III. ÁTJÁRÓ

1. Vissza a korba, az ünneplő fehérbe pucoló rothadásba. Ráhasalni az időre, mint bűvős szőnyegre, és repülni, suhanni tájak és népek fölött, és szemlélgetni a matricákat. Egyiket-másikat fölcsippenteném, magam elé teríteném, aztán ha megszáradtak, vastag, bőrfedeles albumba rakosgatnám őket. Mintha létezne Nagy Utazás. Az idő nem a Föld színén avagy fölötte suhan, hanem a mélyben áll, csontzivatarban. Halálfizika.

1. Átbeszélni az időt, mágikus révültségben. Talán amíg beszélek, távol tartom a Démont. A szó mint a távolságtartás eszköze, előre szegezett tőr.

1. Vissza a hálós félhomályba, a hatalmas, gipsszel vakolt gézlepedők oltalmába, a mozdulatlan csöndbe, ahol bármi megtörténhet.

4. Nem tudtam, mi az a szüntelen, föld alól hallatszó csattogás az egész városban, mígnem észrevettem, hogy a sugárutakat kétoldalt, szabályosan végigperforálták. A robbantómesterek fúrnak ilyen szabályosan kerek lukakat a sziklafalba. A lukakba hatalmas zászlórudakat állítottak, ezek csattogtak egész nap, ahogy fújta őket a szél, rázta őket a közöttük eldübörgő, fullasztó fém, üveg és bakelit lavina. Minden egyes aknában egy parányi emberke ücsörgött, nyakszirtjébe döfött zászlóruddal. Szótlanul kuporogtak, és tartották a folyamatos, irgalmatlan ünnepélyt. Hajnalonként szürke overallos ellenőrök járták végig a várost, és vastag, ötkilós barna papírzsákokból minden lukba apró, magos eledelt szórtak, egyenletes mennyiségben. A zászlórudakat tartó aknácskák, az ellenőrök elvonulása után hirtelen megbolydultak, és az iciripiciri emberkék vinnyogva-sivítva vetették magukat a napi eledelre. Mintha láthatatlan ellenséggel küzdöttek volna, oly acsarkodva falták föl a magokat. A lakók azonban mindebből semmit sem hallottak. Aludtak még vagy éppen reggeli tennivalóikat végezték. Csak néhány hajnali munkás sietett szolgálatba vagy éppen az éjjeli műszakból hazafelé, süketen az álom vagy az álomtalanság agyukon szétkenődött vastag, aranylón barnás zsírjától.

6. Egy pillanatra sem nézek föl, csak olvasom fennhangon a neveket, szünet és kivétel nélkül. A táj üres, csupán a szólítottak végtelen, egyláncú menetoszlopa, ahogy végigmasíroznak az úton, majd elérve a száj vonalát, egyenként átbújnak a hangokat formáló ajkak rései között. Aztán átkelnek a nyelv kráterein, és kezüket, lábukat földobva, némán leszánkáznak a gyomorba. Igen, mindannyian itt vannak bensőmben. Vér a vérben, hús a húsban, időt és teret átszelő, organikus temető.

8. Nincs Apokalipszis és nincs Aranykor. Csak egy kor van, és benne csak egy ember, az egyként kész Állapot lehetőségének időtől független letéteményese.

10. Mindenre emlékszem. A sötét előszobára, a lépcsőház barlangjára, a körfolyosó kútjára, a hidegre, a félelemre, a bűntudatra, ahogy elfordultam az ajtótól, és nem adtam át az üzenetet. Mindenre emlékszem, csak magára az üzenetre nem. [ => apám az ablak előtt (in: Menekülés)]

13. Félek az ellentmondásoktól, a logikátlanság babonájától, a következetlenségtől, mintha bármiféle következetlenségre képes lehetne az én. Tudom, oktalanok aggályaim, hiszen miképpen folytatódhatnék önmagammal szemben, amikor minden nap én ülök az asztalhoz.

13. Talán egyszer mégiscsak sikerülhet a Nagy Kaland, és az én kibújhat önmagából, és új életre kelhet egy másik, idegen burokban. [Rimbaud; Dillinger; Foglalkozása riporter]

13. Mindegy, hogy mit írok, hogy révületben vagy józanon, az ihletettség kegyelmi állapotában vagy tompán, könnyedén vagy kínokban; teljesen mindegy, hogy a tudat melyik állapotában, melyik szintjén - nincs más út. A nagyívű szerkezet és az összefüggéstelen gagyogás ugyanaz. Az éjszakai őrület és a nappali józanság ugyanaz. Minden rám vall, és minden vallomás ugyanazt mondja.

17. Az ablak alatti sötét mélységben hirtelen részeg gajdolás támad. Betegesen megrettenek. Először fogalmam sincs, mi ez a kellemetlen, durva zaj, és honnét ered. Riadtan elnémítom a zenét, kikapcsolom a zúgó fűtést, a kattogó radiátorokat, és fülelek kifelé. Aztán egy kicsit megnyugszom. Csend. Majd újra mindenféle apró zajok. Motorzúgás, a födém reccsenései, hűlő fémek pattogása, a villanykörte izzószálának percegése. Már napok óta hallom, valószínűleg hamarosan kiég. Honnét ez az oktalan, felajzott félelem? Csöndet szeretnék. Nyugalmat, állandóságot, amelyben nincs mérték, nincsenek számjegyek. Ellenállás nélküli, folyamatos áramlást, amelyben nincs helyváltoztatás. Várakozás és készenlét nélküli örökös lebegést, a lét virtuális állapotát, amelyben maga az állapot a beteljesedés. De legalább egy kicsit elüldögélni a sohasem keletkező és sohasem megszűnő Teljesség, a végtelenség jóindulatú, lágy előterében.

