(380) A múlt század második fele emlékkönyv bölcsességgé züllesztette W. "Wovon man nicht sprechen kann..." (Amiről nem lehet beszélni...) formuláját. Sajátos elszántsággal azt sugallta, mintha W. kétségtelenül hatásosan megfogalmazott miniatür abszurdjának üzenete nem visszhangozna évezredek óta. A Kínaiaktól Platónig - ["Nekem legalábbis semmiféle munkám nincs a legfőbb kérdésekről, és nem is lesz soha. (Hiszen a végső belátást nem lehet szavakkal kifejezni...)"] 84, stb. -, Platóntól W-ig. Nem sokkal eredetibb, de éppen annyira megejtő egy tárcaíró megállapítása - Fritz Mauthner ürügyén -: Éppen, hogy amiről nem lehet beszélni, arról időlegesen (einstweilen) semmi esetre sem kell hallgatni. (Az "einstweilen" kurziválása nekem szól...). Amíg nem vagyok elég szabad 110, vagy hajlékony, hogy kiszabaduljak az íróság csapdájából; vagy elég elszánt, hogy mint a róka, lerágjam magam a vasról, pusztán dramaturgiai szempontból érdekes téma az elhallgatás. Az írás - így, ebben az helyzetben - nem cselekvés, hanem (élet)állapot. Micsoda naív, nyakatekert okoskodás akkor íráskényszerről, megszólalásról, elhallgatásról beszélni? Az írás és az író ugyanaz. Az író képtelen nem-írni ["Az írás (az eredeti szövegben filozófia) szükségszerű hiábavalóságáról, és a hiábavaló szükségszerűségéről."]. Teljesen mindegy, hogy húz-e maga után akármilyen színű kondenzcsíkot vagy nem. Az íróság fizikum, fiziológiai tény, mint a szexus. A nietzschei meghatározás: Szokratész, aki nem ír, nyilván az íróságot akarta ellenpéldázni. Az íróság egyetlen kritériuma viszont önmaga. Az író: aki ír, vagy aki nem ír.

LB > beszélhetnék