[Levél egy barátnak] Barátom, lám, távol vagyok Tőled. És egyre távolabb mindattól, amihez egykor közel voltam. Vagy fogalmazzak úgy: amihez közel képzeltem magam? Nyilván ezt a szívünknek és hiúságunknak oly kedves illúziót nevezzük alkalomadtán jelenlétnek. A távolodás, a tudat, hogy mind több dolog megismételhetetlen, tehát hirtelen egyszerivé válik hétköznapjaimban, jóval áttetszőbbé és pontosabbá teszi az életemet. Mindennapjaim legmeghatározóbb, folyamatos élménye a figyelem, az Aufmerksamkeit. Hirtelen minden tárgy, gesztus, teremtmény egyként jelentőssé, jelentékennyé vált életemben. Eddig úgy észleltem a dolgokat, mint a portréfotós, aki csupán a szem körüli tájat rajzolja ki pontosan. Ma végtelenre állított mélységélességgel látom a tekintetem előtti világot és folytonosságában, összefüggésében. Nincs holt tér, csak a tudat vakfoltja. A felvillanó innenső világ szinte bevilágítja a mögötte lévő világokat is, mintha egymásba nyíló szobák sorozatában egymás után gyúlnának ki a fények. Beszélgetőpartnerem csak azt látja, hogy látszólag figyelmesen követem szavait, miközben tekintetem már rég a mögötte lévő ablaküveget kívülről bemászó legyet vizsgálja, a szemközti ház homlokzatán haránt megcsúszó árnyékot, a parányi stukákként ide-oda cikázó fecskéket, vagy újra az arcot, a sajátosan képzett palatális hangok miatt billenő nyelvet, a világos, értelmes szavakat, és a legparányibb észleletet is ki-, betölti a figyelmem. A folyékonnyá vált tudat pontosan azonos térfogatú a befogadó tartály térfogatával. Életem legintimebb szakaszát élem. Ugyanakkor szinte teljesen elült a múlt ajzottsága, zaklatottsága. Napjaim a legcsekélyebb ingadozás nélküli egyhangúságban siklanak, és ez nincs ellenemre. Talád sejted, miről beszélek, és nem érted félre a szándékot. Tudod, sohasem volt ínyemre a szájaló, ostoba hősködés, noha gyakran magam is megszédültem. Hiszen mennyire szeretik a népek, különösen ezen az égtájon, amikor az ész a képtelent próbálja. A legények elismerőn kurjongatnak, a fehércselédek nekihevülten csapkodják a szoknyájukat, a gyerekek vidáman gurguláznak, mi meg szívesen tetszelgünk a kipirult, zsíros arcok tükrében. Figyelemreméltó fejlődés: ma már nem megyek lépre. Lám, ezeket a sorokat is eredeti szándékom mellett írom. Mert mindig ketten ülünk a padon. Az egyik behúzott nyakkal, lesúnyt fejjel szünet nélkül kapirgál, a másik meg csak ül, nézi a vízet, a fákat, a szemközti üres padokat, a billegő vadkacsákat, a tájból hol kiváló, hol újra tovatűnő kocogókat. Ott ülnek a padon, közöttük egy helynyi távolság. Éppen annyi, hogy még látszik, összetartoznak, és bár semmi jelét sem mutatják, egyre jobban érzik magukat egymás közelségében. Különösen a csend, hogy egyik sem akarja megszólítani a másikat, ez teszi oly meghitté és megbízhatóvá az együttlétet. És a türelem. Nincs egyetlen, még a legtapintatosabb sürgető jelzés, gesztus sem. Készségesen bevárják egymást. Nyoma sincs a démoni illuminációknak, az én gyakorlóterein végzett kommandós gyakorlatoknak. Jóindulatú, kegyes csend. Nem az ellenségesség, a csüggetegség, a tehetetlenség csendje, hanem a dolgok természetéből fakadó csend. Egyikük halmozott motorikussága, a másik piknikus higgadtsága, és mindkettőjük némasága persze csupán gyakorlat, és nem maga a dolog. A várakozás iránya azonban reménykeltő. Mint két mesebeli hős üldögélnek a padon, és némelykor együtt kémlelik a messzeséget, a távolban fátyolosan áttetsző, két, egymáshoz lassan közeledő, egészen finom szövetű, fehér gomolygást. Eltátott szájuk halvány, üdvözült