II. ÁTJÁRÓ

(:üzenet:) Megszólított a halál. Nem szólított, csak éppen odaszólt. Rövid, pontos, kissé zaklatottan elhadart figyelmeztetés, ahogy egy ismeretlen jóakarónk figyelmeztet minket egy baljós helyszín felé közeledve. Alig mozduló ajakkal, de teljesen érthetően beszélt. Szinte összeért a vállunk, amikor elhaladtunk egymás mellett. Egyikünk sem lassította le lépteit. Csupán egy pillanat volt az egész.

(:homok:) Kétszintes, csúszdaszerű építmény. A sekély vályúban, mint egy tésztakeverő gépben, lassan kavarog fölfelé a homok. Ebbe kell beszállnunk, de egyikünk sem mozdul. Aztán T. Strauss azt mondja, ő belemegy. Mindannyian követjük. Derékig süllyedünk a nedves, nehéz masszában.

(:emlékek:) Nincsenek emlékek. Az álomlét az ébredéssel libikókázik. Amikor az egyik alámerül, a másik fölbukkan, és az egymással átellenben ülők sohasem pillanthatják meg egymást.

(:hordják az éjszakát:) Hordják az éjszakát. A levált lapok úgy zuhognak koponyámban, mintha kolapokat hajigálnának egy teherautó platójára.

(:történetek:) Hogy léteznek történetek, onnét tudom, hogy újra és újra fölerősödik bennem a vágy megtalálásukra és fölfejtésükre.

(:vasárnapi matiné:) Vasárnapi matiné. A közönség kiöltözve, telt ház. A műsorvezető, nő, mindig csak egyetlen szót mond, aztán hosszú szünetet tart a következő szó előtt. A kórus - süketnémák - görcsös erőfeszítéssel próbálják a nő után ordítani a hallott szót. Éktelen hangzavar. Monitoron nézem a jelenetet. Egyszercsak a közönséget lehet látni. Az egyik zsöllyében B.N. ül.

(:árnykép:) A sarokban, a fal mellett, lócaszerűség. Mintha meg-megrándulna valami mögötte. Hallani lehet a deszkához verődő test zörrenését. Mintha megszorult volna egy kisállat. Egy hossszú léccel a lóca mögé piszkálok. Aztán elhúzom. Szinte ezzel egyidejűleg, közvetlenül fölötte, mint egy árnykép, elsuhan a falon egy négylábú, hosszú, sima szőrű, kutyaszerű alak, majd néhány lépés után eltűnik.

(:szirének:) Szeretem az árusok pillantását, amikor szirénre alkuszom a halasnál. Zavart, gyankavó, olykor kissé riadt tekintetek, mert valószínűleg már nekik is jóideje gyanús ez a nemtelen lubickolás.

(:arányok:) Fogócskázás közben néha fölosontam a katakombaszerű, rothadó hátsólépcsőn. Meglapultam a két emelet közötti pihenő ólomkamrájában, de inkább beletörődtem, hogy leüssön a mosokonyka melleti falon a fogó, mintsem ott maradjak e fenyegetően idegen, zárt terepen, mitológikus távolságra a lakásunktól, ahol számomra egy teljesen új, másik világ kezdődött, annyira mások voltak onnét az arányok.

(:lépcsőház:) Szegény Évát úgy erőszakolták meg a lépcsőházban, hogy mi eközben fölötte ültünk a nagyszobában, a cserépkályha előtt, és eszegettük a még néhány perccel ezelőtt együt majszolt krumplispogácsa maradékát. Éva derekasan védekezett, de kiabálni nem tudott. Aztán hitelen megadta magát, és szépen, csendben tűrte, hogy végigmenjenek rajta a hazafelé tartó fiúk.

(:rétegelt tömbök:) Parányi, rétegelt tömbök. A rétegek mint egymás fölé tolt tepsik ki-be húzhatók. Mikroszkópikus lemezkék, szorosan egymás fölött, szinte összeérnek. Ha átnézek rajtuk, csupán tömör feketeség, de mindegyik lemez egy képet, egy lenyomatot őríz, amelynek bármelyik, tetszőlegesen kiválasztott pontja azonos az egésszel.

(:képomlás:) Valószerűtlen képomlás, képszakadás. Ahogy a magas löszfal válik el a parttól, előbb csak megcsúszik, aztán zuhan, hömpölyög, mindent maga alá temetve, lazán véglegesen.

(:írásképtelenség:) Amikor utoljára itt járt Gy. Marival és Bálinttal, magától értetődő könnyedséggel, szinte csak úgy félvállról vetette oda, amikor írásképtelenségemről beszéltem, hogy ugyan már, mik azok a hónapok, ő nyolc évig nem írt. Ott ült, mint egy zsugorított fejű aggastyán, maga alá gyűrve végtagjait, az ébrenlét és a delírium mezsgyéjének távolabbi peremén, és vigyorgó grimaszba torzult arccal dödögött maga elé.

(:melankólia:) A melankólia könyörtelenül leemeli a gézpárnácskákat a fertőzött felületekről, majd szépen kinyomkodja a kifényesedett, vörösre érett duzzanatokat, és kis műanyagkanálkával megtisztítja a sebeket, mielőtt újra befedné. A félelem azonban ott ragad, hogy az előbbi kéz újra, bármikor megnyithatja az árkokat.

(:zuhanás:) A történetek kutak száját kipeckelő, vetített képek, pontosan a káva magasságában. A fénynyaláb vagy a magasból, nyílegyenesen zuhan beléjük, vagy éppen a mélységből tör fel. Úgy emlékszem, létezik olyan képháló, amelyik megtart. Sétálgatok a kutak között, beléjük kukkantok, mártogatom a kezem, az arcom a fénybe, aztán fejest ugrom az egyikbe. Véget érni nem akaró zuhanás, ájulat, végül a nem mindig boldog véget ígérő fölmerülés. Aztán kezdődhet minden elölről.

