SÉTA
(M. Klein)

[Sziszüphosz tévedett] Sziszüphosz tévedett. Le-föl a hegyoldalon, még rendjén lenne. A kő azonban túlzás. A nyugati ember tipikus túlzása. Föltétlenül hős akar lenni, folyton azt képzeli, többre hivatott, ugyanakkor betegesen hajlik a tragikumra. És mire megy mindezzel? A hősiesség csak hősködés, a többre hivatottság ön- és közveszélyes hybris, a hajlam ferde. Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt 1. Aligha. Sziszüphosz nem ismeri a boldogságot. Egyszerűen ostoba. Rossz isteneket választott, rossz történeteket, rossz mitológiát. Fecsegett, hőbörgött a halállal, színlelt. Legsúlyosabb tévedése azonban az volt, hogy elhitte a büntetést. Azonosult vele, mert nem lépett ki belőle. Nem lépett egyszerűen a kő mellé, és soha vissza többé. Pedig micsoda nagyszerű sétákat tehetett volna lent a völgyben. Szabadon és könnyűn. Persze, hogy abszurd hős. Mert nem a maga sorsát teljesíti be, hanem a mintha emberét. Aki pont olyan, mint ő, de egy tragikus és végzetes félreértésből adódóan azonosítja életét, sőt önmagát a kővel. És attól a pillanattól kezdve nem tud ember lenni. Ő viszont, mármint főhősünk, ember akart lenni végre. Hosszú ideje készült erre. Valójában mindenre hosszú ideig készült. Pedig nem volt lassú ember. Sokkal inkább az ellenkezője. Minden külső feladatot gyorsan elvégzett. Valószínűleg azért, hogy minél előbb túl legyen rajtuk és visszatérhessen a készülődéshez. A hosszú és lassú készülődéshez. Ez azonban nem nyugtalanította. Úgy vélte, teljesen mindegy, hogy mennyi ideig tudatlan, ha egyszer tudni fog. Sohasem voltak kétségei a cél elérhetősége felől. Amit el akart érni, örökösen ott hordozta magában. Megszerzéséhez, eléréséhez nem szorult senkire. Szerszámra vagy technológiára sem volt szüksége. Csupán idő kellett neki, sok-sok idő a készülődésre. Bár sejtette, ez is inkább csak ügyetlenség vagy ügyeskedés, hiszen mit is jelent ez esetben az idő. És ha erre gondolt, ravaszkásan elmosolyodott, emlékezett még, milyen könnyen lépre ment egykor ilyen hetyke félmondatok felcsendítésekor. Meglehet, esetleg hosszú élete sem lesz elég a cél elérésére. Ettől viszont akár annyi ideig is tarthat az egész, mint két tenyér csattanása. Akkor meg miért foglalkozzon az idővel? Akárhogyan is, de célhoz ér. Mindenekelőtt a helyes tartást kell elsajátítania. Egy kicsit hasonló tevékenységet végzett, mint a régészek. Rétegről rétegre kellett lebontania a rárakódást, hogy föltárja, megszólíthatóvá tegye azt, ami se nem régi, se nem új, hanem - kissé ünnepélyesen fogalmazva - időtlen. Igen, a tartás, a Haltung. Szerette ízlelgetni a szavakat, és ezért volt ellenszenves számára Sziszüphosz. "Valóban proletár", állapította meg. Milyen üdítő volt éppen ebbe a kellemetlen csengésű szóba belehallani a távozó melankólikusan recitatív hangját: Man geht so, und in dem man geht, hofft man, dass man auf dem rechtem Weg sei. 2 A regényeket szokás így kezdeni, gondolta, és kinézett a lassan becsukódó kapu szűkülő nyílásán az erősődő hóesésbe. Klein úr vagy ahogy önmagát szerette nevezni, M. Klein, hétköznapi foglalkozása ellenére - portás volt és házmester, sőt amolyan gondnokféle már - igen járatos volt a regények világában. Így aztán amikor a távozó nem egészen a helyszínhez és a helyzethez illő mondatát kommentálta gondolatban, nem egy valahonnét tudatlanul fölszedett formulát ismételt, hanem pontosan tudta, hogy miről van szó. Az elmúlt huszonhárom évben, kiváltképp ha éjszakás volt, elegendő ideje maradt a szolgálatban végigolvasni a világirodalom jeleseit. De nem csupán olvasóként volt járatos a regények világában, hanem tollforgatóként is. Az intézeten kívüli idejének javát, akár azt is mondhatnánk: legjavát, írással töltötte. Éveken át maga gondolta ki a szövegeket. Ezeket mindenféle, kezébe kerülő papírosokra írta föl, aztán mártogatós tollal átmásolta őket egy nagy, fekete fedeles füzetbe. Szerette ezt a tevékenységet. A másoláskor egész testét, keringési rendszerét átjáró nyugalmat, amely teljesen mentes volt a leíráskor jelentkező zaklatottságtól, ajzottságtól, de a leírás utáni tompa ernyedségtől is. Később nemcsak a saját írásait másolta, hanem másoktól olvasott, kedves szövegeit is. Sőt, bizonyos ideje, kizárólag mások szövegeit másolta. Az utolsó este  is pontosan ugyanúgy látott neki a másolásnak, mint előtte bármikor, napról napra. Türelmesen és alázatosan megvárta, amíg lenyugszik a család, aztán sietség nélkül előkészítette író-, pontosabban fogalmazva másoló szerszámait. Mártogatós tollat, 4001-es sorszámú, fekete Pelikán tintát, itatóst, törlő rongyot, a keményfedelű füzetet és természetesen másolásának tárgyát, ami az utóbbi években csekély mértékben változott. Mielőtt nekikezdett volna a másolásnak, szeretett üldögélni egy kicsit. Tornásztatta a nyakát, bele-belebámult az ablakon túli vastag éjszakába, vagy lehúnyta a szemét és így időzött. Aztán a füzet és a másolandó szöveg fölé hajolt, és lassan, figyelmesen rajzolni kezdte a betűket. Az évek során végzett azonos tevékenység közben rendkívül kifinomult az időérzéke. Fizikai állapotától és általában a külső körülményekhez igazodó időbeosztásától függően két vagy három órát másolt. Megszakítás nélkül, egyenletes ritmusban. A második vagy a harmadik óra utolsó perceiben hátradőlt a székben, ráfektette az itatóspapírt az utoljára írt lap alsó felére, egyszer-kétszer végighúzta rajta a tenyerét, és összecsukta a füzetet. Ritkán hagyta az asztalon, rendszerint rögtön visszaállította a polcra, a többi füzet mellé. Megtisztította a tollhegyet a törlőronggyal, lezárta a tintásüveget, és visszarakta szerszámait a helyére. A rongyot - egy erre a célra kinevezett férfi zsebkendőt - az asztal mögötti ablakpárkányra, a tintásüveget a jobbkéz felőli kis asztalkára, a tollat pedig a mögötte ugyancsak jobbra lévő polcos szekrény egyik nyitott, viszonylag magas kartondobozába állította, hegyével fölfelé, nekitámasztva a szekrény hátfalának. Nos, rendszerint így teltek M. Klein estéi. Mindezek alapján állítottuk az előbbiekben, hogy igenis nem volt járatlan irodalmi és irodalmi jellegű szövegek tanulmányozásában. Amikor tehát így fogalmazott magában: "A regényeket szokás így kezdeni", valóban pontosan tudta, miről beszél. Kiváltképp, ha belegondolunk, hogy éppen az előző nap egy rendkívüli és jelentős horderejű élmény részese volt. Rendkívüli annyiban, hogy kiegyensúlyozott, ismétlődő napjait szinte sohasem billentette meg semmiféle rendkívüli esemény. Jelentős hoderejű pedig azért, mert attól kezdve alapvetően megváltozott hétköznapi életének szokásos menete. Méghozzá annak is az egyik legszilárdabb és legkiegyensúlyozottabb pontja: M. Klein előző este ugyanis nem ült neki a másolásnak, és ugyan biztos tudomása erről akkor még nem lehetett, de a hátralévő életében már nem is fog többé. Reggel a megszokott időben kelt. Lelkiismeretesen ellátta hétköznapi teendőit, aztán arra gondolt, mielőtt elfoglalná szolgálati helyét, talán sétál egy kicsit a tó körül vagy jár egyet a Kis-Erdőben. Az időjárás kedvezett tervének, könnyen azonban semmi esetre sem öltözhetett. Nehéz, téli bakancsot húzott, vastag posztó ruhát, és erőteljes, derűs léptekkel irányt vett a tó felé. Séta. Mi mindent jelentett ez számára már akkor, jóval mielőtt rátört volna a baj. A járás, a gyaloglás, a kószálás, a kutyagolás, a lődörgés, a loholás, a menetelés, a csellengés, a barangolás. Kezdetben, e