19. Napok óta óraműpontossággal dolgozik a szervezet. Fél kettő körül enyhe szédülés, gyengeség, belső remegés. Tegnap, nem sokkal a tünetek jelentkezése után, abbahagytam az írást. Ma elkezdtem.

19. Ma már úgy hiszem, hogy pusztán a folyamatban tartás, a működtetés elegendő az út végigjárásához, mivel úgyis kötött pályán haladok.

19. Ahogy a legeslegelső artikulációs próbálkozások névadási (nem megnevezés!) kísérletek voltak, ugyanúgy szeretnék én is nevet adni a világ dolgainak. Amíg kapom a hangokat, őrzöm az alázatot. Amint továbbadom őket, kezdetét veszi a tetszelgő árulás. Mert nem létezik a kapottal egybevágó közvetítés. A tét: a lehető legkisebb árulás.

19. Nem én cselekszem. Ha hallgat, hallgatok. Ha örjöng, örjöngök. Próbálom játszani az organikus tükörkép szerepét.

22. A főhős félútról vsszanéz. Nem egészen félútról, de ravaszul tudja, a visszatekintés is közelítés. Összemosódik szeme előtt a táj, mint ahogy a rossz filmekben usztatják át a képeket az emlékezetbe. Fél. Szinte észrevétlenül, de folyamatosan és egyenletes erősséggel. Valamit mond, inkább csak motyog maga elé. Aztán újra lépkedni kezd. Az alany visszatér.

24. Nem tudom még, hogyan fogom elviselni a következő órákat. Úgy érzem, az őrület minden pillanatban szétrobbanhat bennem, mindent maga alá temetve, amit fölépítettem ellene. Semmi sem véd. Gyűlölködő magány, pánik. Mintha mesebeli átok ülne a körülöttem lévő tárgyakon és élőlényeken. Minden a megszokott helyén, pillantásomra azonban eltűnnek, szétfolynak, összefolynak a képmezővel. Mindig éppen csak annyi, amennyit be-, elfog a szem. Egy kézfej, egy arcvonás, egy faldarab - ahogy csúszik a tekintet, úgy törli a testet. Semmit sem tudok megtartani. Nincs kegyelem. [ => Tigris motívum]

24. Tegnap az erkélyajtóval szemben álltam, néztem a fekete utcát, a vizes aszfalton korcsolyázó fényeket, a csupasz ágak légbe karcoló, fekete rovátkáit, és ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy belefejeljek az ajtóba, villámgyors, rövid mozdulattal, pontosan fejtetővel áttörve a vastag üveget. Ott álltam mozdulatlanul, és láttam a szabályos kör alakú nyílást, mintha egy nagy kaliberű lövedék csapódott volna be az ajtón. A kör pereme olyan sima volt, mintha gyémántfej járta volna körbe. Talán még a fejem is átfért volna rajta.

24. Nem vádaskodom. Senki sem mondta, hogy lépjek be.

26. Lagunaváros, reneszánsz paloták, mediterrán fények, magától sikló, díszes kísértetgondola. Padjára omolva, teljesen mozdulatlan, óriási selyemruhában egy félholt leány. Bakfis és szűz, a halál jegyese. Hamarosan azonban még szűzességét adja egy szökevény, áruló vicont-nak, aléltan és szinte mozdulatlan. Az aktus után heves köhögőrohamot kap, egy csontfehér, meztelen kéz nyúlik ki a baldachinról aláomló muszlin függöny közül, de nem éri el a kelyhet. A vicomte izmos karja siet segítségre. Egyik kezével a rázkodó testet tartja, másikkal az edényt. A leány szájából vörösen folyik vissza a víz.

26. Nimm weg Blut, Rotz und Gedärme und du hast eine Komödie.

27. Napok óta borzongok, szeretnék elmenni, mert sok az itt-lét. Túl vastagok a napok, minden teher. Bánt a durvaság, a közönségesség, állandóan számolgatom a sorokat, nem akarom elhinni, hogy még mindig ennyi van hátra. Úgy érzem, valahol elszámoltam magam, és egyszercsak kiderül, máris ott vagyok a küszöbön vagy még beljebb. Talán már nem is kell lépnem többet, nyugodtan behúzhatom az ajtót magam mögött. Még jobb, ha becsukom, hogy ne maradjon sötét, sávnyi rés, amelyben meg-megcsillanthatnak az elmúlt napok, mint fényben kavargó porszemcsék, ha eléri őket az emlékezet félkörben lassan ide-oda csúszó pásztája.

27. Az álomnak nincs nyelve.

29. Csarnokszerű, de alacsony, lesüllyedt mennyezetű pincék. A termeket hosszú, vágatszerű folyosók kötik össze, a különböző szinteket rozoga falépcsők. Döngölt, egérszagú föld. A tompa fények úgy lógnak alá a mennyezetről, mintha szakadozott fölmosó rongyok lennének. Mindig ugyanazok a helyszínek, ugyanazok a gesztusok, hangulatok. Lassú, nehéz mozdulatok, mintha a végtagoknak, a testnek nagyobb légellenállást kellene legyőznie. Ernyedtség és melankólia. De nem a föld, betonlapok súlya, hanem vastag, horgolt kendőké, takaróké, függönyöké. A súlyos, egytömbű meséké, az elnyújtott, nehéz fajsúlyú történeteké.

31. Mögülem senki se koppintgasson rám pedellus pálcájával. Mert ki jár itt velem egyvonalban? Ki gázol mellettem a szégyenben?