(:vacsora:) Korán vacsoráztunk. Nem ettem meg a dinsztelt krumplit, és a megmaradt vacsorát beloptam a tányéromon a szobába. A krumpli szinte belefagyott a zsírba, amíg átvittem az előszoba alagútján. A tányért a komód legfelső fiókjába rejtettem, és lefeküdtem. Tudtam, hogy az ételt úgy sem adhatom oda apámnak, mégis el kellett rejtenem a maradékot, meg kellett osztanom vele a vacsorámat, mert úgy éreztem, csakis akkor várhatom haza.

(:agyonrúgdostam a szüleimet:) Agyonrúgdostam a szüleimet. Nem kezet emeltem rájuk, hanem halálra rúgdostam őket, hidegen, a hisztéria és az állati gerjedelem legcsekélyebb megnyilvánulása nélkül, szinte rutinszerű elvetemültséggel, amelynek eredetéről akkor, még semmit sem tudtam.

(:szétömlő vér:) Vizet hozok a faluból, demizsonokban. Amint rákanyarodom a folyó elmocsarasodott, holt ága mentén vezető útra, kutyák vesznek üldözőbe. A falka pillanatok alatt beér, hiába taposom eszeveszetten a pedált. Lerántanak a kerékpárról, és összevissza marnak. Aztán egyik pillanatról a másikra eltűnnek, mintha ott sem lettek volna. Amikor fölállok, a nadrágom és a tréningfelsőm elfeketedik a ruha alatt forrón és ragacsosan szétömlő vértől.

(:a test megnyílása:) Teljes erőmmel fölpréselem a tüdömbol a levegőt, de nem fújom ki. Hatalmasra dagad az arcom, és pólusaimból, mint a krumplitörő kosarának lukain átmászó, vékony, fehér hernyók, úgy kunkorodnak elő a miteszerek. Testemet átjárja a bőr ezerszeres megnyílásának kéje.

(:elfogadni a képeket:) Elfogadi a képeket. Hüvelyk- és mutatóujj közé illeszteni, fény felé fordítani őket, és átnézni rajtuk, hogy mint egy rétegfelvételt, egyidejűleg lássam a képet és ami mögötte van. Nem tudom, meddig ér a fogyó fényben sikló tekintet, létezik-e behatolás, vagy csupán simul a fekete szövetre. Vagy nekiütközik a sötétség torlaszának - esetleg visszavág, az agyig csapva -, és folyadékkal töltött tasakként robban szét a falon. Gyakran érzem szememben és mögötte ezt a roncsoltságot, az önsajnálat, a hőssé válni mégsem tudó szellem kérkedő, tetszelgő fantomfájdalmát.

(:fekete iszap:) Néha megemelem a tollszárat, a fény felé fordítom - vajon mit őríz a tollhegyben megülő, fekete iszap?

(:előhívás:) Nem az előhívás a fontos, pusztán a lenyomat, a nyom, amely mint a hideg prés formál, alakít. Láthatatlanul, mert a fényérzékeny rétegbe alászálló színek, árnyak, fények, terek és egymásba csúszó idők egyetlen síkban feküdnek föl a megmerevedett zselatinra.

(:esik:) Esik. A vízcsöppek áttetsző függönnyé ömlenek egybe. A víz egy hatalmas üvegtáblán csúszik alá, fodrozódás nélkül, filmszerűen. Mattüvegre fölvetített, gigantkus állókép. A mozgás illúzióját a végtelen vízfüggöny süllyedése adja. A szemből érkező fénysugarak szétterülnek az üveglapon, minden egyes pontot azonos erővel bevilágítva. A fényszemcsék behatolnak az üvegbe, szinte belülről világítják ki a tejfehér, kristályos atomokat, de tovább nem érnek. Közvetlenül az üveglap előtt guggolok, a barlang kapujában, egybeolvadva a mögöttem áramló sötétséggel. Csak tudom, hogy ott vagyok, de nem érzékelem. Majd halk berregéssel süllyedni kezd az üveget elfedő roló.

(:kannibálok:) Egyszer ráonanizáltam a konyhaasztalra. A sok, erős ondó úgy terült szét a fekete skájterítőn, mint serpenyőben a tojásfehérje. Láttam benne a gyereket. A kiscsirkét, a csimaszt. Az embrióból egy hajszálvékony, vörös szálacska kacskaringózott elő, mint egy kurta vérér a szemben. Sejtettem, nem sok esélyem lehet. Kannibálok.

(:most mi vagyunk itt:) Fürdőszoba. Éppen elkészülök a mosakodással, amikor bejön K., és vidáman azt mondja: Ma aktív vagyok. Bosszant a viselkedése, mert sietnem kell az iskolába a gyerekekkel. Hiába mondom neki, tovább erőszakoskodik. Vissza a kádba. Szeretkezni kezdünk, amikor kinyilik a szoba felöli ajtó, és egyenletes léptekkel bemasírozik az apám. Meztelen. Előreszegezett tekintettel a mosdó feletti tükörhöz lép, borotválkozni akar. Kiugrom a kádból, és szorosan hozzálépek. Föltűnik, hogy valamivel magasabb nálam, pedig valójában egy fejjel kisebb volt. De megnőttél, mondom neki. Hallgat. Majd hadarni kezdek: Még itt van K. Talán, ha egy kicsit később jönnél, mondom. Nem szól semmit, csak áll a tükör előtt, és vizsgálgatja az arcát. Egyszer-egyszer oldalra pillant. A kád felé nézek. Bosszant, miért leskelődik, de K. már bebúrkolódzott valami törülközoféleségbe. Aztán a kádból látom, amint az idősebbik bátyám kifakult, kék klottnadrágjában kimegy. A komikusan ráfeszülő klottnadrág éppen eltakarja altestét. A következő kép: belépek a kisszobába. A bátyám az ágyban fekszik egy nővel. A nő, amint meglát, gyerekesen ugrálni kezd az ágyban, dobálja magát. Na, most mi vagyunk itt, mondja a bátyám.