tevékenység tipusok tudatosulásának első, legeslegelső pillanataiban talán semmi különbséget nem észlelt a lépkedés külöböző fajtái között. Legföljebb csak annyit, amennyit az állat. A sebességet például, vagy fizikai szervezetének eltérő reakcióit. A lépkedés különböző formáinak természetét, az egész szervezetet érintő hatásrendszerét csak lassan, fokozatosan ismerte fel és ki. A ritmust, az ismétlődést, az összehangoltságot, a folytonosságot; izomzatának, vérnyomásának, egész nedvkeringési rendszerének finommechanikáját, és mindennek hatását a gondolkodásra. Egyre többet és egyre tudatosabban használta lábát, és mind csekélyebb szerepet játszott eközben a helyváltoztatás ténye. Séta közben ismerte föl, mit jelent, ha a vérnyomásával is gondolkodik; hogy nem egy adott tájban gyalogol, hanem éppen hogy lépteivel rajzolja meg, alakítja ki a tájat. Egyre többet gondolkodott sétálás közben magáról a sétáról, és ezáltal, szinte észrevétlenül, az írásról. Korábban például mindig változó útvonalon tette meg a sétáit. Egyszercsak azon kapta magát, hogy hetek óta ugyanazt az útvonalat járja. Körülbelül ezzel egyidejűleg hagyott föl a saját szövegek gyártásával, és tért át végérvényesen a másolásra. Később már pontosan érzékelte, a séta valójában az írás egy másfajta motorikus tevékenységben történő lebonyolítása. Miként a séta egyik legfontosabb eleme a Hinausgehen, az Entgegengehen gesztusa, ugyanígy az írásé is. Hiszen minden nap egyként megkísérel elébe menni annak a napnak, órának, pillanatnak, amelyben megvalósul a találkozás, az egyesülés, az összeolvadás. Természetesen nem tudta - honnét is tudhatta volna -, hogy hányszor kell végigmennie ugyanazon az úton, hogy egyszer megérkezzen, de - miként már hangsúlyoztam - nem voltak kételyei afelől, hogy egy napon beéri őt az a lény, akinek mindig is elébe sietett... 3 A séta tehát, miként az írás, valójában nem más, mint várakozás, várakozás arra, hogy a tevékenység ne pusztán hatással legyen a gondolatra, hanem engedje magába és magában maradéktalanul föloldódni, hogy ne lehessen többé elkalandozni, elcsatangolni, elszökni, kerülni, letérni az útról, hiszen nincs más, mint a séta. Így akarta, miközben napra nap bejárta a tájat, pontosabban fogalmazva a kettős tájat. Azt, amelyet a lépteivel épített, amely a lépteivel fordult, háttér nélkül, mindig csak előrefelé megnyilva a mozdulat, a megpillantás pillanatában és pillanatára; és persze ott volt a másik táj is, és ott volt benne ő is, miként most, a tó felé haladva, a hóesésben, amikor az ég magától leszáll az égre, és ez a táj úgy volt neki fontos, miként az állatnak a természet. Még talán csak izmai sejtették, hogy megérkezni csak sétálva lehet, ott lenni, elhelyezkedni viszont a sétában, túl az úton és célon. Ha például arról olvasott, hogy "a zene célja az értelem megnyugtatása és lecsendesítése az isteni befogadása előtt" 4, azonnal tudta, hogy az író a sétáról beszél. Úgy is olvasta ezeket a szövegeket, mint kifejezetten neki címzett, neki szóló leveleket, amelyekben az egymással levelezők mintegy közös dolgaikat beszélik meg. Ha ilyen mondatokra bukkant, gyakran éppen sétálás közben - mert még mindig szívesen vitt magával lehetőleg vékony, kis méretű könyvecskéket, bár egyre ritkábban lapozta fel őket -,  már nem is olvasott többet aznap, sőt az is megesett, hogy jóval tovább, mert elég volt az a néhány szó. A rákövetkező nap vagy napok teljes felületét elérték, kikenték, miként egy kiskanál finom és tiszta olaj a levegőben ide-oda ingatott serpenyő belső falát. Nem régen pedig arra figyelt föl, éppen valami teljesen jelentéktelen szöveg tanulmányozásakor, hogy ezek a szavak, mondatok is ugyanúgy szólítják meg, vagyis ezekben is éppen úgy ott áramlik a lényeg. Így aztán, ha olvasgatott némelykor, többnyire ugyanazt olvasta. Persze még el-eljátszott a gondolattal, hogy milyen nemes gesztus lenne egy kiadós, hosszan és mélyen elnyújtott, klasszikus irodalmi séta. Ahogy az igazi vándor ode-oda fordítgatja a tekintetét és rápillant a növényekre, a rovarokra, a fényekre, a mozdulatokra, mintegy rámutatva és ezáltal kiemelve őket, ő ugyanígy sétálna az irodalomban, sozusagen az irodalom faunájában és flórájában, és pusztán kijelezné az eléterülő szövegtérből a fűszálakat, cserjéket, szűrtfényű tisztásokat, a tó fölötti lombokon némán fodrozódó apró hullámokat, a gallyak reccsenését, bogarak forgását. Kétségtelen, fennkölt utazás lehetne, gondolta őszinte rokonszenvvel, de félt a sandán és szinte észrevétlen terjedő unalomtól. Mert még ha úgy lenne, mint a virtuális vurslik terembiciklijén, és legalább pedálozhatna, miközben térben húznák körülötte a tájat. Bele-belemozdult azért e szándékba, indult volna, pontosabban fogalmazva: éppen, hogy megállni akart inkább, ahogy váltótársának meg is jegyezte az Intézetben egy reggelen. Mire az, kissé tudálékosan odavetette: "Amint elindul, máris elvéti a célt". Klein úr egy pillanatra eltűnődött ezen, már csak udvariasságból is, és azt válaszolta: Ahhoz, hogy ne induljon el, előbb meg kell állnia. Ez idő tájt jegyezte föl: "Sétálni csak szabad ember tud" 5. Ennek a szabadságnak persze semmi köze a korhoz, a társadalomhoz vagy más ingatag, földhöz ragadt (rögzött!) kategóriához. Ez a szabadság a tudat szabadsága, a letisztult, visszanyert tudaté. Enélkül lehet gyalogolni, talpalni, két pont között helyet változtatni, sétálni azonban nem lehet. M. Klein rendkívül sokat olvasott a sétálásról. Szerette volna tudni, hogyan sétálnak mások és miként tudósítanak erről. Alig olvasott azonban valamit a sétálásról. A zengzetesen beharangozott téma rendjén csak bukolikus ürügynek bizonyult. Ellenben olvasott útleírásokat, beszámolókat, filozófai értekezéseket, pamfleteket, röpiratokat, kis színeseket, krokikat, traktátusokat, kis- és nagyesszét, sőt még poémát is. És olvasott bennük a társadalomról, az erkölcsről, az emberi nem és a természet állapotáról, csak éppen a sétálásról nem olvasott semmit sem. "Micsoda szájhősök!", ingatta a fejét némelykor, és egyre növekvő bosszúsággal forgatta a rendszerint igen kézre álló, gusztusos kis könyvecskéket, és sajnálkozott, amiért rendre becsapták, már a küllemükkel is, hogy annyira ajánlkoztak útitársul. Ezért olvasta őket többnyire parkokban, ligetekben, sportpályák szélén üldögélve. Persze miként írhatna, szólhatna bárki is a letisztult, a tiszta tudatról? Képes-e az Állapot [(a séta?) - itt, miként láthatjuk, még kérdőjelet tett a szó után] megszólalni? Megszólítható és megszólaltatható-e? Átformálható-e maga a séta  fogalmakká? Azonos lenne-e a dolog azzal, ami róla szól [(vagy azt mondja?) érdekes kérdés]. Vagy legalább képes lehet-e a szó arra, hogy emlékeztessen az azonosság ideájára? Vagyis: lehet-e szó a séta? Stb. Ilyen súlyos kérdések merültek föl M. Kleinben. És be kellett látnia, esetleg lehetséges a sétáról írnia, magát a sétát azonban (amit annyira ingerülten hiányolt az olvasmányaiból) lehetetlen megírni. Miként a tiszta tudatot. Mert kívül áll a fogalmon. Hiszen szabad és a fogalmon belül nincs szabadság. Addig tehát, gondolta M. Klein kényszerű következetességgel, amíg ír a sétáról, amíg munkál benne a késztetés, a vágy, amíg tud írni vagy akár csak gondolkodni róla, addig ő is pusztán gyalogol, kóborol, csavarog, masíroz, vándorol, menetel, barangol, egyszóval két pont közötti helyváltoztatást végez, de nem sétál (nincs ott!). Sétálni majd