mosolyra húzódik, amikor fölfedezik az egyik gomolyagban az ő meghitt padjukat, és rajta a két alakot. Aztán hirtelen elbomlik a látomás, az egyik visszahajol az ölében szorongatott jegyzeteihez, a másik pedig a táj egy tetszőleges részletéhez, folytatva tekintetével az abbamaradt vonalat. A kissé gügye, idült vonások azonban csak lassan húzódnak le arcukról... Először arra gondoltam, hogy beszámolok az elmúlt két hétben történtekről. Talán most szeliden mosolyogsz magadban, ismerve itteni viszonyaimat. Mégis helyénvaló a helyzetemben talán túlzón öblösnek hangzó kifejezés: beszámolok. Mert jelentős dolgok történtek bensőmben. A végső lehetőség megnyitása? Ezúttal inkább szerencse, hogy nincs alkalmunk élőszóban érintkezni, mert most nyilván azonnnal visszakérdeznél, mintegy rákérdeznél egyenként a mondatrészekre, mint vizsgáztató grammatikusok. Teljesen szokványos szolgálati nap volt, gondolhatod. Csekély papírmunka, a kulcsok elrendezése, felvilágosítás és hosszú tűnődések a ritkuló feladatok között. Helytelen lenne, ha a "gondolkodom" szót használnám a szolgálati időmben rendszerint leghuzamosabb ideig tartó tevékenységemre. Mert a gondolkodó lépked, közege a kontúros táj, testében, idegszálaiban feszültségek dolgoznak tapasztalhatón működő fizikai fajsúlyokkal és erőhatásokkal. A tűnődő gondolatai viszont lengenek, elegyednek, bele-beleolvadnak a surlódásmentes közegbe. Nincs elkülönülés, a gondolkodó és a gondolat egy, egyazon szövet. Ideális szellemi és testi állapot, mint az univerzális fotópapír, amely nem rajzolja túl a vonalakat, de el sem mossa. A legtermékenyebb mérték - mert a huzamosság alapja - a szorítás és az elengedés között. Ne tekintsd cinizmusnak vagy lelkiismeretlenségnek, hiszen tudod, mindig is igyekszem megfelelni a szolgálati feladatoknak, mégis éppen ez a lebegés a szolgálati időm leglényege, benső értelme. Ilyenkor hajlamos vagyok egy hatalmas akváriumnak látni a külső világot, és a bentlakók, a látogatók vagy az alkalmazottak szavai is csak úgy jutnak el hozzám, ahogy a merülő hallja a felszínről a vízfal tompitóján keresztül változó erővel felé nyomuló hangokat. Az érkezők vagy távozók ritkán intézik közvetlenül hozzám a szavaikat, hacsak nem eligazítást kérnek. A szolgálati évek hosszú során át kifinomul az ember tudattalan hallása, és még a legtávolabbi elmélyültségből is egy pillanat alatt magához emeli egy kétségtelenül hozzáintézett hang. Ezúttal azonban nemigen lehetett tudni rögtön, hogy kihez szólnak a szavak. Csak azt észleltem, mintha hangokat hallanék, majd tudatom egyik sávjában, mint amikor egy rövid szalagot húznak át a lejátszó fején, már egész mondatok szólaltak meg. Man geht so, und in dem man geht, hofft man, dass man auf dem rechtem Weg sei... Tompán ugyan, de teljesen érthetően hallottam az ablak előtt elhaladó férfit, és ez kissé meglepett, mert szavait valószínűleg nem hozzám intézte. Bár a kapuhoz érve kissé megbillentette felém a kalapját. És ez a pillanat szinte visszakatapultált a külső világba. A lassan becsukodó kapu szűkülő nyilásában ugyanis az egyre erősödő hóesés függönyét pillantottam meg, és máris szinte húsomban, csontjaimban folytatódott a havazás. Egész testemet, keringési rendszeremet bejárta, kifújta, kitisztította a tündöklő lég, és elementáris erővel támadt föl bennem a vágy: sétálni a havazásban. Nyilván még emlékszel nagyszerű, közös sétáinkra, és arra, mennyire létfontosságú számomra ez a tevékenység. Amire törekedtem az életben, éppen úgy kijártam, miképpen kijártam, amitől szabadulni akartam. Az ottlét, a