(:készülődés:) Hiábavaló ez az örökös készülődés. Menetfelszerelésben kuporogni az ágy szélén, türelmetlenül sétálni le-föl az előszobában, toporogni az ajtó előtt, hogy aztán amint kilépek a kapun, símán lepuffantsanak. Még vér sem serken a sebből, legalább csekélyke, teátrális szivárgás, csak a dicstelen térdre hullás, rövidke rácsodálkozás az ilyen hirtelen közel került aszfaltra, majd lassú, merev felsőtesttel végzett előredőlés. Az arc különös módon pontosan illeszkedik az aszfaltban, mint egy maszk, az előre készített negatív lenyomatban. És kezdetét veszi az örök, méla szemezés.

(:telefonálni akartam:) Tulajdonképpen telefonálni akartam, de nem volt bent az üzletben, így aztán fölmentem. Beteg volt, ágyban feküdt. Még abban a korszakban voltunk, hogy amikor fölmentem, lefeküdtünk egymással. A gyerek már nagy volt, a lakást átalakították, én végleg elmentem, de még reflexszerűen merevedésem volt, ha benyúltam a frotirköpeny alá. Amikor azon a délelőttön elélveztem, beleharaptam a nyakába. "Te harapsz?!" Kérdezte, kissé gunyoros csodálkozással. Akkor feküdtünk le egymással utoljára.

(:rendesen meghalni:) Kevesen tudtak rendesen meghalni. Szinte mindannyian színpadi halált választottak. Miközben maguk a történetek elég laposak voltak. Mintha éppen csak ezt akarták volna ellensúlyozni a teátrális lelépések. A papok húzták a szájukat, és úgy hadonásztak szentelőjükkel, mintha valakit kupán akarnának vágni vele. Aztán senki sem beszélt többé a történtekről. És ez a restellkedő, kényszeredett hallgatás csak még elviselhetetlenebb volt. Ha viszont egyszer mégiscsak fölszakadt, olyan volt, mint egy elállíthatatlan, orgazmus nélküli magömlés. Vastagon, sugárban ömlött a szájon át. Iszonyatos hangzavar kísérte, mindenki egyszerre beszélt és megpróbálta túlüvölteni a másikat. De csak azért üvöltöttek, hogy saját magukat hallják. Az volt a legfélelmetesebb, és a leginkább magával ragadó, hogy a különböző maszkok ellenére mindenki egyforma volt. És a kötéllétrákon, merevító huzalokon már fürtökben lógtak az emberek, mint nyüzsgő termeszek. A manézsban pedig hatalmas fejű söprükkel és partvisokkál kotorták kupacba a lehullott és szétkenődött rovarokat.

(:zsonglőr:) Egy hosszú, fehér damaszttal letakart asztalon élére állított cseréptányérok pörögnek. Az asztal előtt cilinderes, zsakettes zsonglőr cikázik le-föl, és egy rövid, vékony bottal újra meg újra fölpörgeti a hasalni készülő tányérokat. A jeleneten áttünve egy óriási, elhízott kamaszgyerek körvonalai rajzolódnak ki. Mintha a mozigépész véletlenül egyidejűleg indított volna el két különböző filmet. A zsonglőr egyszercsak lecsapja pálcáját, otthagyja a tányérokat, és letelepedik a gyerekkel szemben. A gyerek szétvetett lábakkal ül a földön, és kissé félrebillentett, lehajtott fejjel felsőtestét ingatja. Eközben hol kinyújtja, hol visszahúzza a karját. Fölfelé fordított, nyitott tenyerében mintha valami folyékony anyagot tartana. Rezzenéstelen, üres tekintete elúszik a férfi mellett. Aztán a zsonglőr, mintha hirtelen észrevenné, hogy figyelik, kissé oldalra dől, így teljesen kikerül a gyerek takarásából, és kinéz a képből. Majd akárha egy régi ismerősét fedezné föl, felém int és elmosolyodik.

(:szavak:) A szavak, mint víz alá merült betontuskók ülnek az iszapban. Egykor nyilván azt reméltük, hogy majd remek stégeket emelhetünk rájuk, és csendes hétvégeken innét pecálhatunk az örökkévalóságban. Nagyszerű terveket kovácsoltunk, gondosan összeválogattuk a fölszerelés darabjait, és szépen becsomagolva őríztük a szekrény mélyében. Vártuk a kedvező, kínálkozó alkalmat. Vasárnap délutánonként elővettük a szerszámokat, átszellemült arccal kicsomagoltuk őket, forgattuk, nézegettük, cirógattuk, tisztogattuk az alkatrészeket, karbantartottuk a racsnikat, orsókat, és leplezetlen elégedettséggel mustrálgattuk az öblös, zöld műanyagszálból csomózott, rendkívül teherbírónak látszó merítőhálót. Néha, el-elmélézva, a szoba légterébe merítettünk vele, majd szépen visszapakoltuk a szerszámokat a szekrénybe. Aztán új, valószínűtlenül gyors idők következtek, és a partok mentén szinte egyik pillanatról a másikra gombamód szaporodni kezdtek a stégek. Alkonyatkor föltűntek a sporthorgászok, és mint a vízipókok, nesztelenül siklottak ide-oda ladikjaikkal. Varsát fektettek, bóját bocsátottak a vízre, beetettek, aztán elfoglalták helyüket a deszkapallókra állított sámlikon, padokon, kisszékeken, és telefingották az éjszakát. Hamarosasn föltűntek az első lakóstégek is, zöldre, kékre festett, parányi fakunyhók. A horgászok attól kezdve több napra is bekvártélyozták magukat ezekbe a cölöpökre ültetett, meghitt kis vityillókba. A folyó, mint egy széles, nyitott kloáka gőzölgött forró, nyári napokon. A közeli gazdaságból mindenféle halat telepítettek a folyóba, senkinek sem kellett zsákmány nélkül lehajtania a fejét. Mindenkinek megvolt a maga saját, többnyire gazdag zsákmánnyal kecsegtető szektora. A sikertelen napokért pedig kárpótolt a jó levegő, a csend és az üde természet. A meder aljára ültetett betontuskók pedig lassanként nyomtalanul elsüllyedtek az iszapba a stégek súlyától, és a víz minden évben egy-két centivel magasabban mosta körül a finom algamoszattal beszőtt cölöpöket.

