Új székeket hoztak. Sokkal kellemesebb az ülés rajtuk. A fa gyorsabban veszi át a test melegét. Már nem teszek papirost magam alá, ha leülök.
Reggeliosztáskor a teli töltött csészét nem rakta vissza a lány a tányér belső kráterébe, hanem csak a peremére. Amikor elém emelte, egy pillanatra pontosan szemmagasságba került a csésze. Szinte lebegett a tányér fölött. A hajszálnyi résen tisztán láttam a tányér csésze mögötti karimájának porcelánját.
Holnapra hószakadást ígérnek. Azt mondta a kertész: "Hamarosan kiszakad a felhő hasa."
Meghalt a baltafejű. Az ebédlő csendesebb lesz. Úgy csiszatolt minden étkezésnél a kövön, hogy alig hallottuk egymás szavát. Leült a WC fedelére, hogy befűzze a cipőjét, aztán szabályos startállásba dőlt. Így találtak rá, már egészen megmerevedett.
G. pralinét küldött, és egy amolyan tábori varrókészletet. Mindennel föl van szerelve, mégsem nagyobb a fél tenyeremnél. Kedvelem az ilyen hasznos apróságokat. Délután egy szűk óra könnyű alvás, aztán rákészülés az esti műszakra.
A zuhanyozóban véletlenül megtaszítottam a vállammal egy gyengeelméjűt. Mint a pulyka elvörösödött, szabályosan felborzolódtak tömpe, húsos nyakán a pihék, és rám ripakodott: Vigyázzon a szájára! Pedig meg se szólaltam.
Szilvát szedtünk a gazdaságban. Ketten felmásztak a fára, én a földön maradtam. Rázni kezdték a szilvát, csak úgy zuhogott a gyümölcs a fejemre meg a nyakamba. Puha, csiklandós érzés volt. Nevetnem kellett.
Ma reggel azt írtam föl az élelmiszerszállítóknak: Abendrot, Abendbrot helyett VIII. Észre sem vettem volna a tévedést, ha az a piros pozsgás lány nem nyom egy puszit a képemre. "Ezt az Abendrot-ért", mondta.
Nagyon szeretem a levest. Amikor idejöttem, az volt a legfurcsább, hogy itt nem esznek levest. Nem azért, mert nincs, hanem mert nem kérnek. Én mindig kértem. Most meg már mindig kapok, nem is kell kérnem.
Újra dagad a lábfejem. Pedig most nincs is olyan meleg. Talán a sok üléstől. Az utolsó napokban rendszeresen fölálltam szolgálat közben, meg ülve tornásztattam a lábfejemet, de nem segített. Úgy látszik, rendszeresen kell sétálnom.
Éjszaka kifogyott a papirosom. Nyugodtan aludtam.
Az udvaron a nagyfejű fiú hegedült. A testét nem lehetett látni, csak a fejét. Oldalra billentve, szinte feküdt az álltartón, mintha a bakelitból nőtt volna ki.
Ma azt másoltam, amit tegnap. Az eredetit meg kölcsönadtam V.-nek. Mondtam neki: ha nem adja vissza, az sem baj.
Néha szinte sportot űznek belőle, hogy elém állnak, elállják a kilátást. Különösen az újak. De nem szólok, előbb-utóbb mindegyik arrébb áll.
Ma egész nap fennmaradtam a szobában. Mégiscsak itt tudok a leginkább gondolkodni. A lenti jövés-menés vagy elálmosít, vagy bőbeszédűvé tesz.
Az aulába új növényt állítottak. A földbe tűzött kis táblácskán ez állt: Baksia serrata. Maroknyi vastag, fás törzse volt. Világos kérge olyan volt, mintha lapos kavicsokkal rakták volna körbe. Két nap múltán újra elvitték. Azt mondta a kertész: Nem bírta a klímát.
Ma egész nap azon tűnődtem, hogy érdemes-e visszaolvasnom. Aztán nem olvastam vissza.
V. kivágott újságcikkeket hozott. Azt mondta, nem tudja elolvasni a cikkeket az újságban, csak ha kivágja őket. Én is mindig kivágom, mondtam.
Korábban, hanyatt fekve, pontosan ki tudtam tapintani a beleimet a baloldalon. Olyanok voltak, mint a megkeményedett kötelek. Mióta nem eszem este hat után, teljesen ellazultak. Sokkal jobb érzés.