34. Gyűlölöm a pátoszt, mert ostoba és rám vall.

34. Ma templomban voltam, megtetszett az épület formája, a friss, szinte étvágygerjesztő vakolás. A berendezés az új templomok szokásos izléstelen sívársága. A padsorokban egyetlen vörös kabátos férfi ült. A bejáratnál kétoldalt imazsámolyok, előttük kis asztalkán meggyújtott, ételmelegítő mécsesek. A baloldali oszlop mögött egy lakkozott fakereszt volt a földre állítva, nekidöntve az oszlopnak. Mellette kis asztalka, rajta vékonyka jegyzettömb és asztal lábához madzagolt golyóstoll. Fölötte, a falra erősítve, néhány soros cetli: írják föl a hívek gondjaikat, kívánságaikat, ragasszák föl a keresztre, hogy aztán a lelkipásztor belefoglalhassa imáiba. Gondoltam, följegyzek magamnak néhányat a keresztre erősített, pársoros üzenetekből. Éppen körmölni kezdtem volna a szavakat, amikor észre vettem: mindegyik papíron egyforma az írás. Visszasüllyesztettem a zsebembe a ceruzát és a papírt, és kimentem az utcára. Émelyített a gondolat, hogy nekem is ilyen kézírásom lesz.

35. Nem érdekel sem a nyelv(ezet), sem a ductus. Egyszerűen csak túl szeretnék lenni az egészen. El szeretnék felejteni mindent, ahogy egy fejsérülés fújja ki az agyat, mint egy húsvéti tojást.

35. Száguldás a semmibe, frontális ütközés a vasfallal. Szótorlasz. Robbanó, befelé roskadó anyag, sújtólég által kivágott csapóajtó, néma inalás a növényi békébe. Addig tűrés, szavakból tömörített, vert falak magasítása, izgága várakozás.

36. Mindenfelől krokodilok lesnek. Képtelen vagyok elmenni vagy csak egyszerűen odébbállni. És símán elhiszem: nincs hová. Zavarodottan kapkodom tekintetem, megugrom erre, megugrom arra, aztán hirtelen leülök, félrenézek, ásítozom, emelgetem ülepem. Az ösztön hol elcsüggeszt, hol ugrásra késztet. Az izmok hullámzanak a bőr alatt, aztán nem történik semmi.

36. Minden, amiről tudok, árulás. Minden, amit meg tudok nevezni, árulás. Minden elviselhetetlen, és ezért elviselhetetlen vagyok.

36. A legalább valahogyan elmondás kényszere. Hallatlan becsvágy.

36. Szeretném föladni a játszmát, de nem merem. Félek a szégyentől, félek, hogy majd ujjal mutogatnak rám a falumban. Megszégyenítenek. És én hiszek nekik.

37. Gyűlölöm Bölcs Tanácsaidat, Szent Városaidat, amikor Törzset vagy Birodalmat emlegetsz! Nem bírom már a Kiválasztottak szagát. Úntat nyavalyáik sora. A Nagy Történet: remek és leginkább aprólékos kórtani enciklopédia. Krónikus emésztési zavarok, hólyagbántalmak, asztmatikus tünetek, allergiák, virulens hajlamok. Kortörténeti fejezetek épülnek húgycsőszükületekre, végbélrenyheségre. [ => George]

37. Talán tisztábban beszélnénk, ha megbaszhatnánk anyáinkat. Vagy lenyiszálhatnánk apáink faszát. A Barbárság mulasztásainkból ered.

37. Nehéz csak úgy magunk elé lamentálnunk. A dübörgő parádékat, csattanó kövezetű geometrikus tereket jobban kedveljük. A vasalt talpak alatt egyre tömörül a föld, ujjongva tapsikolunk a tribünökön, szembogarunkban tengernyi fáklyák gyúlnak, az önimádó csordák diadalfényei.

37. Köpök a Vecsernyére. Az elmaradt vagy mindig pontosan érkező vérzésekre. A teozófikus mutatványokra, a mellékvesék ömléseire. Maradj meg Magnak. Oszthatatlan, szórabírhatatlan Egynek. Ne tudd meg, mi az hinni, ismerni, ráismerni lélekre, szellemre. Elég, ha addig létezel, amíg meg(össze)gyűlsz. Míg lassan elalél a Faj. Hogy ne lásson töbé virágözön-anyát. Ne halljon füzesből zengő sípot, ligetekből zúgó szélhárfát, zsongást; ne olvashasson semmiféle üszkös álmot. Elpusztulsz. Ez az egyetlen, amiért nem szégyenkezem. [ => George: Költő a zűrzavar korában]

38. Csak szerepben tudok beszélni.

38. Az út üres. A csapdák fölszedve, halomba rakva a kamrában. Kézen foglak, és sétálunk meghitten. Boldog, szerelmes idők. Semmi semm űz. Minden a javunkra van. Lágy, súlytalan lég, ellenállás nélküli és melengető. Élünk. És nem kell tudnunk róla. Finom, tiszta vonalak. Sehol egy törés, egy szálka, kifeslett, parányi szál. Nincsenek árnyékok. Káprázat nélküli fény. Testünk egyetlen, két azonos fajsúlyú folyadékot hordozó edény. Nincs szükségünk egymásra, és nem is tudunk egymásról. Nincs nyoma lépteinknek, csupán lélegzünk, dúsan és egyenletesen.