jelenlét pedig mindig azonos volt a táj bejárásával. Bizonyos az volt, aminek földrajza volt. Milyen különösnek és idegennek hangzott, amikor azt bizonygatta G.: Nincs zene, a zene a lemez bakelitjébe árkolt barázda, és onnantól kényszerpálya, én pedig szabad akarok lenni. Nem tudtam igazán eldönteni, mit gondoljak e szavakról. Szinte mániákusan azt hajtogattam magamnak, beteg ember, az agya beteg, meg feszélyezett a lázas, deklamáló hangvétel. Attól kezdve kerültem a társaságát, mint ahogy az ember némelykor átmegy a másik oldalra egy közeledő nyomorult láttán, mert esetleg még megszólítja, akarhat valamit. Olcsó, banális igazság, már akkor, félkamaszként, félaggastyánként is ismertem: félelmünk, viszolygásunk a másiktól, félelem, viszolygás önmagunktól. De igyekeztem nem odafigyelni erre, jó okom volt rá, hiszen tudod, mi mindenen mentem keresztül, mi minden voltam. Ha azt kérdezték, hány éves vagyok, azt válaszoltam, százegy. Ha újra kérdeztek, százkettőt mondtam. Leborotváltam minden felesleges szőrzetemet, és vártam a halált. Nem hívtam, vágyakoztam, hanem vártam, szívósan és érzelmek nélkül, ahogy egy délutáni vonatot várunk valamelyest idő előtt érkezve a pályaudvarra. Maga az élet folyamata volt a terror. Minden nap elindultam. Mint egy holdautó nyomultam előre, tekeregtem jobbra-balra, tolattam, borultam, újra indultam, torlasztól torlaszig. Menekülő patkányként futkostam föl-alá a folyosók előtt lezuhanó kis kapucskák között. Ez volt a műfajom, a nyelvjárásom. Nem tudtam csinálni, és nem tudtam nem csinálni. Sziszüphosz? Ugyan már, suttogtam vissza ironizáló pajtásaimnak. Az a seggfej! És a legszívesebben igazán leharaptam volna a fülkagylójukat. Később - járat híján - áttértem a kerengőre. A smasszerek a fejünk fölötti rácsokon terpesztettek, és még mindig hagyták (elnézték) a hősködést. A szavak mint poshadt naspolya málltak szét a nyelvem alatt. Még le sem nyeltem a falatot, már hányadék gyűlt a számban. Ebben nagy voltam. És undorodtam magamtól, szántam magam rettentőn, hogy miért nem lehetek eszes állat. Kavarogtam a pusztákban, mint a negyven évig félrevezetett sereg. Ezerötszázszor tettem meg ugyanazt az utat, szökdösve, kerülve, remény nélkül, de egyszercsak a szabadulás esélyével. Fizikailag éreztem, ahogy emelkedik testemben a felismerés, nincs tovább, és ha majd megtelik tudatom legfelső kamrája is, akkor kezdődhet meg a Nagy Utazás. Minden kapunak be kell zárulnia, csak a hermetikus reménytelenség, tehetetlenség, kudarc sűríti össze annyira az energiákat, hogy elegendő legyen egyetlen  mozdulatlan pontból kiindulva és egyetlen mozdulatlan pontba összetömöríteni a porszemnyi teljességet. Tudom, Barátom, nem ezt ígértem. Magam sem értem, miért siklott ide újra a gondolat. Kétségtelen, enyhe tanácstalanság kínoz napok óta. Pontosan negyedik napja nem hagytam el a szobámat. A rendkívüli ügyeleteknek köszönhetően közel egy tucat szabadnapom gyűlt össze. Természetesen nem kívánom egyszerre igénybe venni mindahányat. Eredetileg úgy terveztem, talán párosával vagy egyenként, a rendes szabadnapjaimhoz csapva igénylem ki őket. Azután a nevezetes hajnal utáni napon azonban úgy döntöttem, kicsit tovább maradok fent, nem csekély mértékben azért, hogy összefüggőbben tudjak beszámolni Neked az azelőtti tizennégy napról. Elsőként jegyzeteimet lapoztam át, és aláhúztam piros tollal némely szót, mondatot, félmondatot, nyilván azzal a szándékkal, hogy majd e kiemelések mentén számolok be a történtekről. De aztán inkább vártam, kivártam, hogy csillapodjon a hirtelen megemelkedett