteinknek, csupán lélegzünk dúsan és egyenletesen. Fantasztikus átkelés a selyemhernyó derengő csőhasában.

(:emlékezet:) Az emlékezet, mint lopakodó dagály, sekélyen és szélesen húzódik föl a fövényre. Megnyílnak a talaj parányi kútjai, és milliószorosan ontják a nedveket. A földkéreg rianásszerűen repedezni kezd. Óriási agyagtáblák, kőzetes tömbök, földnyársak vetődnek föl. Mélybarna, kvarcosan meg-megcsillanó talajtorlódás. Közöttük vastag kötelek csapódnak föl, ágaskodón kigyózva, majd visszahanyatlanak, kilométer hosszan. Föléjük hálószerű, lebegő szövevények emelkedek, mintha alulról fújnák őket. A parton állok, a gát koronáján. Aztán hirtelen, mintha egy légifelvételt látnék, megpillantok a tenger felől egy magányos alakot, aki éppen ott áll, ahol én álltam az előbb. Viharkabátot visel, sisakszerű csuklyát és hosszúszárú csizmát. Úgy áll ott, mintha tekintetével szívná magához, magába a kúszva közeledő arcvonalat. Kabátja szárnyai combját csapkodják. Az állatként felé kúszó dagályt nézi. Akár millliárdnyi apró lény egy ezüstös, teljesen sima leplet húzna fölfelé a feje fölött tartva. Amikor elérik a tűfoknyi nyílások láncolatát, mintha a semmibe lépnének, alá süllyednek az ürességbe, ezüstösen fodrozódó leplet vonva a kutak szájára. Gyönyörű, monumentális spartakiád.

(:cserepek:) A földön, balkézről, hatalamas, nyitott tetejű faláda. A férfi abból rakosgatja maga elé a figurákat. Jobb kezében hosszú, vékony nyelű, vasfejű kalapácsot tart. Megfontoltan, de gyorsan és ütemesen dolgozik. Balkézzel maga elé veszi a figurákat, jobbal fejbe kólintja, és csak úgy félkézzel belesöpri őket a ládába. A könnyű, csőrös vas beszakítja a szobrok fejét, csupán egyik-másik törik széjjel. Néha nehézkesen föltápászkodik, szuszogva, erőlködve fölemeli a ládát, szinte magához öleli, és súlyos léptekkel kikacsázik az udvarra. A cserepeket éktelen csörömpöléssel a ház mögé borítja, majd láthatóan elégedetten visszacsalinkázik a szobába. Aztán egyszercsak maga is fejjel beleáll a ládába, a törött figurák közé. Olyan, mintha keresne valamit a láda alján, a cserepek alatt.

(:démon:) Kezdetben dühöngtem, lázongtam, részeg volt a fejem, a szívem, és mentem, amerre vitt, sodort a Démon, aki ugyebár kedvét leli abban, hogy lábbal tiporja az észt és az emberi méltóságot. Aztán kétségbeesett csüggetegség, a saját nyomorúságában kéjelgő, féktelen önmegvetés tivornyái. Majd lassanként szakadozni kezdtek a nehéz, vastag szövetek, és a test újra megvirradt.

(:hajóra szállni:) Hajóra szállni, kiadósan végigokádni az átkelést, megtanulni néhány tucat szót, szokást és fogást, és még mielőtt visszahordanának a fedélzetre a túlokos felcserek, időben beadni a kulcsot. Nincs háládatlanabb és megalázóbb szerep, mint tolószékből alázatoskodni távoli, idegen rokonoknak, ismeretlen pártfogóknak, nagylelkűségükben tetszelgő, kultivált úrisasszonyoknak. Majd egy fülledt, nyári estén, a rekkenő hőség részegségében odakarikázni a fegyverszekrényhez, és egyenként kilőni a veretes agyú, nagykaliberű vadászfegyverrel a lakóterem hosszanti falán sorakozó, kapitális trófeákat. Nem szép halál.

(:matricák:) Díszes fedelű, hatalmas albumokban, rövid fémcsipesszel, gondterhelten rendezgetem a matricákat. A vastag kartonlapok közötti hártyapapírt óvatosan, tenyérrel emelem át egyik oldalról a másikra. Aztán üvegcséket, szelencéket tologatok a polcokon. Némelyiket fölcimkézem, igazgatom szájában az üvegkupakot, rendezgetem, törölgetem őket. A falakba vert szögeken, kampókon szerszámok, ruhadarabok lógnak. Ezeket különösen szeretem. Homályos, fülledt szerszámos kamrák hangulatát idézik. Körükben nincs kishitűség.