38. Fantasztikus átkelés a selyemhernyó derengő csőhasában.

39. Az emlékezet, mint lopakodó dagály, sekélyen és szélesen húzódik föl a fövényre. Megnyílnak a talaj parányi, holt kútjai, és milliószorosan ontják a nedveket. A földkéreg rianásszerűen repedezni, hasadozni kezd. Óriási agyagtáblák, kőzetes tömbök, földnyársak vetődnek föl. Mélybarna, kvarcosan meg-megcsillanó talajtorlódás. Közöttük karnyi vastag kötelek csapódnak föl, függőlegesen kígyózva, ágaskodón, majd visszahanyatlanak, kilométer hosszan. Föléjük hálószerű, lebegő szövevények emelkedtek, mintha alulról fújnák őket. A parton állok, a gát koronáján. Aztán hirtelen, mintha egy légifelvételt látnék, megpillantottok a tenger felől egy magányos alakot, aki éppen ott áll, ahol én álltam az előbb. Viharkabátot visel, sisakszerű csuklyát és hosszú szárú csizmát. Úgy áll ott, mintha tekintetével szívná magához, magába a kúszva közeledő arcvonalat. Kabátja hosszú szárnyai combjait csapkodják. Az állatként felé kúszó dagályt nézi. Mintha millliárdnyi apró lény egy ezüstös, teljesen sima leplet húzna fölfelé a feje fölött tartva. Amikor elérik a tűfoknyi nyílások láncolatát, mintha a semmibe lépnének, alá süllyednek az ürességbe, ezüstösen fodrozódó leplet vonva a kutak szájára. Gyönyörű, monumentális spartakiád.

41. Nem tagadom, nehezen szoktam hozzá ehhez az állapothoz. Kezdetben dühöngtem, lázongtam, részeg volt a fejem, a szívem, és mentem, amerre vitt, sodort a Démon, aki ugyebár kedvét leli abban, hogy lábbal tiporja az észt és az emberi méltóságot. Talán tudod, miről beszélek, és magad is ismered, tapasztaltad már az azt követő, kétségbeesett csüggetegséget, a saját nyomorúságában kéjelgő, féktelen önmegvetés tivornyáit. Aztán lassanként szakadozni kezdtek a depresszió súlyos, vastag szövetei, és a test újra megvirradt.

41. Hol vannak a nagyformátumú gesztusok? A nagyepikus sorsfordítások, az isteni fölhatalmazások, küldetések?

41. Jó lenne már végre leszurkolni a napokat, a lapokat, majd összefűzni és leadni a csomagot - talán mégiscsak sikerülhet a felejtés. Hajóra szállni, kiadósan végigokádni az átkelést, megtanulni néhány tucat szót, szokást és fogást, és még mielőtt visszahordanának a fedélzetre a túlokos felcserek, időben beadni a kulcsot. Nincs háládatlanabb és megalázóbb szerep, mint tolószékből alázatoskodni távoli, idegen rokonoknak, ismeretlen pártfogóknak, nagylelkűségükben tetszelgő, kultivált úrisasszonyoknak. Majd egy fülledt, nyári estén, a rekkenő hőség részegségében odakarikázni a fegyverszekrényhez, és egyenként kilőni a veretes agyú, nagykaliberű vadászfegyverrel a lakóterem hosszanti falán sorakozó, kapitális trófeákat. Nem szép halál.

42. Díszes fedelű, hatalmas albumokban, rövid fémcsipesszel, gondterhelten rendezgetem a matricákat. A vastag kartonlapok közötti, áttetsző hártyapapírt óvatosan, tenyérrel emelem át egyik oldalról a másikra. Aztán üvegcséket, szelencéket tologatok a polcokon. Némelyiket fölcimkézem, igazgatom szájában a súlyos üvegkupakot, rendezgetem, törölgetem őket. A falakba vert szögeken, kampókon szerszámok, ruhadarabok lógnak, ezeket különösen szeretem. Homályos, fülledt szerszámos kamrák hangulatát idézik. Körükben nincs kishitűség.

42. Nézd csak, mennyi recézett szegélyű, tenyérnyi fotográfia. Ez az egyetlen hiteles méret. Éppen akkora, amekkora az agy belső falára kivetítődik. A többi kiállítási tárgy, hiú, érvénytelen harsogás. [ => F. Bess]

42. Álomkabinet. Súlytalan, anyagtalan búra, éterikus szövedék. A kifeslett szálak mélytengeri növényként lengenek. Az agy áttüremkedik a koponyacsonton, mintha finom tollal csiklandoznák a sejteket.

42. A serleget az asztal sarkára helyezem, és mindannyian bohóckodón komolykodó ünnepélyességgel várjuk a Hirnököt. B. hosszú pórázon fölvezeti a hatalmas Kandisznót. A kiéhezett szörnyeteg magán kívül ront neki a hosszú asztalnak, és röfögve-csámcsogva falja az ételmaradékot. Dülöngélünk a hahotázástól, fölugrálunk az asztaltól, és egymást taszigálva, markolászva vonaglunk a röhögés görcseiben. A szörnyeteg fölhág az asztal tetejére, az ingatag alkotmány nem bírja a roppant súlyt és összeroskad. A hústömeg esetlen korcsolyázik a szétdúlt moslékban. Mi pedig hirtelen kedvet kapunk egymásra, másznánk bele mi is a húsba, dagonyába, majd bűnbánón szenteskedve, szemünk forgatva ájtatos énekekbe fogunk. Aztán hirtelen ólmos fáradtság omlik ránk, és hamarosan egymás hegyin-hátán hortyog az egész társaság.

42. Nézz körül. Az emlékek, képek, matricák földúlva, a polcok leszaggatva, a dobozok egymásra hányva, az albumok kiszórva, a szerszámok szétdobálva. Gigantikus szemétdomb, vagy ha úgy tetszik, mauzóleum, oltár, pokol vagy tündérország. Ami ott egy, azt itt hétszer héttel kell szoroznod. A pillanatokat, a perceket, a napokat. Hogy soha ne térhess vissza.

