[Egy barát levele M. Klein özvegyének] Kedves Asszonyom! Ma tértem vissza több hónapos külföldi tartózkodásomról, ahová a mindannyiunk által sajnos jól ismert zavaros körülmények miatt nem tudtam magam után küldetni a postámat. Így csak most ért el a levele. A hír mélyen megrendített. Kérem, fogadja részvétemet, a szó eredeti és lehető legszorosabb értelmében. Őszintén és konkrétan osztozom fájdalmában. Természetesen nem akarok érzéseimmel tolakodó lenni, és az Ön veszteségét méltatlanul a magamé mellé állítani. Életemben azonban kétségtelenül cezúrát jelent immáron az utolsó barátom elvesztése. Hozzám intézett utolsó levelét külföldi kiküldetésemre is elvittem. Azt terveztem, mihamarabb válaszolok rá, az idő múlásával azonban egyre szükségtelenebbnek éreztem, hogy bármi módon reflektáljak e különös, baljós lelkesültséget sugárzó levélre. Akárhányszor elolvastam a mondatokat, mind erősebben éreztem a szavakban rejlő válaszokat. Egyszerűen tapintatlannak tűnt volna, ha ezeket kibontva a mondatokból, mintegy visszaküldtem volna a feladónak. Ma már bizonyos vagyok benne, hogy levele inkább beszámoló volt, mintsem egy korrespondancia nyitánya. Hiszen nyilván tudomása van róla, hogy - eltekintve néhány apró, gyakorlatias hírcserétől, üzenettől - sohasem leveleztünk, bár földrajzi értelemben többnyire jelentős távolság ékelődött közénk. Pedig egykor nagyra becsültük ezt a műfajt. Kevéssé gyakorlótérnek, sokkal inkább testet, lelket erősítő terepnek, tájnak, ahol szívesen kiadós sétákat tesz az ember. Kétségtelen, élveztük, szórakoztatott minket a műfaj, és az egész hozzákapcsolódó, kifinomult szertartásrend anakronizmusa. Levélpapír, sűrű tinta, boríték, az enyvezett sávok benedvesítése, egy lehetőleg tetszetős, nagyobb formátumú bélyeg kiválasztása - csupa illatok! És természetesen az izgágáskodástól, zaklatottságtól elkülönített, mintegy lekerekített, csendes órák. Mert percekben nem lehetséges levelet írni. Szerettem és megbecsültem ezeket a pihenőket, hiszen mikor máskor engedhettem volna meg magamnak, hogy el-elmélázzak, merengjek egy fordulaton vagy csupán egy szó által megébresztett képen, emléken, ábrándon. Divatjamúlt, avitt kifejezések, de kellemes őket megforgatni nyelvünkkel, érezni ínyünkkel, miként különös, meghitt kaland alakoskodni nagyapáink, nagyanyáink régi, a szekrény mélyéből előkotort öltözetében. Mindketten hasonlóképpen vélekedtünk erről, egymással azonban mindig más médiumon keresztül éreintkeztünk. Talán mert a levél, a benne rejlő nagyszerű lehetőségek ellenére, mégis képtelen a mélyrétegek közötti dialógusra. Ugyanakkor a más, ma oly divatos villamos médiumokkal szemben, alkalmatlan a súlytalan, pusztán az érintkezés érzetét keltő, valójában azonban üres, vonatkozás- és viszonymentes diskurzusra. Nekünk viszont éppen e két végletre volt rendszerint szükségünk. Annál inkább meglepett, hogy váratlanul egy terjedelmes levélben szólított meg. Első olvasásra nem értettem meg, nem éreztem át a mondatok véglegességét, vagyis azt, hogy minden egyes szó egyetlen bizonyosság felé halad, amelyből végül az összes, ugyancsak egyetlen pontban sűrűsödő következtetést le lehet vonni. Először egyszerűen megörültem az írott szavaknak, a betűk rajzolatának, hiszen testének, zsigereinek közvetlen folytatásai voltak, és a sors már kínzón hosszú időre elszakított a számomra oly fontos fizikai közelségétől. Kedveltem vékony, szinte konturok nélküli alakját, hosszú, sima ujjait, ápolt körmeit, törékeny csuklóját, kezének lassított, kifinomult játékát. Hiányzott mosolya, arcéle, a szemében némelykor felfénylő furcsa zavartság, ha