(:hagyaték:) A könyv-, papír- és szeméthalmok összefüggő vonulatként kígyóznak végig a lakáson. Az érkezők térdig gázolnak az örökségben. Lábszárukkal tolják maguk előtt a zörgő hulladékot, mintha száraz avarban taposnának. Valójában oktalan a jelenlétük, de gyerekesen élvezik a felfordulást. Az emlékezet erősebb a részvétnél. És ez nyilván nem lenne ellenére az egykori lakónak sem. Igaz, nem tudni pontosan, végleg távozott-e vagy csupán időlegesen. A kapu előtt rövid ideig várakozó furgon rendeltetése nem volt egyértelműen megállapítható.

(:kitüremkedő agy:) Koponyán áttüremkedő agy. Mintha finom tollal csiklandoznák a sejteket.

(:tükrök:) Minden szót lábjegyzetelni, az összes lehetséges szövegösszefüggésben, a lábjegyzetek szavait is, és így tovább, a végtelenségig, ahogy egymással szembenéző tükrök távolodó sorozatában látjuk magunkat, ünnepélyes rendeltetésű épületek mellékhelyiségeiben.

(:eleusis:) Mindketten ugyanabba az örömházba járunk. Laposan ráfekszünk az eleusisi ringyókra, fáklya lobogásban és bebugyolált arccal, mint a beduinok. Nem kedveljük, ha avatatlan tekintetek fürkészik a halálos kéj arcjátékát. Éppen Te ne tudnád, hogy minden csalás? A cuppogó kelyhek, a kormos fáklyák, a leples maszkok, a kiontott magok, még oktalan dühkitörésed is, ahogy lekapod a fáklyákat, és száguldva húzod végig a lángokat a baldachinokon, selymeken, fátylakon, lepleken, nyelvelje tovább a tűz a korcokat, az afrikot, a húst, habzsoljon föl mindent a megfeketedett földig, mi élni merészel.

(:vihar:) A vihar csupán a helykihasználás stratégiája. Hiú és együgyű ábrándozás szentélyeken fellüktető vérjelekről, sorszámozott orkánokról handabandázni.

(:talán gyengülsz:) Talán gyengülsz, látom én tikkes rángásaidból, megereszkedett húsodból, puffadt arcodból. Túl gyakran próbálsz bennem tükörbe nézni, és egyre átlátszóbbak öregasszonyos hódításaidról szóló, szánalmasan ismerős meséid. Retteged és irigyled a fizetés közben előrenyúló, felsőtestét kissé előredöntő, majd gyengéden a taxisofőr hátára boruló apádat. Gúnyolod az önkéntelenül ügyes bábává lett kocsis reszketését. Talán már rég elporladt, apáddal együtt, Te viszont még mindig benne reszketsz. És már a tested is átvette a mélyből áradó rezgést, mintha le akarna vetni magáról a hánykolódó, háborgó lélek, mintha le akarná vetni a természete ellen ráerőszakolt terhet.

(:mutatvány:) Kétségtelen, lenyűgöz Bertram gróf alakja. Lábán hosszú szárú, fehér lakkcsizma. Ráérősen fújja a füstöt az éjszakában, és míg végére nem ér a szivarjának, tapodtat sem mozdul a fennsikról, bárhogyan durrogtassanak is a szemközti árkokból a fölhevült muszkák. Mint a neki-nekiveselkedő legényeket a vursliban, elnézegetem egy darabig a mutatványt, aztán továbbállok.

(:gúla:) Gyerekes kíváncsisággal bámulom a vattacukorárúst. Észre veszi álmélkodásomat, cinkosan rám kacsint, és kéretlenül felém nyújt egy hatalmas cukorfelhot. Kissé zavartan néhány érmét csúsztatok markába, aztán tapintatosan odébb sétálok, és behajítom az édességet egy kipeckelt szájú, kék plasztikzsákba. Szórakozottan utána kukkantok. Valamelyik cseléd éppen most trafál telibe a mögöttem lévő bódéban egy bádogdobozokból föltornyozott gúlát. Az építmény éktelen csörömpöléssel leomlik. Ingerülten továbbmegyek, és elátkozom magamban ezt a napot is, mert legalább csak egyszer föllázadna a cselekmény, és letérne az elvakult rögeszme kényszerpályájáról.