belső izgalom, mert az ajzottság nem jó fogalmazó. Azt terveztem - mi az ember, hogy tervez! -, hogy mintegy lejátszom újra, ebben a médiumban - de amit próbálok, újra csak szavak! - és más szögből, szögben szerkesztgetve a vonalakat a szépen, higgadtan, de hirtelen kezdéssel indult heteket. Kellemesen emlékszem rájuk. Csupán a közeledés utolsó óráiban, minden nap teljesen azonosan jelentkező, halvány félelemmel vegyülő kelletlenség érzése hagyott bennem enyhe tompaságot. Végül elvesztettem az eredeti szándékot, nem érdekeltek a kijelölések, és az első nap a figyelmemet sem tudtam rögzíteni. Mint a kézből kicsúszó, szélben csapdosó vitorla lobogott ide-oda. Másnap óvatos, nehézkes másolásokkal próbáltam visszaterelni elmémet a kívánt áramlatba, és csak harmadnap kezdtem újra írni. Bocsáss meg, Kedves Barátom, eredeti szándékom ellenére siklott ki a téma és a hang. De végül elég biztos voltam magamban ahhoz, és persze kíváncsi is, hogy engedjek a szöveg húzásának. Már nem félek a rögeszmétől, az önsajnálat és önutálat elállíthatatlan áradásától, a hisztériától, az önmaga paródiájába boruló, nagyoperai jelenetektől. Tudtam, hamarosan visszatérek a kapuhoz, a megnyitott kapu résében fehéren fölkéklő mennyhez és a kívánsághoz: kilépni a hóesesébe, végigsétálni az intézet ápolt, de mégis az érintetlen természet katartikus mélységéből többet őrző parkon. Talán a roppant ősfák nem emberi léptékű méretei, arányai tették oly észrevétlenül jelentéktelenné az emberi gondoskodás nyomait, a magasságok, a gyűrődések, a csavarodások, a hegek, a repedések, a görcsök, a korhadás, a roncsolt törések, az odvak mélysége, az árnyékok, az aljnövényzet vaskos szövete. Micsoda erős táj, ujjongtam föl az első látogatásomkor, és ez ez ujjongás ma éppen annyira lelkesít, ha végigsétálok az ember által bölcs arényérzékkel és alázattal kialakított utak egyikén. Nem csoda, ha a gyenge, beteg lélek összeszorul, szétomlik e számára idegen és groteszk erő láttán. Az intézetben töltött első napok egyikén az alábbi passzust másoltam át a füzetembe: "A rózsát a Nap kínozza, amely egykor életre keltette; a szirmok zsugorodnak, sorvadnak, elhervadnak. Amott a liliom - egy méh gátlástalanul fúrja fullánkját a virág legérzékenyebb, léfontosságú részébe. Az egyik fát hangya ármádiák ostromolják, a másikat hernyók másszák be, legyek, csigák, szúnyogok, ennek meg a kérge hasadt fel... Odább egy széllökés fejez le egy virágot, tép le róla egy darabot, egy szirmot, a porzóját, egy élő részt és rohan vele tovább. Éközben mi a lépteinkkel kínozzuk a fűszálakat, zúzzuk, roncsoljuk, hagyjuk elvérezni, törjük, gyilkoljuk őket... Bizonyos, ezek a növények élnek, némelyek, mert a sorvadásuk nem halálos, másikak meg, mert a növények, miként az állatok, a gyilkos kórral is együtt tudnak élni egy ideig... Minden egyes kert egy roppant korház (sokkal szánalomraméltóbb a temetőknél), és ha bennük az élőlények éreznek, akkor a semmi bizonyára sokkal jobb lenne nekik, miként az élet..." 11 Nem tudtam, és nem is akartam folytani a szöveget. Elszörnyedve és értetlenül bámultam a mondatokat. Elszörnyedtem a bensőmben megáradó megvetéstől és undortól. Mint valami szörnyű és visszataszító betegség fertelmes váladéka terjedtek szét a szavak a papírlapon. Igen, nem értettem többé e szavakat, csak magyarázgattam magamnak és mind ritkábban másoknak. Nem voltam többé azonos velük. Egy gyenge, beteg lélek nyomorúságos és valójában ártatlan kifakadása az egész kultúrát, e különös és rendkívül kifinomult szerkezetű és szövetű tenyészetet lehetetlenítette