43. A sötét ablaküveg mögül hirtelen fölcsap egy éjszakai pille. Gyerekesen megriadok. A verdeső szárnyak néhényszor nekikopannak az üvegnek, aztán eltűnnek. Lustán hátradőlök a széken, karomat bizalmaskodón a mellettem lévő üres szék támlájára helyezem, és várom a társaságot.

44. Gyere, pajtás, szántsuk föl a katedrálisok, lepörkölt megapoliszok helyét. Feküdjünk, dőljünk virtuskodva az ekeszarvra, legyen még mélyebb az árok. Te vetni akarsz, zsendíteni, én inkább letanyáznék a föld szegélyén, kibontanám a kendőbe kötött magokat, és lakmároznék ráérősen. Csírázzanak ki beleimben, ürülékemben, hordják szét így a megindult, megserkent televényt.

44. Mindketten ugyanabba az örömházba járunk. Laposan ráfekszünk az eleusisi ringyókra, fáklya lobogásban és bebugyolált arccal, mint a beduinok. Nem kedveljük, ha avatatlan tekintetek fürkészik a halálos kéj mimikáját, arcjátékát. Éppen Te ne tudnád, hogy minden csalás? A cuppogó kelyhek, a kormos fáklyák, a leples maszkok, a kiontott magok, még oktalan dühkitörésed is, ahogy lekapod a fáklyákat, és száguldva húzod végig a lángokat a baldachinokon, selymeken, fátylakon, lepleken, nyelvelje tovább a tűz a korcokat, az afrikot, a húst, habzsoljon föl mindent a megfeketedett földig, mi élni merészel.

44. Minden vihar csupán a helykihasználás stratégiája. Hiú és együgyű ábrándozás szentélyeken fellüktető vérjelekről, sorszámozott orkánokról handabandázni. [ => George]

44. Talán gyengülsz, látom én tikkes rángásaidból, megereszkedett húsodból, puffadt arcodból. Túl gyakran próbálsz bennem tükörbe nézni, és egyre átlátszóbbak öregasszonyos hódításaidról szóló, szánalmasan ismerős meséid. Retteged és irigyled a fizetés közben előre nyúló, felsőtestét kissé előredöntő, majd gyengéden a taxisofőr hátára boruló apádat. Gúnyolod az önkéntelenül ügyes bábává lett kocsis reszketését. Talán már rég elporladt, apáddal együtt, Te viszont még mindig benne reszketsz. És már a tested is átvette a mélyből áradó rezgést, mintha le akarna vetni magáról a hánykolódó, háborgó lélek, mintha le akarná vetni a természete ellen ráerőszakolt terhet.

44. Nincs kedvem hadakozni. Sem elemekkel, sem vadakkal, sem haramiákkal. Pusztán békésen elüldögélni a karéjba rakott kövek mentén, némán csibukolni, és néha-néha oldalra sandítva, elégedetten megállapítani: Ott van, nem hordták el, nem hordta le a szél, nem mosta el az eső, nem szívta föl a föld, az ég.

44. Gyerekes kíváncsisággal bámulom az éppen egy hurkapálcikára cukorfelhőt bodorító vattacukorárúst. Észre veszi álmélkodásomat, cinkosan rám kacsint, és kéretlenül átnyújtja portékáját. Kissé zavartan néhány érmét csúsztatok szutykos markába, aztán tapintatosan odébb sétálok, és behajítom a cukorgomolyagot egy kipeckelt szájú, kék plasztikzsákba. Szórakozottan utána kukkantok. Valamelyik cseléd éppen most trafál telibe a mögöttem lévő bódéban egy bádogdobozokból föltornyozott gúlát. Az építmény éktelen csörömpöléssel leomlik. Ingerülten továbbmegyek, és elátkozom magamban ezt a napot is, mert legalább csak egyszer föllázadna a cselekmény, és letérne az elvakult rögeszme kényszerpályájáról.

45. Újra apad az árok, lassulok, nehezülök. Egyre szétszórtabb vagyok. Mondatonként fölugrálok, mindent elkövetek néhány pillanat szünetért. Ádázan viaskodom a közöny ereszkedő, emelkedő, de még feszített hálójával. Csak a betyárbecsület nem változtatja meg a tipográfiát, pedig erős a kísértés, hogy teljék már a mérték.

46. Minden a Dibuk műve. Nem hallom, nem látom, nem ismerem, vakon és kényszer nélkül engedelmeskedem parancsainak. Mint kiéhezett állat tanyázik agyamban. Szétvetett lábakkal ül a kocsonyás talajban, és mohón szürcsöli ki az egyenként föltört sejteket, akár ha csak kakaszeplős fürjtojások lennének. A nyúlós fehérje végigcsorog kézfején, csuklóján, szája sarkában ragadozó, aranyos csillogás. Elegyedünk, keveredünk egymásba, egymásban. Kettős vérkör, nedv a nedvben, holt a holtban.

46.b. Tatus megperdült, és a csukott ajtót kiszakítva beesett a szobába. Egy pillanatra megmerevedett, majd felsőtestét mélyen előredöntve, néhány 3/4-et beintve balkezével az ágyig tántorgott, és rázuhant a megvetett ágyra, a járóbabánál alig nagyobb kislányka ölébe. Nagypapa, sipegte Ute, a két elhomályosodott üveggolyó fölé hajolva, és jóleső melegséggel bepisilt.

47. Velem szemben trampli, csukaszürke egyenruhás forgalmista lány áll. Bájos, szigorú öntudatossággal emelgeti tárcsáját, változó feliratokkal, az éppen soros, gondosan előkészített meghiúsulás banális címszavaival. Mintha egy megszűntetett szárnyvonal még lebontatlanul maradt, falusi állomásépületének ablakából figyelném ezt a monoton gimnasztikát. Le kellene lőnöm, nem vitás. Az lenne a legtisztább megoldás.