(:minden a dibuk muve:) Minden a Dibuk műve. Kiéhezett állatként tanyázik az agyamban. Szétvetett lábakkal ül a kocsonyában, és mohón szürcsöli ki az egyenként föltört sejteket, akár ha csak kakaszeplős fürjtojások lennének. A nyúlós fehérje végigcsorog kézfején, csuklóján, szája sarkában ragadozó, aranyos csillogás. Elegyedünk, keveredünk egymásba, egymásban. Kettős vérkör, nedv a nedvben, holt a holtban.

(:bosszú:) Kissé megmosolyogtató, amikor hosszú szünetek után rám törsz, és ízes, hosszan elnyújtott magánhangzókkal elújságolod: Naaagy híííreim vannak. Elnéző, atyai komolysággal hallgatlak, és kicsit utállak ezért a komédiázásért. Egyetlen mentséged: hitelesek színpadias gesztusaid. Ötven év után is látszik, mennyire csodáltad a család parádés kocsisát. Én is ilyen zsarnok leszek? Hatalmaskodó, gonosz manó, aki életét tette rá, hogy rettenetes bosszút áll a királynőn, a mostohán, a gyerekgyilkoson. Bestiáriumod valóságos kis enciklopédia. Válogatott kínzásokkal, a test és a lélek kerékbetörésének kéjes koreográfiájával, a legmegátalkodottabb ármányok parlandójával.

(:tatus:) Tatus megperdült, és a csukott ajtót kiszakítva beesett a szobába. Egy pillanatra megmerevedett, majd felsőtestét mélyen előredöntve, néhány 3/4-et beintve balkezével az ágyig tántorgott, és belezuhant a vánkosról álmélkodva fölülő, a járóbabánál alig nagyobb kislányka ölébe. Nagypapa, sipegte Ute, a két elhomályosuló üveggolyó fölé hajolva, és jóleső melegséggel bepisilt.

(:luxus resti:) Repülőtéri luxus resti. Dörögve kigördülő utolsó járat, pinocció-orrú, pult mögül mosolyogva elém szaladó, kemény szavú felszolgálólány, akinek blúza éppen úgy gyűrödött föl a harisnyanadrág alatt, miként I.-é, amikor utoljára benyúltam a szoknyája alá. Már nem emlékszem, melyikünknek volt láza, amikor két vagy három száraz húzás után bele élveztem az alig szétnyitott frotirköpeny alatt. Csak a lázverejték szagára emlékszem, és arra, az volt az utolsó. Azóta gyengéd lettem, fortélyos szerető. A félváros gyűlöl minket üvöltésedért, amikor szerelemből vagy rutinból elélvezel.

(:szike:) A megfeszülő gézt alig érintve metszi a szike. A szálak hangtalan feslenek szét. A hüvelyk és mutatóujj között tartott anyag rostjainak hasadása folytatódik a kézben. A hasadék egyre hosszabb lesz, és a közepe felé egyre tágul. Belehajtom a fejemet, és megpróbálok átfordulni a nyilás mögötti sötétségbe.

(:a legtisztább megoldás:) Velem szemben trampli, csukaszürke egyenruhás forgalmista lány. Bájos, szigorú öntudatossággal emelgeti tárcsáját, változó feliratokkal, az éppen soros, gondosan előkészített meghiúsulás banális címszavával. Mintha egy megszűntetett szárnyvonal még lebontatlanul maradt, falusi állomásépületének ablakából figyelném. Le kellene lőnöm, nem vitás. Az lenne a legtisztább megoldás.

(:személycsere:) A pompásan időzített személycserénél nincs elegánsabb megoldás. Egy felismerhetetlenségig szétégett, fának rohant autótolvaj, a legravaszabb bérgyilkosnál is többet ér. Örök honvágy az izzó napkorongba lassan beúszó kalózhajó után.

(:nem jutok ki:) Egy helyiségből álló, teremszerű lakás. Öten-hatan lehetünk. Amerikába készülünk, biciklivel. Aztán kiderül, hogy a többiek mégiscsak repülővel mennek. Én és még valaki kitart az eredeti terv mellett. Nem baj, gondolom, legalább egyedül leszek végre Chicagóban. Németország térképét bújjuk, aztán csak én vagyok ott, egyedül. Gondoltam, először a tengerig kell eljutni, onnét aztán komppal a legközelebbi szárazföldig. Hosszadalmas készülődés után elindulok, de még napok múltán sem jutok ki a városból (lakásból?), noha folyamatosan haladok.