(:csend:) A gettó fölé hatalmas kőtömbként borul a sötétség. Sehol egy lélek, csak romok, kőhalmok, föltépett föld, egymásra zuhant, üszkös nyársak. Csupán egyetlen árnyék moccan. A romok közül halk, siránkozó női hang. Aztán csend. Az árnyék egyre mélyebbre és mélyebbre hatol a roncsok között. Egy ideig még követni lehet az útját, hamarosan azonban fölszívódik a sötétségben.

(:nézem az eget:) Nézem az eget. Kozmológiám úgy úszik a pocsolyák felszínén, mint a tenyérről lerázott takony.

(:máglya:) Akár ha óriásfészket raknék, úgy építgetem az áldozati máglyát, hogy aztán néhány remekbe szabott gesztus kíséretében fölüljek a tetejébe, és az égő áldozat lángján (vagy füstjén?) lopjam át magam az idegen égbe.

(:fóliák:) A képek hajszálpontosan fedik egymást. Az első fólia csak némelyütt takarja el fényt, a második és a harmadik még kiegészít, folytat egy-egy vonalat, árnyékot, növeli a mélységet, megerősít néhány halványabb konturt, sűrít. A legfelső fólián keresztül látszódó kép csak ezután kezd el tömörödni, és hamarosan már csak egy áthatolhatatlan, fekete tömb látszik. Az álom e tömbbe hatol bele, és világítja meg különböző mélységben a rétegek részleteit.

(:a parttal merőlegesen:) A parttal merőlegesen haladok. Hirtelen megváltozik a súlypontom, és mintha a lábamnál fogva berántanának egy elsötétülő járatba. Látom a szemem fölött rohanó fehérséget, érzem a jeges nedvességet, ruhám dagadó súlyát, de félelem nélkül. Néhány másodpercig teljesen egykedvűen észlelem a környezetem, majd minden megszűnik. És akkor elalszom.

(:albumok:) Könyörtelenül pontos érzékkel hagyjuk abba a fényképek beragasztását, és aztán már csak kupacokba gyűjtve őrízzük őket íróasztalunk fiókjában vagy a szekrények mélyében. Többször is eltervezzük, hogy beragasztjuk a legjobban sikerült felvételeket, de aztán végleg elveszítjük érdeklődésünket, és az összes fényképet válogatatlanul beszórjuk az albumok mellé.

(:anzikszok:) Világos, tágas, mozdulatlan mondatok. A történés nélküli létezés hosszan kitartott, nyugodt képei. Egymás mellé helyezett, csendes anzikszok. Ragyogóan színezett belga metszet, kapható Charleroi-ban 35 centime-ért. Folyamatos, változatlan jelenlét. A mező minden pontja azonos, felcserélhető egymással, és azonos az egésszel. Az öbölbe lassan fölhúzódó víz kúszása, ahogy átúszik talpunk alatt, lábfejünkön, kontinensnyi szélességben.

(:levélnehezékek:) Félvak, dublini szerzetes. Kissé féloldalra fordulva ül a mély fotelban, keresztbe vetett lábbal, combjára fektetett kéziratlapokkal. Kézfeje artisztikusan nyugszik a papírlapokon. Ujjain a pecsétgyűrűk pöffeszkedő levélnehezékek.

(:charleroi:) Két évtized kellett ahhoz, hogy a Nemzeti Könyvtár lépcsőjétől eljussak Charleroi-ba. Két évtized, és én rögtön 365-ször akarom megismételni a Nagy Mutatványt. De bízom a Földrajzi Társaság jelentésében.

(:írás:) Ott egyetlen lendülettel tollba tudnám mondani azt a 365 mondatot, de akkorra már túlleszek rajtuk, és minden egyidejűleg ott lesz a jelenben, folyamatosan és változatlanul, és minden igaz lesz, mert senki sem hoz hírt felőlem. Talán keresni fognak körözőleveleken, jámbor nyomtatványokon, mert a hivatali ügymenet így kívánja. Fényképem alatt rövid, tárgyszerű leírás, mintha egy ásvány vagy különleges növény lennék. De ahová értelme lenne eljuttatni a körözőleveleket, ott nem ismerik az írást.

(:fölöttem telihold:) Fölöttem telihold. Az utcáról el-elhúzó gépkocsik zúgása és változó erősségű beszédfoszlányok hangjai szűrődnek be. A papírlapon talán csak néhány óráig élő, apró muslincák rohangálnak, miközben a dandy buzi könyvét lapozgatom. A lapok már annyira megbarnultak, mintha megégtek volna.

(:visszahúzódás:) A visszahúzódás a legeslegelső sorral kezdődött. Ahogy a víz vonul le kontinensnyi szélességben, mintha csak egy roppant játéktérről húznák le a talajt védő, ködösen áttetsző, vastag fóliát. A nagy mérkőzésre azonban nem kerül sor, hiába rázzák izmos kis seggüket a palánkok mentén táncoló, egyenruhás animátorok. A fövény lassan kiszikkad, repedezni kezd, az áradásra már csak néhány apró víziherkentyű csontos hullája emlékeztet. Aztán az sem. A strandokról becsődülő csürhe hamarosan minden nyomot beletapos a fodrozódó talajba.

(:holtak útján:) Kétszáz szóval tanakodni röggel, fűszállal, útszéli bogárral, csőszködni világra, verekedni cigányokkal, kitanulhattam volna, nem fűlt a fogam hozzá. Inkább a holtak útján, beteges, látomásos rohamokkal, egyre kelletlenebbül, mint aki bevágott leckét mond fel. Nem ismerem az okaimat. Számolom a perceket, órákat, följegyzem a hónapok nevét, évek sorszámát, de leginkább a sorokat számlálom, mikor telik ki a nap, mikor lesz végre egyre kevesebb. Aztán újra kezdődhet a félelem, a következő futamtól, a következő félelmes árnyéktól, és ezeket úgy borogatom egymásra, mint lombfűrésszel kivágott, egybevágó, lapos figurákat. Emelkedő sötétség.