Ha túl sok a látogató, a szolgálat végére teljesen kimerülök. Hiába pihenek, tornászom vagy alszom egy órácskát, nem segít. Mintha homokszemcsék csúsztak volna a szemhéjam alá, állandóan pislogok, és alig tudom nyitva tartani a szemem. Szinte számolom a perceket a lefekvésig.
W. azt mondta: tanult a korábbi esetekből. "Engem csak írástudatlanok sétáltassanak." Megalázó ez a kisszerű idézgetés, fontoskodás. Igazat adtam neki.
Ennyi zoknit még sohasem foltoztam életemben. Eddig csak elöl szakadtak el, különösen, ha már nagyon elhanyagoltam a körmeimet. Egy ideje viszont hátul is elszakadnak. Nem értem, miért.
Néha rettenetesen zavar ez a mániákusság. Mintha szántszándékkal el akarnám rontani a kedvemet mindenben. Mindig is irigykedtem azokra, akik csak úgy egyszerűen fölálltak film közben és ott tudták hagyni az előadást. Én már a gondolattól is zsenírozva éreztem magam.
Éjszaka kétórás áramszünet volt.
Napok óta nem merek lefeküdni, nem merek elaludni. Attól félek, nem tudom másnap folytatni. Persze sohasem tudom befejezni, aztán mégiscsak abba kell hagynom. Reggelente meg csak szédelgek a kialvatlanságtól.
K. azt mondta, lassan ideje lenne otthagynom az intézetet. Nem tudom, miért mondta. Nem válaszoltam rá. Ha úgy gondolják, úgy is elmegyek.
Ennek már megint szájfolyása van, mondta a kantinban V.
Szóltam a karbantartóknak, hogy vizsgálják meg a fűtőtestet, mert állandóan kattog. Másnap egy tagbaszakadt, overállos férfi állított be. Egy őrületes fémdobozt hozott magával. Ledobta a földre és mindenféle szerszámokkal hadonászott. "Kattog?", kérdezte. "Kattog", mondtam elszántan, de már megbántam, hogy szóltam róla.
Az ünnepek miatt korábban függesztették ki a heti étrendet. A másnapi reggeli megint egészen különleges lesz. Semmi esetre sem mulaszthatom el, még a séta kedvéért sem.
Az öltönyt és a felöltőmet beadtam a tisztítóba. Néhány napig egyébként sem lesz rá szükségem, minden nap szolgálatban vagyok. A jövő hétre azonban hideget ígérnek, havazást. Kint nem lehet játszani az idővel.
Valaki turkál a papírkosárban. Már régóta figyelem, de sohasem tudom rajtakapni.
Délután enyhe tarkónyomás, gyomorpanaszok. Rövid társalgás a folyosón L.-lel, az új könyvelővel. Megígérte, hogy másnapra új füzeteket hoz. Cserébe odaadtam a sajátjaimat. Én már nem tudok mit kezdeni velük, megteltek.
Úgy döntöttem, mégiscsak abbahagyom. Ma már úgy is többet végeztem a tervezettnél. Vajon mi jön utána?
Reggel új eresztés érkezett. Bizalmatlanok és apatikusak. Ilyenkor azonnal ágyba bújik az összes. Szabályosan beássák magukat a rongyaikba. Másnap azonban már kissé fölengednek, és egész nap csellengenek a folyosókon meg az aulában. Állandóan jönnek és kérdezgetnek, merre van ez meg az. Teljesen elállják az ablakot a látogatók elől.
Kimerítő éjszaka. Szinte megkocsonyásodtak a gondolataim. Észre sem vettem, hogy a váltótársam már belépett a fülkébe. "Hát maga?", kérdezte, mert ilyenkor már készülődni szoktam, most meg csak ültem a folyosóval szemben, és meredtem az üres feketeségbe. "Egy kicsit elbóbiskoltam, mondtam zavartan és fölálltam. "Menjen, járjon egyet a parkban. Az ilyenkor jót tesz", mondta. Az ablak felé fordultam. Kint vastag pelyhekben hullott a hó. Mintha mindegyikbe bele lehetett volna bújni. Az üvegre pelyhes rézsűk tapadtak. Igen, föltétlenül sétálni fogok.