(:híd:) Egy vasúti hídon állok. Lenézek, kétoldalt hatalmas duzzasztózsilip-rendszer. Sűrű, mocsár-, olajszerű, bebőrösödött, nehéz folyadék. Az egyik oldalon szinte eléri a híd magasságát. Kíváncsi vagyok, hogyan működik a zsilip. Le kell menni lifttel, hogy belülről látni lehessen. Aztán őrült sebességgel robogni kezd velem a híd. A vezető szemszögéből látom a kétoldalt elsuhanó vastraverzeket, és az előttem rohanó villamospályát. Nincs vezető, a kocsi teljesen üres. A mögöttem lévő dolgokat nem látom, nem tudok megfordulni.

(:önérzet:) Az önérzet pillanatnyilag házon kívül. Nem csüggeszt és nem lázít a zagyva beszéd, a turisták gajdolása, ahogy kicsődülnek az emeletes buszok akváriumából, neki a mezőknek, és összefosnak, összehúgyoznak mindent. Aztán a terméskő asztalok közé telepednek, megterítenek a sárga és rózsaszín pléhdobozokból, és harsogva, nyitott szájjal zabálnak. Ez lett a nyelvből, a sérült, de legalább büszke kultúrából. Teliszájú höbörgés vagy kushadó nyivákolás.

(:a klíma:) Bársonyos, kobald éj. Talán mesterré tenne a helyszín, a klíma, és fölajzva kiáltanám: Hol a kő, hol a torzó? A következő pillanatban azonban rosszul leszek a hőségtől. Homlokom az egyik palota falán koppan, és hangtalan lerókázom az ornamentikát. Számból, mint a homok pereg ki a szétporladt nyelv.

(:a visszatérés tétovasága:) A visszatérés tétovasága. A lassítás, a visszavonulás (visszavétel?) művészete. Vastag, tömött vánkosokat borítani az izgága, üres hírekre, félretenni az olvasmányokat, lehalkítani a beszédet. Szűrt fények, szűrt zörejek, a lógázó eszmélet leakasztása a diófáról és a Házba vitele.

(:gubó:) Széles, ringó gyaloghintókban hájas, hagymázos tekintetű főtitoknokok. Néha félrecsippentik az ablak előtti brokát függönyöket, és kíváncsi riadalommal lesik a hol ujjongó, hol átkozódó vagy éppen tanácstalan gyülevész sereget. Az álruhás ügynökök a tömeg közé vegyülve próbálják meglesni és nyakon csípni a katakombákból előmerészkedett partizánokat, akik hosszú, bozótvágó késeikkel át-átvágnak egy szálat az egyre vastagodó és mind szövevényesebbé váló gubó burkán.

(:járatok:) A földalatti járatok maguktól omlanak be. A talaj elveszítette tartását, és ahol egykor hegynyi sziklák magasodtak, már ott is a fosóhomok az úr. A girhes, leromlott szökevényeket úgy sodorja magával a kvarcos zuhatag, mintha óriási vízcsúszdán ülnének. Csak a Nagy Gubó örökkévalóságba magasodó mauzóleuma áll továbbra is délcegen. Kérge roppant enciklopédiák fejezete. A hősök, felfedezők, nagy szellemek úgy lógnak a szövedék szálain, mint a koncentrációs táborok elektromos drótjain fönnakadt, földszínű foglyok.

(:a rend:) A rend kártyatrükkökkel házaló szélhámosok mutatványa. Minden alkalmi és viszonylagos. A szóalkimisták "hol a piros, itt a piros"-t játszanak a sátrak előtt összecsődült néppel, és évődve járatják bolondját a saját és egymás felsülésén harsogva hahotázó, kinyalt cselédekkel.

(:irány:) Mégiscsak létezne Irány? Létezik Lent és Fent, amelyet a doktorok és asszisztenseik úgy képesek kettéválasztani, miként a kísérleti patkányok nyakszirtjét a gerinccsúcs kapcsolótáblájától? Villámgyorsan és higiénikusan. A művelet elvégzése után rögtön terithetnénk is a ragyogó, krómnikkel borítású asztalokon.