(:a táj:) Hideg van, esik az eső, újra oly ismerősen idegen a táj. Borzongok, és ez kedves nekem. Szeretném, ha közelembe lenne a gnóm, és együtt hallgatnánk a kandallóban meg-megröppenő tűz sercegését, a lezuhanó hasábok puffanását. És bízhatnék benne, lesz aki máglyára rakja hullámat a tengerparton. Tágas kép. A rengő víztömeg, az alkonyba burkolódzó fövény, a lobbanó máglya, és mellette a megrendült szörnyeteg. Mi mindent mondhatnánk el egymásnak! A ductus sohasem törne meg, a hegyoromból kifaragott kastély néma orgiákról lenne hirhedett. Semmi nesz nem szüremkedne ki, csak változó erősségű, sárgás fény, mintha valaki hintáztatná a csillárokat. A Lord kaftánszerű, bíbor selyemköntöst visel, szabadon lobogót, harciasan böködve pompás szerszámával a levegőt. Micsoda őrületes húsok! Barlangnyi fészkek, vastag áradása a nedveknek, kábult vedelés. Énvesztő tombolás. Órákat mesélünk róla, mikor elül a vihar, és aléltan figyeljük a pupillányi ablakban hunyorgó, távoli világítótorony monoton jelzéseit. Nem hiszünk a hajóban, nincs szükségünk rá. Előbb a népes személyzetet faljuk föl, azután a vendégeket. Több életre elegendő tartalékaink vannak. A félelem megédesíti a húsokat, és a Lord valóságos inyencmesterré gyakorolja magát. A másnapi ebéddel előző este végzünk, tisztán és édesen. Hatalmas selyemvánkosokat szorítunk az arcokba, gyönyörködünk a kitakart, meztelen testek vonaglásában, csókokkal hintjük a bőrt, és nem egyszer, ó, istenem, rettentő gyengéden behatolunk a csillapodó testek gyöngyöző nyílásiba. Vallást ezeken az oltárokon tanulunk. A bűn a mi oldalunkon áll, pártunkat fogja, és mi nem vagyunk hálátlanok. Alkonyattájt fölolvassuk egymásnak verseinket, az akkori elragadtatással. Igazgatunk a sorokon, mélázunk, hányódunk egy-egy adjektívuson, és nevetjük egyik-másik mérték megcsúfolását. Boldogok vagyunk. Csak némelykor csöppen boldogságunkba parányi üröm: Vajon mindannyiukkal összejöhetünk-e? A Lord ilyenkor sorolni kezdi a neveket, és én révülten mosolyogok, és a dán szicíliai kirándulására gondolok, ahogy napszúrásosan, földúlt gyomorral üldögél az arasznyi vízben, és nyitott tenyérrel simogatja az alig fodrozódó hullámokat. Meg a königsbergi ügyvédbojtárra, ahogy rettegve szorítja felesége kezét. Igen, mindannyiukkal, mindannyiukkal, kiáltom felindultan. A Lord fölkacag teátrális lelkesültségemen, hozzám lép, gyengéden megfogja a tarkomat, és homlokát homlokomhoz döccenti. Így állunk ott, hunyt szemmel, mozdulatlan, aztán alig érintve ajkamat megcsókol, és kacér mosollyal, szétbomlott selyemköpenyének nyílására mutat. Azt hiszem, kedvesem, várnak minket odaát, mondja, és mondénul belém karol. A hatalmas, duplaszárnyú ajtó némán föltárul.

(:hajóhíd:) Kis kosárkával járom a hajóhidat, és szétosztom a tenyérnyi diktafonokat, mint segélycsomagokat. Kétszer tíz gramm méz, kétszer tíz gramm jam, barack és málnaízű, plasztik dobozban, húsz gramm vaj, aranypapírban, celofánba csomagolt fekete kenyér, négy féltenyérnyi kocka, és két deciliter gyümölcslé, papírdobozban, oldalára erősített, az egyik végén rézsutosan bevágott, rövid szalmaszállal. A sor lassan halad előre, mindenki egyszerre beszél a szája elé tartott, lapos, surrogó dobozba, halkan, tagoltan és elmélyülten.

(:fordítóállomás:) Fordítóállomás. A hosszú emelkedő tetején lévő forgó korongtól hét pár sín vezet el, sugarasan. Felülről nézve, mint egy lecsapott tetejű süveg. A forgókorong közepén állok, és egy szerelőrongyba törölgetem a kezemet és olajos, izzadt arcomat. Fáradtan szemlélgetem a lent köröskörül, mozdulatlan várakozó vagonokat. Hirtelen erős szorongás kerít hatalmába. Mintha a hét mozdony kegyetlenül, hidegen méregetne. Ide-ide kapkodom a fejemet. Aztán elhajítom a rongyokat, és rohanni kezdek a műhely felé. Ekkor azonban egy rettenetes csattanás hasít a levegőbe, és a fordítóállomás lezuhan az emelkedő aljának szintjére. A hét pár sín pedig, átellenben a mozdonyokkal fölcsapódik, és a fekete monstrumok irtóztató robajjal felém indulnak. A következő pillanatban, közvetlenül a fejem mellett, egyidejűleg pillantom meg a minden irányból rám rontó, hét szörnyeteget.

(:szertár:) Spiritusz szag, fölgöngyölt viaszosvászon térképek, fogógombos favonalzók, táblakörzők. Zsúfoltság, sűrű fény, fullasztó szagok. Szinte karcol a száraz levegő. Fölbarázdálja az arcot, torkot, tüdőt, ingerültté és érzékennyé tesz, mintha a bőr és a hús közé hosszan kacskaringózó szögesdrót sövényt húztak volna. A porlepte könyvekkel, atlaszokal, füzetekkel, papírcsomókkal föltornyozott asztal görbe bástyái között egy férfi ül. Az asztallap fölé rézsútosan dőlő felsőtestét és múmiaarcát alulról sugárzó, mattüvegen átszűrődő, derengő fény világítja meg. A világítóasztalon féltenyérnyi, szögletes plasztik darabok. A szertáros - vagy kicsoda - a szórakozottság és az elmélyültség mezsgyéjén tologatja az egyforma nagyságú, koromfekete, jelöletlen lapocskákat, mintha csak passziánszozna.