akkor fog, ha már mindent elfelejtett, amit valaha írt, olvasott, gondolt a sétáról; ha megszűnt benne a késztetés, hogy sétálni kezdjen vagy folytassa sétáját; amikor már nem lesz benne más, csakis a séta, anélkül hogy észlelné, bármit is hordoz magában, sőt éppen a séta hordozza őt, vagyis mindent, őt éppen úgy, miként magát a világegyetemet. És ekkor, neveltetéséből adódóan, kissé elszégyellte magát előbbi elragadtatottságáért. Az érzés azonban nem kavarta föl vagy nyomta le, hanem mintegy ott volt mellette a padon, akár egy csomag, és ahogy rátekintett, szelid, de neheztelő szánalom suhant át rajta azok iránt, akik immáron közel öt évtizede becsapták, átverték, bepalizták, föltartóztatták. Igen, szánta őket, és szerette volna nekik odakiáltani, onnét a padról, szemben az alkonyba húzódó, csendes víztükörbe: "Ébredjetek már, múmiák!" Különös, hogy azon a reggelen mégis pontosan itt, az ovális tó körüli keskeny útról töltésszerűen kiemelkedő kis dombocska tetején jött rá a baj. Kapkodva rángatni kezdte ruházatát, felszerelését, mint amikor valakinek egy téli park kellős közepén kell halaszthatatlanul vécéznie. Lerángatta magáról a hátizsákját, rádobta az előtte lévő, szerencsére üres padra, és maga is mellé zöttyent. Szabályosan föltépte felső ruházatának vagy fél tucat rétegét, amíg eljutott végre az írószerszámig. Tenyérnyi, kemény fedeles jegyzetfüzete viszont a hátizsák oldalzsebében volt, és ezt csak egy újabb rövid közelharc árán sikerült kinyitnia, mivel a zsák, tartalmának egyenetlen súlyelosztása miatt, többször is földőlt. Hamarosan azonban sikerült összegyűjtenie a legszükségesebb kellékeket, és a füzetecskét szorosan összezárt térdeire fektetve, mintegy eredeti dokumentumként ezt írta föl (jelentőségteljesen még datálta is a jegyzetet: 2000. december 23., ca. fél kettő, délután): "Csak tapogatózva írok. Éppen sejtem a betűket, mert nincs nálam az olvasószemüveg, és ezt most föltétlenül le akartam írni, akár vakon is, télikabátban, sapkában, kesztyűben a padon körmölve. Regényt fogok írni! Igen, ma délután elhatároztam, visszavonhatatlanul. Micsoda anakronizmus és felszabadulás az utolsó évek után! Regényt írni, igazi nagyregényt, legalább két, de inkább három kötetest. Talán az utolsó regényt. Nyilván írnak majd ezután is még, ki tudja hányat, ezret, tízezret, de mégiscsak ez lesz az utolsó, mert ennyire még egyik kezdetben sem volt benne a vég. Úgy kezdődött az egész, hogy éjszaka elolvastam G., L. és S. beszélgetését a regényírásról. Tetszettek a mondatok, különösen G. szavai, és mire a szöveg végére értem, tudtam: ez az. Regényt fogok írni. Amiben úgy igazán el lehet merülni, lázasan, hosszú betegségekben, tüdőszanatóriumokban. (Lehet, hogy azért nincsenek ma már olyan igazi nagyregények, mert tüdőszanatóriumok sincsenek?) És egyáltalán nem éreztem magam kényelmetlenül, nevetségesnek, szánalmasnak, divatjamúlt figurának. Egyszerűen csak féltem, féltem, hogy akkor most mi lesz. Mi lesz velem és a regényemmel..." Itt megszakad a szöveg, vagyis M. Klein abbahagyta az írását. Mintha nem lett volna kedve tovább írni. Persze, hogy a legeslegelső pillanatban tudta az ötlet képtelenségét, az érzés azonban elementáris erővel áradt meg benne. Egyszerűen képtelen lett volna arra, hogy ne írja le az első szavakat. A hév viszont az írás aktusának megtörténésével - valójában az első szkriptuális mozdulattal - menten elillant, és csak az utolsó két mondatban izzott föl újra, már amennyire ez a kifejezés itt helyénvaló, mert valójában a szárazjég fagyáról volt szó. A két állapot csak annyiban azonos, hogy bármelyiket érintse az ember, mindkettőhöz hozzáragad. M. Klein sem tudott szabadulni a hirtelen és tulajdonképpen minden közvetlen előjel nélkül rátört bajtól. Pedig mennyire magától értetődően adódhatott volna, hogy pl. - legalábbis a külső körülményeket tekintve - ellegyen a természettel, miként említettük második, de akár elsőnek is nevezhető természetével. Gyakran sétált errefelé, megannyi nevezetes képet őrzött emlékezetében a tóról, a hólepte utakról, a víz színén ráncosan meghártyásodott jégrétegről, a madarak lépteinek hóba rajzolódott rovásírásáról, az orrukat a porhóba fúró, prüszkölő, viháncoló kutyákról, a kék levegőről, a kiáramló lélegzet melegéről, a jég csendjéről, az arcbőr alatt csakis ilyenkor felpirosló gyönyörű vérről. Mindez azonban hosszú időre eltűnt a szeme elől, és kizárólag egyetlen dolog foglalkoztatta: miről szólhatna kétsétégtelenül soha meg nem íródó nagyregénye. Miféle monumentális történetek ívelhetnének át a sűrűn teleírt lapok kötegein; mely roppant karakterek hordozhatnák vállukon a cselekményt, és milyen gigászi szerkezet tartaná a hatalmas súlyt. Kétségtelen, hogy gyakran viselkedett úgy, mint némely rejtélyes természetű állat, amely miután elveszítette kicsinyét, még hosszú ideig pontosan ugyanúgy gondozza, sürög-forog körülötte, végzi anyai teendőit, mintha a tetem még mindig élne és működne. Bizonyos zsebkönyvek szerint ez a viselkedés, hasonló helyzetekben, embereknél is megfigyelhető. M. Klein viszont az első pillanattól kezdve tisztában volt azzal, hogy egy tetem körül ügyködik. Nem pszichotikus energiák hatására, inkább más fizikai törvényszerűségekből következően. Ahogy pl. a meghajtott kerék szalad a közvetlen meghajtó erő nélkül, vagy a labda pattog, noha már senki sem pattogtatja. Ilyenkor senki sem fékezte le tapintatosan a tovalendülő kereket vagy kapta föl a labdát. Megtehette volna ezt M. Klein maga is, de nem akarta fékezni a cselekedetek kifutását. Eméssze föl önmagát az energia, miért kellene külső erőnek (vagyis neki) beleavatkoznia a dolgok menetébe. Még ha gyakran önmagát emésztette is e nagyvonalúsággal. Így aztán sima, könnyű sétái lassanként töprengő túrákká nehezültek - nem egyszer még a lábát is alig tudta emelni, miután elővánszorgott végre a Stadtwaldból. Mintha nem is kies, könnyű ligetekben, hanem lápban gázolt volna. Tudta persze jól, hogy mi mindent jelenthetne számára, ha esetleg mégiscsak sikerülne tiszta szívvel nekiülnie a munkának. "Olyan lenne a regényírás, mint egy bolsevik forradalmárnak a templombajárás", mondta kissé melankolikusan T.E.-nek. És persze egy újabb haladék, menedék, rosszakarattal megfogalmazva a gyengeség újabb, de mégiscsak monumentális megnyilatkozása. És esténként újra számolgatni kezdte, mint annak idején, hogy vajon hány napra, alkalomra lenne szüksége egy regény megírására. Most azért, előrelátón és korábbi, kínos tapasztalataiból okulva, nem agyalt ki az idő mérését és múlását szimbolizáló rítusokat, a tintatörlő rongy elszennyeződésének előrehaladásából következtethető írásmennyiség megállapíthatóságát sem vette figyelembe. Többek között ezért döntött úgy, hogy semmi esetre sem írna mártogatós tollal. Tökéletesen megfelelne a 18 filléres, vékonyhegyű stabilo is. E döntések logikus következménye volt, hogy később a nagyobb alakú, kemény fedeles rajzfüzetek használatáról is lemondott. Hosszú-hosszú évek után újra közönséges írógéppapírra írna, famentesre, mert képtelen volt megbarátkozni a környezetkímélő papír árnyalatával. Számos tervet kidolgozott a leendő regény témáját illetően, bár ezek inkább metodikai és kevésbé tartalmi jellegűek voltak. Legalábbis a számára, elvégre évek óta pusztán a metodika felől gyakorolta az irodalmat. A két alapmegközelítés, ami ilyen alkalmakkor szokásos módon mindig fölmerült benne, természetesen