(:nem térhetünk ki egymás elől:) Nem térhetünk ki egymás elől. Egy ideig esetleg gyanakvón vagy ellenségesen méregetjük egymást, aztán leguggolunk a ház oldalában, és végtelen órákon át nagyokat hallgatunk. Közben szálanként, szájunk sarkában forgatva a szárakat, fölzabáljuk a körülöttünk lévő mezőt. Talán állati ösztönből, mert jót tesz a beleknek, segít, hogy ne robbanjunk föl belülről, ne essünk egymás torkának, vagy nehogy helyet cseréljen lelkünk a nagy hallgatásban. Később akár föl is állhatunk. Megropogtatjuk elmacskásodott tagjainkat, és odébbállunk.

(:itt a vőlegény:) Próbállak fogadni, jámbor, hibbant gyermek. Azt mondják, subában jársz és zsíros gyapjúból szövöd a koronádat. Tíz emelet magasnak látnak, arany színű a bőröd, fölötted égi jelek, térkereszt, lábadnál fekete párduc (vagy fehér?), válladon, jobbról a békakirály, balról a törpekirály, tarkód feliratos érem takarja, fejed mellett pedig lelki ikred és Jennifer lebeg. Itt a vőlegény, menjetek ki elébe, kiáltod, dorongnyi pásztorbotoddal hadonászva. Vajon egymásra ismernénk-e, mint két rég nem látott földi? Jól emlékszem deszkakabátba öltözött nővéredre. Idegei úgy porladtak szét, mint elizzott, illatos, keleti rudacskák. Te is ügyesen megpucoltál, és most itt árulod álruhád. Nem mondom, kivételes darab, távolkeleti barokk. De azért ugye megbocsátod, hogy nem sorolom föl mind a negyvenkilenc kellékét? Nem kérek tőled számon semmit. Az a rohadt, világos szemű démon idézett meg, ahogy ma ott ültem Jörgnél a büdös, omlatag, lefüggönyözött lakásban. A szemközti fal felől, múzeális ládából, harsogó, digitális özön áradt, és akkor arra gondoltam, hogy éjszaka Téged indítalak el az északi erdők felé, rejtőzködő Robin Hood paródiaként. Lássuk, mit ér a sok maskara a vasrudas jogarral szemben. Visszanézel az árból, pisztrángok útján. Már rég magatok mögött hagytátok a meder fölé döntött rönköt. Éppen most veszitek be magatokat az erdőbe, mint maszkabálból szökött, két hórihorgas útonálló.

(:appel:) Gyuri bácsi drága édesanyám áldott emlékű szobájában rendezett minden hónap első vasárnapján operaesteket. Kezdetben még el-eljárogatott a rokonság, de aztán már csak néhány szélütéses aggastyánt ültettek be az ősi zenegépek és az üvöltő hangszórók közé. Egyenként hívhatnám appelre az egész tarka, ütődött bagázst. De elegem van belőlük. Nap mint nap ők sietnek elibém, menetelnek keresztbe-hosszába a lerobbant lakásban. Amint becsukom magam mögött a hatalmas, duplaszárnyú ajtót, mind isten hozzáddal fogad. Úgy ragaszkodnak, mint a háziállatok.

(:félelemállat:) Hiába tenyésztünk testünkre baromi izomzatot, a húsban ott marad a betört orrú, vézna kamasz, akinek mázsás embrió testét újra meg újra összerugdoshatják a vékonydongájú, rókaképű, külvárosi vagányok, míg a felizzó fehér fény át nem égeti az izmokba belülről akaszkodó karmokat, a félelemállat horgait.

(:végeláthatatlan menet:) Végeláthatatlan menet, egymásba tűnő, szakadatlan metamorfózis földből, húsból, légből, majd vissza és újra indulva, csúszva, szállva, tántorogva, nyújtózva és hullva, milliónyi gúnyában, arcban és álarcban. Roppant nyüzsgés, a kromoszómák billiószoros láncolata, amelyben egyetlen szem mindig azonos, tökéletes hasonmás, parányi szelence, az Ezüst-Tó kincséhez vezető, pontos tervrajzzal.

(:nem tudok hátra nézni:) Félparaszti, félvárosi környezet. Tipikus vidéki család, ünneplőbe. Belökjük az ajtót, és mint egy itélőszék tagjai állunk a Mama és a legnagyobbik fiú fölött. Fölismerem Paolot. Aztán egy lankás, mezei úton szaladok. Fizikailag érzem, ahogy átalakulok állattá. Fürge, apró lábak, a környezet arányainak megváltozása. Bűntetésből alakultam át. Az állati kiszolgáltatottság rettenetes érzése. Hogy nem tudom megvakarni a hátam, nem tudok védekezni a legyek ellen, nem tudok hátra nézni, stb.