(:napról napra:) Tanúlságos lenne követni, miképpen siklanak ki napról napra a vágyak, elhatározások, csupán néhány órával előretekintő, igazán nem nagy horderejű tervek. Hétköznapi, apró szabotázsok. Talán az életösztön rögtönzött praktikái, a visszafogás, a lassítás, az időhúzás, a halogatás játékai.

(:mérték:) Bukolikus szellemi illemhelyeinken a mérték a legfőbb erény. Nem parasztgyomornak való hely. Micsoda szentségtörés a körbefosott fajansz, ahol minden légies, áttetsző és anda. Elég egy pillantás a madámok kipirosított arcára. Steril, döglött rózsák. De megvesznek az izgalomtól, ha a selyembugyogójukon keresztül dörzsölöm megkeményedett kis szarvacskájukat. Hamarosan úgy kopog márványhomlokuk a rózsás csempéken, mint gyorsuló metronóm. A boldogság zivatarának kezdetén müködésbe hozom a vízöblítőt, hiszen ki tudja, a Márkiné talán éppen most igazítja toalettjét az előtér ragyogó hajójában.

(:ragály:) A ragály láthatatlan, belülről és befelé terjed, a mélyben munkálkodik. Veleszületett, nemesi előjog. A külső fekélyek csak a lovászok, cselédek és markotányosnők testén ütnek tanyát. Az elvetemültség és a rossz modor jele.

(:patkányok:) A patkányok a vastag falak és a padlózat alatt várakoznak, mikor kattannak föl a rejtett zárak, mikor tolják el a rekeszeket. Az igazi bál csak ekkor kezdődik. Ezernyi ide-oda cikázó, hosszú, pikkelyes farkinca a légies porcelánok, ezüstök, színes zselék, meg-megcsendülő gótikus üvegek között, selymek, taftok alatt, arany- és ezüstszálakkal hímzett brokádokon, nehéz kárpitokon. Még a függönyzsinórokon, emeletes csillárokon is csipogó, sivító, fekete húsfürtök hintáznak, miközben dúsan cizellált, ünnepelt dallamokat játszanak a selyemfrakkos rokokózenészek. A kartáncot járók mintha vastag, eleven szőnyegen lépkednének. A kereveteken ülő asszonyok nagyfejű, hegyesorrú kanokat engednek föl a szoknyájuk alá. A bestiák röfögve döfkölődnek, úrnőik nem egyszer egészben nyelik le egy-egy lökéstől a csücsörítve ajkuk közé illeszetett, kandírozott gyümölcsöket. Ilyenkor sikkantgatva fölnevetnek, és cinkosan egymásra hunyorognak. Ha megelégelik a mulatságot, kofa módjára földobják lábukat, míg lovagjaik előtúrják a fölhevült, nekivadult állatkákat. A huszárkapitányok leszorítják a férgek kapálódzó mellső lábát, és egyetlen harapással lenyakazzák a dögöket. Néhány pillanatig még mustrálgatják az ujjaik között vonagló, szőrös torzókat, aztán a lábuk elé ejtik őket, és a tetejükbe köpik a fejeket. A lakájok pezsgős tálcákat hordoznak körül, kicserélik a fagylaltos tálakat, gyümölcsös kelyheket, a bál királynője újabb francia négyeshez vezeti föl a párokat, és a holdfényes teraszon elsuttogják az első elragadtatott vallomásokat. Nem kétséges, otthon vagyok, és reszketek az izgalomtól, a megindultságtól. A szemközti hatalmas, aranyozott velencei tükörben látom, amint a fiatal vicomte túláradó hálával kezet csókol idős, meghatott apjának.

(:mészégetok kora:) Mészégetok kora. Bugrisok országlása a vadak, a zsoldosok, a pojácák és a kalmárok után. A kedélyes, rendes emberek eldorádója.

(:hogyan kerültem ide:) Hogyan kerültem ide? A gyermekkori retardáció, a falusi abbé merénylete, az alapos orgazmus, és a feltűnő, élénk higgadtság után. Sajátos receptje a pamfletírásnak.

(:szándéktalanság:) Hirtelen az a gondolatom támad, hogy fölhörpintem a tintát, és egy parányi jelfelismerő műszert juttatok az agyérrendszerbe egy vékony, rugalmas katéteren keresztül. A szándéktalanság pillanataiban talán egészen új összefüggésekre derülne fény. És végre nem kellene törődnöm a napi penzum letöltésével. Áradnék a keletkezéssel egyidejűleg. És mindig megbocsáthatnék magamnak, hiszen mi jogosítana föl az ellenkezőjére? Termékenységem nem ismerne önmagán kívül eső határt, szavaim hitelét még a legképtelenebb szövegkörnyezetben sem lehetne kétségbe vonni.

(:repülőgép:) Száraz meleg. A földön szeretkezünk, két almafa közötti gyomos, rögös sávban, meztelenül. Aztán egymás mellett fekszünk, hanyatt, és ekkor fölénk ér egy kis kétmotoros repülőgép. Alacsonyan és nagyon lassan száll.

(:leszakadt arcom:) A folyosón állok, szemben a bemeszelt ablakkal, és előrenyújtott kezemben leszakadt arcom tartom.

(:a nagy szabadító:) Ez az angyalka, aranyom, bizony magácskába marad, varnyogja a boszorkány, és mélyen fölnyúlva megmarkol bennem valamit. Mintha parazsat csapnának a szemembe. Na, érzi már, aranyoskám, sziszegi. Ez az ára annak a néhány jóllakott, teli percnek. Csak a féleszű költők, meg a szifiliszes festők röptetnek könnyű, puha cupidókat szájon, orron át. A pokoli vemhességet aztán örjöngő ellés követi. De ne sírjon, aranyoskám, ez a mi sorsunk. Míg ők másokkal henteregnek, miénk a teher. Lineáris elfajzás, könyvtárnyi szakirodalom, és amikor szépen megértünk, mint egy partra vetett, vízbefúlt ökör, eljön a Nagy Szabadító, és a rettenetes, fehér fényben fölmutatja a magzatot.