ezúttal is az elsők között foglalkoztatta. Már rég nem lelte kedvét a fikcióban, sem íróként, még kevésbé olvasóként. Egyszerűen untatták a kiagyalt történetek. Bármelyiket lapozta is fel vagy próbálta megfogalmazni, úgy rémlett neki, már mindegyiket az unalomig ismeri. Tanulmányai, olvasmányai és elmélkedései alapján úgy gondolta, sőt tapasztalta: az ember leglényegesebb tulajdonságai mit sem változtak az első írásos emlékek keletkezése óta, ebből adódóan ma pontosan ugyanaz foglalkoztatja őket, mint tegnap vagy hatezer éve, és ha ez így van, minden valószínűség szerint így lesz az eljövendő huszonahatezer évben is. Önteltség lett volna tehát azt képzelni, hogy ő csak akár egyetlen szót, egyetlen új szkriptuális gesztust hozzá tudna illeszteni mindahhoz, amit az elmúlt évezredekben a legkülönfélébb képességű és érdeklődésű emberek az egész földkerekségen összehordtak. Egyik vagy másik gesztus megismétlésének gondolata, bármilyen nemes legyen is az, igazából nem érdekelte. Nyilván létezett még más száz meg száz egyéb téma, amiről esetleg újat lehetett volna mondania, ezek viszont jelentéktelennek tűntek az előzőkhöz képest. Egyik sem volt szilárd, mindegyik pusztán a konkrét időben létezik és érvényes, az meg teljesen mindegy volt neki, hogy ez az idő egy pillanat vagy egy évezred. Összefoglalva: pontosan tudta, hogy - legyünk nagyvonalúak - alig féltucat téma létezik, róluk viszont semmi újat nem mondhat. A többiről meg egyszerűen nem érdemes beszélni. Az a gondolat, miszerint e fél tucat témáról, ha tudna is "újat" mondani, az sem érintené magát a dolgot, márcsak a dolog alaptermészetéből következően is, soha nem zaklatta föl különösképpen. Elfogadta, miként egy nyilvánvaló fizikai jelenséget, izgatott pereskedés nélkül. A kísértésnek persze ő sem tudott ellenállni. Hol melankolikusan, hol letargikusan, többnyire azért tárgyilagosan megállapította tehát ő is e filozofikus fejtegetésekben, gondolati poémákban, aforizmákban, stb. oly szívesen megörökített tényt. A konkrét kort, miként minden konkrét és hétköznapi dolgot az életben, függetlenül attól, hogy rokonszenvezett-e vele vagy sem, mélységesen megvetette. Nem csekély mértékben azért, mert hosszú ideig úgy gondolta, a Szellem csak a katakombákban őrízhető meg, az ezotérikusok házában, a rejtett jógik tudatában (stb.), mert a kor, a tömeg, a nyilvánosság érintése minden értéket értéktelenné tesz, minden nemest plebejussá ront, minden fennen járót porba ránt, vagyis beleturhál a szenteltvízbe, ha elé tartjuk. Tudta ő jól, a tömeg, mióta az ember először csomóba összeállt, mindig ugyanaz a vastag, darabos és zavaros lötty. Lötykölődik le-föl sivatagokban, kontinenseken, városokban vagy csatatereken, akár a szekereken hatalmas, nyitott dézsákban fuvarozott moslék a kincstári disznóknak. Mégis jobban bízott az elmúlt századok, évezredek embereiben. Valahogy több érzést sejtett bennük, de nem értette ennek okát. Talán közelebb voltak a földhöz, a röghöz, és mégis közelebb az éghez, az áramló nedvhez, a húshoz, mindahhoz, amiről annyi bűvös mesét ismertek. A modern ember viszont lenézi a meséket, hiszen már kinőtt belőlük, és ez a növekedés mintha nem is igen akaródzna megállni. Igy aztán csak nő, növekszik, egyre nyúlnak, vékonyodnak a csontjai, a húsa, a bőre, mintha már a Nap is átderengene rajta. Mit kezdjen akkor szegény pl. a regényekkel? Miként hordja (és viselje) a Szellemet, ha nincs foglalat, tartófelület, ha minden csupán ellenállás nélküli átfolyás? Ennek ellenére kora ifjúsága óta erőteljesen vonzódott a dokumentarista módszerekhez. Elragadtatott pillanataiban azt tervezte, hogy éppen a konkrét kor konkrét pillanataira ráközelítve, a folyamatosan változó szűrőjén keresztül fogja megragadni az örök általánost. Különös és rejtélyes, hogy miért gondolta ezt, ugyanis amennyire következetes és indokolt volt a fikcióról szóló gondolatmenete és a belőle fakadó következtetés, annyira következetlen volt, ha a dokumentarista módszerről tűnődött. Hiszen miért tudott volna az többet és mást az azonos tartalmú és jelentésű fikciónál? Miért lett volna újszerűbb a konkrét a fiktív esetnél? Erre a kérdésre maga is csak úgy válaszolhatott volna: persze, hogy nem újszerűbb az egyik a másikánál, pusztán arról van szó, hogy egy ideje jobban megbízott a dokumentumban, a konkrétumban, mint a fikcióban. Vagy egyszerűen csak rokonszenvesebb volt a dokumentarista tartása a Nagy Költő pózánál. Még akkor is, ha természetéhez jóval közelebb állt a póz, mint a minden agyafúrtságtól mentes odaállás. Ugyanakkor többször is kijelentete: A dokumentum képtelen katartikus élmény kiváltására, és katarzis nélkül tudvalevőleg nincs mű, nincs irodalom, nincs géniusz, valójában semmi sincs, pusztán jegyzőkönyv, burok, göngyöleg. A Nagy, a Jelentős Irodalom - és bizony a legcsekélyebb mértékben sem vonzotta a kicsi avagy a jelentéktelen irodalom - nem a koceptualisták dolga. Arról viszont fogalma sem volt, de még a leghalványabb sejtése sem, miért lehetett remekmű ugyanaz a mondat az egyik helyen, és üres, lélektelen formula, tetem a másikon. Ezenkívül, bár nem szívesen vallotta be magának, kissé le is nézte ezt a műfajt. Valahogy túl kényelmesnek, egyszerűnek képzelte, mint bizonyára minden súlyos fogalmazási nehézségekkel viaskodó írástudó. Hiszen milyen kedélyesnek tűnik meghitt könyv- és irattárakban, archívumokban vagy csak egyszerűen otthon összegyűjteni, kiollózni, esetleg magnószalagra rögzíteni a máris kész mondatokat. Milyen csábító egyetlen mozdulattal akár egy egész oldalnyi kész szöveget beragasztani a keményfedeles füzetbe, az éjszakákon át tartó, önmarcangoló, hősi kínlódások helyett. Persze, tudta, igaszságtalanok és naívak érvei. Mégis képtelen volt szabadulni rossz érzéseitől. Mindezek ellenére ciklikus időközönként elhatározta, összeszerkeszt egy amolyan bloomday-szerű dokumentumot, megkeresi egy adott, konkrét pillanatban az örök egyetemest, ahogy szuper plánból hirtelen nagytotálba szökik a látvány. Különösen a pillanat rögzítésének gondolata ragadta meg, hogy a konkrét pillanatba akaszkodva katapultálja ki magát az Egyetemes Emberi Univerzumába, miként az anyahajók startberendezései lövik ki a repülőket éjszakai őrjáratra az óceánnyi éjszakába. "Igen, a pillanatról fog regényt írni, az összesűrűsödési pontról, ennek lenyomata lesz a regény, sőt nem is lenyomat, maga az összesűrűsödési pont, a puszta anyag, a matéria, az energia; rögzített, köröskörül lehatárolt, közép- és végpont nélkül, és benne ott áramlik, kavarog mindaz, amely a vágy kialakulását előkészítette és kohéziós erőt adott az érzésnek, a mag, az ős, a csíra, a kezdemény, az embrió, a gólem, és ott lesz az is, ami ezzel egyidejűleg döntött, csakis így, harmadik személyben, mert ugyan ő döntött, M. Klein, de az ő egyedüli részesedése csupán töredéke a döntést hozó és megvalósító(?) egész energiájához képest. Ez a pillanat, ez az energia, ez a döntés az ő földi horoszkópja, és nem a megragadhatatlan, jelentéktelen konkrét pillanat, hiába ül ott éjt-nappallá téve, fején a szakadatlan sugárzó hang- és képbúrával. Mi köze neki ehhez a lármához, zűrzavarhoz? Még csak meg sem érinti, úgy folyik át rajta, mint az egyenes vízsugár a nála jóval nagyobb átmérőjű csőben. A jelentős ideában, koncepcióban azonban a regény sem érdekelte már, hanem csakis és kizárólag az összesűrűsödés, az energia, az áramlás oka, természete és leginkább