(:romok között:) Kutyákkal, macskákal, patkányokkal együtt kóborlok a romok között. Alkudozom ázsiai zsibárusokkal, bámulom a sokemeletes, le-föl gördülő neonfalakat, a rovarként cikázó, kétüléses kapszulákat. A sötét kapualjak üregeiben papírhulladékok alatt hortyogó, földagadt arcú csavargók, idült tekintetű kurvák, hasfelmetsző kölyökharamiák. Az egész város egyetlen roppant, nyitott csatornarendszer. Mindenhonnét szakadatlanul zuhog az esővíz. Vastagon csurog a vízhatlan alkalmatosságokba burkolt emberek fejére, nyakába, hátára. Szakadatlan alkonyi szürkület, mintha sose nem kapcsolnák le a közvilágítást. Csak a városszéli sivatagok süppednek örök sötétségbe. Látszólag teljesen lakatlan vidék. A föld alatti és föld feletti mitológikus járatok azonban zsúfolva a legkülönfélébb, irgalmat nem ismerő, elvadult élőlényekkel. Az álom és az ébrenlét egyetlen vonal.

(:üres grund:) Egy üres, gazzal fölvert grund egyik sarkából vergődött elő. Talán elgázolta egy autó, vagy öregkori szélütés taglózta le. Fejét mélyen lelógatva vonszolja magával béna hátsó lábait. Az erőlködéstől valószínűtlen hosszúságban megnyúlik a test, mintha két különálló, egymással összekapcsolt rész lenne.

(:fehér karszalagos katonák:) Fehér karszalagos katonák nőket, rokkantakat és gyerekeket segítenek le egy katonai teherautó leponyvázott rakteréről. Egy hét-nyolc év körüli, vékony dongájú fiúcska jelenik meg a képben. Ahogy előbújik a ponyva alól, egy pillanatra körülnéz. A ponyva alatt gyűrött, zsíros cimkéket csereberélt egy másik, korabeli fiúval. Együtt voltak az iskola tornatermében is, ahol a család egy régi cimborája hosszú muskétacsövet tolt föl a mamájukba. Amikor eldurrantotta, mind a hárman ámulva bámulták a szájon át kiröppenő beleket. A kisfiú még egy ideig áll a teherautó mellett, és addig rángatja az egyik katona pisztolytáskáját, amíg az végre felé fordul, és nagy nehezen megérti, mit akar a másik. Mosolyogva leoldja karjáról a fehér szalagot, és a fiúéra csomózza. A gyerek tiszteleg, és peckesen belépked az épületbe.

(:halálgyakorlatok:) Mindennapos halálgyakorlatok, a tudat edzése, hogy mint kígyóember, egykor kecsesen átbújjak a tű fokán. Kevéske misztika, csipetnyi példázat, keleties hajlam. Nem elégszem meg egy fejlövéssel, a puskaagy és a kisagy ellentétes irányban történő rándulásával. Függőhidakat, zsinórokat fonok, mert bízom az akrobatikában.

(:ma újra egészen kicsi voltam:) Ma újra egészen kicsi voltam. Talpamtól a fejem búbjáig sem nőttem nagyobbra az aljnövényzetnél. Serényen rohangáltam föl-alá, mint szorgalmas bogár. Gyűjtögettem, kiválasztottam, funkcionáltam, a társastánc lépéseit próbálgattam álruhás társaimmal. Nem fedtük fel magunkat, inkább ösztöneinkre hagyatkoztunk, és mindannyian céltudatos haszonelvűséggel álcáztuk menekülésünket.

(:cinkos:) A rutin kezelhető cinkos. Egy kis öblögetés, gondosan adagolt ajzószerek, zsilipkapuk le, zsilipkapuk föl, könnyed, villodzó futamok a kapcsolótáblán, és máris hideg, merev emlékek a fegyelmezett nappalok.

(:ébredés:) Micsoda extravagancia minden ébredés. Micsoda őrület, ahogy összehangolt mozdulatokkal szétválogatom ruháimat, belebújok a fehérneműbe, ingbe, nadrágba. Ez tesz egzotkussá, nem az, amit Te betegesnek látsz. Én nem ismerek az újságárusnál, a postai tisztviselőnél vagy a vízvezetékszerelőnél egzaltáltabb figurát. Megfigyelted már őket például munka közben? Láttad már rettenetes szerszámaikat? Kicsavart mozdulataikat, rémisztő, teljesen indokolatlannak tetsző grimaszaikat? Vagy ahogy beszélnek! Miért gondolod, hogy biztonságban vagy környezetükben? Tudod, mi mindenre képesek? El sem hinnéd történeteimet legképtelenebb excesszusaikról. És ha otthonukban, megszokott, védett környezetükben látnád őket. Miért gondolod, hogy én vagyok perverz, aberrált?