el a szememben. Nem volt bennem szánalom, együttérzés, csak megvetés, és ez félelmet keltett bennem, mert ismerem a fagypont alatti megvetés pályáját. Abban a pillanatban azonban meg kellett érintenem azt a pontot, és bízvást mondhatom, Barátom, ez az élmény jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy megtanultam helyes arányérzékkel bánni törlesztendőimmel, és az elszámolást nem a leszámolás fúriái végezték többé. Mert már akkor is sok mindent sejtettem az elszámolás fizikájáról. Arról például, hogy ebben foglaltatik a visszatérés törvénye. Vajon most, mindezek után elindulhatnék-e végre? Csak aki minden adósságát lerótta, készült el a sétára. Emlékszem, Barátom - lám, egy újabb visszatérés, újabb törlesztenivaló -, milyen hetykén odacsaptuk a választ. "Ne végy magadra adósságot." De már akkor sem voltunk ennyire naívak, hiszen rögtön így folytattuk: "A születéssel máris adósságot veszünk magunkra. Vajon lehetséges-e késztetés, indíték nélküli élet? Hiszen maga a világra jövetel is késztetés. Vajon el lehet-e jutni a késztetés nélküliségig? Hogyan is lehetne az életen belül, hiszen a halál is késztetés. Azonban lehetségesek a felolvadás, a maradéktalanság rendkívüli pillanatai. Ezek a valóságos halálközeli élmények, és nem a klinikai halál eufóriája vagy megdermedt süketsége. A legsűrübb létesszenciából táplálkozó üres tudat a teljesség megtapasztalásának egyetlen tere és közege. Amikor a tapasztaló, a tapasztalat és a tapasztalás egy..." Ettől a mondattól húzva meg a vonalat rengett meg bennem a kívánság: kilépni a hóesésbe, átvágni a parkon, leereszkedni a rézsútosan futó domboldalon a nem egészen ovális, a hosszanti tulsó oldalon egy kissé befelé forduló műtó partjára, kiválasztani egy üres, száraz padot, és onnét figyelni oldalra billentett fejjel, összehúzott szemmel az ezernyi kagylóalakú, parányi fodrozódást az ezüstösen meg-megcsillanó vizen. Vagy oldalvást megkerülve a tó egyforma farönkökkel megtámasztott partját, továbbsétálva a tölcsérszerűen megnyíló erdei úton, egyre mélyebben a sudaras, jégmarta törzsek és rönkök, az aljnövényzet gyöngyöző fehérrel kihúzott ágazatos bokrai között. De ahogy mindezt elgondoltam, bevontam tekintetembe, mint egy kocsizó kamera, újra a Nagypapára gondoltam, amint komótosan megáll egy magasabb és szabad földtányéron, és ezt mondja: "Úgy, akkor itt várunk egy darabot." Hát mire várjak!?, lobbant föl bennem az ingerült türelmetlenség. Rajzoljam meg lépteimmel a táj leírását? Újra mondjam föl engedelmes mélasággal, hogy amott látom a Szerzeteserdőt, attól jobbra a György-Pál-hegyet, mellette a Forrás-erdőt, a Kecske-sziklát, a Széles-erdőt, a Boldog-erdőt, és így tovább, a történet, a szöveg végéig? Járassam újra bolondját az Öregnek, és tegyem bolonddá magam is? Nincs tájleírás. Már rég magam mögött hagytam a tájat. Csupán lélegzetem emlékeztet a szokásos sétákra, a lélegzet, amely kegyes pillanatokban maga a séta. Emlékszel, Barátom, mit feleltem egykor közös barátnénknak, amikor évődve rákérdezett: "Mi a lélegzet?" "Az első lapon bemutatni a főhőst, aztán a 386. oldalon folytatni a történetet." Még a hangsúlyban, a hangnemben is benne volt a hetyke válasz: Én is így lélegzem. Megismételném-e ezt a mondatot, akár csak virtusból? Mert ez is az adósság része? Ha klasszikus Spätwerkek hőse lennék, és a gonoszul eszes, de mégiscsak együgyű ördög nem az árnyékomat, hanem a lélegzetem akarná, nyilván belecsapnék a markába, akósra fújnám a tüdőmet, és attól kezdve csak kifelé lélegeznék. De már nincs ínyemre ez a