az iránya..." És itt érthetetlen módon megszakadt a kissé dobált, zaklatott, egy félig teleírt lap aljára firkált szöveg, és csak egyetlen szó állt még ott zárójelben: (adaptálni). Hiába gondolkodott e felszólítás okán, forrásán, jelentésén (stb.), képtelen volt visszaemlékezni a helyzetre. Némelykor azért sajnálkozott vagy gyanakvón vizsgálgatta magát, hátha csupán a renyheség, a puhaság, a lomhaság tartotta vissza, hogy belevágjon valamelyik változatba. A kétsávos koncepció például hosszú ideig megbűvölte. Úgy tervezte, kiválaszt harminchat helyszínt, és harminchat alaphelyzetet, az örök, egyetemes érzések harminchat összesűrűsödési pontját, és miközben meghúzza a köztük lévő összekötő vonalakat, egyszer, kétszer, tízszer, százszor, ezerszer, hogy már nem is vonalat húz, hanem vonalaz, satíroz, csak úgy porzik a lap, eközben a második sávon mintegy folyamatos háttérzörejként, illusztrációként szól a rádió, a televízió, surrognak a filmek, újság- és könyvlapok, vibrálnak a monitorok és más kijelzők. A szőttestechnika is fölkeltette az érdeklődését, vagyis a dokumentum, a fikció és ezek recepciójának összeszövése, ahogy például gyerekként, a hosszában szabályosan bevágott papírhasítékok közé fűzte keresztbe a színes, vékony papírcsíkokat, mindegyiket más és más szabály szerint. Természetesen a pusztán fikciós, amolyan "Bovaryné én vagyok" tipusú megoldás is igen közel állt a szívéhez. Valahogy mindig úgy érezte, ha csak egyetlenegy ilyen mesés történetet sikerülne megírnia, jóval könnyebben halna meg. Csak arra kellene kérnie a megfelelő pillanatban az egyik, az ágyhoz közel álló hozzátartozóját, hogy segítsen neki egyenesen fölülni. Még nézelődne egy kicsit, és már vége is lenne. Így viszont nehezebb lesz. Pedig tényleg nagy mesélő volt, már kamaszkorában észrevette, milyen szívesen és megbűvölten hallgatják. Kezdetben hizelgett neki, ha kedveskedőn "Andersen bácsinak" nevezték, még hencegett is vele, hogy ha majd meghal, egész könyvtárakat visz a sírba ("óh, Afrika!"), később azonban bosszantotta a sok bamba, idült arc, ahogy belebámultak történeteibe. Azonosulni is remekül tudott, a legcsekélyebb mértékben sem volt túlzás a mondat: "Azt írom, amit látok." Mégis: abban a pillanatban, ahogy odaült az íróasztalhoz, már nem a történetmondó, a mesemondó, hanem egy megkergült masina hadonászott a papír fölött, amibe remek nyersanyagot töltöttek, a mukafolyamatok, egyenként, teljesen hibátlanul zajlottak le, a végső koreográfia mégis abszurd, beteges színjátékba torkollt. Olyan volt, mint a harmadrangú hollywoodi rémfilmekben átalakuló főhős, aki pl. a kosztümös, ünnepi vacsorán egy gáláns bók közben, csupán egyetlen pillanatra átcsap rettenetes, nyáladzó, böfögő mutánssá. Éppen csak annyi időre, hogy az átcsapás észlelhető, de felfoghatatlan maradjon, végképp elbizonytalanítva a szerencsétlen kiválasztottat, akihez fordult és megundorított önmagától. Idővel persze elegendő rutint és tapasztalatot gyűjtött, hogy megfékezze önmagában a démont, és bókjait, történeteit, meséit, akár egy hivatásos történet-, mesemondónak is tollba mondhatta volna, de talán valami ősi, archaikus sugallatra mindig megtorpant, mert annyira olcsónak és szegényesnek érezte a kimondva sugárzó mondatokat a leírásuk pillanatában. Minthacsak dögkutakat etetett volna szavakkal. Talán túlságosan megszívták magukat tintával, fölpuffadtak, elrothadtak befelé. Az írás folyamatában van valami végtelen. Még ha minden éjszaka megszakad is, egyetlen szövegfolyam, és akkor tűnik a legeredetibbnek, ha minden művi eszköz - bármelyik legyen az - nélkül áradhat. Ehhez azonban bízni kell a nyelvben, úgy, amilyen; meglep, hogy én még mindig ennyire bízom benne... 6 Sejtette, ez a bökkenő. Mert már eleve nem bízott a szavakban, a nyelvben. Ösztönösen úgy érezte, a nyelv pusztán rátét, függő, ami lényeges, nem a nyelvben van, nem vele kezdődik, általa nem megközelíthető. Mi a lényeges - erről persze fogalma sem volt, igazán nem is töprengett rajta, kevésbé tekintette a maga dolgának. Csak később vállalta föl ezt is, noha minden egészséges fejlődésű embernél éppen fordítva lett volna. Végül - a dokumentarista és a fikciós mánia után - a kamra rögeszme hatalmasodott el rajta. Mi lenne, tűnődött, ha harminchat sétáját írná meg, a leírásban persze az út, a séta érdektelen, pusztán ürügy lenne, nem úgy az érkezés, mert hogy minden sétája a kamrához vezetne, ahhoz a bizonyos, somlyói szerszámos kamrához... Mesés összevisszaságban, hulladékfából összetákolt kalyiba volt ez, rituális helyszíneinek egyike. Legallyazott, göcsörtös akácoszlopok tartották, belül is állt egy vagy kettő. Döngölt föld padlata volt és mintha lett volna rajta egy kis nyitható faajtócska is, ablak gyanánt. Mindig elképesztő zsúfoltság volt benne, szerszámok, munkaruhák, nadrágok, kabátok, viharkabátok(!). Ezek a deszkákba vagy az oszlopokba vert szögeken, kampókon lógtak. Hátul polcok is voltak, rajtuk mindenféle dobozok, zacskók, mérgekkel, permetezőszerekkel. Ide térne vissza harminchatszor, és harminchat rituális cselekedettel, áldozattal kiürítené a kamrát. És persze meggyűlt a baja a harmadik személyben írás koncepciójával is. Nem szokott hozzá. Eltekintve néhány korai szövegtől, mindent egyes szám első személyben írt. "Hiszen minden én vagyok, és minden velem történik", felelte egyszer indulatosan. Aztán a harmadik személyű beszélő is éppen annyira azonossá vált vele, miként korábban az első személyű. És e két személlyel legalább grammatikailag végigragozta a megszólalhatóságot. Röviden összefoglalva körülbelül így jutott el a Séta-regény ideájáig. Merthogy regény, ha dacregény is, nem vitás. Kétség sem férhet hozzá. Még akkor sem, ha minap, legalábbis nem olyan régen, egy távoli ország magazinját felütve, egy különös című írásra talált. A cím három szóból állt. A másodikat és a harmadikat rögtön megértette, az első azonban csupán ismerős volt, és nem jött rá az értelmére. Különös módon a szó akusztikája tűnt oly ismerősnek, noha nem ismerte a helyes kiejtést. A címet sohasem értette meg. Később ugyan utánanézett több tekintélyes egy- és kétnyelvű szótárban, de nem járt sikerrel. Végül vállat vont, és megfeledkezett az egészről. Ott azonban, a padon üldögélve, hunyorogva a kora reggeli napsütésben - aznap nem volt szolgálatban -, arra lett figyelmes, hogy valaki éppen a regényírás képtelenségéről, lehetetlenségéről készül értekezni, egy - mivel rögtön előrelapozott, hogy megnézze, milyen hosszú a szöveg - igencsak terjedelmes dolgozatban. Az első mondatok elolvasása után azonban máris elvesztette a türelmét, és azon a délelőttön már nem is olvasott többet, csak nyugtatgatta két kezét az ölében, a mindvégig nyitva tartott folyóiratban, és próbálta elképzelni, miről írhatott már az első sorokból nyilvánvalóan nehéz sorsú kortársa. Nem mintha igazán érdekelte volna a téma, számára a regény rég halott műfaj volt. "Megújítani csak úgy lehet, ha nem írjuk meg", mondta egyszer okoskodó váltótársának egy tisztázatlan helyzetben. Ahogy akkor ott ült, szemben a reggeli párától még fölbolyhozott tóparti erdősávval, még nem tudta, miként évekkel később is csak egy jelentéktelen véletlennek köszönhetően tudta meg, hogy a dolgozat szerzője, miután megállapítja, hogy lehetetlen és merő sületlenség regényt írni, még aznap este bevette magát east harlemi egyszobás odujába, betapasztotta fülét és szemét, és mint aki éveken át