47. A pompásan időzített személycserénél nincs elegánsabb megoldás. Egy felismerhetetlenségig szétégett, fának rohant autótolvaj, a legravaszabb bérgyilkosnál is többet ér. Örök honvágy az izzó napkorongba lomhán beúszó kalózhajó után.

48. A csüggetegség belülről falja föl a nyelvemet.

48. Az önérzet pillanatnyilag házon kívül. Nem csüggeszt és nem lázít a zagyva beszéd, a turisták gajdolása, ahogy kicsődülnek az emeletes buszok akváriumából, neki a mezőknek, és összefosnak, összehúgyoznak mindent. Aztán az asztalnyi terméskő tömbök közé csődülnek, megterítenek a sárga és rózsaszín pléhdobozokból, és harsogva, nyitott szájjal zabálnak. Ez lett a nyelvből, a sérült, de legalább büszke kultúrából. Teliszájú höbörgés vagy kushadó nyivákolás.

48. Minden szavamat lábjegyzetelnem kellene, az összes lehetséges szövegösszefüggésben, és a lábjegyzetekben összekotort betűhalmazokat is, és így tovább, a végtelenségig, ahogy egymással szembenéző tükrök távolodó sorozatában látjuk magunkat, ünnepélyes rendeltetésű épületek mellékhelyiségeiben.

48. Bársonyos, kobald éj. Talán mesterré tenne a helyszín, a klíma, és fölajzva kiáltanám: Hol a kő, hol a torzó? A következő pillanatban azonban rosszul leszek a hőségtől. Homlokom az egyik palota falán koppan, és hangtalan lerókázom az ornamentikát. Számból, mint a homok pereg ki a szétporladt nyelv.

49. A visszatérés tétovasága. A lassítás, a visszavonulás (visszavétel?) művészete. Vastag, tömött vánkosokat borítani az izgága, üres hírekre, félretenni az olvasmányokat, lehalkítani a beszédet. Szűrt fények, szűrt zörejek, a lógázó eszmélet leakasztása a diófáról és a Házba vitele.

49. Gyanúsak az örökké tiszták, mintha valamit el akarnának titkolni.

49. Semmi sem veszett el, minden megvan, minden itt van.

50. Zavarnak, megzavarnak a szavak, a szavak mögé egyre hosszabban sorakozó ablakok, amelyeket tetszés szerint nyitogathat a szeszély, az önkény, vagy a hosszan érlelt gondolat.

50. A Rend pusztán kártyatrükkökkel házaló szélhámosok mutatványa. Minden alkalmi és viszonylagos. A szóalkimisták "hol a piros, itt a piros"-t játszanak a sátrak előtt összecsődült néppel, és évődve járatják bolondját a saját és egymás felsülésén harsogva hahotázó, kinyalt cselédekkel. [ => KH előszó]

51. Jó a visszatérés. A visszatérés az idő felett függőkertként lengő szertartásba. A légtornász e két szint közt hintázó selyemlétrán mutatja be mutatványait. Ha nem zuhan le, sikerülnek a lépések, némelykor futó, kéjes örömök járják át a testét.

51. Elképesztő talány a folytonosság.

51. Újra apróságokra lelni, mint egy kifordított zsebben.

53. Mégiscsak létezne Irány? Létezik Lent és Fent, amelyet a doktorok és asszisztenseik úgy képesek kettéválasztani, miként a kísérleti patkányok nyakszirtjét a gerinccsúcs kapcsolótáblájától? Villámgyorsan és higiénikusan. A művelet elvégzése után akár rögtön terithetnénk is a ragyogó, krómnikkel borítású asztalokon.

54. Már nem rettegek a Démonoktól. Az út mindkettőnké, nem térhetünk ki egymás elől. Egy ideig esetleg gyanakvón vagy ellenségesen méregetjük egymást, aztán leguggolunk a ház oldalában, és végtelen órákon át nagyokat hallgatunk. Közben szálanként, szájunk sarkában forgatva a szárakat, fölzabáljuk a körülöttünk lévő füvet. Talán állati ösztönből, mert jót tesz a beleknek, segít, hogy ne robbanjunk föl belülről, ne essünk egymás torkának, vagy nehogy helyet cseréljen lelkünk a nagy hallgatásban. Később akár föl is állhatunk. Megropogtatjuk elmacskásodott tagjainkat és odébbállunk.

54. Untatnak a törvények. A lét nem törvénykezik.

56. Hiába tenyésztünk testünkre baromi izomzatokat, a húsban ott marad a betört orrú, vézna kamasz, akinek mázsás embrió testét újra meg újra összerugdoshatják a vékonydongájú, rókaképű, külvárosi vagányok, míg a felizzó fehér fény át nem égeti az izmokba belülről akaszkodó karmokat, a félelemállat horgait.

56. Végeláthatatlan menet, egymásba tűnő, szakadatlan metamorfózis földből, húsból, légből, majd vissza és újra indulva, csúszva, szállva, tántorogva, nyújtózva és hullva, milliónyi gúnyában, arcban és álarcban, roppant nyüzsgés, a kromoszómák billiószoros láncolata, amelyben egyetlen szem mindig azonos, tökéletes hasonmás, parányi szelence, az Ezüst-Tó kincséhez vezető, pontos tervrajzzal.

56. A Fény kinyitotta a szememet és elvakított befelé. A szem pedig, mert látott, de vak maradt, megtanult félni, és a félelem megtanított beszélni. Félek. Mi ezzel szemben a Lét természete?

57. Az emlékezet: menetiránnyal szemben gyalogolni robogó vonatban. [ => Karinthy]

57. A Szellemben minden ott lakik. A Tudat innét szívja szalmaszálon át kincseit, mint béna nagybeteg a megváltó Halált. A Nyelv a visszaáramló levegő buborákai a felszínen.