komédiázás, alakoskodás. Mióta az első szót kiejtettem, csak kifelé fújom a levegőt. A hősködés, a félelem, a remegés, a kunyizás, a görcs, a Raserei, a pánik, a gyalázkodás és az acsarkodás után végre besétálhatnék az illuminációba. "Csak aki minden adósságát lerótta..., készült el a sétára." Csak az egyirányúság visz el. A hajóhinta fölfelé szálló íve; a Vidám Park kerékpáros ringlispiljének rúdjáról leváló és továbbkacsázó bicikli; a watt jódszőnyege; az emelkedő tengeren úszó csónak; a kavicsért lemerülő súlya. Elérni a magam által épített labirintus legbenső pontját és összeolvadni vele. Ez a séta. Csupán egyetlen, de kitartott, megtartott pillanat. A szemlélő éppen annyit lát, mint amikor egy forgalmas körtéren mélázva megakad a tekintet egy alakon. Követi mozgását pillanatig, percekig, aztán egyszercsak takarásba kerül az alak. Alig egy villanásra, de már nem jelenik meg többé. Gyerekként csodálkoztam ezen, ma nyugalommal tölt el. Nincs állandóbb, bizonyosabb, folyamatosabb az Abwesenheitnél. Nincs nagyobb sűrűségű érintkezés a léttel. Nem sétálni, Barátom, hanem sétává lenni. Ez lett volna az elmúlt két hét - immáron három - története? Természetrajza? Hiába jelzi az utolsó, piros tollal ejtett aláhúzás váltótársam nyilt mondatát: "Menjen, járjon egyet a parkban." Válaszomat a szavak felidézése nélkül is ismered, hiszen látod, még mindig itt vagyok. Stílszerűen zárom levelemet, és idemásolom az utolsó nap írt rövid feljegyzést: "Klein úr nekivette hátát a szék támlájának, és két kezét a tarkója mögött összekulcsolva nézett bele a sötét ablak mögötti súlyos, ólmos hófelhőkbe. Meglepte ez a roppant súly, hiszen micsoda nagyszerű könnyűség fakad aztán ki belőle. Hosszú ideig ült így, egyetlen pillantást sem vetve az előtte világító fehér papírlapra. Mintha csak az ablak fölötti holdkorong minden fényét magába gyűjtötte volna. Már pirkadt, amikor leemelte kezét a tarkójáról, és ugyan egészen enyhe, de félreérthetetlen ironiával a hangjában ezt mondta: Semmi sem vonz annyira, mint a világosság. 12 És az utolsó hangok kiejtésével egyidejűleg halványan elmosolyodott. Tudta, eljött az idő, "eljött az ideje", hogy megkísérelje. Persze másmilyen könyv lesz, nem nagyon tudta még milyen, mindenesetre az oldalai mögött meg lehessen sejteni valamit, ami nem létezik, hanem ami fölötte áll a létezésnek. Parányit megrezdült, de bizonytalanul érezte magát, nem mert dönteni. "Ha bizonyos volnék benne, hogy tehetséges vagyok...", gondolta. De soha, soha nem próbálkoztam efféle dologgal; mindig csak a történetek... - és azok is, istenem! Egy könyvet. Egy regényt. És akadnának emberek, akik aztán azt mondanák: 'Az a szemüveges pasas, aki mindig az üvegkalitkában ücsörgött', és az életemre gondolnának. Igen, egy regényt. Eleinte unalmas és fárasztó munka lenne, nem akadályozna meg benne, hogy létezzem, és hogy érezzem a létezésem. De aztán elkövetkezne egy pillanat, amikor megérkeznék, ott lennék, és ez visszamenőleg igazolná a múltamat is. És akkor, viszolygás nélkül elfogadnám az életemet. Lehet, hogy egy szép nap, ha eszembe jut ez a perc, pontosan ez a komor perc, amikor meggörnyedve ültem, és vártam, hogy elindulhassak - akkor talán gyorsabban ver majd a szívem, és azt fogom gondolni magamban: 'Azon az éjszakán, akkor kezdődött minden.' És sikerül majd - múlt időben, csakis múlt időben - elfogadnom önmagamat." Pirkad. Az intézet első emeletén két ablakban kialszik a fény. M. Klein összehúzza testén a vastag posztó felöltőt és mélyen magába szívja a tiszta, erős levegőt. Hamarosan havazni fog Herisauban.