szakadatlan nagy dolgát végzi kissé emelt guggolóállásban, föl sem állt mindaddig, amíg oda nem teremtett ügynöke asztalára egy igazi, legalább nyolc fontos történetet, egy hamisítatlan Big Novelt, mintegy homöopatikus alapon megoldva e fogas műfaji problámát, márminthogy képtelenség és hiábavaló a regényírás. Klein úr, miként említettük, csak egészen későn értesült erről a furcsa eseményről, akkor viszont már nem látott semmi különöset a dologban, ugyanis időközben teljesen megfeledkezett a tóparti dolgozatról, amely azon a reggelen mintegy két sávban volt jelen a városi park e kies tisztásán: egyszer a lapok között, egyszer pedig a képzeletében. Talán mégis megpróbálhatnám.. Some of these days, You'll miss me honey... Vajon nem kísérelhetném-e meg... Persze nem zenedarabról van szó...de nem kísérelhetném meg más műfajban?... Egy könyvnek kellene lennie: máshoz nem értek. De nem történelmi munkának: a történelem azzal foglalkozik, ami létezett - és egy létező sohasem igazolhatja egy másik létező életét. Az volt a tévedésem, hogy föl akartam támasztani Rollebon márkit. Másféle könyvet kellene írnom. Nem nagyon tudom, milyet - olyat, hogy a kinyomtatott betűk, az oldalak mögött meg lehessen sejteni valamit, ami nem létezik, ami fölötte áll a létezésnek. Olyan történetet például, amilyen nem eshet meg senkivel; egy kalandot. És szép legyen és kemény, akár az acél, és aki elolvassa, az szégyenkezzék tulajdon létezésén. Elindulok, bizonytalannak érzem magam. Nem merek dönteni. Ha bizonyos volnék benne, hogy tehetséges vagyok... De soha nem írtam efféle dolgot, történelmi tanulmányokat, azt igen - és azok is, istenem!... Egy könyvet. Egy regényt. És akadnának emberek, akik elolvasnák a regényt, és azt mondanák: "Antoine Roquentin írta, tudja, az a vörös hajú pasas, aki mindig kávéházban ücsörgött" - és az életemre gondolnának, úgy ahogyan én ennek a néger nőnek az életére: mint valami értékes, félig-meddig legendás dologra. Egy könyvet. Persze eleinte unalmas és fárasztó munka volna, nem akadályozna meg benne, hogy létezzem, és hogy érezzem a létezésem. De azután elkövetkezne egy pillanat, amikor a könyv kész lenne, mögöttem lenne, s azt hiszem, fényéből rávetődne egy kicsi a múltamra is. És akkor, ennek a könyvnek segítségével, talán viszolygás nélkül gondolhatnék vissza életemre. Lehet, hogy egy szép nap, ha eszembe jut ez a perc, pontosan ez a komor perc, amikor meggörnydve ültem, és vártam, hogy vonatra ülhessek - akkor talán gyorsabban ver majd a szívem, és azt fogom gondolni magamban: "Azon a napon, akkor kezdődött minden." És sikerül majd - múlt időben, csakis múlt időben - elfogadnom önmagamat. Alkonyul. A Printania-szálloda első emeletén, két ablakban kigyullad a fény. Az új pályaudvar építkezésén erős, ázott deszkaszag van: holnap esni fog Bouville-ben. 7 Ezt a szöveget kétszer is lemásolta. Amikor másodszor írta le a mondatokat, egész idő alatt azon gondolkodott, mikor írhatta le őket először. Végül úgy döntött, az utolsó őszön, mielőtt az intézetbe költözött volna. Az a néhány hónap föltétlenül nevezetes időszaknak számított az életében. De csak látszólag azért, mert az utolsó hónapokat töltötte a telepen. Közel két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy megértse, ez az egész íróskodás akkor fordult a legnagyobbat. Semmi kézzel fogható jele nem volt ennek, tudatában sem történt semmi jelentékenyen megnyilvánuló változás. Mint amikor hirtelen egy bizonyos irányba befordulnak a sejtek, és megkezdődik egy évekig, évtizedekig mozdulatlanul tartó folyamat. Vagy: mint amikor a célpont belekerül a célkeresztbe, de nem húzzák meg rögtön a ravaszt. A biográfia változatlanul pereg tovább, miközben egyidejűleg felülíródik. Akkor is hasonló bajba keveredett, csak éppen az alapindíttatás iránya volt ellentétes. Akkor befelé igyekezett, most pedig éppen ellenkezőleg. Mindenesetre évekig talizmánként hordta magával a vékony, zizegő papírlapot. Úgy érezte, ahol a testét takarja, ott sérthetetlen. Folyamatos és azonos erősségű energia áradt a szövegből, és ez védelmezte a testét. Ugyanakkor az első pillanattól ingerelte a szöveg "kifelé beszélése". Szinte látta maga előtt a szerzőt, ahogy öntetszelgő izgágasággal bizonygatja életét a közönségnek. Nem elsősorban magával a dologgal, hanem a hatásával volt elfoglalva, és ez zavarta. Megbűvölte és egyidejűleg feszélyezte az utolsó bekezdés is: "Alkonyul. A Printania-szálloda első emeletén két ablakban kigyullad a fény..." Hát persze, hogy így szerette volna, így akarta, és nem kételkedett benne, hogy pontosan így is fogja csinálni. Ugyanakkor pontosan tudta, mennyire szánalmas, pitiáner akarnokság ez az örökös nekiveselkedés; mennyire értelmetlen és jelentéktelen  mindaddig, amíg nincs itt az ideje. Hőbörgés, hőzöngés, szájalás - bár miért ne várakozhatna éppen így, tűnődött, ha a szándék, a tartás, az irány helyes? "Történelmi munkához" azonban így sem volt kedve. Mert mi más az önéletrajzi regény, ha nem történelem. Esetleg még rosszabb, alantasabb: maga a kor. S. magyarázatával persze nem értett egyet. "A történelem azzal foglalkozik, ami létezett - és egy létező sohasem igazolhatja egy másik létező létét." Éppen ellenkezőleg. A történelem pontosan a létezővel nem foglalkozik, nem is ismeri; és egy létező igenis csakis egy másik létezővel igazolhatja létét. Ha majd megkezdi a sétát, éppen arra kell ügyelnie, hogy kiszűrje a tájból a történetet. Ez nyilván nem lesz egyszerű, alaposan föl kell készülnie. Mert szakadatlan minden történetté vált körülötte. A külvilág nem hagyományos módon, ahogyan pl. jelentős, de nehéz sorsú személyiségek életrajzából ismerjük, lopkodta az energiáját, hanem azáltal, hogy minden pillanathoz egy történetet koholt. A legtöbb energiáját ezek semlegesítése kötötte le. Nem belső kényszerből, hanem stratégiai megfontolásból írta le őket. Így valóban sikerült hidegre tennie jónéhányat. De úgy járt, mint a fuldokló, aki úgy akar megmenekülni, hogy kiissza a tengert. Később már nem egy történetetet írt le, hanem szimultán több tucatot, összecsurgatva, szétválasztva, majd újra egybeáramoltatva őket, áradásszerűen. Szövegeinek nem volt medre, csupán ártere. Ez tetszett neki, de csak a módszerben megnyilvánuló gesztus. Aztán kizárólag kezdeteket írt. Egyébként is csak a kezdetek érdekelték, a végkifejleteken mindig elúnta magát. Több füzetnyi kezdetet írt, egyre gyorsabban, egyre idegesebben. Mint divatos videoklippekben: egy összefüggő mozdulatsor egy vagy esetleg több tagja is hirtelen, gyors sorozatban megismétlődött, és csak ezután folytatódott a mozgás. Az ő esetében azonban semmiféle összefüggő mozdulatsorról nem lehetett beszélni. Nála nem intermezzó, pillanatnyi megszakítás volt ez a rángatózó csikicsuki, hanem maga a mozgás. Mintha mondjuk lelépett volna egy lépcsőfokról, de mielőtt talpa érinthette volna az alatta lévőt, újra az előbbiről lép le, és ez így megy szakadatlan, gyors egymásutánban, egyenletes tempóban. Vajon miért képtelenség regényt írnia? Egyszerűen tudni akarta az okát, föltétlenül. (Mintha egy esetleges, bárminemű válasznak bármiféle jelentősége lehetett volna.) Rögeszmésen úgy gondolta, ha ismerné a választ, egy csapásra oldódna (megoldódna?) a kényszer, és végre megtorpanhatna, sőt megállhatna. Ő bizony tudna mit kezdeni az efféle szabadsággal! Nem úgy, mint rokkant bácsikája, aki álló nap csak üldögélt a háza elülső tornácán, és