60. Kutyákkal, macskákal, patkányokkal együtt kóborlok a romok között. Alkudozom ázsiai zsibárusokkal, bámulom a sokemeletes, le-föl gördülő neonfalakat, a rovarként cikázó, kétüléses kapszulákat. A sötét kapualjak üregeiben papírhulladékok alatt hortyogó, földagadt arcú csavargók, idült tekintetű kurvák, hasfelmetsző kölyökharamiák. Az egész város egy roppant, nyitott csatornarendszer. Mindenhonnét szakadatlanul zuhog az esővíz. Vastagagon csurog a legkülönfélébb vízhatlan alkalmatosságokba burkolt emerek fejére, nyakába, hátára. Állandó alkonyi szürkület, mintha sose kapcsolnák le a közvilágítást. Csak a városszéli sivatagok süppednek örök sötétségbe. Látszólag teljesen lakatlan területek. A föld alatti és föld feletti mitológikus járatok azonban zsúfolva vannak a legkülönfélébb, irgalmat nem ismerő, elvadult élőlényekkel. Az álom és az ébrenlét egyetlen vonal.

61. Egy üres, gazzal fölvert grund egyik sarkából vergődött elő. Előbb azt hittem, talán elgázolta egy jármű, de valószínűleg öregkori szélütés taglózhatta le. Fejét mélyen lelógatva vonszolta magával béna hátsó lábait. Az erőlködéstől hosszan megnyúlt a test, mintha két különálló, egymással összekapcsolt rész lett volna.

61. Keresem a párhuzamokat. Például P. rokkant, szakállas manóarcában a szűrt fénybe kitolt csecsemő tekintetét, ahogy a feje felett billegő, apró leveleket nézi.

61. Fehér karszalagos katonák nőket, rokkantakat és gyerekeket segítenek le egy leponyvázott katonai teherautó rakteréről. Egy hét-nyolc év körüli, vékony dongájú fiúcska jelenik meg a képben. Ahogy előbújik a ponyva alól, egy pillanatra körülnéz. A ponyva alatt gyűrött, zsíros cimkéket csereberélt egy másik, korabeli fiúval. Együtt voltak az iskola tornatermében is, ahol a család egy régi cimborája hosszú muskétacsövet tolt föl a mamájukba. Amikor eldurrantotta, mind a hárman gyermeki csodálkozással bámulták a szájon át kiröppenő beleket. A kisfiú még egy ideig állt a teherautó mellett, és addig rángatta az egyik katona pisztolytáskáját, amíg az végre felé fordult, és nagy nehezen megértette, mit akar a másik. Mosolyogva leoldotta karjáról a fehér szalagot és a fiúéra csomózta. A gyerek tisztelgett, és peckesen belépkedett az épületbe.

63. Micsoda extravagancia minden ébredés. Micsoda őrület, ahogy összehangolt mozdulatokkal szétválogatom ruháimat, belebújok a fehérneműbe, ingbe, nadrágba. Ez tesz egzotkussá, nem az, amit Te betegesnek látsz. Én nem ismerek az újságárusnál, a postai tisztviselőnél vagy a vízvezetékszerelőnél egzaltáltabb figurát. Megfigyelted már őket például munka közben? Láttad már rettenetes szerszámaikat? Kicsavart mozdulataikat, rémisztő, teljesen indokolatlannak tetsző grimaszaikat? Vagy ahogy beszélnek! Miért gondolod, hogy biztonságban vagy társaságukban? Tudod, mi mindenre képesek? El sem hinnéd történeteimet legképtelenebb excesszusaikról. És ha otthonukban, megszokott, védett környezetükben látnád őket. Miért gondolod, hogy én vagyok perverz, aberrált?

64. Mi vándorol át szájból szájba? Mi ez a meddő mag, meghiúsított szárnyalás, kővé vált csimasz? Miféle üzenet rejlik a tokban, körömnyi fecnire vagy a tartály belső falára rákaparva? Gyilkos vagy áldozat? És kinek a gyilkosa, kinek az áldozata? Élsz egyáltalán? És mi ez a tubus a légcsövedben, a tüdődben? Ki permetezi szét furcsa szereit ereidben? Rendesen számoltál? Vagy mint megátalkodott, ostoba gyerek, így próbáltál túljárni a doktorok eszén? Láttam már elég ébredést, hánykolódást, hályogos, önkívületből érkező, zilált tekintetet; cukros vagy sós vízzel teli, akasztott flaskákat; hallottam már eleget az ébredező belek és vesék tétova zörejeit. Mondhatom, nem sok jót ígérnek ezek a mutatványok.

64. Tudom, üresek a cellák. De csak egyszer zörgessem meg a zárat, máris csattogó verdesés hallatszik belülről, mintha valami nagy madár vesződne faltól falig a szűk, ablaktalan helyiségben. A pánik robaja aztán átterjed celláról cellára, egyre gyorsuló iramban az egész emeletre, majd az egész épületre, és ott örjöng nekem az egész pikkelyes lábú bagázs. Aztán egyszercsak elcsendesül minden. Ólmos fáradtság borul a szigetre, az asztallapjára borulva hortyogok, mint egy igazi, pandúr jelmezes házmester.

66. Fáradt vagyok és fásult, koponyám betontuskó. Ismerem már a kerteket és a völgyeket, amelyeken át kell vágnom. Ismerem a színültig telt dézsát, amelybe belenyomják a fejemet. Fölmondhatom a moszatos fa összes repedését. Belülről láttam mindahányat, mikor nyitott szemmel körbenéztem.