(:mutatványok:) Láttam már elég ébredést és ájulatot, a testet ide-oda dobáló, öntudatlan pánikot; lecsöpögő, akasztott flaskákat. Hallottam eleget az ébredező belek és vesék zörejét. Mondhatom, nem sok jót ígérnek ezek a mutatványok.

(:pánik:) Tudom, üresek a cellák. De csak egyszer zörgessem meg a zárat, máris csattogó verdesés hallatszik belülről, mintha valami nagy madár vesződne faltól falig a szűk, ablaktalan helyiségben. A pánik robaja aztán átterjed celláról cellára, egyre gyorsuló iramban az egész emeletre, majd az egész épületre, és ott örjöng az egész, pikkelyes lábú bagázs. Aztán egyszercsak elcsendesül minden. Ólmos fáradtság borul a szigetre, az asztallapjára borulva hortyogok, mint egy igazi, pandúrjelmezes házmester.

(:kavicsokat számlálok:) Kavicsokat számlálok. Kezit csókolom, Stern bácsi. Sárga hústömeg a körfolyosó vaskorlátjára gyűrve. Különös az emeletek közötti, sűrű fonatú drótháló. Mintha cirkuszban vagy börtönben lennék. Talán, hogy el ne szálljon, mosolyogtam föl a magasba. Vagy el ne szálljunk. Mert minden körbe ér.

(:a koponyám betontuskó:) Koponyám betontuskó. Ismerem már a kerteket és a völgyeket, amelyeken át kell vágnom. Ismerem a színültig telt dézsát, amelybe belenyomják a fejemet. Fölmondhatom a moszatos fa összes repedését. Belülről láttam mindahányat, mikor nyitott szemmel körbenéztem.

(:bosszú:) Félek a gyerekeimtől. Ott alusznak puhán és szelíden, álmukban is vadulva, elvadulva. Két szobával arrébb még bíznak bennem, és én takargatom, ámítom őket, elvakult szerelemmel. Irtózatos gondolat, hogy egykor kezükbe vehetik fertőző agyamat, és azzal állhatnak bosszút rajtam, hogy nem hajítják el.

(:sötét szobában ülök:) Egy szinte teljesen sötét szobában ülök. Karomat, kézfejemet mintha irtózatos erejű mágnes szorítaná a trónusszerű alkotmány vas kartámláihoz. Homlokomat vaspánt rögzíti a székhez, és kipeckelt számon át hosszú vastűkkel húzzák elő a féregként tekergődző szavakat.

(:monitorok:) Pedig csak néhány szót akartam mondani neked, erről-arról. De éppen akkor rúgták be az ajtót a bőrkötényes legények, összeborogatták az edényeket, röhögve turkáltak anyád méhében, és kurjongatva integettek egymásnak a monitorokon keresztül. Semmit sem szólhattam. Talán gyűlölni fogsz ezért, és kitolnád szememet, hogy ne láttalak volna meg. Hogy ne láttalak volna meg.

(:kertet építek:) Újra kertet építek. Forgatom a földet, kérdezgetem apámat, milyen arrafelé. Miféle ízek emelkednek, süllyednek a hajszálcsövekben.

(:átjáró:) Előtte heteken át napi tizenöt órát vétkeztem. Agyam olyan volt, mint egy kisikált teknő. Zsibbadtan, bambán gubbasztottam az oduban, ellenszenvesen és némán villodzó berendezések között, és éppen ebből a katatóniából nyúltam ki, amikor magam elé húztam egy írólapot, és szinte szóról szóra leírtam azt a négyszázvalahány szót, amelynek csiptetői között azóta is ott szárítgatom a lassanként egybegyűjtött lapokat. Honnét tudhattam volna akkor, hogy egy év hetvenhétnek számít, mint Tündérországban vagy a galaxisközi utazásokon, és mire visszatérek, ha visszatérek, már se híre, se hamva nem lesz a kerteknek, nedveknek, jeles napoknak. De nem Te hencegtél, még nem is olyan régen, hogy ha ismernéd az átjárót, akár a visszatérés, a túloldal bizonyossága nélkül is megpróbálnád?