csöndesen bámulta a horizontot és a horizontot vonalkázó falusiakat. Csak nagy ritkán szólalt meg, ha valaki árnyékot vetett rá. "Megkérhetném, hogy egy kicsit menjen arrébb? Elállja a fényt", mondta ilyenkor, és ahelyett, hogy bölcsen megelégedett volna ennyivel, éjszakánként hetet-havat összehordott kapcsos füzetébe. Elegendő a tény puszta felismerése annak, aki elfogadja a tény következményeit. De miért gondolta úgy, hogy képtelen erre a magyarázat, avagy a vélt magyarázat ismerete nélkül? Mi haszna a magyarázat ismeretének, ha az bármiképpen szólal is meg, ő akkor is csak egyféleképpen cselekedhet. A kerülés? A cselezés? Újabb haladék kiügyeskedése? Vagy ez lenne a mánia, a rögeszme, a Schreibwut utolsó Nagy Szerepe? Jutalomjátéka? Kisétálni a választ, írta föl egy papírlapra. Csak a mondat második felét kellene letakarni, somolygott később magában, csak azt. De hogyan? Miképpen? Kivel? Mert ezt az eshetőséget is számításba kell vennie, semmivel sem maradhat adós, ha el akar indulni. Heteken át a séták szituálásával (helyezgetésével) volt elfoglalva. Golyóstollal meghúzott, sűrű táblázatba ceruzával írta a helyzeteket. Pontosítgatta a fogalmakat, tologatta őket egyik cellából a másikba, a sok radírozás néhol már a tintát is kikezdte. A szám azonban sehogyan sem akart kijönni. Egyik éjszaka, mintha csak valami szellemi bizalmasa lett volna, odafordult a fülkéje előtt egy két szintes kerekeskocsin apró edényeket helyezgető ügyeletes nővérhez: "Mondja csak! Hogyan lehet még sétálni?" A kérdőszó persze pontatlan volt, de a kérdés után, mintegy illusztrációként máris fölolvasta (fölmondta) a táblázatban összeállított listát. Az asszony egy pillanatra megszakította munkáját, fölegyenesedett, de nem nézett a férfira, csak úgy elnézett az üvegen keresztül a feje fölött, és azt mondta: "Hát valakivel." Klein úr, mint akinek váratlanul fölhívják a figyelmét egy hiányosságra, mire az haladéktalanul maga akar megyőződni a mulasztás valóságosságáról, a papírlapra kapta tekintetét, és átfutotta a sorokat. Nem azért, mintha nem tudta volna, hogy valóban hiányzik ez a szituáció, inkább meglepetésében, mert mégiscsak különösnek érezte, hogy egy pillanatra sem merült föl benne a társas séta lehetősége. Pedig milyen nagyszerű lenne, ha pl. mondhatná: A gondolkodó a gondolkodást is járásnak fogja fel, mondja Oehler 8 Észre sem vette, hogy a nővérke továbbtolta a kocsiját, és újra teljesen egyedül volt a tágas, aulaszerű hall bejárat melletti falához tapasztott, a sötét térben akváriumként kivilágított üvegkalitkában. Nem, ezt az eshetőséget - mármint, hogy valakivel sétáljon -, semmi esetre sem vehetem figyelembe, gondolta. Számára a séta csend volt, enélkül elképzelhetetlen, nem-séta, és csend csakis egyedül, magányban létezik. Végül még harminc címszó sem jött össze. Watton, erdőben, sivatagban, hegyekben, országúton, tengerparton, városban, városi erdőben. Éjszaka, napkeltekor, naplementében, teliholdkor, apálykor, dagálykor. Gyorsan, lassan. Esőben, hóban, szélben, napsütésben. Levegő, föld, víz, szagok, fény. Pihenő, test (Leib), légzés. Kimerült volt. Kimerült és a lelke legmélyén, a legeslegcsekélyebb izgalom nélkül, türelmetlen. Félretolta maga előtt a papírt, és hátradőlt a forgószékben. Összekulcsolta a kezét a tarkóján, és kinézett a fekete tájba. Semmit sem látott, de hirtelen megérezte az ablakkeret mellett behúzó éles levegőből: reggelre hó, nagy hó lesz. Még szerencse, hogy műszak után nem kell bemennie a városba, mint előző munkahelyén, ahol az intézetben nem volt elég hely, és a városban kellett egy kis garzonlakást bérelnie. Itt csinos, az intézet épületében lévő szolgálati lakás járt a gondnoknak, és ez, különösen az éjszakai műszakok után, nagy könnyebbséget jelentett. Ahogy ott ült, szolgálati idejének a végén, és tompa szórakozottsággal bámult maga elé, neki az ablaküvegnek, megpróbálta maga elé idézni a lakását. Egy kicsi, bútorozott "apartmant", ahogy errefelé mondják. Évek óta lakta már, de még mindig csak szelid, elnéző mosollyal a szája szögletében tudta kiejteni ezt a számára egyszerűen nem helyénvaló minősítést. A szobában egyetlen könyv sem volt. Semmi nyoma nem volt szokásos íróasztali tevékenységnek. Az épületet övező hatalmas platánok koronái, különös módon, télen is zöldes árnyalatra színezték a belső fényt. Enyhe menta illat terjengett vigasztalan, absztrakt bútorok között. Egy ágy, stílustalan, közép nagyságú falióra, tükrös szekrény, két karosszék. A kandalló tetején néhány újság, vagy egy tucat, számokkal teleírt névjegy és egy orvosságos fiola. 9 Amikor először lépett be a szobába, pontosan így talált mindent, mint most, az emlékezetében. Egy pillanatig sem gondolkodott azon, hogy tetszik-e neki a berendezés. Kész és ennyi elég is volt neki. Soha nem gondolta, hogy bármin változtatni kellene. Amikor a személyzeti iroda vezetője, egy szikár, száraz, középkorú nő, kissé hátrébb maradva az ajtóban udvariasan azt kérdezte, hogy megfelel-e a szoba, M. Klein habozás nélkül, őszintén rávágta: Természetesen. Ha szükséges, rendelkezésére bocsátjuk az intézeti teherautót, mondta a nő, az esetleges költözésre utalva. Nem szükséges, hárította el M. Klein az ajánlatot. Nem érezte úgy, hogy bármi egyébre szüksége lehetne. Kézi poggyászai pedig már ott sorakoztak a hallban, pontosabban fogalmazva a hallból nyíló fülkében, leendő munkahelyén. Másnap reggel már úgy mozgott a takaros, puritán szobában, mintha egész életét itt töltötte volna. Egyszerűen megszűnt az idő. Nem az időtlenségbe, hanem a nincs-időbe fordultak a napjai, és akárcsak környezete, ő maga is kihullott, helyesebben mondva szinte észrevétlenül kiúszott, kilebegett az időből. Idő csak a jelenlétben létezik, "in der Abwesenheit gibt es keine Zeit", és ő éppen ezt élte meg "abszolut időként". Szerette ezt az egyenletes, megtartó állapotot. Úgy gondolta, itt nagyszerűen haladhat majd az írással. Kicsit összehúzta a szemét és megpróbált tekintetével túljutni a fekete ablaküvegen. Lassanként hozzászokott a szeme a sötéséghez és derengeni kezdtek előtte a táj foltjai. Alighanem havazik, gondolta. De még nem havazott. Csak a bőre, a csontjai jelezték: hamarosan hó lesz, és a szobájában akár világítás nélkül is írhatna majd az éjszaka kellős közepén. Ilyenkor azonban sohasem írt, csak ült vagy feküdt a szobában és nézte a fehérséget. Aztán újra kirajzolódtak emlékezetében szobája tárgyai, és meleg, tartós elégedettséget érzett, hogy ilyen megbízható helye van. Ezt igen fontosanak tartotta a regényírás szempontjából. Képtelen volt akárhol írni. Ha csupán a másnapi teendőit akarta volna följegyezni, azt sem tudta volna megírni például az étkező helyiségben vagy bármilyen más nyilvános helyen. Nem mintha oly gyakran fordult volna meg a szobáján, szolgálati helyén és kantinon kívül bárhol is. A fülkében persze elegendő alkalma lehetett volna akár még terjedelmesebb szövegek megírására vagy lemásolására is. Különösen az éjszakai műszakokban gyakran teljesen zavartalanul teltek az órái. Valami azonban mindig történt körülötte, és ez elbizonytalanította. Sohasem szeretett kísérletezni. Csak akkor fogott neki az írásnak, ha bizonyosan tudta: nem zavarhatja meg semmi. Valójában csak most gondolt először arra, hogy esetleg séta közben is írhatna, például egy padon. Ezúttal nyilvánvalóan nem lesz szüksége semmi különösebb segédeszközre. Sem könyvre, sem maga köré teregetett