(:medúzák:) A képek, mint a víz színére fölúszott, leázott emulziók, előbb megráncosodnak, majd mintha alulról, középen megcsáklyáznák őket, hirtelen süllyedni kezdenek. Sebesen távolodó, nyálkásan lebegő medúzák. Végül teljesen szétfoszlanak, és nyomtalanul fölolvadnak a kavargásban.

(:holtak nélküli élet:) A székeken, kereveteken, hokedlikon, a földre borulva, mindenhol hullák tanyáznak. Még a szekrényekben, az ágyneműtartókban, kályhákban, ládákban is azokat dugdosom. És csak egyre-másra hordom őket a szobába, mert mindannyiukra szükségem van, hogy oldhassam a magányt, a félelmetes, holtak nélküli életet.

(:dúlás a húsban:) A buta istenke gyermeki izgalomtól csillogó szemekkel csomagolja ki zizegő selyempapírból az agyamat, és nem érti, honnét ez a dúlás a húsban.

(:a természetem:) Modoros vagyok? Ez a természetem.

(:kilencszáz magas ablak:) Kilencszáz magas ablak. A csarnokban kihűlt pamlagok, márványpadozat, hússzínű selyemtapéta, tükrök, emeletes csillárok, csattogó szárnyú gerlék. Koncerterem, aranyfüst, páholyok, dámák és urak, panoptikumok bágyadt élőképei, magányos, átható hegedűhang. A bárban félhomály, méla mixerek és kékhajú pincérnők, hosszú, félkör alakú, magas bárpult. Zenekar nincs, csupán egy öregedő dobos söpri beleérzéssel a bőrt. A köralakú, szűk táncparketten néhány árny imbolyog, a parányi kerekasztaloknál magányos fiúk. Majd a padlás, sávokban szitáló napfény, száraz por, fülledt forróság, fölhevülten játszó gyerekek, roskatag bútorok, sérült tárgyak.

(:hotelszoba:) Szűk, sivár hotelszoba. Alulról fölhúzható ablak, mosdó, franciaágy, üres szekrény, három fogasssal, asztal, két faszék, spárgaszőnyeg, szag. A lány leül az ágy szélére. Rövidujjú, kereknyakú trikót és hosszú, rettentő bő, tarka szoknyát visel. Kissé előredől, haja arcába omlik. Kinyújtja ökölbe szorított balkezét, és jobbkezével befecskendez magának valami zavaros, barnás oldatot. Aztán ledobja saruszerű szandálját, és fölhúzott lábakkal az ágy mélyébe kuporodik. Két kezével átkulcsolja a térdét, háta felpúposodik, mellkasa behorpad, és így hintázik lassan, mint egy óriásira nőtt, szürkebőrű embrió. Majd felém nyújtjta vastag, májfoltos karját, és hurutosan, harsányan fölnevet. Én pedig színpadias mozdulatokkal liliomot és jácintot szórok rá. Ettől még hangosabban nevet, és én is vele nevetek. Rálocsolom az egész üveg vodkát, megfordulok, és hanyatt belevetetem magam a szeszekben úszó virágok, és a lassan arcomra ereszkedő, forró húsok közé.

(:égnek a szeszek:) Mert égnek a szeszek, az olajok. Ég a zsír, a bőr, a hús, olvadnak a fémek, izzanak a kövek, üszkösödnek a fák, a földek. A Kamasz fölcsapja a város feletti terasz ajtaját, és vadállati szomjúsággal vedeli a tüzes levegőt. Majd a földre veti magát, és tépi, szaggatja testét, míg szét nem ömlik a holdfehér márványon a dús hab. Kemény idők. Aztán az elfajzott tanítvány kisasszonyosan fölfogja tógáját, és összeszorított combokkal, gügyögve visszaszökdécsel a hatalmas, fényárban úszó terembe. Középen csatatérnyi baldachinos ágy. A leeresztett moszkitóháló alatt egy albínó csíra emelgeti sóhajtozva altestét. A kövezeten ezüsttálca, a kelyhekben okádék-édes bor, föltornyozott gyümülcsök. A siheder lebontja göthös testéről a köntös maradványait, és hosszan, borzongva mustrálja testét a mennyezettől padlatig futó tükörfalban. Torz, reszkető parányi pont a ragyogó akváriumban. Aztán hirtelen előredobja karjait, és elragadtatottan rikoltozza: Isten vagyok! Isten! Isten! És többször is megperdül egy helyben, míg a szédülettől le nem huppan. Meztelen ülepe nagyot csattan a kövezeten. A csíra valamit suttog, és forgó szemekkel mártogatja ujjait nyílásaiba. Künn méla pernyeeső, a holdfény hópehellyé fehéríti a szállingozó hamufoszlányokat. A siheder ráül egy porcelán edényre, és hosszan, csobogva belevizel. Többször is megrázkodik közben, aztán lassan, bámész tekintettel föláll, és a messzeségbe réved. Nem különös, kis húgom? Micsoda forróság és havazik, mondja. Majd hirtelen elnémul, és törprengőn összeráncolja homlokát. Valami ideillő idézetet keres: Non eliter...receperit orbem..., obvia luna...cara bona..., nosti stagna, flumina, montes...ad mediam noctem...nobis mille petenda..., motyogja, de nemigen boldogul a szavakkal. Eh, a macskafaszát bele, kiáltja, aztán két kézzel megmarkolja előre meredő himvesszejét, és vihogva belovacskázik az ágyba. Anyásan magához vonja a csírát, és úgy dünnyögi: Jaj, jaj, lelkecském, nehéz volt ez a mai nap. És ringatni kezdi ölében a nyüszögő, áttetsző bőrű testet. De már nem tart soká, drágaságom, igazán nem tarthat soká, suttogja. Hajnalig gurnyasztanak így, aztán a siheder fölölti legragyogóbb palástját, és magas, ivor trónusán kiül a legfelső városkapu elé kémlelni a hamuszín messzeséget.