(:mint fáklyás bitang:) Mint fáklyás bitang lobogok végig a hosszú, fekete folyosón, mert szeretem hallgatni a csámcsogás, az emésztés hangjait. Az önmagába csúszó, csupasz test surrogását a sóderrel fölszórt utakon. A szűzlányok gyomrából föltörő, basszbariton böffenéseket. A bőrbe varrt boszorkányok harsogó szellentéseit.

(:alagút:) Csodálod, hogy mindent, de mindent elkövetek, csak ne kelljen napról napra odaállnom az alagút eltátott pofája elé, megadón várakozni: Beszippant-e vagy sem, és ha igen, pusztán csak öblöget, játszi kedvében torkára engedve gargarizál vagy lenyel és elemészt.

(:odébb állni:) Odébb állni, levetni a tájat, mint fullasztó gúnyát. Az önigazolás kényszere és az előtörténetek szopogatása nélkül. Nem elszakadni - leválni. Nincs számvetés, leltár, csak emlékezetkiesés nélküli felejtés. Akár ha álruhát öltenék. És amikor a megváltást remélő királyi parancs fogdmegjei átfésülik a házakat, kiosonnék valamelyik városkapun, mint vízárús, cserzővarga vagy rengő valagú markotányosnő.

(:elfekvő:) Végeláthatatlan elfekvő, az emlékezet, a széthajigált magok, a képzelet, a szörnyűséges keresztút lakóinak önemésztő telepe. Nincs kakasszó, csak halotti leplek jóétvágyú ropogtatása, az önmagát fölfaló testek harsány csámcsogása. Gyertek, gyertek csak pulyáim, tapasszátok fületeket a föld háborgó gyomrának falához, mintha csak anyátok de sokszor megmászott, remek cipóhasához símulnátok. Mindannyiótokra sor kerül. Mintha nem is fülkékbe, hanem egyenesen kútba lépkednétek, feneketlen dögkutakba, hogy aztán onnét eregethessétek szét nedveiteket a hajszálvékony csatornákba.

(:karaván:) Nem létezik két végéről kezdhető élet. Egy személyben nem költhetek párhuzamos életrajzokat. De mámorít a vágy, új testre ébredni és új hivatalra, és föllovagolni a hegyekbe, ahol vár és elfogad, de legalább létezik a karaván. Ha csak egyetlen egyszer megpillanthatnám, minden csalásomat elfogadnám.

(:csak azt írom:) Csak azt írom, amit látok.

(:emelkedő emlékezet:) Próbálom felidézni a tájat. Üres szemgödreimben lassan emelkedik az emlékezet. Semmi sem változott. A torony tövében földbe szúrt, két rövid nyárs hegyén még ott csillognak szemgolyóim. A hegyek között is a te kis lovagod maradtam. Kitépett nyelvemet titkos futár vitte hozzád, hogy szólhassunk egymással. Úgy térek vissza, ahogy a hegyekbol lopódzik le titkos mátkájához a farkasemberré lett völegény. Éjt nappallá téve ácsorgok az ablakod alatt, dér- és lombruhában, kukkerezek a tövisekről lecsórt lencsékkel, és üvöltök fájdalmamban, ha árnyad szövi át a függönyöket. Koponyámmal hántolom a fák törzsét, hegyes gödröket kapálok sarkammal a szikes talajba, miközben markomba döfködöm farkamat. Szűkölök, vonyítok, vinnyogok, míg odébb nem durrogtat sörétes karabélyával a szuszogva, szitkozódva előcsoszogó, zsírarcú, új háziúr. Gyűlölöm az alamuszi, öntelt varangyokat.

(:vendégsereg:) Vendégsereg. Ahogy belépek, az öreg gróf beszél egy frakkos társaság előtt, emelt karral. Csillárok égnek, este van. A kandallóról felkapok egy nagy fehér serleget és felköszöntőt kezdek mondani, a grófnőt keresve szemeimmel, virágok nevét kiáltom, aztán zavarba jövök, mert az öreg grófnak miattam el kellett hallgatnia. Azután a gróf deklamál tovább, nem tudom mit, mintha mindig csak egy szót mondana. Azután meglátom a grófnőt, hogy zongorázik messze egy sarokban. Sok gyertya ég a sötét zongorán szép nagy gyertyatartókban.

(:ki az a másik:) Ki az a másik, akinek koponyájában a szem pusztán két, fehér golyó?