jegyzetekre, sem komplikált füzetekre, tollszárra vagy tintára. Az utóbbi hónapokban rákapott a 0,4 milliméter hegyátmérőjű, fekete stabilo tollakra. Praktikus, kézre álló jószágok voltak, csak hamar elkopott a hegyük. Ilyenkor kellemetlenül karcolták a papírt. Rossz érzés volt vezetni őket az írólapon, ezért még mielőtt teljesen elhasználódtak volna, inkább megvált tőlük. Később amolyan teljesítménymérővé váltak. Minden egyes alkalommal parányi izgalmat érzett, ha már karcosodtak a vonalak, mert tudta, újra egy jelentős adaggal végzett. Kissé meggörnyedve hátradőlt a széken, becélozta az asztal alatti papírkosarat, és az egymáson puhán és lazán halmozódó papírgombócok közé dobta a tollat. Enyhe belső elégedettséget érzett. Régebben valószínűleg megőrizte volna ezeket a rudacskákat. A napszak éppen annyira fontos volt a számára, mint a helyszín. Ugyanazt az egyenletességet, megbízható állandóságot kereste abban is, mint amit mintegy készen kapott intézeti szobájában. Tudta, nincs alkalmatlan pillanat. De azt is tudta, van alkalmasabb pillanat, és ezeket szerette volna nem elszalasztani. Ha nem úgy sikerültek a napjai, ahogy képzelte, kissé szórakozottan biccentett egyet fejével, és keserűség nélkül nyugovóra tért. Némelykor azonban valami göbszerűség maradt a torkában és csak lassan oszlott széjjel. Tulajdonképpen ébredése pillanatától az egész napja egyetlen pont felé haladt. És ez az út a lehető leghosszabb és a lehető legkockázatosabb volt, mert rendszerint egészen késő estig húzódott, keresztül-kasul millió parányi, a legagyafúrtabban kipreparált és elhelyezett csapda között. Ha nem sikerült elérnie a célba vett pontot, mindezek ellenére érthető lett volna a csalódottsága. Korábban nem volt ennyire belátó, ha meghiúsultak a napjai. Szégyenteljes kudarcnak érezte, merényletnek, összeesküvésnek, bosszúnak. Szabályos királydrámák zajlottak a lelkében, és ezek végkifejletén az ármány természetesen mindig végzett a királlyal. A bajt csak fokozta helytelen viselkedése. Dühöngött, lázongott, hisztizett, csapkodott, már előre belekapott az esetleg még rá sem osztott szerepbe. Többször is megkísérelte lerövidíteni az utat. Szándéka nem volt ésszerűtlen, csak éppen pontatlan. A hajnali órákban, még mindenek előtt, egyszerűen szabotálta tervét a szervezete. Agya mozdulatlan volt, szemhéja alá mintha vastag, karcos zsiradékot kentek volna, végtagjai akár a homokzsákok. Napközben rendszerint szolgálatban volt. Ha éjszakás volt vagy a szerencsés beosztásnak köszönhetően szabadok voltak délelőttjei, néha nagyszerű, felszabadult órákat töltött el a szobájában vagy kiadósakat kerülve a környék remek kirándulóhelyein. Az íráshoz azonban valahogy túl sok volt a fény. Túl élesek voltak a konturok, túl gyorsan mozgott az agya, túlságosan tisztán látta a képeket (túl sokat látott belőlük). Az írás bizonyos szakaszaira alkalmas volt ez az időpont, de nem a leírásra. A délutánokkal nem is próbálkozott. Gyerekkorától kezdve délutánjai voltak a legtompább és legnyomasztóbb időszakok. Ezek az aránytalanul hosszúra nyúlt órák úgy feküdtek a mellkasán, mintha betemették volna, vagy hatalmas, súlyos pokrócokat pakoltak volna a testére. Csak a késő este hozott enyhülést, és ha esetleg sikerült előtte egy szűk órácskát pihennie a súlyok leoldása után, jó eséllyel helyezkedett el az éjszakában. A sok, részben kényszerű kísérletezés után be kellett látnia, ebben a napszakban van a legnagyobb esélye az alkalmasabb pillanatok összegyűjtésére. Mert szó sem volt megragadásról, regényes, teátrális gesztusokról. Éppen az érzés, a hang, az árnyalatok megbízható állandósága, homogenitása tette lehetővé a lassú elhelyezkedést és a huzamosabb elidőzést. Persze csábította a gondolat, hogy regénye egy amolyan kedélyes "Spazier- und Lesebuch" legyen. Mi sem lenne akkor természetesebb, minthogy tóparti padokon, ligetes sétányok mentén, városi erdők tisztásain, lugasok árnyákában írjon. A "Spazierbuch" ideája egyébként is különösen alkalmasnak és gyakorlatiasnak tetszett, hiszen milyen remekül és hatékonyan ötvözhetné az írást a másolással. Micsoda nagyszerű sétákat tehetne így remekbe szabott irodalmi tájakon, elidőzve, megpihenve fenséges idézetek, ragyogó passzusok, leírások, kommentárok, exegézisek vonulatai között. Talán rámutatna némelykor egy-egy rendkívüli részletre, de nem ez lenne a lényeg, hanem a puszta leírás, amely ezúttal valóban az, ami a dolog. És ez nem csekélység, ha belegondolunk, hogy Klein úr eddig mindig csak másról tudott írni, mindig csak ahelyett fogalmazott. Ebben az értelemben teljesen logikus volt a döntése, miszerint áttért a másolásra, és érthető, miért hatott rá ez felszabadítólag. De miképpen lehet azonos a szó a rajta kívül álló dologgal? Lehetséges-e ez? Vagy örökké csak "Spazierbuchot" írhat, és soha magát a sétát? Térjen vissza a helyettes íráshoz, a beschriebene Tännlinge szánalmas színleléséhez? "Meg tudod mondani, mi az ott?" "Igen, nagypapa. Az ott az Alpok, ott vannak nyáron a csordák, amelyeket ősszel újra elhajtanak." "És mi az ott az Alpok előtt?" "Az a Hüttenwald." "És jobbra az Alpoktól és a Hüttenwaldtól?" "Az a Philippgeorgberg." "És jobbra a Philippgeorgbergtől?" "Az a Seewald, ahol a sötét és mélyvízű tó van." "És tovább, jobbra a Seewaldtól?" "Az a Blockenstein és a Sesselwald." "És tovább jobbra?" "Az a Tussetwald." --- "Meg tudod mondani, mik azok a fehér épületek, a duplafenyő koronáján át?" "Igen, nagyapa, azok a Prang-tanyák." És tovább, a Prang-tanyáktól balra?" "Azok az alapítvány épületei." "És tovább, balra?" "Az a Glöckelberg." "És tovább, felénk a vízen?" "Az a Kalapácsos-Malom és a Dávid-tanya." "És az a sok ház, egészen a közelükben, ahonnét a templom a magasba emelkedik, mögöttük hegyek vannak és rajtuk ugyancsak egy templomocska áll?" "De nagypapa, hiszen az a mi Marktflecken-Oberplanunk, és a templomocska a hegyen a templomocska a jó víz tiszteletére." 10 Klein úr egész életében egészséges, rendkívül kiegyensúlyozott lélek volt. Ezek a mondatok mégis mély és hideg árkokat fúrtak belé. Nem lehet, hogy innét nincs tovább, vége a hévnek, az eltökéltségnek, vége a regénynek, a regényének! Bár sohasem voltak illúziói, mégis mindig türelmesen válaszolgatott, vette a lapot, nem szállt ki a játékból, nem figyelmeztette az öreget, hogy hagyja már abba ezt a süket kérdezősködést, elvégre is nem most mászott le a falvédőről; sőt inkább hálás volt neki, hogy továbbra is forszírozza, nem hagyja elhallgatni, megkukulni. Nyilván mindkettőjüknek nagyon kellett ez a játék. Klein úr most mégis teljesen magába roskadt, és észre sem vette, hogy megpirkadt, hamarosan itt a váltás ideje, már rég szedelődzködhetne, kint pedig hatalmas, sűrű pelyhekben hull a hó, a fordított mennybemenetel, amikor az ég magától leszáll a földre, és gyengéden fölébe borul. "Hát maga?", kérdezte a nappali szolgálatba érkező váltótársa. Klein úr zavartan elmosolyodott, és ezt mondta: "Egy kicsit elszúnyókáltam." "Menjen, járjon egyet a parkban! Ez ilyenkor jót tesz", mondta a másik férfi. Klein úr engedelmesen fölállt, megfordult, és hosszasan nézte a bolyhosan szálldosó pelyheket. "Talán majd később", felelte és kilépett a hallba. Szórakozottan köszöntött még néhány alkalmazottat, és elindult a szobája felé. Megkönnyebbült, hogy nem kellett kimennie. Bensejében már eldöntötte: megfeledkezik a hajnali incidensről és nem adja föl a regényírás tervét.