66. Egyre jobban félek gyerekeimtől. Ott alusznak puhán és szelíden, de már álmukban is vadulva, elvadulva. Két szobával arrébb még bíznak bennem, és én takargatom, ámítom őket, elvakult szerelemmel. Irtózatos gondolat, hogy egykor kezükbe vehetik fertőző agyamat, és azzal állhatnak bosszút rajtam, hogy nem hajítják el.

66. Nem tudom, mi a bűnöm, ha minden bűnné lesz; és nem tudom, mi adhat föloldozást, ha képtelenség a megbocsátás.

66. Olyan vagyok, mint egy becsapott kutya, akit kizárnak gazdája házából, majd amikor visszaengedik, örjöngve rohangál a bútorok között, ide-oda szimatol, fújtatva befúrja magát minden résbe, nyílásba, bekukkant a szekrények mögé, ágyak alá, földönti a vázákat, összetekeri a fügönyöket, a szobák azonban üresek.

66. Egy szinte teljesen sötét szobában ültem. Karomat, kézfejemet mintha irtózatos erejű mágnes szorítota volna a trónusszerű alkotmány vas kartámláihoz. Homlokomat vaspánt rögzítette a székhez, és kipeckelt számon át hosszú vastűkkel húzták elő a féregként tekergődző szavakat.

67. Újra kertet építek, forgatom a földet, kérdezgetem apámat, milyen arrafelé, nem romlott-e már meg nagyon a talaj, miféle ízek járnak-kelnek, emelkednek, süllyednek a hajszálcsövekben.

67. Az első nap. Előtte heteken át napi tizenöt órát vétkeztem. Agyam olyan volt, mint egy kisikált teknő. Zsibbadtan, bambán gubbasztottam a kuckóban, mindenféle berendezés között, és éppen ebből a katatóniából nyúltam ki, amikor magam elé húztam egy írólapot, és szinte szóról szóra leírtam azt a négyszázvalahány szót, amelynek csiptetői között azóta is ott szárítgatom a lassanként egybegyűjtött lapokat. Honnét tudhattam volna akkor, hogy egy év hetvenhétnek számít, mint Tündérországban vagy a galaxisközi utazásokon, és mire visszatérek, ha visszatérek, már se híre, se hamva nem lesz a kerteknek, húsoknak, agyvérszegénységeknek, jeles napoknak.

67. Nem Te hencegtél, még nem is olyan régen, hogy ha ismernéd az Átjárót, akár a visszatérés, a túloldal bizonyossága nélkül is megpróbálnád?

68. Vajon melyikőtök siet elibém, túl a félúton?

68. Csodálod, hogy mindent, de mindent elkövetek, csak ne kelljen minden áldott nap odaállnom az alagút eltátott pofája elé, megadón várakozni: beszippant-e vagy nem, és ha igen, pusztán csak öblöget, játszi kedvében torkára engedve gargarizál vagy lenyel és elemészt.

54. Nem vesztem el, mert sohasem voltam.

69. Csak egy gesztus. Tovább a megkezdett úton.

70. Csak azt írom, amit látok.

71. Ki az a másik, akinek koponyájában a szem pusztán két, fehér golyó?

73. Szeretünk gyújtogatni, mert rettegünk a sötétségben, és azt képzeljük, a Fény védelmet nyújthat. Pedig félni éppen akkor kezdtünk, amikor az első fénysugár utat talált a barlangba. Halvány, vékonyka fonál, amely lassan legomblyította rólunk a Csendet és a Bizalmat. A barlang diadalmas szájában pedig ott maradt egy szánalmas, parányi, csupasz gombóc, az önmagáig érő tudat, a félelem.

70. Próbálom felidézni a tájat. A Szerelem Házát, a Szerelem Kertjét. Ezerszer vágok neki az útnak, hogy egyszer megérkezzem. Keresem az ismerős illatokat, ízeket, formákat. Üres szemgödreimben lassan emelkedik az emlékezet. Semmi sem változott. Nem félek. A torony tövében földbe szúrt, két rövid nyárs hegyén még ott csillognak a szemgolyóim. Hosszú ideig nem lehettem itt, de minden éjjel láttam az ablakba állított mécses meg-megrebenő lángját. A hegyek között, a sziklák odvában is a te kis lovagod maradtam. Kitépett nyelvemet titkos futár vitte Hozzád, hogy halld minden éjjel a hágcsót bontó varázsigéket, és tudd: Nem felejtetelek, nem felejtek. Nézlek és szolítlak rendületlenül. Testemet sók és savak zabálték föl, ünneplő fehérbe lugozva csontjaimat. Fogadd őket ajándéknak. Tornyos diadém, áldozati oltár. Úgy térek vissza hozzád, ahogy a hegyekből lopódzik le epekedőn egykori titkos mátkájához a farkasemberré lett vőlegény. Éjszakákat ácsorgok az ablak alatt, jégben, hóban, lombruhában, kukerezek a tövisekről lecsórt, utálatos érintésű, kocsonyás lencsékkel, és üvöltök fájdalmamban, ha ismerős árnyék szövi át az ablak mögöti függönyöket. Homlokommal hántolom a fák kérgét, hegyes gödröket kapálok sarkammal az agyagos talajba, miközben szőrös markomba döfködöm kőkemény, veres vesszőmet. Nyüszítek, szükölök, ugatok, vinnyogok, míg odébb nem durrogtat sörétes karabélyával a szuszogva, káromkodva előcsoszogó, zsírosan izzadó, új háziúr. Gyűlölöm azokat az alamuszi, öntelt varangyokat.

73. Szeretnék írni valamit a Halál nélküli félelemről. De nem tudom, lehet-e félni Halál nélkül és létezik-e élet, ha nincs félelem.