hirtelen, a szokottnál hevesebben fölnevetett. De nem szólok erről többet, inkább elhallgatok, mielőtt engem is magával ragadna az írásban emléket állítani kívánók szánalmas, fullasztó szóbősége. Azt hiszem, évtizedek óta készült a levélben megsejtetett lépésre. Kevés embert ismertem, akinek legeslegelső lépésének nyoma azonos az utolsóéval. Mert azonos, hiába a sok kacskaringó, kerülő, mellékcsapás, visszatérés és újraindulás. Minden egyes gesztusa egyetlen irány próbálása volt. Tudta, kizárólag akkor van esélye, han mindkét irányban képes haladni. De csakis egy irány érdekelte. Ennek a térképét kutatta, ennek a műszereit vizsgálgatta, ennek az eszközeit, módszereit finomítgatta. Erre edzette testét, idegeit, erre hangolta lelki állapotát. Kétségtelen, tisztában volt vele, hogy esetleg nem ér el addig a határvonalig, ahonnét már az út hordozza tovább; vagy nincs is tovább, csupán egyetlen pont, ez viszont kiterjed előre és visszamenőleg az egész életére. Sőt sejtette, hogy az "esetleg" inkább valószínű, attól a pillanattól kezdve azonban, amikor minden kétséget kizáróan felismerte, hogy helyes az irány, mélységesen megnyugodott, lecsendesült, és egy alkalommal szinte kedélyesen közölte egy kerti padon, jóleső, elégedett mozdulataival is jelezve, ahogy elhelyezkedett ültében: "Valójában nincs más dolgom, mint várni, várakozni, kivárni, hogy beteljen az idő, beteljen az időm." És cinkos ironiával rám vigyorgott. Attól kezdve fordított át a maga javára minden mondatot, ami kerti lugasokban, városi ligetekben, ház elé állított lócákon hangzott el. Milyen szívesen idézte az öreg mesemondóról szóló történetet. Esténként a háza elülső tornácán üldögélt, az emberek pedig eljöttek a városból, hogy láthassák. Ácsorogtak, beszélgettek. Az Öreg néha megszólalt. Valahányszor úgy érezte, hogy valaki olyasvalamit mond, ami nem illik a karakteréhez, hunyorogva kihajolt a sötétbe, és így szólt: "Megkérhetném, hogy egy kicsit lépjen arrébb? Elállja a fényt." "Látod?", mondta kissé keserűen. "Ez a nagyság. A seggfej, ahelyett, hogy hunyorogva üldögélt volna a napsütésben, fölállt, bemasírozott a házba, és nem maradt veszteg. Micsoda nyomorúság, így elvesztegetni a létet." "Vajon nekem sikerülhet-e?" Kérdezte gyakran, és sohasem tudtam eldönteni, aggodalom vagy kesernyés gúny itatja át szavait. Benne és belőle élt, de sohasem tartotta nagyra az irodalmat. "Az irodalom egyik szigorú törvénye így hangzik: sose kutasd az alapokat." 13 Szerette idézni ezt a mondatot, bolondozva magasra emelve a mutatóujját és összevonva a szemöldökét. De nem neheztelt ezért. Az undor és a megvetés kizárólag önmagára irányult, a saját akarnokságára, pozőrségére, acsarkodására. Ha más cselekedett így: minél nagyobb akarnok, pozőr, acsarkodó volt, annál közelebb állt a szívéhez, annál inkább becsülte. Úgy viselkedett, mint egy csúnyácska, esetlen kis fruska, aki állandóan vizslán kutatja szerencsésebb barátnője arcát, mozdulatait, gesztusait, szavait: mit csinál másképpen, mint ő; mit tud, amit ő nem tud. A kétség azonban nem bántotta. Csupán lehangolta pillanatokra a sikertelenség, a mellőzés, ahogy elmentek előtte a táncparkett felé lépkedő fiúk, ahogy a lehető legtermészetesebb mozdulattal áthajoltak rajta, hogy megszólítsák a mellette ülőt. Saját alantasságától szenvedett, hogy hiába áll már ott az emelkedő kosárban, a surmó legények mindig el-elkapdossák a lecsüngő köteleket, és visszahúzzák, ő meg gyenge hozzá, vagy valóban nem rendelkezik a megfelelő szerszámmal, hogy kettévágja a zsinorokat. A merülés, a kisétálás, az elkarikázás, a tovaszállás, a séta - mind mozgás. De csak egy őrzi a távolodás és a közeledés minden irányát. Igen, a séta az eszköz, a módszer, a szerszám; a séta, amivel közeledik, amiben közeledik és ahová közeledik. "Egyszerűen kisétálok az irodalomból", újságolta egyszer a telefonban, és észre sem vette, hogy én még mondani szeretnék valamit, máris letette a kagylót. Persze nem nehezteltem rá ezért, sőt igazat adtam neki, mert amint megszakadt a vonal, azonnal rádöbbentem, mennyire jelentéktelenek lettek volna a szavaim, és nyilván tudta ezt maga is. Akkor viszont miért jelentkezett? "Tudod, fiskális természetem van", mondogatta gyakran, a levélre utalva 14, és arra a tulajdonságára, hogy fennhangon ki kell mondania a szavakat. Amikor utoljára találkoztunk a városban, és elmesélte, hová készül, azt kédeztem tőle: és mi lesz a fiskális természetével? Erre azt válaszolta: Majd a füvekkel, a levelekkel és a földdel értetem meg magam. Mit érek az esküdtekkel? Meddig érek velük, meg az izzadt tenyerű, bámész, fapados közönséggel? És kedveskedőn, de furcsán leereszkedő kézmozdulattal megpaskolta az arcomat, mintha éreztetni akarta volna: te viszont, barátocskám, itt maradsz. Tudom, régóta készült erre a lépésre. Gyakran elkísértem sétáira az Intézet felé. Kedvelte a tájat, a mesterséges lankákat, az épületet övező ősparkot. Vajon miben különböztek az onnét induló sétái? Gyakran próbáltam felidézni mindennapjait az Intézetben, különösképpen estéit, és próbáltam kitalálni, vajon mit másol? Nem volt sok jelöltem, neki meg valószínűleg még kevesebb lehetett, ahogy a poggyászáról hírlik. Nyilván egy-két szökevény, aszkéta és meglehet, a fiskális fajtájából egynéhány. De még ennél is szívósabban foglalkoztatott: hová vezetnek sétái? Melyik napszakot kedveli a leginkább? Visszaemlékezik-e közös sétáinkra, arra a bizonyos téli délutánra, amikor két ragyogó tartású, simaszőrű fekete kutya ügetett a tó partján, szájukban táblányi jéglappal, együtt futtatva bennük az ég és a föld derengő tükörképét. Vajon megszokta-e már a csendes, lankadatlan esőzéseket, az egész napot az alkonyi fény posztójába bevonó, késő őszi nappalokat. Tart-e még az indulása előtt varratott, vastag szövetű öltöny, az újonnan vásárolt, már-már rövidszárú bakancsnak is beillő, gojzervarrott félcipő. Maga mellé fogad-e némelykor kísérőt vagy mindig magában kerekedik fel és így is tér vissza a szobájába. Először meglepett a levelében megütött hang, de aztán ráismerni véltem. Hát persze, ez ő, ez illik hozzá, ez a formátum, ez a lélegzet, ez a tartás. Hiszen miket mondott már sihederként is. Mi még gondolni sem mertünk olyanokat. Ennyire nem ismertem volna? Ennyire félreértettem volna cselekedetit, gesztusait? Megszégyenít vakságom, és ostobaságom, hogy nem vettem komolyan jelzéseit, egy olyan emberét, aki minden pillanatát a komolyság ércéből öntötte ki, és lám, mégiscsak ő szállt fel. "Nem illik ilyet leírni", figyelmeztetne kedves, elnéző mosollyal, és azt hiszem, többek között ezért vetette meg az irodalmat. "Nem alkalmas hely a dolgok végiggondolására", vetette oda egy szoárén az önképzőköri dámáknak és lovagjaiknak, és aligha okozott volna nagyobb megütközést, ha öblösen elszellentette volna magát. Csak mosolyogtam némelykor fullánkos természetén. Kedvelte riogatni a környezetét, de ezt játéknak véltem. Azt hiszem, ma már helyénvaló a kérdés: "Ismertük-e őt valójában?" Igen, meglepett a levele és a bejelentése: Könyvet akar írni, regényt. Hamarosan azonban megértettem: a helyes utat választotta és helyesen döntött. Meghajtom a fejem előtte, és mélységesen irigylem az ekképpen beteljesedett életéért.