(:a fórumon:) Kedvemre való ez a tolongás a fórumon. A tanácstalanság, a tétlenség, a kicirkalmazott pergamen, a sok tüzesen vöröslő, ünnepi öltözet  - újra és újra a tűz! -, a sok aranyos és ezüstös bot, a lapítás és a hallgatás, a hirtelen támadó zűrzavar, a megannyi elsötétülő arc, a menekülés és bújdosás, a becsapódó ablaktáblák, a kapuk csattanása

(:démon:) Sohasem volt finnyás. Inkább mulattatta, mintsem bőszítette a sok nyomorúságosan kisszerű üzlet, ahogyan válogatott kínzásokkal egymást öldökölték, ellopdosták egymás birtokait, asszonyait, megfertőzték lányaikat és kútjaikat, beleürítkeztek a szent edényekbe, hamis papírokat gyártottak, a szodómia ezernyi válfaját művelték, összezavarták a nyelveket, szánalmas isteneknek áldoztak, mindenféle hatalmat összeharácsoltak és legfőképpen kapzsiskodtak. Mit érdekelte a Démont ez a sok sekély, fantáziatlan fertelem? De miként minden bugriskirályt, őt is fölgerjesztette megsértett hiúsága. Mert egyszercsak lappadni kezdett a félelem, sőt némelyek - kezdetben ugyan fortélyoskodó alázattal - még barátkozni sem átallottak vele. Aztán egyszercsak csúfolni kezdték, kifigurázták, közönéges vásári majommá alázták. Majd egészen egyszerűen megfeledkeztek róla. A Démon hitetlenkedve dúlt-fúlt magában, csapkodott, jeleneteket rendezett, hisztizett, aztán magához rendelte a bölénytermetű, szőke loknis martalócot, és ráripakodott. Takarítsd el ezt a szemetet. De uram, próbált tiltakozni a Behemót, mert ösztönösen a maga fajtáját pártolta. Kuss, kiáltotta a Démon. Kiválasztott vagy. És ne szólíts meg, vetette oda, és leplezetlen undorral félrefordult.

(:babafej:) A férfi, kissé előregörnyedve, két hatalmas tenyerét az arcához szorítva állt a felrobbant fröccsöntő előtt. Alig tudtuk lefejteni kezét az arcáról. A tartályból kicsapódó forró, színes műanyag, amiből kisautókat, katonákat, állatfigurákat sajtoltak, mélyen beleégett a bőrébe. Úgy nézett ki, mint egy ragyás, szörnyeteg babafej.

(:büszke darab:) A trónus körül hosszú pórázon nyugszik a falka. Talpnyaló, gondosan betanított, pedigrés csapat. Az úr és a cselédség összeszokott, titkos nyelven érintkezik egymással. Rövid, pattogó hangok, néma jelek, kézzel, tekintettel, fejmozdulattal. A király többnyire úgy ül, kissé féloldalt fordulva, mintha nyitott szemmel bóbiskolna. A kutyák szúnyokálnak, vakaródznak, nyaldossák véknyukat, mancsukat, vagy álmatag tekintettel, levegőbe fölszúrt orral szimatolnak. Aztán gazdájuk egyszercsak megrezzen, ahogy a vénemberek riadnak föl szúnyókálásaikból, ha megszorul valahol a levegő, vagy esetleg egy régi emlék szúr át az álmokon. Fölkapja a fejét, a cselédhad máris ott áll várakozón a trónus körül, és hegyezi fülét a cüccögésekre, pisszenésekre, vakkantásokra, figyeli a gyors egymásutánban váltakozó kéz- és mimikai jeleket. És a következő pillanatban máris iszkolnak a szélrózsa minden irányába. Az úr elégedetten néz utánuk, gondosan elrendezi a gyeplőként kézbe tartott pórázokat, de csak arra ügyel, ne gabalyodjanak össze a szíjak, barangoljanak csak a túlvégen hancúrozó ebek, amerre akarnak. Bízik bennük, bízik magában, de legfőképp módszereiben. Ha megelégelte a kirándulást, magához füttyenti a falkát, és remek órákat töltenek együtt. Az állatok szinte fürtökben lógnak rajta, és így gügyögnek, nyüszögnek, vakkantgatnak egymásnak, míg a király véget nem vet a mulatságnak. Egyetlen kézmozdulattal helyére parancsolja a csordát, aztán hamarosan újra visszaroskad szúnyókáló tartásába. Csak kivételesen ritka alkalmakkor fordul elő, hogy valamelyik állat föllázad a gazdája ellen. Esetleg megtagadja a visszatérést vagy az elvetemültebbje nekiront. A lázadás e két alapformájának ezernyi módja van. Ilyenkor az idomítás enyhébb, majd keményebb fogásai következnek, és ha egyik sem segít, a fegyver. A király kiváló céllövő. Rendszerint a tüdőre céloz, ez a legsallangmentesebb megoldás. A falka pilanatok alatt fölzabálja a tetemet, és tükörfényesre nyalja a padlatot. Néhány percen belül máris a megszokott, idillikus csendélet. A kornyadozó király és a trónus körül heverésző, hű ebek. Büszke darab. A vég azonban ismerős. A vén, cserzett bőrű bohoc, kissé szélütött, féloldalas tartásssal föláll a helyéről, szuszogva összecsukja a szakadozott, támlás campingszéket, és ügyet sem vetve hű, négylábú barátaira, totyakosan lebaktat a színről.

(:behajózás:) Hosszú, véget érni nem akaró behajózás. Mindenfelől üszkös, kiégett gondolavázak úsznak felém, mint gőzölgő, nyitott sírok, és mindegyikben egy szinte légnemű, lefátyolozott alak ül. Egyre sűrűbb rajok vesznek körül. Rémülten megmarkolom a vízből kiemelt, hosszú evezőrudat, és azzal csapkodom le a csónakokban ülő kísértetek fejét. A laguna megtelik a víz tetején úszó, libegő, üvegszerűen áttetsző, fehér gömbökkel. Szeretnék már visszafordulni, elmenekülni, hajómat azonban mintha valami víz alatti erő ragadná meg, egyre sebesebben siklom a széjjelszakadó gömbök között.